hatter

A szőlőhegyi Óvoda /1979-2007/

A szőlőhegyi óvoda története (Rózsa néni meséli)

"1979. augusztus 20-án az óvoda udvarán társadalmi munkát végzett az egész falunépe, Weszeli doktor bácsi és Tóth László kaposszekcsői iskola igazgató vezetésével. Az épület belső felújítása elkészült, de a környezetét rendbe kellett hozni, hogy szeptember 1-én jöhessenek a gyerekek. Abban az időben Szőlőhegy Kaposszekcsőhöz tartozott, ezért helyi járatos közlekedés (Dombóvárra) nem is volt, autója pedig csak kevés embernek. Egy kisgyerek járt dombóvári óvodába, a többiek örültek, hogy végre nem kell ingázni Kaposszekcsőre. A szülők addig kerékpárral vitték a gyerekeket reggelente és hozták délután haza őket.

Magam is Kaposszekcsőn kezdtem a pályafutásomat 1974-ben, három évet dolgoztam, majd két évre gyesre mentem Gábor fiammal (közben elvégeztem az óvónőképzőt). Így adódott, hogy a kaposszekcsői iskola igazgatója Tóth László (az ő hatáskörébe tartozott az ovi is) szólt nekem, hogy vállaljam el az óvoda beindítását, mint vezető. Szeptemberben még fűtés sem volt az oviban, később beállítottak egypár olajkályhát.

Huszonhárom éves voltam akkor. Négy óvónővel, két dajkával és egy konyhással indultunk. Mai fejjel vicces, hogy én voltam a legidősebb óvó néni. (Pölöske Marika, Bóvári Ági, Szekcsői Edit voltak az óvónők, Weisz Ilonka néni és Annuska néni a dajkák, Kelemen Rózsika meg a konyhás).

- A konyhás feladata miből állt, hiszen nem volt konyhája az ovinak?

Rózsika délelőtt a kaposszekcsői konyhán főzte az ebédet, délben átjött az ételszállító kocsival, délután itt mosogatott az oviban. Amikor nyudíjba ment, még volt néhány konyhás, majd a dadus néninek kellett átvenni a konyhás szerepét.

- Hány csoporttal indult az ovi?

Abban az időben nem létezett összevont csoport, korosztályonként kellett csoportot alakítani. Nem volt ideális helyzet, az óvodafelügyelőnk azt javasolta az Oktatási osztálynak, hogy a környező pusztákról (Mászlony, Szilfás, Kiskonda, Nagykonda, Szarvasd és Páltelep) szállított gyerekeket tegyék le Szőlőhegyen, ne vigyék tovább a dombóvári óvodákba.

Azt a nyarat azzal töltöttem, hogy az összes óvodát végigjártam és felírtam a felvételi és mulasztási naplóból ezeknek a gyerekeknek a nevét és egyéb adataikat, majd kiértesítettem a szülőket a fennálló helyzetről. Nem mindenki örült, felháborodtak, hogy a pusztából  a pusztába viszik az ő gyerekeiket? Nem örültek a változásnak, tv-vel fenyegetőztek. A szőlőhegyieknek meg idegeneket kellett befogadni, ezzel is meg kellett küzdenem.

Akkor Máté Lacival (oktatási oszt.vez.) kimentünk Szarvasd pusztára fórumot tartani. Ott győzködtük a szülőket, hogy jó helye lesz a gyerekeknek. Végül a pusztai gyerekeket az Állami Gazdaság az óvoda kapuig hozta, dajka vette le és tette fel őket.

Két csoporttal indulhattunk. A kezdetekkor nagyon sokan voltunk, 38 kisközépsős (ők voltak a nagy teremben) és 24 nagycsoportos volt a kisebb teremben. Rengetegen dolgoztak itt az idők folyamán, fiatalon jöttek, szülni mentek, képesítés nélküliek voltak, de ez általánosan jellemző volt más munkahelyeken is. Mivel kaposszekcsőhöz tartoztunk, gyakran kellett járnom egyeztetésre, nem volt túl jó a közlekedés sem, kissé nehézkesek voltak a hétköznapok. Gábor fiam mivel két éves korához képest fejlett, szobatiszta, jó beszédű volt, velem jött az oviba. Nagyon megviselte, hogy gyakran változtak a sokszor képesítés nélküli óvónők, nem volt nyugalom. Neki megváltás volt az iskola.

Lassan, lassan állt be az egyensúly. Eleinte 2/3 szőlőhegyi, 1/3-ad pusztai volt az arány, majd fele-fele. A pusztai gyerekeket két busszal hordták, délután a második 17.10-kor jött a gyerekért. Addigra már a helyiek rég hazamentek, ősszel ahogy rövidültek a napok, a gyerekek sötétben jöttek és sötétben mentek. Olyan feszültség volt a, hogy már nem lehetett bírni velük. Voltak olyan nyarak (ebből én kimaradtam, mert gyesen voltam Gergő fiammal 1981-1984-ig), hogy a pusztai gyerekek szülei címerezni jártak, vagy napszámba egész nyáron és a kollégáimnak este 6-ig bent kellett maradni, mire hazaszállították a gyerekeket.

1981-ben Dombóvárhoz csatolták Szőlőhegyet, új igazgatást kaptunk, ismét egy új világba csöppentünk. Az állandó változások nem könnyítették meg a munkát.

Kevés játék volt az oviban, az udvar sem volt még tökéletes, nagyon sok minden társadalmi munkában készült, pl. a kerítés is. A szülők pedig jöttek és segítettek.

A következő nagy változást 2000. hozta. Akkor privatizálták az Állami Gazdaságokat. Attól kezdve a busz nem volt hajlandó elhozni a gyerekeket, mondván semmi köze az óvodásokhoz. Letették őket az utca elején. Próbálkoztunk polgári szolgálatos gyerekekkel, akik kísérik az apróságokat, de a szülők aggódtak és maguk kezdeményezték a változtatást. Szeptemberben még itt kezdtek a pusztai gyerekek, októberben pedig Dombóváron a bölcsőde épületében sikerül számukra egy csoportszobát kialakítani és az újdombóvári óvodához tartoztak. Amikor elkerültek tőlünk ezek a gyerekek, azokat nagyon megsirattam, pedig addigra már mindenkiben volt tüske, amit az áldatlan helyzetek hoztak.

Ettől kezdve sikerült egy stabil közösséget létrehozni, szakmai szempontból megvalósult az abszolút ideális körülmény a gyermekek számára. A nagyteremben csoportszoba volt délelőtti foglalkozásokra, a kisteremből tornaszoba lett kialakítva, így a gyerekek rossz idő esetén is mozoghattak. Az udvar pedig a hatalmas fáival, védettségével, rönk játszóterével nyugodt természetességet biztosított. Meg is látszott a gyerekeken, kiegyensúlyozottak voltak, szerettek idejárni. Kezdett kialakulni egy jó kis helyi csapat a gyerekekből. A pályázati pénzekből is fordítottak a mi kis ovinkra, Tarr Ági figyelt ránk."

Személyes élményem, amikor mi ideköltöztünk Szőlőhegyre 1998-ban Eszter lányom két éves volt. Találtunk egy meghívót a postaládában, amelyben szeretettel meghívják Esztert és a szüleit a szőlőhegyi óvoda nyílt napjára. Frissek voltunk a közösségben és nagyon jól esett egy ilyen kedves meghívás. Elmentünk és a barátságos fogadtatás és vidám hangulat, no és hogy Eszter nem akart hazajönni, meggyőzött, hogy ide kell iratkoznunk. Ezek szerint a gyerekeimmel pont kifogtuk az ideális időszakot.

Az óvodánkból 2007-ben ballagott el az utolsó csoport (mint a fent történetből látható, a helyi közösség áldozatos munkája, kialakított kis közössége védtelen az aktuális oktatási trendek folyamatosan változó terveivel szemben). A közösségnek ez még friss fájdalma, de úgy mondják az idő nagy úr, majd csak elfelejtjük ezt is.

egyéni. egyedi. wahavidrupal

X