hatter

Puszták, Homokpuszta, Nyergespuszta, Bükkpuszta

A ma összefoglaló néven Szőlőhegynek nevezett területet korábban így hívták: jágónaki hegy, pulai hegy, szekcsői hegy, aszerint melyik településhez volt közelebb a nevezett terület. Amiről itt emlékezem, azok a pusztai népek, akik Nyergespusztán, Bükkpusztán és Homokpusztán éltek. A pusztákat felszámolták, nyomuk sincs már, ahogyan azoknak a generációknak sem akik itt éltek haltak. A halottakat a legközelebbi falu temetőjében helyezték örök nyugalomra, itt nem fognak találni emberi nyomot a jövő régészei, talán csak néhány cserepet. A legilletékesebb írót idézem, aki örök mementót állított az elfeledetteknek.

Illyés Gyula: Puszták népe

Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog, a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is. A dunántúli pusztán van iskola, van templom, vagy legalább kápolna, rendszerint a kastély egyik szárnyához ragasztva.

Van tehát kastély is, hatalmas, gyönyörű park közepén tenniszpályával, mesterséges tóval, gyümölcsössel és fejedelmi allékkal és mindezek körül remekbe kovácsolt magas vaskerítéssel, sőt körülötte kegyeletes emlékként várárokszerű pocsolyával. A kastély után a legdíszesebb, sőt néha még annál is tekintélyesebb épület az ököristálló.

 

Aztán a gazdatiszt lakása, amelyet nem tudni, milyen hagyományból, majd mindenütt ciprusok és fenyők öveznek. A gazdatiszt házánál valamivel kevésbé díszes az ispán lakása. Ennél is kevésbé díszes a főgépészé. Az utóbbiak is legtöbbször még különálló épületek.

A cselédek háza (és nem zselléreké, mert a zsellér már a közeli faluba szorult, a szolgálatból kikopott cselédet és napszámost jelenti) egyáltalán nem díszes.

                      

 A cselédek egy tető alatt, hosszú földszintes házakban laknak, akár a kültelki proletárok, lakásaikat csak vékony fal választja el egymástól. A hosszú tömeglakások beosztása olyan, hogy két-két szoba közé esik egy szabad tűzhelyű közös konyha. A század elején kelt törvény értelmében egy szobában csak egy család lakhat. Ezt sok helyen már be is tartják. De akad elég hely, ahol nem tartják be. Belső-Somogyban nem egy cselédházat láttam, amelyen még kémény sem volt, a közös konyhából a füst az ajtón ömlött ki s a szobákban több család lakott együtt. Amiről helyes képet csak úgy alkothatunk, ha meggondoljuk, hogy a cselédek elég szaporák, körükben egy család általában hat-hét, sőt nemritkán még ma is tíz-tizenkét lelket jelent. Az istállók és fészerek között találomra elhelyezett cselédházak előtt és mögött egy pár lépésre (hogy vigyázhassanak rájuk), sorakoznak a cselédek konvencióban engedélyezett disznainak és tyúkjainak ólai, amelyek az etnográfusok megállapítása szerint még ma is az ázsiai őshaza építészeti elvei szerint épülnek, néhány dúcból, tapasztott sárból és szalmából. Legtöbb pusztán három-négy ilyen végtelen hosszú cselédház van, külön az ökörhajtóknak, azaz a béreseknek és külön a kocsisoknak, akik a pusztai társadalom hagyományai szerint osztály szempontjából felette állnak a béreseknek, noha sem jövedelmük, sem munkájuk nem különb. A legalacsonyabb osztály csodálatosan nem a kanászoké, ahogy a falu példája szerint várni lehetne, hanem a dohányföldieké.

Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei mívelik. Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik. Még a falvak mögött is eldugva és elzárva, tökéletes elszigeteltségben él. Egésznapi, sőt vasárnapi elfoglaltsága miatt a pusztát szinte sohasem hagyja el, lakhelyén hozzáférni pedig a nagy távolság, a rossz utak, a különleges hazai viszonyok miatt, de e nép ősi bizalmatlansága miatt is nehezebb vállalkozás, ahogy gyakran emlegettem, mint egy középafrikai törzs tanulmányozása. Az irodalomban is csak a háborút követő évek folyamán kezdtek feltűnni. Valami furcsa, áporodott, de mégis erőtadó közösségben élnek, anyagilag és szellemileg egyaránt; ez a közösség nem egy vonásában inkább hasonlítható a gyári munkásság külön összetartozásához, mintsem a falvakéhoz. Persze azért lényegében attól is elüt. Egyéni külön világ ez is, lakóinak nemcsak szókincse, hanem még álomvilága is teljesen egyedülálló, ami természetes is.

Emlékszem a döbbenetszerű, szívdobogtató álmélkodásra, amely elúrhodott rajtam, s hetekig hatalmában tartott, amikor nyolc-kilenc éves koromban legelőször faluba kerültem. Szűnni nem akaró csodálatba és rémületbe ejtett, hogy utcák vannak, szabályosan egymás mellé épített házak és közöttük utcák, meg piacok, amelyek rendeltetését nem bírtam felfogni s amelyekre még napok mulva is csak fenyegetéssel és kézen fogva tudtak kikényszeríteni, úgy elképesztett az az őrült forgalom, amelyet azon a szűk területen a kocsik, emberek, tehenek és gyerekek műveltek. Eladdig nem láttam két házat, amelyet valami célzattal egyvonalba raktak s most nem tudtam betelni ezzel a rengeteg házzal, ezzel az ijesztő renddel és összezsúfoltsággal. A börtönfolyosók szabályossága, fegyelme és titokzatossága hat oly nyomasztóan a lélekre, ahogy azok az utcák hatottak rám kerítéseikkel, kapuikkal és a kapuk mögött lapuló házakkal. S mivel ez a falu épp német falu volt, a tolnamegyei Varsád (ahova szüleim németszótanulásra adtak cserébe), sokáig abban a hitben éltem, hogy mindez német találmány, ők hozták be hozzánk, amiben, mint tudjuk, nagyjából igazam is volt. Hogy a német szó nehezen fogott rajtam, abban bizonyára nyomós része volt a szorongásnak, amelyet ez a börtönszerűség ébresztett bennem, de amelybe ezenkívül még más, valami riadozó csodálkozás is vegyült."

 

„Furcsa világ volt ez. Mintha a falvakban három egymástól vadidegen néptörzs élt volna, amelyek egymás nyelvét sem ismerték. A birtokos parasztok akadozva, nyakatekert, lehetetlen mondatokban fejezték ki mondanivalóikat a jegyzők, papok, tanítók előtt, ha már okvetlenül szólniok kellett. A zsellérek ugyanígy akadozva, de már más formára tekert szavakkal szóltak a parasztokhoz, szintén csak végső szükségben. Az értelmiséggel ők is megint külön nyelvet használtak. S azok is más és más módon szóltak a zsellérekhez. Mindezt meg kellett tanulni. Nem volt könnyű dolog. Oly nehezen volt ejthető, hogy a különböző rétegek tagjai, ha az utcán találkoztak s üdvözölniük kellett egymást, csak a kalapjukat emelték meg, a szó, az egyszerű "jónapot" is a torkukban akadt. A pusztaiak dideregtek. Bújtak volna vissza a régi alsó világba, amihelyt kikerültek belőle.”

Sipos Gyula: Pusztaiak c. munkája a Tüskepuszta történetét eleveníti fel saját családjának élettörténetén keresztül, az 1970-es állapotok összehasonlító szociológiai leírásával. "...Azt mondhatom, hogy Tüske a maga rendje-módja szerint szűnt meg, úgy, ahogy a szívük szerint a régi cselédek is megszüntették volna."

Nagy Kovács István életrajzi könyvéből egy vers a summások szállásáról a pusztán:

Csendesek a puszták, munkáslárma nincsen,
Ki merre vitte útját, tudja a jó Isten.
Hol volt nyáron a munkások tanyája,
Most ott telel az uraság ökörcsordája.
 
Gerendákon még ott lóg egy-két ruhadarab,
Rongyos nadrág és egérrágott kalap.
Polcon át resped a kémény, penészes kenyér,
Melyben szintén tanyát vert az egér.
 
Amott a sarokban mit lát az ember,
Ott van szétdőlve két-három kuffer.
Deszkájuk belsejébe podvás por hull,
Bűzös istállóban megette a szú.
 
Ha  majd egykor jő a tavasz újra,
A pusztákon megkezdődik a munka.
Kiszórják az istállóból a rohadt kufferdarabokat,
Beeresztik az istállóba a munkásokat.
 
Elkiáltja harsányan az öreg csordás,
Hajsz kifele csorda, itt van a fölváltás.
Hóba hű, ott az ajtó kifelé, egye fene a szemeteket,
Munkások foglalják el a helyeteket.
 
Így látják el szállással a szegény munkást,
Hogy az ökörcsordával váltják egymást.
Nagy a műveltség, fejlődik a kultúra,
De hát nem illik hozzá a munkások nyomora.
 

Summáslányokról

Én azt hiszem amit látok,
Piperéznek a summáslányok.
Szájukból vízzel mosdanak,
Rózsás tutyit hordanak.

Jaj! Hát mi a bűne
Itt a summáslányoknak,
Mikor sárba, dérbe
Munkára járnak.

Lyukas a tutyijuk,
Nincs kötni gyapot,
Pucér lábbal várják
Gyóntatni a papot.

wahavi honlaptervezésdrupal

X