hatter

Kulcsár Sándor és Magdika

Kulcsár Sándor és Magdika Sanyi bácsi (1948) a Fölső utca fölötti dombon álló Kulcsár féle házban született János bátyjával együtt. Szülei Kulcsár Mihály és Matusa Katalin.

Nagyon szerettem ott lakni. Még ma is oda vágyom vissza. A kis paraszt ház mögött istálló és pince volt. A ház előtt szérűskert, úgyhogy onnan kellett felhordani a házhoz a szénát. A házat még a nagyszüleim építették és hét gyereket neveltek fel benne. Sándor, Pista, Feri, Mariska, Tera, Laci és a végén Mihály. A felnőttkort mindnyájan megérték, Ferenc halt meg a II. világháborúban.

Apám és a háború (Sanyi bácsinak mesélte az édesapja)

"1944-ben lóháton indultak a frontra, ugyanis apám lovas huszár volt (korábban bevonult, hogy lovas csendőr lehessen). A lovak viszont nem bírták a nagy távolságot, és a körülményeket, úgyhogy elvették őket és az embereket bevagonírozták, úgy jutottak ki a frontra. Ott új lovakat hoztak nekik és lovakkal harcoltak. Ott esett el a Feri bátyám. A menetben apámnak egy töttösi ismerőse szólt: Miska! Nézz oda, ott fekszik a bátyád! – Egy utolsó pillantást tudott rávetni, mert a lovas sereg ment tovább. "

Elcsodálkoztam, huszárok a II. világháborúban? Aztán találtam egy érdekes idevágó anyagot: Huszárroham 1941-ben - tankok ellen karddal Erich Kern, a Wermacht tisztje, így tudósított 1941-ből, valahonnan Oroszországból:

"Reggel óta kemény harcban álltunk egy magas vasúti töltés oldalába beásott és szívósan védekező ellenséggel szemben. A nap folyamán már négyszer támadtuk őket, de mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok minden hangnemben ordítozott, a századparancsnokok tehetetlenek voltak. A sürgős tüzérségi tűztámogatást hiába kértük, az egyre késett. És ekkor egyszer csak megjelent a színen egy magyar huszárezred lóháton. Mind nevettünk. Ugyan mit akarnak itt ezek a magyarok? Kár lesz azokért a pompás, elegáns lovaikért. Ekkor szinté kővé meredtünk. Ezek a fickók megőrültek! Huszárszázad huszárszázad után robogott felénk. Elhangzott a vezényszó. A barnára sült arcú, karcsú lovasok úgy ültek a nyeregben, mintha belenőttek volna. Parancsnokuk, egy magas, fénylő aranygalléros huszár ezredes kirántotta kardját. Négy-öt könnyű páncélgépkocsi kanyarodott elő a szárnyakra és már vágtatott is át a széles, sík mezőn a huszárezred, kivont kardjuk csillogott a lemenő nap fénylő sugaraiban. Talán Seydlitz rohamozott így egykoron. Minden elővigyázatról megfeledkezve ugrottunk föl állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerűen megrendezett lovas film. Eldördültek az első lövések a töltés felöl, aztán mind ritkábban hallottuk őket. És ezután szinte kidülledt szemmel, hitetlenkedve néztük, amit láttunk, hogy a szovjet ezred katonái, akik a mi századaink támadásait olyan hevesen és elkeseredett ellenállással verték vissza, most sorra ugrálnak föl és szinte eszelősen futnak, menekülnek, a diadalmasan száguldó magyarok pedig űzik, hajtják maguk előtt az oroszokat és fénylő kardjaikkal gazdag, nagyon gazdag aratást végeznek közöttük. A fénylő huszárkardok csillogását az orosz muzsik idegei egyszerűen nem bírták elviselni. Ez a primitív fegyver most a primitív tömeg ellenállását zúzta szét"

"A valóság 1944-ben szomorúan festett, vége lett mindennek, apám pár társával a szanaszét szaladt lovakból fogott össze párat és így ballagtak hazafelé. De a lovakkal gond volt, folyton összeestek a kimerültségtől, soványak voltak. Mire Magyarországra vergölődtek már csak gyalogosan voltak."

Hazatérés veszekedéssel Amíg apám a fronton volt, meghalt az édesanyja és Kulcsár papa vitt a házhoz másik asszonyt. Délután volt, mikor apám a kiskapuhoz ért. Látja, hogy a szülői ház udvarán egy idegen asszony dolgozik valamit. Beljebb ment, mire az asszony megkérdezte: - Maga ki? Erre apám: - Én Kulcsár Mihály vagyok. Hát Maga ki és hol van az én édesanyám? Ekkor tudta meg apám, hogy meghalt az anyja. Az asszony és az apám ilyen találkozás után, nem csoda, ha nem szívelték egymást. Aztán az asszonynak hamar kitelt a becsülete, mert azokban a nehéz időkben, amit a háztól el tudott vinni, kis zsiradékot, lisztet, kis húst, ezt-azt, vitte a saját gyerekeinek. Hamar rájöttek és elzavarták. Így aztán Kulcsár papa, apám és anyám újra kezdték az életet. 1946-ban született a bátyám (Kulcsár János) és 1948-ban én.

Kulcsár papa (Sanyi bácsi nagyapja) „ Amikor a szüleim már itt hagyhattak, mentek dolgozni be a berekbe, arra voltak a földjeink. Az öregpapára bíztak bennünket (akkor lehetett 70-75 éves), lejártunk a tejátvevőhöz a Marosi házba savóért a disznóknak. Volt egy kicsi kocsink, azt húztuk a bátyámmal üresen, visszafelé elfáradtunk, öregapám húzta haza a tele kocsit, velünk együtt. Arra emlékszem nagyon, hogy amikor meghalt, otthon volt felravatalozva. Összejött a rokonság, ismerősök és oda köllött állni a koporsóhoz, elbúcsúzni tőle (4-5 éves lehettem). Meg köllött köszönni, hogy fölnevelt bennünket.”

Gyerekmunkák "Szombaton délután a bátyámmal a következő feladataink voltak: trágyát összerakni, az udvart elsöpörni egy hétre való fát összevágni, bekészíteni, mert ha elkészültünk, akkor már nem dolgoztunk szombat délután és vasárnap sem, csak a jószág körül. 

Vasárnap ministráltam a kápolnában. Délután lehetett találkozni, a többi gyerekkel a telepen (volt káposztásföld)."

A legnagyobb ünnep: "A Szent Anna napi búcsú Proseciónak szokták mondani. Már szombat délután érkeztek a népek, főleg gyalog. Akik közelebb laktak napján jöttek lovas kocsival, itt álltak meg az út szélén. Vasárnap délelőtt volt a mise, oda kötelező volt elmenni. Az emberek nem fértek el a kápolnában. Délután zajlottak a nagy búcsúi ebédek, jöttek a cigányzenészek házról házra. Este pedig nagy bálok voltak. A Garai kocsmában nagy hársfák voltak, kuglipálya, összejött a nép. "

Az uraságokról "Nagyon dicsérték a népek ezt a Mauchs uraságot. Káposztás telepnek mondtuk az alsó utca környékét, mert a Mauchs uraságnak ott a telek osztás előtt nagy káposztása volt. A telkeket pedig azért osztotta a cselédeknek, hogy maradjon itt a munkaerő ne vándoroljanak el. A legkisebb gyereket is alkalmazta napszámba, ha már olyan volt, mehetett dinnyét kapálni, vizet hordani… kapott érte a család „fogat napszámot. Ha kellett otthon szántani, vagy fuvarozni valamit, amihez kellett egy pár ló, akkor az uraság odaadta arra a pár órára."

Az 1920. évi 36. törvénycikk "a földbirtok helyesebb megoszlását szabályozó rendelkezésről", amelyet a horthysta nemzetgyűlés 1920. aug. 5-én fogadott el: elnevezését a javaslat előterjesztőjéről, Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszterről kapta. A törvény nem írt elő kötelező földosztást; házhelyek és kishaszonbérletek juttatását tette csak lehetővé. Arra viszont módot adott, hogy a nagybirtokosok távol eső, rossz minőségű földeket adjanak el a földreform során, s a juttatottak azokat felszerelés és állatállomány nélkül kapják meg. A földbirtokosokat úgy kívánta kártalanítani a törvény, hogy a vételárat az 1914 előtti viszonynak megfelelő aranykoronában állapították meg. s azt teljes egészében az új tulajdonosoknak kellett megfizetniük. A végrehajtás rendkívüli lassúsággal haladt előre, az ország mg. területéből mindössze 6%-ot vettek igénybe, s 300 000 volt szegényparaszt kapott 1-2 holdnyi gyenge minőségű földdarabkát. A Nagyatádi-féle földreform eleve azt a célt szolgálta, hogy minimális engedmények árán megőrizze a nagybirtok pozícióját (egyébként messze elmaradt a Kelet-Közép-Európában ez időben végrehajtott földreformok mögött). 

Dícsérték Dőry Hugót is, mert adott munkát. Ő jobbára szőlővel foglalkozott és a gyerekektől kezdve mindenkit alkalmazott, a venyigeszedésre, metszésre, szüretre… Ha érett a szőlő gyakran járt-kelt a sorok között. A gyerekek meg milyenek, le-leszedtek egy fürt szőlőt. Na, erre kényes volt! Ha rajtakapta a vétkest, mondta neki: Kérjél, kérjél az anyád úristenit! Ne lopj!

A Maár család bükkpusztai birtokán is sokan dolgoztak. A megtermelt zöldségekre, gyümölcsre szerződésben álltak a Dőry konzervgyárral. Termeltek káposztát, dinnyét, sárgabarackot és a csuda tudja még mennyi mindent.

Gyerekcsínyek (micsoda bűnök a maiakhoz képest!) Húsvétkor elküldött anyám sonkát szenteltetni, a Simicka (horvát származású tulajdonosa volt) völgyben elbújtam a bokorban, megvártam amíg jönnek vissza a népek a templomból. Előbújtam és vittem haza a „szentelt” sonkát. Anyám sosem jött rá.

Pula gazdag falu volt. Kicsit fölvágósak voltak. Milyenek a gyerekek…, sok gyümölcsfájuk volt, ami korán érett, hát megszedtük. Ha ott értek elzavartak. Azt sem szerették, ha a pulai réten tavasszal sóskát mentünk szedni. Volt egy csőszük, úgy hívták Lábszár Jankó, sudár hosszi ember volt, látta, hogy szedjük a sóskát, ránk kiabált. Mi Dombóvár felé rohantunk, mentül többet szaladjon. Kiabáltuk vissza csúfolódva: Lábszár Jankóóó!.. Lábszár Jankóóó!

A várakról: "Azt beszélték az öregek, hogy össze volt kötve a Leányvár a Daru vár és a Gólya vár egy alagúttal. A Leányvárnál pár évvel ezelőtt, mikor vetettünk a Tsz-nek, találtunk kő ágyúgolyót a traktorossal, talán megvan a szekcsői iskolában. A Daru várhoz is feljártunk gyerekként, a fal még részben állt, a kút még megvolt."

A Krackler malom " mire kamasz lettem, már nem működött, de az épület és az istálló, a gabonaraktár még álltak. A malomárokkal szemben állva jobbra volt a fehérre meszelt fazsindelyes kis ház, ahol a molnár lakott a családjával és a segédeivel (emlékszem a fazsindely milyen szépen volt kidolgozva). A gabonaraktár is ezen az oldalon volt és nagy gyümölcsöskert vette körül az birtokot (körte és almafákkal). A malomárok fölött volt egy tartály, onnan zúdult a víz a hatalmas kerékre. A malomárok baloldalán volt téglából épült istálló, szalmatetővel. A lakóház padlásterében pedig a gépház volt (ott halt meg a nagybátyám Matusa Antal, 12 éves korában egy balesetben). "

Lovak

"Mindig nagyon szerettem az állatokat, különösen a lovakat. Édesapámtól én nagyon sokat tanultam, nevelt is lovakat, el is adta őket, korán megismertem a lótartás csínját-bínját.

A Puchinder féle iskolába jártam délelőttönként.

Tanítás után mentem takarmányozni, ugyanis Tsz-től kaptam egy pár lovat gondozásra. A ballagás után a tanár bácsi felügyeletével az osztály bevonult a Garai kocsmába, ihattunk egy Bambit és minden gyerek fizethetett egy korsó sört a tanár bácsinak. Átellenben volt a Tsz istálló, ott várt a rám bízott egypár ló. A kocsmából mehettem is befogni és a takarmányt széthordani, ahová kellett. Nagyon szerettem a őket. Talán most ennek vagyok a betege, mert az olyan lovakat is szerettem, akik ledobták az embert, vagy rúgtak, haraptak."

"Mikor bevonultam, már 21-en voltunk kocsisok a Tsz-ben. Levágtunk otthon egy disznót és eljött a Tsz elnök az összes kollégám búcsúvacsorára. Szerettem mindig Szőlőhegyen élni, mindenki ismert, sohasem volt gondom senkivel."

Katonaság

"18 évesen kiképzést kaptam Nagyatádon, innen lekerültem Zalába, Dedeskecskésre, onnan feleséget is hoztam magammal.

A határőrségnél is lóháton jártam Akkoriban a határőregységek önellátóak voltak, naponta jártunk Lentibe, Rédicsen keresztül élelmet vételezni (mert magunknak főztünk) meg a postára.

A képen Samu a lovam

 A feleségem édesanyját is úgy ismertem meg, hogy egy öreg szomszédja megkért, szántsam fel a földjüket, mondván, hogy van ám szép lánya! Kifogtam a lovat és fölszántottam azt a kis meredek háromszög földet, ne kelljen az asszonyoknak annyit kapálni.

A feleségemet csak két hónap múlva ismertem meg, elkezdtem leveleket írni neki, miután először láttam. Addig addig írtam a leveleket, mígnem Magdika válaszolt. Mikor „először” elmentem hozzájuk az édesanyja már ismerősként üdvözölt, hogy hát milyen régóta ismeri ezt a katonát, ő szántotta fel a földet, meg a faluban is találkozott vele. 

Leszerelésem után még sok volt a háztáji, az idősebbek mindig csak jöttek ide a Tsz irodába (ma Csücsök csárda), ha kiskertben kellett szántani. Mondták: Miska (így szólították édesapámat), neköm a gyerököt add oda! Ilyenkor kifogtam az egyik lovat, hogy körbe tudjam szántani a kis területeket. Sose kellett hazajönnöm ebédülni, mert nem engedtek. Jól tartottak engem is, a lovakat is abrakolták, csak mennél többet tudjak megcsinálni. Két óra volt az ebédidő a lovaknak, mire újra dolgoztunk. Szerettem nagyon a lovakat, volt, hogy itthonról elloptam az abrakot, mert a Tsz-ben nem volt elég. Bántott is néha a többi kocsis, mert az én lovaim mindig szépek voltak, kövérek."

A Tsz istállónak ma már nyoma sincs.

Így kezdődött az életünk, együtt laktunk a szüleimmel. Rengeteg munka volt a ház körül, a szőlőben a Tsz-ben.

Itt tartottunk a múlt felidézésében, amikor XXI. századi események sodrásába kerültünk. Magdi néni váratlan telepellenőrzést kapott, egyenruhás ellenőrök fotóztak, papírokat ellenőriztek, kérdeztek és jogszabályokat emlegettek. Mindnyájunkat felzaklatott ez a találkozás, ez már nem az az élet, amikor az emberek egymáson segíteni igyekeztek és tisztelettel beszéltek egymással.  Fél órával később ismét ellenőrök érkeztek a portára, ezúttal a postást ellenőrizék hivatalból.

  A beszélgetésünk itt ért véget.

Jó egészséget kívánok Sanyi bácsinak és Magdi néninek! Köszönöm a barátságukat és vendégszeretetüket.

2011. Dombóvár-Szőlőhegy, június

 

Kulcsár Ferenc emlékére

egyéni. egyedi. wahavidrupal

X