hatter

Pötyi néni történetei (1946)

Boszorkányok pedig vannak

"Apai nagymamám az biztos „boszorkány” volt. Amíg élt a családnak jól ment sora, nagyon értett a növényekhez, állatokhoz. Úgy hívták Farkas Rozália. Bármihez nyúlt, minden sikerült. Pedig mennyi mindenhez kellett érteni akkor!"

A tehenek, baromfiak gondozása, a veteményeskert művelése is nagyjából rámaradt. A közös asszonyi munkákban: szövésben, fonásban, tollfosztásban stb. szintén részt vett, irányította és beosztotta a munkát….A család vagyonából övé volt a tej, tojás, baromfi piacozással járó haszna. A kamra felett, amelyben az élelmiszerek voltak, ő rendelkezett. A családi vagyon kezelését, a pénz beosztását és hasznosítását a gazda általában a gazdasszonnyal is megbeszélte. Családtagjainak a gazdasszony vette a vásárokon a szükséges ruhaneműt, ünnep előtt ő adott a legényeknek kocsmázásra pénzt. (Magyar Néprajzi lexikon, Gazdaasszony)

"Fenn laktak a Dáróban, ott gazdálkodtak nagyapámmal (Pópity Mihállyal). Két fiuk született, a nagyobbik szintén Mihály, a kisebbik Árpád, ő lett az apám.  A Dőry konzervgyárral volt szerződésük a zöldség-gyümölcs termésre. Jól kerestek, az 1930-as években autójuk is lett (akkor még Pestre kellett járni jogosítványt szerezni).  Mondta is a Toncsi bácsi azóta már meghalt: „Lány, úgy futottunk apád autója után a korpagatyába, csak úgy porzott utánunk az út.”

"1912-ben alapította meg Dőry Etelka a Dőry Konzervgyárat, mely a Konda patak jobb partján, de akkor még Újdombóvárhoz tartozó területén létesült. Az 1930-as években már 100 munkást foglalkozatott. a nyári és õszi idényben alkalmanként 350-600 fõ is munkát kapott. Termékei - a különbözõ befõttek, lekvárok, kandírozott gyümölcsök Európa szerte közkedveltek voltak, sõt még Dél-Amerikába is exportáltak belõlük.A II. világháború után a gyárat népgazdasági indokokra hivatkozással leállították, a gépeket leszerelték és elszállították." forrás: Wikipédia /Ma a Jam – csarnok van a gyár területén, az épületben pedig a Családsegítő Szolgálat működik./

"Nagymama a tudományát nem adhatta tovább az unokájának, mert a menye nem engedte. Azt mondják ha az ilyen ember nem tudja átadni a tudást, nagyon nehezen hal meg. Ez igaz volt a mamámra is. Hónapokig haldoklott, viaskodott a szellemvilággal. Halála napján anyám rengeteg macskát látott a szobában, zavarta őket ki a házból, ugráltak ki az ajtón, ablakon. Apám akkor toppant haza a munkából. Anyám panaszkodott a sok macskára és - ni egy még ott ül a hokedlin, nézd milyen rövid a farka! – Apám nem látott semmit, csak anyám és nagyanyám."

 Az esküvői jóslat

"Apámék tehát jól álltak anyagilag, a násznagy Kóka Miska is jómódúnak számított. Az volt a szokás, hogy a násznagy fizeti ki a papnak a szertartás árát. Kigyünnek a templomból, elébepöndörödik ez a Miska apámnak: - Hú Árpádom, adjál 50 pengőt, nem tudom kifizetni a papot. El lehet képzelni... a vőlegény elővette az 50 pengőt, átadta a násznagynak, így lett kifizetve a pap.

No amikor hazamennek, elmesélik a nagymamának hogyan jártak. Hú, az meg majdnem meg is tépte apámat, azt mondta: "Mit gondúsz Te, egész életedbe nem lesz pénzetek! Az első cselekedet nagyon fontos, a világért sem lett volna szabad pénzt kiadni a templomkapuban rögtön."Igaza lett, akármi pénz begyütt, az apáméknál soha nem maradt meg… és Kóka Miska a mai napig nem adta vissza az 50 pengőt, pedig gazdagok voltak."

Az ifjú házasok (Pópity Árpád és Stark Mária) a hegy jágónak felőli oldalán éltek egy kis fehér házban a tetőn. A  dombon és a völgyben békében éltek együtt magyar és sváb családok. Volt még papi pince is a sorban. Egy egész utca volt az erdő fái között, a Bem utca.

A dombóvári zsidó orvosokról

" A bátyám 1941-ben született, háború volt. 1944-ben szamárköhögést kapott, vitték a Stamm doktorhoz, de az nem tudott segíteni. Akkor a fiatal családos Bondi Dezső gyermekorvoshoz vitték, aki sikeresen meggyógyította a bátyámat és pénzt sem fogadott el, szóval igazi rendes ember volt. Anyám úgy mesélte, hogy amikor vitték el őket, mindenórás volt a felesége. Mikor bevagonírozták, az orvos az egész családot beinjekciózta, fiát és feleségét magát, ott haltak meg a vagonban." 

A valóság más volt:

„-A vagonban a Bondinéval utaztam, orvos volt a férje. Bondi Dezső doktort április 17-re SAS-behívójegy alapján munkaszolgálatra vitték Mohácsra, ennek ellenére gettósították őt is. Közellátási okok miatt munkaszolgálatos orvosok deportálása elvileg nem volt lehetséges, a gyakorlatban azonban igen. Bondiné már nagyon szülés előtti állapotban volt. Nagyon jóban voltunk, izgultunk, ne legyen semmi baja. De őt biztosan azonnal elküldték a bal oldalra.”

Dr. Kertész Ferencné Lengyel Klára visszaemlékezése –részlet a Senki sem különálló sziget tanulmányból

Dr. Friedmann Hillélné Rab Erzsébet dr. Bondi Dezsőről:

„Kislányaimnak volt otthoni orvosa, a kellemes, mindig mosolygó arcú fiatal gyermekorvos. Lopva tudok csak pár szót beszélni vele. Én az uramról érdeklődöm, ő a feleségéről, ki kilencedik hónapban volt. Tízéves kislányáról, Évikéről sem tud semmit, drága kis Dórikámmal együtt mentek kézen fogva. Most elővesz tűt, cérnát, zsebkendőt, ami nagy kincs itt. Az egyik dombóvári asszony már nagyon le van romolva, bélhurutja van, állandó magas lázzal, és nincs nadrágja.  - Forduljanak el, kérem! – szól, és leveszi nadrágját. Szegény Kertészné sírva köszöni meg.” (És nem verik félre a harangot, 1948: 153.)

Valójában a szegények orvosa halt meg a vagonban.

„ -A szegények orvosa, dr. Riesz József kiszabadítása céljából az Orsolya-rendi apácák újabb, nem mindennapi lépésre szánták el magukat: a zárda területét igen ritkán elhagyó apácák lementek a bevagonírozáskor a vasútállomásra, és állítólag térden állva könyörögtek, ne vigyék el orvosukat. Riesz felesége, a katolikus Ondrus Etel egyes hírek szerint kormányzói mentesítést is szerzett férjének, de hiába. Néhány visszaemlékező szerint a szívbeteg, tolókocsiba kényszerült orvos a deportáló vonaton meghalt.” /Takács Istvánné anyaggyűjtéséből, adatközlő: dr. Forrai (Fein) Zoltán/

A svábok kitelepítésről

Amikor a németeket telepítették ki, várták a családok, hogy viszik őket, már csak napok kérdése. Tél vége volt, levágták a hízókat, földolgozták, (véndő zsírok, sonkák, szalámik), hogy az útra legyen. Akkor lovas kocsival olyan szőlőhegyi emberek akik nem is lettek volna rászorulva (későbbi kulákok), elhozták az összes szalámit, sonkát. A négy gyerekes német asszony letérdelt az ember elé, átfogta a térdit, sírva könyörgött, mindhiába. A németeket bizony búcsúzóul kifosztották."

A svábok építették azt a kis piros házat is a domb közepére, se az aljba, se a tetőre a 30-as években, amit kitelepítésük után (1946-1948) a Pópity család részletekben vett meg. (a fotón a kitelepített svábok házainak összegyűjtött kulcsai Officina Nova, Budapest, 1995, 654. oldal.)

 „ Anyámnak ott mindig mindene volt, mert a nap érte és szélvédett volt. A szőlő, a gyümölcs, a zöldség nagyon jól érezte magát. Akkor még élet volt a völgyben.  A dombon túl tölgyerdő, rengeteg vargányát lehetett szedni. (ma tőbe vágott fák sarjerdeje van e helyen).

1946 - 1956

Pötyi néni ha a gyerekkorára gondol, arcán a csibészes mosolya jelenik meg. Az szép volt; derékig érő selyemfüves rét, a szarkafészkek, a csibék, kacsák, kis malacok, kiscicák, kutyák, bocik, csikók lovak… Kell-e ennél több? A szarkafészek fontos volt egy gyereknek, mert fizettek a szarkalábakért (kártevő madár), ezért aztán nagy veszélyeket is vállaltak, hogy hozzáférjenek. Szakadtak a gatyák, horzsolódott a bőr.

Rengeteg kaland volt, áradáskor a kis patakból hirtelen folyam lett, a ház előtt hömpölygött a víz. Teknőbe pattantak és vitették magukat az árral. Felnőtt fejjel rémisztő csak igazán.

Iskolába Szekcsőre járt keresztül dombon, völgyön. Haza felé aztán ahogy kiért a faluból – uccu neki, futóra, hazáig meg sem állt (a tornatanár csodálkozott, hogy nem tudta elfárasztani soha).

 A szőlőhegyi iskola is ugyanennyi járásra esett, csak akkor még osztatlan volt (- Egy tanerős iskola rendszerint kis- vagy szórványtelepülésen (tanya, szállás) működő iskola, ahol a tanulók életkori és évf. szerinti bontás nélkül egy tanteremben, egy tanító irányításával tanulnak- Lapoda Multimédia)

 Aki Szekcsőn nem tudta elvégezni a nyolc osztályt a Szőlőhegyen be tudta fejezni.

Nagylányként a Garay horhó és a Kállai Éva utca sarkán álló nagy házban dolgozott tejátvevőként. A hosszú ház másik felében család is lakott. Nem volt sok tej, átlag öt kanna, mert nem volt hűtési lehetőség. (Ma ez a ház kúriaként felújítva áll a sarkon).

Fiatal házasok (Szemes István – Pópity Irén)

Felnőtt fejjel ide jöttek vissza önálló életet kezdeni, pár a városban töltött év után. A közlekedés bajos, családot alapítani küzdelmesnek ígérkezett ezen a vidéken, de Pista bácsi hajthatatlan volt. Szép fehér hosszú házat vettek istállóval átellenben Pötyi néni szüleinek házával.

Nagyon szerettek itt élni a nehézségek ellenére. Itt született Melinda. A kisgyerekek látják a szellemvilágot, hát Melinda is csak ordított. Mindössze négy hetes volt, amikor egy nap jött a hír, hogy Pötyi néni édesanyja összeesett és meghalt. Pista bácsi motorral elindult megkeresni apósát, hogy tudassa a hírt. Hazafelé felbukott a motorral a kulcscsontját törte. Úgy hozták haza. „A négy hetes csöppség ordított, a férjem nyögött, az anyám meg meg volt halva, ez volt ám a feladat. Anyám temetésére a karomon vittem a pár hetes gyerekemet végig az úton.”

A harmadik szomszédban furcsa emberek laktak. Az ember mindig hátulról jött a portánkra, a domb felől. Az istállót éjszakára lelakatoltuk, reggelre a ló hosszú sörénye mégis be volt fonva, pántlikázva. Hát valami boszorkányosság volt abban az emberben. Amikor elköltöztek Dombóvárra, mesélik, hogy gyakran állt az Apáczai Iskola alatt a sínek mellett és nézett a régi háza felé. Így ütötte el egyszer a vonat. Szerintem nem baleset volt. Nem tudta megszokni a várost.”

Az élet nem állt meg, fejlődött a város a völgy lassan elnéptelenedett a lakók beköltöztek a faluba, városba a munkájuk után. (a kis Bem utca és pincesor lebontásra került, csak a tavaszi nárciszok árulkodnak arról, hogy valaha egy jó érzésű gazdasszony virágoskertet ápolt).

„ Aztán förtelem volt, örökké betörtek, mindent elloptak, még anyám esküvői képét is a falról. Leszedték az ajtót, az ablakot, ami nem kellett nekik azt meg összetörték.”

fotó: Pintér Lívia /Pötyi néni unokája/

(a kis piros ház, pincéjével a löszfalban 2010 telén teljesen összedőlt)

Az 1960-as, 70-es években az ötéves tervek keretében több üzemben korszerűsítésre és új üzemek létesítésére került sor. Így jött létre a kenyérgyár, a kesztyűgyár, a Láng Gépgyár és a Pátria Nyomda, majd a Csavaripari Vállalat. Az 1960-as, 70-es években az ötéves tervek keretében több üzemben korszerűsítésre és új üzemek létesítésére került sor. Így jött létre a kenyérgyár, a kesztyűgyár, a Láng Gépgyár és a Pátria Nyomda, majd a Csavaripari Vállalat. 1970. április 1-jén Dombóvárt várossá nyilvánították, ami újabb lendületet adott az iparnak és a kereskedelemnek. Áruház, szálloda, művelődési ház, új iskolák épültek, torna- és sportcsarnokok létesültek. 1973-ban kezdődött Dombóvár legfőbb idegenforgalmi vonzerejének, Gunarasnak a termál-, és gyógyfürdőnek az építése. www.dombovar.hu/akadalytalanul

Városi élet, második kísérlet

A család beköltözött Dombóvárra. Az Erzsébet utcában laktak albérletben. A fiatal pár dolgozott, Melinda bölcsödébe járt. Az élet sűrűbbé vált, volt itt anyóssal perlekedés, két ikervetélés, áramütés…

„ Az első ikerterhesség elején rettenetesen hányós voltam. A munkaidő után  elindultam haza  és meg kellett támadnom a gimnáziumnál a bokrokat, úgy kellett hányni, egészen a Flóriánig (Erzsébet utcai albérlet előtt áll a Flórián szobor). Otthon aztán főztem a családnak, amiből nem bírtam enni, annyira rosszul voltam, a kisgyereknek ugye tiszta ruha kellett úgyhogy sokat mostam, az albérlet pedig egy szobából állt. Ebben a szobában zajlott minden. Még így is szó érte a ház elejét, anyósom nem nézett jó szemmel, látogatóban voltunk náluk Sásdon, amikor megjegyezte: „ Nem szégyelled magad, fiatal asszony létedre, hogy néz ki a padló? Amilyen ember az urad még a papucsot is a lábára kellene húzni?”

 Hát nem volt frissen fölsúrolva az igaz.  Az este hazamentünk, sírógörcsöt kaptam az igazatlan vádak miatt. Este a férjem fogta Melindát és elmentek az unokatestvéréhez, hogy nyugtom legyen. - Na mondom, fölsúrolom a padlót, egyet súroltam, egyet – okádtam, ezt így folytattam. Végeztem a munkával, na mondom alszok, ezek meg majd ha megjönnek lefekszenek. Aztán, hogy ne tipogjam össze, mezítláb mentem a vizes padlón, kihúztam a konnektorból a tv dugvilláját.  Megrázott az áram, nem tudtam elengedni a zsinórt. Mintha hasba rúgtak volna. Amikor összeestem, valahogy elengedtem mégis. Egy hónap múlva elvetéltem, félidős voltam.

A második ikerterhességem elején, felkerestem a nőgyógyászt, hogy vizsgáljanak meg és írjanak táppénzre, mert raktárosként sokat kellett emelnem, éreztem nem fogom bírni. Az orvos azt mondta még nagyon az elején vagyunk, jöjjek vissza pár hét múlva. Talán harmadnap történt otthon munka után – elvetéltem. Mikor az orvos újra látott már nem sok dolga volt velem. Így nem lett testvére a lánynak és megállapítottál, hogy nem lehet többé gyerekem.

Vissza Szőlőhegyre

1974-ben újra Szőlőhegyen a fiatal pár, a Gárdonyi utca időközben már szinte teljesen beépült. Először az istállót építették fel. Tehénke is lett bele. Pár év múlva megkapták a kölcsönt, a fiatal tehénkére is vettek fel, így indultak nagy mínusszal a nagyház építésének. A városba jártak dolgozni.

„ A tejüzemben voltam raktáros. Minden második éjjel 2-őre jártam dolgozni. Volt ott millió fajta sajt, vaj, vajkrém, joghurtok, túró. A Melindát meg egyedül kellett itthon hagyni éjszakára, nehéz volt. A szomszéd Annuska néninek akkoriban született a negyedik gyereke, a lányok jóban voltak, sokat játszottak együtt és Melinda elkezdett sóvárogni testvérkéért. Éjjel nappal jajgatott, hogy mindenkinek van testvére, csak neki nincs testvére. Így utána jártunk, hogyan lehet testvért szerezni.

Nevelőszülői vizsgát tettünk. A hőgyészi gyermekotthonban kisgyerek voltak, de azt mondták elég gyenge képességűek. A szekszárdi csecsemő otthonba mentünk aztán. Évi két éves volt, éppen komótosan eszegetett, amikor először láttuk. Elvették a szülő anyjától, mert elhanyagolt volt, majdnem éhen halt. Őt ajánlották. 

A kis Margit szintén két éves volt, könnyes nagy kék szemekkel nézett rám, mikor elém állt. –„Te is el akarsz jönni? „– Így két éves kislányból rögtön kettőt vittünk haza testvérnek. Margit csak úgy tudott elaludni, ha a hasamra fektettem.

Egy darabig jártam dolgozni, de a felügyelőnő aki eljárt a körülményeket ellenőrizni, javasolta, hogy menjek el gyesre. Így történt, hogy  a kislányok öt évesek voltak, mikor mégis állapotos lettem és megszületett, Szilveszter.  Nagycsalád  lettünk.

A kis Margitot aztán nemsokára elvitte az apja. Nagyon sajnáltuk, mert szerettük. Harminc évig voltunk nevelőszülők. Amikor Évi középiskolás lett, hozzánk került Norbi és Kati, mindketten öt évesek voltak. Szilveszterrel jártak egy osztályba Kaposszekcsőre.

Mindig volt háztáji állatállomány és amint lehetett visszamentem a tejüzembe raktárosnak is. Felváltva éjjel kettőtől reggel 10-ig, majd reggel 10-től amíg munka volt, folyamatosan dolgoztam. A szabadságot egyben vettük ki, amikor mód volt rá.”

 

Végezetül egy kis mai történet: Összeírások.

„Még tavaly is jártak összeírók. Tavasszal összeírták a csirkéket, nyulakat, csüngő hasú malacokat. Ősszel visszajötték megnézni az állományt. Mondtam nekik, hogy volt ez a nagy elárasztás, mindent a víz lepett (2010 nyár). Az anyanyulakat agyoncsípték a szúnyogok, mind megdöglött, ezek még megvannak a csüngőhasúak, de ezeket meg megesszük. Akkor kérdezték, hány hiányzik a kakasból, meg a tyúkból –A nyavalya tudja hány hiányzik, menjen azt számolja meg. Hát nem írom én, hogy most ennyit levágtam! Ettünk belüle, írgyon amennyit akar!”

Pötyi néninek jó egészséget, még beszélgetünk…

2011. május

egyéni. egyedi. wahavidrupal

X