hatter

Versek (Spengler Márta)

Kedves Kápola sori barátnőm szabadkezet adott, hogy költeményeiből feltehetem a számomra kedveseket. Íme:

Apám

Ült a kertben, kezét ölébe ejtve,
csüggedten, reménytelenül,
öregen, mint az öreg este,
mi csendes puhán körülölelve
lelkére ránehezült.

Az évek terhe görbítette válla
esendőn előrehullt,
s a zokogás hangtalanul rázta,
míg a feledés mélységes tavába
alámerült a múlt.

Elszállt az élet és minden hiába,
mi végre a sok küzdelem?
Dolgozni untig s napra napot várva,
hogy egyszer talán majd jobb legyen.

Egyszer talán jobb legyen az élet,
nem várt fényes csodára sem,
csak ne máról-holnapra éljen,
s kenyeret, tüzelőt vegyen.

Tavaszra vágyott, víg napsütésre,
áldott fényre, mi felhevít,
hogy átmelegedjék fáradt teste,
s feledje lelke kínjait.

A sivár kórházi ágyon fekve,
már tudta, hogy hiába várt,
elvitte az a márciusi este,
s a jeges szél halotti leple
ezüsttel vonta be a határt.

 

 

 

Vízibál

Éjjel, ha csendes a tó,
tündérek sóhaja száll.
Rezzen a bokor a sás,
szökken a békakirály.
Szúnyogok raja zenél,
zümmögő harsona szó,
ködfátyol keringve száll,
bált ad a vízi manó.
Nádszövőszéken a pók
szőtte a báli ruhát,
anyaga hold sugara
ezüstös fényű brokát.

A neved

Almáskertek nyári illata,
Nemes szőlőfürtök közt szellő suhan,
Derűs az ég, minden csupa zene,
Rám mosolyog a nap, s
Áldott heve
Súlyos takaróként rám zuhan.

Ezt idézi mindig neved és boldog vagyok, mert vagy nekem.

Dédelgetem számban hangjait,
ízlelgetem, mint ódon kelyhek borát,
s túlcsordul bennem az érzelem,
bíbor nedűként, neved hallatán.

Kétségek közt

Zsákutca ez a kapcsolat,
olcsó románc, mi sehová sem vezet,
látod, ketten vagyunk nem lát senki sem
te mégis elengeded tétova kezem.

Zsarátnok izzik tán hamu alatt,
olykor lángol, de mégsem tüzes,
lelkem és testem szomjazik
téged ölelve megnyugvást keres.

Zárt ajtókba ütközöm szüntelen,
itt is ott is égbenyúló falak,
tévelygek nem vezet kiút,
a magány rosszabb, hogy megtaláltalak.

Feltámadás

Ki tud igazságot tenni itten,
hol elszabadult az ördög
s Isten nincsen,
mert kiűzték Őt a köztudatból,
az iskolákból és az otthonokból,
hol a szabadosság törve, zúzva tombol
s ím mi lett az ezeréves honból
mit ősök vére árán bírtunk idáig,
s most lassan eljutunk a Golgotáig.

Roskadozva visszük a keresztet,
közben szöges korbáccsal terelnek,
nyúznak
s a féleszűek újra visszahúznak.
Mi cipeljük ismét fel a hegyre,
úgy vágynánk már a keresztre,
mert szenvedésünknek akkor lenne vége,
halál után feltámadás jönne végre.

Ehelyett, csak mászunk, egyre mászunk
s közben vér nélküli csodára várunk,
hogy valaki tán majd megment minket
felvállalja ismét bűneinket,
meghal s feltámad helyettünk újra.
Gyáva nép, nem ez megváltásunk útja!

Vigyük, csak egészen fel a keresztet,
akkor is, ha lábunk, kezünk reszket,
ha hitvány vállunk súlya lehúzza
küzdjük magunkat fel vele a csúcsra,
de vigyázzunk, nem miénk a középső keresztfa!

Minket a jobb, vagy baloldali illet,
még nem késő, hogy bánjuk bűneinket,
még nincs késő az utolsó fohászhoz,
Uram, segíts a feltámadáshoz!

Lovak

Lovak sörénye repül,
úszik a szélben
csak paták dobogása hallik,
a szívem velük száll
árnyékban és fényben.

Karcsú, barna testükről patak fakad
hullik alá a szomjas földre,
egybe forrnék velük
száguldva mindörökre.

Hallom ahogy a hídon átrobognak
ütemes hangjuk kongó űrt hagyott,
nézek utánuk elhagyottan
s ismét, csak egyedül vagyok. 
 
 

egyéni. egyedi. wahavidrupal

X