csalad

Érkezés

Történetek, régmúlt, kicsi tömés ház! Mennyi, de mennyi örömöt, bánatot rejt magában… Valahol ott kezdődött, mikor én még meg sem születtem. Szüleim Somogy országból jöttek, 1952 januárjában.

A nővérem akkor volt 3 hetes, egy asztalterítőbe és két kis kézi kosárban hozták magukkal, ami kis értékük volt. Vonaton érkeztek, a hó szállingózott. Elindultak a behavazott úton, ami alig-alig látszott. Út közben édesanyám rácsodálkozott a dimbes-dombos tájra. A hólepte völgyek, csak úgy szikráztak a ragyogó napsütésben. Elszórtan kicsi házak, a kéményekből vékony füstcsík szállt a magasba.

Szeme megtelt könnyel. Kicsi kis falujára gondolt, ahol a 3 méter magas halom már dombnak számított. Elértek egy kis patakhoz, aminek csak a csörgedezése hallatszott, mert jég és hó fedte. Néhol nyúl ugrott ki a bokorból, patak partját fűzfa bokrok szegélyezték, a verebek ilyenkor ijedten rebbentek szét. A patak egy völgy irányából jött, itt már több ház is láthatóvá vált. Vastag hótakaró fedte őket, kéményükből vígan szállt a füst. A házak mellett mindenhol istálló fészer, disznóól, tyúkól. Ezek a vesszőből font kis épületek kukoricaszárral körbe támogatva, hogy a szegény kis állatokat megvédje a hidegtől. A part oldalba bevájt pince látszott sok helyen. A házak, udvarok, nagyon hasonlóak voltak, csak az új, ismeretlen embereket megszaglászó kutyák nem voltak egyformák.

A kerítésen találtak kibúvó helyet, mert az idő nagyon megtépázta már a vesszőből font tákolmányt. Csaholva követék a fáradt idegeneket egy darabig az úton. Aztán a völgy aljába két fele ágazott az út. Egy kis fekete folt jelezte, hogy a patak itt ered. Egy kapatón indultak el és hamarosan észrevettek egy kis vihar verte házat. Valamikor sárgára lehetett meszelve, de ebből már alig látszott valami. Sok helyen omladozott, a tető is megrokkant már, néhol hiányzott a cserép. Édesanyámnak összeszorult a szíve! Jaj, Istenem mit kezdek én itt a messzeségbe? Édesapám csak biztogatta: - Majd kicsinosítgatod, meglátod, jó kis hajlék lesz ez nekünk. Kulccsal nem is volt bezárva. Nem volt ott semmi, amit érdemes lett volna elvinni. Beléptek, az egerek ijedten futottak szerteszét. A döngölt padozaton nyoma volt a beázásnak, néhol a fény is bekukucskált, az ablakszárnnyal a szél járta a táncot. Aztán volt ott bent egy rakott sparhelt, stelázsli, egy düge-dült asztal, két hokedli és a sarokba egy fekvő alkalmatosság féle, tele egérfészekkel. Benyitottak a szobába, aztán boldogan nyugtázták, hogy ez nem ázott be. Ott volt egy szúette kétszárnyas szekrény, egy ágy, aminek hiányoztak a deszkái és egy régi öreg dunyha. Sok idő nem volt nézelődésre, mert Kati, a nővérem hangosan jelezte itt az ő "ebéd ideje". Anyu leült az egyik hokedlira és Kati elfogyaszthatta itt az új otthonukba az első ebédjét. Mohon szívta magába az édes anyatejet, még a szája csücskén is kicsordult, mert nem győzte nyelni. Aztán a fáradságos út viszontagságai hamar álomba is ringatták. Anyu a sarokba készített neki egy kis kuckót. Apu közben egy ölfával jött be, és hamarosan vidáman pattogott a tűz a jó öreg rakott sparheltben ...

Első nap

Vígan pattogott a tűz az öreg rakott tűzhelyben, Kati tele pocakkal szunyókált a rögtönzött vackon. Apunak indulnia kellett szolgálatba, Anyu meg elkísérte le az állomásra, mert délben mikor megérkeztek, nem tudtak mindent elhozni. Csendben gondolataikba merülve siettek, mert ilyenkor télen hamar sötét van. A hó tovább szállingózott, és a szél is feltámadt, alig látszott a lábuk nyoma.
A völgyben a kutyák előbújtak a pitarok széléről, de lusták voltak ebben a cudar időben kiszaladni az útra. A patak csörgedezése segített tájékozódni. Elérkeztek az állomásra, Apu felsegítette a nagy csomagot. Hosszan összeölelkeztek, majd Anyu útnak indult. Apunak még kicsit várni kellett a vonatra, közben beszédbe elegyedett a szolgálattevő bakterral, akinek furcsa volt az idegen utazó. Kérdést, kérdés követett: - Mi járatban ilyenkor erre fele? -Ideköltöztünk a Szőlőhegyre.
– Honnét jöttek? - Kutasról. - Aztán mit csinál itt, hova megy? - Dombóvárra, a fűtőházhoz megyek, 16 órára kell jelentkeznem. Én viszem az esti gyorsvonatot Pestre, azaz én dobálom a szenet a "füles" kazánjába, Böjtös Pista lesz a mozdonyvezető. Eddig csak fordába jártam, de előléptettek mozdonyfűtőnek, most így már nem tudok 120 km utazni, hogy beérjek mindig időbe. Egy ismerős segített találni egy kicsi hajlékot. Aztán Apu elmutatott arra a messzeségbe ahol már csak nagyon kicsi kis pont mutatta, hogy merre megy Anyu. - 30 forintba kerül az árenda minden hónapba. Feleségem most siet haza, mert kicsi lányunkat ott hagytuk a meleg szobában.- Közben Vince bácsi leengedte a sorompót, mert Attalából jeleztek, hogy elindult a vonat.

Beszélgettek volna még sokáig, de a nagy füstfelhő jelezte, hogy beért a 411-es. Apu elköszönt és elkezdte szorgalmas életét, itt a dombóvári fűtőháznál. Anyu közben szaporán szedte a lábait. Gondolatai a kis háznál jártak mindig; - ég-e még a tűz? -Kati alszik-e még? Félt, hátha visszatértek az egerek. Gondolta, legelső feladat egy jó kis cicát beszerezni. Patak csörgedezése segített, hogy ne tévedjen el. Aztán odaért a forráshoz, nagyot sóhajtott: -Jaj Istenem, most merre menjek, olyan egyformák ezek a völgyek, melyiken is mentünk fel, mikor megérkeztünk? Már szürkölödött is, sehol semmi jel, a lábnyomok sem látszottak. Jaj mi lesz itt velem, ha nem találok vissza. Eleredtek a könnyei, aztán elindult csak úgy gondolomra az egyik kapatón felfelé. Mikor felért, hatalmasat dobbant a szíve, meglátott egy sötét árnyat, jaj, csak ott legyek már Megérkezett, benyitott, nagyon csendes kis szuszogás jelezte, minden rendben, Kati úgy aludt még a világát sem tudta. Ledobta a fejéről a nehéz terhet, leroskadt az egyik hokedlira aztán keserves zokogás tört ki belőle. Jaj, Istenem hova kerültem, mi lesz velem? Sokáig nem kellett elmélkednie, mert a sarokban megmozdult a kis csomag. Megpihent, kicsit felélesztette a tüzet, a nyílásokon kiszűrődő fény segített, hogy megtalálja az elemózsiás kosarat, reggel óta nem evett. Ő még csak el lett volna, de hamarosan felébred a kis szuszogó csomag ott a sarokban és az üres ciciből nem tudja kielégíteni. Keresett valami ennivalót a csomagból, hozott be egy kis havat felolvasztotta, kicsit megmosakodott a lavórban. Elkészítette a fekhelyet, kihozta a szobából azt az öreg dunyhát, kicsit kirázta nehogy legyen benne egér. Megszoptatta Katit, tisztába tette, majd rakott a tűzre még, mert nagyon hideg éjszaka volt.

Nagyon hamar álomba merült. Reggelig aludtak, aztán mikor felébredt, hirtelen azt sem tudta hol van. Átgondolta a tegnapi napot. Szép lassan világos lett minden. Eszébe jutott a kis falu, ahol eddig élt. A szülei, testvérei, ahol, ha nem is volt felhőtlen az élete, de volt kihez menni, ha valami baj van. Mi lesz velem itt? Megtalálom majd a helyes utat? Sokáig nem gondolkodhatott, mert nagyon hideg volt. A lavórban maradt víz be volt fagyva. Szerencsére volt még egy nagyon kicsi parázs, amiről újra tudta éleszteni a tüzet...

Dárói tömésház

Jó szomszédok

A tűz hamarosan vígan pattogott, Anyu beburkolózott egy öreg belinerbe, amit a szekrénybe talált. Elállt a hóesés, a szél sem építette tovább kacskaringós várait. Ragyogó napsütésben, körös-körül csak úgy szikrázott minden.
Nagyot sóhajtott: - Na, Margit kezdheted a küzdelmet!

Körbe nézett, nagyon szép volt minden a vastag hótakaró alatt. Keresett egy kötél darabot, és elindult a völgyön lefele, mert a tűzre kellett volna rakni, de már nem volt semmi, amit rátehetett volna. Készített jó nagy rakományt, alig tudta felemelni a hátára, hát még felmenni a méteres hóba. Jó párszor vissza-visszacsúszott. - Hova hoztál engem Józsim? - mondogatta magában. Aztán végre felért, épp ledobta a pitarba az öl fát, mikor hangokat hallott:
- Jó napot kedves szomszéd, láttam, hogy füstöl a kémény, gondoltam úgy illik, hogy átjöjjek, üdvözöljem a jövevényeket!
Anyu kicsit meglepődött, szívélyesen fogadta a látogatót. Kinyitotta előtte az ajtót, aztán mentegetőzött volna a körülmények miatt, de a szomszéd néni nem hagyta szóhoz jutni. Tudom én lelkem, ne is mondjad, valamikor én is így kezdtem, meglásd, majd lassan lassan jóra fordul a sorsod és át nyújtott egy kis kosarat. Közben meg sem állt a mondókájával. Reggel mikor kinéztem láttam a kéményből száll fel a füst, fogtam is a kosarat, bementem a kamrába, és ami a kezem ügyébe akadt beleraktam. Gondoltam, aki ebbe a kis hajlékba ide költözött, annak nagy szüksége lehet.
Rakd csak ki bátran!  Aztán ha valamire szükséged van, gyere csak, itt vagyok a szomszédban.
Anyunak még a szava is elállt, csak ámult, szeme megtelt könnyel. Kezdte asztalra tenni a kosár tartalmát. Volt ott annyi minden, egy darab kenyér, egy kis szalonna, egy szál kolbász, töpörtyű, alma, krumpli. Közben a Kati elkezdett mocorogni a kis vackán, szomszéd néni meg is rebbent. Akkor Anyu odament, felvette a kis csomagot, megmutatta, Szomszéd néni nagyon rácsodálkozott:
- Azt a mindenit! De szép kisjány!
És szedelőzködött is. Anyu ekkor kezdett még csak magához térni a meglepetéséből:
- Mondja Szomszéd néni, mondta, ha valamire szükségem van, szólhatok! Hát, ha valakit tudna itt a közelben, hogy kétkezi munkásra szükség van, nekem szólhat nyugodtan. Megcsinálok bármit, szülő falumban jószággal bántam, mezőn dolgoztam, nem riadok vissza, minden munkát megcsinálok. Semmink nincs. Kérem, ha tud, szóljon!
- Jól van lelkem! Holnap reggel viszem a csarnokba a tejet, majd kérdöm.
Aztán felvette az üres kosarat és elment. Anyu leroskadt a fekhelyre és most már örömében sírt!
Úgy látszik erre is vannak jó emberek. Nem kell félnem, hogy egyedül maradtam. Katit megszoptatta, tisztába tette. Szerencséje volt, mert még ringatni sem kellett, elaludt rögtön. Kiment, vágott egy kis fát hogy a tűzre tudjon rakni. Aztán fogta a vizes vödröt és lement a forráshoz vízért. Sok-sok gondolat forgott a fejében, ha szomszéd néni talál valami lehetőséget, valami munkát, meg vannak mentve, át vészelik a telet. Aztán majd csak lesz valahogy! Ne add fel Margit! - nógatta magát.
A forrásnál nagy volt az élet. Őzek, szarvasok voltak az ivócimborák. De aztán a lépések zajára gyorsan elmentek. Anyu megmerítette a vödröt, aztán elindult. Azon vette észre magát, hogy még dudorász is, olyan vidám és jó kedve lett! Mikor felért Apu is ott volt. Megjött a szolgálatból! Észrevette a sok mindent az asztalon, Anyu nem győzte elmesélni milyen meglepetésben volt része.
Akkor Apu is kirakta a vasutas táska tartalmát, volt ott is kenyér, zsír, szappan, épp ma volt fizetés, azaz előleg. Aztán volt még agy rongyokba becsavart valami hideg nehéz dolog!
- Hát ez mi?  - Nézd csak meg, bontsd ki! - Egy nagydarab feketeszén volt!
- Este, ha ebből raksz a tűzre, egész éjjel tartja majd a tűzhely a meleget!
Behozta a kis baltát, és szépen darabokra törte. Ilyen sok történet közepette hamar eljárt az idő, elfogyasztották első ebédjüket. Átölelték egymást és boldogság könnycseppjei peregtek le az arcukon. Apu ledőlt a fekhelyre, hamar álomba ringatta a tűz duruzsolása, hisz tegnap reggel óta talpon volt. Anyu hogy ne zavarja az álmát, Katit bebagyulálta és kiment vele. Kint ragyogóan sütött a nap, csodálatosak voltak a fák, bokrok, a szembe lévő domb. Néhol a kéményekből magasra szállt a füst. Varjak károgtak, néha le-leszálltak, abban a reményben, hogy rátalálnak valami szemre. Kati elszunyókált, bevitte, szép csendben lefektette.  Kihasználva a jó időt, elment egy újabb fa rakományért. Aztán ilyenkor tél víz idején hamar sötétedik. Szép csendben elkészítette első étküket itt az új otthonukban. A szomszéd néni csomagjában szerencsére talált hagymát is, így az első vacsora paprikás krumpli lett. Egy két kolbász darab is jutott bele. Főzött jó sokat, gondolta jó lesz, majd a maradékot Apu elviszi magával. Aztán elindult le a pulai állomásra a vezénylésért. 6 órakor érkezett az állomásra a telefonon, a szolgálattevő bakter ilyenkor beírta az erre rendszeresített jegyzőkönyvbe, kinek mikor kell jelentkeznie. Kapinya József január 29-én reggel 4 óra, 422-es Dombóvár-Gyékényes. Anyu a biztonság kedvéért fel is írta magának, nehogy eltévessze. Aztán indult is vissza. Még útitársai is akadtak, volt három másik asszonyka is, aki jött a férje vezényléséért. Az út folyamán beszédbe is elegyedtek. A legtöbbet Anyu beszélt, mert nagyon kíváncsiak voltak az új jövevény történetére. Mindent tudni szerettek volna. Legszívesebben elkísérték volna az úton, de a hídnál el kellett köszönniük! Mindenki ment az útjára. Most már az úton sem izgult, tudta, hogy megtalálja a házhoz vezető utat. Apu már várta az ölében a Katival, aki majd eladta a házat annyira sírt, nem is csoda, hiszen éhes volt! Közben beszélgettek. Apu örült, hogy holnap Somogyország felé kell mennie! Anyu csak kicsit szomorkodott, mert tudta, ez a világ rendje. Az asszonynak, követni kell a férjét. Az élet úgy hozta, hogy a munka itt van Dombóváron, akkor ide kell jönni. Dolgozni mindenhol kell. Tudta, ha szorgalmasan dolgozik, az élet megadja majd neki, ami jár! Hamar elbodorodtak, mert éjjel 2-kor indulni kellett Apunak, hogy beérjen a fűtőházhoz! A hegyen kellett átvágni, még nem nagyon volt ismerős az út. A táskát Anyu elkészítette, hajnalban csak öltözni és indulni kellett... Másnap újra esett a hó. Még jó hogy tegnap gondoskodott a fáról.
 

Téli Dáróban kis ház szánkó

Az első munka

Második éjszaka már nyugodalmasabban múlt el. Kezdte megszokni az új helyet. Reggel alig lehetett kinyitni az ajtót, egy méter magas hó volt előtte. Ennyi nem esett ugyan, de a szél pont oda rakta le. Jó öreg vessző söprűvel kiszabadította a kijáratot. Kati mikor épp nem szopizott, szinte mindig aludt, jót tett neki ez a hegyi levegő. Mikor alább hagyott a havazás, elment újra hogy hozzon egy öl fát. Délután át ment a szomszédba, kíváncsi volt, talált-e valami munkát a szomszéd néni. Jó hangosan beköszönt! - Jó napot! - a kiabálásra hatalmas komondor somfordált elő a pitarból. Kinyílt az ajtó. Szomszéd néni kiabált ki: Gyere csak bátran nem bánt! -
Anyu kicsit félve, de belépett, aztán valóban csak megszaglászta és már ment is vissza a helyére. Szomszéd néni beinvitálta, hellyel kínálta és egy még meleg sült tököt adott a kezébe, aztán elkezdte a mondandóját: - Már mentem volna én, ha nem jössz. Holnap lenn a völgyben a komáméknál disznóvágás lesz és az öreg szüle gyengélkedik. Nagyon örülnének a segítségnek.
- Jaj, de én nem ismerek senkit!
- Nem baj lelkem, majd megismered őket, ott laknak az első házban, reggel hét órára oda mész, mondod, hogy én küldtelek.
Anyu nagyon hálásan megköszönte, aztán ment is haza. Már félúton hallotta a kis bőgőmasinát! Sietett! Kati nagy hüppögések közepette megbékélt, mohón szopizni kezdett. El is szenderegtek a fekhelyen. Anyu arra riad fel, hogy valaki veri le a lábáról a havat. Apu lépett be. Örültek egymásnak, elmesélték a nap történeteit. Anyu örömmel újságolta, holnap megy az első munkájába. Boldog volt, mert látta, hogy nem kell nekik félni, hogy nem lesz betevő falat a háznál. Apu evett pár falatot, aztán nyugovóra tértek. Reggel Anyu csendben felöltözködött, Katit is jól bebagyulálta és ment a disznóvágásra. Feri bácsiék ott laktak ahol azok a nagyon magas nyárfák vannak. Már várták.
- Gyere csak lelkem, kínálták pálinkával, de Anyu mondta: -én ilyennel nem élek. Behívták, a kis csomagot az öreg szüle gondjaira bízták és elkezdődött a munka. Anyunak a vért felfogóedényt kellett tartani, ezt a részét nem nagyon szerette, otthon az édesapja fel is mentette mindig, de most nem volt semmi mentsvár. Utána vizet kellett húzni jó sokat, de szerencsére nem volt mély a kút, aztán az üst alatt kellet rendezni a tüzet. Majd mindig volt valami: ezt hozd ki, mond a Mari nénédnek adja oda a jobbik kést. Úgyhogy nem unatkozott. 9 óra körül kiszólt az öreg szüle:
- Gyere lelköm, mer ez a kisjány már megeszi az öklét!
Anyu beszaladt adott neki enni tisztába tette, aztán folytatta a dolgát. Szét kellett szedni a belet, elválasztani a fodor zsírtól, óvatosan nehogy kiszakadjon. Mari néni látta milyen ügyes szorgos kezeket kapott segítségbe. Kicsit szégyenlősen vallotta be saját magának, hát ilyen gyorsan biztos nem szedtem volna szét és még egyszer sem szakította ki! Aztán jött a rizs, a kásafőzés, ott sem állhatott meg a kéz még egy pillanatra sem, nagyon gyorsan odakapott. Minden ment, mint a karikacsapás, amit kigondoltak, Anyu már csinálta is. Bekeverték a kolbászt, betöltötték a disznó bélbe, aztán a főtt vért ledarálták az abálóból daráltak hozzá, hogy jó gazdag legyen a hurka. Lassan minden fel lett dolgozva. A zsírsütésre már nem maradt idő. Megegyeztek, holnap reggel újra jön és akkor a maradt edényt is elmosogatja. Anyu bebagyulálta Katit, és útnak indult. Mari néni utána szól: - Várj csak lelkem ezt a kosarat majd a Ferkó felviszi neked.
Mikor haza értek Ferkó bevitte a kosarat aztán elköszönt: -Várjuk ám holnap reggel!
- Ott leszek reggel hétre.
Apu kezdte kirakni a kosárból a sok finom dolgot. Csak ámult mennyi minden volt, egy nagydarab karaj, levescsont, oldalas, hurka, kolbász, sült hús, kövesztett szalonna.
- Jaj drága kis felségem, hogy milyen szorgalmas vagy!
Nagy boldogságban rakták el hidegre az ételt. Apu evett is a sült húsból, ma este ő ment vezénylésért. Nem hagyhatta, hogy a napi fáradságos munka után még menjen az állomásra.
Mikor megjött le is feküdtek, mert csínján kellett bánni a petróleummal. A következő nap Apu otthon volt egész nap. Elment a szomszédba, kért egy szalmazsákra való szalmát, a régit beöntötte az üres disznóólba. Anyu lement a völgybe, ahogy megígérte. Kisütötték a zsírt, elmosták a maradék mosatlan edényt. Nem tartott nagyon sokáig. Feri bácsi megkérdezte, hogy a jövő héten eltudna-e jönni kukoricát morzsolni? -Örömmel válaszolta - igen csak szóljanak nyugodtan!
- Majd megüzenjük a Ferkóval.
Kapott egy szakajtó töpörtyűt és mondták, hogyha jön, hozzon magával egy lábast és kap zsírt! Aztán Mari néni mondta: - Ne szégyenlősködj ám, hozzál jó nagyot!
Haza ment, Apu fát vágott, Anyu örömmel újságolta, már a jövő hétre is van munkája. Apu örömmel nyugtázta, ha el van foglalva, kevesebb idő marad a fájdalmas szülőföldtől elszakadásra. A napok jöttek szép lassan egyik a másik után. A kukoricamorzsolásért kapott egy kanna tejet, egy csupor tejfölt és a szomszédban kérték, hogy menjen segíteni, lecsírázni a krumplit a pincében. Anyu csak úgy repdesett! Esténként Apuval beszélgettek a sötétben, csak a tűzhely nyílásain kibújó fények játszottak. Tervezgették a jövőt ...

Árvíz

Árvíz

Teltek, múltak a napok. Az éjszakai jégcsapok szép lassan eltűntek. A tavasztündér egyre jobban rebesgette szárnyait. Most már éjszaka is olvad, néha hatalmas robogással megindult a háztetőn a vastag hótakaró. Ilyenkor néhány cserepet is magával rántott. Anyunak egyre több munkája lett, hívták dolgozni már más környékbeli gazdák is. Így nap közben kevés ideje maradt a távolba maradt szeretteire gondolni. Az éjszaka volt nehéz, néha álmában ott járt, megfésülte kishúgai haját, hallotta édesapja hangját, ilyenkor mindig felriadt és kereste őket. Jó sok időbe tellett mire rájött hol is van!
A megolvadt hó törte az utat magának, néhol sárga folyammá alakult. A horhóban nagy gyökeres fákat is magával ragadott, vitt mindent, aztán mikor leért a völgybe, megállt. Nem ment tovább.
A Kapos kilépet medréből a zavaros víz itt volt már a dombok alatt.
Anyu kezdett nyugtalankodni, Apu már tegnap reggel elment a szolgálatba és még nem ért haza. Kapott magára egy réklit, indult a szomszéd nénihez, ilyen idő tájt szokott hazajönni a csarnokból. Épp fél úton találkoztak. Hozott egy kannatejet.
- Jövök hozzád Margitom! Nem vették át a tejet, mert nem lehet Dombóvárt megközelíteni.
A szenes utat is elvitte az ár!
Anyunak összeszorult a gyomra. - Jaj, mi van az én urammal, hol van, mit eszik, hova hajtja le a fejét álomra?
Szomszéd néni megnyugtatta. - Ne félj lelkem, van ott a fűtőháznál laktanya, adnak ott nekik szállást, ételt. Az én Feri fiam is ott rekedt, a Sanyi meg nem tudott lejelentkezni. Meg se kísérelte azon a veszélyes áradaton az átkelést. Aztán hallottam a csarnokban, valaki hallgatta a rádiót,
ott is mondták, senki ne induljon útnak! Az egész országban árvíz helyzet van.
Anyu kicsit megnyugodott, hazament. Eszébe jutott milyen jó lenne, ha lenne kemencéje, tudna sütni kenyeret. Milyen jó is volt a puha friss kenyér illata. Édesanyja korán rá bízta a tudományát, sok kisebb gyerek volt, épphogy elkezdődött a háború, már egymaga sütötte a kenyeret. Édesapja már előző este segítette lehozni a padlásról a lisztet, beleszitálta a kenyérdagasztó teknőbe, aztán langyos vízben leáztatta a kovászt, ami már évtizedek óta ott lógott a kamrában, mindig újjászületve.
Amikor kiszakajtották a kenyereket és belerakták a szakajtókba, nem szedték ki az összes tésztát, nem kapargálták ki! Ami benn maradt hagyták megszáradni, aztán amikor már jó megszáradt, belemorzsolták a kovászos zacskóba. A zacskó, meg szép türelmesen várta a következő hetet, mikor a szunnyadó szép fehér búzalisztet életre tudta kelteni. Másnap reggel korán kellett kelni, mert a dagasztás hosszadalmas munka. Eleivel édesanyja mutatta, hogy kell csinálni, mindig mondta:
- Kislányom addig kell dagasztani amíg, a ragalja el nem kezd csepegni.
Hát Anyu csak várta azt a ragalját, aztán nem győzte a kéz fejével törölgetni a homlokát!
Akkor aztán mondta az Édesanyja, jó van kislányom most már elég, jó lesz!
Anyu homloka volt az a ragalja. Letakarva hagyta jó ideig, a kovász meg végre szabadjára engedhette az erejét. Mikor már a takaró jó púpos volt, kiszaggatta, belerakta a szakajtókba és elkezdte felfűteni a kemencét. Mikor már piros égő parázs volt, félre húzta, aztán volt erre a célra rendszeresítve a söprűféle. Ezzel a vizes seprűvel elkészítette a helyet a kenyereknek. Legutoljára a langallót rakta be. Eddigre már a kisebb lány testvérei is felébredtek. Türelmetlenül várták, hogy kisüljön a kenyér.
A legkisebbet ölbe vette, aztán mondókákkal, dalocskával sürgették, hogy mihamarabb enni tudjanak. Mire ezt végéig gondolta el is szenderedett, közben sötét lett. Aztán álmában újra a falujában járt és érezte a kisült kényér illatát!

lanyok pottyos ruha

Kékvirágos-ruha

Minden nap olvadt, a víz reggelre patakokban folyt le a völgy irányába. Anyu, hogy hasznosan töltse el a napját, elővette az öreg ágyruhát, amin már akár szitálni is lehetett volna, de azért a sarkában, akadt még kis használható darab. Ahogy így rendezi a ruhákat, keze ügyébe akadt a kis kék virágos ruhája, amire annyira nagyon nagyon vágyott. De aztán mindig szomorúan gondolt vissza arra a napra, amikor vették az anyagot. Édesanyja meghagyta, olyan anyagot válasszon, ami tetszik neki. Anyu boldogan várta, ez volt az első olyan, amit maga választhatott. Sokat is dolgozott a két bikaborjúval, amit a kaposvári vásárba hajtottak el. Már éjjel elindultak, mire megvirradt, látni lehetett a kaposvári templom tornyát. A vásárba már sokan voltak. Rögtön sok nézője akadt a két szép fényes szőrű jól kigömbölyödött jószágnak. Nem is kellett sokat várniuk, megadták az árát, amit gondoltak értük.
Kicsit nézelődtek, aztán útnak indultak a Fő utca irányába. Na, ott volt ám aztán igazi kavalkád, Anyu nem győzte nézni. Most járt először ilyen nagyvárosban. A sok kirakat szebbnél szebb áruval csalogatta a vevőket. Sok ember sétált az utcán le föl, mindenki szép ruhában.
Az autók csak úgy ontották az orrfacsaró bűzt. Érdekes volt számára minden. Aztán rátaláltak a Horváth István Szűr-Szabó és Méteráru boltra. Őt keresték, mert testvér bátyja volt Anyu Édesanyjának. Rég elkerült már Kutasról, de egyből ráismert a rokonokra. Sokáig ölelték egymást, aztán a kérdésekből szinte ki sem fogytak. Hogy vannak az otthon maradottak? Hogy vészeltétek át a háborút, ki halt meg, ki házasodott? Hány gyermekáldás volt a közel múltban?
Egész nap tudtak volna miről beszélni. Aztán kis idő múlva, elmondták mi járatban vannak. Pista bátyja megmutatta Anyunak a megfelelő szöveteket. Anyunak egyből megtetszett egy kis kék, apró virágos, szép zöld kacskarigós indákkal, zöld levelekkel tarkított szövet. Kimérték amennyi kellett, kifizették. Kicsit elámultak, mert olyan sok pénzbe került, hogy az egyik borjú árából alig maradt. Pista bátyja adott egy kis darab olcsó karton anyagot ajándékba. Aztán mondta: - Ebből meg varrass egy kis nyári ruhát hétköznapra!
Majd becsomagolt jó pár méter hajba való szalagnak valót. Megköszönték és elindultak az állomás irányába. Az utca olyan volt, mint a hangyaboly. Emberek rohangáltak minden irányból hatalmas csomagokat cipelve! Mivel ők nem igen voltak hozzá szokva ehhez, nem tudták elképzelni mi van. Bementek egy talponállóba, gondolták esznek valamit, a jó vásárt nyugtázva!
Igazán akkor lepődtek meg mikor fizetni kellett, mert ami maradt az egyik borjú árából épp, hogy elég volt az ebédjükre. Gondolták, megveszik a vonatjegyet és utána vesznek az otthon maradt gyereknek valami kis vásárfiát. Hát a másik borjú ára majdnem mind kellett a jegy árára. A maradék kis pénzen egy pár szem cukorkát tudtak csak venni. Anyu és az édesapja csak egy másra néztek, nem tudták, hogy most sírjanak kesergésükben, vagy nevessenek? Hát ez már megtörtént, vissza út nincs. Ha sírnak keseregnek, semmi nem változik. Bíztak a jövőben, hogyha eddig adott erőt, egészséget a sors, ad majd ez után is. A vonaton az emberek minden félét beszéltek, tönkrement a korona, ha kicsit később veszik meg a jegyet a vonatra már nem is lett volna elég a borjú ára. Szomorúan mesélték el otthon a történteket. Aztán ahogy így a gondolataiba merülve varrogatta a kis rugdalózót egy árnyék takarta el a fényt, végre megjött Apu. Ki sem fogytak a sok mondandójukból. Közben lassan beesteledett. A tűzhely nyílásain kiszökkenő fények vidáman járták a táncukat ...

malac kislanyok

Az első kismalacok

Teltek múltak a napok. Minden lehetőséget kihasznált, ami munka volt, elvállalt mindent. Szénavágás, morzsolás, ganyéhordás, mikor épp nem kellett menni sehova, betapasztotta a leomlott vakolást. Megkérte a Feri bácsit, hozzon Dombóvárról meszet, mert nem szerette, hogy ilyen csúfondárosan néz ki a ház. Volt egy kis kert, azt felásózta és bevette mindenféle veteménnyel. Egyik nap, a völgybe hívták kukoricát morzsolni, mikor odaért, Böske néni boldogan újságolta, van egy kis meglepetés a számodra. Odavezette anyut a disznóólhoz, aztán mutatta a szalma közt bujkáló kis rózsaszín malackákat.
- Margitom, ha kell, neked adok belőlük kettőt, nagyon sokat ellett, ennyit nem tud felnevelni.
Hú, Anyu nagyon megörült, egyből arra gondolt, a télen már ők is vághatnak majd disznót. Végeztek a morzsolással, Annuska a lányuk haza is segítette vinni a két kis malackát. Még szerencse, hogy Apu a régi szalmát, amit kiborított a zsákból, berakta a disznóólba, mintha csak érezte volna, hogy ott arra hamarosan szükség lesz. Készített egy cumit és megetette őket rögtön. Utána a kis gyönyörűségek boldogan befészkelték magukat a szalmába, kicsit keresgéltek benne, keresték az anyjukat, de aztán elbodorodtak. Napról napra egyre melegebb lett. Kati is egyre növögetett, már kis almát, főtt sárgarépát is szívesen elmajszolt. A kis falánk, úgy evett alig lehetett elgyőzni, a szájába rakni. Kérték többen is, hogy a nyári munkára is várnak majd rá! Feri bácsival meg is egyezett, tizedéért elvállalta a kukorica, és krumpli művelését. Ez azt jelentette, hogy együtt elvetették és az utána kapalás, a betakarítás, Anyu dolga volt. A termett mennyiségből 1 tizedet kapott. Mari néni mondta, ha akarsz, a kukoricába annyi babot vethetsz, amennyit akarsz, az mind a tiéd lehet. Anyu kapva kapott az ajánlaton, minden második sorba vetett babot. Most már megnyugodott, látta, hogy rendeződik az élete. Szomszéd nénitől kapott egy kotlóst, tett alá 21 tojást. A tyúkanyó nagyon szorgalmasan melengette a rábízott tojásokat, épp csak enni-inni szállt le, elvégezte a dolgát, és már sietett is vissza. Ha valaki oda akart nyúlni, gorombán rácsapott a csőrével. A kertbe elkezdte mutatni magát a vetés sora.
Mikor meghozta Feri bácsi a meszet, szép fehére lemeszelte a kis hajlékot, az alját meg korommal, amit a rakott tűzhely kéményéből takarított ki. Kezdte egyre jobban megszeretni ezt a helyet. Álmában még sokat járt szülőfalujában, ilyenkor reggel boldogan ébredt, érezte az ottani szagokat, hallani vélte az édesapja kedves hangját. Észre sem vette milyen gyorsan eljárt az idő, egyik nap kis sárga pamut gombolyaghoz hasonló kis csibék bújtak elő a kosár alól. Tyúkanyó védelmezően a nyomukban volt mindig. Hangosan kárálva intette őket, ha valami sötét árny megjelent. Sas, vércse, naponta többször megjelent, kicsinyeik voltak nekik is. Jó lett volna a gyenge csirke húsi nekik. De a kotlós mama nagyon vigyázott a kicsinyeire. Ilyenkor Anyu is kiszaladt az udvarra aztán, nagy kézlóbálással, kiáltozással - háhúúú, háhúúú - zavarta el őket.
Az élelmet majdnem mindent, Anyu hazavitt. Azzal fizettek a gazdák. Apu fizetéséből csak só, cukorra, petróleumra kellet költeni. Aztán mivel semmijük nem volt, kellett venni néha egy lábast, tányért, a rózsás vizes vödörnek is lett párja, most már két vödörrel tudott menni a forráshoz. Felsikálta a szobákat, virágot ültetett a ház elé, aztán az út mellé is amerre a patakhoz járt. Egyik nap Apu vidáman jött haza, örömmel újságolta Anyunak, Somogyországban járt, találkozott az apósával, aki megígérte, hamarosan eljön látogatóba. Anyuval madarat lehetett volna fogatni olyan boldog volt. Már vagy fél éve, hogy eljött, azóta nem hallott hírt róluk. Aztán egy vasárnap reggel meg is érkezett várva várt vendég. Nem is egyedül, Bözsit hozta el magával. Anyu magához ölelte őket, aztán kis ideig csak álltak meg sem tudtak szólalni. Nem is lehet azt az örömöt, a fájdalmat a hiányt leírni, amit éreztek. Aztán a sok kérdés, Anyu szeretett volna tudni minden, mi történt. Az édesapja is csak úgy ontotta a kérdéseit. Majd ölbe kapta Katit, jól összepuszilgatta, aki keserves sírással menekült vissza Anyu karjaiba. Aztán Anyu rábízta a Bözsire, aki rögtön meg is kacagtatta. Jártas volt ebbe a pesztrálgatásba. Mióta Anyu elkerült ő lett a kisebbek mentsvára. Ilonka ugyan idősebb volt nála, de sokat volt Szentesen a nagynéninél, Nekik nem volt gyerekük, aztán olyan jó sora volt ott, hogy mikor haza jött, nem igen foglalkozott a kisebbekkel. Bözsi meg, nem tudta megállni, hogy ne babusgassa őket. Anyu megmutatta a kertet, csibéket, malacokat. Elmesélte az első napokat, milyen reménytelenek látszott minden, de aztán lassan megtalálta a boldogulás útját. Ebédre cukorborsólevest, zöldséges újkrumplit csinált. Örültek a vendégek a finom ebédnek. Aztán most az édesapja kezdett bele a mondandójába. Könnybe lábadt szemmel mondja: - Jaj, lányom, Margitom! Nagyon hiányzol otthon, nemcsak a munkád, hanem mert senki nem kérdi meg...  -jó lesz így édesapám? Tudod te voltál mindig, aki jött velem a mezőre! Dehát ez a világ sora, az asszonynak követni kell a férjét…
Lassan eljött az idő, indulniuk kellett az állomásra. Anyu ölbe vette Katit és egy darabon elkísérte őket, így még többet tudtak kicsit együtt lenni. Anyu elmesélte azt a gyötrelmes januári napot, mikor ide jöttek. Hogy is lehet azt elfelejteni, azt az ijedelmet mikor benyitottak és az egerek szerteszét futottak. Jót nevettek rajta, pedig tudták, hogy ez nagyon is siralmas állapot volt. Most már szerencsére van kilátás a jövőre. A kis Kapos hídnál elköszöntek egymástól, sokáig maradtak összeölelkezve, aztán Anyu ott maradt és amíg látták egymást, csak vissza vissza integettek ...

kisbaba anya

Telik a kamra, pince, padlás

Mikor haza ért, könnyes szemmel leült az almafa alá. Jó sok időbe tellett, mire igazán átérezte ezt a nagy örömöt, hogy újra látta szeretett édesapját és testvérét. Elmélyedt gondolatainak Apu érkezése vetett véget. Azzal a vonattal jött, amivel a vendégek elmentek. Csak egy ölelésre maradt idő. Apu vigasztalni próbálta, ne bánkódj! Hamarosan majd meglátogatjuk őket. Kicsit lepihentek, mert holnap nagy nap lesz! Kezdődik az aratás. Feri bácsiéknál volt minden, búza, árpa, zab, rozs. Ha messze volt a mező, lovas kocsival mentek. Ilyenkor Katinak raktak fel egy kibélelt kosarat, az volt egész nap a kuckója. A földeket szinte minden hol fák szegélyezték, legtöbbször szederfa. Így egész idő alatt a fák árnyékban volt. Anyu mikor meghallotta a sírását, oda sietett, megszoptatta, kicsit álomba ringatta és sietett vissza a munkába. Az ebédet is a mezőn ették meg. Az öreg szüle hozta a fején, nagy kosárban. A leves mindig valami hússal volt gazdagítva, utána, pogácsa, vagy valami kelt tészta volt jó megtöltve a töltelékkel. A végén a hulló szederből csemegéztek. Anyu ebédkor a Katit is megetette, jól megrágta a falatkákat, aztán a mutatóujja begyével rakta a kis tátogató szájába! Közben jókat nevettek, mert már voltak kis fogacskái, aztán néha Anyu feljajdulva rántotta el a kezét. Ebéd után pihentek egy órácskát! Aztán a nehéz fáradságos munka, napszálltáig folytatódott. Estére kelve mindenki nagyon elfáradt, de ezzel a napnak még nem volt vége. Mert az otthoni feladatokat is el kellett látni. Kimosni a rajtuk lévőt, hogy holnap is tisztába lehessen menni. A meleg nyári szél reggelre megszárította.Vasárnap nem volt aratás .
A paraszti nép betartotta az ünnepet. Ilyenkor az asszonyok korán felkészítették az ebédet és elmentek misére. Anyu a falujában sem járt templomba, katolikus volt, de ő úgy vélte a mindenható nem ott lakozik. A kis imáit el tudta mondani, amíg leért a patakhoz mikor vízért ment vagy mikor este már a Kati elaludt, a csillagfényes éjszakába várta haza Aput. Fáradtságos szorgalmas munka meghozta az eredményt, mire mindent betakarítottak, és a csépléssel is elvégeztek, egy lovas kocsi szemes termény volt a fizetség. Hatalmas boldogság volt. Most már majd ő is vihet őrletni a malomba, nem kell kiló szám venni a botba. A búzát, árpát kérte terményben, a többit pénzben kapta. Apu is nagyon megörült, esténként tervezgettek, jó lenne majd venni valami kis házat, nem akarnak örök életbe, árendába lakni.
Jó érzés volt ilyen gondolatokkal elaludni. Alig pihent meg egy kicsit, elérkezett a krumpli szedés ideje. Feri bácsi reggel kivitte őket a mezőre, ott hagyta az üres zsákokat, anyu meg csak vágta és szedte egész nap. Nagy öröm volt szedni, mert az időjárás nagyon kedvezett. Szép nagyok voltak, Kati most már nem maradt meg egy helyen. Mindig mászott, aztán mindenféle dolgokat rágcsált, ette ő a nyers krumplit, a gazt, a földet. Már sebesre horzsolta a térdét a göröngyös föld. Anyu sokszor megtisztogatta, de pár perc múlva már ugyanolyan volt. Délután körül megérkezett Feri bácsi. Felrakták az addig kiszedettet, nagyon meglepődött, mert fel sem fért. Hazafele a pataknál megmosdottak, így megspórolt egy forduló vízhordást. Vacsorára héjába főtt krumpli volt, egy kis szalonna zsírral és salátával, uborkával. Nagyon elfáradtak, megetette a baromfit, a malacokat, mire beért, Kati már az igazak álmát aludta. Anyu is elszenderedett, arra ébredt, hogy Apu neszez a lábassal. Megérkezett a szolgálatból éhes volt. Elmesélték egymásnak a nap történetét és egymást átölelve álomra hajtották a fejüket. Holnap is nap lesz, sok munka, erőt kell gyűjteni. Bevégezte a krumpliszedést, abból is kapott, 6 zsákkal a nagy étkezésiből, 4 zsákkal a kicsiből. Még jó, hogy volt a part oldalba bevájva pince, így jó helyre tudta rakni. Nem kellett vermet csinálni. Szülőfalujában nem lehetett pincét ásni, nagyon homokos volt a talaj, így nem volt biztonságos. Itt ebbe a löszös part oldalba, könnyen lehetett. Egyre rövidebbek lettek a nappalok. Egyik nap, mikor épp otthon volt, hallja káricálni az egyik jércét. Megörült, ez olyan hang, amikor eltojik, ment is ki rögtön, nézelődik, hol káricál, aztán jól gondolta, meg is találta a még meleg, kicsit véres tojást. Örömmel vitte be, na, most már tojás is lesz lassan a háznál. Aztán kezdett száradni, suhogni a kukorica levele. Jött is a Feri bácsi. Margitom holnap lehet kezdeni törni a kukoricát. Katit felkötötte a hátára, aztán elkezdődött. Kis halmokba kellett dobálni a csumájával együtt letört csöveket. Estefele megérkezett Feri bácsi a lovas kocsival, feldobálták, aztán vacsora után összegyűltek a szomszédok és fosztották. Közben a gazda körbehordta jó párszor a már kicsit meg murcisodott mustot, jókedve volt mindenkinek, történeteket meséltek, a gyerekek mikor már megunták a munkát, vígan hancúroztak a finom puha jó illatú csumába ...

 

durcas baba

 Disznóvágás

A kukoricaszedést Kati eleinte szerette, de aztán ahogy múltak a napok, egyre jobban ráunt! Néha Anyu kicsit megiramodott vele, mint amikor vágtáznak a lovak, hogy kicsit érdekesebb legyen.
Akkor nagyokat kacarászott. Aztán kioldotta Anyu fejkendőjét, kibontotta a haját unalmában.
Mikor már nagyon nyűgös volt lerakta a kukorica határra, hagyta kicsit csöszmörögni.
Mikor az utolsó kocsival kezdtek el rakodni, szállingózni kezdett a hó! Anyu hálát adott az égieknek, hogy sikerült befejezni időben. A nagyon fáradságos munka meghozta az eredményt, Feri bácsi egy nagy kocsi kukoricát hozott, ami azt jelentette, 10 kocsi kukoricát takarított be. Apu otthon felhordta a padlásra, odarakta a búzás, és árpás zsákok mellé. Be volt biztosítva a tél. Volt mit enni a jószágnak Volt nekik is a megélhetéshez szükséges alapvető dolog. Ott volt a búza, vihettek a malomba cserélni lisztre olyankor járt cserébe, kenyérliszt, finomliszt, búzadara, korpa. A búza súlyának 75 %- ért, 25% volt a vám. Végül is az is volt a neve: vámcsere. Ott volt a padláson még a borsó, aztán a pincében a krumpli, zöldség, sárgarépa. A csibékből mostanra már tojó tyúkok lettek, Anyu 8-10 tojást talált a fészken minden nap. A süldők karácsony tájékán már 100 kilónál is többet nyomtak. Nem volt semmi disznóvágási kellékük, azt a szomszédból kellett kérni, így csak január elején tudták áthozni. Nagy lábast, vájlingot, véndőt, sózó teknőt nem kérhetett kölcsön, így azt megvette. Mikor a falra akasztotta a szeme mindig arra sandikált, jó ideig simogatta a tekintetével. Boldog volt, hogy már ez is van nekik. Disznóvágáshoz előző nap elkezdtek készülődni. Feri bácsi hozott egy kocsi szalmát. Szomszédból áthordták, ami kellett. Üst, üstház, húsdaráló, hurkatöltő. Aztán reggel, mikor épp csak világosodni kezdett, leölték a cocát, Kati a nagy visításra ébredt és úgy ágyból kibújva szaladt ki nézni, mi történt. Anyu felkapta bevitte, jó melegen felöltöztette, aztán a szalmakupacból figyelhette a munkálatot. Mikor már nem rugdalózott a coca, betakarták szalmával és meggyújtották. Jó ideig kellett perzselni, aztán egy lapáttal meg-megkapargálni. Mikor már úgy vélték, hogy jó lesz, eloltották a szalmát és leöntötték egy vödör vízzel. Majd a sörte ellenkező irányába, jó nagy késsel elkezdték kaparni. Ha nem jött le minden hol rendesen, akkor ott újra megperzselték. Aztán mikor szép sárgás színűvé vált, felrakták a bontó székre. Apu legelőször a fejét vágta le. Lekanyarította róla a füleket, a tokaszalonnát, a többi részt belerakta az üstbe, amiben már lassan forrni kezdett a víz. Aztán napközben, ha adódott még valami véres, cafrangos valami az is oda került. Később a vese, a fodor zsír, a máj, a tüdő, a szív, ezek mentek mind abálódni. A fej után jöttek a sonkák, azt is kikanyarítva, levágva róla a csülök, láb. Aztán széthasította és szedték ki a belet. Anyu szétbontotta, kieregette a tartalmát, megmosta, megkaparta, kifordította és felfújta, leellenőrizte, nem lyukas-e. Közben Apu elkezdte ledarálni a kolbásznak valót, majd jól befokhagymázta, pirospaprikával, sóval, borssal ízesítette és elkezdték tölteni. Közben kisült a finom pecsenye, amiből jó ízűen falatoztak. Sokáig nem időzhettek, a nagyobb munkát el kellett végezni, még ma, mert holnap Apunak jelentkeznie kellett reggel 7 kor a fűtőháznál. Még épp arra jutott idő, hogy a hurkát, disznósajtot feltöltsék és kifőzzék. Közben be is sötétedett. El is fáradtak, meg aztán a petróleummal is spórolni kellett. Kati egész nap téblábolt, estére kelve, megkereste a kis nyoszolyáját és csak úgy ruhástul lefeküdt, elaludt. Anyuék susmorogtak még egy darabig, aztán őket is hamar elnyomta az álom ...

tavasz viragzo gyumolcsfa

Új tavasz jő

Másnap reggel, Apu korán elment szolgálatba. Anyu folytatta a félbe maradt munkát. Eldarabolta a zsírszalonnát és alágyújtott az üstnek, közben felébredt a Kati is. Kíváncsian kereste mivel foglalatoskodhat. Anyu a pitar szélén csinált neki játszóhelyet, odarakott egy kosár kukoricát, azzal nagyon el tudott játszani, ki-be rakosgatta. Később az üstöt folyamatosan kellett keverni, nehogy odaégjen. Mikor már szép arany sárga volt, öntött hozzá egy kis tejet, ettől szépen megpirosodott. Aztán kimerhette az új véndőbe, amit még most is meg meg simogatott a tekintetével. Aztán felrakta sülni az oldalast, amikor megsült, belerakta az új, nagy 25 literes lábasába és ráöntötte a maradék zsírt. Véndőbe lett volna annak is a helye, de hát most még nincs rá keret, hogy vegyen. Arra a nagy lábasra meg jó ideig nem lesz szükség, gondolta addigra meg majd kifogy belőle. Mikor elkészült ezekkel a dolgokkal elmosogatott és készített kóstolót. Vitt a szomszéd néninek, a Feri Bácsiéknak, Böske néniéknek. Aztán Katit lerakta aludni és kiment az erdőre egy kis fáért, mert ezekben a napokban nagyon megfogyatkozott a készlet. Este csinált egy kis füstöt a kolbász és a disznósajt alatt és az első szobába, amit télen nem használtak, mert nagyon hideg volt ott, lesózta a teknőben a sonkát, szalonnát és kocsonyahúsnak valót. Nagyon hamar este lett, elpihent az újabb fáradságos nap után. Másnap elkezdett esni megint a hó, a tél kimutatta a foga fehérjét.
A félméteres hóra minden nap esett még. Pár nap múlva egy méternél is magasabb volt. A feltámadt a szél, néhol 2- 3 méteres várakká formálta a friss havat. Nehéz volt útnak indulni. Fárasztó volt menni, néhol csak találgatni lehetett merre az út. Egyik helyen felkapta az összeset máshol meg nagy kacskaringós hegyet formált. Éjjel - 25 -30 C' volt, napközben sem emelkedett -10 fok fölé.
A nyáron begyűjtött tüzelő rohamosan fogyott, amikor Kati aludt, Anyu ment mindig az utánpótlásért kis fűrésszel. Apu is hozott minden nap a táskájában egy egy darabot a drága fekete kincsből. Aztán fizetésnapon egy kis szánkóval ért haza. Anyu nagyon megörült, most már nem kell a hátán cipelni ezt a kis sós zsákot. Március elején megint hirtelen jött az enyhülés. A déli szél meleget hozott. Az eresz folyamatosan csöpögött. Most már éjjel sem fagyott. Néha óriási robajjal megindult a háztetőn a hó. Az úton hatalmas sár volt, nagyon nehéz volt gyalogolni, a sár minden egyes lépésnél magához szorongatta a gumicsizmás lábakat és csak nagy cuppanással engedte útnak. A Kapos újra kiöntött, a horhókban, megint barikádokat épített a sok gyökerestől kidőlt fa és csak olvadt egyre. Pár nap múlva, már sok helyen kilátszott a fű, mohón szívta magába a gyenge napsugarat. Sokáig volt vastag hóbunda alatt, végre fellélegezhetett. Aztán előbújt a hóvirág, kikerics, ibolya. A langyos napsütésben, az egész erdő elkezdett zsongani, méhek darazsak, mindenféle rovarok ébredeztek. A madarak egymást túltrillázva énekeltek, keresték az eleséget a hosszú tél után.
Aztán szép lassan felszikkadt a föld, a Kapos visszatért medrébe, maga után gazdag termékeny rétet hagyva. Március közepén megjöttek a gólyák, fecskék. Az emberek elkezdték a mezőn a munkát. A tavalyi gazdák jöttek Anyuhoz: - Ugye Margitom, az idén is számíthatunk a munkádra?

kut baba siras

A nagy terv

- Hát persze hogy számíthatnak. - Erre mondja Feri bácsi, vegyük is rögtön számításba az idei évet. A házzal szembe lesz az idén a krumpli. De az olyan meredek, hogy lovas ekével nem tudom felszántani, Margitom azt el is kezdhetjük már holnap, most hogy még jó nedves a föld, nem lesz nehéz leforgatni. Ez nem tartozik majd a 10. rész kiosztásába, ezt külön kifizetem neked.
- Jól van Feri bácsi, akkor nekem ne is pénzt adjon, hanem malacot. Mert bizony a tél óta üresen ásítozik a disznóól!
- Jól van lelköm, majd elszámolunk.
Fáradságos munka volt a domboldal lekapálása. Egy hétig tartott. Este aztán Feri bácsi lovas kocsival állított be.
- Na, nyisd ki azt a disznóól ajtót!
Levett a kocsiról 3 választási malacot és hozott még egy kis darát is, mert szokni kell nekik a moslékot, most lettek még csak elválasztva az anyjuktól. Anyu nagyon megörült, de aztán kicsit szabadkozott is. - Ez sok Feri bácsi!
- De hogy sok, megdogoztá te ezért!
Anyu megköszönte, aztán tett is fel rögtön főni egy kis apró krumplit, hadd legyen a kis cocáknak finom étkük. Kati is nagyon örült, be is ment közéjük, legszívesebben ott is maradt volna, de jött az este és nyugovóra kellett térni. Másnap elkezdődött a krumplivetés,
Feri bácsi tragacson tolta fel a vetni valót. Kati egész nap azzal játszott, hogy felment a dombra, aztán legömbölödött. Puha, finom volt a föld, csak akkor hagyta abba, ha éhes, vagy szomjas volt. Anyu a legalsó sorral kezdete, először csak az első sornál lyukat kapált, aztán utána beledobálta a krumplit. A következő sorral betakarta. Apu, ha otthon volt, néha eljött segíteni, ilyenkor sokkal szaporábban ment a munka, a végén együtt hancúroztak a Katival, a domboldalba. Három nap alatt elvetették. Épp itt volt az ideje, a kukoricavetésnek. Esténként, mikor haza ment otthon is el kellett látni a kis jószágokat. Néha mikor haza ért nagy meglepetésére, újabb tyúkalja, kis sárga, vörös, fekete pamutgombolyagok jöttek a kotlóssal elő. Nemtudta, hogy elkotlott, sötét volt már mindig mikor bezárta a tyúkólat. Nem számolta őket, ezek meg erre-arra, az ágak közé, szépen eltojtak, aztán mikor már érezték, hogy itt az idő, ráültek a fészekre. Szép szorgalmasan csak ültek, addig még a kis új élet el nem kezdett kopogtatni a tojás oldalán. Olyankor a kotlós mama a csőrével igazgatta oda oda csippentett egyet, hogy segítsen kibújni. Amikor már minden tojásból kibújtak akkor kezdte csak elővezetni őket. Folyton beszélgetett velük! A szárnyát néha a földig kinyújtotta, úgy óvta őket minden veszélytől. Néha a Kati is pórul járt, nagyon szeretett a kis csibékkel játszani. Szeretett volna megfogni belőlük. Kotlós mama tudomására adta, vele nem lesz jó harcba szállni. Pedig nagyon jó játék volt. Néha _Anyu megfogott egyet, aztán kivitte a baromfiudvarból, hogy tudjon játszani vele. Tetszett neki mikor isznak. Aztán ő is megpróbálta, dugdosta bele az itatóba a csibe fejét, de az már nem akart inni, akkor addig szorongatta még ott nem maradt! Majd szaladt Anyuhoz, fogta a kezét és húzta oda megmutatni fülig érő szájjal -Mott máj icik!
Boldog volt, hogy nem ment el. Anyu szegény meg legközelebb jól meggondolta, hogy adjon-e nekik pipikét játszani! Aztán mikor nem kapott pipikét, a virágos kertben leszedte az összes virágot, aztán vitte a pitarba megmutatni Anyunak. Apu néha pityókásan jött meg, ilyenkor felvette a nyakába a kis rosszcsontot, aztán bejárták a közeli erdőket. Egyik nap örömmel újságolta Apu, hazafele azzal a Lajossal jöttem, aki ott lakik a másik dombon, azt mondta eladó lesz a ház. A nyár végén nősül, jó módú sváb lányt vesz el feleségül és oda is költözik hozzájuk Vargára. Apu egyből kapott is az alkalmon. Vasárnap elmentek megnézni. Kicsivel jobb karban volt, mint amiben itt laknak, de kicsi volt az is, talán 30 négyzetméter, ha volt. - Jó lesz ez nekünk - mondja Anyu - jó nagy földterület társult a házhoz. Ott is volt tyúkól, disznóól, igaz az egy kicsit vihar vert volt, de meglehet azt inyerálni. Aztán megkérdezték az árát. 5 000 forint, de nem baj, ha nem tudjátok egyben kifizetni, majd írunk róla papírt. Anyuék nem is alkudtak, nagy segítség volt, hogy nem kell mindjárt kifizetni. Aztán kezet adtak rá. Haza fele szótlanul ballagtak, odafele amilyen nagy örömmel voltak, most olyan nagy gondban voltak. Jó kis ház, jó helyen is van, a föld is jó nagydarab hozzá! De honnét lesz rá pénz? Egy nagyon kevéske volt félre téve, de hát abból a kevésből, amit Apu haza hozott, bizony nem lehetett sokat félre tenni. Mikor haza értek, Anyu mondja:
- Nézd, itt van ez a sok csirke, mikor rántani valók lesznek, elviszem őket a piacra, aztán a veteményes kert is tele van minden félével, olyankor viszek abból is. Ott van az ólba 3 süldő, mikor a göbe már búg, elvisszük a kanhoz, ha szerencsék lesz, már karácsony táján le is malacozhat, aztán majd csurran cseppen.
Apu boldogan kapta fel Anyut és pörgött vele táncolt vele kinn az udvaron.
- Emlékszel, mikor az első rózsát kaptam tőled? –kérdezte Anyu.
- Kaptad? Kikönyörögted!
- Azért ugye mindképp nekem adtad volna és nem bántad meg?

 

apa

A jóképű magas barna fiatalember

… Hát lehet azt elfelejteni? Apu kicsit lepihent, mert este szolgálatba ment és arra, pont arra, ahol annak a Somogy országi kis falunak a vasútállomásán összefonódott az életük. Nyár volt.
A háborúnak nemrég volt vége. Az egész falu boldogan várta a napot, mindenki virágcsokrokkal várt kinn az állomáson. Az a vonat jött, ami a hadifoglyokat hozta. Anyu is ott volt, abban a nagyon kedves, de nagyon szomorú történetű kék virágos ruhájában. Neki két bátyja oda volt, valahol a nagyvilágban. Már hónapok óta nem volt hír felőlük. Aztán, hogy ott vár a kőkerítésnek támaszkodva jön egy jó képű magas barna fiatalember.
-Te szép barna szemű lány, add nekem azt a rózsát!
- Majd annak adom, akinek én akarom! - De büszke vagy! Majd megtáncoltatlak estére a bálba! - Lesz én nekem maga nélkül is táncoltatóm.
Azzal a beszélgetésnek vége szakadt, nagy füstgőz felhő közepette berobogott a vonat. Jó időbe tellett, mire leszálltak a fáradt szakad truhájú, hazájuktól évekkel ezelőtt elszakadt, nehéz időket megélt katonák. Aztán lassan mindenki rátalált várva várt szeretteire. Anyák ölelték magukhoz drága fiaikat. Szerető feleségek könnyek közt ölelték magukhoz férjeiket. Gyerekek riadtan figyelték, ez az én édesapám. Olyan rég nem látták, évekkel ezelőtt nem ilyen volt, csak álltak ott megszeppenve. Szép lassan mindenki elindult, hogy minél hamarabb otthon folytatódjon az öröm. Anyu csak ott állt könnyei peregtek le az arcán végig, a kék virágos ruhájára. Nem jött a vonattal egyik testvére sem. A jóképű magas barna pimasz fiatalember oda ment hozzá, aztán félve megkérdezte: - Most már nekem adod azt a rózsát? - Ha annyira akarja! - Aztán csókot kapok-e? - Azt csak annak adok, akit én szeretek! - Elkísérhetlek? -Ha annyira akar, elkísérhet! A szentháromságig mentek együtt. Anyu csak a kérdésekre válaszolt nagyon röviden. Szomorú volt, hogy a testvérei nem jöttek. Este bált rendeztek a hazatérő katonák örömére. Apu kérdezte: -Eljössz a bálba? - Azt még nem tudom, ha édesanyám elenged.
Elköszöntek, Anyu szomorúan ment haza. Nagyon várták már haza Ferit, Pistát. Édesapja, hogy megnyugtassa, mondta, majd a legközelebbi vonattal biztos megjönnek. Anyu félve hozakodott elő a kérésével. Akkor kérdezte mikor az édesapja is jelen volt. Tudta, hogy az ő jóváhagyásával nincs gond! Nagyon szerette a legnagyobb lányát. Ő volt az, akivel minden meg tudott csinálni. Már egész kicsi kora óta mellette volt a munkában. Hét évesen már vitte a hátán hajnalok hajnalán a mezőre aratáskor. Anyu a kötelet terítette, a köteg, amit maga után húzott nagyobb volt, mint ő maga. A harmatos tarló simogatta a talpát, mire feljött a nap már javában elfáradt. Aztán várta a kedvező pillanatot: - Édesanyám estére bál lesz, elenged? Ott lesz Verbulecz keresztanyám is az Ilonkával. Ezt azért mondta hozzá, mert tudta, hogy az édesanyja nem tudja elkísérni. Ott volt a legkisebb testvére az Ibolya. Mire az édesanyja megszólalt volna, az édesapja ráfelelt: - Persze hogy elmehetsz, már nagylány vagy és még nem voltál bálba. Át is megyek a komaasszonyhoz, aztán megkérem, viselje a gondodat!
Eljött az este, Anyu a keresztanyjával és annak a lányával el is mentek a bálba. Már messziről hallották a muzsikaszót. Mikor odaértek, kerestek egy széket, a keresztanyja leült, ők meg a térdére ültek és várták, hogy tánca vigyék őket. Anyu próbálta elhessegetni a délutáni, állomási fiatalembert a gondolataiból, de akár merre terelte, mindig csak odaért vissza. Talán itt sincs! Csak mondott valamit, hogy elcsavarja a fejemet. Tekintete járt minden fele a tömegben. Aztán jöttek a falubeli fiatal emberek, akik tánca vitték. De ő csak egyre várt, várt. A szíve egyre hevesebben dobogott, ha nem is látom többé? Még a nevét sem tudom. – Ej, Margit, ne gondolj rá. Van itt hány, de hány jó képű fiatalember, de aztán ahogy múlott az idő egyre nagyobb hiányát érezte. A szívem bele hasad, ha nem látom többé, már nem is akart táncolni. Aztán végre látta a tömegben, egyből megismerte, vagy lehet, hogy nem is látta, csak a szíve jelezte az érkezését. A pimasz jóképű magas barna fiatalembernek csak úgy cikázott a szeme körbe. Neki is az járt a gondolatába, ha még sincs itt, hogy találok rá? Aztán végre összeakadt a tekintetük. Táncba mentek, Apu nagyon jó táncos volt, a teremben végig csak úgy siklott a táncosok között, Anyunak néha le sem ért a lába, csakúgy repítette. A szívük is repült velük együtt a boldogságba ...

anya

Sütni, főzni, varrni

Olyannyira elgondolkodott, hogy közben leszállt az est. Már a madarak sem énekeltek, csak a kedves esti muzsika hallatszott a berekből. Egész késő estig abba sem hagyták zenéjüket a békák. Épp ideje volt, hogy felébressze Aput. Elkészítette a táskáját, összeölelkeztek és Apu nevetve megkérdezte, ugye odaadtad volna a rózsát! Hisz tudom mikor leszedted, már akkor nekem szántad! Anyu elnevette magát és világ semmi pénzért el nem árulta volna milyen vágyakozóan várta akkor este ott a bálba! – Na, menj már, mert elkésel a szolgálatból! Apu hóna alá csapta vasutas táskáját, aztán még visszaszólt, nemsokára már a mi kis házunkból indulhatok. Nézd, mennyivel közelebb leszek, Anyu a lombok közt kereste ott a túlsó dombon azt a kis fehér házat, milyen szép zöld zsalugáterei voltak. De jó lesz majd télen, mikor nagyon hideg van, szél meg minden kis nyíláson betalál. Nyáron meg a meleg ellen. Apu már messze járt, még néha-néha visszanézett és integettek egymásnak. Anyut teljesen elvarázsolta ez a nagyon fontos esemény. Saját házunk lesz. Nem kell árendát fizetni. Jaj, csak legyen erőm, tudjuk majd kifizetni.  Jó idők jöttek, mindennap hívták dolgozni. Mikor Apu otthon volt, Katit is rá tudta bízni, még többet el tudott végezni, mert a kis rosszpénz mindig elcsavargott. Az egyik szemének mindig ott kellett, hogy legyen. Olyan volt, mint egy kis szemfényvesztő. Ha látott valami kis mozgó állatot, ment utána. Néha furfanghoz kellett, hogy folyamodjon. Anyu, mikor a patakhoz ment, lent a láposba talált sok csigát. Összeszedte, aztán mikor a mezőre értek, otthagyta a Katinak játszani. Jó ideig el volt. A csigák nagyon lassan mozogtak nem úgy, mint a pillangók, vagy a gyíkok, de aztán arra is ráunt. Répa egyeléskor, néha felült a pacira, ami arról szólt, hogy Anyu lekuporodva egyelte a répát, Kati meg a hátán pacizott. Este etetéskor boldogan nyugtázta, szépen nőnek a csibék, Szentannára már rántani valók lesznek, kezdheti elhordani a piacra. Megérdeklődte a szomszédban milyen napokon van. Első alkalommal olyankor ment, mikor Apu otthon volt, hogy ne kelljen vinni a kis gézengúzt. Korán reggel útnak indult, hat rántani való csirkével, pár kiló, cukorborsóval, és szép friss uborkával. Mikor kiért a völgyből, összetalálkozott más asszonyokkal is. Ők is a piacra siettek nehéz tehrővel a fejükön. Elbeszélgettek, Ők már régóta jártak, Anyunak adták a jó tanácsokat. Mikor oda értek, már javában zajlott az alkudozás. Anyu megkérdezte a közelében álló kofát, aki csirkéket árult, mennyit kér érte? Aztán mikor jött hozzá az első vevő, ő pár fillérrel kevesebbet kért, mint a szomszéd kofa. A csirkék szépek voltak, a vevő nem is alkudott, Anyu gyorsan eladta a portékáját. Nem volt ideje ő neki a piacon ácsingózni, még ha kicsit többet is adtak volna, nembánta, többet ér őneki az idő, sietett is haza, hogy tudja folytatni a dolgát. Apu már nagyon várta haza, Kati mindig csak Anyut kereste. Legközelebb már egy egész kosár rántani való csirkét vitt, gondolta, most kell eladni, nem fogyasztják tovább a takarmányt, télre elég lesz nekik 10 tojó tyúk, meg egy kakas, volt vagy 5 tyúkaljára való, este némelyik a fákon aludt, mert már nem volt hely a tyúkólban. A süldők is szépen nőttek, szerencsére az egyik göbe volt, figyelték, hamarosan el kezd görögni, akkor majd elhajtják a kanhoz. Ha szerencséjük lesz, karácsony tájékán már választási malacokat tudnak majd eladni. Úgy is volt még augusztus elején el kellett hajtani le a Káposzta telepre, ott volt csak kan. Anyu mindent meg csinált, de ezt a munkát Apura bízta, hogyan futkározott volna Katival a göbe után.
Az időjárás nagyon kegyes volt hozzájuk, egész nyáron jó meleg volt és az eső mindig akkor érkezett, amikor szükség volt rá. Szépen mutatkozott a krumpli, a kukorica, aztán az egyik nap Apu jó hírrel jött. Szombaton költözhetünk. Már nagyon várták, reggel összeszedték a kis cókmókjukat, Feri bácsi jött lovas kocsival. Jó eső érzés volt, hogy most már milyen sok mindenük van.
A tyúkokat, csirkéket, egy ketrecbe rakták, felrakták az edényeket, a ruhákat, egy abroszba kötve. Aztán Anyu is felült a bakra a Katival az ölében. A disznókat még nem tudták elvinni, mert előbb meg kell javítani az ólat. A takarmányt is, ami a padláson van, majd akkor viszik. Mielőtt útnakváltak, elköszönt a szomszédoktól, nem megy a világ végére. De jólesett neki, mikor a szomszéd néni azon a téli fagyos napon mikor ide jött, olyan kedves volt vele. Eljöttek elköszöni, közelben lakó nagylányok, fiatal asszonyok is. Margitunk meglátogatunk ám majd ott.
Szívesen jöttek hozzá a hosszú téli estéken. Anyu megtanította őket hímezni a tűfokával, csodálatos szép szalmavirágokat varrtak, közben Anyu mesélt a szülőföldjéről, mesélt a falubeli nagyságáról, akinek nem volt gyereke és nagyon jó lelkű volt. Maga köré gyűjtötte a fiatal lányokat, sütni, főzni, varrni tanította őket. Ott tanulta meg ő is, hogy kell a vadas mellé zsemlye gombócot csinálni. Meg tanulta sütni a képviselő fánkot, a rigójancsit, a lányok meg szívest örömest hallgatták. Anyu boldogan integetett nekik sokáig, aztán kiabálta vissza, Tudjátok hol lakom. Gyertek csak hisz olyan sok minden van, amit még nem mutattam meg. Könnyeit törölgette egész úton…

 

ketten

Após, Anyós, Mostoha

Lajos már kinn várta őket a diófa alatt. Mikor elültette három évvel ezelőtt a diófát, nem gondolta, hogy nem eszik majd a terméséből. Akkor még nem tudta, hogy egy lány kedvére elhagyja ezt a kedves szeretett helyét. Szülei háza volt, ő még egész kis gyerek volt, de úgy emlékszik, mintha tegnap lett volna. Ott téblábolt, segített megtaposni a sarat, amikor építették. Aztán az édesapja odaveszett a háborúban, édesanyja meg pár éve váratlanul meghalt, nővére Juliska lent lakott a domb aljában. Náluk talált kis vigasztalást a magányában, de a sors úgy hozta megismerkedett ezzel a lánnyal és egymásba szerettek. A szobabútort otthagyta a nővérének. A konyha berendezése már nem kellett Juliskának. Arra gondolt, ha kell a Józsikénak, akkor ott hagyja, Vargán a jómódú sváb házban nem volt erre a szegényes berendezésre szükség. Mikor megérkeztek Anyuék, Kati annyira megkedvelte a kocsikázást, le sem akart szállni, de amikor meglátta az ablakban a mosakodó cicát, se szó se beszéd, csak úgy leugrott a bakról. Még jó, hogy nem ütötte meg magát. Lajos elővette a szerződést, úgy egyeztek, meg hogy most 1000 forintot adnak, és visszamaradó pénzt két éven belül kifizetik. Nagyon előnyös megállapodás volt. Anyu bízott a jövőben. Csak erő egészség legyen, a ház átírásra addig nem kerül, ameddig az összes pénzt ki nem fizetik. Aztán Lajos oda adta a ház kulcsát, kezet fogtak és elindult a sógorával, lovas kocsival Vargára. Anyuék lepakoltak, a tyúkokat egyből bezárták az ólba, hogy szokják az új helyet. Feri bácsi nem fogadott el semmit a fuvar fejében. Végre magukra maradtak. Mikor bementek a konyhába, nagyon megörültek a jó erős vaságynak, a szép piros rózsákkal díszített sparheltnek. Volt egy kis kredenc, a felső rakodós résznek az üvegjére, gyönyörű virágok voltak vésve. Anyu boldogan simogatta végig az összes bútort és áldotta a Lajost, hogy nem a földön kell aludniuk, mint amikor összekerültek. Azok voltak még igazán nehéz időszakok. Mikor az után a bizonyos bál után Apu hetente el-ellátogatott Kutasra. Karácsony előtti héten aztán Apu nem is egyedül érkezett, eljött vele az édesanyja, és megkérték a kezét. Anyu még nem akart férjhez menni. Az arcát a kezébe temette és beszaladt a szobába. Édesanyja utána ment, és haragosan ráripakodott:

- Mit gondolsz, majd a miniszterelnök jön el érted hat lovas hintóval? Nem volt jó az özvegytanító mikor megkérte a kezed, azt mondtad nem akarsz az árváinak mostohája lenned, most ez sem jó, mert elvált ember. Most szépen megtörlöd a szemed, kimész, és igent mondasz!
Mit tudott tenni Anyu, Ő volt a legnagyobb lány, ott volt a sorban még hét lány. Megtörölte a szemét, kiment, és igent mondott. Apunak abban a pár percben, míg nem tudta a választ, nagyon hevesen dobogott a szíve, -jaj, csak igent mondjon, annyira nagyon várta. Az jegyesség mindössze egy hétig tartott, Karácsony előtti napon Apu mostoha apja lovas kocsival jött el érte. Azért a kis cókmókért kár volt a lovas kocsi, mert a kis batyu bele fért egy fejkendőbe. Mikor eljött édesapja szemében megcsillant a könnycsepp, átölelte szeretett lányát aztán mintha sürgős dolga lett volna bement az istállóba, ne lássák a zokogását: - Drága lányom, Margitom, de nagyon fogsz hiányozni!
Anyu szótlanul ült egész úton. Nem sok mindent tudott a jövő béli otthonáról. Mikor megérkeztek, Apu már kinn várta. Lesegítette és akkor ámult csak Anyu igazán mikor az istállóba volt a helyük, szegények voltak ők is nagyon, de mindenkinek volt hely a házban, még ha négyen öten is aludtak egy ágyban. Nem tudta mire vélni a dolgot. Másnap mikor kivilágosodott látta a szép fehérre meszelt házat, az anyósa meg is mutatta neki, de csak a küszöbig lehetett bemenni.
- Lányom ez a tisztaszoba, ide nem igen jövünk be, itt a kamra, a konyha ezeket is csak nagyon ritkán használjuk.
 Aztán volt a házzal szemben egy nyári konyha, ő ott lakott apu mostoha apjával. Nem szólt Anyu egy szót sem, elmúltak az ünnepek, megkezdődött a munka az erdőn, reggeltől estig dolgoztak. Ami élelmet kaptak a tarisznyába, abból soha nem laktak jól, az edényekben meg volt jelölve minden, a pincében a krumpli előtt a homok el volt gereblyézve, hogy meglehessen látni, ha vesznek belőle! Apu túljárt néha az anyja és mostohája eszén, hosszú nyelű lapáttal emelt ki a krumpliból, az erdőn megsütötték a hamuban. Gyötrelmes élet volt. Anyu arra nem is gondolt, hogy haza menjen. Mikor már jó ideje, hogy jártak az erdőre fát vágni, Apu megkérdezte mi lesz a fizetség. Akkor azt a választ kapta, hát itt esztek itt laktok, majd félretesszük. Apu ezt már régóta hallgatta, de még neki nem volt félretéve semmi, pedig hat éves kora óta dolgozott, még novemberben is mezítláb őrizte a falu gulyáját. Vigasztalta Anyut, kitavaszodik, elmegyünk innét. - De hova?? - Akár hova is, de el innét!
Kezdte észrevenni, hogy amit keservesen megkeres, az a pénz megy a mostohaapja fiának tanítására. A mostohája mindig azt mondta:
- Jóskát kár iskolába küldeni, nincs annak esze arra.
Nagyon várták a tavaszt, egyik nap aztán összepakolták azt kevés kis ruhájukat, Apu egy kampósbot végére akasztotta, aztán szólt az anyjának:
- Vége a z ingyenmunkának, este ne várjon haza bennünket, mert nem jövünk!
Az anyja elkezdett sápítozni, jaj, mi lesz veletek!? - Azzal maga ne törődjön!
Azzal útnak váltak. Kutason egy nagy gazdánál kérdezték, szükség van-e munkásra, ha igen akkor tudják elvállalni a munkát, ha vala mi kis hajlékot is tudnak adni a fejük fölé. Kaptak egy régebben pelyvás kunyhónak használt kis hajlékot. Nem volt benne semmi, a ház végénél találtak pár zsúpp kévét, az szolgálta a fekhelyüket, aztán egy régi orosz katonaköpeny volt a takarójuk. A legelső ételüket aznap este Anyu egy, keresztanyjától kért kölcsön lábasban főzte meg, amiből készült azt is úgy kapták. Egyedül az a rózsás fakanál volt az övék, amit Apu ajándékozott Anyunak. Anyu üvegcseréppel kaparta le róla a rózsákat, hogy a festéket ne egyék meg. Most hogy így elnézte ezt a boldog kis hajlékot, hálát adott az égieknek, hogy mindig vele voltak …

daro

Két füttyszó

    A házzal szemben már learatták a búzát, de a szalmát még nem hordták be. Apu a szalmazsákból a disznóólba öntötte a régi szalmát és szép sárga ropogós friss szalmával tömte meg a szalmazsákot. A vizespadra szegeltek egy deszkát, úgy fordították, hogy Kati ne tudjon leesni. Az ő kuckója is friss szalmával lett kibélelve. El is foglalta rögtön, a cicust is húzta volna magával, de az riadtan fújt rá! Anyu boldogan pakolta be féltett kis edényeit az új kredencébe, de jó, most már nem lepi a por és már tervezgette, hogy szép nefelejcses drapériát varr oda. Szép lassan meglett mindenek a helye. Vízért a felső szomszédba kellett járni, Rózsa mama szívélyesen fogadta az új szomszédokat és mondta: - Gyere csak lelköm, én mindig itthon vagyok, ha meg éppen nem, csak akaszd ki azt a kis kallantyút a kiskapun, amivel be van akasztva. A kutya nem bánt, ne félj tőle!
    Úgy is volt, csak megszagolta és már ment is vissza a helyére. Körbejárták a kis birtokot. A ház mögött volt a disznóól. A partoldalba bevájt lyuk volt a tyúkok helye. Boldogan járt körbe a tekintetük! Odanézz, milyen sok fiatal szilvafa, ott fent meg a meggyfák, a kajszi, őszi barack.Nézd itt meg a szentivánalmafa!
    Volt még árpaérő körte, aztán a ház előtt egy szederfa.
    Este alig jött álom a szemükre. Néha egymás szavába vágva mondták az újabbnál újabb gondolatokat. A hold bevilágított a zsalugáter ritkára leengedett nyílásain. Aztán elaludtak, Anyunak csodálatos álma volt, kis falujában járt, édesapjának mesélte milyen szép kis házuk van, édesapja megsimogatta a fejét, a kéz érintésére felébredt, pedig még olyan nagyon jó lett volna kicsit beszélgetni.
    Másnap Apu megrenoválta az ólat és elment, hogy elhajtsa a disznókat. Anyu nem győzött betelni, az új otthonnal. Magában halkan dudolászott.
    Katinak kedves játszó pajtása lett a cica. Apu este ment szolgálatba. Egy kicsit kiültek a ház elé a dombra, épp akkor ment egy vonat Kaposvár irányába. Akkor Apu örömmel mondja Anyunak: - Itt látod majd, mikor erre jövök, ha ide állsz, integetsz egy fehér abrosszal látni fogom, éjjel meggyújtasz egy csomó újságot azt is látni fogom. Majd előre jelzek, ha oda érek a Kránic-árokhoz, három rövidet füttyszó lesz jel. Mikor meglátom a te jeledet kettő rövid füttyszó lesz . (Ez a rituális kis szertartás évtizedekig fenn maradt) A vonatot szépen lehetett látni, de azt hogy valaki ott egy fehér abrosszal integet, csak az látta aki tudta, hogy ott fent a domboldalban valakinek érte dobog akkor ott abban a pillanatban a szíve. Esteledett. Apunak útnak kellett indulni és szerencsére pont erre, úgy hogy ma este már ki is próbálhatták az integetést. Húsz órára kellett jelentkeznie, utána jó ideig kellett várni, mire jött.
    Eleivel Katit kivitte magával oda a ház elé a dombra, mesélt neki, legjobban a böccikéket, barikákat, szerette hallgatni, néha bele bele kérdezett:

    Miét nem cejette a böcce anukája mitoj a tis böcci ejcsavajgot? -Hát mert féltette az anyukája! Tudod, én sem szeretem, mikor elcsavarogsz!
    -Jó, atoj honap nem csavajgok ej.
    Közben elnyomta az álom, Anyu bevitte, lefektette az új kis ágyába. Előkészítette az újságpapírt és a gyufát. Egyszercsak hallotta Dombóvár felől a vonat érkezését, a Kránic-ároknál a három rövid füttyszót, meggyújtotta az újságot és örömmel integetett vele, aztán jött a visszajelzés, a két rövid fütty. Most már Anyu is bement, elővett egy régi ágyruhát. A széle még kis keskeny csíkban nem volt agyon kopva, kiszabott belőle a kredenc polcra egy kis drapériát.
    Kék nefelejcseket, leveleket kacskaringókat rajzolt, nem jött álom a szemére, elkezdte kivarrni. Reggel arra ébredt, ott ülve, az ölében a varrni való, hogy kifogyott a petróleum. - Margit, Margit, ennyire nem szabad pocsékolni....

 

alkohol bor sor

Sötét fellegek

Reggel sötét fellegek jöttek, nem is engedte ki a tyúkokat, hamarosan neki eredt az eső. Egész nap esett, még másnap is. Feri bácsi feljött és együtt kémlelték az eget, mikor derül már fel.
Az összes krumpli bent volt még a földben. Most már nem kellett volna, hogy ázzon!! Ha nem tudják időben kiszedni, elkezd csirázni! Aztán ebéd után hirtelen kiderült. Mentek is rögtön a krumpliföldre. Domboldalba volt, homokos sárgaföld, kicsit ragadt a föld a kapára, de nem volt mire várni. Feri bácsi is ott maradt egész délután segíteni. Ő vágta a kapával, Anyu meg serényen összeszedte utána, Katinak is volt egy pici kosara, boldogan vitte mindig megmutatni és neki is a zsákba kellett önteni mindig. Estére kelve egy nagy kocsival felpakolva mehettek haza. Másnap Apu segítségével tudta folytatni a munkát. Szerencséjére még a következő nap sem kellett szolgálatba mennie. Mire a következő eső jött, Feri bácsi már be is vetette őszi árpával a szépen megművelt földet. Anyu nagyon szerette, becsülte a mezei munkát, az utána maradt földet rögtön be lehetett vetni. A krumpliszárát, gazt a végére hordta, a kapavágás után szépen eligazgatta a földet. Nagyon sokszor elmondta – Kislányom, rend a lelke mindenek! Így tanulta az édesapjától és így is adta tovább nekünk. Piacra már ritkán ment, a rántani való csirkékből már jércék lettek. Nap, mint nap, mindig újabb tojás fészkekre talált a kert eldugott helyein. Ilyenkor Kati is ment mindig vele, a kis kosárkájával. Minden tojást ő akart össze szedni. Anyu örömmel nézte milyen boldog. Aztán az egész udvart úgy rendezte, hogy ne legyen sehol veszély. Néha, mikor percekig nem látta, egy kis kosár tojással került elő.
Apu néha kicsit pityókásan jött meg, ilyenkor mindig mondogatta:
- Ugye anyukám nem haragszol?
Nem haragudott Anyu, csak akkor kezdtek előjönni a problémák, mikor a fizetésből jócskán hiányzott. Akkor mindig megígérte, hogy legközelebb nem marad el a Kulacsba. Aztán egy két hétig úgy is volt, de aztán a haverok az ital néha erősebb volt, mint az akarat. A Kulacs, így hívták azt a kocsmát, ami a vasútállomás közelében volt, mindig útba esett. Anyu néha nagyon elkeseredett, még soká volt a határidő, hogy kifizessék a visszamaradt összeget, dehát még alig volt egy kis pénz, amit félre tudtak tenni. A krumpli nagyon szépen termett. A 10. rész, ami Anyunak jutott, 10 zsák öreg és 3 zsák vető volt. Anyu tudta, nem kell ennyi a tél folyamán. Megkérte a Feri bácsit, hogy 5 zsákkal adjon el belőle, mikor viszi a sajátját is eladni. Ennek az ára volt félre téve eddig. Nem tudta mitévő legyen. Gondolta visz eladni a tojásokból és az árán hoz haza sört, így talán majd Apu nem marad el a kocsmába, siet haza, mert tudja, hogy otthon is van, hogy a szomját csillapítsa. Egy darabig bevált ez a módszer, de aztán ott voltak az ivó cimborák, akik csak csak bele vitték néha: - Na, mi van, félsz az asszonytól? - gúnyosan kinevették.
Aztán Apu ilyenkor meg akarta mutatni nem fél, persze jól jött nekik az ingyen ital, Apunak ilyenkor mindenki a vendége volt: - Szia, pajtás mit iszol??
Bizony történt olyan is, hogy a fizetésből egy fillér sem maradt. Mikor hazaért Anyu lesegítette róla a ruhát, ágyba dugta, aztán végigsírta az éjszakát. - Mi lesz veled Margit?
Nagyon el volt keseredve. Jött a kukoricaszedés, még nehezebb volt most már, Katit nem rakhatta a hátára, ott téblábolt körülötte mindig. Csak kicsi kis darabokon szedte, ahol le volt pakolva a Kati a játékaival. Mikor bevégezte azt, akkor kicsit megint előre vitte a cókmókot. Az idő kitartott. Mikor felrakták a lovaskocsira, Kati örömmel ült a bakon. Este a fosztásnál már világát sem tudta úgy aludt. Ilyenkor Anyu a hátán vitte haza. Lefektette, reggelig meg se szusszant. A hajnali dér megcsípte a fák levelét, egyik napról a másikra csodaszép ruhába öltöztette őket. A mezei munkáknak vége lett. Most már itthon rendezgette a dolgát. Kellet a tyúkoknak is nagyobb ól, ásóval vájta ki a sárga löszfalat. Kati volt a fuvarosa, nagy örömmel huzigálta és borította a part oldalba a kitermelt földet. Neki nagyon jó játék volt, Anyunak meg nagy segítség. Az anyadisznónak már szépen le volt ereszkedve a hasa. Úgy számolták még karácsony előtt meg lesznek a malacok. Addigra jó lenne levágni a hízót. A másik hízóra Apu talált vevőt. Az egyik munkatársa vette meg és lábon hajtotta be Dombóvárra. Szép lassan kezdett gyarapodni az összeg, amire szükségük volt. Most az alsó szomszédtól kellett elkérni a disznóvágáshoz szükséges kellékeket. Anyu szégyenlősen ment, nem szeretett kérni, de nem volt más megoldás, most nem vehetnek semmit, ameddig a házat ki nem fizetik. Juliska néni, bátorította: - Gyere csak lelköm, mi is így kezdtük abban az időben!
Disznó vágás napján kezdett el havazni ...

lanyok

 Pocsékba ment reggeli

Korán reggel kezdték a munkát, Kati jól bebagyulálva ott téblábolt mindig, ahol nem kellett volna. Aztán mikor Apu lehúzta a disznó körmeit, oda adta neki játszani. Jó darabig elvolt vele, mikor megunta, a pipiket, vagy a cicát hajkurászta. A hó egész nap szállingózott, így mikor már a java munkát elvégezték, bementek a kicsi kis konyhába, mert a rájuk esett hótól, át ázott a hátukon a ruha. Este már lámpafénynél töltötték a hurkát, a disznósajtot. Másnapra csak a zsír kisütés, oldalas lesütése, és a mosogatás maradt. Apu ezekben a munkákban már nem tudott segíteni, mert szolgálatba kellett mennie. A hó segített kicsit Anyunk, kevesebb vizet kellett hozni a kútról, mert felmelegítve jó volt mosogatnia végén lesózta a sonkát, szalonnát, kocsonya húst, A kipréselt, disznósajtot, kolbászt felvitte a padlásra, felaggatta a rúdra, és csinált neki füstöt. Kati közben kukoricával játszott, szerette leszemezgetni, mikor ráunt, huzigálta Anyu kötényét, hogy ő is fel akar menni a padlásra. De aztán hamar lekívánkozott, mert csípte a szemét a füst.
Estére kelve, boldogan vette az ölébe, és mesélt neki. Meséibe legtöbbször igaz tanulságos kis történeteket szövögetett.

Elmesélte, hogy mikor még ő is kislány volt, a dédpapája a faluval szembe lévő hegyen lakott. Hegynek mondták pedig csak talán tíz méterrel volt magasabban, mint a falu. Ott volt az öreg papa tavasztól késő őszig. volt neki egy pici kis ház. Csak egy asztal két szék és egy kis fekhely alkalmatosság volt benn. Ők szoktak neki vinni reggelit, de aztán azt olyan bőven, hogy maradt neki ebédre is vacsorára is. Egyik reggel mikor mentek a Bözsivel az út mellett találtak egy kis őzikét. A magas fűben, nagyon le volt lapulva, csak a szeme csillogását látták, úgy találtak rá. Nagy öröm volt, szegény kis jószág annyira meg volt szeppenve, még elmenekülni sem tudott. Anyu lerakta az útszélére a kosarat, és elkezdtek játszani vele. Kis idő múlva az őzmama hangos hívó szóval kereste a kicsinyét, aztán addig meddig még a kis őz gida vett annyi bátorságot, felszökkent, és oda szaladt az anyukájához. Közben Anyuék jócskán eltávolodtak a finom rántotta illatot terjengő kosártól. Mikor rátaláltak, minden szanaszét volt. Szájukat nyaldosó kutyák somfordáltak el a helyszínről. Anyu és Bözsi nagyon megszeppentek, mi lesz most. Haza nem mehettek másik reggeliért. Az öreg papának nem merték elmondani a történetet. Így egy kis furfanghoz folyamodtak. Messziről kifigyelték mikor a papa jó messze van a kunyhótól. Odaszaladtak, és szétszórva az edényeket, hogy a helyszín olyan legyen mintha itt történt volna a baleset, ott hagyták. Aztán messziről oda kiabálták: -Papa! Itt a reggeli!
Máskor mindig elidőztek kicsit, papától kaptak valami kis apróságot, de most nagyon kellett sietni. A szívük a torkukban dobogott, jó messze megálltak és figyelték a fejleményeket. Azon izgultak, hogy ne menjen oda rögtön, mert ha kicsit elidőzik hihető lehet, hogy ott keresett másik gazdát ez a finom reggeli! Vártak, aztán látták, hogy még erre arra botorkál, le letör egy szőlőkacsot, levelet, hogy a napsugár még jobban tudja érlelni a félve őrzött fürtöket, amiért egész Rijekáig utazott még fiatal korában. Nem is volt itt a környéken ilyen szőlő, vagy barackfája senkinek sem. Kicsit megnyugodva tértek haza. Otthon aztán egész nap csak egymásra sandítottak, vajon mi van a szőlőhegyen? ... Másnap újra ők vitték az ebédet. Hiába volt az úton, pillangó, vagy ágakon ugráló mókus, a tegnapi leckét még nem felejtették el. Mikor odaértek, a papa már ostorral várta őket. Társalgásra nem hagytak időt, lerakták a reggelit, aztán nyakukba szedték a lábukat úgy futottak, a vasúti sorompóig meg sem álltak. Utána jó ideig otthon minden más munkát megcsináltak, csak reggelit ne kelljen vinni a hegyre.

A történet végére Kati is elaludt, Anyu még egyszer felment a padlásra megnézte elaludt -e a parázs. biztonság kedvéért, öntött rá egy kis vizet aztán apró sistergések jelezték, hogy most már elaludt ...

margit

Akkor is ilyen cudar tél volt

Jöttek a hosszú téli esték. A petróleumot sem lehetett pazarolni. Ilyenkor már néha 4 órakor elbodorodtak. Az idei tél is kimutatta a foga fehérjét. Néha napokig esett a hó. A szürke egyhangú napok nagyon lassan múltak. Apu hozta haza mindig a rongyokba bagyulált fekete kincset, és Anyu is ment minden nap az erdőre száraz ágakért, nehogy tüzelő nélkül maradjanak. Már minden kis rongyot, átnézett, miből, mit tudna csinálni, hogy hasznosan teljenek a napok. Agyonmosott ágyruhák ép darabjait méricskélte, jó lenne ide az ajtó fölé drapériának, telerajzolta virágokkal, volt abban rózsa, kék nefelejcs, harang virága. Nyáron mikor a piacra járt a kézimunka boltos Aranka nénivel nagyon összebarátkozott. Kapott tőle maradék szép színes cérnát, némelyik össze volt gubancolódva, de volt most ideje, hogy kibogozza. Nagy örömmel kezdett neki az munkának. Egyik reggel a völgyből, Marika, és az Annuska jött hozzá. Azok a lányok, akik már a régi otthonába is télen szívesen voltak nála. Hozták is magukkal a varrnivalójukat, mert már elfelejtették hogyan is kell a tű fokával szalmavirágot csinálni. Anyu örült a látogatóknak. Nagy örömmel mutatta meg újra. A lányok nagyon szerették hallgatni a történeteket. Anyu is szívesen mesélt.
- Akkor is ilyen cudar tél volt. A hófúvások néhol 3-4 méter magasak is voltak. Őrletni kellett volna menni Bajomba, ott volt a legközelebbi malom. Már csak egy sütésre való liszt maradt. Édesapja befogta a lovakat, felrakták a búzászsákokat. Raktak fel egy kis napraforgót is, mert azt is ott lehetett üttetni. Tettek fel pár öl szénát is, ki tudja, mit hoz a nap. Aztán útnak váltak. Eleivel a lovak sebesen húzták a csilingelő szánt, de mikor kiértek a faluból, egyre nehezebb lett a haladás. Az utat nagyon jó ismerték. Akár csukott szemmel eltaláltak volna, de most nem mindig tudták hol vannak. A kisebb bokrok teljesen elvesztek a hó fúvásban. Néhol meg olyan várakat, kastélyokat épített a szél, hogy nem emlékeztek, hogy valamikor is lett volna itt ilyen. Most már rájöttek, nem is az úton haladnak, de tudták, ha mindig napkelte fele mennek, egyszer majd csak oda érnek. Szikrázó napsütés teljesen elvakította őket. Megálltak, pihentették kicsit a lovakat. Pár marék búzát is kaptak a kenyérre szántból. Ők is ettek pár falatot. Indultak tovább, hogy még az est leszállta előtt haza érjenek. Már javába lefele kívánkozott a nap, mikor a malomba értek. A molnárt már régóta ismerték, hisz mióta eszüket tudták mindig ide jártak.
-Nagy szükség lehet Pali bátyám, hogy ilyen időben útnak indultak!
-Úgy ahogy mondod fiam, nincs egy szakajtóra való liszt a házba, éhes szájjal meg annál több van.
Azzal a molnár segéd meg el is kezdte behordani a zsákokat. Lemérték és fel is öntötték rögtön a garatra. Az idő alatt még megőrlődött a búza, elbeszélgettek.
-Nagy baj van Pali bátyám, azt beszélik már Kaposvár környékén van a front.
- Jaj fiam ne is mond, éjjelente hallani is az ágyúzásokat.
- Mi lesz itt velünk?
- Nemtudom, de nagyon csúnya világ elé nézünk.
Ittak egy pohár bort, kivette a molnár a vámot. Mire elkészültek, már besötétedett.
- Pali bátyám, nem engedhetem magukat útnak ebben az ítéletidőben. A fészerben van hely a lovaknak, akad pár vella széna is. Maguk meg elaludhatnak a molnár legény kamrájába, van ott fekhely, meg takarók is vannak.
- Nagyon köszönöm fiam a jóságod, elfogadom az invitálásod, én még csak elindulnák, de ezt a legkedvesebb lányomat, Margitomat, nem tehetem ki az éjszakába ebbe a cudar időben. Aztán még ott van a napraforgó mag, azt is ki kell üttetni.
Vacsorára egy csupor tejet hozott a molnár felesége, és egy jó nagydarab puha foszlós kenyeret. Jó, hogy nem indultak útnak, egész éjjel havazott, és a szél tovább építette kacskaringós várait .Másnap a szomszéd házban elkészült a napraforgóolaj, a héjából a pogácsa össze sajtolva, tehenek finom csemegéje, de voltak olyan idők a nagy szűkségbe, hogy ők is örültek ha hozzá jutottak. (Mikor Apuval az erdőre jártak és az anyósa elzárta előlük az ételt, pár napraforgó pogácsa, egy-két sült krumpli volt az étkük). Megköszönték a szíves vendéglátást, és útnak indultak. A hazafelé vezető út még gyötrelmesebb volt. Késő este értek haza, Anyu az édesapja védelmező karjai közt elszenderegve ...
Közben a lányok elkészültek a szalma virággal, észre sem vették hogy ott a Dáró vár alatt a napnak már csak az utolsó sugara látszik ...

kati

Annuska félelme

A tél nem akarta engedni, hogy tavasz tündér simogassa a sok hideget, szenvedést megélt emberek arcát. Napközben csak bátorkodott a napsugár, fenyegetően szabdalta tél úr bajuszát. A háztetőkről könyörtelenül letolta a vastag hóbundát. Itt-ott már néhol kilátszott a fű is. De a tél nem hagyta magát. Éjszaka csikorgóra eresztette haragját. Ilyenkor az ereszek is alább hagytak a csöpögéssel, s reggelre hosszú jégcsapok lógtak le. De az emberek egyre csak reménykedtek, most már vége lesz. Le lehet vetni a vastag kabátot, téli lábbelit, nagy bundás sapkákat. Az állatok is kezdték érezni a tavasz érkezését. Az erdő csak úgy zengett a madaraktól, méhektől, darazsaktól.
A vetések végében a fácánkakas felvette az udvarló ruháját, hangos kukorékolással jelezve a jövendőbéli kedvesének. Aztán a hangoskodására a rivális kakasok is megjelentek, nagy port felverve vívták harcukat a lányok elnyeréséért.
Kati boldogan férkőzött a kis malacok közelébe, most már a coca mama sem féltette annyira őket. A baromfiudvarban is egyre-másra bújtak ki a tojásból a kiscsibék. A mezőn is kezdett felszáradni, hamarosan vethették a krumplit, kukoricát. Otthon anyu már elkészítette a kertet, télen kitervezte, mit hova vet. A domboldalba gondolta a krumplit, látta milyen jól bevált a Feri bácsiéknál is. A sorokat keresztbe húzta ki, gondolva a nyári záporokra, talán így jobban meg tudja védeni a földet, és nem viszi el az áradat. Már sok mindennek látszott a sora. A langyos napsugár, a jó nedves föld, nem hagyta szunyókálni a magokat. Egyik nap a téli látogató vendéglányok, Annuska és Marika jöttek, nagy meglepetéssel: - Margit néni te olyan jó voltál hozzánk, láttuk Kati mennyire szereti az állatokat. Hoztunk 5 kiskacsát, biztos örülni fog neki. Kati ott téblábolt a kosár körül, alig várta, hogy megkapja őket.
- Jaj lányaim nagyon kedvesek vagytok, köszönöm! Majd a jövő télen folytatjuk ahol abba hagytuk.
-Ezer örömmel jövünk.
Közben oda ért a vihar, a kotlósok szárnyikkal a földet söpörve irányították csibéiket a menedékhelyre. Anyuék is beszaladtak, Kati a kosárral benne a kis kacsákkal. Dörgött villámlott.

Annuska félőn bújt Anyu közelébe. Nem szeretett róla beszélni, de most úgy érezte, lehet könnyebb lesz, ha elmeséli:
- Pár éve volt, a nyergesi dűlőbe voltunk kapálni. Édesanyám, édesapám, János bátyám, és a nővérem. A kukoricát kapáltuk másodjára, nem sok volt már belőle vissza, akkor is ilyen sötét fellegek jöttek. Nekieredt az eső, hatalmas dörgés villámcsapások közepette. A közelben nem volt semmi, ahova elbújjunk. Vállunkra vettük a kapát, és futás haza fele. Fenn jöttünk a tetőn, mikor egy hatalmas fény, pont előttem ahol a nővérem szaladt, lecsapott egészen a földig. Rettenetes látvány volt, a nővérem összerogyott, Édesanyám oda szaladt hozzá, de már nem volt mit tenni. Édesapám vállába hajtottam a fejem, nem tudtam megnézni. Nem is emlékszem, hogy kerültem haza. Csak később, ahogy elmesélték, lovas kocsival hozták haza. Olyan fájdalmas volt, nem is emlékszek másra, mindig csak az a hatalmas fény van a szemem előtt. Mikor vihar van, mindig az a nap jut az eszembe!
- Jól tetted, hogy elmondtad, a kimondott fájdalom mindig enyhül kicsit.
Az eső elállt, a Daru-vár felett szivárvány csodálatos színeivel intett búcsút az elfutó viharfelhőknek. A lányok is fölszedelődzköttek, Katitól még cuppanós puszit is kaptak …

 

 

 

baba mama

A dombóvári piac

A tavasz nagyon gyorsan megszépítette a természetet. Barackfák a legszebb rózsaszín ruhájukat öltötték magukra, de hiába öltötték magukra, cseresznyefa, és a meggyfa minden évbe maguk mögé küldik.
- Mi vagyunk a menyasszonyok, kacagva hullatva szirmaikat ,ti csak koszorúslányok lehettek! De a barack fák nem szomorkodtak: - Nem baj, de mi tovább szépek maradunk, holnap ha esik az eső, ti abban a szép fehér ruhában már nem tündököltök. Olyan szürkék lesztek, mint egy egér, de a mi ruhánk akkor is ilyen szép marad. A vitát a méhecskék döntötték el! - De buták vagytok, nemhogy örülnétek, hogy milyen szépek vagytok, ilyen csacsisággal veszitek el egymás kedvét. Mi egyformán szeretünk benneteket, csak jó sok virágport adjatok!
Aztán egyik napról a másikra a zöld levelek már nem engedték úgy tündökölni őket. Nem bánkódtak, ott volt a bágyadt szirom közepén a kicsi gyümölcs, és ha fonnyadtak is voltak éjszaka védelmet kellett nyújtani, mert a „fagykálmán"szeretett még néha-néha látogatóba jönni. A karácsonykor született malacok elérték választási kort most már örömmel ették a forrázott kukoricadarát, néha egy kis apró főttkrumplival gazdagítva. Munkából haza fele Anyu egy egy nagy öl csalánnal jött, vagy tyúkhúrt, disznó paréjt hozott. Ilyenkor Kati is mindig dugdosta be giz-gazt a kerítés rései közt. Úgy gondolták, hogy tíz malacot eladnak, kettőt felnevelnek, az anyadisznót pedig, ha búg, újra elhajtják a kanhoz. Ha épp rögtön nem is lesz vevő, se baj, takarmány van, ha nagyobbak több pénzt lehet majd kapni értük.
Április vége fele meg is jött a vevő, kellett neki mind a tíz malac. Így, hogy nem kellett vásárba menni, a passzust is megspórolták. A dombói ismerős nem is alkudott, látta milyen jóltartott jószágot vesz. A kertek alatt elvitte őket lovas kocsin. Anyuék boldogan rakták hozzá a már össze gyűjtött félre tett pénzhez, Apu mondta: - Vasárnap ha jön a Lajos a nővéréhez, oda is adjuk! Ne nekünk kelljen őrizgetni!
Ezerötszáz forint, most már csak kétezerötszázat kell összegyűjteni. Meg lesz az, amire kell. Most már kezdték valóban a magukénak érezni a kis házat, de még mindig minden pénzt félre kellett tenni. Csak a legszükségesebb dolgot vehették meg. Pedig olyan nagyon sok minden hiányzott még. Mikor nem volt munka a mezőn, saját kertjét gondozta, még pár nap,és lehet vinni a piacra cukorborsót. A csirkék is szaporán nőttek, egész nap futkároztak a szilvásban, gilisztával, cserebogárral a csőrükben. Apu mostanában a szolgálatból haza fele vette az irányt, otthon várta a sör. Mikor kipihente magát, igazgatta a disznóól kerítést, ha akarják, hogy újra malacozzon, kicsi a hely. Az erdőről hozott husángokat, tákolt hozzá egy kis helyet ahol majd elférnek. Anyu leszedte a cukorborsót, fogott pár rántani való csirkét, és elment a piacra. Fején a kosárban a cukorborsóval, hátára felkötözve a Kati, kezében a csirkékkel. Mire beért Dombóvárra, már a piac tele volt eladókkal, egy kis pad mellett jutott csak hely neki. Kati egész úton kérdezgetett mindenfélét, Dombóvár kicsit másabb volt mint a mező ahol eddig járt. Most elfáradt, Anyu az asztalra borította a cukorborsót, a kosárban csinált neki alvóhelyet, és el is szenderedett. Aztán jöttek a városi népek: - Hogy adja kedves a csirkéket? Anyu nem szeretett volna egész nap a piacon ácsorogni. Mondott a vevőnek pár fillérrel kevesebbet, mint a másik csirkeárusok. Ahogy a piacokon lenni szokott mindjárt híre ment. Alig telt el fél óra már csak pár cukorborsó maradt. Azt meg odaadta egy vele hasonlóan szegényesen öltözött asszonynak, aki három kis gyerekkel épp arra jött. Kati ott szunyókált még, nem akarta felébreszteni, neki is jól esett egy kis pihenés. Csak ült ott a padon, elnézte a szépen öltözött festett hajú fiatal asszonyokat, nylon harisnyában, sarkos cipőben, baba kocsiban sétáltatták a csemetéiket.Vidáman nevetgéltek, némelyik fújta a cigaretta füstöt. Aztán ahogy így elmélázott arra lett figyelmes Kati huzigálja a kötényét:- Anyuuuu szomjas vagyok.
Kivette a kosárból, kigombolta napszita sokat mosott ruháját, fejkendőjét levette, hogy eltakarja mellét, Kati mohon szívni kezdte, hogy csillapítsa szomját ...

marika csecsemo

Krumplibaba

A munkáknak soha nem volt vége. Mikor arra gondolt, most kicsit megpihenhetek, rögtön adódott valami más, vagy ha nem adódott, keresett. Nagyon megszerették az új otthonukat. Ha a felkelő nap nem is kukucskált be az ablakon, a lenyugvónak viszont búcsút inthettek. Sokkal több ember járt erre. Itt fent a dombon kezdődött a pulai szőlőhegy. Esténként mikor az állomásra ment a vezénylésért, sok hazafelé cipekedő asszonynak elvitte a kerti finomságokkal megrakott kosarát. Nem győztek hálálkodni. Néha beszélgetés közben így is szerzett magának újabb munkát. Ennek nagyon örült, sokkal közelebb volt, mint a mezőn a kukorica, krumpliföldek. Mikor megvirradt, Kati még aludt, két-három óra alatt nagyon sok szőlőt megkapált, kacsolt, vagy kötözött. Mire hazaért, néha már ébren volt Kati, ilyenkor a rácsos ablakban állt, és már nagyon várta, hogy hazaérjen Anyu. A karácsnyi rongybabáját mindenhova húzta-vonta magával. Sokszor láttak gólyát körözni a ház felett, ilyenkor Anyu kezdte bevezetni a babaérkezés rejtelmeibe. Kérdezte tőle, mit szólna, ha gólya hozna neki egy kistestvért?
Katinak felcsillantak a szemei: -Akkor már nem is kell a rongybaba, és tette félre rögtön. Aztán Anyu mondta neki, hogy azzal a babával még nem lehet játszani, nagyon pici, menni, beszélni sem tud még. Kati akkor visszavette a babát, és durcásan mondta:
- Akkor nem is kell! Pár nap múlva újra szóba került a baba: -De később, mikor felnő, akkor lehet majd játszani vele? - Igen, lehet.
Kicsit elgondolkodott: -Akkor hol lesz az én helyem?
- Ottmaradsz a helyeden, a kisbabának majd készítünk máshol. De ha a kis baba szopizik, akkor nekem már sokkal kevesebb jut. Ez a kérdés nagyon nehéz volt, mert Anyunak már rég le kellett volna szoktatni, de mindig annyira nagyon bújt, hogy nem volt neki lelke, hogy ne adjon neki cicit. Kati kicsit haragos lett. -Akkor nem, nem kell a kis baba, vigye a gólya a Juliska néninek, ott már nagyok a gyerekek, nem szopizik senki!
Anyu kezdte megértetni vele, ő már nagylány! Ha meglátják a fiúk, kinevetik, sőt lehet még ki is csúfolják.
Aznap este odabújt Anyu mellé az ágyra, de már nem kereste a cicit. Aztán másnap újra látta a gólyát, nagyon csalódott lett, hogy nem hozott kis babát.
Szerencsére az aratásnak már vége volt, a mezőn pár nap múlva kezdik a krumpli szedést. Otthon, a domboldalba már leszáradt a szára, Anyu kezdte kiszedni. Kati kis kosárral szedte, voltak érdekes állatokra hasonlító alakok, azokat mind félretette. Kész állatkertje volt már, odahívta Anyut, és mind elnevezte. Aztán volt egy olyan kis baba alak, amire azt monda:
- Na, ha a gólya nem ér ide azzal a babával, jó lesz ez majd helyette!
Anyu nagyot nevetett, és megsimogatta a köténye alatt a hamarosan megérkező kis babát.
A zsákokat bekötötte, és legurította a dombról, épp a pince ajtó elé érkezett. Apu dél körül ért haza a szolgálatból, épp mikor a Kati is megérkezett legömbölödve a domboldalról.
Örömmel emelte a magasba. Kati a kezében szorongatta a babakrumplit, aztán Aput is okította: -Hát ez a gólya nem akar ide érni, jó lesz nekem ez a krumpli baba! Apu is nagyot nevetett ezen, és szemével kereste a dombról hétrét görnyedve, ledöcögő Anyut!
Az ebéd már kész volt, ettek, de Anyunak nem volt étvágya, csak néha fájdalmasan össze kuporodott. Kati megkereste a babáját, és elment aludni. Reggel óta megállása sem volt már az asztalnál is le-lehajtotta a fejét. Anyu mondta: - Azt hiszem itt az idő!
- Menj szólj a Juliska néninek hogy jöjjön fel., utána meg kérd el a Gyula bácsi lovas kocsiját és menj le Szekcsőre a bába Annus néniért!
Apu ijedtébe azt se tudta hova kapjon. Majd látta, itt nagyon gyorsan cselekedni kell. Leszaladt a dombon a szomszédba, megkérte a Juliska nénit, jöjjön, Aztán a lovaskocsival levágtatott Szekcsőre. Juliska néni öt gyermeket szült meg otthon, tudta mi a teendő.
Tüzet rakott, és tett fel a mosófazékba vizet melegedni. Anyu nagy fájdalmak közt, a fogát összeszorítva, tűrte a kínokat, nem szerette volna, ha a Kati felébred. Juliska néni kiment még egy öl fáért, mire bejött, a baba már ott volt véresen, és már a hangját is hallatta ...

keresztelo

Keresztelő

Kati mikor felébredt, örömében tapsikolt, és mindjárt játszani akart velem. Aztán mikor nem lett megengedve, durcás lett, és sírásba csukló hangon mondta: -Szerettem volna megnézni, mikor a gólya ide ért, miért nem ébresztettek fel!
Anyu hogy jobb kedvre derítse, kicsit oda tett az ölébe, és mesélni kezdte:
- Épp mikor elaludtál, hallom megint kelepel a gólya, mikor kiszaladtam, már itt volt a virágos kertben, én sem láttam!
Erre megnyugodott, mutatóujja begyével simogatta az arcom, kezdett kicsit vidámabb lenni.
Még nincs is neve! Anyu, én a babámat Marikának hívom, hadd legyen a kis testvérem is Marika.
Anyu ránézett Apura: - Mit gondolsz, legyen Marika a neve?
Apu rábólintott.: -Igen legyen.
Próbálta úgy mondani, hogy ne lehessen érezni, ő egy kisfiúnak jobban örült volna. Kati most már nagy boldogságban volt, csak nézett, becézgetett, aztán én valami oknál fogva jobb szerettem volna nyugodtan feküdni, elkezdtem nyöszörögni, majd mivel nem változott semmi, hangosan sírni.
Katinak már nem is volt kedve tartogatni tovább, kérte Anyut hogy vegyen el tőle. Én aztán rögtön megnyugodtam a szerető szív dobogása hallatára. Kati elvonult a Marika rongybabával, hogy megnézze rendben vannak-e a délelőtt össze gyűjtött krumplik az állatkertben.
Egész este azoknak mesélt: - Képzeljétek, mikor én délután aludtam, az a gólya amelyik már napok óta itt kelepelt a ház körül, hozott nekem egy kistestvért, és ha majd megnő, akkora lesz mint én együtt fogunk játszani.
Apu és Anyu boldogan hallgatóztak. Az éjszaka nyugodalmas volt, Anyu ott tartott maga mellett.
Nem akarta, hogy ha felébredek, felzavarjam Aput, és Katit. Apu következő napokban kapott szabad napot. Készítettek nekem is egy kis kuckót, segített kiszedni a bennmaradt krumplit. Közben volt ideje elmenni Kaposszekcsőre, anyakönyveztetni. Üzent Berkibe a barátjának, akivel már meg volt beszélve hogy ő lesz a keresztapám, jöjjenek mert kisasszonykor meg lesz tartva a keresztelő. Meg is érkeztek vasárnap reggel keresztapám, és keresztanyám. Velük, Apuval, Katival, elmentünk a Szentannához, és meg volt a keresztelőm. Anyu otthon főzte az ünnepi ebédet. Aranyosan gyöngyöző húsleves, a főtt hús mellé rizs és paradicsom mártás volt. Aztán volt még rántott csirke, uborka saláta. Süteménynek, nőiszeszélyt sütött, még a szülőfalujába a nagyságos asszonynál tanulta. Szeretett volna kicsit dicsekedni, ha szegényesen is élnek, de az ételekben nem szenvednek hiányt. Délben értünk haza a templomból. Hazafele a szőlők közt végig sírtam, Anyu mikor meghallotta a sírásom szaladt elénk. Kezébe vett, és már rögtön el is hallgattam. A vendégek kicsit megpihentek ebéd előtt. Előbb engem kellett megszoptatni. Mikor már tele volt a pocim, Keresztanyám a vállára fektetett, hogy Anyu tudja feltálalni az ebédet. Kint az udvaron volt megterítve. A lajtorjából volt rögtönözve pad, mert nem volt elég szék, tányérokat, kanalakat, villákat, a Rózsa mama adott.
Az ebéd nagyon finom volt, ahogy elmesélték még én is csak úgy cuppogtam mikor a paradicsom mártást megízleltették velem. Késő délután, kereszt szüleim elköszöntek és a fél hatos vonattal haza mentek.
Lassan jött az ősz, a betakarítás ideje. Ha eddig nehéz volt a mezőre menni, egész nap dolgozni, most még nehezebb lett. Reggel ellátni otthon a jószágot, úgy hogy egész nap ne szenvedjen hiányt semmiben. Aztán útnak válni, vállán a kapa, annak a végére felfűzve a vizes korsó, enni való egész napra. Én az ölében, Kati meg mellette bandukolva. Sokszor négy őt kilométer távolságra elmenni. Este néha szerencséje volt, mikor krumpli szedés volt a gazda jött mindig haza vinni zsákokat. Ilyenkor Anyu lovas kocsival a domb aljáig utazott. Kicsit legalább kifújta magát, mert otthon folytatódott a mindennapi tennivaló .A jószágok etetése, vacsorát főzni, kimosni a napi viseltes ruhát, hogy holnap újra tisztába tudjunk menni. Egész évben jó volt az időjárás. A krumpli szépen hozott. Otthon is termett elegendő, amit tizedik részként kapott, nem is kérte terménybe, megegyezett a Feri bácsival hogy eladja és a pénz kapja majd meg .A munka kicsit lassabban haladt mint korábban. De bizakodott, az anyadisznónak is egyre csak ereszkedett le a hasa, jövő hónapba már várható hogy lefialjon. Majd a kukoricaszedés, az lesz megint nagyon nagyon nehéz. A dér reggelenként meg-meg csípte a kertekben maradt veteményt, Anyu még időben letudta szedni a paprikát, a virágokat sajnálta nagyon, ma még minden tündöklött, másnap meg az összesnek szomorúan lekonyult a feje.
Szerette volna megmenteni őket is esténként kicsit letakargatta, de hát mindet nem tudta betakarni, a kertben, a mezőn, és a hideg egyre csak közeledett ...

 

csiniben

Vadas és a kutasi nyúlpaprikás

Ahogy múltak a napok, egyre hidegebb lett. Reggel mikor kiért a kukoricaföldre, még deres volt minden. Kati hiába volt felöltöztetve meleg ruhába, fázott, sokszor sírt, ő is fel akart ülni Anyu hátára. Mikor letett engem a kibélelt kosárba a kukoricaszárból készült kis halomra, ő volt a soron. Ilyenkor rákezdett régi játékaira, kioldotta Anyu kendőjét, az volt neki az ostor, és hajtotta a pacit. Kicsi rövid kis „elökbe” tudott csak haladni, engem is mindig szemmel kellett tartania. Este Feri bácsi jött a lovas kocsival, felrakták. Haza fele már igazi ostor volt a Kati kezében, Feri bácsinak nem kellett nógatni vele a lovakat, tudták ők hogy milyen lépésben kell menni. Otthon aztán folytatódott a napi teendő. Sokszor már a tyúkok is beültek az ólba, mire hazaértek. A tojás összeszedés a Kati feladata volt. Vitte a kis kosarát, a nyár folyamán minden fészket megtalált, így nem volt gond, hogy sötétben kell keresgélni. Már kisebb feladatokat is rá lehetett bízni: -Hozzá be kis lányom fát a favágitóról? - Szeggyé egy marék zöldség zöldjét!
Ilyenkor boldogan szaladt. Néha mikor nem figyelt Anyu, kicsit bele csipet a pofimba, de épp csak annyira, hogy ne látszódjon meg és kicsit nyivákoljak, aztán mintha mi sem történt volna, jött oda: -Na mi van Marika, szeretnél kicsit játszani velem? Már alig várta, hogy játszó pajtása legyen. Apunak mikor volt kis szabad ideje, segített hogy minél előbb be legyen takarítva a mezőkről a termés. A szürke égen vadlibák szálltak nyugatra, ilyenkor Anyu szomorúan nézte őket. Holnap már Kutas felett szállnak gondolta, vágyakozva szeretett volna velük szállni, elmondani édesapjának, milyen nagyon nehéz az út a boldoguláshoz. Az utolsó két nap már hóesésben szedte, kivágta a kukorica szárát, sásból font kötelet, kévéket csinált, én és Kati napközben ott voltunk az összerakott csutakunyhóba. Katinak elhozta a kedvenc pipijét, zsinórt kötött a pipi lábára, hogy ne tudjon elmenni. Sokszor oda-oda szaladt, leheletével kicsit megmelegítette fázó kezecskéinket. Katalin napra sikerült minden betakarítani. Feri bácsi kiszámolta a járandóságát. A kukoricát terménybe kérte, de a krumplit, répát pénzre váltotta. Boldogan tették félre. Az anyadisznó is lemalacozott, egyik reggel mikor viszi a moslékot, hiába szólongatta, nem jött, pedig máskor már az ólat is majd szét dönti olyan éhes. Hát, aztán látja a kis gyönyörűségeket, hogy fészkelődnek, túrják egymást, hogy mindenkinek jusson csöcs. Gondolták egy hízót elég lesz levágni, a másikat pénzzé teszik. Apu munka társa vette meg, és hogy megspórolja a fuvarost, lábon hajtotta el Pulába. Már ezt a kis pénzt is hozzá tudták tenni a tartozásra összegyűjtötthöz. Úgy számoltak, ha az égiek engedik, a malacok tavaszra már jó süldőfélék lesznek, talán már együtt is lesz a pénz, de addig még sok víz lefolyik a Kaposon.
Hosszú téli napok jöttek, a lányok újra eljöttek látogatóba, csak ilyenkor télen van idő arra, hogy kicsit beszélgessenek, hozták a kézi munkájukat megmutatni, Anyu nagyon dicsérte őket, valóban szépen megtanultak búza virágot varrni a tű fokával. Most szerették volna megtanulni, hogy kell csinálni a vadast zsemlegombóccal. Anyu mondta nekik mi kell hozzá. Marika egyből ráfeleli, az nem gond, Tudok én szerezni vadnyulat. Misi, a bátyám, minden héten fog egyet. Jól van lányok, aztán kell még egy kis tejföl, a többi dolog van itt nálam minden, ha meg van a nyúl, gyertek!
Be is állítottak egy nap. Anyu már hozzá készült: Na, most eltekintünk a pácolástól, jó lesz nekünk így is.
Azzal le szelt két nagy fokhagymát, kicsit hagyta a zsíron épp sercegni, hozzárakta az eldarabolt nyulat, mikor kicsit kifehéredett fel engedte vízzel, és mondta: - Na, ennek kell pár óra - és elkezdett mesélni:
Kutason a legelső bakter, az 1870 -es években az én dédöregapám volt, az idő óta a gyereke unokája is ott szolgált a vasút állomáson, ott is laktak a bakterházban, jó népes család volt mindig. A házhoz társult is egy kis föld, de az kevés volt ennyi szájnak. Így eljártak napszámba. Egy nyári nap, mikor kinn dolgoznak a mezőn, szól az öreg papa:
- Pali fiam menj haza, fogd meg azt a nagy baknyulat amelyik az alsó ketrecben van, vágd fejbe, nyúzd meg, otthon van az ángyod, mond neki főzze meg paprikásnak, jó hosszú lével, aztán a krumplit se sajnálja belőle!
Hát a Pali gyerek el is indult haza. Útközben egy két akácfára fölmászott, az inge már tele volt kicsi meztelen szarka fiókákkal. Mikor hazaért hívta cicát: - Ccccii, gyere csak nézd mit hoztam! Erre a szomszéd macskája is oda ért, Pali nagyon haragudott rá kezében a csúzli, kavics a zsebébe, egy pontos célzás, ilyen közelről esélye sem volt szegény macskának. Aztán ahogy így kinyúlva látja a macskát, gondolt egyet, mert ez a Pali gyerek mindig csak valami csalafintaságon járatta az eszét. Megnyúzta a macskát, aztán szólt az ángyának: - Ángyi itt ez a nyúl, öregapám azt üzeni, főzzön belőle jó kis paprikást, jó hosszú lével, azt a krumplit se sajnálja ám belőle!!
Közben jót mosolygott épp pelyhedző bajusza alatt. Eljött az est, fáradtan haza tértek a mezőről. A finom nyúl paprikás már ott gőzölgött az asztalon. Mindenki merített magának, Pali úgy alakította, hogy neki csak krumpli legyen. Esznek, beszélgetnek, egyszer csak Pali elmiákolja magát. Az öregapja fölfigyel! - Pali!! Hozd be azt a nyúlbőrt! Pali fölpattan, kiszalad, de aztán jó messzire, olyannyira hogy napokig a szénapadláson aludt. Csak akkor mert a házban mutatkozni, mikor már biztos volt benne hogy elszállt az öregapja haragja. Közben ott benn az asztalnál , mikor kezdett gyanút fogni, hogy ez a gyerek nem jön vissza, fogta a lábast és a nyitott ablakon kivágta, épp akkor mikor a Riekai gyors vonat jött. Másnap világosba keresték a lábast, de annak se híre, se hava nem volt ...

jar a baba

 

Jár a baba

Soha nem tudták meg, hogy oda ért-e Riekába a nyúlpaprikás, vagy már Zágrábban leesett a gyorsvonatról. Öregapám pár nap után megbékélt, de ha valaki nyulat vágott, a bőrét meg kellett mutatni!
Közben a sparhelten is kezdett megpuhulni a hús, Anyu hozzáadta a fűszereket, és a torma reszelőn jó sok sárgarépát, zöldséget reszelt hozzá, mikor már kész lett, egy nagyon vékony kis habarással fejezte be a vadast. Közben elkészítette a lányok segítségével a zsemlegombócot. Zsemléjük ugyan nem volt, de a kenyér héja is meg tette. Apró kockákra vágták, majd a sütőbe kicsit megszárították. Aztán három tojást pár marék lisztet, és annyi vizet adtak hozzá, hogy gombócot tudjanak formálni kanállal. Sós, lobogó vízbe szaggatták, mikor feljött a víz tetejére ki lehetett szedni. Nagyon megéheztek már, Anyu tett az asztalra tányért, aztán mindenki nekilátott az evésnek. Kati egyszer csak elnyávogta magát, mindenki elkezdett nevetni, Anyu erre rászól a Marikára: -Te lány! Hozd be azt a nyúlbőrt!! - Erre mindenki még jobban nevetett. Közben én is felébredtem, és nekem is adtak ebből a finom vadasból. Ott kin elkezdett sötétedni, a lányok összeszedelőzködtek, és hazaindultak.
Anyu kiment, megette a disznókat, bezárta a tyúkokat, és boldogan gondolt vissza kicsi falujára. Mostanában olyan sok tenni valója volt, hogy napközben már csak néha-néha jutott az eszébe. Apu éjjel jött haza a szolgálatból, még neki is maradt a vadasból. Anyu elmesélte neki is, mert ezt a történetet még ő sem hallotta. A tél folyamán többször is eljöttek a lányok, közben ők is meséltek, kezdtek már nagylányok lenni, volt már udvarlójuk is, ha erről beszéltek, ilyenkor mindig belepirultak. A télnek nagyon lassan akart vége lenni. Már minden olyan munkát megcsinált, amit a nyár folyamán elhalasztott. Mikor aludtunk, kiment az erdőre kis száralékért. Ha szépen sütött a nap, szánkón huzigált bennünket. Felmentünk a dombra, majd Anyu is felült hátra, nehogy lent a rétben kössünk ki. Néha fel is borultunk, ilyenkor nagyokat kacarásztunk! Március elején jött az olvadás. Egyik napról a másikra, már alig volt hó, a sárga víz most is patakokként folyt le a horhókon. A tyúkok örömmel kapirgáltak, fürödtek a friss puha földben, egymást kergették. Ha az egyik talált egy gilisztát, mind az összes az utánaszaladt, már nem is volt a csőrében, rég lenyelte, de még mindig kergették. Előbújt a csalán, a tyúkhúr friss hajtása, ebből Anyu mindig szedett a malacoknak. Annyira hozzá voltak szokva, ha meglátták, a kerítésre ágaskodva réttak a csalán után. Egyik nap beállított a Feri bácsi: - Ugye Margitom, ebben az évben is számíthatunk rád! -Hát ha jó lesz ahogy a tavalyi évben csináltam? –Má, hogy ne lenne jó!
Azzal Anyunak már erre az évre is meg volt a mindennapija. A pulai szőlős gazdák is számítottak a munkájára. Esténként Apuval susmorogtak, mikorra lesz meg az összeg, hogy ne legyen a mindennapi gondolatukba. Március végén jött vevő a malacokra, az a szekcsői ember aki tavaly is elvitte az összeset. Most sem alkudott, dicsérte a tavalyi állományt, milyen gyorsan nőtte, soha semmi bajuk nem volt. Most is a kertek alatt vitte, hogy ne kelljen passzus. Összeszámolták, már csak ezer forint hiányzik. Azt meg a nyár végéig csak meg tudják majd keresni. Elkezdődött a gyötrelmes, nehéz időszak. Most már még sietni sem tudott, hogy mihamarabb kiérjen a mezőre, mert Kati az apró lábaival nagyon lassan tudott haladni. Néha le-leültek az út szélére, ilyenkor én is szopizhattam kicsit. Mikor kiértünk, a kötényéből csinált egy kis árnyékot, hogy ne tűzzön bennünket a nap, a korsó vizet elásta, hogy egész nap hidegen maradjon. Délben mikor olyan nagyon meleg volt, ha volt fa a közelben az árnyékában kerestünk enyhülést a nagy meleg ellen. Ha szerencsék volt szedrezhettünk, vagy cseresznyézhettünk. Aztán estefele már egy csepp víz sem volt, Anyu a zsebkendőjét megnyálazta és azzal tisztította le az arcunkat. Mikor beértünk a faluba, a legelső háznál kérte, hogy húzhasson fel egy vödör vizet a kútból. Mikor a friss vizet a szánkba vettük, szinte újjá születtünk. Hazafele csak úgy repült a Kati is, alig várta hogy a pipijeit istápolhassa. Összeszedte a tojást, örömmel jött mondani, hogy megint van egy újabb tyúkalja kiscsibe. Most már tudta, hogy nem kell a csőrüket az itatóba dugdosni, isznak ők maguktól is, én sem maradtam meg a kuckómban, másztam minden fele. Hol egy tüskét kellett kihúzni a térdemből, hol a tyúkszart kellett lemosni az arcomról. Kati játékai túl vadak voltak, ilyenkor mindig Anyu köténye csücske után kapaszkodtam, hogy megmeneküljek, ne „egrecérozzon" tovább. Részes aratást nem tudott vállalni. A kaszás után nem tudott mellettünk helytállni, inkább a szőlőkbe ment, ott könnyebben be tudta osztani az idejét. Hajnalban, mikor még az igazak álmát aludtuk, Ő már egyszer elfáradva ért haza. A pulai asszonyok csak akkor kezdtek jönni ki hegyre, Anyu már aznapra valót elvégezte. A piacra is csak akkor tudott menni, mikor Apu otthon volt. Ilyenkor felpakolt amit gondolt, és a tavalyi vásárlóival sikerült olyan üzletet csinálni, hogy házhoz viszi a csirkét, zöldségféléket.
Lehet, kevesebbet adtak érte, mintha a piacon kiárulta volna, de neki megérte így is. Siethetett haza hozzánk, mert ha nem vele voltunk, úgy érezte hiányzik valami. Hiába mondták az ismerősök, szomszédok: - Hagyd itt ezeket a lányokat, majd én vigyázok rájuk! - De Anyu soha senkinél nem hagyott ott bennünket.
Újra elérkezett a krumpliszedés ideje. Feri bácsiéknak ebben az évben a ruszki laktanya mellett volt a krumplijuk. Reggel elvitt bennünket, mert el kellett vinni a zsákokat is.
Kati megint nagyon boldog volt, igazi ostort foghatott. Lepakolták a zsákokat. Én jól éreztem magam ott a zsákok közt, aztán rá találtam a szatyorra, amiben az enni való volt, a kolbász nagyon ízlett, megettem az összeset, a kenyeret meg összemorzsoltam a homokkal, aztán az üres szatyorral elindultam egyedül Anyuék után. Anyu mikor hátranéz és látja, hogy nem úgy mászok ,hanem szépen rakosgatom a lábam egyiket a másik után, örömében szaladt felém, felkapott, összepuszilgatott:
- Nézd Kati!! Marika egyedül megy!! ...

ganica

Gánica

Aztán mikor már nem akartam, hogy tovább pusziljon, letett a földre, majd elment pár lépést, hívott és én mentem, mert nagyon szomjas voltam a sok kolbász után. Aztán mikor már oda értem volna, Anyu újra hátrább ment, én meg csak mentem abban a reményben hogy egyszer majd csak oda érek, és végre szopizhatok. De hát nem értem el. Akkor lehuppantam a földre és keservesen sírni kezdtem. Anyu rögtön megsajnált, ölbe kapott, én meg már csak úgy rontottam neki a gomboknak, majd leszakadtak. Anyu leült egy eldöntött krumplis zsákra, én vigaszt találtam rögtön. Ettem is ittam is, poci tele volt, elszenderegtem Anyu ölében. Odavitt a zsákokhoz, lefektetett, épp akkor harangozták a delet Dombóváron. Kati is éhes volt már. Ezután látta csak meg, hogy miért vittem én üresen azt a szatyrot. Kereste a kolbászt mindenütt, de nem találta. Aztán meglátta a sok kenyér morzsát, amivel a hangyák szaladgáltak, hogy minél többet tudjanak elmenekíteni. Volt még egy-két kis kenyér darab, amit megtudott menteni. Kati meg csak nyafogott: - Anyuuuu! Éhes vagyok! - Várj kicsit kis lányom, majd mingyá eszünk. Elkezdte késsel kapirgálni a kenyeret, hogy ne legyen földes, aztán kimentek az út szélére ahol a hulló szederből tudtak nagy lakomát csapni. Így már jobban lecsúszott az a kissé földes hangyamászta száraz kenyér. A szomszéd földön kukorica vetés volt, már jó magasan kémlelgette az eget, de a szélén ami kicsit árnyékba volt, talált olyat ami még tejes volt. Hogy Katit jobb kedvre derítse, mert nem nagyon smakkolt neki ez a szegényes ebéd, megkérte hogy szedjen belőle, és vigyázzon a kukorica csuhéjra, mert délután abból tud majd a krumpli babáknak ruhát csinálni. Ebéd után Kati is aludt egyet ott a zsákok közt. Anyu serényen dolgozott, vágta a kapával, forgatta ki a krumplit. Néha odaszaladt a zsák kupachoz, megnézett bennünket, aztán folytatta. Apu estefele a szolgálatból odajött a mezőre, egy-két órás segítség is nagyon sokat ért. Mikor megjött, mintha csak érezte volna hogy nem szabad üres kézzel jönnie, perecet hozott. Kati úgy ette, mintha egész nap nem evett volna semmit, dehát nem is csoda, az a kis hangya mászta földes kenyér, szeder, és tejes kukorica nem sokáig vette el az éhségét. Én viszont még vacsorára sem ettem semmit. Anyu meglepetésnek szánta hogy már egyedül megyek. Mikor belemerülve a munkába látta hogy közeledek, szólt Apunak: -Most nézz hátra!!
Apu is nagyon megörült, felkapott, forgott velem, boldogan énekelgetett: - Most már megy egyedül az én bokszos szemű cigány lányom is. Aztán Katival elmesélték az aznapi ebéd történetet. Apunak a táskájába volt még kis madár látta szalonna, Katinak sem kellett több, kérte Anyut, hogy szeljen belőle és úgy ette a perecet. Estefelé Feri bácsi megérkezett a lovas kocsival. Apu segített felrakni a zsákokat. Majd mindannyian felültünk, és haza indultunk. A domb aljából gyalog mentünk fel. Kati boldog volt, mert most ő is utazhatott hátiba. Mióta megszülettem, neki kevésszer volt lehetősége erre. Otthon Apu segített, a jószágokat most ő látta el. Ilyenkor krumpli szedés idején mindig gánica volt a vacsora, el is neveztük krumpliszedéses nemzeti eledelnek. A szatyorba mindig hozott haza Anyu annyit, hogy meglegyen belőle a nemzeti eledel.
Négy-öt szem krumplit annyi sós vízben megfőzött amennyi épp ellepte, mikor megfőtt, fakanállal összetörte, majd egy-két marék lisztet belekevert, és addig főzte, még a levét el nem főtte. Katit kiszalajtotta a kertbe:
- Kislányom, Kati! Hozz be két-három vöröshagymát!
Kati hagyta a pipiket, szaladt vitte a hagymát, ledobta, és már sipirc vissza a pipikhez. Azt már nem is hallotta, hogy egy kis száralékot is kellett volna behozni a favágitóról. Anyu inkább kiment, hadd játsszon, legalább nincs mindig láb alatt, nem úgy mint én, hol az asztalterítőt rántottam le poharakkal, meg minden mással ami rajta volt, hol a vizes vödörbe úsztattam amit épp a kezembe tudtam venni. Néha alig tudta elrántani a kezem, hogy ne fogjam meg a forró sparhelt ajtót. Meghámozta a hagymát, fölszelte, zsíron aranysárgára pirította, és a kész gánicát ebbe forgatta, ha volt idő mind két oldalát megsütötte, amit mi nagyon nagyon szerettünk. Minden nap megettük volna. Ha volt otthon tejföl, azzal is megszoktuk pötyögtetni. Most már én is mindent megettem, ha valami nagyon rágós volt, Anyu megrágta és az ujján dugta a számba, néha arra is ráharaptam, ha nem volt elég ügyes kihúzni, de ma este nem kellett megrágni a gánicát, nem is voltam nagyon éhes a bőséges ebéd után ...

mit mond a bocce

Mit mond a böcce?

Éjjel egyszer sem ébredtem fel. Még másnap sem kerestem az enni valót. Reggel újra indultunk oda, a ruszki laktanya mellé a krumpli földre. Kinn az út mellett volt egy ház, Márti néni lakott ott. Mikor meglátta Anyut, kérte: - Margitom, hagyja itt a hűsben ezeket a lányokat. Itt vannak az enyémek, eljátszanak majd! - Köszönöm Mártikám, jobb nekik ott velem, én is nyugodtabban vagyok.
Aztán sok-sok év után drága Márti nénivel mi a malomban együtt dolgoztunk, sokszor elmesélte azt a napot, mikor ott a zsák kupacban majszoltam a kolbászt, igazából ő látott először, hogy egyedül megyek, mosolygott is magában. Az ikrei , Zsófi, és a Csaba, egyidősek voltak velem, de ők még nem indultak meg. Sajnált bennünket, ott kinn a tűző napon egész nap. Most már Anyu kis cselhez folyamodott, a szatyrot amiben az egész napi élelem volt felkötötte egy fára, aztán hogy kedvemet ne vegye el, nekem is adott egy kis kosarat, Katival csalogattak, menjek és rakosgassam a kosárkámba a krumplit. Katival nagyon hamar összevesztünk, mert nekem mindig az kellett amit ő a kosárába rakott. Ha nem adta oda kirángattam a kezéből, erre ő vissza akarta venni. A végén Anyu békített meg, kicsit szopizhattam, elszenderegtem a karjában, letett a zsákokra, és délig aludtam. Kötényéből, és ágakból csinált fölém árnyékot. Kati boldogan szedegette tovább a különleges alakú krumplikat. Anyu közben mondogatta neki: -Ha felébred Marika, és megmutatod neki, meglásd mennyire örül majd. Akkor már ő is mondta-ezt is oda adom neki, meg ezt is. Anyu kezdett megnyugodni, hogy elleszünk majd veszekedés nélkül. Ebédet a szeder fák árnyékában ettük meg. Már nyárvég volt, de napközben még meleg volt. Ma is kolbász hagyma, kenyér volt az ebéd, a kolbászt csak úgy nyeltem, de a hagyma nem nagyon ízlett. Ebéd után a szederből csemegéztünk. Délután Anyunak nem is volt semmi gondja velünk. Kati elszórakoztatott az állatkertjével. Minden féle állat volt ott. Mind az összesnek adott nevet, aztán utánozta milyen hangokat adnak. Én nagyokat kacarásztam, és próbáltam utánozni, több-kevesebb sikerrel. Ha valamit már kitudtam mondani, olyankor Anyunak oda kellett jönni, hogy meghallgassa. Kati meg csak noszogatott: - Így mondjad Marika! -Mi ez? –Böcce! - Mit mond? – Búúú! Addig mondogatta, még nem utánoztam. Anyu ilyenkor megtapsolta, megdícsérte, igen, így kell,Te már nagy lány vagy!
Sietett, már nem sok volt vissza, jó lett volna, ha betudja fejezni, és nem kell ide a messzeségbe eljönni, egy-két órai munkáért. Feri bácsi megérkezett, felpakolta a zsákokat, aztán segített, hogy befejezzék. Neki is jobb, hogy nem kell ide jönni holnap. Már besötétedett mire kifogyott. Mi már nagyon el voltunk fáradva, éhesek voltunk. Hazafele a döcögő lovaskocsi ringatása elaltatott bennünket. Feri bácsi felvitt bennünket egész a ház elé .Anyu a karjába bevitt, de mi észre sem vettük, tovább aludtunk: - Majd holnap elszámolunk Margitom! - mondta, aztán lement a völgybe a házukhoz.
Anyu bezárta a tyúkokat, öntött a disznók vályújába, már reggel elkészítette, eddigre jól megdagadt a kukorica dara, és korpa. A tojásokat össze sem szedte, már főzni sem volt ereje. Megmosakodott kint az eresz alatt lévő kádnál, és ő is lepihent. Még a fütty jelet sem hallotta meg, mikor Apu éjféltájt, jelzett a Kránic-ároknál. Apunak furcsa is volt, mert eddig mindig érkezett a jelzés a lobogó láng, látványa egy megnyugvás volt. Mikor beért a fűtőházhoz, nem tisztogatta olyan sokáig a mozdonyt, mint máskor, nyugtalan volt, miért nem jelzett az én Margitom. Még le sem fürdött, csak fogta a táskáját és sietett át a harmatos réten. Mikor hazaért, halkan kopogott, Anyu akkor rebbent fel: - Jaj, Józsim! Te vagy az?- Igen. Anyu kinyitotta az ajtót, aztán mondta, este elvégezték a krumpli szedést, nagyon elfáradt. Apu megsimogatta! Nagyon nyugtalan voltam, mikor nem láttam a jelet, úgy siettem ahogy csak tudtam. Anyu készített mosakodáshoz vizet, még lemosdott Apu, gyorsan hozott be egy kis száralékot, és sütött egy kis hagymás rántottát. Ő is evett, mert az este még arra sem volt ereje. Közben megpirkadt, Aput elnyomta az álom. Anyu meg megkezdte az újabb napot, újabb küzdelmekkel ...
pottyos kulacs hajohinta

Pöttyös, Kulacs, Hajóhinta

Reggel olyan éhesek voltunk, mint a farkas, megettük az összes rántottát ami volt, de még utána is csak keresgéltük mit lehetne enni. Végre Anyunak volt egy kis ideje, hogy kedvünkbe járjon, palacsintát sütött. Ahogy sült, úgy ettük is rögtön, nem kellett feltálalni. Aztán együtt összeszedtük a tojást, Kati útba igazításával. Egész kis kosárkával lett. Anyu gondolta, ma végre pihenő napot tarthat. Felöltöztetett bennünket az ünneplő ruhába, ő is ünneplőbe öltözött, most kötény, és kendő nélkül. Haját befonta és koszorúba feltűzte a fejére. Dombóvárra mentünk. A bakter kicsit meg is lepődött: - Margitom, hova ilyen csinosan? Te lány, te ma sem mostad meg a szemed!
Kati szőke fürtjeit meg megsimogatta, hogy ő se maradjon ki a sorból.
-Elviszem ezeket a lányokat Dombóvárra, egész nyáron csak a mezőt látták! Szenvedték velem együtt a nagy meleget, hátunkat verte a zivatar. Van pár tojás, amit elszeretnék adni, aztán meghintáztatom őket a Béke-parkban a hajóhintán.
- Jól van Margitom, jól teszi.
Közben berobogott nagy füstfelhőket okádva a vonat. Vince bácsi segített felszállni. Az utazás nagyon rövid volt, sajnálkoztunk is rajta. Az állomáson Anyu megkérdezte a restibe Mariska nénit, kell-e neki tojás. Szívest örömest megvette! Megkínált bennünket Bambival. Olyan finom volt, csak szép lassan kortyolgattuk, hogy sokáig érezzük az ízét. Most már mehettünk is a parkba. Hatalmas hársfák alatt voltak a hinták. Beleültünk. Anyu nekitámaszkodott a korlátnak, és szép lassan hajtotta a hintát. Én már bóbicáltam, olyan jó altató volt ez a ringás! Anyu az ölébe vett, ahol el is aludtam. Katit ki sem lehetett venni. Megtanulta, hogyan kell mozogni, hogy magasra szálljon. Már mindent ígért neki csak jöjjön, de nem akart. Akkor arra gondolt, bemegyünk a városba, a Pöttyös cukrászdába, vesz nekünk fagyit. Kati mikor meghallotta, a fagyit, meg se várta, hogy megálljon a hinta, csak úgy repült ki belőle. Macskaköves út vezetett fel a városba, mi nagy szemekkel néztünk mindenfele, meg-megrebbentünk egy autó robajára, nem ehhez voltunk szokva. Volt ott mindenféle üzlet, aztán ott volt a "Kulacs" az a bizonyos hely ahol Apu néha elmaradozik. Volt borbély üzlet, rőfösbolt, aztán a templommal szemben a Nelli néni kis boltja, ahol mindent lehetett venni. Nem messze tőle, a hentes. Nekünk nem sokat kellett oda járni. Télen ettük a finom disznóhúst, aztán mikor már nem volt belőle, ott volt a sok rántani való csirke, később meg a fiatal tyúk, amiből húslevest, pörköltet vagy épp sült húst lehetett csinálni. A Pöttyös cukrászdában ilyenkor hétköznap nem sok ember volt, egy-két idősebb férfi kártyázott az egyik asztalnál. Mi idegennek számítottunk, most jártunk ott először. Anyu kicsit zavarban is volt, nem tudta, hogy csak úgy le lehet ülni az asztalok mellé a székre. Szerencsére észre is vette a kedves felszolgáló, oda jött és kérte foglaljunk helyet. Aztán megkérdezte.-Mit hozhatok? Anyu kicsit tétován megkérdezte: - Többe kerül így a fagyi, ha itt az asztalnál kapnak ezek a lányok?
-Dehogy kerül többe, csak üljenek le nyugodtan! Kért nekünk fagyit, Kati maga választotta ki, igaz nem tudta, hogy milyen lehet, de olyan jól hangzott: - Puncs! Mi más kellett volna nekem, én is puncsot kértem. Anyu nem vett magának. Én nem is nyalogattam el az összeset, Anyu ette meg a maradékot. Kati szépen végig csepegtette a ruháján .Anyu nem győzte törölgetni a zsebkendőjével. Megköszönte a kiszolgálást, és elköszöntünk. A délutáni vonattal való haza utazás vetett véget a kirándulásunknak. Hazafelé vett még Apunak pár üveg sört, ott a restibe. Jókedvűen mentünk hazafele a réten. Minden pillangót meg szerettünk volna fogni. Anyu leült a fűbe, hagyta hadd szaladgáljunk, kedvünkre, mikor hajnalok hajnalán a mezőre mentünk úgysem kergethettük őket, olyan korán még a pillangók sem repkedtek. Este meg amikor haza fele jöttünk, már nyugovóra tértek. Virágokból koszorút font a hajunkba, és mikor már bele fáradtunk minden játékba, hazaindultunk. A sok játék, egész napos mozgás után hamar ágyba kívánkoztunk. Estefele jött a Feri bácsi: - Na, Margitom, megcsináltam a számadást. Kilenc zsák öreg krumpli és 2 zsák vető jár. H a nem kéri, kifizetem az árát! - Nem kérem Feri bátyám! Szépen termett itt a kertben, kitartunk azzal a télen. Azzal kifizette, és mondta, jövő hét vége fele megkezdheti a kukorica szedését, de majd úgyis szólók majd. – Jóccakát! -Jó estét magának is!
Apuval összeszámolták, mikor végére értek, még egyszer átszámolták, nem- tévedtek, már több is volt, mint amennyi kellett az utolsó részletre. Száznyolcvan forint maradt. Apu felkapta Anyut, és végig táncolta vele az udvart!
- Jaj, teggyé le! Mit mond, ha valaki meglát!
- Ne törődj te azzal! Most már jöhet a Lajos Vargáról. Megvan a pénz! ...
milyen is lehet budapest

Milyen is lehet az a Budapest?

Napokig izgalomban voltak, lementek megkérdezni a Juliska nénit, mikor jön a Lajos hozzájuk. Juliska néni azt mondta vasárnapra ígérték, hogy jönnek lovaskocsival, és elhozzák az öt hónapos kis Lajcsikát is, mert még nem is láttuk. Nem szerették ezt a sok pénzt tartani, jobb lesz, ha minél előbb át tudják adni. Anyu mióta a borjúk árával úgy becsapódott, nem bízott semmiben. Már péntek volt, reménykedett, hogy nem történik semmi. Volt egy kis idő még a kukoricaszedés előtt. Az udvart rendezgette, kicsi volt a tyúkoknak a helyük a partoldalba, ásóval, kis kapával vájt a sárga földbe, a kitermelt földet mi hordtuk el a Katival. Rossz kis lábasra kötött Anyu egy zsinórt, belerakta a földet mi meg elhúztuk és a part oldalba leborogattuk. Egymás közt mindig versenyezve, ki ér előbb vissza. Aztán mikor este befejeztük a fuvarozást, játszottunk a friss puha földbe, lecsúszkáltunk parton, a végén az eresz alatt lévő fürdőkádban kötöttünk ki, olyan volt a víz utánunk, akár sikálni is lehetett volna. Vasárnap Apu is otthon volt, hallgatóztak mikor jön már az a lovaskocsi. Ebéd után aztán hallják ám, hogy megjöttek. Nem akartak rögtön lemenni, hagyták, hogy a rokonság beszélgessen kicsit. Aztán mintha Lajos megérezte volna, jött fel a dombon, mi kinn játszottunk a diófán, Anyuék alatta beszélgettek: - Lajos! Neked ördögöd van, nevetett Apu, épp menni akartam, hogy beszéljünk! Azaz, megvan a pénz, és szeretnénk most már végre háztulajdonosok lenni. Anyu kihozta a sok-sok fáradságos munka által összerakott pénzt. Leszámolták. Lajos elrakta. Aztán mondta Apunak, holnap bemegyek a hivatalba a szerződéssel és intéződik az átírás. Anyu megkínálta Lajost egy üveg hideg sörrel, amit a minap hozott haza, Apunak is jutott még, kicsit elsörözgettek, beszélgettek. Lajos megnézte a jószágokat, a kertet, nagyon megdicsérte őket. A ház előtt telis tele volt minden virággal. A fehér viola ontotta kellemes illatát, az estike kezdte becsukni a kis tölcsér alakú kelyheit. A sok színes dália szebbnél szebb virágaival hívogatta a méheket, darazsakat. A szederfa alatt tyúkok kapkodták el egy más elől a lehulló szedret. Lajos elégedetten köszönt el: - Látom jó gazdája lett a kis hajlékomnak. Ég áldjon benneteket!

Mi a diófa ágáról integettünk. Apu felsóhajtott! Végre lehet egy kis megnyugvás. - Megnyugvás?- kérdi Anyu, hisz annyi minden kell, hogy nem is tudom mivel kezdjük, mi a fontosabb. Tudod, nem mehetünk mindig a szomszédba kérni mikor a disznóvágás van, kell az üst, üstház, kell hurkatöltő, húsdaráló, nagy lábas, véndő, soroljam még? Meglesz majd az is mondja Apu, de tudod mit, a héten úgy kérem a szabad napot, hogy elmegyünk Pestre! Mit szólsz hozzá?

Anyu hirtelen azt sem tudta mit mondjon, itt van ez a 180 forint, ezen már lehetne venni egy két dolgot, de annak a gondolatnak is nagyon örült, hogy utazhat Pestre. Morfondírozott magában. Aztán gondolta, addig úgy sem lesz maradása Apunak. Amit a fejébe vesz, annak úgy kell lenni. Este boldogan bújtunk ágyba mindannyian, most már abban a tudatban, ez a fedél ami a fejünk felett van, a miénk. A hét elején Anyu befejezte a tyúkok helyét, most már nem kellett neki egymás hegyén-hátán lenniük. Elkészítette az utazáshoz a ruháinkat, sütött csirke húst, és kis linzer süteményt. Szerdán reggel megjött Apu a szolgálatból, boldogan mondta: - Holnap akkor Pestre megyünk.

Én ugyan túl sokat nem értettem belőle, mi az a Pest, de a Katit utánoztam, és tapsoltam. Apu jártas volt már Budapesten, többször vitt oda vonatot, aztán mikor volt a vissza indulásig szabad ideje, bejárta az egész várost. Anyu a nagy izgalomban alig tudott aludni, vajon milyen is lehet az a Budapest ...

vonatozas

Vonatozás

Hajnalban keltünk. A jószágokat úgy kellett ellátni, hogy egész nap legyen elegendő enni-innivalójuk. Én öltözés után újra elszunyókáltam, Apu a hátán vitt, aztán a lázban, hogy utazunk, felébredeztem. Gumicsizmában mentünk le az állomásra, mert a rét harmatos volt, és azért Pestre nem illik oda állítani piszkos lábbelivel, a fehér zokni is csupa maszat lett volna. Az állomáson húztuk át a szép fehér szandált, fehér zoknit. Anyu megigazította a hajunkat. Szerette, ha az emberek ránk csodálkoznak. Mindig, még a mezőre is fehér kötényesen, hajunkba fehér szalaggal mentünk. A szatyrot, amibe a csizmákat rakta, Vince bácsira bízta. Jegyet nem kellett venni, mert szabadjegyünk volt. A MÁV a családtagoknak is adott ingyenes utazási lehetőséget. Épp világosodni kezdett, mikor megjött a vonat. Aztán hamarosan le is szálltunk, én csalódott is voltam - Csak ilyen kevés a vonatozás? - kérdeztem. - Várj csak Marika, mindjárt jön Pécsről a gyors vonat, azzal megyünk majd Pestre. Apu néha odaköszönt egy-egy kollégának: -Szia öreg harcos! Merre mész? - Bátaszékre, fél hetes személyt visszük a König Andrással. – Te, Kasztro hova mész? Ki vagy ám rittyentve, mint taknyos Pista, Jézus neve napján! Itt ezek a lányok a te lányaid? – Igen, az enyémek itt meg az én drága kis asszonykám! Megyünk, megmutatom nekik a nagy falut. - Aztán vigyázz ám erre a bokszos szemű cigánylányra, nehogy ellopják! - Vigyázok én, mint a szemem fényére, és ölbe is kapott rögtön, mintha valaki valóban el akartak volna lopni. Elköszöntek egymástól. Közben bejött Pécsről a gyors. Megvártuk még leszállnak az utasok, utána felszálltunk. Apu talált is rögtön helyet, az ablak mellett. Feltették a csomagot az ülések felett lévő hálós tartóba, mi egymás szavába vágva beszéltünk, nem győztünk betelni a sok újdonsággal. Közben Anyu megkérdezte Aput: - Miért mondta neked azt a munkatársad, hogy Kasztro? - Hát egy ideje úgy hívnak. Tudod nem, hogy nem vagyok jóba a borotválkozással. Aztán meg kicsit hasonlítok is a nagy Fidelhez, meg egy évben is születtünk, csak ő pár hónappal korábban! Aztán így rajtam maradt! Mindenkinek van valami csúfneve - Kasztro?- Anyu mondogatta magában. Mi lassan alább hagytunk a lelkesedéssel. Kezdtünk éhesek lenni. Apu levette az úti csomagot, aztán Anyu szalvétát terített az ölünkbe, nehogy összemaszatoljuk a ruhánkat, és a morzsát se szórjuk szét. Nagy étvággyal ettük a pirosra sült csirke combot, paprikát, paradicsomot haraptunk hozzá. Kenyércsücskével Anyu letörölte szánk széléről a zsírt, és azt is a szánkba rakta. Azután lekvárral összeragasztott linzer koszorút kaptunk ,és a végén, almát. Majd a Kati megkérdezte: - Hova tudok pisilni? Erre már nekem is kellett rögtön! Anyu kivezetett bennünket a kocsi végében lévő WC-re! Kicsit megilletődtünk! - Ide kell pisilni. - Mi van, ha leesünk, meg voltunk ijedve. -Ne féljetek! Majd én tartalak benneteket. Aztán úgy is volt. Lehúzta a bugyinkat, nehogy lepisiljük, és az ülőke fölé tartott. Jó időbe tellett mire sikerült, mert valahogy nem akart jönni, pedig már nagyon kellett. Mindenki végzett, megmosta a kezünket, és visszamentünk a fülkébe. Aztán egész úton, mindig volt valami, amit kérdeztünk. Erdők, mezők, falvak, templomtornyok, folyók, hidak. Apu mindenről mesélt, amit szerettünk volna tudni. Aztán még Anyu is csak hallgatott, figyelt mindent. Neki is újdonság volt ez. - Látjátok azt a hidat, itt folyik bele a Kapos a Sióba! Most Simontornyán vagyunk! Aztán gyorsan átvezetett bennünket a másik ablakhoz! Ott fenn az a torony! Az meg a simontornyai vár! A törökök sok száz évvel ezelőtt hetekig ostromolták, mire be tudták venni! Szájtátva figyeltük minden szavát. Aztán folytatta, a Sió a Balatontól jön. Ezzel a folyóval tartják, hogy a víz mindig elegendő legyen a Balatonban. Aztán szép lassan eléri a Dunát, a Duna a Fekete tengerhez siet, de közben sok-sok folyót befogad a medrébe. Néztük a vonatból a halastavakat, a sok vízimadarat, messze a pusztaságban tehenek legeltek, birkanyáj hűsölt az akácos alatt. A gémeskútnál egy pásztor épp vizet húzott. A csobbanó víz látványa minket is ivásra ingerelt. Anyu odaadta a korsót, jó nagyot húztunk a Rózsa mama kútjából, ide Pestre utazó vízből. Aztán Apu mutatja a messzeségben a sok kéményt, csöveket, épületeket: - Nézzétek! Ott van Százhalombatta! Ott épül majd az olajfinomító. Mindenfelé nézelődtünk, aztán egyszer csak vége lett az erdőknek, mezőknek, mindenhol házak voltak. Az ablakból szemünk elé tárult a hatalmas folyam, a Duna. Nagy fekete uszályok, szép fehér hajók, rajta színes ruhás emberek. Mindent szerettünk volna tudni, látni. Most a másik oldalra kellett átszaladni! Ott fenn az a Szabadsághegy, Fenn a tetején a szabadságszoborral. Közben jött a kalauz: Budapest, Kelenföld! Kezdtünk készülődni a leszálláshoz. Apu a hátára vett, Anyu meg Katinak fogta szorosan a kezét ...

 

kisgyerekeknagyvarosban

Kisgyerekek nagyvárosban

- Micsoda forgatag, Józsim várj egy kicsit! Jaj, nem veszünk itt el a sok ember között?
Anyunak még a lélegzete is elakadt. Leültek egy padra, aztán Apu kezdte megnyugtatni: - Ne félj, látod, siet mindenki a dolgára! Nézd ott az a sárga a villamos, átmegyünk itt a járdaszigetre, és azzal utazunk tovább! – Jaj, hova hoztál te engem! -siránkozott csak. - Meglátod nem lesz semmi baj. Csak gyere mindig utánam. - De hova megyünk? - Majd meglátod! Erre szép lassan elindultak. Én és Kati meg csak szorosan kapaszkodtunk, elértük a járdaszigetet, közben többször meg kellett állni, hogy az autókat elengedjük. Felszálltunk a villamosra, megint az ablak mellé keresett helyet Apu. Csodálatos volt, és egyben félelmetes is. A házak olyan magasak voltak, hogy sok helyre még a nap sem sütött be. Aztán az a sok autó, villamos, a csilingelés, a szépen öltözött emberek, gyerekek. Álmunkban sem gondoltuk, hogy ilyen az a Pest. Oda értünk egy nagy áruházhoz. Apu mondta most itt leszállunk! Kicsit sajnálkoztunk, de meg vigasztalt bennünket, hogy hamarosan folytatjuk majd az utat. Anyut teljesen elvarázsolta az a sok minden, ami ott volt. Apu már járt itt, nem sokkal az után, hogy vasutasnapra kapott egy kis jutalmat. Akkor meg sem mondta, meglepetésnek szánta, ha kellett volna a ház kifizetéséhez. De aztán nem is kellett, és akkor kitervelte. Nagyon szeretett volna egy fényképezőgépet. Ami jutalmat kapott, épp elegendő volt rá, sőt még maradt is belőle kicsi! Mentünk körbe a sok cipő, ruha, játék, és mindenféle dolgok közt, amit, azt sem tudtuk, hogy mire való. Akkor Apu megállt ott a fényképező gépek közt, és kérte azt a legegyszerűbb, legolcsóbb kis gépet. Az eladó nagyon segítő kész volt. El is magyarázott minden! Ajándék filmet is kapott hozzá. Anyu azt se tudta mit mondjon! Apu meg csak nyugtatta, és elmondta, hogy milyen régóta tervezte ezt a pesti utazást. Elmondta a pénz eredetét is. Jaj, te ember! Apu rá nevetett. - Ne félj te, amíg engem látsz!
Aztán elmentek arra a ruhák felé is, Apu szerette volna, ha válasz magának Anyu egy olyat, ami tetszik neki, de Anyu mondta, ha ajándékot akarsz, akkor a lányoknak inkább!-Mondtam, ne félj, amíg engem látsz! Azok is kapnak. Anyu kiválasztott egy kis egyszerű kék alapon apró fehér pettyes kartonruhát, aztán mi következtünk. Olyan sok gyönyörű ruha volt, alig lehetett választan. A végén Katira bízták, neki egy olyan kis kiflis, pereces ruha tetszett, fehér alapon kék csíkok közt, sárgák voltak a kiflik és a perecek. Egy kicsit nagyobb méretett kaptunk, mert már a nyár vége volt, és hogy jó legyen majd a következő évben is. Kimentünk ebből a nagyáruházból, keresett Apu a fák alatt egy padot, és falatoztunk egyet, mert már dél fele járt. Aztán újra villamosra szálltunk. Anyu kérdi: - Most hova viszel bennünket? -Majd meglátod.
Mi is nagyon kíváncsiak voltunk, pedig ez az utazás is nagyon jó móka volt nekünk. Közben egy folyamatosan kérdeztünk, minden felszálló embernek nagyokat köszöntünk, aztán szomorkodtunk, ha nem köszöntek vissza. Egy kis idő után Apu szólt: - Na, most leszállunk! Magas téglakerítés, piros rácsos kapu. Anyu olvassa: - VIDÁMPARK! Hát itt meg mi van? Mondtam, ne félj, amíg engem látsz, majd haza sem akartok jönni, aztán kacagott egyet. Vett belépő jegyet, mi meg csak ámultunk Anyuval együtt. Katival szaladtunk, és szerettünk volna rögtön felülni valamire, de a kezünket most is szorosan fogták, így türelemmel ki kellett várni, hogy valami játék megálljon és beszállhassunk. Legelőször a kishajóba szerettünk volna ülni, aztán a kis biciklire, majd Apu vett nekünk bambit, amit egyszer már ittunk ott a dombóvári restiben. Most is olyan nagyon finom volt, mint akkor, és most is olyan lassan ittuk, hogy sokáig érezzük az ízét. Kicsit elálmosodtam, Apu leterítette a zakóját a fűbe, kicsit szopikáztam egyet, és elalukáltam. Kati nem volt fáradt, vele Apu tovább folytatta a kalandozást, jártak az Elvarázsolt kastélyban, később mikor elmesélték, hogy mit láttak sírni kezdtem, hogy én is én is! Akkor Apu megígérte, eljövünk majd újra, akkor már nagyobb leszek, és nem kell félni, hogy elgurulok a hordóba. Mert még a Kati is úgy gurult ki belőle. Akkor kicsit megnyugodtam. Még nagyon sok játék volt, amire nem volt már se időnk, se jegyünk hogy felszálljunk. Indulni kellett, aztán egy újabb meglepetéssel drukkolt elő, egy lépcsőn vitt bennünket lefele, aztán ott lent egy vonatra szálltunk, ami egy sötét alagútban folytatta az útját. Katinak nagyon tetszett, de én Anyuba kapaszkodva alig vártam, hogy a napocskát újra láthassam. Aztán mire újra feljöttünk nagyon elszomorodtam, mert besötétedett, és attól féltem, nem találjuk meg a vonatot, ami haza visz bennünket ...

jobbnekunkitt

Jobb nekünk itt

- Ne félj kis lányom, megtaláljuk azt a hazafele menő vonatot, nyugtatott meg Apu. Kati vissza szeretett volna menni a kis földalatti vonatra, annyira tetszett neki. Anyu meg legszívesebben már otthon lett volna. Egyre csak azon járt az esze, napközben nem-e volt vihar, a csibék, tyúkok vajon beültek, nem volt látogatóba a róka koma?
De még nagyon sok időbe telik, hogy haza érjenek, még ha gyorsvonattal mennek, akkor is. Volt még kis idő az indulásig, elgyönyörködtük a fényekben, ott fent nálunk a hegyen csak a szentjánosbogarak cikázó fényei látszanak. Mi szerettünk volna tudni miért olyan fényes a házak ablaka, nálunk épp csak kis gyenge fény van, azt is csak ritkán gyújtjuk meg, mert mindig spórolni kell a petróleummal. Apu próbálta elmagyarázni, de mi ebből még semmit nem értettünk. Jöttek ismerős emberek, akik Aput szívélyesen üdvözölték, beszélgetett velük, minket is bevont a beszélgetésbe: - Meséljétek el a Pista bácsinak, merre jártunk, mit csináltunk ma! Kati még mindig csak a kis földalattit emlegette. Én meg azon nyahorogtam, hogy engem nem vitt el Apu az elvarázsolt kastélyba, pedig én úgy szerettem volna kigurulni a hordóból. Na én aztán meg vagyok áldva ezekkel! Aztán mindkettőnket felkapott egyszerre. Közben a hangos bemondó megszólalt: - Figyelem! A vágányok mellett vonatot tolnak be a harmadik vágányra, a vonat 5 perc múlva indul Sárbogárd, Keszőhidegkút, Pincehely, Dombóváron át Pécsre. A vonat csak a felsorolt állomásokon áll meg. Apu vett nekünk bambit, magának meg egy üveg sört, Anyut is agitálta, hogy kérjen magának valamit, de Anyu azt mondta jó neki az a víz, ami még van a korsóban, nem cserélné el semmi olyan löttyre, amit itt árulnak. Felszálltunk a vonatra, kerestünk egy fülkét, amibe még nem volt senki. Mikor elindult a vonat még sokáig néztük a lassan eltűnő fényeket. Sajnálkoztunk, hogy ilyen rövid volt a nap, nem úgy, mint amikor kint vagyunk a mezőn, a nap hét ágra süt, és soha nem akar este lenni. Éhesek voltunk, mint egy farkas. Volt még a sült csirkéből, minden egyes falatját megettük, a linzerkoszorúból sem hagytunk még egy morzsát sem. A bambit sokáig kortyolgattuk, Anyu odasúgta Apunak, ennek a lánynak eszébe sem jut szopizni most, hogy itt ez a Bambi. Ezt én is meghallottam, és egyből nem kellett a bambi. Odabújtam Anyu ölibe, kicsit betakargatott, hogyha jön valaki ne lássa hogy ilyen nagy lány vagyok és még mindig kell a tejci. A vonat monoton zakatolása, elnyomott bennünket, levették rólunk a szandált, és mivel nem volt sok utas, elfeküdtünk az ülésen. Arra ébredtünk, hogy Anyu cirógassa az arcunkat, Katikám, Marikám, ti hétalvók. Már másnap reggel kilenc óra volt. Anyu elmesélte, hogy egész úton aludtunk. Még arra sem ébredtünk fel, hogy beérkeztünk Dombóvárra, átszálltunk a Kaposvárira, Katit Apu vitte hátiba, én Anyu karjaiban aludtam. Otthon mindent rendben találtak, a malacok észre sem vették, hogy megérkeztek Anyuék, így ők az nap este nem kaptak enni. Anyu is nagyon elfáradt. Az egész napi rengeteg látni való, a sok új dolog nem hagyta, hogy álom jöjjön a szemére. Szorosan ölelte Aput és megköszönte, hogy ilyen szép nappal ajándékozta meg. Igaz hozzátette, hogy nagyon szép volt, de ő jobban érzi magát harmatos hajnalon a mezőre menni. És ha fárasztó is, semmi pénzért nem cserélné el az életét egy olyan életre, mint a pesti élet. Hogyan tudnak így élni, nem érezni a harmatos hajnalokat, nem madár füttyre ébredni? Még a napsugár sem simogat úgy Pesten, hát még az az őszi szél, amikor az ökörnyálat kell törölgetni az arcunkról. Hiába járnak szép ruhába, cipőbe, hiába van este is nagy fényesség, jobb nekünk itt simult oda Apuhoz ...

jovendegek

Jó vendégek

- Ne félj kis lányom, megtaláljuk azt a hazafele menő vonatot, nyugtatott meg Apu. Kati vissza szeretett volna menni a kis földalatti vonatra, annyira tetszett neki. Anyu meg legszívesebben már otthon lett volna. Egyre csak azon járt az esze, napközben nem-e volt vihar, a csibék, tyúkok vajon beültek, nem volt látogatóba a róka koma?
De még nagyon sok időbe telik, hogy haza érjenek, még ha gyorsvonattal mennek, akkor is. Volt még kis idő az indulásig, elgyönyörködtük a fényekben, ott fent nálunk a hegyen csak a szentjánosbogarak cikázó fényei látszanak. Mi szerettünk volna tudni miért olyan fényes a házak ablaka, nálunk épp csak kis gyenge fény van, azt is csak ritkán gyújtjuk meg, mert mindig spórolni kell a petróleummal. Apu próbálta elmagyarázni, de mi ebből még semmit nem értettünk. Jöttek ismerős emberek, akik Aput szívélyesen üdvözölték, beszélgetett velük, minket is bevont a beszélgetésbe: - Meséljétek el a Pista bácsinak, merre jártunk, mit csináltunk ma! Kati még mindig csak a kis földalattit emlegette. Én meg azon nyahorogtam, hogy engem nem vitt el Apu az elvarázsolt kastélyba, pedig én úgy szerettem volna kigurulni a hordóból. Na én aztán meg vagyok áldva ezekkel! Aztán mindkettőnket felkapott egyszerre. Közben a hangos bemondó megszólalt: - Figyelem! A vágányok mellett vonatot tolnak be a harmadik vágányra, a vonat 5 perc múlva indul Sárbogárd, Keszőhidegkút, Pincehely, Dombóváron át Pécsre. A vonat csak a felsorolt állomásokon áll meg. Apu vett nekünk bambit, magának meg egy üveg sört, Anyut is agitálta, hogy kérjen magának valamit, de Anyu azt mondta jó neki az a víz, ami még van a korsóban, nem cserélné el semmi olyan löttyre, amit itt árulnak. Felszálltunk a vonatra, kerestünk egy fülkét, amibe még nem volt senki. Mikor elindult a vonat még sokáig néztük a lassan eltűnő fényeket. Sajnálkoztunk, hogy ilyen rövid volt a nap, nem úgy, mint amikor kint vagyunk a mezőn, a nap hét ágra süt, és soha nem akar este lenni. Éhesek voltunk, mint egy farkas. Volt még a sült csirkéből, minden egyes falatját megettük, a linzerkoszorúból sem hagytunk még egy morzsát sem. A bambit sokáig kortyolgattuk, Anyu odasúgta Apunak, ennek a lánynak eszébe sem jut szopizni most, hogy itt ez a Bambi. Ezt én is meghallottam, és egyből nem kellett a bambi. Odabújtam Anyu ölibe, kicsit betakargatott, hogyha jön valaki ne lássa hogy ilyen nagy lány vagyok és még mindig kell a tejci. A vonat monoton zakatolása, elnyomott bennünket, levették rólunk a szandált, és mivel nem volt sok utas, elfeküdtünk az ülésen. Arra ébredtünk, hogy Anyu cirógassa az arcunkat, Katikám, Marikám, ti hétalvók. Már másnap reggel kilenc óra volt. Anyu elmesélte, hogy egész úton aludtunk. Még arra sem ébredtünk fel, hogy beérkeztünk Dombóvárra, átszálltunk a Kaposvárira, Katit Apu vitte hátiba, én Anyu karjaiban aludtam. Otthon mindent rendben találtak, a malacok észre sem vették, hogy megérkeztek Anyuék, így ők az nap este nem kaptak enni. Anyu is nagyon elfáradt. Az egész napi rengeteg látni való, a sok új dolog nem hagyta, hogy álom jöjjön a szemére. Szorosan ölelte Aput és megköszönte, hogy ilyen szép nappal ajándékozta meg. Igaz hozzátette, hogy nagyon szép volt, de ő jobban érzi magát harmatos hajnalon a mezőre menni. És ha fárasztó is, semmi pénzért nem cserélné el az életét egy olyan életre, mint a pesti élet. Hogyan tudnak így élni, nem érezni a harmatos hajnalokat, nem madár füttyre ébredni? Még a napsugár sem simogat úgy Pesten, hát még az az őszi szél, amikor az ökörnyálat kell törölgetni az arcunkról. Hiába járnak szép ruhába, cipőbe, hiába van este is nagy fényesség, jobb nekünk itt simult oda Apuhoz ...

kicsi kevek

Kicsi kévék

Vacsorára Apu is felébredt, nekünk a Katival a hokedlin volt megterítve, mert nem fértünk el az asztalnál. Mindenki nagyon éhes volt. A csirkepaprikást mindenki nagyon szerette, Anyu nekünk a krumplit villával összetörte. Vacsora után még sokáig beszélgettek, hisz olyan nagyon rég nem volt rá alkalom. Apu zsákokból rögtönzött szalmazsákot, Megtömte friss illatos szalmával, és a szobába ágy híján, a földön készített fekhelyet a vendégeknek. Mi nagyon hamar elaludtunk. Anyu az édesapjával nagyon sokáig beszélgetett. Szerettek volna tudni mindent, ami a közelmúltban történt. Anyu elmondta milyen keserves munkával tudták össze szedni a ház árát. Édesapja az otthon maradottakról mesélt. Feri beállt rendőrnek. Nem olyan rég Szolnokra költözött. A tavaszra tervezik az esküvőt Ibolyával, a menyasszonyával. Pista Nagybajomban a gazdaságban dolgozik. Ilonka a lányuk csak két héttel fiatalabb Katinál, ők is jól vannak. Az Ilona bejött Kaposvárra dolgozni a fonodába, ott lakik a leányszállón. Náluk is tavasszal lesz az esküvő, a vőlegénye is a fonodába dolgozik, szeretnének majd Kaposváron házat venni. A Bözsinknek is van udvarlója. A kutasi gazdaságban dolgozik, még nem tudják mikor esküdnének. Előbb valami hajlékról kell gondoskodniuk. -De jól van lányom, most legjobb lesz, ha eltesszük magunkat holnapra, lesz majd idő, hogy mindent megtudj! - Megsimogatta legkedvesebb lánya fejét, sokáig tartotta ott a kezét, már nagyon hiányzott mindkettőjüknek ez az érzés. Feri bácsi reggel oda állított lovas kocsival: - - Margitom! A berekbe folytatjuk a szedést, mert ha bejön a rossz idő, oda nehezebb bemenni lovas kocsival.- Jól van Feri bátyám.
- Mire felébredtünk útra készek voltak Anyuék, ettünk és útra keltünk. Kati nagyon boldog volt, nem kellett gyalogolni, az öregapánk vitte hátiba, hogy hamarabb kiérjünk a berekbe. Nagyon szerettünk ott lenni.
A szélén voltak fűzfabokrok, nagyon jó játékokat találtunk ki. Az ágakat földig hajlítottuk, aztán mikor felcsapódott, mindent amit csak tudtunk, elrepítettünk. Felmásztunk az ágakra, ki a végére, olyannyira, hogy már nem bírt el az ág, és lehajlott, néha kicsit magasról huppantunk, de nem számított, újra fel- és felmásztunk. Rengeteg apró bogár, gyík, sikló, madarak sokasága egész napra adott örömöt. Volt selyemfű, kézzel letéptük, kicsi kévéket csináltunk. Fontunk a sásból pici kötelet, azzal megkötöttük és kereszteket csináltunk, mint nyáron Anyuék az aratáskor. Egész gabonamezőt alakítottunk ki. A munka ilyen nagy segítséggel nagyon jól haladt, már délután megérkezett Feri bácsi, hogy hazavigye a leszedetett. Iparkodnia is kellett, mert még kétszer kellett neki fordulni. Jó időjárás volt rá, az ősszel meg is volt ganézva a föld, a gaz sem ette meg. Estére kelve úgy kellett bennünket haza imádkozni, annyira bele merültünk a játékba. Az utolsó kocsi kukoricán helyet foglaltunk mi is. Mire haza értünk, már kezdett beesteledni. Bözsi segített Anyunak a házkörül. Öregapám a tüzet rendezte, hogy minél hamarabb elkészüljön a vacsora. Tojásos nokedli volt salátával, már javába sötét volt, de mi még így is a diófa ágán ettük meg a vacsoránkat. Aztán lefekvés előtt az eresz alatt nap melegítette vízben lemosakodtunk. Anyu nagyon boldog volt, végre az édesapja közelébe lehetett. Este mi már rég aludtunk, de ők sokáig mondták azt a rengeteg rég ki nem mondott gondolatot, ami az idők folyamán magukba felgyülemlett. Nem gondolta Anyu, hogy a kukoricaszedést ilyen hamar elvégezzék. Az édesapja, és Bözsi egy hétig maradt. Az utolsó nap a csutavágással foglalkoztak. Feri bácsi nekünk is hozott haza egy kocsival. Öregapám körbe állította a disznóólat, hogy télen védve legyenek a hidegtől. Felhordták a padlásra a járandóságot. Nehéz szívvel vették tudomásul, hogy eljött az indulás ideje. Anyu útravalónak sütött csirkét, és egy kis süteményt. Lekísértük őket az állomásra, és mit ad Isten, Apunak megint pont oda szólt a vezénylése. Az állomáson sokáig voltak összeölelkezve: - Ne szomorkodj lányom, jövök majd hamarosan! A vonat beérkezett, Apu integetett a mozdonyról, Öregapámék felszálltak, és addig integettünk amíg láttuk őket ...

csale hajsza

Csálé! Hajsza!

Hazafelé Anyuval madarat lehetett volna fogatni, olyan boldog volt. Még ha fájó is, hogy édesapja hazautazott Bözsivel. Tudta, eljön az a pillanat. Ilyen sok egymástól távol eltöltött idő után, egy hónap is kevés lett volna. De beletörődött, és megelégedett ennyivel. Egész úton fogócskázott velünk. Mi nagyon iparkodtunk, aztán úgy csinált mintha nem tudna utol érni bennünket. Ha megfogott, felkapott, és agyon puszilgatott bennünket. Én igazából kicsit örültem, hogy elment öregapám, mert nagyon nem szerettem a szúrós bajuszát, és dohány szagú puszilgatást, de ezt a világért sem mondtam volna, nehogy elvegyem Anyu jókedvét. Aztán mikor haza értünk, folytatta a játékot velünk. Bújócskáztunk, nagyon jó helyeket ismertünk a kertben. Volt úgy, hogy már kiabált: - Kis lányaim gyertek elő, nem talállak benneteket! Akkor jó sokára előbújtunk. A délutáni alvást is eljátszottam, olyan boldog voltam, végre van Anyunak ideje játszani kicsit, a világért sem aludtam volna át ezt a délutánt. Játék után elmentünk csalánt szedni le a Buda horhóba. Amíg Anyu megszedte, mi a part oldalba csúszkáltunk. Kati csúszkálás közben fenn akadt egy fatörzsön, de szerencsére nem lett semmi baja, csak a köténye szakadt el. Este együtt szedtük össze a tojást. Vacsorát a diófára mászva vártuk. Megint a kedvenc ételünket csinálta. Karalábé leves és tarkedli volt. Imádtuk. Ahogy sült, és nem volt már forró, hozta is ki Anyu. A fán való evészet elég nehéz művelet volt. Úgy kellett ülni az ágon és megtartani magunkat, hogy közben, ha enni akartunk nem tudtunk kapaszkodni. Egyik kezünkkel a tányért fogtuk, a másikkal a kanalat. A tarkedli evésnél meg még a baracklekvárt is mártogatni kellett. Mivelhogy nagyon szerettük, nem akartuk hogy a leskelődő tyúkok lakomázzanak belőle. Este nem tudtunk elaludni, és most, hogy már ismerjük öregapánkat, kértük Anyut meséljen kicsit arról a Kutasról!
- Mint már tudjátok, hisz azt már sokszor elmondtam, én vagyok a testvérek közt a legnagyobb lány. Aztán ahogy a család egyre nagyobb lett, mindig több szelet kenyér kellett az asztalra. Öregapátok az uradalomba dolgozott, De az nem volt elég ennyi éhes szájnak. Két hektár földünk volt, és nekem már nagyon fiatalon ott kellett húznom az igát édesapámmal. A bátyáim, Feri,é s Pista, leventébe jártak, rájuk keveset számíthatott. Így iskolába csak télen jártam, mikor a mezőn nem volt munka. Mikor már elbírtam a kaszát, megtanított kaszálni. Volt tehenünk, volt két ökör is, azt fogtuk a kocsiba ló helyett.
Azt soha nem felejtem el! Tavasz volt, kimentünk az ökrökkel a Kozma pusztai dűlőbe. Édesapám belekezdett a szántásba, aztán jöttek értem, mert a bika istállóban elszabadultak a bikák: - Kislányom, Margitom, tudod folytatni? - megpróbálom édesapám. Aztán megvárta még fordultam egyet, az ökrök nagyon kezes jószágaink voltak. Azzal édesapám otthagyott. Szépen fordultam is az én kedves jószágaim mentek, húzták az ekét, mikor végére értem elég volt csak egyet szólnom: - Csálé! Hajsza! - mert így hívták őket. Már fordultak is. Mikor jött valaki arra, megállt, mert azt hitte az ökrök egyedül szántanak, alig látszottam ki a barázdából. Aztán már nem is sok volt vissza, kiértünk a végére ahol vissza kellett mindig fordulni, hát az én jószágaim csak mennek előre, hiába szólók: - Csálé! Hajsza! - csak mennek, fogom visszarántom a gyeplőt, de azok oda se neki, csak mennek, a föld végébe volt egy kis nádas, ilyenkor télúton jócskán volt benne víz. Hát az én ökreim oda belementek, belehúzták maguk után az ekét is. Hiába szólongattam őket, előbb jó tele itták magukat, aztán bele feküdtek az iszapba. Már az ebédemet is oda adtam nekik abban a reménybe, hogy majd azzal kicsalom őket, de azok nem jöttek. Nagy szomorúan leültem a föld végébe, aztán csak vártam, de azok olyan jól érezték ott magukat, hogy nem jöttek, késő délután jött édesapám, mikor látja, hogy én ott szomorkodok, az ökrök meg benn a pocsolyába, elkezdett nevetni: Na, látom, téged is megtréfáltak. Elfelejtettem mondani, ezek a jószágok ilyenek, velem is ezt csinálják mindig, ha belefáradnak, még hat ökrös szekérrel se lehet kihúzni őket. Most már biztos kipihenték magukat, és le is hűltek, most menj oda, és szólj nekik, meglásd jönni fognak! - Úgy is volt. Elég volt csak a nevüket mondani, és jöttek. Édesapám befejezte a szántást, nagyon megdícsért, én meg olyan boldog voltam, már nem csak kapálni, kaszálni, már szántani is tudok. Felrakta a kocsira az ekét, és hazafele a gyeplőszárat is én fogtam. Este otthon elmondta édesanyámnak, hogy otthagyott a mezőn egyedül, és én szántottam, a kisebb testvéreim szájtátva hallgatták, mikor édesapám elmondta az ökrök tréfáját. Hát mi is szájtátva hallgattuk, szerettük volna, ha még sokáig mesél, de későre járt, a hold már javában bekukucskált a zsalugáter nyílásai közt ...

erdon mezon

Erdőn, mezőn

Reggel arra ébredtünk Anyu cirógatja az arcunkat. - Katikám, Marikám ébresztő! A konyhában nagyon finom illat terjengett. Nem is lehetett volna tovább aludni, annyira csiklandozta az orrunkat annak a finom tejberizsnek az illata. A mindennapos mezőre járáskor tejbedara volt mindig, az hamarabb kész volt. Ahogy megmostuk a szemünket, és ruhába bújtunk, másztunk is fel a diófára, Anyu oda adta fel a kis bádog mély tányérunkat. Tudta, hogy szeretjük, így sokat csinált, kétszer is telemerte a tányérjainkat. Apu éjszaka jött meg a szolgálatból, csendben kellett lenni, hogy tudjon aludni. Összeszedtük a babáinkat, és kimentünk a rétre, ami a házunk előtt volt. A tyúkokat is bevontuk a játékainkba. Voltak kedvencek, akiket kicsit elkényeztettünk, kezünkből ettek, a diófa alatt várakoztak a leeső falatokra. Ha elkiáltottuk a nevüket, széttárt szárnyakkal repültek hozzánk. Volt két babánk, és egy macink. A ruháikat Anyu varrta. Fűből készítettünk baba szobát, ágak, levelek, csigák voltak a berendezések .A pipik ott káricáltak körülöttünk, mintha ők is a babacsaládhoz tartoztak volna. A rét szélébe szilvás volt, igaz nem magva váló, de minekünk ez is nagyon ízlett, és a tyúkok is szívesen csipkedtek belőle. Hogy Apu nyugodtan tudjon piheni, az ebédet is a réten ettük meg, tojásos rántott leves, és az imádott túros palacsinta. Utána Anyu kihozott egy takarót, és délutáni alváshoz készülődtünk. A mezőn nem kellett mesére várni, a hajnali kelés, fáradságos gyaloglás, és játék után hamar álomba szenderültünk. Főleg én, egy kis szopizás után. De most nyaggattuk Anyut. Meséljen arról a Kutasról! Még öregapánk itt volt folyton arról beszéltek. Kíváncsiak voltunk mindenre. Leheveredtünk a fűbe, én anyu ölébe, aztán elkezdte: - Egyik reggel édesapám korán ébresztett, igaz máskor is de ez valahogy másképp hangzott, olyan simogatós volt a hangja: - Lányom, Margitom! Ébredj! Aztán ne a dolgozós ruhádba öltözz, az ünneplőt vedd fel! Én egyből kipattantam az ágyból, olyan izgatott lettem, vajon hova megyünk? Aztán csendben olyan suttogósan mondta, hogy a többiek ne ébredjenek fel. - Elmegyünk Vörsre, meglátogatjuk Imre bátyádékat. Imre bányám, édesapám testvére volt. Oda nősült, és csak nagyon ritkán szoktunk velük találkozni. Amilyen halkan csak tudtam fel öltöztem, cipőmet a tarisznyába raktam, hátra szükség lesz rá. Édesapám készített útravalót, egy darab szalonnát, kenyeret és egy kis vizet. Útnak váltunk! Vörs harminc kilométere volt, ha jól kilépünk, délben már Imre bátyáméknál esszük meg az ebédet. Édesapám jól ismerte az utat, ami az erdőkön, mezőkön keresztül vezetett. Mikor a nap első sugarait megláttuk, már jól elfáradtunk, egy kis patak partján ettük meg a reggelinket. Aztán a közeli gémeskútnál enyhítettünk a szomjunkon. A laposabb réteken a napsugár melegére kezdett felszállni a köd, utunkat, bodza galagonya kökény illatosította be. A bodzavirág sárga pora csiklandozta az orrunkat. A nap melegére kezdtek ébredezni a méhecskék. Zümmögésükkel kellemes muzsikát szolgáltatva az utunkhoz. Lent a nádas szélén, egy vaddisznó család túrta a földet annak reményében, hogy valami finom gyökér, kerül a malacok elé. Reggeli körútját járta a sas is. Egy magas fa száraz ágán várta, hogy majd csak valaki nem lesz elégé elővigyázatos, és az ő fiókáinak meg lesz a reggelije. Kezdett már a nap jó magasan járni. Elértünk egy kis dombhoz, mielőtt feltértünk volna tetőre, édesapám mondta csukjam be a szemem, és vezetett. Egyszer aztán megállt: - Na, most már kinyithatod!
Mikor megláttam, ami a szemem elé tárult, alig tudtam szóhoz jutni! Egy csodálatos zöldeskék hatalmas csillogó víz, már mesélt róla, de elképzelni sem tudtam, hogy ez ennyire gyönyörű. A szél kicsit fodrozta a tó vizét, minden percben más-más szint öltött magára. Egy kicsit elidőztünk, de betelni nem lehetett ezzel a látvánnyal. Aztán folytattuk az utunk. Már láttuk Vörs templomtornyát. A kertek alatt értünk be a faluba, Imre bátyám kint ült az udvaron, a szederfa alatt és pipázott, nagyon el volt gondolkodva. Már messziről üdvözöltük, ne hogy megijesszük. Tárt karokkal sietett felénk: - Isten hozott benneteket. Margitom, de megnőttél! Gyertek, kerüljetek beljebb, az Ilona most készíti az ebédet, a gyerekek meg lenn vannak a folyónál, majd a hasuk hazahozza őket. Aztán bekiabált: - Ilonkám, nem találod ki, hogy ki van itt nálunk vendégségben. Mikor a néném kijött, alig akart hinni a szemének, csókolgatott, forgatott: - Ej, te lány de megnőttél mióta nem láttalak. Gyertek, épp kész az ebéd, kaszálásnak az ideje volt, ilyenkor kellett az erő a munkához, csirkét vágott, abból volt a becsinált leves, galuska volt benne, és egy kis tejföllel volt behabarva épp úgy, ahogy édesanyám otthon csinálja. Nagyon megéheztünk a hosszú úton. Merítettünk, aztán mivel jó szívvel kínálták, még egyszer, mert nagyon finom volt. Lekváros és túros bukta volt utána . Ebéd után Imre bátyám hozott fel a pincéből bort egy üvegkancsóba. Aztán elmentek vissza ki az eperfa alá beszélgetni, pipázni, mert a néném nem szívelte a házban a bagószagot. Közben hazaértek a fiúk, farkaséhesek voltak, rám csak úgy fél szemmel sandítottak. – Hej, fiatalurak! Így illik üdvözölni egy rég nem látott rokon lányt? kicsit szégyenkeztek, de oda jöttek és olyan tessék-lássék puszit adtak az arcomra. Olyan egyidősek lehettünk, kicsit később jól összemelegedtünk! Segítettem elmosogatni a nénémnek, aztán lementünk a fiúkkal a folyóhoz ...

te nem szokta jatszani

Te nem szoktál játszani?

Alig értünk ki a kertből, már ott is voltunk, Ferkó, és Pista, folyónak mondta, de ez olyan széles volt, nem is láttam a túlsó partot. A fűzfák alatt volt kikötve a ladikjuk. A fiúk felmásztak a fűzfára, úgy ereszkedtek bele a ladikba, hogy ne legyen vizes a lábuk, én inkább felhúztam kicsit a ruhám, nem bántam hogy vizes lett a lában. Életemben most ültem először ilyen ingatag tákolmányban, nagyon féltem, de nem szerettem volna, hogy tudják. De aztán akár mennyire is titkoltam a félelmem, rájöttek a fiúk. Akkor Feri, mondja: - Nem kell félni, nem mély a víz! Odaadta az evező lapátot, hogy győződjek meg. Alig mertem megmozdulni, attól féltem felborulunk. Aztán szép lassan átvettem, és bele mártottam a vízbe. Igazuk volt, talán alig ért volna a derekamig. Megnyugtattak, ha nem szeretnéd, nem megyünk beljebb, eleveztünk egy kis szigethez, ott volt nekik a játszó helyük. Csak akkor lehetett észrevenni, mikor már a bejáratánál voltunk, úgy benőtte a vadkomló, szederinda. A közelében volt egy nagyon nagy fűzfa. Valamikor a villám csaphatott bele, mert ketté volt szakadva, az ágai néhol földig értek. Arra folytatódott az ágakból, nádból épült kis kunyhó. Fiúk előbb bementek megnézni, nincs-e benn valami váratlan látogató. Nem szerették volna, ha halálra rémülök egy kígyó, vagy valami más csúszó mászó láttán. Mikor meggyőződtek, hogy minden rendben, beengedtek. Nagyszerű hely volt, ágakból épített két fekvő alkalmatosság, és egy nagy öreg farönk volt, ami asztalul szolgált. Aztán hellyel kínáltak, a földre ültünk le. Elkezdték mesélni, mikor épp nem kell menni a mezőre, vagy a szőlőbe dolgozni, itt vannak mindig, néha ha az édesapjuk ráér, akkor ő is kijön, és itt alszanak. Van itt nekik háló, azzal elő is vették, és megmutatták, hogy fognak halat. Nem kellett sokáig várni, épphogy bedobták a vízbe, már benne is volt egy nagy ponty, kimerítették, kérdezték, szeretném-e megfogni, hát én inkább nem akartam, kértem ha nem akarják haza vinni, dobják vissza, sajnáltam szegény jószágot, hogy ott vergődik. A fiúk szót is fogadtak, visszadobták. Kérdezték mit szeretnék csinálni. Mert látták nem nagyon tudom élvezni a helyzetet. Mondtam nekik, nekem játszani nemigen van időm, amikor nem megyünk a mezőre, vagy az iskolába, ott vannak a kisebb testvéreim, és azokkal kell lennem. Nem panaszlás képp mondtam, de rájöttek, és kérdezték: - Te nem is szoktál játszani?- Úgy hogy egyedül valamivel amit szeretnék, nem, vagy az Ági, vagy az Ilona kedve szerint kell, mert ők a kicsik, és ha nem úgy van ahogy szeretnék, mennek árulkodni édesanyámnak. Ha bújócskázunk is én nem bújhatok el, nekem kell keresni őket. A fiuk nagyon megsajnáltak! - Szeretnél bújócskázni? – Igen! - Egyből felcsillant a szemem. Feri mondja, akkor most én leszek a hunyó, ti meg a Pistával elbújhattok. Harmincig számolok. Akit meglátok, az lesz a hunyó. Nagyon megörültem, Pista vezetett is gyorsan, csendesen lépkedtünk egy kis ősvényen. Odavezetett egy kidőlt fához, kicsit elfordította, alatta mindkettőnknek volt hely. Belebújtunk az üregbe, és visszafordította a rönköt. Aztán szorosan egymás mellett bújtunk. Hallottuk, hogy vége a számolásnak, és Feri elszalad mellettünk. Nagyot dobbant a szívünk, mikor tovább futott. Nagyon csendben susmorogtunk. Pista mondja, nemrég vette észre ezt a helyet, de mostanában nem szoktak bújócskázni, meg aztán ketten nem is olyan érdekes. Feri végig szaladt a szigeten, minden bozótost körbekémlelt, még a csalánt is megnézte hátha ott vagyunk közte. Aztán újra a kunyhóhoz ment, majd kiabált: - Előjöhettek, nem találtalak meg benneteket! Megint én vagyok a hunyó!
Előbújtunk Pistával, már jó is volt, mert nagyon elgémberedett a lábunk ott a szűk helyen. Még jó párszor bújócskáztunk, de az én kedves unokatestvéreim engem soha nem találtak meg, pedig a kis virágos nyári ruhám nagyon rikított ott a zöld ágak közt. Mikor ráuntunk, és éhesek voltunk, hazamentünk. A délutáni pihenőnek most lett vége, Imre bátyámék most készülődtek, menni a berekbe szénát forgatni. Néném adott a kezünkbe egy nagy karéj szilvalekváros kenyeret, és felültünk a lovas kocsira. Beszédből ki sem fogytak. Beszélték a termést, a jószágot, az időjárást. Mi gyerekek meg, a kocsi aljba, fülig lekváros szájjal nevetgéltünk. Lucernaszéna száradt, azt csak kora reggel, vagy késő este lehetett forgatni, hogy ne hulljon le a levele. Ilyen sok munkáskéz után még mielőtt lement volna a nap bevégeztük, hazafele úgy mentünk, hogy útba ejtettük a folyó partot, és lemosakodtunk. Este a fiúkkal kinn hallgattuk a beszélgetést az szederfa alatt. -Nem jó idők jönnek, ki tudja mi lesz a vége, ezek a németek csak nem nyugszanak. Mi gyerekek nem sokat értettünk ezekből a beszélgetésekből. Közelgett a háború. Mi még néztük a szentjánosbogarakat, hallgattuk hogy a cserebogarak, most kezdenek majd rajozni, néztük a hullócsillagokat, és kívántunk valamit, de nem volt szabad megmondani hogy mit ...

 

egynapraigazigyerer
Egy napra igazi gyerek lehetek

Nem mondtuk meg mire gondolunk, de ahogy szüleink beszélgetését hallgattuk, biztos vagyok benne hogy a fiuk is arra gondoltak, amire én. Szeretném, ha az a háború nem jönne el. Öregapám sokat mesélt róla, milyen volt a hidegben, a lövészárokban napokig rostokolni, menekülni a bombázások alatt. Aztán hogy hónapokig gyalogolt, mire haza ért a fogságból. Szerettem volna, ha békében élnénk, és ha sokat is kell dolgozni, lenne néha ilyen szép nap, mint a mai, hogy kicsit gyerek tudjak lenni. Ne legyen a gondolatom csak a másokkal törődés. Boldogan mosolyogtam, milyen jó volt, hogy ma velem törődtek. Mikor édesapám vezetett, be kellett csuknom a szemem, és csak akkor nyithattam ki mikor a szemem elé tárult a csodálatos víz, a Balaton. Már sokszor mesélt róla, és végre itt vagyok, láttam. Aztán, hogy a fiúk ott kinn a szigeten a kedvemet keresték. Eddig édesapámon kívül, senki nem kereste a kedvem, Édesanyámnak ott volt a sok apró gyerek, nem okolom, hogy nem figyel rám, de ma olyan jó volt. Most volt először, hogy nem otthon alszok, jaj olyan boldogan bújtam ágyba, és végre egyedül, az egész ágy csak az enyém volt. Nem jött álom a szememre, hiányzott a testvéreim halk szuszogása, nem rugdalt senki oldalba. Nem kérte senki, szomjas vagyok, kérek inni, pisilni kell. Most, hogy végre kedvemre alhatnák, itt vagyok és hiányzik a másokról való gondoskodás. Nagy sokára hajnal felé elszenderedtem. De azért félálomba hallom, édesapámék készülődnek, és furcsa volt, hogy nem jön ébreszteni. Csak csendesen mondta hagyjuk, had aludjon. A fiúkkal sokáig nem keltünk fel. A néném ellátta az állatokat, az este ledagasztott kenyeret sütötte. Mikor felébredtünk, épp a kemencét gyújtotta be. Elgondolkodtam, otthon ez az én dolgom már mióta. Most boldogan futkároztunk az udvaron, csak akkor hagytuk abba mikor a néném kiabált: - Gyerek gyertek, kisült a langalló!
Én is otthon így szoktam, csak nálunk nem kellett kiabálni, mert a sok éhes száj, ott várta, hogy kész legyen. Boldogan ettük a friss ropogós tejfellel, fokhagymával megszórt, langallót. Akkor értek haza édesapámék a kaszálásból, kicsit megpihentek, aztán ők is ettek. Úgy terveztük, hogy ebéd után indulunk haza. Marasztaltak bennünket, de otthon is sok a munka. Az ebéd megint jó kiadós volt. A zsírban lesütött oldalast olvasztotta ki a néném, azt ettük puha kenyérrel és salátával, a maradékot elcsomagolta útravalónak. A fiúktól hosszas ölelkezés után váltam el. Megígérték, a nyáron eljönnek majd hozzánk. Aztán egy darabon elkísértek bennünket. Hazafele tele voltam ezer meg ezer örömmel. Mindenféle gondolat járt az eszemben. Édesapám csak néha szólalt meg. A nap jó melegen sütött, de nyugat felől sötét fellegek tornyosultak. Aztán addig kerekedet a szél, még erre sodorta, hamarosan nagy cseppekben neki eredt a zápor. Présházak közelébe ért bennünket, gyorsan beszaladtunk az egyik eresz alá. Aztán vártuk, hogy kicsit alább hagyjon az eső. Hatalmas felhőszakadás jött. A lejtőről patakokká vált áradat ömlött le. Elővettük útravalónkat, és ettünk belőle. Végre elállt az eső. A vízbe gázolva nagyokat cuppant a lábunk, ahogy lépkedtünk. Nem tudtunk menni a laposabb helyeken, mert a víz elárasztott mindent, amit ért hozott magával mindent, úszott ott szénabaglya, tövestől kiszakadt kukorica, kacsák a kicsinyeikkel, néhol, egész fészek alja. A vihar nagyon megtépázta ezt a vidéket, beértünk egy faluba, az emberek mind kinn voltak, keresték elveszett jószágaikat, csinálták a folyamnak utat, hogy tudjon minél előbb elvonulni. Pár kilométer után semmi híre nem volt az esőnek. Az emberek kinn voltak a mezőn, szénát gyűjtöttek, kukoricát, répát kapáltak, Jöttünkre, közeledtek és kérdezték, mi történt arra fenn, mert látni lehetett, hogy ott nagy galiba volt. Édesapám elmondta, hogy milyen nagy kárt csinált arra a vihar, aztán elköszöntünk, folytattunk hazafelé az utunk. Már mi is aggodalommal, vajon Kutason mi történt ebben a két napban. Estefele érkeztünk. Otthon már nagy hiányát vették, hogy nem vagyunk. Kicsi testvéreim már az utca elejétől futottak elém, és mindegyik a ruhámba csimpaszkodva szaladt mellettem hazáig. Én is megnyugodtam, hogy láttam mindenki jól van. Este végre nyugodtan aludtam, még ha néha oldalba is rúgott álmában valamelyik ...

bujocska

Bújócska

A történetmesélését nagyon szerettük hallgatni. Szinte oda gondoltuk magunkat mi is. Én Anyu ölében Kati, mellettünk, a vége fele már el is aludtunk. Anyu ott maradt velünk, nem szerette volna, ha mocorgásával felébreszt bennünket. Közben ő is elszenderedett. Arra ébredt, hogy Apu cirógatja a haját. Megrebbent: - Jaj, Józsim de kár, hogy felébresztettél, úgy szerettem volna még kicsit ott lenni! - Miért hol voltál? - kérdi Apu nevetve. – Vörsön, az Ilona nénéméknél. - Na jól van, akkor csukd be a szemed, aztán ott lehetsz még kicsit! - Anyu körbe nézett, aztán látta a nap kezd elbújni ott ott Dáró mögött, kezdett ébreszteni bennünket: - Kislányaim, ébresztő! Mi is szerettük volna folytatni az álmunk, kicsit morcosak voltunk, de mikor meghallottuk, hogy Apu játszik velünk, egyből jókedvre derültünk. Anyu elment vacsorát készíteni, mi meg bújócskát játszottunk Apuval. Ő volt a hunyó, és mondtuk neki harmincig kell számolni, mi ugyan még nem tudtunk eddig elszámolni, de emlékeztünk, hogy Ferkónak is addig kellett. Gyorsan futottunk rejtekhelyet keresni. A tyúkólba bújtunk, Anyu még az ajtót is behajtotta utánunk. Aztán halljuk ám Apu lépéseit, izgatottan lapultunk, halljuk mászkál minden fele, még Anyut is kérdi: - Nem láttad ezeket a lányokat? - Mit gondolsz, van én nekem arra időm, hogy ezeket lessem! - füllentette. Elment arra hátra, halljuk elhallgattak a malacok, talán dobott nekik egy kis csalánt. Néz a pincénél, még a padlásra is felmegy. Aztán halljuk jön erre a tyúkól fele, ah gondolta ha az ajtó be van csukva, hogy lennének ott benn. Megint kimegy a kertbe, hajtogatja a nagy dália bokrokat, hátha ott vagyunk. Akkor Anyu jön csendbe kinyitja a tyúkól ajtót, mi meg elbújunk ahol az imént keresett. A végén rá unt a keresésre, kiabált, gyertek elő, én leszek megint a hunyó. Előbújtunk nagy nevetve, Anyuval összekacsintottunk. Közben elkészült a vacsora. Lecsó volt krumplival, nagyon szerettük, igaz a kenyér nem volt olyan foszlós, ropogós, mint az a vörsi, de Anyu megígérte hamarosan süt majd nekünk olyat, ha nincs is kemencéje, de jó lesz a sparhelt sütőjében is. Vacsora után elmentünk az állomásra a vezénylésért. Odafele menet Anyu a Katica néni paradicsommal megrakott kosarát segítette vinni. Beszélgetés közben, Katica néni kérdezi Anyut, vállalná-e a szőlő bekapálását. Megbetegedett az anyósa, nem tudja magára hagyni olyan sok időre. Anyu kapott is az alkalmon. A kukoricaszedést befejezték. Örömmel elvállalta. Igaz e nélkül a munka nélkül sem unatkozott, de legalább van megint egy kis bejövő kereset, tud majd disznóvágáshoz szükséges dolgokat venni. Haza fele dudorászott, mi minden fűzfabokrot körbe szaladtunk, volt egy kis idő most erre is. Apunak otthon örömmel újságolta a munkát. Ő kérdezi: - Milyen Katica? - Hát tudod itt van felettünk a szőlejük, még hajnalban is kitudok menni majd, még alusznak a lányok. Apu reggel ment szolgálatba, mi is útnak váltunk, de szerencsére épp hogy felértünk a dombra, már ott is voltunk. Anyu nekilátott egy újabb feladatnak, ami későbbi időben sokat könnyített a körülményein. A Katica szőleje után egyre másra jöttek a gazdák, és kérték, hogy az övéiket is kapálja be. A szőlő ott volt a közelben, még a legtávolabbi is csak fél óra járásra. Nekünk ez újdonság volt. Jó sok fa volt, lehetett fára mászni, aztán ott voltak a présházak, az ereszük a pincesípnál a földig ért, lehetett nézni a verébtojást, a kis csurikat. Ezer meg ezer újabb játék lehetőség, és hatalmas könnyebbülés hogy nem kellett órákat gyalogolni ki a messzeségbe. A szőlőben találtunk még sok elmaradt kis szőlőfürtöt, örömmel osztoztunk meg rajta. Az ebédet a présház teraszán ettük, utána Anyu a fára kötött fel nekünk takarókat ott volt a hinta ágyunk, még a közelben kapálás közben is tudta mondani a kis történeteket, amíg mi álomba nem szenderegtünk ...

azerdekeskisdoboz

Az érdekes kis doboz

Nagyon jókat aludtunk kinn a szőlőben. Anyu szinte szárnyalt a munkával, verseny volt az idővel. Ha sok eső esett, nem lehetett kapálni. Ha korán bejön a fagy, akkor sem, így minden időt kihasznált. Reggel mikor mi még aludtunk, ki-kiszaladt, nyolc-tíz fordulóval is sokat haladt előre. Hazajött, ellátta a jószágot, reggeliztünk, készített egész napra enni, innivalót. A kapáját mindig ott hagyta, mikor tudta, hogy úgyis oda kell menni hamarosan. Az odafele út mindig dombnak felfele volt, így friss erővel mi is szaporán tudtuk szedni a lábunkat. A Katica nénié ott volt fent a házunk felett, rá is láttunk a háztetőre. Egyik része domboldalas volt, az jó sárga földes, könnyen ment a kapa a puha földben, igaz sokat kellett felkapálni a tökére, mert mindig visszafolyt, és a tőkét úgy kellett betakarni, hogy eltakarja a föld. Így védték a téli fagytól. A tetőn ronda agyagos volt, hiába volt tükörfényes Anyu kapája, úgy ráragadt, fordítani, a tökéhez ütni kellett a kapát. Mi eljátszottunk egész nap. Azzal kezdtük a napot, mikor odaértünk, bejártuk az egész szőlőt elhagyott fürtöket kerestünk. Igaz a darazsak is azt keresték, de kivártuk mikor elszállnak, és gyorsan leszakítottuk. Ősz végére mézédes volt, kicsit meg is aszalódott, szinte olyan volt, mint a mazsola. Kis kosarunkat, néha többször is tele szedtük. Örömmel vittük mutatni Anyunak. Én mindig kértem álljon meg kicsit, pihenjen aztán bújtam az ölébe gomboltam ki a ruháját, szopizni akartam. Ilyenkor szemezgetett a finom fürtökből, friss erőre kapva folytatta a kapálást. Mikor már nem találtunk több szőlőt, odavittük kosarainkat, a pakkhoz, ruhával letakartuk nehogy rá járjanak a darazsak. Elkezdtünk szebbnél szebb szőlőleveleket gyűjteni. Mikor arra ráuntunk, szedtük a gilisztákat, kukacokat, pajorokat. Ráraktuk a szép szőlőleveleinkre, és figyeltük, hogy próbálnak elszökni, ilyenkor valami akadályt raktunk eléjük. Ha több akadályt sikerült nekik megmászni, megmenekültek, hagytuk őket elmenni. Ebédre Anyu csinált egy kis tüzet, a parázson megsütötte a szalonnát, krumplit tett a hamvadó parázsba, mi türelmetlenül vártuk mikor lesz kész. Aztán mikor kész volt, kikaparhattuk, néha meg-megégettük a szánkat, de annál finomabb volt. Az egész pofink fekete kormos volt. Pár nap alatt kész lett Katica néniék szőlleje. Rudi bácsi a férje jött ki megnézni, nagyon meg volt vele elégedve a munkával. Kifizette Anyu járandóságát, és kérte öntse ki a vizet a korsóból, megtölti borral. Kérdezte Anyut, hogy melyiket szereti, fehéret, vöröset. Anyu mondja ő egyik sem, de Apunak meg mindegy. Megtöltötte a vörösből, és mondta Anyunak, hogy holnap hozzon egy másik korsót, abba meg tölt fehéret majd. Rudi bácsi elneveztük róka Rudinak, mert az egyik mesében úgy hívták a rókát. Nagyokat kuncogtunk a Katival. Persze hogy észrevette, addig meddig még el kellett neki mondani a huncutságunkat. Nagyot nevetett, nekem meg mondta: - Jó én vagyok a róka Rudi, de te meg a bokszos szemű cigánylány vagy! - Én mérges lettem. Anyu kötényébe kapaszkodtam, aztán sírva mondtam: - De én akkor sem vagyok bokszos szemű, mert minden reggel meg mosom a szemem. De a Rudi bácsi, az igenis róka Rudi bácsi. - Aztán így is maradt, ha csak emlegettük, mindig a róka Rudi bácsinak mondtuk. Hamar híre ment Anyu szorgalmas munkájának, Jöttek mások is. Nehéz volt nemet mondani. Úgy egyezett meg a Nándor bácsival, János bácsival, hogyha az idő engedi, megcsinálja az övékét is. Nándor bácsi bognár volt Pulában. A szőlő bekapálás fejében Anyu azt kérte, hogy egy bontó széket csináljon disznóvágásra. Az idő kedvezett a munkának. Mikor Apu otthon volt jött ő is. Azért hatalmas segítség volt, hogy nem a saját sora után kellett visszafordulni. Hazafele menet, öreg korhadt szőlő tökéket vittünk, így este mikor haza értünk nem azzal kellett kezdeni otthon, hogy a favágítóról száralékot behozni. A kisebbeket mi is tudtuk vinni, vagy magunk előtt dobáltuk, könnyedén gurult lefele a dombról. A szomszédba váratlanul meghalt a Rózsa mama, és a papa is rá pár napra. Nekünk ez még olyan sokat nem mondott, csak azt vettük észre nem ülnek kinn az árnyékba mikor vízért megyünk. Nemsokára jöttek új lakók a Rózsa mama féle házba. Mi nagyon örültünk, mert volt két hasonló korú gyerek, mint mi. Az apukájuk olyan szép egyenruhába járt, mint Apu, csak az övé, olyan szürkés színű volt. Később megtudtuk, hogy tűzoltó. Mikor vasárnap nem mentünk a szőlőbe dolgozni, játszottunk velük kint a réten. Egyik nap Apu egy nagy dobozzal jött haza. Vidáman kérdi Anyut: - Na, mit vettem, kitalálod? - Anyu nem is tudta mit mondjon, el sem tudta képzelni mi lehet abba a dobozban. Apu kezdi kicsomagolni, ott állunk mi is a kíváncsiságtól szinte bele bújunk a dobozba. Aztán egy szép barna fából készült fényes kis dobozt vett ki, az elején sárga szövetből volt egy kis sáv, aztán olyan érdekes kis gurigák voltak, mintha a szeme lett volna a doboznak. Felrakta az asztalra, táskájából elővett két másik kis fekete dobozkát, az egyik nagyobb volt, majd érdekes színes csipeszes drótok lógtak ki belőlük. Idekötött, oda rakott valamit aztán mondta: - Na, most figyeljetek! Hát ez az érdekes kis doboz, elkezdett beszélni, azt a kis gurigát elkezdte tekerni, ott a sárga szövet alatt üveg ablaknál elkezdett szaladni egy kis vonal, aztán most meg muzsika szólt belőle. Tátott szájjal figyeltük. Anyu alig tudott megszólalni. Aztán végén csak annyit mondott: - Jaj, te Józsi ez biztos nagyon sok pénz volt. - Apu meg a szokásos mondókáját mondta: - Ne félj Margitom, amíg engem látsz.
- De honnét vetted azt a sok pénzt? Akkor Apu elmondta, vasutasnapra volt egy kis jutalom, meg volt a szén megtakarításból is. Apu olyan boldog volt, végre tudta hallgatni a focimeccseket, mert eddig csak néha-néha tudott belehallgatni valahol amerre éppen járt. Szomszédék is átjöttek a nagy muzsikaszóra, majd este a híreket hallgatva, Anyuék csak halkan beszélték a történetet. Biztos olyan dolgokat mondtak, hogy nem szerették volna, ha mi halljuk …

1956

1956

Egész este ezt az új masinát bújták. Később még a szomszédból a tűzoltó bácsi is jött, és beszélgettek. Mi lesz most, csak figyelték, miket mondanak abban a dobozban. Mi csak hallgattunk nagyokat. Anyu mesélt Kutasról, de mi nem figyeltünk rá, mert az barna doboz meg néha kiabált, olyan zűrzavar volt, mi semmit nem értettünk belőle. Végre egyszer csak elhallgatott, mi nem tudtuk az okát, de örültünk neki. Anyu susmorgott Apuval: - Neked meg holnap oda kell vinned azt a teher vonatot, jaj Józsim, úgy féltelek! Apu a szokásos mondókájával felelt, mondtam már, ne félj, amíg engem látsz. – Má’, hogy ne félnék! Ki tudja mi lesz még ott Pesten?
Mi meg csak mocorogtunk az ágyban, nem jött álom a szemünkre. Nem tudtuk mitől kell félteni Aput ott Pesten, hisz milyen jó volt ott. Később mégiscsak elaludtunk. Mikor reggel felébredtünk, Apu már elment szolgálatba. Szerencsére csend volt, az a barna doboz nem zajongott, Anyu nem értett hozzá mit kell csinálni, hogy hangokat adjon.
A reggelit most ott benn ettük meg, nem kellett sietni. Mi elcsodálkoztunk, mert ebben az időben már kinn voltunk a szőlők közt mindig. Aztán Anyu belekezdett: - Ti még kicsik vagytok, hogy megértsétek, de nem akarom, hogy féljetek! Mi itt biztonságban vagyunk, de a nagy városokban, az emberek veszekednek, harcolnak egymás ellen. Azért féltettem Apukátokat is, mert odament ahol, most nincs nyugalom. Mi csak hallgattunk. Nem tudtuk miért is bántják egymást az emberek. Aztán jött a tűzoltó bácsi, és megkérdezte Anyut, hogy tud-e valami hírt. Anyu mondta, hogy ő nem ért ehhez a masinához. A tűzoltó bácsi elkezdte a drótokat, ide-oda csipeszelgetni, aztán egyszer csak megszólalt. Halljuk megint hol milyen harcok folynak, hova menjenek az emberek, hol van most az ellenállásra nagy szükség, néha még durrogás is volt. Akkor Anyu mondta, kislányaim, kimehettek megnézni, eltojtak-e már a tyúkok, szedjétek össze a tojást! Nem akarta, hogy halljuk ezeket a rossz híreket. Mikor már minden tojást összeszedtünk és vittük be Anyunak ,már többen is voltak nálunk, hallgatni a híreket, főleg férfiak, de volt akivel eljöttek a gyerekek is, mert nagyon kíváncsiak voltak erre a beszélő, muzsikáló dobozra. Mikor már látták eleget, kijöttek és játszottunk. Megmutattuk az összes fát ahova fel lehetett mászni. A kedvenc pipikéinket, nagyon el voltak ámulva mikor kiáltottunk és ők szaladtak szaladtak hozzánk. Vittünk is nekik gyorsan egy két marék búzát, hogy ne kelljen nekik csalódni. Az emberek meg ott bent vitatták a fejleményeket. Anyu sütött két tepsi zsíros pogácsát, mert nem volt otthon más, hogy megkínálja a váratlan látogatókat. Nekünk is hozott, a kert végében találtunk hozzá finom szilvát, ma ez volt az ebédünk. Aztán estefele mindenki ment a dolgára, mi kicsit bántuk, mert jó volt, hogy ilyen sokan voltunk a fogócskánál, vagy a bújócskánál. A gyerekek ígérték, hogy eljönnek máskor is majd játszani. Mi kicsit szomorkodtunk, mert tudtuk, hogy hiába jönnek, mi nem leszünk otthon ,mert ez a mai nap egy kicsit más volt mint ahogy eddig zajlott az életünk .Este Anyu morfondírozott, milyen sokat el tudtam volna végezni a kapálásból ha nem jönnek ezek az emberek. Aztán még Aput is okolta magába. Ha nem hozza ezt a csoda masinát, milyen békében lehetünk volna, de most így ezek a lányok is csak mindig kérdezgetnek. Én meg nem tudok mondani nekik semmi olyan, amitől megnyugodjanak. Apu másnap reggel jött meg, nagyon fáradt volt, Anyuval csendben beszélgettek, de mi is elkaptunk egy szót. - A vasútállomáson folytak a harcok. A mozdonyra is lőttek. Csak úgy süvített el a golyó a fejünk fölött. Anyu meg: - Csak csendesebben, meghallják a lányok! Jaj, Józsim, milyen nagy veszélyben voltál. Nem engedem hogy még egyszer oda menj! - Nem tehetek mást, ha vezénylés oda szól, oda kell menni. Kell vinni a Pestieknek az élelmet.
Így teltek a napok, ha Apu otthon volt, jöttek a környékről az emberek hogy megtudják, mi történik. Mi ilyenkor Anyuval mentünk a hegybe kapálni. Kicsit bántuk, hátha jöttek gyerekek is játszani, de aztán ott is találtunk mindig magunknak jó kis játékot. Az ősz lassan komótosan érkezett. A fák naponta váltogatták szebbnél szebb öltözetüket. Még csak nagyon gyenge fagyok voltak, így a virágok is tündökölhettek. A szőlőlevelek sem hulltak még le, így sokáig tartott mire a csenevész kis szőlő fürtökre rátaláltunk. Aztán mikor már minden játékba belefáradtunk, hátunkra feküdtünk a földön és néztük a felhőket, mindenféle dolgok voltak ott fenn. Még el is utazhattunk ahova akartunk, és azzal amire épp fel szeretünk volna ülni, mert képzeletben bárhol ott tudtunk lenni ...

aso

A só

Én legtöbbször olyan kétkerekű járgányra ültem fel. Volt, amikor becsukott szemmel már utaztunk is. Az én járgányomnak néha még szárnyai is lettek. Ilyenkor már repülni is tudtam. Mikor a játék hevében Katinak meséltem, hogy én már a felhők közt repülök, ő irigykedett rám, mert ő akár mire ült fel, nem tudott szárnyalni. Mondtam neki, jó akkor ülj fel mögém. Mikor így akartunk utazni, én sem tudtam a felhőkig emelkedni. Akkor nem hitte el, hogy én ott jártam. Veszekedésünket Anyu szakította félbe: - Lányok gyertek, megyünk haza! Segítsetek vinni ezeket a száraz szőlőtőkéket!
Mi felkaptunk egyet, és elkezdtük rugdosni, dobálni, hogy ne kelljen vinni. Hol ő, hol én volt elől. Anyu hátul jött, hogy figyeljen bennünket. Egyszercsak egy sikítást hall, és látja, hogy én lerogyok a földre, fogom a fejem. Kati meg elszalad. Anyu gyorsan ledobott mindent, ami a kezében volt. Szalad oda hozzám, a fejem csupa vér, nem is látszik, honnét folyik. lekapja fejkendőjét, törölget vele, végre észreveszi, a homlokom van felrepedve csúnyán, csak úgy leffeg egy kis bőr darab. Rászorítja a kendőjét, csitítgat, babusgat. Lassan megnyugszom, már csak néha hüppögök egyet-egyet. A vérzés is eláll a szorításra. Anyu megtörölget, épp a Vati kútnál vagyunk, húz fel egy vödör vizet, lemossa a vért. A kendőjét is kimossa, és ráköti a sérülésemre. Elindulunk haza, én Anyu ölében, a szatyrot, kapát, korsót mindet ott hagy. Kati elbújt a kertben, hiába szólongatta, csak jó sokára mert elő jönni, mikor már kezdett esteledni. Sírva mondta: - de én nem akartam, csak véletlenül Marika oda szaladt ahova én dobtam az szőlőtőkét. -Tudom kislányom, vigasztalta Anyu. De nem kellett volna elszaladnod! Elég bajom volt nekem Marikát ápolni, még rólad is gondolkodni kellett, hova lettél. Ígérd meg legközelebb, ha ilyen történik, nem bújsz el. Kati nagyokat hüppögött, kezdett megnyugodni, hogy én is ránevettem. Este ért haza Apu a szolgálatból. Rögtön bekapcsolta a rádiót. Hallgatta a forradalom eseményeit. Jöttek a környékbeli emberek is. Kopogtak, Anyu beengedte őket. Kicsit szabadkoztak, hogy minden este itt ülnek a nyakunkon, ne haragudjon érte. Anyu mondta: - Dehogy baj, jöjjenek csak nyugodtan. A mi fekhelyünket bevitte a szobába, aztán mikor már a konyhába elrendezte a dolgait, ő is oda kuporodott hozzánk. A férfiak nagy hanggal voltak, megvitatták a politikai eseményeket. Nem mindenki volt azonos véleményen. De a többség, a forradalmárok oldalán állt. Mi szeretünk volna hallani még mindig a kutasi történeteket. Anyu elkezdte.
Akkor voltam tizenkét éves mikor a háború kitört. A férfiakat elvitték a frontra, bátyáimat leventébe. Édesapámat hazaengedték mert kilenc gyerekről kellett gondoskodnia. A mezőn nagyon sok munka volt, az otthon maradottaknak kellett mindenről gondoskodni. Én mentem vele, hajnalok hajnalán kaszálni. Mikor a harmat felszállt, kapálni mentünk, akkor már Bözsi is jött velünk. Az Ilona húgom idősebb volt Bözsinél, de sokat volt a szentesi nagynénénknél. Amikor meg hazajött, ment a paplakba takarítani. Mikor messze volt a föld ahol dolgoztunk, kisebb testvéreimmel küldött ebédet édesanyám, hogy ne vesztegessünk időt, a hazajövéssel. Sokszor eljátszottak az úton, néha az ebédből alig ért oda a leves, mert kilötyögtették. Édesapám ilyenkor kicsit megdorgálta őket. Ők meg mikor haza mentek azt füllentették, hogy megverte őket, és többet nem hoznak nekünk ebédet. Hiába mondtuk, hogy nem igaz, nem kaptak ki. Édesanyám a lányoknak hitt. Drága édesapám soha nem emelte ütésre a kezét. Tőle tanultam, hogy veréssel nem lehet nevelni. Csak szép szóval, türelemmel! Ezért kell Katikám mindig az igazat mondani, nem kell félni. Nem bántalak benneteket. Kati kicsit elszégyellte magát, és megígérte nem csinál többet ilyet. Már nekem sem lüktetett a sérülés helye . Örültem, hogy Anyu ölében szopizással alhattam el. Az emberek mikor már megvitatták a dolgaikat, ők is nyugovóra tértek. Anyu nem is bánta, már annak is örült volna, ha vége van ennek a forradalomnak. Kezdett kifogyni a petróleum, és a só is fogytán volt. A boltokban nem volt semmi. Kérdezte szomszédokat, ha tudnak adni egy kis sót, de másnak is kevés volt már. A padláson volt liszt, bab, a pincében krumpli, káposzta, zöldségfélé, a zsíros bödönben is volt még, lehetett vágni a szalonnából, sonkából, de ha a só hiányzik, bizony minden hiányzik. Egyik nap mikor Apu otthon volt, felkerekedtek a szomszéd Irénke nénivel, hogy elmennek sóért. Bejárták az egész Dombóvárt, minden hol látszott a forradalom nyoma, félelmetes volt, de a tudat, hogy sót kell szerezni a családnak, legyőzte a félelmet. Hoztak magukkal pár tojást, és csirkéket a kosárba, letakarva, lábuk, szárnyuk összekötözve, hogy ne csináljanak patáliát. Már szinte feladták a reményt, hogy só nélkül kell haza menni, mikor egy félig leengedett redőnynél hangokat hallanak ott benn. Anyu beköszön: - Jó napot! Az ég áldja meg, ha van egy kis darab só, adjon nekünk. Tudok adni cserébe tojást, meg csirkét. Felhúzták a redőnyt, és katona ruhás emberek adtak két jó nagydarab sót Anyuéknak. A tojást, csirkét, nem is akarták cserébe, de Anyu mondta, jól jön ez maguknak is. Ott meg még van belőle sok, ahonnét én hoztam. Így Irénke nénivel most már boldogan indultak haza. Még azoknak a szomszédoknak is jutott belőle, akinek fogytán volt. A forradalom sokáig tartott, mi gyerekek nem nagyon éreztünk belőle semmit, mert szerencsénkre, ott kinn a hegyben nyugalom volt. Aztán a rádió is kapott egy kis polcot, az egyik távolabbi szomszéd hozta, egy kis fizetségként a minden esti zavarásért. Jó kis polc volt, alatta volt helye a telepnek, és a fűtőnek. Apu kioktatott bennünket. Így hívják azt a két kis nehéz dobozt, amiből a vezetékek jönnek, és össze kell csíptetni ha a hangját akarjuk. Anyu vágott is ki egy darab fehér gyolcsot, rajzolt rá szép rózsákat, búzavirágokat, nefelejcseket, aztán amíg a férfiak beszélték a világ eseményeit szépen kivarrta, bele varrva egyúttal gondját, baját ...

sikossacsuszkaltuk

Síkossá csúszkáltuk az utat

Apu a kis polcot oda rakta az ágy fölé. Így este mikor már nem akarta hallgatni, elég volt felnyúlni, és szétkapcsolni a drótokat. A szép rózsás, nefelejcses terítő is elkészült, és ott lett a helye a rádió alatt. Most már az estéink nyugodalmasabbak voltak, vége volt a forradalomnak, nem volt olyan már fontos az embereknek, hogy jöjjenek híreket hallgatni. Az ágyunk is visszakerült a helyére. Kicsit bánkódtunk, mert itt a konyhában, nem bújt oda hozzánk olyan sokáig Anyu. A szőlő bekapálásának is vége lett, még épp időben, mielőtt havazni kezdett volna. Még arra is volt pár nap, hogy pár nap elmenjen a Feri bácsiékhoz kukoricaszárat vágni. Az a munka már nem tartozott a tizedik részhez, de Anyu elment a munkája fejében, két kocsi kukoricaszárat hozott a Feri bácsi. Nagyon jó volt ilyenkor a mezőn lenni. Reggel azzal kezdtük, hogy a rét szélben Anyu sarlóval vágott sást, majd megfonta kötélnek, mi addig jókat játszottunk a fűzfabokrokon. Kerestük az üres csigaházakat a békarokka is nagyon sokáig el tudott szórakoztatni bennünket. Aztán ott volt bogáncs, hogy mi mindent lehetett abból csinálni. A játékboltban nem árultak olyan jó babaszobát, mint amit abból csináltunk. A babák is bogáncsból voltak, mivel olyan szúrós ragadós volt könnyen lehetett ruhát csinálni neki, ami sásból, levelekből volt. Mikor elkészült a sok kötéllel, Feri bácsi elvitt bennünket a kukoricaföldre. Kapával vágták ki a gyökér felet kicsit, ahol már vékonyabb volt és nem volt olyan bütykös. Utána jó ölnyit összefogtak, és a sásból font kötéllel összekötötték. Amit nem vitt haza rögtön Feri bácsi azt felállították úgy, mintha egy kis kunyhó lenne. Na, akkor kezdődött nekünk az igazi játék. Az egyikből ki, be a másikba estig sem untunk rá. Volt, hogy a szomszéd mezőn is dolgoztak, és ott is voltak gyerekek, akkor együtt játszottunk. Már a szomszéd gyerekeket ismertük, de eddig még másokkal nem volt nagyon lehetőségünk játszani. Hamar rájöttünk, ha csata félét játszottunk, hogy nekünk együtt kell lenni, és a másikat megvédeni. Néha össze is dőlt a kunyhó, olyankor Anyu, vagy aki kicsit közelebb volt vissza állította. Amit Feri bácsi nekünk vitt, azzal Apu körbe állította a disznóólat, ami megmaradt, abból meg csinált olyan kunyhót, mint amilyen a mezőn volt. Gondolta most jó lesz a lányoknak játszani, télen meg mikor mindent belep a hó, majd a tyúkok el tudnak ott fötörészni. Egyik reggel arra ébredtünk, minden hó lepett be, nagyon megörültünk. Anyu előkészítette a mackónadrágunkat, a hócipőt, és lehozta a padlásról a szánkót. Az első pár lecsúszás, még nem volt nagyon jó, mert rozsdás volt a talpa, de aztán utána siklottunk, nagyokat estünk, kacarásztunk. Már csuromvizesek voltunk, de nem mertünk bemenni, mert tudtuk, hogy anyu nem enged ki, amíg a ruhánk meg nem szárad. A végén azért az lett a vége, be kellett menni, levetettünk mindent, pizsamába öltöztünk, Anyu odatette a ruháinkat száradni a sparhelt fölé, a cipőket a remajtóba, mikor megszáradt minden, folytattuk a játékot. Mindennap esett, minden nap új csuszkapályát kellett kialakítani. Jöttek a szomszédból a fiúk, nekik is volt szánkójuk, Igaz a miénk jobb volt, mert vasból volt a váza, nem fából. És a miénk sokkal jobban csúszott. Ha Apu otthon volt, jött velünk, akkor már lemehetünk a nagyon meredeken is. Igaz nem mindig ért le mindenki volt, hogy aki hátul ült, egy dobatónál, lemaradt. A lenti szomszédba, Juliska néniéknél már nagyobb gyerekek voltak, ők is jöttek, később olyan síkossá csúszkáltuk az utat, hogy felfele alig lehetett menni. Anyu mikor ott bent elvégezte a dolgát, kint tett vett, hogy szemmel tartson bennünket. Közeledett újra az idő hogy meg legyenek a kis malacok, jó sok szalmát rakott be, mert éjszakánként hideg volt nagyon. Egyik reggel jön is Anyu a hírrel, gyertek hamar kislányaim, mit mutatok nektek. Nem győztünk betelni a kis rózsaszín gyönyörűségekkel. Meg se lehetett számolni, ott másztak túrták arrébb egymást, hogy mindenki tudjon szopni. Anyu boldogan kísért be bennünket, a szánkózásra nem untunk rá, azt sajnáltuk, hogy be kell menni, mikor a vizes a ruhánk. Este halljuk ám, hogy hamarosan levágják a disznót. Anyu most már nyugodtan várta. Nem kell kérni semmit, meg van minden, ami kell. Nándor bácsi hozta a bontó széket, olyanra csinálta, ahogy Anyu szerette volna. A lábait ki lehet venni, és amikor nem kell, könnyen fel lehet vinni a padlásra. Meg van az üst, üstház, a zsíros bödön, nagy lábas, minden. A szemeivel végig végig símogatta őket ...

gyerek maradsz orokre

Gyerek maradsz örökké?

Karácsony előtt gondolták a disznót levágni. Eddigre már egy méternél is magasabb volt a hó. Anyu előtte való nap ellapátolta a havat. Apu úgy intézte, hogy három napig otthon legyen. Mi izgatottan vártuk a napot. Még sötét volt reggel mikor már fenn kukorékoltunk. Anyu oda készítette a meleg ruháinkat, amit fel kellett venni. Aztán Apuval kimentek előkészíteni, ami kellett. Mi nem szerettük volna látni, ahogy megölik. Sőt még hallani sem akartuk, hogy sír. Úgy ruhástul visszabújtunk az ágyba, és amennyire csak tudtunk betakarództunk. Fejünkre húztuk a takarót, de még így is hallottuk a keserves visítást. Mikor minden elcsendesedett előbújtunk, kimentünk, kerestük a cocát. Apu megtréfált bennünket, azt mondta, elszaladt. Mi szomorúan mentünk be. Akkor Anyu utánunk szólt:
- Gyertek csak, nézzétek meg, mi van a szalma alatt! - Odaszaladtunk. Boldogan tapogattuk a még meleg cocát. Mi is segítettünk. Hordtuk rá a szalmát, aztán ami nem kellett abba belefeküdtünk, szórtuk egymásra. Mikor már semmit nem mozdult a coca, Apu meggyújtotta a szalmát. Jó sokáig égett. Kaparta lapáttal, igazgatta a tüzet, hogy mindenhol szép fekete legyen, nekünk is jutott feladat bőven. Vigyáztunk, hogy az üst alatt ne aludjon ki a tűz. A kukoricaszár hamar leégett. Raktuk is rá szakmájában. Az üstbe hordtuk a havat, hogy majd legyen mivel lemosni a cocát. Anyu szépen kirakta a nagy edényeit, nagyon boldog volt. Meg volt minden, semmiért nem kellett a szomszédba menni. Ha Apu kicsit durvábban nyúlt hozzá, rögtön rászólt, Józsim vigyázz a zománcára. Elkezdték tisztogatni a földön fekvő cocát, előbb nagy lapáttal kaparták, úgyhogy a lapátot visszafelé tolták, hogy a sörték jöjjenek ki. Utána vízzel mosták. Nagy késsel kaparták, rongyokkal súrolták. Aztán egyszer csak már szép tiszta lett. Apu még úgy forrón leszedte a körmeit, aztán a mi ujjunkhoz dugta. Én keservesen sírni kezdtem, nem akartam a coca körmeit. Kati már nagyobb volt. Ö jól szórakozott vele. Bementem Anyuhoz, csak egy kis szopizással tudott megvigasztalni. Ki sem akartam menni utána. Később azért a kíváncsiság kivitt. Már addigra Apu levágta a fejét. Majd, hogy engem jó kedvre derítsen oda tartotta azt a feje elé. Ettől én még jobban megrémültem. Anyu alig tudott megnyugtatni. – Jaj, te ember! Ne légy már ilyen farizeus, Marika kicsi még az ilyen marhaságokhoz! - Kicsit később Apu jött, babusgatni akart, de én eltoltam magamtól. Nagyon haragudtam rá. Később jó sok időbe tellett mire megnyugodtam. Egész nap nyűgös voltam utána. Anyu mérgelődött Apura. Megrémisztetted ezt a kis lányt. Engem már nem is érdekelt a disznóvágás. Csak duzzogtam. Azért mikor a rizs főtt, kimentem, vittem a kis bádogtányéromat, Anyu rakott bele, aztán felmásztam a havas diófára, nehogy Apu valami újabb félelmetes dologgal előjöjjön. Még jó is volt. Mert jó messze voltam, mikor az abaléből kivette a disznó fogsorát, és úgy csinált, mintha rágna. Így, hogy tudtam, hogy nem tud elérni vele, most már én is kinevettem. Anyu megint jól összeszidta, végre örülök, hogy megnyugodott, te meg újra kezded a marhaságot. Jaj, te Józsim, hát nem nő be a fejed lágya? Gyerek maradsz örökké? Apu meg a szokásos mondásával: - Ne félj te, amíg engem látsz! Anyu kezdett azért megnyugodni, mikor látta, hogy most már nem sírok rajta. Sőt nevettem, és még incselkedtem is:
- Úgysem ér el, hehe, úgyse ér el, mert tudtam, hogy oda a vékony ágra nem tud felmászni.
Később már nem volt se disznó köröm se disznó fogsor. Apu magához ölelt és mondta: - Hát azt hiszed, bántanám az én egyetlen drága kis cigány lányom? Hisz te vagy az én egyetlen drága bokszos szemű cigánylányom!
Hát még akkor kezdtem csak igazán sírni. Nem elég hogy, ezt mondja a róka Rudi bácsi, a nevetős Feri bácsi, a vonaton is mindenki, most még az én drága Apukám is ezt mondja, hát meddig kell mosni a szemem, hogy ne legyen már bokszos? Akkor Anyu magához ölelt, szopizással elaltatott, és még így is sokáig hüppögtem álmomban ...

staferung

Staférung

 

Még éjjel is néha felsírtam. Másnap Apu ott kedveskedett velem, de én még mindig haragudtam rá. Később mikor már elvégezték az összes munkát elvitt szánkózni, csak engem. Én ülhettem elől. Felfelé is rajt maradhattam a szánkón, felhúzott a dombra. Majd egyedül csúszhattam le, úgyhogy ő lent az alján várt, nehogy lemenjek a meredeken. A szánkózás végére megbékéltem, de megmondtam, hogy én akkor sem vagyok cigánylány. Felkapott és bevitt. Kati már türelmetlen volt. Ő is szeretett volna egyedül szánkózni. De Apu öt nem vitte ki. Akkor rám haragudott. Én sajnáltam Katit és kisírtam, hogy őt is vegye el. Kati mikor bejöttek a szánkózásból, még mindig haragudott rám. Anyu nyugtatta meg. Nem nagyon szoktunk veszekedni, de most mindenen összeveszett velem. Ha valamiért küldte Anyu, a füle botját sem mozdította, ellökött engem, aztán mondta: - Majd hoz be a Marika fát. Aztán halkan hozzá mondta: - Ő volt egyedül szánkózni. Anyu akkor lehurrogta: - de te is voltál? - Igen, de csak azért, mert a Marika kisírta nekem. Én nem tudtam mit mondjak, aztán eszembe jutott: - Igen Kati, de neked senki se mondja, hogy bokszos szemű cigánylányom.
-Már az is jobb lenne, ha mondanák! - Sírta el magát. Nagyon megsajnáltam. Oda akartam adni a babámat, de nem kellett neki. Az övé is ugyanolyan volt. Minden ruhánk egyforma volt, csak a méret változott. Mindig mindenből egyformán kaptunk, egyforma szeretetet, és mégis előbújt belőle a féltékenység. Sokáig éreztem, hogy bántja a szánkózás története.
Egész télen havazott. Később kicsit enyhült az idő. Eső esett, a hó teteje megfagyott, minket gyerekeket elbírt. Így még nagyobb élvezet volt a hóban játszani. Karácsonyeste, Apuval kinn szánkóztunk, mikor megjött a Jézuska. Csodálatos kicsi kis karácsonyfa sok cukorka, és egykis csomag, izgatottan bontottuk ki. Egy sötétkék mackónadrág és egypár fekete fehér magasszárú cipő volt benne. Boldogan bújtunk bele, még aludni is abba mentünk. Imádtam az illatát, a tapintását. Olyan puha meleg volt.
Lassan elfelejtődött a Kati neheztelése. Anyu próbált még jobban a kedvében járni.
Egyik nap jöttek a lányok, Annus és a Marika. Hozták megmutatni az elkészült staférungjukat. Anyutól tanulták a hímzés minden csínját-bínját. Boldogan mutatták. Anyu megdicsérte őket, aztán mondta, itt az idő lassan az én lányaim is elkezdhetik varrni. Sokat beszélgettek. Anyu elmondta, hogy ő ott a falujában a nagyságos asszonynál tanulta meg. Az iskolában összeszedte a nagyobb lányokat, elvitte a kastélyba és adott mindenkinek egy darab fehér gyolcsot, ők azt rajzoltak rá amit szerettek volna. Kaptak tűt, cérnát. A nagyságos asszony odaült közéjük és mutatta hogyan kell csinálni. Mi is szerettünk volna olyan gyolcsot, keresett is Anyu rögtön. Aztán egyszerű kis vonalakat rajzolt, de mi inkább rózsát szerettünk volna. Akkor Anyu azt is rajzolt. Na, mi elkezdtük, Kati már ügyeskedett, de az enyém egy nagy cikk-cakk volt, közben percenként jajgattam, mert folyton megszúrtam az ujjam. Annuskáék nagyokat nevettek rajtunk.
A lányok elmesélték, hogy járnak Dombóvárra a Koronába tánciskolába, és hogy már van komoly udvarlójuk.
Mi meg csak varrtuk az első staférungunkat, aztán szerettünk volna mi is eljárni oda abba a Koronába tánciskolába, méghozzá nem is tudtuk mi az a tánciskola .
Lassan este lett, a lányok elköszöntek, Anyu megette a jószágot, bezárta a tyúkokat. Tett a tűzre egy nagy darab szenet, és eloltotta a lámpát, a sparhelt résein vidáman szöktek ki a fények, hogy elalvásunk előtt eljárják nekünk a táncukat. Anyu nevetve mondja: - Nem kell nekünk a Koronába menni, járják itt a táncot nekünk ...

egy igazi kis palota

Egy igazi kis palota

Vártuk már a tavaszt. Jó volt sokat szánkózni, csúszkálni a réten, mert az elolvadt hó megfagyott, igazi csúszkapályánk lett. De aztán hiányzott már az üde zöld fű, az éltető napsütés. Minden nap egyre kevesebb fehér folt volt, és egyre több zöld. A tyúkok vidáman futkároztak, káricáltak. Kezdett kibújni a csalán, a cocák nagy örömmel rágcsálták. A tél megtépázta a kis házunkat is. Sok helyen lejött a vakolat. A szél megkezdte néhol a tetőt is. Mi egész nap gumicsizmában mászkáltunk , végre nem kellett a sok ruha, könnyebben szaladtunk kinn a réten. Kergettük a lepkéket, kerestük a pipitért, még rövid ugyan a szára, de mi azért fontunk belőle koszorút a hajunkba
Anyu a rossz lavórba készítette a pelyvás sárt, és elkezdte szépíteni a kis hajlékunknak. Lekaparta, ami leakaródzott jönni. Meglocsolta a falat vízzel, és egy darab deszkával felkente a sarat, lesimítgatta. Otthagytuk a játékot. Mi is szerettünk volna sarazni, hogy ne zavarjuk a munkáját, csinált nekünk is sarat, és kaptunk fakanalat amivel kenhettük a tyúkólat. Ez a munka nagyon tetszett nekünk. Mire végeztünk még a fülünk is sáros volt, kimosdatott bennünket a sárból. A többi munkálatokat a diófa ágairól figyeltük.
Mikor megszikkadt a sározás, vízzel átmeszelte, hogy ne repedezzen. Utána felhozta a pincéből a meszes edényt. Szeretünk volna meszelni is, de azt mondta Anyu, hogy ez nagyon veszélyes, kis gyerekek nem meszelhetnek. Mi szomorúan vettük, és visszamásztunk a diófára. Lemeszelte a falat, csak úgy ragyogott a kicsi házikó a tavaszi napsütésbe. Aztán kitisztította a sparheltkürtöt, a kormot, amit kiszedett belerakta az üres meszes edénybe. Elkezdte vízzel kavargatni.
A kíváncsiság lehozott bennünket a fáról. Most már ezt kavargathattuk. Nagyon érdekelt bennünket, ahogy a víz elegyedett a korommal. Sokáig tartott, mire engedett a víznek. Akkor Anyu nekünk adta a meszelőt és ott alul lemeszelhettük a falat. Ő ott fent, ahol a fehérrel elválasztódott. Mi meg az alját csinálhattuk. A délután volt még kis idő, mert napról napra egy kicsit később bújt el a nap. Segítettünk elkészíteni a virágos kertet. Anyu felhozta a pincéből a dália és a kardvirág gumókat. A ház előtt egy körbe elültette. Középen volt a dália, a szélén körbe a kardvirág. A feljáró mellé fehér violát, legényrózsát, a szélére kukacvirágot vetett. Mikor mindennel elvégeztünk, boldogan néztük a napi munkánk eredményét. Este, ahogy a nap ráragyogott a házra, egy kis igazi palota volt.
Vacsorát már lámpafénynél ettük, tejes leves és rakott krumpli volt. Jó sok tojással, mert a fiatal jércék nem szűkölködtek. Minden nap egy kis kosár tojással jöttünk be. A disznóól körül lévő kukoricaszár volt a tüzelő, most már nem kellett védeni őket a hidegben. Sőt az volt a jó, ha a szél friss levegőt hoz nekik. Elég volt a baltával kicsit elaprogatni, egy öllel elég volt. Amilyen hamar felmelegítette a platnit olyan hamar ki is hűlt.
Mosakodás utána Anyu hamar eloltotta a lámpát, és bekapcsolta Apu masináját. Rádiójáték volt. Hallgattuk, de mikor vége lett, mondtuk mi jobb szeretjük mikor Ő mesél. Ennek nagyon örült, és mondta, hogy holnap nem a rádió mondja majd a mesét.
Már majdnem elaludtunk mikor Apu hazaért a szolgálatból. Persze, hogy egyből kiment az álom a szemünkből. Mintha egész nap nem ettünk volna, ott kuncsorogtunk az asztal szélén egy-egy falatért. Aztán Anyu elmondta a nap történetét. Mi meg, egymás szavába vágva, hogy a tyúkólat mi meszeltük, és hogy a ház alján a fekete festést is mi csinálhattuk. Apu megdicsért bennünket. Mi meg most már boldogan bújtunk az ágyba ...

mindegyonk kapalni akart

Mindenki kapálni akart

Nagyon gyorsan ébredezett a természet. Ma még csak apró rügyek voltak, másnap már virágba borultak a fák. Kicsi házunk vakítóan ragyogott a napsütésben. Mikor elmentünk hazulról, a dombon mindig megálltunk, visszanéztünk. Jó volt este is haza érni és ilyen szépnek látni. Megkezdődött a szőlőkben a munka, kikapálás. A földet, amit ősszel felkapált a tőkék köré, most le kellett kapálni. Vittük magunkkal egész napra az enni-inni valót. Mikor Anyu valamiért letette a kapát mi rögtön kezünkbe vettük, csalingáltunk vele. Veszekedtünk rajta, mindegyőnk kapálni akart. Akkor Anyu megígérte mi is kapunk hamarosan. Este korábban mentünk a vezénylésért. Előtte elmentünk a Nándor bácsihoz és Anyu megkérte csináljon nekünk kis kapát. - Jól van Margitom, holnap este jöjjenek, addigra kész lesz. Mi repdestünk a boldogságtól. Egy napot már kibírunk kapa nélkül. Nagyon-nagyon vártuk a másnapot. Este hamarabb haza is mentünk, mert rágtuk Anyu fülét, egyebet se hallott tőlünk, mindig a kapát emlegettük. Vezénylésért nem is kellett menni. Alig vártuk, hogy végre kezünkbe legyen a kapa. Nándor bácsi az utolsó simításokat végezte, a kapanyelét dörzsölte smirglivel. Boldogan vettük kézbe. Sokkal kisebb és könnyebb volt, mint Anyué. Egyből ki is próbáltuk. Anyu ki akarta fizetni, de Nándor bácsi azt mondta, majd elszámolnak mikor az ő szőlőjükkel is végez a kikapálással. Szerettük volna, ha a mi kapánk is olyan szép fényes lenne, mint Anyué. Hazafelé néha bele vágtunk egy-egy gazba az út szélén. Akivel összetalálkoztunk, mindenki megnézte megdicsérte a kapánkat. Otthon kértünk egy darab smirglit , elkezdtük dörzsölni, de nem akart fényesedni. Akkor Anyu mondta, legyünk türelemmel. Ha munka után mindig megtisztogatjuk, akkor a nyár végére a miénk is fényes lesz. Alig vártuk a reggelt, hogy menjünk a szőlőkbe. Nem kellett noszogatni ma reggel, még dombnak felfelé is futottunk. A fényesfogú János bácsi szőlőjébe voltunk, ott pedig sok jó játék hely volt, az alsó végébe volt a présház, a pincesip hátul felért az ereszig. Ilyenkor tavasszal a ragalja tele volt csurifészekkel. Elég volt csak a legalsó sindőt felemelni, ott volt a szénából, tollakkal kibélelt fészek, tele tojással, vagy apró kékesszürke meztelen kis csurikkal. El tudtunk játszani órákig. De most nem érdekelt bennünket a csuri fészek, kapálni akartunk. Anyu állt középre, mi két oldalt mellette, aztán mutatta hogyan kell csinálni. Úgy kapálta az ő sorát, hogy a miénknél kevés föld maradjon. Az út közelében kezdtük, az emberek, akik arra jöttek, mindenki megállt, és dicsért bennünket. Mi ezek a szavak után még jobban kapáltunk. Egy két sor után elfáradtunk, Anyu mondta, üljünk csak nyugodtan, pihenjünk. Ő megigazította a sorainkat, ahol kellett kijavította. Mondta, ha szeretnének elmehetünk játszani. El is mentünk, megnéztük a ragalját felmásztunk a félig kidőlt diófára. De a gondolataink ott a kapa körül jártak. Anyu azt mondta tegnap mikor jöttünk haza, hogy akkor fényesedik, ha kapálunk vele. Még ebéd előtt visszamentünk. Három fordulót csináltunk, a végére nagyon elfáradtunk. Nekem még az ebéd sem kellett. Anyu felkötötte a fára a plédet, ami a hinta ágyam lett. Kati már nem aludt délután, de nélkülem kapálni se volt kedve. Kis idő múlva Anyu szólongatja, de nem felel, meg volt hagyva neki, meddig mehet el. De Anyu hiába szól nem válaszolt. Egyszer csak hallja, hogy jön a hang: - Anyuuuu, hahóó itt vagyok! Nézi Anyu honnan jön a hangja. - Lányom!! Hát hogy kerültél te oda?
Fent volt a kilátó torony tetején, onnét kiabált nagy vidáman. Anyu alig tudott megmozdulni, annyira megrémült. Ledobta a kapát, futás a kilátóhoz, kiabálja neki: - Ott maradj ahol vagy! Meg ne mozdulj!
Felmászott utána, és együtt lejöttek. Nagyon megszidta: - Nem megmondtam meddig mehettek el? Hogy gondod, csak úgy se szó, se beszéd, tudod te milyen, veszélyes az kisgyerek számára egyedül felmenni! Kati lesütötte a szemét, aztán hüppögve mondta-olyan kíváncsi voltam, hogy mit lehet látni!
Jó sok időbe telt mire megnyugodtak. Én arra ébredtem, hogy olyan fagyos volt a levegő, mikor lefeküdtem olyan vidám nevetgélés volt most meg mindenki hallgat. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Anyu olyan szomorú, Kati meg hallgatag volt. Kapálni szerettem volna, akkor Kati is kezébe vette, Anyu akkor elmondta a fagyos levegő okát. Most is remegett még a hangja. Kati megígérte, hogy nem csinál több ilyen veszélyes dolgot. Egész délután szomorkásak voltunk. Első kapálásunk emlékezetes maradt. Aztán egész nyáron büszkén vittük a vállunkon a kapát, és szorgalmasan kapáltunk, vártuk hogy minél fényesebb legyen ...

vihar

A vihar ideért

Mikor meguntuk a kapálást, elmehettünk játszani, de mi szerettük volna, ha minél hamarabb szép fényes lett volna a kapánk. A hegyen beindult a Tsz.
A gazdák kezdtek belépni, és a földjeiket, jószágot, be kellett adni a közösbe. Megszűnt a tizedikért való kapálás. A szőlőben nem volt mindig munka, Anyu más lehetőségek után nézett. Volt olyan szőlősgazda, akinek a pulai határban jól jött a tizedikért dolgozás. Meg is egyeztek, de ha itt a hegyen messze is volt egy-egy mező, az igazi „messze” csak most jött. Volt olyan, hogy még hét kilométert is gyalogoltunk, hogy odaérjünk. Ilyenkor nagyon korán keltünk. Az első napsugár már félúton ért bennünket és addigra már jól elfáradtunk. Anyu vállán a napi enni-, innivaló, az inni való is jó sok, mert kút nem volt a közelben. A korsókat a falu végén az ártézi csapnál töltöttük meg, annyival is rövidebb úton kellett vinni a nehéz terhet. Néha kicsit játszani szerettünk volna, ilyenkor útban volt a vállunkon vitt kapa. Akkor Anyunak adtuk, hogy hozza. Kis csikóként szaladgáltunk mellette. A szederfákról eszegettük a finom hamvas gyümölcsöt, néha osztozkodva a darazsakkal. Kukorica első kapálása nem volt nehéz, ilyenkor, ha a földnek jó a gazdája, nem volt nagyon gazos, és a föld is puha porhanyós volt, csak úgy siklott benne a kapánk, és az élénél már kezdett fényes lenni. A gazda lovas ekével meghúzatta előtte való napokban, csak a sorát kellett kapálni. Mikor kiértünk a mezőre, Anyu a kapájával csinált egy gödröt, és betakarta az egyik korsót a földbe, a tetejére még gazt is rakott, meg a pakkot, amit vittünk. Így mikor az első korsó kiürült, jó hideg vizet találtunk benne. De a vízzel mindig spórolni kellett. Mindig csak keveset ihattunk, mert ha sokat ittunk, még szomjasabbak lettünk. Egy-egy cseresznye, vagy meggymag volt a szánkban, aminek jelenléte sokáig nem ingerelt ivásra. A kötényeinket levettettük, és abból lehetett kis árnyékot kialakítani. Nem mindig volt kedvünk a kapáláshoz, ilyenkor ott a közelben játszottunk. Kisebb hantokból várakat építettünk. A várakat kicsi árokkal lehetett csak megközelíteni, ha volt hangyaboly a közelben, úgy alakítottuk, hogy a közelébe legyen és a hangyáknak azon keresztül vigyen az útjuk. Az árokra gallyakból hidakat építettünk és örültünk, ha a hangyák rátaláltak a hídra. Ebédünket ott a kis rögtönzött árnyékban, ettük meg. Én már elmúltam hároméves, de még mindig kerestem a szopizást, de csak olyankor mertem mondani, mikor tudtam, hogy nem fog meglátni senki, mert szégyelltem, hogy macerálnak.
- Ilyen nagylány és még mindig szopizik! - Anyu, pihenjen meg kicsit, szeretnék odabújni, most úgysem lát meg a róka Rudi bácsi, és a nevetős Feri bácsi sem.
Ilyenkor Anyu megpihent kicsit, a vége ezeknek a szopizásoknak mindig az lett, hogy elszunyókáltam kicsit. Dél körül meleg volt nagyon, ilyenkor kicsit ott meg is pihent, közben mesélt a falujáról, amikor ő is ilyen kicsi volt, mint mi.
- Hajnalban csak annyit szoktam észrevenni, hogy édesapám felvesz a hátára, aztán bandukolunk ki a mezőre. Nagyon jó volt még ott a hátán az a kis szunyókálás. Mikor kiértünk, a felnőttek elkezdték fonni a kötelet, ami rozsból volt, mert annak hosszabb volt a szalmája, ilyenkor hajnalban kellett fonni, mert mikor harmatos volt nem törött. Én még pihenhettem a leterített ruhákon. Mikor ezzel elkészültek megkezdődött a kaszálás. Édesapám kaszálta rendet, a keresztanyám volt a marokszedője. Az én feladatom az volt, hogy az összefont rozsszalmából készült kötelet a tarlóra leterítsem, ahova majd a markot rakják. Az elején jó nagy köteg volt, alig bírtam húzni. A harmatos tarló simogatta a talpam, a vége fele minél kevesebb volt, ahogy kezdtünk kiérni. A mező mind két végén volt lerakva kötél, ha elfogyott a vállamról, oda mentem, amelyik vég közelebb volt. Mire az első napsugár megsimogatta az arcunkat, már jó néhányszor le kellett törölni a verejtéket a homlokunkról. Reggelit a közelben lévő fák alatt ettük. Szalonna, sonka, kevert túró, hagyma, és ami épp a fán volt az út szélén abból a gyümölcsből ettünk. Aztán reggeli után folytatódott a munka. Édesapám hozott be a tábla közepére is a kötélből, hogy ne kelljen egyszer olyan sokat vinnem. Ebédet az asszonyok, vagy a gyerekek hozták ki a mezőre. Édesanyám ilyenkor mindig a kedvenc ételemet főzte. A Bözsi és az Ilona voltak a legnagyobbak, ők hozták. Akkor édesapám nekik is adott a tányérjából, mert az mindig finomabb volt, amit a mezőn ettünk. Ebéd után a mező szélen pihentünk a fák alatt, akkor kezdtük újra a munkát, mikor már kicsit enyhült a meleg. Késő estig folytatódott. A végén összehordták a kévéket, kepéket raktak, voltak más gyerekek is kötélteregetők, ilyenkor mikor a nagyok hordták a kévéket, mi játszhatunk. Akármilyen fáradtak voltunk, a fogócskázás bújócskázás elfelejtette velünk a fáradságot. Este már jócskán lement a nap mikor haza fele vettük az irányt, ilyenkor már én újra szunyókáltam édesapám hátán.

Közben itt mezőn is kezdett enyhülni a hőség, majd arra Attala felől sötét, földig érő felhők jöttek. Olyan hirtelen kerekedett az egész, hogy még arra is alig volt idő, hogy összepakoljunk. Anyu tudta fák alá nem jó ilyenkor menekülni, és a kapát is jó messze el kell kerülni. Vártuk ott a semmiségben, és könyörögtünk az égieknek, hogy vigye más fel ezeket a félelmetes felhőket. Aztán a vihar ideért. Anyu úgy helyezkedett, hogy a testével védjen bennünket. Hatalmas dörgés, villámlás közepette neki eredt az eső, aztán a jég. Féltünk, mert annyira verte Anyu hátát, hogy néha fájdalmában felsikoltott. Körülöttünk már minden jég volt, volt köztük tojás nagyságú is. Később a jég elállt, csak eső esett, de az még jó sokáig. Lassan aztán elállt az eső is. Felkecmeregtünk a védelmet nyújtó drága édesanyánk alól. Sírva simogattuk szedtük ki a ruha foszlányokat vérző sebeiből. Ott sírtunk jó sokáig, mire fel tudtunk eszmélni, hogy túléltük. Anyu hátán egy darab ruha nem maradt, több sebből vérzett, kötényeinkkel gyengéden törölgettük. Kapáinkat megkerestük, Anyu a kötényét terítette a hátára, és haza fele vettük az irányt, csak úgy mezítláb, féllábszárig bele süllyedve az iszapba. Mikor beértünk jó sokára a faluba, ott látszott csak az igazi pusztítás. Házak teteje beszakadozva, a víz méteres áradatokkal vonult az utcán, magával hozva mindent, amit talált. Úszott ott kosár, szakajtó, néhol vergődő állatokat mentettek az emberek. Mindenki kinn volt keresték, ami még menthető. A vasútállomás után az egész rét víz alatt volt. A kisebb szénaboglyákat tutajkén vitte az ár. Haza kellett menni, mert Anyu aggódott vajon otthon mi történt, mi van a mi kicsi kis hajlékunkkal, a jószág, a kert! Megkértük a Vince bácsit, hogy a kapáinkat ott hagyhassuk az állomáson, mert volt olyan hely az úton hogy mindkettőnket vinnie kellett. Az út rettenetes hosszú volt. Fáradtak voltunk, de nem lehetett megállni. Lepihenni sem lehetett, mert minden hol fél lábszárig érő víz volt. A végén hazaértünk. Már a domb alján rátaláltunk néhány dolgunkra. Ott sem kímélt meg semmit a természet.
A tyúkok ijedten ültek a fák ágain, sárosan ázottan. A cocáknak nem lett semmi baja, a kiscsibékből nagyon sok hiányzott. Anyu bizakodott, talán elültek valamerre, aztán majd holnap előjönnek. Anyu sírva fakadt, hogy a szép fehérre meszelt háznak a nyugati részén hiányzik az összes vakolat.
A virágait, veteményeit, elvitte az dombról leáramló víz, volt, amelyikkel lent a domb aljában találkoztunk. Amit nem vitt el a víz, az meg az iszapból alig látszott ki. A kád az eresz alatt tele volt vízzel. Megmosdatott bennünket. A sparheltet mindig úgy szokta ott hagyni, hogy ha hazaér, csak alá kelljen gyújtani. De most hiába volt előkészítve, a kéményen befolyt víz nem engedte, hogy begyulladjon. Ott kint is hiába keresett volna száralékot. Vacsorára azt ettünk, amit talált. Nem nyahorogtunk. Én is csak nagyon félve mertem kérni, hogy pihenjen meg egy kicsit ...

vasutasnap

Vasutasnap

A vihar utáni napokban nagyon sok munka volt. Mezőre nem kellett menni. Alig maradt egy kis kukoricacsonk, a jég mindent letarolt. Később mikor felszáradt kicsit, elvetették a 100 napos kukoricával. Anyu a vihar másnapján megkeresgélte az elhullott baromfiakat, és elásta. A kertben alig maradt valami. Amit érdemes volt megmentett. Majd ami magot talált azt elvetette. Szomszéd asszony is tudott adni egy kis kosár jól kicsirázott krumplit.
Nekünk nagyon jó játék volt a puha sárban játszani. Lócsöcsöt csináltunk, ez abból állt, hogy mezítláb toporogtunk körbe-körbe, és a talpunk közt kicsúcsosodott a sár. Irtózatos jó érzés volt, ahogy az ujjaink közt kibuggyant. Mikor arra ráuntunk, sárból formáltunk babákat, különböző állatokat, és kitettük száradni. Anyu először a fontos dolgokat látta el. Ha az időjárás kedvez, ha hosszú ősz lesz, még teremhet a krumpli, a bab. Talán még zöldség, sárgarépa is lesz. A káposztaféléktől nem félt, mert azt aratás után is szokott ültetni és jól sikeredett mindig. Mikor ezekkel elvégzett, akkor állt neki a házat rendbe tenni. Feri bácsihoz ment pelyvát kérni. Mi is segítettünk, tapostuk a sarat, Anyu a tűzfalat létrán állva kitapasztotta, addig mi, amit elértünk lent, besároztunk, csak úgy a tenyerünkkel, nem is sokat kellett rajta javítani. Napsütésben gyorsan száradt, néha átmeszelte, hogy ne repedezzen meg. Lassan kezdett visszatérni minden a régi kerékvágásba. Napokig ki sem mozdultunk. Nagyon sok tenni való akadt a ház körül. Pulából is csak napok múlva jöttek ki a hegyre, nekik is volt mit tenni ott a faluba. Az alacsony helyeken még a házakba is bement a víz. A szőlőkbe is hatalmas kár volt. Kaccsolni, kötözni nem kellett, megkapálni viszont, meg kellett. Az eső után nagyon nőtt a gaz. Kezdtünk újra kapálni járni. Kis kapánknak még kevés fénye volt. Vasárnap reggel Apu mondja Anyunak: - Öltöztesd fel ezeket a lányokat a szép ruhájukba. Elviszem őket Dombóvárra, vasutas nap van, hadd érezzék kicsit jól magukat. Mi nagyon megörültünk. Az állomásra mezítláb mentünk. Apu a szatyorba hozta a fehér szandálunkat és a fehér térdzokninkat. Mikor az állomásra értünk megtörölgette a lábunkat, és felvettük a szép szandált. Apu boldogan szállt fel velünk a vonatra, én mindig mögé bújtam, a fejem lehajtottam, hogy ne lássák a szemem. De azok a bácsik mindig nagyon kíváncsiak voltak, úgy forgolódtak, hogy lássanak, aztán ha így sem sikerült megfogták az állam, és maguk felé fordítottak. Majd mindig kérték: - Na! Nyisd ki azt a szép fekete szemed, úgyis tudjuk, hogy ma reggel sem mostad meg!
Én erre még jobban becsuktam, még jobban odabújtam Apu mögé. Ilyenkor Apu felvett az ölébe. Nagyon jó volt ott lenni. A restibe Apu ivott egy üveg sört, nekünk bambit vett. Hosszú barna padok voltak az ülőke rész fából, a díszes kacskaringós lábai kovácsoltvasból. Apu a barátaival diskurált, mi meg boldogan iszogattuk a csatos üvegből a bambit. Mikor kifogyott, kézen fogott bennünket és elmentünk a Békeparkba. Emlékeztünk rá hogy már jártunk ott egyszer. Nagyon sok gyerek volt, várni kellett, hogy valamelyik ráunjon a hajóhintára, mikor felszabadult egy, szaladtunk, hogy nehogy elfoglalja más. Kati nagyon szemfüles volt, bele is ugrott, engem fel kellett emelni, mert olyan magasan volt, nem értem el. Hatalmas hársfák most virágoztak, boldogan szárnyaltunk minél magasabbra. Estig ott hintáztunk volna, de a sok bambi, amit megittunk, nem hagyott, pisilni kellett. Itt a parkba nem úgy volt, mint a mezőn, hogy csak leguggolunk, ahol éppen vagyunk, WC kellett keresni. Apu elvitt bennünket a fűtőházhoz, mosdó öltözőnél találtunk megfelelő helyet. Kicsit megszeppenünk a látottakon. Eddig ilyet még nem láttunk, csak egy zsinórt kellett meghúzni és eltűnt ott a lyukba a víz. Egy kis csapot elfordítani ott meg folyt a kezünkre, mikor készen lettünk Apu kézen fogott bennünket, és bementünk egy terembe. Hatalmas helyiség volt, sötétkék függöny kicsit összehúzva. Sok szék, aztán egy kis magas asztal, rajta olyasmi doboz, mint a mi rádiónk, de ennek az elején még futkároztak is. Sokan voltak ott benn, de azért talált nekünk helyet. Engem az ölébe vett, mert a székről nem láttam semmit. Pedig nagyon érdekes volt. Az emberek néha fel kiabáltak: - Góóól! - Apu is velük kiabált. Kati és én is csak nagy szemekkel figyeltük az érdekes dolgot. Később elcsendesedtek az emberek. Egy bácsi oda ment a dobozhoz, valamit ott piszkált, és elhallgatott. Kimentünk a mozdonyok közé. Volt ott egy olyan érdekes gödör, fölötte egy sínpár, a gödör szélén meg sok szerteágazó sín szaladt minden irányba. Apu oda ment az egyik egyenruhás bácsihoz, és beszélt vele. Mi nagyon vártuk mi fog történni. Felszálltunk egy mozdonyra, az hatalmas gőzfelhőben rágurult annak a gödörnek a sínjére. Megálltunk. A mozdony egyet fütyült, majd a sínek végében egy kicsi házikóban az egyenruhás bácsi felhúzott egy kart és mi a mozdonyon elkezdtünk forogni. Mikor megálltunk, teljesen más irányba jöttünk ki a körből. Nagyon tetszett nekünk. Szerettük volna, ha folytatódik, de Apu mondta, hogy a mozdonynak időben oda kell érni, ahova megy. Mikor leszálltunk a szépruhánk csupa fekete volt. Apu megpróbálta eltüntetni róla a foltokat, de még jobban elmaszatolta. Visszamentünk a Békeparkba, mert közben nagyon megéheztünk. Vett nekünk virslit, aztán olyan valami kicsit csípős sárga krémbe mártogattuk, de én inkább anélkül ettem. Végén a sátrakhoz mentünk, ahol nagyon sok érdekesség volt. Apu mondta, választhattok magatoknak valami játékot. Nekünk egy olyan pici labda tetszett, aminek gumis madzagja volt, és ahogy eldobtuk visszajött hozzánk. Hazafelé egész úton ezzel játszottunk. A szandálunkat, zokninkat, nem kellett levetni, mert már olyan piszkos volt mindegy volt annak már. Otthon Anyunak elmeséltük az egész nap történetét. Similabdánkat nem sokáig élveztük, a harmatos fűben levált róla a szép színes papír, a fűrészpor szerteszét hullott ...

konny

 Elkezdett folyni a könny a szeméből

Anyu mikor mi reggel útnak váltunk a vasutas napra, azt se tudta hol kezdje a munkát, olyan sok tennivalója volt. Megetette a jószágot, és felment a dombra a kapájával. Egy kicsit elidőzött, megpihent mikor felért. Leült egy rég kivágott diófarönkre. Eddig még nem is nagyon volt ideje, hogy így körbe nézzen. Amióta ide jöttek lakni, még egyszer sem volt így egyedül. Most is ebben a kis fél órában már többször körbe tekintett, keresett bennünket, már nyitotta volna a száját, hogy nevünket kiáltsa: - Katikám, Marikám merre vagytok mikor eszébe jutott, hogy nemrég bocsájtott utunkra. Aztán csak ült, és gondolatai elkalandoztak. Milyen rég volt, és egy szál virág, amit oda adott annak a jóképű fiatalembernek, hogy megváltoztatta az életét.
Vajon miért is nem jöttek meg akkor a testvérei a hadifogságból? Azért hogy az ő élete így alakuljon? A bál, az a várakozás, a félelem, hogy nem látja többé. Aztán az a hosszú ősz, mikor vasárnaponként megjelent, mindig egy szál rózsával, és mindig piros rózsával, mert az is piros volt, amit tőlem kapott. Kapott? Kikönyörgött! Igaz nagyon jó volt odaadni. Pedig akkor még én úgy szerettem volna nagylány lenni. Az volt az első bál az életemben, és már akkor csak úgy ellopta a szívemet, hogy nem is tudtam másra gondolni, csak rá. Ezerszer gondoltam már, ha édesanyám nem enged el a bálba, vajon megtaláljuk egymást? Mikor egy vasárnap nem érkezett meg milyen fájó volt. Lehet nem is szeret, aztán mikor elmesélte, hogy neki már volt egy házassága, igaz ő nem akarta, de nem tehetett mást. Hiába mondta, hogy ő nem akarta, nem szerette, de az én gondolataim csak ott jártak. És ott van az a kislány, aki miatt házasságot kellett kötni. Vajon az idő haladtával, nem-e engem is csak úgy elhagy! És ha nekem is lesznek majd gyerekeim? Jaj mit is cselekedjek? De akár mit is gondoltam, az utolsó gondolat mindig az volt, mellette a helyem, jóban, rosszban, és kell tudom szeretni az ő gyerekét is. Aztán megvolt válás, a kislányt az anyának ítélték, az én Józsimnak gyerektartást kellett fizetni, nem kereste a kislányt, nem is látogatta, pedig én nem elleneztem, sőt még küldtem is. Nem tehet az a kislány arról, hogy a világra jött! Mert még ha féltékeny is voltam, de a szívem nagyon fájt, hogy az a kislány úgy nő fel, hogy nem ismeri az apját, de aztán minden szó hasztalan volt. Egyszer egy alkalommal együtt utaztunk a vonaton, akkor köszöntek egymásnak, pár szót váltottunk is. Örültem annak a találkozásnak, nem kellett, hogy a későbbiekben félelmem legyen, hogy egyszer el hagy majd miatta. A volt felesége is egy férfi társaságában volt. A kislány az ő ölében ült, és apunak szólította. Figyeltem Józsim arcát, nem okozott fájdalmat neki, sőt lehetett látni, hogy egy megnyugvás, hogy rendeződtek a dolgok. Józsim mindig mondta, nem érzi, hogy ő lenne a gyerek apja, csak a körülmények úgy hozták, hogy a nyakába varrták, ő meg inkább elfogadta a megállapodást, mint sem pereskedett volna. Vajon ha tudom ott a kutasi állomáson, hogy ő már egy elvált ember, kellett volna úgy is? Bármerre hessegettem azokat a gondolatokat, hogy kétségeket keressek, nem találtam olyat, hogy azt mondjam nem kellett volna. Mikor elkísért a szentháromságig, és kérte, hogy este legyek ott a bálba, az a délután soha nem akart, elmúlni. Aztán a pillanat mikor megláttam, és ahogy nézett körbe, keresett a szemével, és táncba vitt, mikor először egymáshoz ért a kezünk, de jó is volt. Aztán a várakozás, hogy eljöjjön vasárnap. Majd a leánykérés, kicsit hamar jött, olyan jó volt az a várakozás, a tudat édesapám szerető gondoskodása. De el kellett menni. Soha nem felejtem el édesanyám szavait, mit gondolsz, majd a miniszterelnök jön el érted hatlovas hintóval? Nem volt jó az özvegytanító, azt mondtad nem akarsz az árvák mostohája lenni, most ez sem jó? Nem akartam én nemet mondani, csak még egy kicsit szerettem volna lány lenni. De hát el kellet mennem. Ott voltak a kisebb lánytestvéreim. Aztán azok a gyötrelmes napok ott az anyósomnál. Mikor soha nem laktunk jól. És azok a pillanatok, amire legtöbb asszony örök életébe boldogan gondol vissza, na, az nekem nem adatott meg. Arra az első éjszakára ott az istállóban. Elmúlt gyötrelmek, keservek, de aztán megszabadultunk. Utána ott a polyvás kunyhóba, amikor nehéz volt találni olyan sarkot, hogy ne essen ránk az eső. Átéltük azt is. Mikor ide jöttünk, ott lenn a réten, abba a nagy hóesésben, azt sem tudtam melyik dombra kell felmenni, a sok egér a szalmazsákon. Te egek ura, milyen hatalmas utat járatsz te meg velem. Most meg már itt ebben a kis kicsi kis palotában minden a miénk, nem kell számadással tartozni senkinek, ha egy darab kenyeret akarok enni. És itt vannak az én drága kincseim, Katikám, Marikám.
Most, hogy így átgondolt mindent, megint kiáltani akart, Katikám, Marikám, de aztán eszébe jutott, hogy hisz Apuval elmentünk. Megtörölgette könnyekkel teli arcát, de nehéz volt abba hagyni a sírást, a végén már azt sem tudta miért sír, de csak úgy patakokba folyt le az arcán. Évek óta nem volt ilyen pillanat hogy egymagába legyen. Sírt már sokat azóta is, de hogy így áttudja gondolni az eddig megtörtént dolgokat, nem volt alkalom.
Ej Margit, indulj, csináld a dolgod, mert senki nem csinálja meg helyetted. Ma vasárnap van, a szőlőbe nem megyek ki. Azzal nekilátott, a kertet kapálni. Ebédről nem kellett gondoskodni Józsi monda, hogy majd a negyedötös vonattal jönnek haza. Meg-megállt, néha még csak úgy elkezdett folyni a könny a szeméből, mert ha egyszer neki indul, nehéz azt megállítani ...

szentivan

 Szentiván

Sokáig tartott mire kicsit megnyugodott, de a gondolatok csak a múltat hozták vissza. Az anyós szavai, Józsinak nem vág az esze, ne járjon iskolába , hogy tud egy anya ilyent mondani. Elküldeni teheneket őrizni télen-nyáron mindig mezítláb, télre kapott egy faklumpát, az volt kibélelve szalmával. Aztán a kiskabát ami rajta volt, olyan volt mint a rosta. Szegény uram, mennyit szenvedett. Bezzeg a Pista urasan járt Kaposváron az iskolába. Abban a télben mikor ott voltunk, néha mikor haza jött, nem kellett neki az istállóban aludni, bent aludt a tiszta szobában. Mi meg kinn a az istállóban.
A mostoha tizenkét szekér fát adott el amit mi vágtunk ki és fűrészeltünk el. Azt mondták: - Margitunk nem tud bánni a pénzzel, majd mi vigyázunk rá. - Egy fillért nem kaptunk belőle. Jó lenne elmenni hozzájuk, és megmondani, hogy nélkülük is boldogulunk. Megmutatni, hogy a Józsim télen nyáron fűzős cipőben jár. Nem hagyta a gondolat, megjönnek az ünnepségről ráveszem az én Józsimat, hogy menjünk el hozzájuk.
Vacsorára levágott egy csirkét, a nagyobb részeit kirántotta, az aprólékból becsinált leves lett. Maradt még ideje, hogy egy tepsi piskótát süssön, jól megszórta meggyel, mert mi úgy szerettük. Ki-kinézett, aztán mikor hallotta, hogy elment a vonat, élénk jött.
A rét közepén találkoztunk össze. Én nagyon vártam már, hogy oda bújjak hozzá. Anyunak is nagyon hiányoztatok már. Leült velem ott a réten, és oda bújtam kicsit szopizni. Aztán hazáig meséltük a sok érdekességet. Azt az érdekes dobozt, amiben láttuk, hogy az emberek szaladgálnak. A mozdony mikor csak úgy forgott azon az érdekes szerkezetének. Egész úton be nem állt a szánk. Otthon szép ruháinkat levetettük és irány fel a diófára. Mert akár milyen jó is volt ez a mai kirándulás, nekünk ez volt az igazi játék. Anyu feladta a fára a kis tányérunkat. Tudta, hogy, ma kétszer háromszor is kell majd fordulnia. Ők is ott kint ettek a partoldalba a fa alatt az ölükben a tányérral. Sokat ettünk, mert az, amit Apu vett, nem nagyon ízlett nekünk. Később kimentünk a rétre hancúrozni. Anyuék is kijöttek. Csodálatos este volt. A nap egészen későn kezdett lenyugodni, lenyűgözött mikor kezdett sötétedni és lámpa gyulladt fel mindenhol, Szentiván éjszaka volt. Nem is akartunk lefeküdni …

 

latogatas

A látogatás

Mikor már nem találtunk több szentjánosbogarat, lefeküdtünk a fűbe, néztük a csillagokat. Apu minden csillagnak adott valami nevet, aztán mondta olyan fényes csillag nincs ott fenn az égen, mint az a kettő, akik itt ragyognak a fűben. Felkapott bennünket és bevitt. Anyu odabújt hozzánk, még mielőtt belekezdett volna a mesébe, mi már aludtunk. Akkor előhozakodott azzal, amit napközben elgondolt:
- Te Józsim, mit gondolsz, nem kéne elmennünk a mamáékhoz? Még nem is látták ezeket a lányokat. Most nincs is olyan sok munka. Apu egyből ráfelelte: - Felőlem elmehetünk. Úgy intézem, hogy legyen szabadnapom. Anyu megörült, legalább meg tudja mutatni, hogy igenis tud bánni a pénzzel. Hogyan bánt volna azzal, amit a kezébe sem foghatott. Másnap még Apu ment szolgálatba, de utána szabad volt. Anyu elkészítette a szépruhánkat, még játszani is szépet rakott. Útravalót is készített. Rántottcsirkét, és a szokásos linzerkarikát. Mi nagyon vártuk az utazást és, hogy megismerjük a nagymamánkat. A szomszédban a gyerekek mindig mondták, hogy milyen jó volt a mamánál, mi csak nagyokat hallgattunk, mert még nem is ismertük.
Elérkezett a nap. Korán keltünk, de ez nem volt furcsa. Hiába volt nyár, gumicsizmában kellett menni mert a rét hajnalban harmatos mindig. Az állomásra érve, áthúztuk a szép fehér szandálunkat és zokninkat. Nagyon izgatottak voltunk. Még épp, hogy kezdte a nap a sugarait megmutatni. Nem kellett sokat várni, beérkezett a vonat. Apu felemelt bennünket. Keresett helyet, hogy mindketten az ablak mellett tudjunk ülni. Én most is bújtam csak Anyu mögé, ne adjak lehetőséget, hogy lássanak. Később már aztán annyira élveztem az utazást, el is felejtkeztem. A vonat sokszor meg állt. Közben szálltak fel mindenféle emberek, Aput sokan ismerték. Ilyenkor mikor elkezdett beszélgetni valakivel én oda bújtam Anyu közelébe, hogy ne lássák a szemem. Aztán készülődtünk a leszálláshoz. Az állomáson derült ki, hogy a korai busz nem megy be a faluba, ahol a mamáék laknak. Se baj, öt-hat kilométer gyalogláshoz hozzá voltunk mi szokva. Most meg nem is a mezei munka vár ránk, hanem játék.
Kértünk a faluból mezőn folytattuk az utunk. Felhúztuk a gumicsizmát, mert Anyu szerette volna, hogy mikor majd oda érünk, szép fehér legyen a szandálunkat. A falu végén, a cigánysoron mentünk keresztül. Mi még ilyent nem láttunk. Nagyon kicsi kis putrik voltak. Az ajtó helyett szakadt zsák volt felakasztva. Ruha nélkül futkároztak a mosdatlan kis gyerekek. Kint az udvaron tűz mellett ültek kócos hajú cifraruhás asszonyok, némelyiknek ekkora pipa füstölgött a szájában. A férfiak valamit tevékenykedtek. Fát vágtak, vagy ők is csak ott ültek a tűz körül cigarettát szíva. Vége hossza nem volt ennek a szegényes, számunkra félelmetes házaknak.
A gyerekek csapatokba verődve követtek bennünket. Apu engem felvett a nyakába, mert néha sovány, éhenkórász kutyák szaglásztak, és vicsorították a fogaikat. Katival nyahorogtunk, és mondtuk: - Mi ide többet nem jövünk. - Aztán vége lett végre.
Virágos réten, fehér törzsű fák között folytatódott az utunk. Ez már tetszett, ilyen fát még nem is láttunk. Aztán a messzeségben előbukkant a templomtorony. Anyu biztogatott bennünket, hogy szedjünk virágot. A rét nagyon lapájos volt, még jó, hogy hogy gumicsizmában voltunk, azon is majdnem befolyt a víz. Sok olyan virág volt, amit még nem láttunk. Mikor már egy szép csokorra valót szedtünk, Anyu sással összekötötte. Közeledünk a faluhoz. Anyu segített átcserélni a szandálunkat. Megigazította a hajunkat, és megálltunk egy kis fehér ház előtt.
Kicsit nagyobb volt, mint a miénk. Mögötte volt egy istálló is úgy, mint a hegyen a Feri bácsiéknál. Aztán arra hátul még fészek is volt és szalma-, szénakazal. A házzal szemben egy kis aranyos kis házikó, kéményéből kékes füst kacskaringózott álmosan. Kicsit ott időztünk. Mamámék nem tudják, hogy jövünk. Vártuk, hogy valaki kijöjjön.
Mi már kezdtünk türelmetlenkedni. Akkor Apunak támadt egy ötlete. Menjenek be a lányok. Mi már nagyon kíváncsiak voltunk, és örömmel ráálltunk. Kezünkben a virágcsokorral elindultunk a kis ház felé. Mikor már egész közel voltunk, egy feketeruhás néni lépett ki az ajtón. Meglepetésében meg sem tudott szólalni. Mi törtük még a csendet, illedelmesen köszöntünk: - Csókolom!
Mamánk még most tudta, hogy kik is vagyunk. Akkor Anyuék is bejöttek. A mama átölelt bennünket. Majd sírva csókolgatott: - Jaj, Józsim, Margitom hát ti vagytok? Ezek a szép Kislányok?
Akkor Apu mondja: - Ez itt Katika, még itt született Kutason, azért lett a Kati a neve, mert a mamámat is úgy hívták, ő nevelt fel és nagyon szerettem. - Ez még itt Marika, és odavezetett a mamám elé. Őt még a Kati nevezte el. Mamám örömében még behívni is elfelejtett. A nagy neszre egy borostás ősz papa jött elő az istálló felől. Kicsit távolabb megállt, aztán nem túl kedves hangon csak annyit mondott: – Na, ide találtatok? Már ideje volt.
Apunak megrándult az arca, már szólni akart, mikor Anyu megrángatta a kabátja ujját. Mamánk végre magához tért a nagy meglepetéstől. Kinyitotta előttünk az ajtót, mi meg kíváncsian beléptünk ...

 

mama

Mama

Mi megilletődve léptünk be a kicsi házikóba. Nagyon elvarázsolt bennünket. Az ajtóval szemben egy, ágy volt, mellette egy kis kredenc. Az ablak előtt volt az asztal, még rajta voltak a reggeliről maradt edények. A sparhelt szélén még ott volt a tejes lábas. Tej édeskés illatára összefolyt a nyál a szánkban, de a világ semmi pénzéért nem kértünk volna. Mama maga elé állított bennünket, aztán nagy örömmel felvett a karjába, előbb a Katit, aztán engem. Én jobban szeretem volna, ha nem kerül erre a sor, mert nem akartam más karjába lenni csak Anyuéban. Alighogy felemelt már sírásra görbült a szám. A mama sem volt kisgyerekhez szokva, így szerencsére át is adott rögtön Anyunak. Tudta mivel tud megnyugtatni, kimentünk a házikó elé és leültünk a padra. Az ajtó nyitva maradt, hallottuk a benti beszélgetést. Katit kérdezte szeretne - inni egy kis tejet, Mivel vendégségbe még soha nem jártunk, Kati nagyon szeretett volna tejet inni, de inkább azt mondta, köszönöm nem kérek. Apu biztogatta, igyál csak, ha szeretnél, de ő megvárta, hogy bemenjünk. Mikor már megnyugodtam, Anyu bevitt, én úgy helyezkedtem, hogy jó messze legyek a mamámtól. Kis idő múlva megtört a jég, mama készített az asztalra bögrét tejet, mi néha-néha Anyura néztünk és vártuk, hogy intsen a szemével, hogy szabad. Mikor érkezett a jel, mi boldogan szürcsöltük a langyos édeskés illatú tejet. A beszélgetés nehezen indult, olyan sok minden történt azóta a tél óta, mikor Anyuék a sok ígérgetésre ráuntak és itt hagyták ezt a házát. A csendet a mama törte meg, Pistát a mostoha fiát hozta fel.
- Tudjátok, Pista elvégezte azt az iskolát, és most ott van Kaposba a vágóhídon, magas, nagyon magas beosztásba, ha szeretnéd fiam, neked is lenne ott valami munka. Aztán tavaly vettünk neki „ótót”, hogy, könnyebben be tudjon járni. Aztán a tavaszba meg bementek Kaposba lakni. Minden hónapba jönnek, hozzák a kis Erzsikét. Egy kicsivel nagyobb lehet, mint a Kati.
Apu, Anyu csak hallgatták, aztán mikor a már kifogyott a dicsekvésből akkor jutottak csak szóhoz. Anyunak nagyon fájt, hogy a saját fián nem segített, és még ezeket a szavakat is olyan dicsekvéssel mondta. Apu kemény természetű volt, ha valami nem úgy sikeredett, ahogy gondolta akkor sem keseredett el, a hideg szél, a fagyoskodás megedzette, mikor egész kicsi gyerekként őrizte a teheneket, vagy amikor hónapokon keresztül menekült, mert megszökött a fogságból. Most sem vette a szívére a hallottakat. Mikor már látta, hogy befejezte a mondókák az anyja, akkor megszólalt:
- Elég volt a tizenkét szekér fát ára az autóra, vagy kellett hozzá tenni? Aztán meg, van énnekem munkám, de ha nem is lenne, akkor sem mennék oda alantas munkára ahol a Pista a vezető. Ha meg már a házat emlegette, van mi nekünk olyan palotánk olyan nagyon szép helyen, hogyha ingyért adnának Kaposba házat, akkor sem kellene. A két csillagomról még nem is kell beszélnem, mert láthatja, itt vannak a szeme előtt aztán ránk mutatott. Anyunak már meg sem kellett szólalni. Mi meg az összes tejet megittuk már, csak hallgatunk csendben. Szerettünk volna már játszani, nem voltunk hozzá szokva az egy helyben üléshez.
Mikor Apu már elmondott mindent, ami kikívánkozott belőle, hallottuk, hogy Apu mostoha apja hajt ki szekérrel az udvaron, még arra sem méltatott bennünket, hogy megnézzen. Én ennek nagyon örültem, mert nem szerettem, ha idegen ember hozzám ér. Az meg különösen nem, ha a puszilgatással összenyálazták az arcom. Mama mikor látta, hogy a szekérrel elment a mostoha, kézen fogott bennünket és megmutatott mindent.
Kezdte a házzal, benyitotta az ajtót aztán fogta a kezünket, hogy oda nem megyünk be, ez a tisztaszoba. Elámultunk, olyan magasan volt a sok párna az ágyon, majdnem a plafonig ért.
A tetején a gyönyörű hajas baba, csodaszép ruhában. Mire körbejárt volna a tekintetünk, már húzott is tovább. Benyitott egy helyiségbe, ez volt a kamra, a rudakon hosszan lelógó kolbászok láttán, még ha nem is rég szálltunk el az asztaltól, újra éhesek lettünk. Kértünk a kolbászból. Erre a mama azt mondja- ez nem a miénk, ez a Cseresznyéséké, a harmadik szomszédban laknak. A miénk ott van őnáluk, így nem fogy. Mi ebből semmit nem értettünk, csak azt vettük zokon, hogy nem kapunk kolbászt.
Aztán kivezetett bennünket az istállóba, majd a fészerbe, de ott mi már elengedtük a kezét és bele huppantunk a friss virágillatú szénába.
Közben ott benn Anyuék meghányták-vetették a történeteket. Apu boldogan ölelte át Anyut, és mondta neki, látod jól tettük, hogy akkor útnak vetünk a nagyvilágnak. Ha itt maradtunk volna most is csak a Pistára kereshetünk volna. Így meg a magunk urai vagyunk, senki nem veheti el tőlünk a mi szép kis palotánkat. Majd elhívjuk búcsúra, lássa csak meg, hogy nélkülük is boldogulunk.
A mostoha egész nap távol volt. A mama próbálta keresni a kedvünket, de nem igazán találta el. Ebédet Anyu csinálta. Mert ismerte, hogy mennyire sajnálja az ételből
a belevalót. A meghívást örömmel vette, megígérte, hogy eljön. Búcsúzáskor jól összenyáladzott, győztem törölgetni az arcom a ruhám ujjába. Az úton Kati nagyokat nevetgélt, nem tudtuk mire vélni a jókedvét, mikor már jó messze jártunk akkor elmondta:
- Mielőtt eljöttünk és a mama el volt foglalva valamivel, beosont a tisztaszobába, és jó párszor ráugrott arra a magas vetett ágyra. Mindenki nagy nevelésbe tört ki. Az utat végig nevettük. Még azt sem vettük észre, hogy átértünk a cigánysoron. A vissza út rövidebbnek tűnt talán azért mert már nem voltunk tele kíváncsisággal. Jákóban a vasútállomáson Kati egy újabb meglepetésben részesített bennünket. Elővett Anyu táskájából egy szál kolbászt: - Hát ez?-kérdi Apu. Akkor Kati elmesélte mit mondott a mama mikor megmutatta a kamrát, hogy ez itt nem az ő és, hanem a Cseresznyéséké, és hogy mi szeretünk volna enni belőle, de nem adott. Bevitte a gereblyét és addig piszkálta, amíg le nem esett. Anyu megakarta dorgálni, hogy ilyent nem szabad csinálni, de Apu még védelmébe vette: - Jól tetted kislányom, és letört a száraz kolbászból egy jó nagy darabot mindeniknek, és még magának is tört belőle. Anyu meg csak a fejét csóválta: - Te lány, te lány!! ...

 

szuszogosmagdi

Szuszogós Magdi

A kolbász nagyon kemény száraz volt, de mi úgy ettük mintha sosem ettünk volna. A vonatra sokat kellett várni, így elmentünk a közelben lakó Pista bátyánkhoz. Pista bátyánk, Anyu bátyja volt. Ide nősült Jákóba, a gazdasági udvar mellett laktak. Ilonka, a lányuk egy héttel volt fiatalabb Katinál.
Nagy szeretettel fogadtak bennünket.
Nekünk gyerekeknek, kint a lugas alatt terítettek meg. Ilonka ángyom süteményt, és egy üveg kancsóban málnát tett az asztalra. Hajunkat simogatva kínált: - Egyetek kis virágszálaim!
De mi nem mertünk hozzányúlni. Vártuk Anyut, hogy intsen a szemével. Aztán meg is jelent az ajtóban, majd még szóval is biztatott, egyetek bátran.
Közben Anyuék ott benn beszélgettek. Rég nem látták egymást. Igazából mióta elkerült oda Dombóvárra nem is találkoztak. Apu néha mikor erre felé volt a vezénylése látott egy-egy rokont, de hogy beszélgettek volna, arra nem kerül sor.
Volt mit kibeszélni magukból. Pista bátya a gazdaságba dolgozott, az ángyom otthon rendezte a kertet és a jószágot. Aztán Anyu is elmondta, hogy milyen nehézségeken kellett átvergődni, hogy legyen kis hajlékuk. A sok-sok munkát, a vihart, ami miatt most útnak tudtak válni, mert kevesebb a munka. Az aggódás, hogy a télen lesz-e elegendő takarmány a jószágnak. A másodjára vettet száz napos kukorica nemrég kelt még csak ki.
Vajon milyen ősz várható. Később minket gyerekeket, Pista bátyánk elvitt megnézni a lovakat. Ilonka minden nap mehetett, neki nem volt olyan érdekes, mint nekünk. Kocsival néha utaztunk, de lóháton még nem ültünk. Egy nagy istálló tele volt lovakkal. Nekem félelmetes volt ott, a nagy lovak közt, de nagyon szerettem volna felülni. Kati és Ilonka, már fent ültek, de nekem nem volt elég bátorságom. Akkor Pista bátyám felült és felemelt maga mellé. Így már nem féltem. Lepésben kimentünk a határba. Nagyon jó érzés volt ott a lóháton, igaz mikor prüszkölt egyet és csupa lónyál lettem, az már nem tetszett. Mire visszaértünk a határból, már a vonat is elment. De nem bánkódtak Anyuék, mert boldogan töltöttük a délutánt, legalább nem emlékeztünk a délelőtti fagyos vendégjárásra. Még vacsorára is ott maradtunk, ángyom hogy a kedvünket keresse palacsintát sütött. Kinek milyen kellett, én a mákosat szerettem a legjobban, Kati diósat, Ilonka túrósat kért, Anyuék meg amilyen megmaradt, olyat ettek. Most már azért figyelte Apu az órát, nehogy, az utolsó vonatot is elszalajtsuk. Kikísértek bennünket az állomásra. Sokáig integettünk. Az új kaland után, elfelejtkeztünk a mamánkról. Számoltuk a vasút mellett lévő fenyőfákat Kati már húszig el tudott számolni. Ha attól több volt, újra kezdte. Oda voltunk tapadva az ablaküveghez alig vártuk, hogy újra legyenek fenyőfák hogy, lehessen számolni. Kaposvárig volt még sok helyen. Utána már nem láttunk, így már unalmas lett az út, és el is fáradtunk. A végén elaludtunk. Anyuék sajnáltak felébreszteni. Hátiba vittek haza bennünket. Otthon minden rendben volt. A reggel bőségesen megetetett jószágok már nyugovóra tértek. Anyuék nem csaptak nagy zajt, hogy ne is ébredjenek fel. Ők is nyugovóra tértek, de sokáig nem tudtak elaludni. Nem számítottak jobb fogadtatásra, de hogy velünk gyerekekkel is ilyen rideg legyen a mama, arra nem gondoltak Anyu szeretett volna elmenni az ő szüleihez is. Apu megígérte a jövő héten Kutasra utaznak. A kutasi papánkat már ismertük, de a mamánkkal még nem találkoztunk. Nagyon vártuk az újabb utazást. Most, hogy a mezőre nem kellett menni, nagyon sok időnk volt. A szőlőkben hamar elvégeztük a sarabolást kötözést, kacsolást. Játékra is több idő volt. Néha a szomszéd kislány is feljött játszani. Ilyenkor szembekötősdit játszottunk. Magdit könnyű volt követni, mert szuszogott, ahogy ment előlünk, Katival egymás közt el is neveztük szuszogós Magdinak. Néha mi is lemehettünk játszani hozzájuk. Nekik nagyobb házuk volt, mint a miénk. Ott is volt olyan szoba, mint a mamámnál, hogy csak az ajtóból néztünk be mikor megmutatták. Katival összekacsintottunk, mikor a szép hajasbabát megláttuk az ágy tetején. Mikor magunkra maradtunk mondtam neki, nem ám itt is felmászol az ágyra, és összeugrálod!

    Miért ne, itt még a babát is elhozom az ágy tetejéről. - Aztán nevetett egyet ...

kutasfele

Kutas felé

Kati szerencsére nem tudta elhozni a szuszogós Magdi ágy tetejére ültetett babáját a tisztaszobából. Magdi mamája a szobakulcsot az alsószoknyája zsebében tartotta. Még a Magdi sem játszhatott vele. Ha nekünk ilyen szobánk lenne, mi biztos bemehetnénk, és a babával is játszhatnánk
Néha náluk játszottunk. Ilyenkor mindig visszafogottnak kellett lenni, mert az öreg mama nem szerette a zajt. Magdi szeretett jönni hozzánk. Nálunk nem volt baj, ha hangosak voltunk. Apu, ha éppen otthon volt, még ő is játszott velünk
Aztán egyik nap jön haza Apu a jó hírrel, holnap megyünk Kutasra! Hurrá tapsoltunk örömünkben. Anyu is nagyon nagy örömmel várta a holnapot. Végre láthatja szeretett testvéreit, szüleit, falubeli ismerőseit. A nagy izgalomban egész éjjel nem aludt
Mikor eljött az idő hogy ébresztett bennünket, elég volt egyszer mondania, már talpon is voltunk. A hajnali vonattal mentünk. Ettől szebb reggel nem is lehetett volna. A hajnali égbolton a legelső napsugarak akkor bújtak elő, mikor leértünk a rétre. A rét fehér ködbe burkolózva várta ezeket a drága simogató sugarakat. A meleg napsugarak pillanatok alatt átvarázsolták a rét ködben úszó takaróját, életet adva a természet összes élőlényének. A fűzfák zegzugos ágain kakukk kezdte az énekét. Anyu most is mindig mikor kakukkot hall, megkérdezte: - Kakukk madár mondd meg nékem hány évig élek?
És a kakukk elkezdte, az egész utat végig kakukkolta nekünk. Elejével számolták, de aztán mikor már száz körül tartottak beleuntak a számolásba. A fűben nyuszik ugrottak fel, és mivel látták nincsenek veszélyben, nem is szaladtak messze. Néha váratlanul békák ugrottak a lábunkra. Nem féltünk tőlük, de most nem volt idő kézbe venni, most sietni kellett az állomásra, boldogan dudorásztunk. Kutasra megyünk mondogattuk nekik. Várjatok békák, majd holnap játszunk veletek. Mire a réten átértünk és visszafelé néztünk, a domboldalon a házunkig felért a napnak a sugara. A Kapos híd pallói lépésenként visszhangozták: - Kutasra utazunk, Kutasra utazunk! Anyu, Apu, nevetgéltek mögöttünk: - Be vannak sózva ezek a lányok! Nagyon izgatottak voltunk. Az állomáson átcseréltük a csizmát, a szép fehér szandálunkat vettük fel. Anyu megigazította a hajunkat, közben Apu elrakta a csizmáinkat. Kis idő elteltével nagy füstölgéssel berobogott a 424 gőzmozdony. A mozdonyról Apunak kiabált a fűtő: - Castro! Hová utazol? Gyere, segíts szenet lapátolni! - Majd holnap Karalábé!
Felszálltunk az első kocsiba. Munkába igyekvő szundikáló emberek között keresgéltünk helyet. Bő-szoknyás paraszt nénik nagy kosarakkal állták el az utat. Apu segített átevickélni köztük. Jó időbe telt, mire le tudtunk ülni. A fülkében már többen is voltak. Mikor beléptünk egy bácsi adott helyet az ablak mellett. Most is a fejem nem nagyon fordítottam úgy, hogy szemem látható legyen. Mikor odafészkelődtem az ablakhoz, kifelé néztem.
A velünk szemben ülő kalapos néni beszédbe elegyedett Anyuékkal, ő Pestről utazott, kicsit affektálva beszélt. Dicsérte, egekig magasztalta a városrészt ahol lakott:
-Tudja kedves, ott a Nagyváradi út sarkánál, hát ott olyan közel van minden. Aztán az a sok fa, a park is közelben van. Alig kell pár métert menni, már is ott a villamos megálló. Anyu csak bólogatott, meg válaszolgatott, igen, igen. Aztán mikor a kalapos néni kifogyott a szóból, Anyu is elkezdte:
- Hát igen, mi meg ott lakunk az Akác és a Hársfa utca sarkán, hogy ott milyen jó a levegő! Aztán mikor felhozzuk a tejet, még habos, és meleg. A tojás is még meleg néha, mikor behozzuk, és az a madárcsicsergés, ami ott van! El sem tudom mondani milyen jó ott lakni. Igaz lányaim? - Aztán egy nagyot kummantott, mi buzgón bólogattunk, megszólalni nem mertünk, nehogy rosszat mondjunk. A kalapos néni is csak bólogatott, nem merte megkérdezni, hol is van az az Akácfa, Hársfa utca sarok. Mi Anyuval össze-kacsintottunk, aztán mi is olyan affektáltan kezdtünk el beszélni. Apu kint a folyosón diskurált vasutasokkal. Aztán a kalapos néni elővette táskájából az uzsonnadobozát, és süteményt vett ki belőle. Katinak is meg nekem is a kezembe adott egy süteményt, én nem akartam elfogadni, de beletette a kezembe. Nem volt mit tenni, meg kellett fogni. Nagy bajban voltam, eldobni nem mertem. Úgy csináltam mintha a számba venném a falatkákat, de a szám helyett a kezembe maradt, és az ülés farácsai közé morzsolgattam a hátam mögött. Anyu velem szemben ült, és látta lepotyogni a morzsákat. Fülig ért a szája úgy mosolygott. A kalapos néni mellettem ült, így ő ebből semmit nem látott. Mikor mind elmorzsoltam a néni újra a kezembe nyomott egy süteményt, ezt már még lassabban tüntettem el a rácsok közé, nehogy újabb süteményt adjon. Nagy megkönnyebbülésünkre leszállt, még leszállás előtt jól összenyálazta az arcom a rúzsos szájával. Győztem törölgetni a ruhám ujjával. Kinéztünk az ablakon és integettünk nekik. Utána Anyuval nagyokat nevettünk, és próbáltunk ilyen affektáltan beszélni. Aztán végre megérkeztünk Kutasra. Apu leemelt bennünket.
Mikor elment a vonat, mindent szerettünk volna tudni: - Anyu! Itt dobta ki a lábast a dédpapa? Aztán tényleg Rijekában kötött ki? Hol volt a szőlő ahova vitték a reggelit, és a kis őzike él még? És hova támaszkodott, melyik volt az a kerítés mikor Apunak adta a rózsát? Annyira szerettünk volna tudni mindent, most hogy itt vagyunk, minden történet életre kelt. Lányok egyszerre csak egyikőtök beszéljen! Igen itt lakott a dédpapa és oda mentünk a bakterházhoz, ami az állomással szemben volt, Anyu megmutatta az ablakot ahol kirepült a macskapaprikás. Alig tudtuk abba hagyni a nevetést. Aztán a kerítést Apu mutatta meg.
Szép fehérre volt meszelve a kőkerítés, mintha tudták volna, hogy mi ma megcsodáljuk. Anyu elmutatott arra délnek, ahol mintha egy kis domb emelkedne, Ott volt a dédpapa szőlője, és ott egészen fent a kis ház. Még ezer kérdés lett volna, de már a kíváncsiság is hajtott bennünket, hogy megismerjük a másik mamánkat. Kutas szép kis falu. A házak előtt az út elsöpörve, néhol látszik még, hogy nemrég hajtották ki a teheneket a legelőre. Anyunak a szeme csillogott a könnytől, és a boldogságtól. Ahol kint volt valaki beköszönt. Aztán aki visszaköszönt, megállt egy pillanatra, majd örömmel jött felénk: - Te vagy az Margitom, de régen láttalak. Állj meg már egy kicsit. Össze-ölelkeztek az újra találkozás örömére. Már jó ideje jöttünk mikor elértünk a szentháromságig. Akkor azt kérdeztük, eddig kísérte Apu?
Ej, lányaim ti aztán semmit nem felejtetek el, igen eddig kísért. Ott befordultunk abba az utcába ahol Anyu szülői háza állt. Hétköznap volt, az emberek mentek a dolgukra, ha a papát nem is találjuk otthon, a többiek biztos otthon lesznek. Odaértünk egy kis piros téglaházhoz, Anyu mondta nekünk, hogy menjünk be. Kutya nem volt, így félnünk nem kellett. Elindultunk, bekopogtunk kis idő múlva egy sötét ruhás néni, azaz a mamánk nyitott ajtót. Elcsodálkozott: - Hát ti kik vagytok, hadd nézzelek meg benneteket ...

kigyofeszek

Kígyófészek

Mi csak álltunk ott, és vártuk, hogy valami történjen. Akkor kinyílt újra az ajtó és a papánk jött ki. Boldogan elkiáltja magát: - Katikám, Marikám, drága kis csillagaim! De jó, hogy itt vagytok! Hol van az én drága lányom, Margitom, Józsim?
- Akkor Anyuék előjöttek. Mamánk a meglepetéstől szóhoz sem jutott. Mi meg csak ott álltunk. Papa felkapott bennünket és a szúrós bajuszával összevissza puszilgatott. Végre mikor letett, mamánk is feleszmélt: - Jaj, egek ura, ezek a kis gyönyörű virágszálak a Margitunk lányai! Erre ő is felkapott bennünket és a puszilgatott. Volt nagy öröm, Anyu kisebb testvérei is kezdtek előjönni. Jó sokáig ölelgettek még, mire megszabadultam, mivel én ettől csak azt utáltam jobban, mikor a szemem emlegetik, hogy nincs megmosva, meg hogy cigánylány vagyok. Na, aztán az sem maradt el! Joke, Anyu öccse, jó időre magára haragított, felemelt magasra aztán forgott velem: -Végre hogy láthatom az én kis morémat!
Én meg ott fent a levegőben rúgkapáltam, becsuktam még a szememet is hogy ne lássa. Mikor végre letett, jó párszor elrúgtam a bokáját, majd elszaladtam. Anyu jött utánam megbékíteni. Elbújt velem pár percre az istállóba, itt adott szopizni, hogy ne lássák. Mikor előjöttünk már ott benn volt mindenki. Anyu testvérei közül csak a Bözsit és a Pista bátyánkat ismertük. Volt nagy öröm, a lányok egyből megbarátkoztak velünk. A legkisebb lány alig volt nagyobb a Katinál, őt Ibolyának hívták, aztán ott volt a Zsuzsi, ő már tizenkét éves volt, aztán a Joke tizennégy, aztán a Panni tizenhat, Ági tizennyolc, Marika tizenkilenc, Bözsi húsz. Ilona nem volt otthon már, férjhez ment, Kaposba laktak. A két bátyja is elkerült már a háztól. Pista bátyánk Jákóban lakott, Feri bátyánk Szolnokon.
Mama az első szobába vezetett bennünket, még itt is alig fértünk el. A Bözsit küldte ki a konyhába, hogy reggeliről gondoskodjon. Ők már túl voltak rajta. Ki sem fogytak a kérdésekből. A papa sok mindent elmondott, mikor hazaért tőlünk, de azért mégis más volt, hogy így lát bennünket. Elkészült a reggeli, ott a szobában ettünk a kis tányért az ölünkbe fogva. Rántotta volt, és olyan finom kenyérrel, amiről Anyu szokott mesélni. Mamánk látta is milyen jó étvággyal falatozunk, akkor kiment, és kis idő múlva egy kis langallóval a kezében tért vissza: - Majdnem elfelejtettem, ma reggel sült ki, sajnos csak ennyi maradt belőle. Ej, ha tudtam volna, hogy jöttök, Bözsink süthetett volna többet is. Finom kenyérrel még a tányért is kitörölgettük. A langallót langyos tejjel ettük meg. Beszédből ki sem fogytak. Bözsinek már megvolt az esküvője, most itt laktak a ház mellé épített kis kamrában, de nemsokára elmennek. Kozma pusztán kapnak az állami gazdaságtól egy kis lakást. Gyuri, a férje ott dolgozik. Aztán Ági a húga folytatta a beszélgetést, de jó hogy jöttetek Margitom, így legalább meg tudlak hívni benneteket a lakodalomba. Az ősszel lesz a Panniéval együtt. Anyu elámult, már a Panni is férjhez menő lány lett! Mintha ha tegnap lett volna a nap hogy, megszületett.
Mikor már jóllaktunk, játszani szerettünk volna. Ibolya és Zsuzsi kézen fogott bennünket és kimentünk az udvarra. Én oda susmorogtam Anyuéknak, hogy szeretném megnézni a Csálét, és a Hajszát. Papám meghallotta és szomorúan mondta: - Marikám, a Csálé és a Hajsza nincsenek már meg, kiöregedtek, elvitték őket a vágóhídra. Szomorú lettem: - és az őzike? Aki miatt megették a kutyák a dédpapa reggelijét? - Őzike, az él még! Menjetek Ibolykám kérd meg a Verbulec keresztapádat, hogy engedjen be benneteket a vadasparkba. Zsuzsival és Ibolyával végig kergetőztük az utat. A vadaspark a temetőn túl volt, bekerítve széldeszkával. A kerítés közelében szomorú szemű őzikék, dámvadak figyeltek ránk. Nagyon sajnáltam őket, örültem, hogy ilyen közelről láthatom őket. Még meg is tudtuk simogatni. Én azért jobb szerettem volna, ha szaladhatnának szabadon. Mikor eljöttünk én voltam a kapunál az utolsó, kicsit nyitva hagytam a kaput abban a reményben, hogy talán el tudnak majd szökni. Kértük a lányokat hogy, menjünk ki a szőlőbe. Ráálltak, de előbb hazamentünk egy kis tízóraiért. Mamánk a friss puha kenyérből vágott, és jó vastagon megkente szilvalekvárral. Nem is kellett elcsomagolni, mert éhesek lettünk. A lányok is ismerték a pocsékba ment reggeliről szóló történetet! Megmutatták hol találtak rá Anyuék az őzikére, aztán átmentünk a vasúton, ott már látszott is a dédpapa kunyhója. Lányok mesélték ők is vittek sokszor reggelit, és hasonló esett velük is megtörtént. De mivel ismerték az öreg papa haragját, inkább hazamentek másik reggeliért, mert az édesanyjuktól csak szidást kaptak, de verést nem. A dédpapa már jó pár éve nincs köztünk, mondták a lányok, most az édesapjuk gondozza a szőlőt.
Egyik tavasszal mikor már nem élt a dédi, ők is szerették volna, ha egyszer ott alhatnak. Úgy lett, édesapjuk készített nekik is helyet, aztán már sötét volt mikor valami folyamatos neszezés hallatszott a szalmazsákból. A végén sikerült nekik elaludni. Másnap reggel szerették volna megnézni mi volt az a motozás alattuk. Édesapjuk kezdi kiszedni a szalmát, ahogy így szép lassan marék szám húzza ki, egyszer csak egy kis kígyó jön elő, aztán még egy, meg még egy, a végén egy egész kígyófészek lett kiszedve. Na, aztán nekünk se kellett többé megágyazni a kunyhóba! Azóta sem aludt itt senki, még édesapánk sem. Na, ott aludni mi sem akartuk, de megnézni azt Igen! Nem féltünk semmitől, de kígyó fészekkel bélelt ágyra nem vágytunk. Mikor már elegünk lett a kígyó történetből a lányokkal szedtünk egy kosár francia barackot. Ilyen arra mifelénk nincs, nem véletlen, mert dédpapa egészen Rijekáig utazott az oltóágért. Akkor Kati megkérdezte: - Dédpapa elment megnézni, hogy a macskapaprikás lábas oda ért-e Rijekába? A lányok egész hazáig ezen nevettek. A diófa alatt terítettek, hétköznap volt, de ünnepi ebéd, mert Margitunk jött meg ...

apamfiatalsaga

Apám fiatalsága

A vonaton boldogan emlegettük a nap eseményeit. Tele voltunk csodálatos élményekkel. Szerettük volna, ha ennek a napnak soha nem lett volna vége. Végre ott jártunk, amiről nekünk olyan sok szépet mesélt Anyu. Ő nem is tudott a szőlőhegyi kígyós történetről. Egymás szavába vágva meséltük el. Anyu csak szörnyülködött, lehet a dédapja azért volt mindig olyan paprikás hangulatban, mert a kígyók nem hagyták aludni. Útravalónak a mama abból a finom kenyérből rakott, amiből a reggelire kaptunk. Volt melléje kolbász is csomagolva, Katinak nem kellett a gereblyével lepiszkálni és a táskába elrejteni, hogy ehessünk belőle. A fenyőfákat sem kellett számolni unalmunkban, amik a vasutat szegélyezték. Kis idő múlva Apu kezdett el beszélni a gyerek koráról:
- Nem szerettem otthon lenni. Ha csak tehettem elszöktem az anyai nagymamámhoz, aki Csökölybe lakott. Nagyon kedves volt velem, a legjobb falatokat nekem adta mindig. Nem kellett az istállóban aludnom, ott alhattam vele, bent a vackon. Nem a munka miatt szöktem el, mert azt bírtam, bármit csináltam, soha nem dicsértek meg, de ha valamit rosszul tettem, az ostorszíj nagyon hamar utolért. Nem az fájt, hogy dolgozni kell, hanem az, hogy a mostohám fia Pista, ha már át tudta lépni a küszöböt úgy, hogy nem esett el, akkor már az égig volt magasztalva. Néha arra gondoltam, hogy világgá megyek, de az világ vége mindig a nagymamám házánál ért véget. Ilyenkor ő mindig meg tudott vigasztalni. Kaptam tőle új ruhát, cipőt, de az addig volt az enyém amíg haza mentem: - Nem kő ez neked Józsim, csak tönkre tennéd ott a legelőn, odaadták a Pistának, aki a városba járt iskolába. Én meg mehettem az agyon foltozott széllel bélelt kis kabátba, még november végén is. Így kísértem a teheneket a legelőre. Mikor nagyon fázott a lában, beleléptem a jó meleg még gőzölgő tehén lepénybe, akkor kicsit megmelegedtek elfagyott lábujjaim. Aztán mikor nagyon fújt a szél, hordta a havat, volt lenn a legelőn egy öreg kiszáradt fűzfa, annak az odvában keresem menedéket. Mikor ide ért a háború, a mostohám úgy intézte, hogy a Pistának ne kelljen elmenni, engem vittek helyette, pedig ő idősebb volt nálam. Nem szerettem a fegyvert a kezembe fogni. Nagyon hamar fogságba kerültem, Csehországon keresztül vittek bennünket Németországba. Nagyon hosszú időn keresztül meneteltünk. Tél volt, a csizmáinkat elvették. Rongyokkal, zsákokkal volt becsavarva a lábunk, rengeteget éheztünk, ha kaptunk is valamit az olyan rossz volt, alig lehetett lenyelni. Már jó ideje, hogy úton voltunk, egy adódó pillanatban megszöktem. Gondoltam ettől még a halál is jobb lehet, ha kell, akkor inkább haljak meg. Bolyongtam abban a hatalmas rengetegben. Azt hittem, hogy az egész világ ilyen, hogy soha nem érek ki sehova. Fák rügyeit, bogyókat ettem, száraz ágakból, levelekből csináltam éjszakára menedéket. Tüzet nem rakhattam, féltem rám találnak. Már teljesen elvesztettem minden reményem, mikor egy faházikóra találtam. Félve közelítettem meg, és mielőtt oda értem volna, a kimerültségtől összeestem. Arra eszméltem, hogy egy kedves, ráncos arcú öreg néni tart a szám elé egy gőzölgő bögrét, finom tej illata egyből magamhoz térített. Pár korty után kezdtem ráeszmélni, hogy kis faházban vagyok. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de befogadóim szeretettel gondoztak. Mikor már erőre kaptam, kimentem az apókával az erdőbe, hoztunk haza fát. Aztán segítettem elfűrészelni, beraktuk a tető alá. A ráncos arcú kedves anyóka jó étellel várt bennünket mindig. Esténként, próbáltak a nyelvükre tanítani. Amire még most is emlékszek, az egy kis dal volt így hangzott: - Oh thannembo oh thannembo vitrozentrajner batten. Mi akner viczer vanesz náj, mi akner viczer vanesz náj vi trozen tajner batten. (Később kiderült, ez egy kis karácsonyi ének, és így ahogy most én leírtam Apu velünk is megtanította.)
Kezdtük megérteni egymást, rajzokkal mutogatásokkal mindent el tudtunk magyarázni. Volt az udvarban egy kút. Az öreg apóka leengedett kötéllel, és én kitisztítottam a forrását, mert már nem tudtak húzni belőle vizet. Aztán ahogy múltak a napok egyre jobban hiányzott a szülőföldem. Kezdett hiányozni a homok, annak a földnek az illata, amit egy-egy ködös reggel után a bársonyos napsugár simogat, és nem csak a földet, az én arcomat is simogatja, mert ha reggelenként nem is simogatta meg senki arcom, hogy kelj fel Józsim, a napsugár ott kint a réten megsimogatta, és az olyan jó volt. Itt is simogat a napsugár, igaz nehezen talál utat a hatalmas fák között. A ráncos arcú anyóka, ha nem is a kezével, csak a szemével simogat, ez más, ez nem olyan. Nehéz szívvel, de valahogy a tudtukra adtam, szeretnék hazamenni. A két öreg szomorúan nézett, lehet titokban abban reménykedtek, hogy maradok, de átérezték az én fájdalmamat is, mert a szülőföld az olyan, ha egyszer hív, menni kell. Menni kell, ezer veszélyen át menni, mert nincs mit tenni. Napokig tartott a készülődés. Az anyóka egy szép gyapjú ruhát adott rám, az ujjával végig simogatta, és könnyek gyűltek a szemébe. Majd kihozott a szobából egy fényképet, olyan én-korombeli, kedves vidám fiú mosolygott rajta. Aztán a szívére szorította a képet, megértettem egyből, a fiúk volt. Aztán az apóka elmagyarázta, mindjárt a háború elején elesett. Így ismeretlenül is nagyon megsajnáltam a fiút. A két öreg most nekem adja a ruháját, és csak a fénykép marad nekik. Lehet abban reménykedtek, hogy a fiúk helyett a sors most egy másik fiút ad nekik, most pedig ez a másik fiú is elmegy. Mégis hagytak menni, és boldogok voltak, hogy legalább pár napi reménységet vittem a házukba. Nem sajnálták a ruhát, tudták jó célt szolgának vele.
Indulás előtti napon kenyeret sütöttek, egy nagy hátizsákot tele raktak élelemmel. Az apóka fáradt remegős kezével rajzolt egy térképet, és kérte, házak közelébe ne menjek jó darabig, mert katonaszökevény vagyok, és azoknak nem kegyelmeznek. Sokáig öleltük egymást, még az én szemem is megtelt könnyel, pedig már nem is emlékszem mikor sírtam utoljára. Sokáig integettünk, és én elindultam lefele a lejtőn, emberek által nem járt helyeken. A vadak csapásait kerestem, figyeltem a fák mohos oldalát, hogy jó irányba haladjak. Mindig csak délnek kellett menni. Az élelemmel takarékoskodtam, éjjel barlangokban, száraz ágakból, levelekből készült menedékben bújtam el a nagy hideg elől. Megmentőim fiának a ruhája nagyon jó meleg volt, aztán én is csak meg-meg simogattam, ahol a drága kis ráncos arcú anyóka megsimogatta. Nagy szeretettel gondoltam rájuk. Néha arra gondoltam, lehet jobb lett volna ott maradni, de ilyenkor az a másik gondolat azt súgta, menni kell. Hosszú gyaloglás után, mikor már úgy gondoltam, hogy Magyarországon vagyok, elő merészkedtem az erdőből. Egy domb tetejéről láttam villanyoszlopokat, és messziről hallottam egy mozdony zakatolását is. Megvártam az éjszakát, akkor mertem csak előjönni.
Jól gondoltam, már itthon voltam, egyre hevesebben kezdett verni a szívem ...