Történetek a Dáróból /Kapinya Marika emlékei/

Érkezés

Történetek, régmúlt, kicsi tömés ház! Mennyi, de mennyi örömöt, bánatot rejt magában… Valahol ott kezdődött, mikor én még meg sem születtem. Szüleim Somogy országból jöttek, 1952 januárjában.

A nővérem akkor volt 3 hetes, egy asztalterítőben és két kis kézi kosárban hozták magukkal, ami kis értékük volt. Vonaton érkeztek, a hó szállingózott. Elindultak a behavazott úton, ami alig-alig látszott. Útközben édesanyám rácsodálkozott a dimbes-dombos tájra. A hólepte völgyek, csak úgy szikráztak a ragyogó napsütésben. Elszórtan kicsi házak, a kéményekből vékony füstcsík szállt a magasba.

Szeme megtelt könnyel. Kicsi kis falujára gondolt, ahol a 3 méter magas halom már dombnak számított. Elértek egy kis patakhoz, aminek csak a csörgedezése hallatszott, mert jég és hó fedte. Néhol nyúl ugrott ki a bokorból, patak partját fűzfabokrok szegélyezték, a verebek ilyenkor ijedten rebbentek szét. A patak egy völgy irányából jött, itt már több ház is láthatóvá vált. Vastag hótakaró fedte őket, kéményükből vígan szállt a füst. A házak mellett mindenhol istálló, fészer, disznóól, tyúkól. Ezek a vesszőből font kis épületek kukoricaszárral voltak körbetámogatva, hogy a szegény kis állatokat megvédje a hidegtől. Partoldalba bevájt pince látszott sok helyen. A házak, udvarok, nagyon hasonlóak voltak, csak az új, ismeretlen embereket megszaglászó kutyák nem voltak egyformák.

A kerítésen találtak kibúvó helyet, mert az idő nagyon megtépázta már a vesszőből font tákolmányt. Csaholva követték a fáradt idegeneket egy darabig az úton, aztán a völgy aljában két felé ágazott az út. Egy kis fekete folt jelezte, hogy a patak itt ered. Egy kapatón indultak el és hamarosan észrevettek egy kis viharverte házat. Valamikor sárgára lehetett meszelve, de ebből már alig látszott valami. Sok helyen omladozott, a tető is megrokkant már, néhol hiányzott a cserép. Édesanyámnak összeszorult a szíve: -Jaj, Istenem mit kezdek én itt a messzeségbe? Édesapám csak biztogatta: - Majd kicsinosítgatod, meglátod, jó kis hajlék lesz ez nekünk. Kulccsal nem is volt bezárva. Nem volt ott semmi, amit érdemes lett volna elvinni. Beléptek, az egerek ijedten futottak szerteszét. A döngölt padozaton nyoma volt a beázásnak, néhol a fény is bekukucskált, az ablakszárnnyal a szél járta a táncot. Aztán volt ott bent egy rakott sparhelt, stelázsli, egy düge-dült asztal, két hokedli és a sarokba egy fekvő alkalmatosság féle, tele egérfészekkel. Benyitottak a szobába, aztán boldogan nyugtázták, hogy ez nem ázott be. Ott volt egy szúette kétszárnyas szekrény, egy ágy, aminek hiányoztak a deszkái és egy régi öreg dunyha. Sok idő nem volt nézelődésre, mert Kati, a nővérem hangosan jelezte itt az ő "ebéd ideje". Anyu leült az egyik hokedlira és Kati elfogyaszthatta itt az új otthonukba az első ebédjét. Mohon szívta magába az édes anyatejet, még a szája csücskén is kicsordult, mert nem győzte nyelni. Aztán a fáradságos út viszontagságai hamar álomba is ringatták. Anyu a sarokba készített neki egy kis kuckót. Apu közben egy ölfával jött be, és hamarosan vidáman pattogott a tűz a jó öreg rakott sparheltben ...

Első nap

Vígan pattogott a tűz az öreg rakott tűzhelyben, Kati tele pocakkal szunyókált a rögtönzött vackon. Apunak indulnia kellett szolgálatba, Anyu meg elkísérte le az állomásra, mert délben mikor megérkeztek, nem tudtak mindent elhozni. Csendben gondolataikba merülve siettek, mert ilyenkor télen hamar sötét van. A hó tovább szállingózott, és a szél is feltámadt, alig látszott a lábuk nyoma. 
A völgyben a kutyák előbújtak a pitarok széléről, de lusták voltak ebben a cudar időben kiszaladni az útra. A patak csörgedezése segített tájékozódni. Elérkeztek az állomásra, Apu felsegítette a nagy csomagot. Hosszan összeölelkeztek, majd Anyu útnak indult. Apunak még kicsit várni kellett a vonatra, közben beszédbe elegyedett a szolgálattevő bakterral, akinek furcsa volt az idegen utazó. Kérdést, kérdés követett: - Mi járatban ilyenkor erre fele? -Ideköltöztünk a Szőlőhegyre. 
– Honnét jöttek? - Kutasról. - Aztán mit csinál itt, hova megy? - Dombóvárra, a fűtőházhoz megyek, 16 órára kell jelentkeznem. Én viszem az esti gyorsvonatot Pestre, azaz én dobálom a szenet a "füles" kazánjába, Böjtös Pista lesz a mozdonyvezető. Eddig csak fordába jártam, de előléptettek mozdonyfűtőnek, most így már nem tudok 120 km utazni, hogy beérjek mindig időbe. Egy ismerős segített találni egy kicsi hajlékot. Aztán Apu elmutatott arra a messzeségbe ahol már csak nagyon kicsi kis pont mutatta, hogy merre megy Anyu. - 30 forintba kerül az árenda minden hónapba. Feleségem most siet haza, mert kicsi lányunkat ott hagytuk a meleg szobában.- Közben Vince bácsi leengedte a sorompót, mert Attalából jeleztek, hogy elindult a vonat.

Beszélgettek volna még sokáig, de a nagy füstfelhő jelezte, hogy beért a 411-es. Apu elköszönt és elkezdte szorgalmas életét, itt a dombóvári fűtőháznál. Anyu közben szaporán szedte a lábait. Gondolatai a kis háznál jártak mindig; - ég-e még a tűz? -Kati alszik-e még? Félt, hátha visszatértek az egerek. Gondolta, legelső feladat egy jó kis cicát beszerezni. Patak csörgedezése segített, hogy ne tévedjen el. Aztán odaért a forráshoz, nagyot sóhajtott: -Jaj Istenem, most merre menjek, olyan egyformák ezek a völgyek, melyiken is mentünk fel, mikor megérkeztünk? Már szürkölödött is, sehol semmi jel, a lábnyomok sem látszottak. Jaj mi lesz itt velem, ha nem találok vissza. Eleredtek a könnyei, aztán elindult csak úgy gondolomra az egyik kapatón felfelé. Mikor felért, hatalmasat dobbant a szíve, meglátott egy sötét árnyat, jaj, csak ott legyek már Megérkezett, benyitott, nagyon csendes kis szuszogás jelezte, minden rendben, Kati úgy aludt még a világát sem tudta. Ledobta a fejéről a nehéz terhet, leroskadt az egyik hokedlira aztán keserves zokogás tört ki belőle. Jaj, Istenem hova kerültem, mi lesz velem? Sokáig nem kellett elmélkednie, mert a sarokban megmozdult a kis csomag. Megpihent, kicsit felélesztette a tüzet, a nyílásokon kiszűrődő fény segített, hogy megtalálja az elemózsiás kosarat, reggel óta nem evett. Ő még csak el lett volna, de hamarosan felébred a kis szuszogó csomag ott a sarokban és az üres ciciből nem tudja kielégíteni. Keresett valami ennivalót a csomagból, hozott be egy kis havat felolvasztotta, kicsit megmosakodott a lavórban. Elkészítette a fekhelyet, kihozta a szobából azt az öreg dunyhát, kicsit kirázta nehogy legyen benne egér. Megszoptatta Katit, tisztába tette, majd rakott a tűzre még, mert nagyon hideg éjszaka volt.

Nagyon hamar álomba merült. Reggelig aludtak, aztán mikor felébredt, hirtelen azt sem tudta hol van. Átgondolta a tegnapi napot. Szép lassan világos lett minden. Eszébe jutott a kis falu, ahol eddig élt. A szülei, testvérei, ahol, ha nem is volt felhőtlen az élete, de volt kihez menni, ha valami baj van. Mi lesz velem itt? Megtalálom majd a helyes utat? Sokáig nem gondolkodhatott, mert nagyon hideg volt. A lavórban maradt víz be volt fagyva. Szerencsére volt még egy nagyon kicsi parázs, amiről újra tudta éleszteni a tüzet...

Jó szomszédok

A tűz hamarosan vígan pattogott, Anyu beburkolózott egy öreg belinerbe, amit a szekrénybe talált. Elállt a hóesés, a szél sem építette tovább kacskaringós várait. Ragyogó napsütésben, körös-körül csak úgy szikrázott minden. 
Nagyot sóhajtott: - Na, Margit kezdheted a küzdelmet! 

Körbe nézett, nagyon szép volt minden a vastag hótakaró alatt. Keresett egy kötél darabot, és elindult a völgyön lefele, mert a tűzre kellett volna rakni, de már nem volt semmi, amit rátehetett volna. Készített jó nagy rakományt, alig tudta felemelni a hátára, hát még felmenni a méteres hóba. Jó párszor vissza-visszacsúszott. - Hova hoztál engem Józsim? - mondogatta magában. Aztán végre felért, épp ledobta a pitarba az öl fát, mikor hangokat hallott: 
- Jó napot kedves szomszéd, láttam, hogy füstöl a kémény, gondoltam úgy illik, hogy átjöjjek, üdvözöljem a jövevényeket! 
Anyu kicsit meglepődött, szívélyesen fogadta a látogatót. Kinyitotta előtte az ajtót, aztán mentegetőzött volna a körülmények miatt, de a szomszéd néni nem hagyta szóhoz jutni. Tudom én lelkem, ne is mondjad, valamikor én is így kezdtem, meglásd, majd lassan lassan jóra fordul a sorsod és át nyújtott egy kis kosarat. Közben meg sem állt a mondókájával. Reggel mikor kinéztem láttam a kéményből száll fel a füst, fogtam is a kosarat, bementem a kamrába, és ami a kezem ügyébe akadt beleraktam. Gondoltam, aki ebbe a kis hajlékba ide költözött, annak nagy szüksége lehet. 
Rakd csak ki bátran!  Aztán ha valamire szükséged van, gyere csak, itt vagyok a szomszédban. 
Anyunak még a szava is elállt, csak ámult, szeme megtelt könnyel. Kezdte asztalra tenni a kosár tartalmát. Volt ott annyi minden, egy darab kenyér, egy kis szalonna, egy szál kolbász, töpörtyű, alma, krumpli. Közben a Kati elkezdett mocorogni a kis vackán, szomszéd néni meg is rebbent. Akkor Anyu odament, felvette a kis csomagot, megmutatta, Szomszéd néni nagyon rácsodálkozott: 
- Azt a mindenit! De szép kisjány! 
És szedelőzködött is. Anyu ekkor kezdett még csak magához térni a meglepetéséből: 
- Mondja Szomszéd néni, mondta, ha valamire szükségem van, szólhatok! Hát, ha valakit tudna itt a közelben, hogy kétkezi munkásra szükség van, nekem szólhat nyugodtan. Megcsinálok bármit, szülő falumban jószággal bántam, mezőn dolgoztam, nem riadok vissza, minden munkát megcsinálok. Semmink nincs. Kérem, ha tud, szóljon! 
- Jól van lelkem! Holnap reggel viszem a csarnokba a tejet, majd kérdöm. 
Aztán felvette az üres kosarat és elment. Anyu leroskadt a fekhelyre és most már örömében sírt! 
Úgy látszik erre is vannak jó emberek. Nem kell félnem, hogy egyedül maradtam. Katit megszoptatta, tisztába tette. Szerencséje volt, mert még ringatni sem kellett, elaludt rögtön. Kiment, vágott egy kis fát hogy a tűzre tudjon rakni. Aztán fogta a vizes vödröt és lement a forráshoz vízért. Sok-sok gondolat forgott a fejében, ha szomszéd néni talál valami lehetőséget, valami munkát, meg vannak mentve, át vészelik a telet. Aztán majd csak lesz valahogy! Ne add fel Margit! - nógatta magát. 
A forrásnál nagy volt az élet. Őzek, szarvasok voltak az ivócimborák. De aztán a lépések zajára gyorsan elmentek. Anyu megmerítette a vödröt, aztán elindult. Azon vette észre magát, hogy még dudorász is, olyan vidám és jó kedve lett! Mikor felért Apu is ott volt. Megjött a szolgálatból! Észrevette a sok mindent az asztalon, Anyu nem győzte elmesélni milyen meglepetésben volt része. 
Akkor Apu is kirakta a vasutas táska tartalmát, volt ott is kenyér, zsír, szappan, épp ma volt fizetés, azaz előleg. Aztán volt még agy rongyokba becsavart valami hideg nehéz dolog! 
- Hát ez mi?  - Nézd csak meg, bontsd ki! - Egy nagydarab feketeszén volt! 
- Este, ha ebből raksz a tűzre, egész éjjel tartja majd a tűzhely a meleget! 
Behozta a kis baltát, és szépen darabokra törte. Ilyen sok történet közepette hamar eljárt az idő, elfogyasztották első ebédjüket. Átölelték egymást és boldogság könnycseppjei peregtek le az arcukon. Apu ledőlt a fekhelyre, hamar álomba ringatta a tűz duruzsolása, hisz tegnap reggel óta talpon volt. Anyu hogy ne zavarja az álmát, Katit bebagyulálta és kiment vele. Kint ragyogóan sütött a nap, csodálatosak voltak a fák, bokrok, a szembe lévő domb. Néhol a kéményekből magasra szállt a füst. Varjak károgtak, néha le-leszálltak, abban a reményben, hogy rátalálnak valami szemre. Kati elszunyókált, bevitte, szép csendben lefektette.  Kihasználva a jó időt, elment egy újabb fa rakományért. Aztán ilyenkor tél víz idején hamar sötétedik. Szép csendben elkészítette első étküket itt az új otthonukban. A szomszéd néni csomagjában szerencsére talált hagymát is, így az első vacsora paprikás krumpli lett. Egy két kolbász darab is jutott bele. Főzött jó sokat, gondolta jó lesz, majd a maradékot Apu elviszi magával. Aztán elindult le a pulai állomásra a vezénylésért. 6 órakor érkezett az állomásra a telefonon, a szolgálattevő bakter ilyenkor beírta az erre rendszeresített jegyzőkönyvbe, kinek mikor kell jelentkeznie. Kapinya József január 29-én reggel 4 óra, 422-es Dombóvár-Gyékényes. Anyu a biztonság kedvéért fel is írta magának, nehogy eltévessze. Aztán indult is vissza. Még útitársai is akadtak, volt három másik asszonyka is, aki jött a férje vezényléséért. Az út folyamán beszédbe is elegyedtek. A legtöbbet Anyu beszélt, mert nagyon kíváncsiak voltak az új jövevény történetére. Mindent tudni szerettek volna. Legszívesebben elkísérték volna az úton, de a hídnál el kellett köszönniük! Mindenki ment az útjára. Most már az úton sem izgult, tudta, hogy megtalálja a házhoz vezető utat. Apu már várta az ölében a Katival, aki majd eladta a házat annyira sírt, nem is csoda, hiszen éhes volt! Közben beszélgettek. Apu örült, hogy holnap Somogyország felé kell mennie! Anyu csak kicsit szomorkodott, mert tudta, ez a világ rendje. Az asszonynak, követni kell a férjét. Az élet úgy hozta, hogy a munka itt van Dombóváron, akkor ide kell jönni. Dolgozni mindenhol kell. Tudta, ha szorgalmasan dolgozik, az élet megadja majd neki, ami jár! Hamar elbodorodtak, mert éjjel 2-kor indulni kellett Apunak, hogy beérjen a fűtőházhoz! A hegyen kellett átvágni, még nem nagyon volt ismerős az út. A táskát Anyu elkészítette, hajnalban csak öltözni és indulni kellett... Másnap újra esett a hó. Még jó hogy tegnap gondoskodott a fáról. 
 

Az első munka

Második éjszaka már nyugodalmasabban múlt el. Kezdte megszokni az új helyet. Reggel alig lehetett kinyitni az ajtót, egy méter magas hó volt előtte. Ennyi nem esett ugyan, de a szél pont oda rakta le. Jó öreg vessző söprűvel kiszabadította a kijáratot. Kati mikor épp nem szopizott, szinte mindig aludt, jót tett neki ez a hegyi levegő. Mikor alább hagyott a havazás, elment újra hogy hozzon egy öl fát. Délután át ment a szomszédba, kíváncsi volt, talált-e valami munkát a szomszéd néni. Jó hangosan beköszönt! - Jó napot! - a kiabálásra hatalmas komondor somfordált elő a pitarból. Kinyílt az ajtó. Szomszéd néni kiabált ki: Gyere csak bátran nem bánt! - 
Anyu kicsit félve, de belépett, aztán valóban csak megszaglászta és már ment is vissza a helyére. Szomszéd néni beinvitálta, hellyel kínálta és egy még meleg sült tököt adott a kezébe, aztán elkezdte a mondandóját: - Már mentem volna én, ha nem jössz. Holnap lenn a völgyben a komáméknál disznóvágás lesz és az öreg szüle gyengélkedik. Nagyon örülnének a segítségnek. 
- Jaj, de én nem ismerek senkit! 
- Nem baj lelkem, majd megismered őket, ott laknak az első házban, reggel hét órára oda mész, mondod, hogy én küldtelek. 
Anyu nagyon hálásan megköszönte, aztán ment is haza. Már félúton hallotta a kis bőgőmasinát! Sietett! Kati nagy hüppögések közepette megbékélt, mohón szopizni kezdett. El is szenderegtek a fekhelyen. Anyu arra riad fel, hogy valaki veri le a lábáról a havat. Apu lépett be. Örültek egymásnak, elmesélték a nap történeteit. Anyu örömmel újságolta, holnap megy az első munkájába. Boldog volt, mert látta, hogy nem kell nekik félni, hogy nem lesz betevő falat a háznál. Apu evett pár falatot, aztán nyugovóra tértek. Reggel Anyu csendben felöltözködött, Katit is jól bebagyulálta és ment a disznóvágásra. Feri bácsiék ott laktak ahol azok a nagyon magas nyárfák vannak. Már várták. 
- Gyere csak lelkem, kínálták pálinkával, de Anyu mondta: -én ilyennel nem élek. Behívták, a kis csomagot az öreg szüle gondjaira bízták és elkezdődött a munka. Anyunak a vért felfogóedényt kellett tartani, ezt a részét nem nagyon szerette, otthon az édesapja fel is mentette mindig, de most nem volt semmi mentsvár. Utána vizet kellett húzni jó sokat, de szerencsére nem volt mély a kút, aztán az üst alatt kellet rendezni a tüzet. Majd mindig volt valami: ezt hozd ki, mond a Mari nénédnek adja oda a jobbik kést. Úgyhogy nem unatkozott. 9 óra körül kiszólt az öreg szüle: 
- Gyere lelköm, mer ez a kisjány már megeszi az öklét! 
Anyu beszaladt adott neki enni tisztába tette, aztán folytatta a dolgát. Szét kellett szedni a belet, elválasztani a fodor zsírtól, óvatosan nehogy kiszakadjon. Mari néni látta milyen ügyes szorgos kezeket kapott segítségbe. Kicsit szégyenlősen vallotta be saját magának, hát ilyen gyorsan biztos nem szedtem volna szét és még egyszer sem szakította ki! Aztán jött a rizs, a kásafőzés, ott sem állhatott meg a kéz még egy pillanatra sem, nagyon gyorsan odakapott. Minden ment, mint a karikacsapás, amit kigondoltak, Anyu már csinálta is. Bekeverték a kolbászt, betöltötték a disznó bélbe, aztán a főtt vért ledarálták az abálóból daráltak hozzá, hogy jó gazdag legyen a hurka. Lassan minden fel lett dolgozva. A zsírsütésre már nem maradt idő. Megegyeztek, holnap reggel újra jön és akkor a maradt edényt is elmosogatja. Anyu bebagyulálta Katit, és útnak indult. Mari néni utána szól: - Várj csak lelkem ezt a kosarat majd a Ferkó felviszi neked. 
Mikor haza értek Ferkó bevitte a kosarat aztán elköszönt: -Várjuk ám holnap reggel! 
- Ott leszek reggel hétre. 
Apu kezdte kirakni a kosárból a sok finom dolgot. Csak ámult mennyi minden volt, egy nagydarab karaj, levescsont, oldalas, hurka, kolbász, sült hús, kövesztett szalonna. 
- Jaj drága kis felségem, hogy milyen szorgalmas vagy! 
Nagy boldogságban rakták el hidegre az ételt. Apu evett is a sült húsból, ma este ő ment vezénylésért. Nem hagyhatta, hogy a napi fáradságos munka után még menjen az állomásra. 
Mikor megjött le is feküdtek, mert csínján kellett bánni a petróleummal. A következő nap Apu otthon volt egész nap. Elment a szomszédba, kért egy szalmazsákra való szalmát, a régit beöntötte az üres disznóólba. Anyu lement a völgybe, ahogy megígérte. Kisütötték a zsírt, elmosták a maradék mosatlan edényt. Nem tartott nagyon sokáig. Feri bácsi megkérdezte, hogy a jövő héten eltudna-e jönni kukoricát morzsolni? -Örömmel válaszolta - igen csak szóljanak nyugodtan! 
- Majd megüzenjük a Ferkóval. 
Kapott egy szakajtó töpörtyűt és mondták, hogyha jön, hozzon magával egy lábast és kap zsírt! Aztán Mari néni mondta: - Ne szégyenlősködj ám, hozzál jó nagyot! 
Haza ment, Apu fát vágott, Anyu örömmel újságolta, már a jövő hétre is van munkája. Apu örömmel nyugtázta, ha el van foglalva, kevesebb idő marad a fájdalmas szülőföldtől elszakadásra. A napok jöttek szép lassan egyik a másik után. A kukoricamorzsolásért kapott egy kanna tejet, egy csupor tejfölt és a szomszédban kérték, hogy menjen segíteni, lecsírázni a krumplit a pincében. Anyu csak úgy repdesett! Esténként Apuval beszélgettek a sötétben, csak a tűzhely nyílásain kibújó fények játszottak. Tervezgették a jövőt ...

Árvíz

Teltek, múltak a napok. Az éjszakai jégcsapok szép lassan eltűntek. A tavasztündér egyre jobban rebesgette szárnyait. Most már éjszaka is olvad, néha hatalmas robogással megindult a háztetőn a vastag hótakaró. Ilyenkor néhány cserepet is magával rántott. Anyunak egyre több munkája lett, hívták dolgozni már más környékbeli gazdák is. Így nap közben kevés ideje maradt a távolba maradt szeretteire gondolni. Az éjszaka volt nehéz, néha álmában ott járt, megfésülte kishúgai haját, hallotta édesapja hangját, ilyenkor mindig felriadt és kereste őket. Jó sok időbe tellett mire rájött hol is van! 
A megolvadt hó törte az utat magának, néhol sárga folyammá alakult. A horhóban nagy gyökeres fákat is magával ragadott, vitt mindent, aztán mikor leért a völgybe, megállt. Nem ment tovább. 
A Kapos kilépet medréből a zavaros víz itt volt már a dombok alatt. 
Anyu kezdett nyugtalankodni, Apu már tegnap reggel elment a szolgálatba és még nem ért haza. Kapott magára egy réklit, indult a szomszéd nénihez, ilyen idő tájt szokott hazajönni a csarnokból. Épp fél úton találkoztak. Hozott egy kannatejet. 
- Jövök hozzád Margitom! Nem vették át a tejet, mert nem lehet Dombóvárt megközelíteni. 
A szenes utat is elvitte az ár! 
Anyunak összeszorult a gyomra. - Jaj, mi van az én urammal, hol van, mit eszik, hova hajtja le a fejét álomra? 
Szomszéd néni megnyugtatta. - Ne félj lelkem, van ott a fűtőháznál laktanya, adnak ott nekik szállást, ételt. Az én Feri fiam is ott rekedt, a Sanyi meg nem tudott lejelentkezni. Meg se kísérelte azon a veszélyes áradaton az átkelést. Aztán hallottam a csarnokban, valaki hallgatta a rádiót, 
ott is mondták, senki ne induljon útnak! Az egész országban árvíz helyzet van. 
Anyu kicsit megnyugodott, hazament. Eszébe jutott milyen jó lenne, ha lenne kemencéje, tudna sütni kenyeret. Milyen jó is volt a puha friss kenyér illata. Édesanyja korán rá bízta a tudományát, sok kisebb gyerek volt, épphogy elkezdődött a háború, már egymaga sütötte a kenyeret. Édesapja már előző este segítette lehozni a padlásról a lisztet, beleszitálta a kenyérdagasztó teknőbe, aztán langyos vízben leáztatta a kovászt, ami már évtizedek óta ott lógott a kamrában, mindig újjászületve. 
Amikor kiszakajtották a kenyereket és belerakták a szakajtókba, nem szedték ki az összes tésztát, nem kapargálták ki! Ami benn maradt hagyták megszáradni, aztán amikor már jó megszáradt, belemorzsolták a kovászos zacskóba. A zacskó, meg szép türelmesen várta a következő hetet, mikor a szunnyadó szép fehér búzalisztet életre tudta kelteni. Másnap reggel korán kellett kelni, mert a dagasztás hosszadalmas munka. Eleivel édesanyja mutatta, hogy kell csinálni, mindig mondta: 
- Kislányom addig kell dagasztani amíg, a ragalja el nem kezd csepegni. 
Hát Anyu csak várta azt a ragalját, aztán nem győzte a kéz fejével törölgetni a homlokát! 
Akkor aztán mondta az Édesanyja, jó van kislányom most már elég, jó lesz! 
Anyu homloka volt az a ragalja. Letakarva hagyta jó ideig, a kovász meg végre szabadjára engedhette az erejét. Mikor már a takaró jó púpos volt, kiszaggatta, belerakta a szakajtókba és elkezdte felfűteni a kemencét. Mikor már piros égő parázs volt, félre húzta, aztán volt erre a célra rendszeresítve a söprűféle. Ezzel a vizes seprűvel elkészítette a helyet a kenyereknek. Legutoljára a langallót rakta be. Eddigre már a kisebb lány testvérei is felébredtek. Türelmetlenül várták, hogy kisüljön a kenyér. 
A legkisebbet ölbe vette, aztán mondókákkal, dalocskával sürgették, hogy mihamarabb enni tudjanak. Mire ezt végéig gondolta el is szenderedett, közben sötét lett. Aztán álmában újra a falujában járt és érezte a kisült kényér illatát! 

Kékvirágos-ruha 

Minden nap olvadt, a víz reggelre patakokban folyt le a völgy irányába. Anyu, hogy hasznosan töltse el a napját, elővette az öreg ágyruhát, amin már akár szitálni is lehetett volna, de azért a sarkában, akadt még kis használható darab. Ahogy így rendezi a ruhákat, keze ügyébe akadt a kis kék virágos ruhája, amire annyira nagyon nagyon vágyott. De aztán mindig szomorúan gondolt vissza arra a napra, amikor vették az anyagot. Édesanyja meghagyta, olyan anyagot válasszon, ami tetszik neki. Anyu boldogan várta, ez volt az első olyan, amit maga választhatott. Sokat is dolgozott a két bikaborjúval, amit a kaposvári vásárba hajtottak el. Már éjjel elindultak, mire megvirradt, látni lehetett a kaposvári templom tornyát. A vásárba már sokan voltak. Rögtön sok nézője akadt a két szép fényes szőrű jól kigömbölyödött jószágnak. Nem is kellett sokat várniuk, megadták az árát, amit gondoltak értük. 
Kicsit nézelődtek, aztán útnak indultak a Fő utca irányába. Na, ott volt ám aztán igazi kavalkád, Anyu nem győzte nézni. Most járt először ilyen nagyvárosban. A sok kirakat szebbnél szebb áruval csalogatta a vevőket. Sok ember sétált az utcán le föl, mindenki szép ruhában. 
Az autók csak úgy ontották az orrfacsaró bűzt. Érdekes volt számára minden. Aztán rátaláltak a Horváth István Szűr-Szabó és Méteráru boltra. Őt keresték, mert testvér bátyja volt Anyu Édesanyjának. Rég elkerült már Kutasról, de egyből ráismert a rokonokra. Sokáig ölelték egymást, aztán a kérdésekből szinte ki sem fogytak. Hogy vannak az otthon maradottak? Hogy vészeltétek át a háborút, ki halt meg, ki házasodott? Hány gyermekáldás volt a közel múltban? 
Egész nap tudtak volna miről beszélni. Aztán kis idő múlva, elmondták mi járatban vannak. Pista bátyja megmutatta Anyunak a megfelelő szöveteket. Anyunak egyből megtetszett egy kis kék, apró virágos, szép zöld kacskarigós indákkal, zöld levelekkel tarkított szövet. Kimérték amennyi kellett, kifizették. Kicsit elámultak, mert olyan sok pénzbe került, hogy az egyik borjú árából alig maradt. Pista bátyja adott egy kis darab olcsó karton anyagot ajándékba. Aztán mondta: - Ebből meg varrass egy kis nyári ruhát hétköznapra! 
Majd becsomagolt jó pár méter hajba való szalagnak valót. Megköszönték és elindultak az állomás irányába. Az utca olyan volt, mint a hangyaboly. Emberek rohangáltak minden irányból hatalmas csomagokat cipelve! Mivel ők nem igen voltak hozzá szokva ehhez, nem tudták elképzelni mi van. Bementek egy talponállóba, gondolták esznek valamit, a jó vásárt nyugtázva! 
Igazán akkor lepődtek meg mikor fizetni kellett, mert ami maradt az egyik borjú árából épp, hogy elég volt az ebédjükre. Gondolták, megveszik a vonatjegyet és utána vesznek az otthon maradt gyereknek valami kis vásárfiát. Hát a másik borjú ára majdnem mind kellett a jegy árára. A maradék kis pénzen egy pár szem cukorkát tudtak csak venni. Anyu és az édesapja csak egy másra néztek, nem tudták, hogy most sírjanak kesergésükben, vagy nevessenek? Hát ez már megtörtént, vissza út nincs. Ha sírnak keseregnek, semmi nem változik. Bíztak a jövőben, hogyha eddig adott erőt, egészséget a sors, ad majd ez után is. A vonaton az emberek minden félét beszéltek, tönkrement a korona, ha kicsit később veszik meg a jegyet a vonatra már nem is lett volna elég a borjú ára. Szomorúan mesélték el otthon a történteket. Aztán ahogy így a gondolataiba merülve varrogatta a kis rugdalózót egy árnyék takarta el a fényt, végre megjött Apu. Ki sem fogytak a sok mondandójukból. Közben lassan beesteledett. A tűzhely nyílásain kiszökkenő fények vidáman járták a táncukat ... 

Az első kismalacok

Teltek múltak a napok. Minden lehetőséget kihasznált, ami munka volt, elvállalt mindent. Szénavágás, morzsolás, ganyéhordás, mikor épp nem kellett menni sehova, betapasztotta a leomlott vakolást. Megkérte a Feri bácsit, hozzon Dombóvárról meszet, mert nem szerette, hogy ilyen csúfondárosan néz ki a ház. Volt egy kis kert, azt felásózta és bevette mindenféle veteménnyel. Egyik nap, a völgybe hívták kukoricát morzsolni, mikor odaért, Böske néni boldogan újságolta, van egy kis meglepetés a számodra. Odavezette anyut a disznóólhoz, aztán mutatta a szalma közt bujkáló kis rózsaszín malackákat. 
- Margitom, ha kell, neked adok belőlük kettőt, nagyon sokat ellett, ennyit nem tud felnevelni. 
Hú, Anyu nagyon megörült, egyből arra gondolt, a télen már ők is vághatnak majd disznót. Végeztek a morzsolással, Annuska a lányuk haza is segítette vinni a két kis malackát. Még szerencse, hogy Apu a régi szalmát, amit kiborított a zsákból, berakta a disznóólba, mintha csak érezte volna, hogy ott arra hamarosan szükség lesz. Készített egy cumit és megetette őket rögtön. Utána a kis gyönyörűségek boldogan befészkelték magukat a szalmába, kicsit keresgéltek benne, keresték az anyjukat, de aztán elbodorodtak. Napról napra egyre melegebb lett. Kati is egyre növögetett, már kis almát, főtt sárgarépát is szívesen elmajszolt. A kis falánk, úgy evett alig lehetett elgyőzni, a szájába rakni. Kérték többen is, hogy a nyári munkára is várnak majd rá! Feri bácsival meg is egyezett, tizedéért elvállalta a kukorica, és krumpli művelését. Ez azt jelentette, hogy együtt elvetették és az utána kapalás, a betakarítás, Anyu dolga volt. A termett mennyiségből 1 tizedet kapott. Mari néni mondta, ha akarsz, a kukoricába annyi babot vethetsz, amennyit akarsz, az mind a tiéd lehet. Anyu kapva kapott az ajánlaton, minden második sorba vetett babot. Most már megnyugodott, látta, hogy rendeződik az élete. Szomszéd nénitől kapott egy kotlóst, tett alá 21 tojást. A tyúkanyó nagyon szorgalmasan melengette a rábízott tojásokat, épp csak enni-inni szállt le, elvégezte a dolgát, és már sietett is vissza. Ha valaki oda akart nyúlni, gorombán rácsapott a csőrével. A kertbe elkezdte mutatni magát a vetés sora. 
Mikor meghozta Feri bácsi a meszet, szép fehére lemeszelte a kis hajlékot, az alját meg korommal, amit a rakott tűzhely kéményéből takarított ki. Kezdte egyre jobban megszeretni ezt a helyet. Álmában még sokat járt szülőfalujában, ilyenkor reggel boldogan ébredt, érezte az ottani szagokat, hallani vélte az édesapja kedves hangját. Észre sem vette milyen gyorsan eljárt az idő, egyik nap kis sárga pamut gombolyaghoz hasonló kis csibék bújtak elő a kosár alól. Tyúkanyó védelmezően a nyomukban volt mindig. Hangosan kárálva intette őket, ha valami sötét árny megjelent. Sas, vércse, naponta többször megjelent, kicsinyeik voltak nekik is. Jó lett volna a gyenge csirke húsi nekik. De a kotlós mama nagyon vigyázott a kicsinyeire. Ilyenkor Anyu is kiszaladt az udvarra aztán, nagy kézlóbálással, kiáltozással - háhúúú, háhúúú - zavarta el őket. 
Az élelmet majdnem mindent, Anyu hazavitt. Azzal fizettek a gazdák. Apu fizetéséből csak só, cukorra, petróleumra kellet költeni. Aztán mivel semmijük nem volt, kellett venni néha egy lábast, tányért, a rózsás vizes vödörnek is lett párja, most már két vödörrel tudott menni a forráshoz. Felsikálta a szobákat, virágot ültetett a ház elé, aztán az út mellé is amerre a patakhoz járt. Egyik nap Apu vidáman jött haza, örömmel újságolta Anyunak, Somogyországban járt, találkozott az apósával, aki megígérte, hamarosan eljön látogatóba. Anyuval madarat lehetett volna fogatni olyan boldog volt. Már vagy fél éve, hogy eljött, azóta nem hallott hírt róluk. Aztán egy vasárnap reggel meg is érkezett várva várt vendég. Nem is egyedül, Bözsit hozta el magával. Anyu magához ölelte őket, aztán kis ideig csak álltak meg sem tudtak szólalni. Nem is lehet azt az örömöt, a fájdalmat a hiányt leírni, amit éreztek. Aztán a sok kérdés, Anyu szeretett volna tudni minden, mi történt. Az édesapja is csak úgy ontotta a kérdéseit. Majd ölbe kapta Katit, jól összepuszilgatta, aki keserves sírással menekült vissza Anyu karjaiba. Aztán Anyu rábízta a Bözsire, aki rögtön meg is kacagtatta. Jártas volt ebbe a pesztrálgatásba. Mióta Anyu elkerült ő lett a kisebbek mentsvára. Ilonka ugyan idősebb volt nála, de sokat volt Szentesen a nagynéninél, Nekik nem volt gyerekük, aztán olyan jó sora volt ott, hogy mikor haza jött, nem igen foglalkozott a kisebbekkel. Bözsi meg, nem tudta megállni, hogy ne babusgassa őket. Anyu megmutatta a kertet, csibéket, malacokat. Elmesélte az első napokat, milyen reménytelenek látszott minden, de aztán lassan megtalálta a boldogulás útját. Ebédre cukorborsólevest, zöldséges újkrumplit csinált. Örültek a vendégek a finom ebédnek. Aztán most az édesapja kezdett bele a mondandójába. Könnybe lábadt szemmel mondja: - Jaj, lányom, Margitom! Nagyon hiányzol otthon, nemcsak a munkád, hanem mert senki nem kérdi meg...  -jó lesz így édesapám? Tudod te voltál mindig, aki jött velem a mezőre! Dehát ez a világ sora, az asszonynak követni kell a férjét… 
Lassan eljött az idő, indulniuk kellett az állomásra. Anyu ölbe vette Katit és egy darabon elkísérte őket, így még többet tudtak kicsit együtt lenni. Anyu elmesélte azt a gyötrelmes januári napot, mikor ide jöttek. Hogy is lehet azt elfelejteni, azt az ijedelmet mikor benyitottak és az egerek szerteszét futottak. Jót nevettek rajta, pedig tudták, hogy ez nagyon is siralmas állapot volt. Most már szerencsére van kilátás a jövőre. A kis Kapos hídnál elköszöntek egymástól, sokáig maradtak összeölelkezve, aztán Anyu ott maradt és amíg látták egymást, csak vissza vissza integettek ...

Telik a kamra, pince, padlás 

Mikor haza ért, könnyes szemmel leült az almafa alá. Jó sok időbe tellett, mire igazán átérezte ezt a nagy örömöt, hogy újra látta szeretett édesapját és testvérét. Elmélyedt gondolatainak Apu érkezése vetett véget. Azzal a vonattal jött, amivel a vendégek elmentek. Csak egy ölelésre maradt idő. Apu vigasztalni próbálta, ne bánkódj! Hamarosan majd meglátogatjuk őket. Kicsit lepihentek, mert holnap nagy nap lesz! Kezdődik az aratás. Feri bácsiéknál volt minden, búza, árpa, zab, rozs. Ha messze volt a mező, lovas kocsival mentek. Ilyenkor Katinak raktak fel egy kibélelt kosarat, az volt egész nap a kuckója. A földeket szinte minden hol fák szegélyezték, legtöbbször szederfa. Így egész idő alatt a fák árnyékban volt. Anyu mikor meghallotta a sírását, oda sietett, megszoptatta, kicsit álomba ringatta és sietett vissza a munkába. Az ebédet is a mezőn ették meg. Az öreg szüle hozta a fején, nagy kosárban. A leves mindig valami hússal volt gazdagítva, utána, pogácsa, vagy valami kelt tészta volt jó megtöltve a töltelékkel. A végén a hulló szederből csemegéztek. Anyu ebédkor a Katit is megetette, jól megrágta a falatkákat, aztán a mutatóujja begyével rakta a kis tátogató szájába! Közben jókat nevettek, mert már voltak kis fogacskái, aztán néha Anyu feljajdulva rántotta el a kezét. Ebéd után pihentek egy órácskát! Aztán a nehéz fáradságos munka, napszálltáig folytatódott. Estére kelve mindenki nagyon elfáradt, de ezzel a napnak még nem volt vége. Mert az otthoni feladatokat is el kellett látni. Kimosni a rajtuk lévőt, hogy holnap is tisztába lehessen menni. A meleg nyári szél reggelre megszárította.Vasárnap nem volt aratás . 
A paraszti nép betartotta az ünnepet. Ilyenkor az asszonyok korán felkészítették az ebédet és elmentek misére. Anyu a falujában sem járt templomba, katolikus volt, de ő úgy vélte a mindenható nem ott lakozik. A kis imáit el tudta mondani, amíg leért a patakhoz mikor vízért ment vagy mikor este már a Kati elaludt, a csillagfényes éjszakába várta haza Aput. Fáradtságos szorgalmas munka meghozta az eredményt, mire mindent betakarítottak, és a csépléssel is elvégeztek, egy lovas kocsi szemes termény volt a fizetség. Hatalmas boldogság volt. Most már majd ő is vihet őrletni a malomba, nem kell kiló szám venni a botba. A búzát, árpát kérte terményben, a többit pénzben kapta. Apu is nagyon megörült, esténként tervezgettek, jó lenne majd venni valami kis házat, nem akarnak örök életbe, árendába lakni. 
Jó érzés volt ilyen gondolatokkal elaludni. Alig pihent meg egy kicsit, elérkezett a krumpli szedés ideje. Feri bácsi reggel kivitte őket a mezőre, ott hagyta az üres zsákokat, anyu meg csak vágta és szedte egész nap. Nagy öröm volt szedni, mert az időjárás nagyon kedvezett. Szép nagyok voltak, Kati most már nem maradt meg egy helyen. Mindig mászott, aztán mindenféle dolgokat rágcsált, ette ő a nyers krumplit, a gazt, a földet. Már sebesre horzsolta a térdét a göröngyös föld. Anyu sokszor megtisztogatta, de pár perc múlva már ugyanolyan volt. Délután körül megérkezett Feri bácsi. Felrakták az addig kiszedettet, nagyon meglepődött, mert fel sem fért. Hazafele a pataknál megmosdottak, így megspórolt egy forduló vízhordást. Vacsorára héjába főtt krumpli volt, egy kis szalonna zsírral és salátával, uborkával. Nagyon elfáradtak, megetette a baromfit, a malacokat, mire beért, Kati már az igazak álmát aludta. Anyu is elszenderedett, arra ébredt, hogy Apu neszez a lábassal. Megérkezett a szolgálatból éhes volt. Elmesélték egymásnak a nap történetét és egymást átölelve álomra hajtották a fejüket. Holnap is nap lesz, sok munka, erőt kell gyűjteni. Bevégezte a krumpliszedést, abból is kapott, 6 zsákkal a nagy étkezésiből, 4 zsákkal a kicsiből. Még jó, hogy volt a part oldalba bevájva pince, így jó helyre tudta rakni. Nem kellett vermet csinálni. Szülőfalujában nem lehetett pincét ásni, nagyon homokos volt a talaj, így nem volt biztonságos. Itt ebbe a löszös part oldalba, könnyen lehetett. Egyre rövidebbek lettek a nappalok. Egyik nap, mikor épp otthon volt, hallja káricálni az egyik jércét. Megörült, ez olyan hang, amikor eltojik, ment is ki rögtön, nézelődik, hol káricál, aztán jól gondolta, meg is találta a még meleg, kicsit véres tojást. Örömmel vitte be, na, most már tojás is lesz lassan a háznál. Aztán kezdett száradni, suhogni a kukorica levele. Jött is a Feri bácsi. Margitom holnap lehet kezdeni törni a kukoricát. Katit felkötötte a hátára, aztán elkezdődött. Kis halmokba kellett dobálni a csumájával együtt letört csöveket. Estefele megérkezett Feri bácsi a lovas kocsival, feldobálták, aztán vacsora után összegyűltek a szomszédok és fosztották. Közben a gazda körbehordta jó párszor a már kicsit meg murcisodott mustot, jókedve volt mindenkinek, történeteket meséltek, a gyerekek mikor már megunták a munkát, vígan hancúroztak a finom puha jó illatú csumába ...

 

 Disznóvágás

A kukoricaszedést Kati eleinte szerette, de aztán ahogy múltak a napok, egyre jobban ráunt! Néha Anyu kicsit megiramodott vele, mint amikor vágtáznak a lovak, hogy kicsit érdekesebb legyen. 
Akkor nagyokat kacarászott. Aztán kioldotta Anyu fejkendőjét, kibontotta a haját unalmában. 
Mikor már nagyon nyűgös volt lerakta a kukorica határra, hagyta kicsit csöszmörögni. 
Mikor az utolsó kocsival kezdtek el rakodni, szállingózni kezdett a hó! Anyu hálát adott az égieknek, hogy sikerült befejezni időben. A nagyon fáradságos munka meghozta az eredményt, Feri bácsi egy nagy kocsi kukoricát hozott, ami azt jelentette, 10 kocsi kukoricát takarított be. Apu otthon felhordta a padlásra, odarakta a búzás, és árpás zsákok mellé. Be volt biztosítva a tél. Volt mit enni a jószágnak Volt nekik is a megélhetéshez szükséges alapvető dolog. Ott volt a búza, vihettek a malomba cserélni lisztre olyankor járt cserébe, kenyérliszt, finomliszt, búzadara, korpa. A búza súlyának 75 %- ért, 25% volt a vám. Végül is az is volt a neve: vámcsere. Ott volt a padláson még a borsó, aztán a pincében a krumpli, zöldség, sárgarépa. A csibékből mostanra már tojó tyúkok lettek, Anyu 8-10 tojást talált a fészken minden nap. A süldők karácsony tájékán már 100 kilónál is többet nyomtak. Nem volt semmi disznóvágási kellékük, azt a szomszédból kellett kérni, így csak január elején tudták áthozni. Nagy lábast, vájlingot, véndőt, sózó teknőt nem kérhetett kölcsön, így azt megvette. Mikor a falra akasztotta a szeme mindig arra sandikált, jó ideig simogatta a tekintetével. Boldog volt, hogy már ez is van nekik. Disznóvágáshoz előző nap elkezdtek készülődni. Feri bácsi hozott egy kocsi szalmát. Szomszédból áthordták, ami kellett. Üst, üstház, húsdaráló, hurkatöltő. Aztán reggel, mikor épp csak világosodni kezdett, leölték a cocát, Kati a nagy visításra ébredt és úgy ágyból kibújva szaladt ki nézni, mi történt. Anyu felkapta bevitte, jó melegen felöltöztette, aztán a szalmakupacból figyelhette a munkálatot. Mikor már nem rugdalózott a coca, betakarták szalmával és meggyújtották. Jó ideig kellett perzselni, aztán egy lapáttal meg-megkapargálni. Mikor már úgy vélték, hogy jó lesz, eloltották a szalmát és leöntötték egy vödör vízzel. Majd a sörte ellenkező irányába, jó nagy késsel elkezdték kaparni. Ha nem jött le minden hol rendesen, akkor ott újra megperzselték. Aztán mikor szép sárgás színűvé vált, felrakták a bontó székre. Apu legelőször a fejét vágta le. Lekanyarította róla a füleket, a tokaszalonnát, a többi részt belerakta az üstbe, amiben már lassan forrni kezdett a víz. Aztán napközben, ha adódott még valami véres, cafrangos valami az is oda került. Később a vese, a fodor zsír, a máj, a tüdő, a szív, ezek mentek mind abálódni. A fej után jöttek a sonkák, azt is kikanyarítva, levágva róla a csülök, láb. Aztán széthasította és szedték ki a belet. Anyu szétbontotta, kieregette a tartalmát, megmosta, megkaparta, kifordította és felfújta, leellenőrizte, nem lyukas-e. Közben Apu elkezdte ledarálni a kolbásznak valót, majd jól befokhagymázta, pirospaprikával, sóval, borssal ízesítette és elkezdték tölteni. Közben kisült a finom pecsenye, amiből jó ízűen falatoztak. Sokáig nem időzhettek, a nagyobb munkát el kellett végezni, még ma, mert holnap Apunak jelentkeznie kellett reggel 7 kor a fűtőháznál. Még épp arra jutott idő, hogy a hurkát, disznósajtot feltöltsék és kifőzzék. Közben be is sötétedett. El is fáradtak, meg aztán a petróleummal is spórolni kellett. Kati egész nap téblábolt, estére kelve, megkereste a kis nyoszolyáját és csak úgy ruhástul lefeküdt, elaludt. Anyuék susmorogtak még egy darabig, aztán őket is hamar elnyomta az álom ... 

Új tavasz jő 

Másnap reggel, Apu korán elment szolgálatba. Anyu folytatta a félbe maradt munkát. Eldarabolta a zsírszalonnát és alágyújtott az üstnek, közben felébredt a Kati is. Kíváncsian kereste mivel foglalatoskodhat. Anyu a pitar szélén csinált neki játszóhelyet, odarakott egy kosár kukoricát, azzal nagyon el tudott játszani, ki-be rakosgatta. Később az üstöt folyamatosan kellett keverni, nehogy odaégjen. Mikor már szép arany sárga volt, öntött hozzá egy kis tejet, ettől szépen megpirosodott. Aztán kimerhette az új véndőbe, amit még most is meg meg simogatott a tekintetével. Aztán felrakta sülni az oldalast, amikor megsült, belerakta az új, nagy 25 literes lábasába és ráöntötte a maradék zsírt. Véndőbe lett volna annak is a helye, de hát most még nincs rá keret, hogy vegyen. Arra a nagy lábasra meg jó ideig nem lesz szükség, gondolta addigra meg majd kifogy belőle. Mikor elkészült ezekkel a dolgokkal elmosogatott és készített kóstolót. Vitt a szomszéd néninek, a Feri Bácsiéknak, Böske néniéknek. Aztán Katit lerakta aludni és kiment az erdőre egy kis fáért, mert ezekben a napokban nagyon megfogyatkozott a készlet. Este csinált egy kis füstöt a kolbász és a disznósajt alatt és az első szobába, amit télen nem használtak, mert nagyon hideg volt ott, lesózta a teknőben a sonkát, szalonnát és kocsonyahúsnak valót. Nagyon hamar este lett, elpihent az újabb fáradságos nap után. Másnap elkezdett esni megint a hó, a tél kimutatta a foga fehérjét. 
A félméteres hóra minden nap esett még. Pár nap múlva egy méternél is magasabb volt. A feltámadt a szél, néhol 2- 3 méteres várakká formálta a friss havat. Nehéz volt útnak indulni. Fárasztó volt menni, néhol csak találgatni lehetett merre az út. Egyik helyen felkapta az összeset máshol meg nagy kacskaringós hegyet formált. Éjjel - 25 -30 C' volt, napközben sem emelkedett -10 fok fölé. 
A nyáron begyűjtött tüzelő rohamosan fogyott, amikor Kati aludt, Anyu ment mindig az utánpótlásért kis fűrésszel. Apu is hozott minden nap a táskájában egy egy darabot a drága fekete kincsből. Aztán fizetésnapon egy kis szánkóval ért haza. Anyu nagyon megörült, most már nem kell a hátán cipelni ezt a kis sós zsákot. Március elején megint hirtelen jött az enyhülés. A déli szél meleget hozott. Az eresz folyamatosan csöpögött. Most már éjjel sem fagyott. Néha óriási robajjal megindult a háztetőn a hó. Az úton hatalmas sár volt, nagyon nehéz volt gyalogolni, a sár minden egyes lépésnél magához szorongatta a gumicsizmás lábakat és csak nagy cuppanással engedte útnak. A Kapos újra kiöntött, a horhókban, megint barikádokat épített a sok gyökerestől kidőlt fa és csak olvadt egyre. Pár nap múlva, már sok helyen kilátszott a fű, mohón szívta magába a gyenge napsugarat. Sokáig volt vastag hóbunda alatt, végre fellélegezhetett. Aztán előbújt a hóvirág, kikerics, ibolya. A langyos napsütésben, az egész erdő elkezdett zsongani, méhek darazsak, mindenféle rovarok ébredeztek. A madarak egymást túltrillázva énekeltek, keresték az eleséget a hosszú tél után. 
Aztán szép lassan felszikkadt a föld, a Kapos visszatért medrébe, maga után gazdag termékeny rétet hagyva. Március közepén megjöttek a gólyák, fecskék. Az emberek elkezdték a mezőn a munkát. A tavalyi gazdák jöttek Anyuhoz: - Ugye Margitom, az idén is számíthatunk a munkádra? 

A nagy terv 

- Hát persze hogy számíthatnak. - Erre mondja Feri bácsi, vegyük is rögtön számításba az idei évet. A házzal szembe lesz az idén a krumpli. De az olyan meredek, hogy lovas ekével nem tudom felszántani, Margitom azt el is kezdhetjük már holnap, most hogy még jó nedves a föld, nem lesz nehéz leforgatni. Ez nem tartozik majd a 10. rész kiosztásába, ezt külön kifizetem neked. 
- Jól van Feri bácsi, akkor nekem ne is pénzt adjon, hanem malacot. Mert bizony a tél óta üresen ásítozik a disznóól! 
- Jól van lelköm, majd elszámolunk. 
Fáradságos munka volt a domboldal lekapálása. Egy hétig tartott. Este aztán Feri bácsi lovas kocsival állított be. 
- Na, nyisd ki azt a disznóól ajtót! 
Levett a kocsiról 3 választási malacot és hozott még egy kis darát is, mert szokni kell nekik a moslékot, most lettek még csak elválasztva az anyjuktól. Anyu nagyon megörült, de aztán kicsit szabadkozott is. - Ez sok Feri bácsi! 
- De hogy sok, megdogoztá te ezért! 
Anyu megköszönte, aztán tett is fel rögtön főni egy kis apró krumplit, hadd legyen a kis cocáknak finom étkük. Kati is nagyon örült, be is ment közéjük, legszívesebben ott is maradt volna, de jött az este és nyugovóra kellett térni. Másnap elkezdődött a krumplivetés, 
Feri bácsi tragacson tolta fel a vetni valót. Kati egész nap azzal játszott, hogy felment a dombra, aztán legömbölödött. Puha, finom volt a föld, csak akkor hagyta abba, ha éhes, vagy szomjas volt. Anyu a legalsó sorral kezdete, először csak az első sornál lyukat kapált, aztán utána beledobálta a krumplit. A következő sorral betakarta. Apu, ha otthon volt, néha eljött segíteni, ilyenkor sokkal szaporábban ment a munka, a végén együtt hancúroztak a Katival, a domboldalba. Három nap alatt elvetették. Épp itt volt az ideje, a kukoricavetésnek. Esténként, mikor haza ment otthon is el kellett látni a kis jószágokat. Néha mikor haza ért nagy meglepetésére, újabb tyúkalja, kis sárga, vörös, fekete pamutgombolyagok jöttek a kotlóssal elő. Nemtudta, hogy elkotlott, sötét volt már mindig mikor bezárta a tyúkólat. Nem számolta őket, ezek meg erre-arra, az ágak közé, szépen eltojtak, aztán mikor már érezték, hogy itt az idő, ráültek a fészekre. Szép szorgalmasan csak ültek, addig még a kis új élet el nem kezdett kopogtatni a tojás oldalán. Olyankor a kotlós mama a csőrével igazgatta oda oda csippentett egyet, hogy segítsen kibújni. Amikor már minden tojásból kibújtak akkor kezdte csak elővezetni őket. Folyton beszélgetett velük! A szárnyát néha a földig kinyújtotta, úgy óvta őket minden veszélytől. Néha a Kati is pórul járt, nagyon szeretett a kis csibékkel játszani. Szeretett volna megfogni belőlük. Kotlós mama tudomására adta, vele nem lesz jó harcba szállni. Pedig nagyon jó játék volt. Néha _Anyu megfogott egyet, aztán kivitte a baromfiudvarból, hogy tudjon játszani vele. Tetszett neki mikor isznak. Aztán ő is megpróbálta, dugdosta bele az itatóba a csibe fejét, de az már nem akart inni, akkor addig szorongatta még ott nem maradt! Majd szaladt Anyuhoz, fogta a kezét és húzta oda megmutatni fülig érő szájjal -Mott máj icik! 
Boldog volt, hogy nem ment el. Anyu szegény meg legközelebb jól meggondolta, hogy adjon-e nekik pipikét játszani! Aztán mikor nem kapott pipikét, a virágos kertben leszedte az összes virágot, aztán vitte a pitarba megmutatni Anyunak. Apu néha pityókásan jött meg, ilyenkor felvette a nyakába a kis rosszcsontot, aztán bejárták a közeli erdőket. Egyik nap örömmel újságolta Apu, hazafele azzal a Lajossal jöttem, aki ott lakik a másik dombon, azt mondta eladó lesz a ház. A nyár végén nősül, jó módú sváb lányt vesz el feleségül és oda is költözik hozzájuk Vargára. Apu egyből kapott is az alkalmon. Vasárnap elmentek megnézni. Kicsivel jobb karban volt, mint amiben itt laknak, de kicsi volt az is, talán 30 négyzetméter, ha volt. - Jó lesz ez nekünk - mondja Anyu - jó nagy földterület társult a házhoz. Ott is volt tyúkól, disznóól, igaz az egy kicsit vihar vert volt, de meglehet azt inyerálni. Aztán megkérdezték az árát. 5 000 forint, de nem baj, ha nem tudjátok egyben kifizetni, majd írunk róla papírt. Anyuék nem is alkudtak, nagy segítség volt, hogy nem kell mindjárt kifizetni. Aztán kezet adtak rá. Haza fele szótlanul ballagtak, odafele amilyen nagy örömmel voltak, most olyan nagy gondban voltak. Jó kis ház, jó helyen is van, a föld is jó nagydarab hozzá! De honnét lesz rá pénz? Egy nagyon kevéske volt félre téve, de hát abból a kevésből, amit Apu haza hozott, bizony nem lehetett sokat félre tenni. Mikor haza értek, Anyu mondja: 
- Nézd, itt van ez a sok csirke, mikor rántani valók lesznek, elviszem őket a piacra, aztán a veteményes kert is tele van minden félével, olyankor viszek abból is. Ott van az ólba 3 süldő, mikor a göbe már búg, elvisszük a kanhoz, ha szerencsék lesz, már karácsony táján le is malacozhat, aztán majd csurran cseppen. 
Apu boldogan kapta fel Anyut és pörgött vele táncolt vele kinn az udvaron. 
- Emlékszel, mikor az első rózsát kaptam tőled? –kérdezte Anyu. 
- Kaptad? Kikönyörögted! 
- Azért ugye mindképp nekem adtad volna és nem bántad meg?

 

A jóképű magas barna fiatalember 

… Hát lehet azt elfelejteni? Apu kicsit lepihent, mert este szolgálatba ment és arra, pont arra, ahol annak a Somogy országi kis falunak a vasútállomásán összefonódott az életük. Nyár volt. 
A háborúnak nemrég volt vége. Az egész falu boldogan várta a napot, mindenki virágcsokrokkal várt kinn az állomáson. Az a vonat jött, ami a hadifoglyokat hozta. Anyu is ott volt, abban a nagyon kedves, de nagyon szomorú történetű kék virágos ruhájában. Neki két bátyja oda volt, valahol a nagyvilágban. Már hónapok óta nem volt hír felőlük. Aztán, hogy ott vár a kőkerítésnek támaszkodva jön egy jó képű magas barna fiatalember. 
-Te szép barna szemű lány, add nekem azt a rózsát! 
- Majd annak adom, akinek én akarom! - De büszke vagy! Majd megtáncoltatlak estére a bálba! - Lesz én nekem maga nélkül is táncoltatóm. 
Azzal a beszélgetésnek vége szakadt, nagy füstgőz felhő közepette berobogott a vonat. Jó időbe tellett, mire leszálltak a fáradt szakad truhájú, hazájuktól évekkel ezelőtt elszakadt, nehéz időket megélt katonák. Aztán lassan mindenki rátalált várva várt szeretteire. Anyák ölelték magukhoz drága fiaikat. Szerető feleségek könnyek közt ölelték magukhoz férjeiket. Gyerekek riadtan figyelték, ez az én édesapám. Olyan rég nem látták, évekkel ezelőtt nem ilyen volt, csak álltak ott megszeppenve. Szép lassan mindenki elindult, hogy minél hamarabb otthon folytatódjon az öröm. Anyu csak ott állt könnyei peregtek le az arcán végig, a kék virágos ruhájára. Nem jött a vonattal egyik testvére sem. A jóképű magas barna pimasz fiatalember oda ment hozzá, aztán félve megkérdezte: - Most már nekem adod azt a rózsát? - Ha annyira akarja! - Aztán csókot kapok-e? - Azt csak annak adok, akit én szeretek! - Elkísérhetlek? -Ha annyira akar, elkísérhet! A szentháromságig mentek együtt. Anyu csak a kérdésekre válaszolt nagyon röviden. Szomorú volt, hogy a testvérei nem jöttek. Este bált rendeztek a hazatérő katonák örömére. Apu kérdezte: -Eljössz a bálba? - Azt még nem tudom, ha édesanyám elenged. 
Elköszöntek, Anyu szomorúan ment haza. Nagyon várták már haza Ferit, Pistát. Édesapja, hogy megnyugtassa, mondta, majd a legközelebbi vonattal biztos megjönnek. Anyu félve hozakodott elő a kérésével. Akkor kérdezte mikor az édesapja is jelen volt. Tudta, hogy az ő jóváhagyásával nincs gond! Nagyon szerette a legnagyobb lányát. Ő volt az, akivel minden meg tudott csinálni. Már egész kicsi kora óta mellette volt a munkában. Hét évesen már vitte a hátán hajnalok hajnalán a mezőre aratáskor. Anyu a kötelet terítette, a köteg, amit maga után húzott nagyobb volt, mint ő maga. A harmatos tarló simogatta a talpát, mire feljött a nap már javában elfáradt. Aztán várta a kedvező pillanatot: - Édesanyám estére bál lesz, elenged? Ott lesz Verbulecz keresztanyám is az Ilonkával. Ezt azért mondta hozzá, mert tudta, hogy az édesanyja nem tudja elkísérni. Ott volt a legkisebb testvére az Ibolya. Mire az édesanyja megszólalt volna, az édesapja ráfelelt: - Persze hogy elmehetsz, már nagylány vagy és még nem voltál bálba. Át is megyek a komaasszonyhoz, aztán megkérem, viselje a gondodat! 
Eljött az este, Anyu a keresztanyjával és annak a lányával el is mentek a bálba. Már messziről hallották a muzsikaszót. Mikor odaértek, kerestek egy széket, a keresztanyja leült, ők meg a térdére ültek és várták, hogy tánca vigyék őket. Anyu próbálta elhessegetni a délutáni, állomási fiatalembert a gondolataiból, de akár merre terelte, mindig csak odaért vissza. Talán itt sincs! Csak mondott valamit, hogy elcsavarja a fejemet. Tekintete járt minden fele a tömegben. Aztán jöttek a falubeli fiatal emberek, akik tánca vitték. De ő csak egyre várt, várt. A szíve egyre hevesebben dobogott, ha nem is látom többé? Még a nevét sem tudom. – Ej, Margit, ne gondolj rá. Van itt hány, de hány jó képű fiatalember, de aztán ahogy múlott az idő egyre nagyobb hiányát érezte. A szívem bele hasad, ha nem látom többé, már nem is akart táncolni. Aztán végre látta a tömegben, egyből megismerte, vagy lehet, hogy nem is látta, csak a szíve jelezte az érkezését. A pimasz jóképű magas barna fiatalembernek csak úgy cikázott a szeme körbe. Neki is az járt a gondolatába, ha még sincs itt, hogy találok rá? Aztán végre összeakadt a tekintetük. Táncba mentek, Apu nagyon jó táncos volt, a teremben végig csak úgy siklott a táncosok között, Anyunak néha le sem ért a lába, csakúgy repítette. A szívük is repült velük együtt a boldogságba ... 

Sütni, főzni, varrni

Olyannyira elgondolkodott, hogy közben leszállt az est. Már a madarak sem énekeltek, csak a kedves esti muzsika hallatszott a berekből. Egész késő estig abba sem hagyták zenéjüket a békák. Épp ideje volt, hogy felébressze Aput. Elkészítette a táskáját, összeölelkeztek és Apu nevetve megkérdezte, ugye odaadtad volna a rózsát! Hisz tudom mikor leszedted, már akkor nekem szántad! Anyu elnevette magát és világ semmi pénzért el nem árulta volna milyen vágyakozóan várta akkor este ott a bálba! – Na, menj már, mert elkésel a szolgálatból! Apu hóna alá csapta vasutas táskáját, aztán még visszaszólt, nemsokára már a mi kis házunkból indulhatok. Nézd, mennyivel közelebb leszek, Anyu a lombok közt kereste ott a túlsó dombon azt a kis fehér házat, milyen szép zöld zsalugáterei voltak. De jó lesz majd télen, mikor nagyon hideg van, szél meg minden kis nyíláson betalál. Nyáron meg a meleg ellen. Apu már messze járt, még néha-néha visszanézett és integettek egymásnak. Anyut teljesen elvarázsolta ez a nagyon fontos esemény. Saját házunk lesz. Nem kell árendát fizetni. Jaj, csak legyen erőm, tudjuk majd kifizetni.  Jó idők jöttek, mindennap hívták dolgozni. Mikor Apu otthon volt, Katit is rá tudta bízni, még többet el tudott végezni, mert a kis rosszpénz mindig elcsavargott. Az egyik szemének mindig ott kellett, hogy legyen. Olyan volt, mint egy kis szemfényvesztő. Ha látott valami kis mozgó állatot, ment utána. Néha furfanghoz kellett, hogy folyamodjon. Anyu, mikor a patakhoz ment, lent a láposba talált sok csigát. Összeszedte, aztán mikor a mezőre értek, otthagyta a Katinak játszani. Jó ideig el volt. A csigák nagyon lassan mozogtak nem úgy, mint a pillangók, vagy a gyíkok, de aztán arra is ráunt. Répa egyeléskor, néha felült a pacira, ami arról szólt, hogy Anyu lekuporodva egyelte a répát, Kati meg a hátán pacizott. Este etetéskor boldogan nyugtázta, szépen nőnek a csibék, Szentannára már rántani valók lesznek, kezdheti elhordani a piacra. Megérdeklődte a szomszédban milyen napokon van. Első alkalommal olyankor ment, mikor Apu otthon volt, hogy ne kelljen vinni a kis gézengúzt. Korán reggel útnak indult, hat rántani való csirkével, pár kiló, cukorborsóval, és szép friss uborkával. Mikor kiért a völgyből, összetalálkozott más asszonyokkal is. Ők is a piacra siettek nehéz tehrővel a fejükön. Elbeszélgettek, Ők már régóta jártak, Anyunak adták a jó tanácsokat. Mikor oda értek, már javában zajlott az alkudozás. Anyu megkérdezte a közelében álló kofát, aki csirkéket árult, mennyit kér érte? Aztán mikor jött hozzá az első vevő, ő pár fillérrel kevesebbet kért, mint a szomszéd kofa. A csirkék szépek voltak, a vevő nem is alkudott, Anyu gyorsan eladta a portékáját. Nem volt ideje ő neki a piacon ácsingózni, még ha kicsit többet is adtak volna, nembánta, többet ér őneki az idő, sietett is haza, hogy tudja folytatni a dolgát. Apu már nagyon várta haza, Kati mindig csak Anyut kereste. Legközelebb már egy egész kosár rántani való csirkét vitt, gondolta, most kell eladni, nem fogyasztják tovább a takarmányt, télre elég lesz nekik 10 tojó tyúk, meg egy kakas, volt vagy 5 tyúkaljára való, este némelyik a fákon aludt, mert már nem volt hely a tyúkólban. A süldők is szépen nőttek, szerencsére az egyik göbe volt, figyelték, hamarosan el kezd görögni, akkor majd elhajtják a kanhoz. Ha szerencséjük lesz, karácsony tájékán már választási malacokat tudnak majd eladni. Úgy is volt még augusztus elején el kellett hajtani le a Káposzta telepre, ott volt csak kan. Anyu mindent meg csinált, de ezt a munkát Apura bízta, hogyan futkározott volna Katival a göbe után. 
Az időjárás nagyon kegyes volt hozzájuk, egész nyáron jó meleg volt és az eső mindig akkor érkezett, amikor szükség volt rá. Szépen mutatkozott a krumpli, a kukorica, aztán az egyik nap Apu jó hírrel jött. Szombaton költözhetünk. Már nagyon várták, reggel összeszedték a kis cókmókjukat, Feri bácsi jött lovas kocsival. Jó eső érzés volt, hogy most már milyen sok mindenük van. 
A tyúkokat, csirkéket, egy ketrecbe rakták, felrakták az edényeket, a ruhákat, egy abroszba kötve. Aztán Anyu is felült a bakra a Katival az ölében. A disznókat még nem tudták elvinni, mert előbb meg kell javítani az ólat. A takarmányt is, ami a padláson van, majd akkor viszik. Mielőtt útnakváltak, elköszönt a szomszédoktól, nem megy a világ végére. De jólesett neki, mikor a szomszéd néni azon a téli fagyos napon mikor ide jött, olyan kedves volt vele. Eljöttek elköszöni, közelben lakó nagylányok, fiatal asszonyok is. Margitunk meglátogatunk ám majd ott. 
Szívesen jöttek hozzá a hosszú téli estéken. Anyu megtanította őket hímezni a tűfokával, csodálatos szép szalmavirágokat varrtak, közben Anyu mesélt a szülőföldjéről, mesélt a falubeli nagyságáról, akinek nem volt gyereke és nagyon jó lelkű volt. Maga köré gyűjtötte a fiatal lányokat, sütni, főzni, varrni tanította őket. Ott tanulta meg ő is, hogy kell a vadas mellé zsemlye gombócot csinálni. Meg tanulta sütni a képviselő fánkot, a rigójancsit, a lányok meg szívest örömest hallgatták. Anyu boldogan integetett nekik sokáig, aztán kiabálta vissza, Tudjátok hol lakom. Gyertek csak hisz olyan sok minden van, amit még nem mutattam meg. Könnyeit törölgette egész úton…

 

Após, Anyós, Mostoha

Lajos már kinn várta őket a diófa alatt. Mikor elültette három évvel ezelőtt a diófát, nem gondolta, hogy nem eszik majd a terméséből. Akkor még nem tudta, hogy egy lány kedvére elhagyja ezt a kedves szeretett helyét. Szülei háza volt, ő még egész kis gyerek volt, de úgy emlékszik, mintha tegnap lett volna. Ott téblábolt, segített megtaposni a sarat, amikor építették. Aztán az édesapja odaveszett a háborúban, édesanyja meg pár éve váratlanul meghalt, nővére Juliska lent lakott a domb aljában. Náluk talált kis vigasztalást a magányában, de a sors úgy hozta megismerkedett ezzel a lánnyal és egymásba szerettek. A szobabútort otthagyta a nővérének. A konyha berendezése már nem kellett Juliskának. Arra gondolt, ha kell a Józsikénak, akkor ott hagyja, Vargán a jómódú sváb házban nem volt erre a szegényes berendezésre szükség. Mikor megérkeztek Anyuék, Kati annyira megkedvelte a kocsikázást, le sem akart szállni, de amikor meglátta az ablakban a mosakodó cicát, se szó se beszéd, csak úgy leugrott a bakról. Még jó, hogy nem ütötte meg magát. Lajos elővette a szerződést, úgy egyeztek, meg hogy most 1000 forintot adnak, és visszamaradó pénzt két éven belül kifizetik. Nagyon előnyös megállapodás volt. Anyu bízott a jövőben. Csak erő egészség legyen, a ház átírásra addig nem kerül, ameddig az összes pénzt ki nem fizetik. Aztán Lajos oda adta a ház kulcsát, kezet fogtak és elindult a sógorával, lovas kocsival Vargára. Anyuék lepakoltak, a tyúkokat egyből bezárták az ólba, hogy szokják az új helyet. Feri bácsi nem fogadott el semmit a fuvar fejében. Végre magukra maradtak. Mikor bementek a konyhába, nagyon megörültek a jó erős vaságynak, a szép piros rózsákkal díszített sparheltnek. Volt egy kis kredenc, a felső rakodós résznek az üvegjére, gyönyörű virágok voltak vésve. Anyu boldogan simogatta végig az összes bútort és áldotta a Lajost, hogy nem a földön kell aludniuk, mint amikor összekerültek. Azok voltak még igazán nehéz időszakok. Mikor az után a bizonyos bál után Apu hetente el-ellátogatott Kutasra. Karácsony előtti héten aztán Apu nem is egyedül érkezett, eljött vele az édesanyja, és megkérték a kezét. Anyu még nem akart férjhez menni. Az arcát a kezébe temette és beszaladt a szobába. Édesanyja utána ment, és haragosan ráripakodott:

- Mit gondolsz, majd a miniszterelnök jön el érted hat lovas hintóval? Nem volt jó az özvegytanító mikor megkérte a kezed, azt mondtad nem akarsz az árváinak mostohája lenned, most ez sem jó, mert elvált ember. Most szépen megtörlöd a szemed, kimész, és igent mondasz! 
Mit tudott tenni Anyu, Ő volt a legnagyobb lány, ott volt a sorban még hét lány. Megtörölte a szemét, kiment, és igent mondott. Apunak abban a pár percben, míg nem tudta a választ, nagyon hevesen dobogott a szíve, -jaj, csak igent mondjon, annyira nagyon várta. Az jegyesség mindössze egy hétig tartott, Karácsony előtti napon Apu mostoha apja lovas kocsival jött el érte. Azért a kis cókmókért kár volt a lovas kocsi, mert a kis batyu bele fért egy fejkendőbe. Mikor eljött édesapja szemében megcsillant a könnycsepp, átölelte szeretett lányát aztán mintha sürgős dolga lett volna bement az istállóba, ne lássák a zokogását: - Drága lányom, Margitom, de nagyon fogsz hiányozni! 
Anyu szótlanul ült egész úton. Nem sok mindent tudott a jövő béli otthonáról. Mikor megérkeztek, Apu már kinn várta. Lesegítette és akkor ámult csak Anyu igazán mikor az istállóba volt a helyük, szegények voltak ők is nagyon, de mindenkinek volt hely a házban, még ha négyen öten is aludtak egy ágyban. Nem tudta mire vélni a dolgot. Másnap mikor kivilágosodott látta a szép fehérre meszelt házat, az anyósa meg is mutatta neki, de csak a küszöbig lehetett bemenni. 
- Lányom ez a tisztaszoba, ide nem igen jövünk be, itt a kamra, a konyha ezeket is csak nagyon ritkán használjuk. 
 Aztán volt a házzal szemben egy nyári konyha, ő ott lakott apu mostoha apjával. Nem szólt Anyu egy szót sem, elmúltak az ünnepek, megkezdődött a munka az erdőn, reggeltől estig dolgoztak. Ami élelmet kaptak a tarisznyába, abból soha nem laktak jól, az edényekben meg volt jelölve minden, a pincében a krumpli előtt a homok el volt gereblyézve, hogy meglehessen látni, ha vesznek belőle! Apu túljárt néha az anyja és mostohája eszén, hosszú nyelű lapáttal emelt ki a krumpliból, az erdőn megsütötték a hamuban. Gyötrelmes élet volt. Anyu arra nem is gondolt, hogy haza menjen. Mikor már jó ideje, hogy jártak az erdőre fát vágni, Apu megkérdezte mi lesz a fizetség. Akkor azt a választ kapta, hát itt esztek itt laktok, majd félretesszük. Apu ezt már régóta hallgatta, de még neki nem volt félretéve semmi, pedig hat éves kora óta dolgozott, még novemberben is mezítláb őrizte a falu gulyáját. Vigasztalta Anyut, kitavaszodik, elmegyünk innét. - De hova?? - Akár hova is, de el innét! 
Kezdte észrevenni, hogy amit keservesen megkeres, az a pénz megy a mostohaapja fiának tanítására. A mostohája mindig azt mondta: 
- Jóskát kár iskolába küldeni, nincs annak esze arra. 
Nagyon várták a tavaszt, egyik nap aztán összepakolták azt kevés kis ruhájukat, Apu egy kampósbot végére akasztotta, aztán szólt az anyjának: 
- Vége a z ingyenmunkának, este ne várjon haza bennünket, mert nem jövünk! 
Az anyja elkezdett sápítozni, jaj, mi lesz veletek!? - Azzal maga ne törődjön! 
Azzal útnak váltak. Kutason egy nagy gazdánál kérdezték, szükség van-e munkásra, ha igen akkor tudják elvállalni a munkát, ha vala mi kis hajlékot is tudnak adni a fejük fölé. Kaptak egy régebben pelyvás kunyhónak használt kis hajlékot. Nem volt benne semmi, a ház végénél találtak pár zsúpp kévét, az szolgálta a fekhelyüket, aztán egy régi orosz katonaköpeny volt a takarójuk. A legelső ételüket aznap este Anyu egy, keresztanyjától kért kölcsön lábasban főzte meg, amiből készült azt is úgy kapták. Egyedül az a rózsás fakanál volt az övék, amit Apu ajándékozott Anyunak. Anyu üvegcseréppel kaparta le róla a rózsákat, hogy a festéket ne egyék meg. Most hogy így elnézte ezt a boldog kis hajlékot, hálát adott az égieknek, hogy mindig vele voltak …

Két füttyszó

    A házzal szemben már learatták a búzát, de a szalmát még nem hordták be. Apu a szalmazsákból a disznóólba öntötte a régi szalmát és szép sárga ropogós friss szalmával tömte meg a szalmazsákot. A vizespadra szegeltek egy deszkát, úgy fordították, hogy Kati ne tudjon leesni. Az ő kuckója is friss szalmával lett kibélelve. El is foglalta rögtön, a cicust is húzta volna magával, de az riadtan fújt rá! Anyu boldogan pakolta be féltett kis edényeit az új kredencébe, de jó, most már nem lepi a por és már tervezgette, hogy szép nefelejcses drapériát varr oda. Szép lassan meglett mindenek a helye. Vízért a felső szomszédba kellett járni, Rózsa mama szívélyesen fogadta az új szomszédokat és mondta: - Gyere csak lelköm, én mindig itthon vagyok, ha meg éppen nem, csak akaszd ki azt a kis kallantyút a kiskapun, amivel be van akasztva. A kutya nem bánt, ne félj tőle! 
    Úgy is volt, csak megszagolta és már ment is vissza a helyére. Körbejárták a kis birtokot. A ház mögött volt a disznóól. A partoldalba bevájt lyuk volt a tyúkok helye. Boldogan járt körbe a tekintetük! Odanézz, milyen sok fiatal szilvafa, ott fent meg a meggyfák, a kajszi, őszi barack.Nézd itt meg a szentivánalmafa! 
    Volt még árpaérő körte, aztán a ház előtt egy szederfa. 
    Este alig jött álom a szemükre. Néha egymás szavába vágva mondták az újabbnál újabb gondolatokat. A hold bevilágított a zsalugáter ritkára leengedett nyílásain. Aztán elaludtak, Anyunak csodálatos álma volt, kis falujában járt, édesapjának mesélte milyen szép kis házuk van, édesapja megsimogatta a fejét, a kéz érintésére felébredt, pedig még olyan nagyon jó lett volna kicsit beszélgetni. 
    Másnap Apu megrenoválta az ólat és elment, hogy elhajtsa a disznókat. Anyu nem győzött betelni, az új otthonnal. Magában halkan dudolászott. 
    Katinak kedves játszó pajtása lett a cica. Apu este ment szolgálatba. Egy kicsit kiültek a ház elé a dombra, épp akkor ment egy vonat Kaposvár irányába. Akkor Apu örömmel mondja Anyunak: - Itt látod majd, mikor erre jövök, ha ide állsz, integetsz egy fehér abrosszal látni fogom, éjjel meggyújtasz egy csomó újságot azt is látni fogom. Majd előre jelzek, ha oda érek a Kránic-árokhoz, három rövidet füttyszó lesz jel. Mikor meglátom a te jeledet kettő rövid füttyszó lesz . (Ez a rituális kis szertartás évtizedekig fenn maradt) A vonatot szépen lehetett látni, de azt hogy valaki ott egy fehér abrosszal integet, csak az látta aki tudta, hogy ott fent a domboldalban valakinek érte dobog akkor ott abban a pillanatban a szíve. Esteledett. Apunak útnak kellett indulni és szerencsére pont erre, úgy hogy ma este már ki is próbálhatták az integetést. Húsz órára kellett jelentkeznie, utána jó ideig kellett várni, mire jött. 
    Eleivel Katit kivitte magával oda a ház elé a dombra, mesélt neki, legjobban a böccikéket, barikákat, szerette hallgatni, néha bele bele kérdezett:

    Miét nem cejette a böcce anukája mitoj a tis böcci ejcsavajgot? -Hát mert féltette az anyukája! Tudod, én sem szeretem, mikor elcsavarogsz! 
    -Jó, atoj honap nem csavajgok ej. 
    Közben elnyomta az álom, Anyu bevitte, lefektette az új kis ágyába. Előkészítette az újságpapírt és a gyufát. Egyszercsak hallotta Dombóvár felől a vonat érkezését, a Kránic-ároknál a három rövid füttyszót, meggyújtotta az újságot és örömmel integetett vele, aztán jött a visszajelzés, a két rövid fütty. Most már Anyu is bement, elővett egy régi ágyruhát. A széle még kis keskeny csíkban nem volt agyon kopva, kiszabott belőle a kredenc polcra egy kis drapériát. 
    Kék nefelejcseket, leveleket kacskaringókat rajzolt, nem jött álom a szemére, elkezdte kivarrni. Reggel arra ébredt, ott ülve, az ölében a varrni való, hogy kifogyott a petróleum. - Margit, Margit, ennyire nem szabad pocsékolni.... 

 

Sötét fellegek

Reggel sötét fellegek jöttek, nem is engedte ki a tyúkokat, hamarosan neki eredt az eső. Egész nap esett, még másnap is. Feri bácsi feljött és együtt kémlelték az eget, mikor derül már fel. 
Az összes krumpli bent volt még a földben. Most már nem kellett volna, hogy ázzon!! Ha nem tudják időben kiszedni, elkezd csirázni! Aztán ebéd után hirtelen kiderült. Mentek is rögtön a krumpliföldre. Domboldalba volt, homokos sárgaföld, kicsit ragadt a föld a kapára, de nem volt mire várni. Feri bácsi is ott maradt egész délután segíteni. Ő vágta a kapával, Anyu meg serényen összeszedte utána, Katinak is volt egy pici kosara, boldogan vitte mindig megmutatni és neki is a zsákba kellett önteni mindig. Estére kelve egy nagy kocsival felpakolva mehettek haza. Másnap Apu segítségével tudta folytatni a munkát. Szerencséjére még a következő nap sem kellett szolgálatba mennie. Mire a következő eső jött, Feri bácsi már be is vetette őszi árpával a szépen megművelt földet. Anyu nagyon szerette, becsülte a mezei munkát, az utána maradt földet rögtön be lehetett vetni. A krumpliszárát, gazt a végére hordta, a kapavágás után szépen eligazgatta a földet. Nagyon sokszor elmondta – Kislányom, rend a lelke mindenek! Így tanulta az édesapjától és így is adta tovább nekünk. Piacra már ritkán ment, a rántani való csirkékből már jércék lettek. Nap, mint nap, mindig újabb tojás fészkekre talált a kert eldugott helyein. Ilyenkor Kati is ment mindig vele, a kis kosárkájával. Minden tojást ő akart össze szedni. Anyu örömmel nézte milyen boldog. Aztán az egész udvart úgy rendezte, hogy ne legyen sehol veszély. Néha, mikor percekig nem látta, egy kis kosár tojással került elő. 
Apu néha kicsit pityókásan jött meg, ilyenkor mindig mondogatta: 
- Ugye anyukám nem haragszol? 
Nem haragudott Anyu, csak akkor kezdtek előjönni a problémák, mikor a fizetésből jócskán hiányzott. Akkor mindig megígérte, hogy legközelebb nem marad el a Kulacsba. Aztán egy két hétig úgy is volt, de aztán a haverok az ital néha erősebb volt, mint az akarat. A Kulacs, így hívták azt a kocsmát, ami a vasútállomás közelében volt, mindig útba esett. Anyu néha nagyon elkeseredett, még soká volt a határidő, hogy kifizessék a visszamaradt összeget, dehát még alig volt egy kis pénz, amit félre tudtak tenni. A krumpli nagyon szépen termett. A 10. rész, ami Anyunak jutott, 10 zsák öreg és 3 zsák vető volt. Anyu tudta, nem kell ennyi a tél folyamán. Megkérte a Feri bácsit, hogy 5 zsákkal adjon el belőle, mikor viszi a sajátját is eladni. Ennek az ára volt félre téve eddig. Nem tudta mitévő legyen. Gondolta visz eladni a tojásokból és az árán hoz haza sört, így talán majd Apu nem marad el a kocsmába, siet haza, mert tudja, hogy otthon is van, hogy a szomját csillapítsa. Egy darabig bevált ez a módszer, de aztán ott voltak az ivó cimborák, akik csak csak bele vitték néha: - Na, mi van, félsz az asszonytól? - gúnyosan kinevették. 
Aztán Apu ilyenkor meg akarta mutatni nem fél, persze jól jött nekik az ingyen ital, Apunak ilyenkor mindenki a vendége volt: - Szia, pajtás mit iszol?? 
Bizony történt olyan is, hogy a fizetésből egy fillér sem maradt. Mikor hazaért Anyu lesegítette róla a ruhát, ágyba dugta, aztán végigsírta az éjszakát. - Mi lesz veled Margit? 
Nagyon el volt keseredve. Jött a kukoricaszedés, még nehezebb volt most már, Katit nem rakhatta a hátára, ott téblábolt körülötte mindig. Csak kicsi kis darabokon szedte, ahol le volt pakolva a Kati a játékaival. Mikor bevégezte azt, akkor kicsit megint előre vitte a cókmókot. Az idő kitartott. Mikor felrakták a lovaskocsira, Kati örömmel ült a bakon. Este a fosztásnál már világát sem tudta úgy aludt. Ilyenkor Anyu a hátán vitte haza. Lefektette, reggelig meg se szusszant. A hajnali dér megcsípte a fák levelét, egyik napról a másikra csodaszép ruhába öltöztette őket. A mezei munkáknak vége lett. Most már itthon rendezgette a dolgát. Kellet a tyúkoknak is nagyobb ól, ásóval vájta ki a sárga löszfalat. Kati volt a fuvarosa, nagy örömmel huzigálta és borította a part oldalba a kitermelt földet. Neki nagyon jó játék volt, Anyunak meg nagy segítség. Az anyadisznónak már szépen le volt ereszkedve a hasa. Úgy számolták még karácsony előtt meg lesznek a malacok. Addigra jó lenne levágni a hízót. A másik hízóra Apu talált vevőt. Az egyik munkatársa vette meg és lábon hajtotta be Dombóvárra. Szép lassan kezdett gyarapodni az összeg, amire szükségük volt. Most az alsó szomszédtól kellett elkérni a disznóvágáshoz szükséges kellékeket. Anyu szégyenlősen ment, nem szeretett kérni, de nem volt más megoldás, most nem vehetnek semmit, ameddig a házat ki nem fizetik. Juliska néni, bátorította: - Gyere csak lelköm, mi is így kezdtük abban az időben! 
Disznó vágás napján kezdett el havazni ...

 

 Pocsékba ment reggeli

Korán reggel kezdték a munkát, Kati jól bebagyulálva ott téblábolt mindig, ahol nem kellett volna. Aztán mikor Apu lehúzta a disznó körmeit, oda adta neki játszani. Jó darabig elvolt vele, mikor megunta, a pipiket, vagy a cicát hajkurászta. A hó egész nap szállingózott, így mikor már a java munkát elvégezték, bementek a kicsi kis konyhába, mert a rájuk esett hótól, át ázott a hátukon a ruha. Este már lámpafénynél töltötték a hurkát, a disznósajtot. Másnapra csak a zsír kisütés, oldalas lesütése, és a mosogatás maradt. Apu ezekben a munkákban már nem tudott segíteni, mert szolgálatba kellett mennie. A hó segített kicsit Anyunk, kevesebb vizet kellett hozni a kútról, mert felmelegítve jó volt mosogatnia végén lesózta a sonkát, szalonnát, kocsonya húst, A kipréselt, disznósajtot, kolbászt felvitte a padlásra, felaggatta a rúdra, és csinált neki füstöt. Kati közben kukoricával játszott, szerette leszemezgetni, mikor ráunt, huzigálta Anyu kötényét, hogy ő is fel akar menni a padlásra. De aztán hamar lekívánkozott, mert csípte a szemét a füst. 
Estére kelve, boldogan vette az ölébe, és mesélt neki. Meséibe legtöbbször igaz tanulságos kis történeteket szövögetett.

Elmesélte, hogy mikor még ő is kislány volt, a dédpapája a faluval szembe lévő hegyen lakott. Hegynek mondták pedig csak talán tíz méterrel volt magasabban, mint a falu. Ott volt az öreg papa tavasztól késő őszig. volt neki egy pici kis ház. Csak egy asztal két szék és egy kis fekhely alkalmatosság volt benn. Ők szoktak neki vinni reggelit, de aztán azt olyan bőven, hogy maradt neki ebédre is vacsorára is. Egyik reggel mikor mentek a Bözsivel az út mellett találtak egy kis őzikét. A magas fűben, nagyon le volt lapulva, csak a szeme csillogását látták, úgy találtak rá. Nagy öröm volt, szegény kis jószág annyira meg volt szeppenve, még elmenekülni sem tudott. Anyu lerakta az útszélére a kosarat, és elkezdtek játszani vele. Kis idő múlva az őzmama hangos hívó szóval kereste a kicsinyét, aztán addig meddig még a kis őz gida vett annyi bátorságot, felszökkent, és oda szaladt az anyukájához. Közben Anyuék jócskán eltávolodtak a finom rántotta illatot terjengő kosártól. Mikor rátaláltak, minden szanaszét volt. Szájukat nyaldosó kutyák somfordáltak el a helyszínről. Anyu és Bözsi nagyon megszeppentek, mi lesz most. Haza nem mehettek másik reggeliért. Az öreg papának nem merték elmondani a történetet. Így egy kis furfanghoz folyamodtak. Messziről kifigyelték mikor a papa jó messze van a kunyhótól. Odaszaladtak, és szétszórva az edényeket, hogy a helyszín olyan legyen mintha itt történt volna a baleset, ott hagyták. Aztán messziről oda kiabálták: -Papa! Itt a reggeli! 
Máskor mindig elidőztek kicsit, papától kaptak valami kis apróságot, de most nagyon kellett sietni. A szívük a torkukban dobogott, jó messze megálltak és figyelték a fejleményeket. Azon izgultak, hogy ne menjen oda rögtön, mert ha kicsit elidőzik hihető lehet, hogy ott keresett másik gazdát ez a finom reggeli! Vártak, aztán látták, hogy még erre arra botorkál, le letör egy szőlőkacsot, levelet, hogy a napsugár még jobban tudja érlelni a félve őrzött fürtöket, amiért egész Rijekáig utazott még fiatal korában. Nem is volt itt a környéken ilyen szőlő, vagy barackfája senkinek sem. Kicsit megnyugodva tértek haza. Otthon aztán egész nap csak egymásra sandítottak, vajon mi van a szőlőhegyen? ... Másnap újra ők vitték az ebédet. Hiába volt az úton, pillangó, vagy ágakon ugráló mókus, a tegnapi leckét még nem felejtették el. Mikor odaértek, a papa már ostorral várta őket. Társalgásra nem hagytak időt, lerakták a reggelit, aztán nyakukba szedték a lábukat úgy futottak, a vasúti sorompóig meg sem álltak. Utána jó ideig otthon minden más munkát megcsináltak, csak reggelit ne kelljen vinni a hegyre.

A történet végére Kati is elaludt, Anyu még egyszer felment a padlásra megnézte elaludt -e a parázs. biztonság kedvéért, öntött rá egy kis vizet aztán apró sistergések jelezték, hogy most már elaludt ... 

Akkor is ilyen cudar tél volt

Jöttek a hosszú téli esték. A petróleumot sem lehetett pazarolni. Ilyenkor már néha 4 órakor elbodorodtak. Az idei tél is kimutatta a foga fehérjét. Néha napokig esett a hó. A szürke egyhangú napok nagyon lassan múltak. Apu hozta haza mindig a rongyokba bagyulált fekete kincset, és Anyu is ment minden nap az erdőre száraz ágakért, nehogy tüzelő nélkül maradjanak. Már minden kis rongyot, átnézett, miből, mit tudna csinálni, hogy hasznosan teljenek a napok. Agyonmosott ágyruhák ép darabjait méricskélte, jó lenne ide az ajtó fölé drapériának, telerajzolta virágokkal, volt abban rózsa, kék nefelejcs, harang virága. Nyáron mikor a piacra járt a kézimunka boltos Aranka nénivel nagyon összebarátkozott. Kapott tőle maradék szép színes cérnát, némelyik össze volt gubancolódva, de volt most ideje, hogy kibogozza. Nagy örömmel kezdett neki az munkának. Egyik reggel a völgyből, Marika, és az Annuska jött hozzá. Azok a lányok, akik már a régi otthonába is télen szívesen voltak nála. Hozták is magukkal a varrnivalójukat, mert már elfelejtették hogyan is kell a tű fokával szalmavirágot csinálni. Anyu örült a látogatóknak. Nagy örömmel mutatta meg újra. A lányok nagyon szerették hallgatni a történeteket. Anyu is szívesen mesélt. 
- Akkor is ilyen cudar tél volt. A hófúvások néhol 3-4 méter magasak is voltak. Őrletni kellett volna menni Bajomba, ott volt a legközelebbi malom. Már csak egy sütésre való liszt maradt. Édesapja befogta a lovakat, felrakták a búzászsákokat. Raktak fel egy kis napraforgót is, mert azt is ott lehetett üttetni. Tettek fel pár öl szénát is, ki tudja, mit hoz a nap. Aztán útnak váltak. Eleivel a lovak sebesen húzták a csilingelő szánt, de mikor kiértek a faluból, egyre nehezebb lett a haladás. Az utat nagyon jó ismerték. Akár csukott szemmel eltaláltak volna, de most nem mindig tudták hol vannak. A kisebb bokrok teljesen elvesztek a hó fúvásban. Néhol meg olyan várakat, kastélyokat épített a szél, hogy nem emlékeztek, hogy valamikor is lett volna itt ilyen. Most már rájöttek, nem is az úton haladnak, de tudták, ha mindig napkelte fele mennek, egyszer majd csak oda érnek. Szikrázó napsütés teljesen elvakította őket. Megálltak, pihentették kicsit a lovakat. Pár marék búzát is kaptak a kenyérre szántból. Ők is ettek pár falatot. Indultak tovább, hogy még az est leszállta előtt haza érjenek. Már javába lefele kívánkozott a nap, mikor a malomba értek. A molnárt már régóta ismerték, hisz mióta eszüket tudták mindig ide jártak. 
-Nagy szükség lehet Pali bátyám, hogy ilyen időben útnak indultak! 
-Úgy ahogy mondod fiam, nincs egy szakajtóra való liszt a házba, éhes szájjal meg annál több van. 
Azzal a molnár segéd meg el is kezdte behordani a zsákokat. Lemérték és fel is öntötték rögtön a garatra. Az idő alatt még megőrlődött a búza, elbeszélgettek. 
-Nagy baj van Pali bátyám, azt beszélik már Kaposvár környékén van a front. 
- Jaj fiam ne is mond, éjjelente hallani is az ágyúzásokat. 
- Mi lesz itt velünk? 
- Nemtudom, de nagyon csúnya világ elé nézünk. 
Ittak egy pohár bort, kivette a molnár a vámot. Mire elkészültek, már besötétedett. 
- Pali bátyám, nem engedhetem magukat útnak ebben az ítéletidőben. A fészerben van hely a lovaknak, akad pár vella széna is. Maguk meg elaludhatnak a molnár legény kamrájába, van ott fekhely, meg takarók is vannak. 
- Nagyon köszönöm fiam a jóságod, elfogadom az invitálásod, én még csak elindulnák, de ezt a legkedvesebb lányomat, Margitomat, nem tehetem ki az éjszakába ebbe a cudar időben. Aztán még ott van a napraforgó mag, azt is ki kell üttetni. 
Vacsorára egy csupor tejet hozott a molnár felesége, és egy jó nagydarab puha foszlós kenyeret. Jó, hogy nem indultak útnak, egész éjjel havazott, és a szél tovább építette kacskaringós várait .Másnap a szomszéd házban elkészült a napraforgóolaj, a héjából a pogácsa össze sajtolva, tehenek finom csemegéje, de voltak olyan idők a nagy szűkségbe, hogy ők is örültek ha hozzá jutottak. (Mikor Apuval az erdőre jártak és az anyósa elzárta előlük az ételt, pár napraforgó pogácsa, egy-két sült krumpli volt az étkük). Megköszönték a szíves vendéglátást, és útnak indultak. A hazafelé vezető út még gyötrelmesebb volt. Késő este értek haza, Anyu az édesapja védelmező karjai közt elszenderegve ... 
Közben a lányok elkészültek a szalma virággal, észre sem vették hogy ott a Dáró vár alatt a napnak már csak az utolsó sugara látszik ...

 

Annuska félelme

A tél nem akarta engedni, hogy tavasz tündér simogassa a sok hideget, szenvedést megélt emberek arcát. Napközben csak bátorkodott a napsugár, fenyegetően szabdalta tél úr bajuszát. A háztetőkről könyörtelenül letolta a vastag hóbundát. Itt-ott már néhol kilátszott a fű is. De a tél nem hagyta magát. Éjszaka csikorgóra eresztette haragját. Ilyenkor az ereszek is alább hagytak a csöpögéssel, s reggelre hosszú jégcsapok lógtak le. De az emberek egyre csak reménykedtek, most már vége lesz. Le lehet vetni a vastag kabátot, téli lábbelit, nagy bundás sapkákat. Az állatok is kezdték érezni a tavasz érkezését. Az erdő csak úgy zengett a madaraktól, méhektől, darazsaktól. 
A vetések végében a fácánkakas felvette az udvarló ruháját, hangos kukorékolással jelezve a jövendőbéli kedvesének. Aztán a hangoskodására a rivális kakasok is megjelentek, nagy port felverve vívták harcukat a lányok elnyeréséért. 
Kati boldogan férkőzött a kis malacok közelébe, most már a coca mama sem féltette annyira őket. A baromfiudvarban is egyre-másra bújtak ki a tojásból a kiscsibék. A mezőn is kezdett felszáradni, hamarosan vethették a krumplit, kukoricát. Otthon anyu már elkészítette a kertet, télen kitervezte, mit hova vet. A domboldalba gondolta a krumplit, látta milyen jól bevált a Feri bácsiéknál is. A sorokat keresztbe húzta ki, gondolva a nyári záporokra, talán így jobban meg tudja védeni a földet, és nem viszi el az áradat. Már sok mindennek látszott a sora. A langyos napsugár, a jó nedves föld, nem hagyta szunyókálni a magokat. Egyik nap a téli látogató vendéglányok, Annuska és Marika jöttek, nagy meglepetéssel: - Margit néni te olyan jó voltál hozzánk, láttuk Kati mennyire szereti az állatokat. Hoztunk 5 kiskacsát, biztos örülni fog neki. Kati ott téblábolt a kosár körül, alig várta, hogy megkapja őket. 
- Jaj lányaim nagyon kedvesek vagytok, köszönöm! Majd a jövő télen folytatjuk ahol abba hagytuk. 
-Ezer örömmel jövünk. 
Közben oda ért a vihar, a kotlósok szárnyikkal a földet söpörve irányították csibéiket a menedékhelyre. Anyuék is beszaladtak, Kati a kosárral benne a kis kacsákkal. Dörgött villámlott.

Annuska félőn bújt Anyu közelébe. Nem szeretett róla beszélni, de most úgy érezte, lehet könnyebb lesz, ha elmeséli: 
- Pár éve volt, a nyergesi dűlőbe voltunk kapálni. Édesanyám, édesapám, János bátyám, és a nővérem. A kukoricát kapáltuk másodjára, nem sok volt már belőle vissza, akkor is ilyen sötét fellegek jöttek. Nekieredt az eső, hatalmas dörgés villámcsapások közepette. A közelben nem volt semmi, ahova elbújjunk. Vállunkra vettük a kapát, és futás haza fele. Fenn jöttünk a tetőn, mikor egy hatalmas fény, pont előttem ahol a nővérem szaladt, lecsapott egészen a földig. Rettenetes látvány volt, a nővérem összerogyott, Édesanyám oda szaladt hozzá, de már nem volt mit tenni. Édesapám vállába hajtottam a fejem, nem tudtam megnézni. Nem is emlékszem, hogy kerültem haza. Csak később, ahogy elmesélték, lovas kocsival hozták haza. Olyan fájdalmas volt, nem is emlékszek másra, mindig csak az a hatalmas fény van a szemem előtt. Mikor vihar van, mindig az a nap jut az eszembe! 
- Jól tetted, hogy elmondtad, a kimondott fájdalom mindig enyhül kicsit. 
Az eső elállt, a Daru-vár felett szivárvány csodálatos színeivel intett búcsút az elfutó viharfelhőknek. A lányok is fölszedelődzköttek, Katitól még cuppanós puszit is kaptak …

 

 

 

A dombóvári piac

A tavasz nagyon gyorsan megszépítette a természetet. Barackfák a legszebb rózsaszín ruhájukat öltötték magukra, de hiába öltötték magukra, cseresznyefa, és a meggyfa minden évbe maguk mögé küldik. 
- Mi vagyunk a menyasszonyok, kacagva hullatva szirmaikat ,ti csak koszorúslányok lehettek! De a barack fák nem szomorkodtak: - Nem baj, de mi tovább szépek maradunk, holnap ha esik az eső, ti abban a szép fehér ruhában már nem tündököltök. Olyan szürkék lesztek, mint egy egér, de a mi ruhánk akkor is ilyen szép marad. A vitát a méhecskék döntötték el! - De buták vagytok, nemhogy örülnétek, hogy milyen szépek vagytok, ilyen csacsisággal veszitek el egymás kedvét. Mi egyformán szeretünk benneteket, csak jó sok virágport adjatok! 
Aztán egyik napról a másikra a zöld levelek már nem engedték úgy tündökölni őket. Nem bánkódtak, ott volt a bágyadt szirom közepén a kicsi gyümölcs, és ha fonnyadtak is voltak éjszaka védelmet kellett nyújtani, mert a „fagykálmán"szeretett még néha-néha látogatóba jönni. A karácsonykor született malacok elérték választási kort most már örömmel ették a forrázott kukoricadarát, néha egy kis apró főttkrumplival gazdagítva. Munkából haza fele Anyu egy egy nagy öl csalánnal jött, vagy tyúkhúrt, disznó paréjt hozott. Ilyenkor Kati is mindig dugdosta be giz-gazt a kerítés rései közt. Úgy gondolták, hogy tíz malacot eladnak, kettőt felnevelnek, az anyadisznót pedig, ha búg, újra elhajtják a kanhoz. Ha épp rögtön nem is lesz vevő, se baj, takarmány van, ha nagyobbak több pénzt lehet majd kapni értük. 
Április vége fele meg is jött a vevő, kellett neki mind a tíz malac. Így, hogy nem kellett vásárba menni, a passzust is megspórolták. A dombói ismerős nem is alkudott, látta milyen jóltartott jószágot vesz. A kertek alatt elvitte őket lovas kocsin. Anyuék boldogan rakták hozzá a már össze gyűjtött félre tett pénzhez, Apu mondta: - Vasárnap ha jön a Lajos a nővéréhez, oda is adjuk! Ne nekünk kelljen őrizgetni! 
Ezerötszáz forint, most már csak kétezerötszázat kell összegyűjteni. Meg lesz az, amire kell. Most már kezdték valóban a magukénak érezni a kis házat, de még mindig minden pénzt félre kellett tenni. Csak a legszükségesebb dolgot vehették meg. Pedig olyan nagyon sok minden hiányzott még. Mikor nem volt munka a mezőn, saját kertjét gondozta, még pár nap,és lehet vinni a piacra cukorborsót. A csirkék is szaporán nőttek, egész nap futkároztak a szilvásban, gilisztával, cserebogárral a csőrükben. Apu mostanában a szolgálatból haza fele vette az irányt, otthon várta a sör. Mikor kipihente magát, igazgatta a disznóól kerítést, ha akarják, hogy újra malacozzon, kicsi a hely. Az erdőről hozott husángokat, tákolt hozzá egy kis helyet ahol majd elférnek. Anyu leszedte a cukorborsót, fogott pár rántani való csirkét, és elment a piacra. Fején a kosárban a cukorborsóval, hátára felkötözve a Kati, kezében a csirkékkel. Mire beért Dombóvárra, már a piac tele volt eladókkal, egy kis pad mellett jutott csak hely neki. Kati egész úton kérdezgetett mindenfélét, Dombóvár kicsit másabb volt mint a mező ahol eddig járt. Most elfáradt, Anyu az asztalra borította a cukorborsót, a kosárban csinált neki alvóhelyet, és el is szenderedett. Aztán jöttek a városi népek: - Hogy adja kedves a csirkéket? Anyu nem szeretett volna egész nap a piacon ácsorogni. Mondott a vevőnek pár fillérrel kevesebbet, mint a másik csirkeárusok. Ahogy a piacokon lenni szokott mindjárt híre ment. Alig telt el fél óra már csak pár cukorborsó maradt. Azt meg odaadta egy vele hasonlóan szegényesen öltözött asszonynak, aki három kis gyerekkel épp arra jött. Kati ott szunyókált még, nem akarta felébreszteni, neki is jól esett egy kis pihenés. Csak ült ott a padon, elnézte a szépen öltözött festett hajú fiatal asszonyokat, nylon harisnyában, sarkos cipőben, baba kocsiban sétáltatták a csemetéiket.Vidáman nevetgéltek, némelyik fújta a cigaretta füstöt. Aztán ahogy így elmélázott arra lett figyelmes Kati huzigálja a kötényét:- Anyuuuu szomjas vagyok. 
Kivette a kosárból, kigombolta napszita sokat mosott ruháját, fejkendőjét levette, hogy eltakarja mellét, Kati mohon szívni kezdte, hogy csillapítsa szomját ... 

Krumplibaba

A munkáknak soha nem volt vége. Mikor arra gondolt, most kicsit megpihenhetek, rögtön adódott valami más, vagy ha nem adódott, keresett. Nagyon megszerették az új otthonukat. Ha a felkelő nap nem is kukucskált be az ablakon, a lenyugvónak viszont búcsút inthettek. Sokkal több ember járt erre. Itt fent a dombon kezdődött a pulai szőlőhegy. Esténként mikor az állomásra ment a vezénylésért, sok hazafelé cipekedő asszonynak elvitte a kerti finomságokkal megrakott kosarát. Nem győztek hálálkodni. Néha beszélgetés közben így is szerzett magának újabb munkát. Ennek nagyon örült, sokkal közelebb volt, mint a mezőn a kukorica, krumpliföldek. Mikor megvirradt, Kati még aludt, két-három óra alatt nagyon sok szőlőt megkapált, kacsolt, vagy kötözött. Mire hazaért, néha már ébren volt Kati, ilyenkor a rácsos ablakban állt, és már nagyon várta, hogy hazaérjen Anyu. A karácsnyi rongybabáját mindenhova húzta-vonta magával. Sokszor láttak gólyát körözni a ház felett, ilyenkor Anyu kezdte bevezetni a babaérkezés rejtelmeibe. Kérdezte tőle, mit szólna, ha gólya hozna neki egy kistestvért? 
Katinak felcsillantak a szemei: -Akkor már nem is kell a rongybaba, és tette félre rögtön. Aztán Anyu mondta neki, hogy azzal a babával még nem lehet játszani, nagyon pici, menni, beszélni sem tud még. Kati akkor visszavette a babát, és durcásan mondta: 
- Akkor nem is kell! Pár nap múlva újra szóba került a baba: -De később, mikor felnő, akkor lehet majd játszani vele? - Igen, lehet. 
Kicsit elgondolkodott: -Akkor hol lesz az én helyem? 
- Ottmaradsz a helyeden, a kisbabának majd készítünk máshol. De ha a kis baba szopizik, akkor nekem már sokkal kevesebb jut. Ez a kérdés nagyon nehéz volt, mert Anyunak már rég le kellett volna szoktatni, de mindig annyira nagyon bújt, hogy nem volt neki lelke, hogy ne adjon neki cicit. Kati kicsit haragos lett. -Akkor nem, nem kell a kis baba, vigye a gólya a Juliska néninek, ott már nagyok a gyerekek, nem szopizik senki! 
Anyu kezdte megértetni vele, ő már nagylány! Ha meglátják a fiúk, kinevetik, sőt lehet még ki is csúfolják. 
Aznap este odabújt Anyu mellé az ágyra, de már nem kereste a cicit. Aztán másnap újra látta a gólyát, nagyon csalódott lett, hogy nem hozott kis babát. 
Szerencsére az aratásnak már vége volt, a mezőn pár nap múlva kezdik a krumpli szedést. Otthon, a domboldalba már leszáradt a szára, Anyu kezdte kiszedni. Kati kis kosárral szedte, voltak érdekes állatokra hasonlító alakok, azokat mind félretette. Kész állatkertje volt már, odahívta Anyut, és mind elnevezte. Aztán volt egy olyan kis baba alak, amire azt monda: 
- Na, ha a gólya nem ér ide azzal a babával, jó lesz ez majd helyette! 
Anyu nagyot nevetett, és megsimogatta a köténye alatt a hamarosan megérkező kis babát. 
A zsákokat bekötötte, és legurította a dombról, épp a pince ajtó elé érkezett. Apu dél körül ért haza a szolgálatból, épp mikor a Kati is megérkezett legömbölödve a domboldalról. 
Örömmel emelte a magasba. Kati a kezében szorongatta a babakrumplit, aztán Aput is okította: -Hát ez a gólya nem akar ide érni, jó lesz nekem ez a krumpli baba! Apu is nagyot nevetett ezen, és szemével kereste a dombról hétrét görnyedve, ledöcögő Anyut! 
Az ebéd már kész volt, ettek, de Anyunak nem volt étvágya, csak néha fájdalmasan össze kuporodott. Kati megkereste a babáját, és elment aludni. Reggel óta megállása sem volt már az asztalnál is le-lehajtotta a fejét. Anyu mondta: - Azt hiszem itt az idő! 
- Menj szólj a Juliska néninek hogy jöjjön fel., utána meg kérd el a Gyula bácsi lovas kocsiját és menj le Szekcsőre a bába Annus néniért! 
Apu ijedtébe azt se tudta hova kapjon. Majd látta, itt nagyon gyorsan cselekedni kell. Leszaladt a dombon a szomszédba, megkérte a Juliska nénit, jöjjön, Aztán a lovaskocsival levágtatott Szekcsőre. Juliska néni öt gyermeket szült meg otthon, tudta mi a teendő. 
Tüzet rakott, és tett fel a mosófazékba vizet melegedni. Anyu nagy fájdalmak közt, a fogát összeszorítva, tűrte a kínokat, nem szerette volna, ha a Kati felébred. Juliska néni kiment még egy öl fáért, mire bejött, a baba már ott volt véresen, és már a hangját is hallatta ...

Keresztelő

Kati mikor felébredt, örömében tapsikolt, és mindjárt játszani akart velem. Aztán mikor nem lett megengedve, durcás lett, és sírásba csukló hangon mondta: -Szerettem volna megnézni, mikor a gólya ide ért, miért nem ébresztettek fel! 
Anyu hogy jobb kedvre derítse, kicsit oda tett az ölébe, és mesélni kezdte: 
- Épp mikor elaludtál, hallom megint kelepel a gólya, mikor kiszaladtam, már itt volt a virágos kertben, én sem láttam! 
Erre megnyugodott, mutatóujja begyével simogatta az arcom, kezdett kicsit vidámabb lenni. 
Még nincs is neve! Anyu, én a babámat Marikának hívom, hadd legyen a kis testvérem is Marika. 
Anyu ránézett Apura: - Mit gondolsz, legyen Marika a neve? 
Apu rábólintott.: -Igen legyen. 
Próbálta úgy mondani, hogy ne lehessen érezni, ő egy kisfiúnak jobban örült volna. Kati most már nagy boldogságban volt, csak nézett, becézgetett, aztán én valami oknál fogva jobb szerettem volna nyugodtan feküdni, elkezdtem nyöszörögni, majd mivel nem változott semmi, hangosan sírni. 
Katinak már nem is volt kedve tartogatni tovább, kérte Anyut hogy vegyen el tőle. Én aztán rögtön megnyugodtam a szerető szív dobogása hallatára. Kati elvonult a Marika rongybabával, hogy megnézze rendben vannak-e a délelőtt össze gyűjtött krumplik az állatkertben. 
Egész este azoknak mesélt: - Képzeljétek, mikor én délután aludtam, az a gólya amelyik már napok óta itt kelepelt a ház körül, hozott nekem egy kistestvért, és ha majd megnő, akkora lesz mint én együtt fogunk játszani. 
Apu és Anyu boldogan hallgatóztak. Az éjszaka nyugodalmas volt, Anyu ott tartott maga mellett. 
Nem akarta, hogy ha felébredek, felzavarjam Aput, és Katit. Apu következő napokban kapott szabad napot. Készítettek nekem is egy kis kuckót, segített kiszedni a bennmaradt krumplit. Közben volt ideje elmenni Kaposszekcsőre, anyakönyveztetni. Üzent Berkibe a barátjának, akivel már meg volt beszélve hogy ő lesz a keresztapám, jöjjenek mert kisasszonykor meg lesz tartva a keresztelő. Meg is érkeztek vasárnap reggel keresztapám, és keresztanyám. Velük, Apuval, Katival, elmentünk a Szentannához, és meg volt a keresztelőm. Anyu otthon főzte az ünnepi ebédet. Aranyosan gyöngyöző húsleves, a főtt hús mellé rizs és paradicsom mártás volt. Aztán volt még rántott csirke, uborka saláta. Süteménynek, nőiszeszélyt sütött, még a szülőfalujába a nagyságos asszonynál tanulta. Szeretett volna kicsit dicsekedni, ha szegényesen is élnek, de az ételekben nem szenvednek hiányt. Délben értünk haza a templomból. Hazafele a szőlők közt végig sírtam, Anyu mikor meghallotta a sírásom szaladt elénk. Kezébe vett, és már rögtön el is hallgattam. A vendégek kicsit megpihentek ebéd előtt. Előbb engem kellett megszoptatni. Mikor már tele volt a pocim, Keresztanyám a vállára fektetett, hogy Anyu tudja feltálalni az ebédet. Kint az udvaron volt megterítve. A lajtorjából volt rögtönözve pad, mert nem volt elég szék, tányérokat, kanalakat, villákat, a Rózsa mama adott. 
Az ebéd nagyon finom volt, ahogy elmesélték még én is csak úgy cuppogtam mikor a paradicsom mártást megízleltették velem. Késő délután, kereszt szüleim elköszöntek és a fél hatos vonattal haza mentek. 
Lassan jött az ősz, a betakarítás ideje. Ha eddig nehéz volt a mezőre menni, egész nap dolgozni, most még nehezebb lett. Reggel ellátni otthon a jószágot, úgy hogy egész nap ne szenvedjen hiányt semmiben. Aztán útnak válni, vállán a kapa, annak a végére felfűzve a vizes korsó, enni való egész napra. Én az ölében, Kati meg mellette bandukolva. Sokszor négy őt kilométer távolságra elmenni. Este néha szerencséje volt, mikor krumpli szedés volt a gazda jött mindig haza vinni zsákokat. Ilyenkor Anyu lovas kocsival a domb aljáig utazott. Kicsit legalább kifújta magát, mert otthon folytatódott a mindennapi tennivaló .A jószágok etetése, vacsorát főzni, kimosni a napi viseltes ruhát, hogy holnap újra tisztába tudjunk menni. Egész évben jó volt az időjárás. A krumpli szépen hozott. Otthon is termett elegendő, amit tizedik részként kapott, nem is kérte terménybe, megegyezett a Feri bácsival hogy eladja és a pénz kapja majd meg .A munka kicsit lassabban haladt mint korábban. De bizakodott, az anyadisznónak is egyre csak ereszkedett le a hasa, jövő hónapba már várható hogy lefialjon. Majd a kukoricaszedés, az lesz megint nagyon nagyon nehéz. A dér reggelenként meg-meg csípte a kertekben maradt veteményt, Anyu még időben letudta szedni a paprikát, a virágokat sajnálta nagyon, ma még minden tündöklött, másnap meg az összesnek szomorúan lekonyult a feje. 
Szerette volna megmenteni őket is esténként kicsit letakargatta, de hát mindet nem tudta betakarni, a kertben, a mezőn, és a hideg egyre csak közeledett ...

 

Vadas és a kutasi nyúlpaprikás

Ahogy múltak a napok, egyre hidegebb lett. Reggel mikor kiért a kukoricaföldre, még deres volt minden. Kati hiába volt felöltöztetve meleg ruhába, fázott, sokszor sírt, ő is fel akart ülni Anyu hátára. Mikor letett engem a kibélelt kosárba a kukoricaszárból készült kis halomra, ő volt a soron. Ilyenkor rákezdett régi játékaira, kioldotta Anyu kendőjét, az volt neki az ostor, és hajtotta a pacit. Kicsi rövid kis „elökbe” tudott csak haladni, engem is mindig szemmel kellett tartania. Este Feri bácsi jött a lovas kocsival, felrakták. Haza fele már igazi ostor volt a Kati kezében, Feri bácsinak nem kellett nógatni vele a lovakat, tudták ők hogy milyen lépésben kell menni. Otthon aztán folytatódott a napi teendő. Sokszor már a tyúkok is beültek az ólba, mire hazaértek. A tojás összeszedés a Kati feladata volt. Vitte a kis kosarát, a nyár folyamán minden fészket megtalált, így nem volt gond, hogy sötétben kell keresgélni. Már kisebb feladatokat is rá lehetett bízni: -Hozzá be kis lányom fát a favágitóról? - Szeggyé egy marék zöldség zöldjét! 
Ilyenkor boldogan szaladt. Néha mikor nem figyelt Anyu, kicsit bele csipet a pofimba, de épp csak annyira, hogy ne látszódjon meg és kicsit nyivákoljak, aztán mintha mi sem történt volna, jött oda: -Na mi van Marika, szeretnél kicsit játszani velem? Már alig várta, hogy játszó pajtása legyen. Apunak mikor volt kis szabad ideje, segített hogy minél előbb be legyen takarítva a mezőkről a termés. A szürke égen vadlibák szálltak nyugatra, ilyenkor Anyu szomorúan nézte őket. Holnap már Kutas felett szállnak gondolta, vágyakozva szeretett volna velük szállni, elmondani édesapjának, milyen nagyon nehéz az út a boldoguláshoz. Az utolsó két nap már hóesésben szedte, kivágta a kukorica szárát, sásból font kötelet, kévéket csinált, én és Kati napközben ott voltunk az összerakott csutakunyhóba. Katinak elhozta a kedvenc pipijét, zsinórt kötött a pipi lábára, hogy ne tudjon elmenni. Sokszor oda-oda szaladt, leheletével kicsit megmelegítette fázó kezecskéinket. Katalin napra sikerült minden betakarítani. Feri bácsi kiszámolta a járandóságát. A kukoricát terménybe kérte, de a krumplit, répát pénzre váltotta. Boldogan tették félre. Az anyadisznó is lemalacozott, egyik reggel mikor viszi a moslékot, hiába szólongatta, nem jött, pedig máskor már az ólat is majd szét dönti olyan éhes. Hát, aztán látja a kis gyönyörűségeket, hogy fészkelődnek, túrják egymást, hogy mindenkinek jusson csöcs. Gondolták egy hízót elég lesz levágni, a másikat pénzzé teszik. Apu munka társa vette meg, és hogy megspórolja a fuvarost, lábon hajtotta el Pulába. Már ezt a kis pénzt is hozzá tudták tenni a tartozásra összegyűjtötthöz. Úgy számoltak, ha az égiek engedik, a malacok tavaszra már jó süldőfélék lesznek, talán már együtt is lesz a pénz, de addig még sok víz lefolyik a Kaposon. 
Hosszú téli napok jöttek, a lányok újra eljöttek látogatóba, csak ilyenkor télen van idő arra, hogy kicsit beszélgessenek, hozták a kézi munkájukat megmutatni, Anyu nagyon dicsérte őket, valóban szépen megtanultak búza virágot varrni a tű fokával. Most szerették volna megtanulni, hogy kell csinálni a vadast zsemlegombóccal. Anyu mondta nekik mi kell hozzá. Marika egyből ráfeleli, az nem gond, Tudok én szerezni vadnyulat. Misi, a bátyám, minden héten fog egyet. Jól van lányok, aztán kell még egy kis tejföl, a többi dolog van itt nálam minden, ha meg van a nyúl, gyertek! 
Be is állítottak egy nap. Anyu már hozzá készült: Na, most eltekintünk a pácolástól, jó lesz nekünk így is. 
Azzal le szelt két nagy fokhagymát, kicsit hagyta a zsíron épp sercegni, hozzárakta az eldarabolt nyulat, mikor kicsit kifehéredett fel engedte vízzel, és mondta: - Na, ennek kell pár óra - és elkezdett mesélni: 
Kutason a legelső bakter, az 1870 -es években az én dédöregapám volt, az idő óta a gyereke unokája is ott szolgált a vasút állomáson, ott is laktak a bakterházban, jó népes család volt mindig. A házhoz társult is egy kis föld, de az kevés volt ennyi szájnak. Így eljártak napszámba. Egy nyári nap, mikor kinn dolgoznak a mezőn, szól az öreg papa: 
- Pali fiam menj haza, fogd meg azt a nagy baknyulat amelyik az alsó ketrecben van, vágd fejbe, nyúzd meg, otthon van az ángyod, mond neki főzze meg paprikásnak, jó hosszú lével, aztán a krumplit se sajnálja belőle! 
Hát a Pali gyerek el is indult haza. Útközben egy két akácfára fölmászott, az inge már tele volt kicsi meztelen szarka fiókákkal. Mikor hazaért hívta cicát: - Ccccii, gyere csak nézd mit hoztam! Erre a szomszéd macskája is oda ért, Pali nagyon haragudott rá kezében a csúzli, kavics a zsebébe, egy pontos célzás, ilyen közelről esélye sem volt szegény macskának. Aztán ahogy így kinyúlva látja a macskát, gondolt egyet, mert ez a Pali gyerek mindig csak valami csalafintaságon járatta az eszét. Megnyúzta a macskát, aztán szólt az ángyának: - Ángyi itt ez a nyúl, öregapám azt üzeni, főzzön belőle jó kis paprikást, jó hosszú lével, azt a krumplit se sajnálja ám belőle!! 
Közben jót mosolygott épp pelyhedző bajusza alatt. Eljött az est, fáradtan haza tértek a mezőről. A finom nyúl paprikás már ott gőzölgött az asztalon. Mindenki merített magának, Pali úgy alakította, hogy neki csak krumpli legyen. Esznek, beszélgetnek, egyszer csak Pali elmiákolja magát. Az öregapja fölfigyel! - Pali!! Hozd be azt a nyúlbőrt! Pali fölpattan, kiszalad, de aztán jó messzire, olyannyira hogy napokig a szénapadláson aludt. Csak akkor mert a házban mutatkozni, mikor már biztos volt benne hogy elszállt az öregapja haragja. Közben ott benn az asztalnál , mikor kezdett gyanút fogni, hogy ez a gyerek nem jön vissza, fogta a lábast és a nyitott ablakon kivágta, épp akkor mikor a Riekai gyors vonat jött. Másnap világosba keresték a lábast, de annak se híre, se hava nem volt ...

 

Jár a baba

Soha nem tudták meg, hogy oda ért-e Riekába a nyúlpaprikás, vagy már Zágrábban leesett a gyorsvonatról. Öregapám pár nap után megbékélt, de ha valaki nyulat vágott, a bőrét meg kellett mutatni! 
Közben a sparhelten is kezdett megpuhulni a hús, Anyu hozzáadta a fűszereket, és a torma reszelőn jó sok sárgarépát, zöldséget reszelt hozzá, mikor már kész lett, egy nagyon vékony kis habarással fejezte be a vadast. Közben elkészítette a lányok segítségével a zsemlegombócot. Zsemléjük ugyan nem volt, de a kenyér héja is meg tette. Apró kockákra vágták, majd a sütőbe kicsit megszárították. Aztán három tojást pár marék lisztet, és annyi vizet adtak hozzá, hogy gombócot tudjanak formálni kanállal. Sós, lobogó vízbe szaggatták, mikor feljött a víz tetejére ki lehetett szedni. Nagyon megéheztek már, Anyu tett az asztalra tányért, aztán mindenki nekilátott az evésnek. Kati egyszer csak elnyávogta magát, mindenki elkezdett nevetni, Anyu erre rászól a Marikára: -Te lány! Hozd be azt a nyúlbőrt!! - Erre mindenki még jobban nevetett. Közben én is felébredtem, és nekem is adtak ebből a finom vadasból. Ott kin elkezdett sötétedni, a lányok összeszedelőzködtek, és hazaindultak. 
Anyu kiment, megette a disznókat, bezárta a tyúkokat, és boldogan gondolt vissza kicsi falujára. Mostanában olyan sok tenni valója volt, hogy napközben már csak néha-néha jutott az eszébe. Apu éjjel jött haza a szolgálatból, még neki is maradt a vadasból. Anyu elmesélte neki is, mert ezt a történetet még ő sem hallotta. A tél folyamán többször is eljöttek a lányok, közben ők is meséltek, kezdtek már nagylányok lenni, volt már udvarlójuk is, ha erről beszéltek, ilyenkor mindig belepirultak. A télnek nagyon lassan akart vége lenni. Már minden olyan munkát megcsinált, amit a nyár folyamán elhalasztott. Mikor aludtunk, kiment az erdőre kis száralékért. Ha szépen sütött a nap, szánkón huzigált bennünket. Felmentünk a dombra, majd Anyu is felült hátra, nehogy lent a rétben kössünk ki. Néha fel is borultunk, ilyenkor nagyokat kacarásztunk! Március elején jött az olvadás. Egyik napról a másikra, már alig volt hó, a sárga víz most is patakokként folyt le a horhókon. A tyúkok örömmel kapirgáltak, fürödtek a friss puha földben, egymást kergették. Ha az egyik talált egy gilisztát, mind az összes az utánaszaladt, már nem is volt a csőrében, rég lenyelte, de még mindig kergették. Előbújt a csalán, a tyúkhúr friss hajtása, ebből Anyu mindig szedett a malacoknak. Annyira hozzá voltak szokva, ha meglátták, a kerítésre ágaskodva réttak a csalán után. Egyik nap beállított a Feri bácsi: - Ugye Margitom, ebben az évben is számíthatunk rád! -Hát ha jó lesz ahogy a tavalyi évben csináltam? –Má, hogy ne lenne jó! 
Azzal Anyunak már erre az évre is meg volt a mindennapija. A pulai szőlős gazdák is számítottak a munkájára. Esténként Apuval susmorogtak, mikorra lesz meg az összeg, hogy ne legyen a mindennapi gondolatukba. Március végén jött vevő a malacokra, az a szekcsői ember aki tavaly is elvitte az összeset. Most sem alkudott, dicsérte a tavalyi állományt, milyen gyorsan nőtte, soha semmi bajuk nem volt. Most is a kertek alatt vitte, hogy ne kelljen passzus. Összeszámolták, már csak ezer forint hiányzik. Azt meg a nyár végéig csak meg tudják majd keresni. Elkezdődött a gyötrelmes, nehéz időszak. Most már még sietni sem tudott, hogy mihamarabb kiérjen a mezőre, mert Kati az apró lábaival nagyon lassan tudott haladni. Néha le-leültek az út szélére, ilyenkor én is szopizhattam kicsit. Mikor kiértünk, a kötényéből csinált egy kis árnyékot, hogy ne tűzzön bennünket a nap, a korsó vizet elásta, hogy egész nap hidegen maradjon. Délben mikor olyan nagyon meleg volt, ha volt fa a közelben az árnyékában kerestünk enyhülést a nagy meleg ellen. Ha szerencsék volt szedrezhettünk, vagy cseresznyézhettünk. Aztán estefele már egy csepp víz sem volt, Anyu a zsebkendőjét megnyálazta és azzal tisztította le az arcunkat. Mikor beértünk a faluba, a legelső háznál kérte, hogy húzhasson fel egy vödör vizet a kútból. Mikor a friss vizet a szánkba vettük, szinte újjá születtünk. Hazafele csak úgy repült a Kati is, alig várta hogy a pipijeit istápolhassa. Összeszedte a tojást, örömmel jött mondani, hogy megint van egy újabb tyúkalja kiscsibe. Most már tudta, hogy nem kell a csőrüket az itatóba dugdosni, isznak ők maguktól is, én sem maradtam meg a kuckómban, másztam minden fele. Hol egy tüskét kellett kihúzni a térdemből, hol a tyúkszart kellett lemosni az arcomról. Kati játékai túl vadak voltak, ilyenkor mindig Anyu köténye csücske után kapaszkodtam, hogy megmeneküljek, ne „egrecérozzon" tovább. Részes aratást nem tudott vállalni. A kaszás után nem tudott mellettünk helytállni, inkább a szőlőkbe ment, ott könnyebben be tudta osztani az idejét. Hajnalban, mikor még az igazak álmát aludtuk, Ő már egyszer elfáradva ért haza. A pulai asszonyok csak akkor kezdtek jönni ki hegyre, Anyu már aznapra valót elvégezte. A piacra is csak akkor tudott menni, mikor Apu otthon volt. Ilyenkor felpakolt amit gondolt, és a tavalyi vásárlóival sikerült olyan üzletet csinálni, hogy házhoz viszi a csirkét, zöldségféléket. 
Lehet, kevesebbet adtak érte, mintha a piacon kiárulta volna, de neki megérte így is. Siethetett haza hozzánk, mert ha nem vele voltunk, úgy érezte hiányzik valami. Hiába mondták az ismerősök, szomszédok: - Hagyd itt ezeket a lányokat, majd én vigyázok rájuk! - De Anyu soha senkinél nem hagyott ott bennünket. 
Újra elérkezett a krumpliszedés ideje. Feri bácsiéknak ebben az évben a ruszki laktanya mellett volt a krumplijuk. Reggel elvitt bennünket, mert el kellett vinni a zsákokat is. 
Kati megint nagyon boldog volt, igazi ostort foghatott. Lepakolták a zsákokat. Én jól éreztem magam ott a zsákok közt, aztán rá találtam a szatyorra, amiben az enni való volt, a kolbász nagyon ízlett, megettem az összeset, a kenyeret meg összemorzsoltam a homokkal, aztán az üres szatyorral elindultam egyedül Anyuék után. Anyu mikor hátranéz és látja, hogy nem úgy mászok ,hanem szépen rakosgatom a lábam egyiket a másik után, örömében szaladt felém, felkapott, összepuszilgatott: 
- Nézd Kati!! Marika egyedül megy!! ...

Gánica

Aztán mikor már nem akartam, hogy tovább pusziljon, letett a földre, majd elment pár lépést, hívott és én mentem, mert nagyon szomjas voltam a sok kolbász után. Aztán mikor már oda értem volna, Anyu újra hátrább ment, én meg csak mentem abban a reményben hogy egyszer majd csak oda érek, és végre szopizhatok. De hát nem értem el. Akkor lehuppantam a földre és keservesen sírni kezdtem. Anyu rögtön megsajnált, ölbe kapott, én meg már csak úgy rontottam neki a gomboknak, majd leszakadtak. Anyu leült egy eldöntött krumplis zsákra, én vigaszt találtam rögtön. Ettem is ittam is, poci tele volt, elszenderegtem Anyu ölében. Odavitt a zsákokhoz, lefektetett, épp akkor harangozták a delet Dombóváron. Kati is éhes volt már. Ezután látta csak meg, hogy miért vittem én üresen azt a szatyrot. Kereste a kolbászt mindenütt, de nem találta. Aztán meglátta a sok kenyér morzsát, amivel a hangyák szaladgáltak, hogy minél többet tudjanak elmenekíteni. Volt még egy-két kis kenyér darab, amit megtudott menteni. Kati meg csak nyafogott: - Anyuuuu! Éhes vagyok! - Várj kicsit kis lányom, majd mingyá eszünk. Elkezdte késsel kapirgálni a kenyeret, hogy ne legyen földes, aztán kimentek az út szélére ahol a hulló szederből tudtak nagy lakomát csapni. Így már jobban lecsúszott az a kissé földes hangyamászta száraz kenyér. A szomszéd földön kukorica vetés volt, már jó magasan kémlelgette az eget, de a szélén ami kicsit árnyékba volt, talált olyat ami még tejes volt. Hogy Katit jobb kedvre derítse, mert nem nagyon smakkolt neki ez a szegényes ebéd, megkérte hogy szedjen belőle, és vigyázzon a kukorica csuhéjra, mert délután abból tud majd a krumpli babáknak ruhát csinálni. Ebéd után Kati is aludt egyet ott a zsákok közt. Anyu serényen dolgozott, vágta a kapával, forgatta ki a krumplit. Néha odaszaladt a zsák kupachoz, megnézett bennünket, aztán folytatta. Apu estefele a szolgálatból odajött a mezőre, egy-két órás segítség is nagyon sokat ért. Mikor megjött, mintha csak érezte volna hogy nem szabad üres kézzel jönnie, perecet hozott. Kati úgy ette, mintha egész nap nem evett volna semmit, dehát nem is csoda, az a kis hangya mászta földes kenyér, szeder, és tejes kukorica nem sokáig vette el az éhségét. Én viszont még vacsorára sem ettem semmit. Anyu meglepetésnek szánta hogy már egyedül megyek. Mikor belemerülve a munkába látta hogy közeledek, szólt Apunak: -Most nézz hátra!! 
Apu is nagyon megörült, felkapott, forgott velem, boldogan énekelgetett: - Most már megy egyedül az én bokszos szemű cigány lányom is. Aztán Katival elmesélték az aznapi ebéd történetet. Apunak a táskájába volt még kis madár látta szalonna, Katinak sem kellett több, kérte Anyut, hogy szeljen belőle és úgy ette a perecet. Estefelé Feri bácsi megérkezett a lovas kocsival. Apu segített felrakni a zsákokat. Majd mindannyian felültünk, és haza indultunk. A domb aljából gyalog mentünk fel. Kati boldog volt, mert most ő is utazhatott hátiba. Mióta megszülettem, neki kevésszer volt lehetősége erre. Otthon Apu segített, a jószágokat most ő látta el. Ilyenkor krumpli szedés idején mindig gánica volt a vacsora, el is neveztük krumpliszedéses nemzeti eledelnek. A szatyorba mindig hozott haza Anyu annyit, hogy meglegyen belőle a nemzeti eledel. 
Négy-öt szem krumplit annyi sós vízben megfőzött amennyi épp ellepte, mikor megfőtt, fakanállal összetörte, majd egy-két marék lisztet belekevert, és addig főzte, még a levét el nem főtte. Katit kiszalajtotta a kertbe: 
- Kislányom, Kati! Hozz be két-három vöröshagymát! 
Kati hagyta a pipiket, szaladt vitte a hagymát, ledobta, és már sipirc vissza a pipikhez. Azt már nem is hallotta, hogy egy kis száralékot is kellett volna behozni a favágitóról. Anyu inkább kiment, hadd játsszon, legalább nincs mindig láb alatt, nem úgy mint én, hol az asztalterítőt rántottam le poharakkal, meg minden mással ami rajta volt, hol a vizes vödörbe úsztattam amit épp a kezembe tudtam venni. Néha alig tudta elrántani a kezem, hogy ne fogjam meg a forró sparhelt ajtót. Meghámozta a hagymát, fölszelte, zsíron aranysárgára pirította, és a kész gánicát ebbe forgatta, ha volt idő mind két oldalát megsütötte, amit mi nagyon nagyon szerettünk. Minden nap megettük volna. Ha volt otthon tejföl, azzal is megszoktuk pötyögtetni. Most már én is mindent megettem, ha valami nagyon rágós volt, Anyu megrágta és az ujján dugta a számba, néha arra is ráharaptam, ha nem volt elég ügyes kihúzni, de ma este nem kellett megrágni a gánicát, nem is voltam nagyon éhes a bőséges ebéd után ... 

Mit mond a böcce?

Éjjel egyszer sem ébredtem fel. Még másnap sem kerestem az enni valót. Reggel újra indultunk oda, a ruszki laktanya mellé a krumpli földre. Kinn az út mellett volt egy ház, Márti néni lakott ott. Mikor meglátta Anyut, kérte: - Margitom, hagyja itt a hűsben ezeket a lányokat. Itt vannak az enyémek, eljátszanak majd! - Köszönöm Mártikám, jobb nekik ott velem, én is nyugodtabban vagyok. 
Aztán sok-sok év után drága Márti nénivel mi a malomban együtt dolgoztunk, sokszor elmesélte azt a napot, mikor ott a zsák kupacban majszoltam a kolbászt, igazából ő látott először, hogy egyedül megyek, mosolygott is magában. Az ikrei , Zsófi, és a Csaba, egyidősek voltak velem, de ők még nem indultak meg. Sajnált bennünket, ott kinn a tűző napon egész nap. Most már Anyu kis cselhez folyamodott, a szatyrot amiben az egész napi élelem volt felkötötte egy fára, aztán hogy kedvemet ne vegye el, nekem is adott egy kis kosarat, Katival csalogattak, menjek és rakosgassam a kosárkámba a krumplit. Katival nagyon hamar összevesztünk, mert nekem mindig az kellett amit ő a kosárába rakott. Ha nem adta oda kirángattam a kezéből, erre ő vissza akarta venni. A végén Anyu békített meg, kicsit szopizhattam, elszenderegtem a karjában, letett a zsákokra, és délig aludtam. Kötényéből, és ágakból csinált fölém árnyékot. Kati boldogan szedegette tovább a különleges alakú krumplikat. Anyu közben mondogatta neki: -Ha felébred Marika, és megmutatod neki, meglásd mennyire örül majd. Akkor már ő is mondta-ezt is oda adom neki, meg ezt is. Anyu kezdett megnyugodni, hogy elleszünk majd veszekedés nélkül. Ebédet a szeder fák árnyékában ettük meg. Már nyárvég volt, de napközben még meleg volt. Ma is kolbász hagyma, kenyér volt az ebéd, a kolbászt csak úgy nyeltem, de a hagyma nem nagyon ízlett. Ebéd után a szederből csemegéztünk. Délután Anyunak nem is volt semmi gondja velünk. Kati elszórakoztatott az állatkertjével. Minden féle állat volt ott. Mind az összesnek adott nevet, aztán utánozta milyen hangokat adnak. Én nagyokat kacarásztam, és próbáltam utánozni, több-kevesebb sikerrel. Ha valamit már kitudtam mondani, olyankor Anyunak oda kellett jönni, hogy meghallgassa. Kati meg csak noszogatott: - Így mondjad Marika! -Mi ez? –Böcce! - Mit mond? – Búúú! Addig mondogatta, még nem utánoztam. Anyu ilyenkor megtapsolta, megdícsérte, igen, így kell,Te már nagy lány vagy! 
Sietett, már nem sok volt vissza, jó lett volna, ha betudja fejezni, és nem kell ide a messzeségbe eljönni, egy-két órai munkáért. Feri bácsi megérkezett, felpakolta a zsákokat, aztán segített, hogy befejezzék. Neki is jobb, hogy nem kell ide jönni holnap. Már besötétedett mire kifogyott. Mi már nagyon el voltunk fáradva, éhesek voltunk. Hazafele a döcögő lovaskocsi ringatása elaltatott bennünket. Feri bácsi felvitt bennünket egész a ház elé .Anyu a karjába bevitt, de mi észre sem vettük, tovább aludtunk: - Majd holnap elszámolunk Margitom! - mondta, aztán lement a völgybe a házukhoz. 
Anyu bezárta a tyúkokat, öntött a disznók vályújába, már reggel elkészítette, eddigre jól megdagadt a kukorica dara, és korpa. A tojásokat össze sem szedte, már főzni sem volt ereje. Megmosakodott kint az eresz alatt lévő kádnál, és ő is lepihent. Még a fütty jelet sem hallotta meg, mikor Apu éjféltájt, jelzett a Kránic-ároknál. Apunak furcsa is volt, mert eddig mindig érkezett a jelzés a lobogó láng, látványa egy megnyugvás volt. Mikor beért a fűtőházhoz, nem tisztogatta olyan sokáig a mozdonyt, mint máskor, nyugtalan volt, miért nem jelzett az én Margitom. Még le sem fürdött, csak fogta a táskáját és sietett át a harmatos réten. Mikor hazaért, halkan kopogott, Anyu akkor rebbent fel: - Jaj, Józsim! Te vagy az?- Igen. Anyu kinyitotta az ajtót, aztán mondta, este elvégezték a krumpli szedést, nagyon elfáradt. Apu megsimogatta! Nagyon nyugtalan voltam, mikor nem láttam a jelet, úgy siettem ahogy csak tudtam. Anyu készített mosakodáshoz vizet, még lemosdott Apu, gyorsan hozott be egy kis száralékot, és sütött egy kis hagymás rántottát. Ő is evett, mert az este még arra sem volt ereje. Közben megpirkadt, Aput elnyomta az álom. Anyu meg megkezdte az újabb napot, újabb küzdelmekkel ... 

Pöttyös, Kulacs, Hajóhinta

Reggel olyan éhesek voltunk, mint a farkas, megettük az összes rántottát ami volt, de még utána is csak keresgéltük mit lehetne enni. Végre Anyunak volt egy kis ideje, hogy kedvünkbe járjon, palacsintát sütött. Ahogy sült, úgy ettük is rögtön, nem kellett feltálalni. Aztán együtt összeszedtük a tojást, Kati útba igazításával. Egész kis kosárkával lett. Anyu gondolta, ma végre pihenő napot tarthat. Felöltöztetett bennünket az ünneplő ruhába, ő is ünneplőbe öltözött, most kötény, és kendő nélkül. Haját befonta és koszorúba feltűzte a fejére. Dombóvárra mentünk. A bakter kicsit meg is lepődött: - Margitom, hova ilyen csinosan? Te lány, te ma sem mostad meg a szemed! 
Kati szőke fürtjeit meg megsimogatta, hogy ő se maradjon ki a sorból. 
-Elviszem ezeket a lányokat Dombóvárra, egész nyáron csak a mezőt látták! Szenvedték velem együtt a nagy meleget, hátunkat verte a zivatar. Van pár tojás, amit elszeretnék adni, aztán meghintáztatom őket a Béke-parkban a hajóhintán. 
- Jól van Margitom, jól teszi. 
Közben berobogott nagy füstfelhőket okádva a vonat. Vince bácsi segített felszállni. Az utazás nagyon rövid volt, sajnálkoztunk is rajta. Az állomáson Anyu megkérdezte a restibe Mariska nénit, kell-e neki tojás. Szívest örömest megvette! Megkínált bennünket Bambival. Olyan finom volt, csak szép lassan kortyolgattuk, hogy sokáig érezzük az ízét. Most már mehettünk is a parkba. Hatalmas hársfák alatt voltak a hinták. Beleültünk. Anyu nekitámaszkodott a korlátnak, és szép lassan hajtotta a hintát. Én már bóbicáltam, olyan jó altató volt ez a ringás! Anyu az ölébe vett, ahol el is aludtam. Katit ki sem lehetett venni. Megtanulta, hogyan kell mozogni, hogy magasra szálljon. Már mindent ígért neki csak jöjjön, de nem akart. Akkor arra gondolt, bemegyünk a városba, a Pöttyös cukrászdába, vesz nekünk fagyit. Kati mikor meghallotta, a fagyit, meg se várta, hogy megálljon a hinta, csak úgy repült ki belőle. Macskaköves út vezetett fel a városba, mi nagy szemekkel néztünk mindenfele, meg-megrebbentünk egy autó robajára, nem ehhez voltunk szokva. Volt ott mindenféle üzlet, aztán ott volt a "Kulacs" az a bizonyos hely ahol Apu néha elmaradozik. Volt borbély üzlet, rőfösbolt, aztán a templommal szemben a Nelli néni kis boltja, ahol mindent lehetett venni. Nem messze tőle, a hentes. Nekünk nem sokat kellett oda járni. Télen ettük a finom disznóhúst, aztán mikor már nem volt belőle, ott volt a sok rántani való csirke, később meg a fiatal tyúk, amiből húslevest, pörköltet vagy épp sült húst lehetett csinálni. A Pöttyös cukrászdában ilyenkor hétköznap nem sok ember volt, egy-két idősebb férfi kártyázott az egyik asztalnál. Mi idegennek számítottunk, most jártunk ott először. Anyu kicsit zavarban is volt, nem tudta, hogy csak úgy le lehet ülni az asztalok mellé a székre. Szerencsére észre is vette a kedves felszolgáló, oda jött és kérte foglaljunk helyet. Aztán megkérdezte.-Mit hozhatok? Anyu kicsit tétován megkérdezte: - Többe kerül így a fagyi, ha itt az asztalnál kapnak ezek a lányok? 
-Dehogy kerül többe, csak üljenek le nyugodtan! Kért nekünk fagyit, Kati maga választotta ki, igaz nem tudta, hogy milyen lehet, de olyan jól hangzott: - Puncs! Mi más kellett volna nekem, én is puncsot kértem. Anyu nem vett magának. Én nem is nyalogattam el az összeset, Anyu ette meg a maradékot. Kati szépen végig csepegtette a ruháján .Anyu nem győzte törölgetni a zsebkendőjével. Megköszönte a kiszolgálást, és elköszöntünk. A délutáni vonattal való haza utazás vetett véget a kirándulásunknak. Hazafelé vett még Apunak pár üveg sört, ott a restibe. Jókedvűen mentünk hazafele a réten. Minden pillangót meg szerettünk volna fogni. Anyu leült a fűbe, hagyta hadd szaladgáljunk, kedvünkre, mikor hajnalok hajnalán a mezőre mentünk úgysem kergethettük őket, olyan korán még a pillangók sem repkedtek. Este meg amikor haza fele jöttünk, már nyugovóra tértek. Virágokból koszorút font a hajunkba, és mikor már bele fáradtunk minden játékba, hazaindultunk. A sok játék, egész napos mozgás után hamar ágyba kívánkoztunk. Estefele jött a Feri bácsi: - Na, Margitom, megcsináltam a számadást. Kilenc zsák öreg krumpli és 2 zsák vető jár. H a nem kéri, kifizetem az árát! - Nem kérem Feri bátyám! Szépen termett itt a kertben, kitartunk azzal a télen. Azzal kifizette, és mondta, jövő hét vége fele megkezdheti a kukorica szedését, de majd úgyis szólók majd. – Jóccakát! -Jó estét magának is! 
Apuval összeszámolták, mikor végére értek, még egyszer átszámolták, nem- tévedtek, már több is volt, mint amennyi kellett az utolsó részletre. Száznyolcvan forint maradt. Apu felkapta Anyut, és végig táncolta vele az udvart! 
- Jaj, teggyé le! Mit mond, ha valaki meglát! 
- Ne törődj te azzal! Most már jöhet a Lajos Vargáról. Megvan a pénz! ... 

Milyen is lehet az a Budapest?

Napokig izgalomban voltak, lementek megkérdezni a Juliska nénit, mikor jön a Lajos hozzájuk. Juliska néni azt mondta vasárnapra ígérték, hogy jönnek lovaskocsival, és elhozzák az öt hónapos kis Lajcsikát is, mert még nem is láttuk. Nem szerették ezt a sok pénzt tartani, jobb lesz, ha minél előbb át tudják adni. Anyu mióta a borjúk árával úgy becsapódott, nem bízott semmiben. Már péntek volt, reménykedett, hogy nem történik semmi. Volt egy kis idő még a kukoricaszedés előtt. Az udvart rendezgette, kicsi volt a tyúkoknak a helyük a partoldalba, ásóval, kis kapával vájt a sárga földbe, a kitermelt földet mi hordtuk el a Katival. Rossz kis lábasra kötött Anyu egy zsinórt, belerakta a földet mi meg elhúztuk és a part oldalba leborogattuk. Egymás közt mindig versenyezve, ki ér előbb vissza. Aztán mikor este befejeztük a fuvarozást, játszottunk a friss puha földbe, lecsúszkáltunk parton, a végén az eresz alatt lévő fürdőkádban kötöttünk ki, olyan volt a víz utánunk, akár sikálni is lehetett volna. Vasárnap Apu is otthon volt, hallgatóztak mikor jön már az a lovaskocsi. Ebéd után aztán hallják ám, hogy megjöttek. Nem akartak rögtön lemenni, hagyták, hogy a rokonság beszélgessen kicsit. Aztán mintha Lajos megérezte volna, jött fel a dombon, mi kinn játszottunk a diófán, Anyuék alatta beszélgettek: - Lajos! Neked ördögöd van, nevetett Apu, épp menni akartam, hogy beszéljünk! Azaz, megvan a pénz, és szeretnénk most már végre háztulajdonosok lenni. Anyu kihozta a sok-sok fáradságos munka által összerakott pénzt. Leszámolták. Lajos elrakta. Aztán mondta Apunak, holnap bemegyek a hivatalba a szerződéssel és intéződik az átírás. Anyu megkínálta Lajost egy üveg hideg sörrel, amit a minap hozott haza, Apunak is jutott még, kicsit elsörözgettek, beszélgettek. Lajos megnézte a jószágokat, a kertet, nagyon megdicsérte őket. A ház előtt telis tele volt minden virággal. A fehér viola ontotta kellemes illatát, az estike kezdte becsukni a kis tölcsér alakú kelyheit. A sok színes dália szebbnél szebb virágaival hívogatta a méheket, darazsakat. A szederfa alatt tyúkok kapkodták el egy más elől a lehulló szedret. Lajos elégedetten köszönt el: - Látom jó gazdája lett a kis hajlékomnak. Ég áldjon benneteket!

Mi a diófa ágáról integettünk. Apu felsóhajtott! Végre lehet egy kis megnyugvás. - Megnyugvás?- kérdi Anyu, hisz annyi minden kell, hogy nem is tudom mivel kezdjük, mi a fontosabb. Tudod, nem mehetünk mindig a szomszédba kérni mikor a disznóvágás van, kell az üst, üstház, kell hurkatöltő, húsdaráló, nagy lábas, véndő, soroljam még? Meglesz majd az is mondja Apu, de tudod mit, a héten úgy kérem a szabad napot, hogy elmegyünk Pestre! Mit szólsz hozzá?

Anyu hirtelen azt sem tudta mit mondjon, itt van ez a 180 forint, ezen már lehetne venni egy két dolgot, de annak a gondolatnak is nagyon örült, hogy utazhat Pestre. Morfondírozott magában. Aztán gondolta, addig úgy sem lesz maradása Apunak. Amit a fejébe vesz, annak úgy kell lenni. Este boldogan bújtunk ágyba mindannyian, most már abban a tudatban, ez a fedél ami a fejünk felett van, a miénk. A hét elején Anyu befejezte a tyúkok helyét, most már nem kellett neki egymás hegyén-hátán lenniük. Elkészítette az utazáshoz a ruháinkat, sütött csirke húst, és kis linzer süteményt. Szerdán reggel megjött Apu a szolgálatból, boldogan mondta: - Holnap akkor Pestre megyünk.

Én ugyan túl sokat nem értettem belőle, mi az a Pest, de a Katit utánoztam, és tapsoltam. Apu jártas volt már Budapesten, többször vitt oda vonatot, aztán mikor volt a vissza indulásig szabad ideje, bejárta az egész várost. Anyu a nagy izgalomban alig tudott aludni, vajon milyen is lehet az a Budapest ...

Vonatozás

Hajnalban keltünk. A jószágokat úgy kellett ellátni, hogy egész nap legyen elegendő enni-innivalójuk. Én öltözés után újra elszunyókáltam, Apu a hátán vitt, aztán a lázban, hogy utazunk, felébredeztem. Gumicsizmában mentünk le az állomásra, mert a rét harmatos volt, és azért Pestre nem illik oda állítani piszkos lábbelivel, a fehér zokni is csupa maszat lett volna. Az állomáson húztuk át a szép fehér szandált, fehér zoknit. Anyu megigazította a hajunkat. Szerette, ha az emberek ránk csodálkoznak. Mindig, még a mezőre is fehér kötényesen, hajunkba fehér szalaggal mentünk. A szatyrot, amibe a csizmákat rakta, Vince bácsira bízta. Jegyet nem kellett venni, mert szabadjegyünk volt. A MÁV a családtagoknak is adott ingyenes utazási lehetőséget. Épp világosodni kezdett, mikor megjött a vonat. Aztán hamarosan le is szálltunk, én csalódott is voltam - Csak ilyen kevés a vonatozás? - kérdeztem. - Várj csak Marika, mindjárt jön Pécsről a gyors vonat, azzal megyünk majd Pestre. Apu néha odaköszönt egy-egy kollégának: -Szia öreg harcos! Merre mész? - Bátaszékre, fél hetes személyt visszük a König Andrással. – Te, Kasztro hova mész? Ki vagy ám rittyentve, mint taknyos Pista, Jézus neve napján! Itt ezek a lányok a te lányaid? – Igen, az enyémek itt meg az én drága kis asszonykám! Megyünk, megmutatom nekik a nagy falut. - Aztán vigyázz ám erre a bokszos szemű cigánylányra, nehogy ellopják! - Vigyázok én, mint a szemem fényére, és ölbe is kapott rögtön, mintha valaki valóban el akartak volna lopni. Elköszöntek egymástól. Közben bejött Pécsről a gyors. Megvártuk még leszállnak az utasok, utána felszálltunk. Apu talált is rögtön helyet, az ablak mellett. Feltették a csomagot az ülések felett lévő hálós tartóba, mi egymás szavába vágva beszéltünk, nem győztünk betelni a sok újdonsággal. Közben Anyu megkérdezte Aput: - Miért mondta neked azt a munkatársad, hogy Kasztro? - Hát egy ideje úgy hívnak. Tudod nem, hogy nem vagyok jóba a borotválkozással. Aztán meg kicsit hasonlítok is a nagy Fidelhez, meg egy évben is születtünk, csak ő pár hónappal korábban! Aztán így rajtam maradt! Mindenkinek van valami csúfneve - Kasztro?- Anyu mondogatta magában. Mi lassan alább hagytunk a lelkesedéssel. Kezdtünk éhesek lenni. Apu levette az úti csomagot, aztán Anyu szalvétát terített az ölünkbe, nehogy összemaszatoljuk a ruhánkat, és a morzsát se szórjuk szét. Nagy étvággyal ettük a pirosra sült csirke combot, paprikát, paradicsomot haraptunk hozzá. Kenyércsücskével Anyu letörölte szánk széléről a zsírt, és azt is a szánkba rakta. Azután lekvárral összeragasztott linzer koszorút kaptunk ,és a végén, almát. Majd a Kati megkérdezte: - Hova tudok pisilni? Erre már nekem is kellett rögtön! Anyu kivezetett bennünket a kocsi végében lévő WC-re! Kicsit megilletődtünk! - Ide kell pisilni. - Mi van, ha leesünk, meg voltunk ijedve. -Ne féljetek! Majd én tartalak benneteket. Aztán úgy is volt. Lehúzta a bugyinkat, nehogy lepisiljük, és az ülőke fölé tartott. Jó időbe tellett mire sikerült, mert valahogy nem akart jönni, pedig már nagyon kellett. Mindenki végzett, megmosta a kezünket, és visszamentünk a fülkébe. Aztán egész úton, mindig volt valami, amit kérdeztünk. Erdők, mezők, falvak, templomtornyok, folyók, hidak. Apu mindenről mesélt, amit szerettünk volna tudni. Aztán még Anyu is csak hallgatott, figyelt mindent. Neki is újdonság volt ez. - Látjátok azt a hidat, itt folyik bele a Kapos a Sióba! Most Simontornyán vagyunk! Aztán gyorsan átvezetett bennünket a másik ablakhoz! Ott fenn az a torony! Az meg a simontornyai vár! A törökök sok száz évvel ezelőtt hetekig ostromolták, mire be tudták venni! Szájtátva figyeltük minden szavát. Aztán folytatta, a Sió a Balatontól jön. Ezzel a folyóval tartják, hogy a víz mindig elegendő legyen a Balatonban. Aztán szép lassan eléri a Dunát, a Duna a Fekete tengerhez siet, de közben sok-sok folyót befogad a medrébe. Néztük a vonatból a halastavakat, a sok vízimadarat, messze a pusztaságban tehenek legeltek, birkanyáj hűsölt az akácos alatt. A gémeskútnál egy pásztor épp vizet húzott. A csobbanó víz látványa minket is ivásra ingerelt. Anyu odaadta a korsót, jó nagyot húztunk a Rózsa mama kútjából, ide Pestre utazó vízből. Aztán Apu mutatja a messzeségben a sok kéményt, csöveket, épületeket: - Nézzétek! Ott van Százhalombatta! Ott épül majd az olajfinomító. Mindenfelé nézelődtünk, aztán egyszer csak vége lett az erdőknek, mezőknek, mindenhol házak voltak. Az ablakból szemünk elé tárult a hatalmas folyam, a Duna. Nagy fekete uszályok, szép fehér hajók, rajta színes ruhás emberek. Mindent szerettünk volna tudni, látni. Most a másik oldalra kellett átszaladni! Ott fenn az a Szabadsághegy, Fenn a tetején a szabadságszoborral. Közben jött a kalauz: Budapest, Kelenföld! Kezdtünk készülődni a leszálláshoz. Apu a hátára vett, Anyu meg Katinak fogta szorosan a kezét ...

 

Kisgyerekek nagyvárosban

- Micsoda forgatag, Józsim várj egy kicsit! Jaj, nem veszünk itt el a sok ember között? 
Anyunak még a lélegzete is elakadt. Leültek egy padra, aztán Apu kezdte megnyugtatni: - Ne félj, látod, siet mindenki a dolgára! Nézd ott az a sárga a villamos, átmegyünk itt a járdaszigetre, és azzal utazunk tovább! – Jaj, hova hoztál te engem! -siránkozott csak. - Meglátod nem lesz semmi baj. Csak gyere mindig utánam. - De hova megyünk? - Majd meglátod! Erre szép lassan elindultak. Én és Kati meg csak szorosan kapaszkodtunk, elértük a járdaszigetet, közben többször meg kellett állni, hogy az autókat elengedjük. Felszálltunk a villamosra, megint az ablak mellé keresett helyet Apu. Csodálatos volt, és egyben félelmetes is. A házak olyan magasak voltak, hogy sok helyre még a nap sem sütött be. Aztán az a sok autó, villamos, a csilingelés, a szépen öltözött emberek, gyerekek. Álmunkban sem gondoltuk, hogy ilyen az a Pest. Oda értünk egy nagy áruházhoz. Apu mondta most itt leszállunk! Kicsit sajnálkoztunk, de meg vigasztalt bennünket, hogy hamarosan folytatjuk majd az utat. Anyut teljesen elvarázsolta az a sok minden, ami ott volt. Apu már járt itt, nem sokkal az után, hogy vasutasnapra kapott egy kis jutalmat. Akkor meg sem mondta, meglepetésnek szánta, ha kellett volna a ház kifizetéséhez. De aztán nem is kellett, és akkor kitervelte. Nagyon szeretett volna egy fényképezőgépet. Ami jutalmat kapott, épp elegendő volt rá, sőt még maradt is belőle kicsi! Mentünk körbe a sok cipő, ruha, játék, és mindenféle dolgok közt, amit, azt sem tudtuk, hogy mire való. Akkor Apu megállt ott a fényképező gépek közt, és kérte azt a legegyszerűbb, legolcsóbb kis gépet. Az eladó nagyon segítő kész volt. El is magyarázott minden! Ajándék filmet is kapott hozzá. Anyu azt se tudta mit mondjon! Apu meg csak nyugtatta, és elmondta, hogy milyen régóta tervezte ezt a pesti utazást. Elmondta a pénz eredetét is. Jaj, te ember! Apu rá nevetett. - Ne félj te, amíg engem látsz! 
Aztán elmentek arra a ruhák felé is, Apu szerette volna, ha válasz magának Anyu egy olyat, ami tetszik neki, de Anyu mondta, ha ajándékot akarsz, akkor a lányoknak inkább!-Mondtam, ne félj, amíg engem látsz! Azok is kapnak. Anyu kiválasztott egy kis egyszerű kék alapon apró fehér pettyes kartonruhát, aztán mi következtünk. Olyan sok gyönyörű ruha volt, alig lehetett választan. A végén Katira bízták, neki egy olyan kis kiflis, pereces ruha tetszett, fehér alapon kék csíkok közt, sárgák voltak a kiflik és a perecek. Egy kicsit nagyobb méretett kaptunk, mert már a nyár vége volt, és hogy jó legyen majd a következő évben is. Kimentünk ebből a nagyáruházból, keresett Apu a fák alatt egy padot, és falatoztunk egyet, mert már dél fele járt. Aztán újra villamosra szálltunk. Anyu kérdi: - Most hova viszel bennünket? -Majd meglátod. 
Mi is nagyon kíváncsiak voltunk, pedig ez az utazás is nagyon jó móka volt nekünk. Közben egy folyamatosan kérdeztünk, minden felszálló embernek nagyokat köszöntünk, aztán szomorkodtunk, ha nem köszöntek vissza. Egy kis idő után Apu szólt: - Na, most leszállunk! Magas téglakerítés, piros rácsos kapu. Anyu olvassa: - VIDÁMPARK! Hát itt meg mi van? Mondtam, ne félj, amíg engem látsz, majd haza sem akartok jönni, aztán kacagott egyet. Vett belépő jegyet, mi meg csak ámultunk Anyuval együtt. Katival szaladtunk, és szerettünk volna rögtön felülni valamire, de a kezünket most is szorosan fogták, így türelemmel ki kellett várni, hogy valami játék megálljon és beszállhassunk. Legelőször a kishajóba szerettünk volna ülni, aztán a kis biciklire, majd Apu vett nekünk bambit, amit egyszer már ittunk ott a dombóvári restiben. Most is olyan nagyon finom volt, mint akkor, és most is olyan lassan ittuk, hogy sokáig érezzük az ízét. Kicsit elálmosodtam, Apu leterítette a zakóját a fűbe, kicsit szopikáztam egyet, és elalukáltam. Kati nem volt fáradt, vele Apu tovább folytatta a kalandozást, jártak az Elvarázsolt kastélyban, később mikor elmesélték, hogy mit láttak sírni kezdtem, hogy én is én is! Akkor Apu megígérte, eljövünk majd újra, akkor már nagyobb leszek, és nem kell félni, hogy elgurulok a hordóba. Mert még a Kati is úgy gurult ki belőle. Akkor kicsit megnyugodtam. Még nagyon sok játék volt, amire nem volt már se időnk, se jegyünk hogy felszálljunk. Indulni kellett, aztán egy újabb meglepetéssel drukkolt elő, egy lépcsőn vitt bennünket lefele, aztán ott lent egy vonatra szálltunk, ami egy sötét alagútban folytatta az útját. Katinak nagyon tetszett, de én Anyuba kapaszkodva alig vártam, hogy a napocskát újra láthassam. Aztán mire újra feljöttünk nagyon elszomorodtam, mert besötétedett, és attól féltem, nem találjuk meg a vonatot, ami haza visz bennünket ...

Jobb nekünk itt

- Ne félj kis lányom, megtaláljuk azt a hazafele menő vonatot, nyugtatott meg Apu. Kati vissza szeretett volna menni a kis földalatti vonatra, annyira tetszett neki. Anyu meg legszívesebben már otthon lett volna. Egyre csak azon járt az esze, napközben nem-e volt vihar, a csibék, tyúkok vajon beültek, nem volt látogatóba a róka koma? 
De még nagyon sok időbe telik, hogy haza érjenek, még ha gyorsvonattal mennek, akkor is. Volt még kis idő az indulásig, elgyönyörködtük a fényekben, ott fent nálunk a hegyen csak a szentjánosbogarak cikázó fényei látszanak. Mi szerettünk volna tudni miért olyan fényes a házak ablaka, nálunk épp csak kis gyenge fény van, azt is csak ritkán gyújtjuk meg, mert mindig spórolni kell a petróleummal. Apu próbálta elmagyarázni, de mi ebből még semmit nem értettünk. Jöttek ismerős emberek, akik Aput szívélyesen üdvözölték, beszélgetett velük, minket is bevont a beszélgetésbe: - Meséljétek el a Pista bácsinak, merre jártunk, mit csináltunk ma! Kati még mindig csak a kis földalattit emlegette. Én meg azon nyahorogtam, hogy engem nem vitt el Apu az elvarázsolt kastélyba, pedig én úgy szerettem volna kigurulni a hordóból. Na én aztán meg vagyok áldva ezekkel! Aztán mindkettőnket felkapott egyszerre. Közben a hangos bemondó megszólalt: - Figyelem! A vágányok mellett vonatot tolnak be a harmadik vágányra, a vonat 5 perc múlva indul Sárbogárd, Keszőhidegkút, Pincehely, Dombóváron át Pécsre. A vonat csak a felsorolt állomásokon áll meg. Apu vett nekünk bambit, magának meg egy üveg sört, Anyut is agitálta, hogy kérjen magának valamit, de Anyu azt mondta jó neki az a víz, ami még van a korsóban, nem cserélné el semmi olyan löttyre, amit itt árulnak. Felszálltunk a vonatra, kerestünk egy fülkét, amibe még nem volt senki. Mikor elindult a vonat még sokáig néztük a lassan eltűnő fényeket. Sajnálkoztunk, hogy ilyen rövid volt a nap, nem úgy, mint amikor kint vagyunk a mezőn, a nap hét ágra süt, és soha nem akar este lenni. Éhesek voltunk, mint egy farkas. Volt még a sült csirkéből, minden egyes falatját megettük, a linzerkoszorúból sem hagytunk még egy morzsát sem. A bambit sokáig kortyolgattuk, Anyu odasúgta Apunak, ennek a lánynak eszébe sem jut szopizni most, hogy itt ez a Bambi. Ezt én is meghallottam, és egyből nem kellett a bambi. Odabújtam Anyu ölibe, kicsit betakargatott, hogyha jön valaki ne lássa hogy ilyen nagy lány vagyok és még mindig kell a tejci. A vonat monoton zakatolása, elnyomott bennünket, levették rólunk a szandált, és mivel nem volt sok utas, elfeküdtünk az ülésen. Arra ébredtünk, hogy Anyu cirógassa az arcunkat, Katikám, Marikám, ti hétalvók. Már másnap reggel kilenc óra volt. Anyu elmesélte, hogy egész úton aludtunk. Még arra sem ébredtünk fel, hogy beérkeztünk Dombóvárra, átszálltunk a Kaposvárira, Katit Apu vitte hátiba, én Anyu karjaiban aludtam. Otthon mindent rendben találtak, a malacok észre sem vették, hogy megérkeztek Anyuék, így ők az nap este nem kaptak enni. Anyu is nagyon elfáradt. Az egész napi rengeteg látni való, a sok új dolog nem hagyta, hogy álom jöjjön a szemére. Szorosan ölelte Aput és megköszönte, hogy ilyen szép nappal ajándékozta meg. Igaz hozzátette, hogy nagyon szép volt, de ő jobban érzi magát harmatos hajnalon a mezőre menni. És ha fárasztó is, semmi pénzért nem cserélné el az életét egy olyan életre, mint a pesti élet. Hogyan tudnak így élni, nem érezni a harmatos hajnalokat, nem madár füttyre ébredni? Még a napsugár sem simogat úgy Pesten, hát még az az őszi szél, amikor az ökörnyálat kell törölgetni az arcunkról. Hiába járnak szép ruhába, cipőbe, hiába van este is nagy fényesség, jobb nekünk itt simult oda Apuhoz ... 

Jó vendégek

Egész nap a Pestet emlegettük. Lefeküdtünk a fűbe, becsuktuk a szemünket, és láttuk a sok játékot, gondolatban az összesre felültünk. Még azt sem hallottuk, hogy Anyu kiabál: - Lányok gyertek kész az ebéd! Jött, keresett bennünket, hallotta a hangunkat, megállt, hallgatózott. Épp a repülőben ültünk. Kati figyelmeztetett: - Marika! Kapaszkodj, most felszállunk! Aztán együtt búgtunk hangosan mintha egy igazi repülő jönne. Anyu nagyokat nevetett. Mikor leszállt a repülő, megvárta, hogy visszacseppenjünk a jelenbe, és vitt bennünket ebédelni. Mikor nem a mezőn voltunk, nyáron mindig kinn a diófán ettünk, én az alsó ágon Kati feljebb, kicsi bádog mély tányérunk volt, néha ebéddel együtt a földön kötött ki, szerencsére kárba nem veszett, mert a tyúkok, mindig ott várakoztak, hogy valami leesik majd nekik. Ha valami nem épp a fogunkra való volt, akkor úgy alakítottuk, hogy véletlenül, essen le! Anyu tudta már, mikor nem kell helyette másik adagot vinni. Ma nagyon vigyáztunk, hogy ne essen le. A kedvenc ételünk volt: zöldbab leves és smarni, baracklekvárral. Ilyenkor Anyu még kétszer-háromszor is tele rakta a tányérunkat. Ebéd után, folytattuk a vidámparki játékot. Anyu és Apu a közelbe hallgatóztak. – Jaj, te Józsim, most bele tetted a bogarat ezeknek a lányoknak a fülébe! Meglátod, majd mindig Pestre akarnak menni! -El is visszük majd őket a tavasszal, most már nem kell annyira kuporgatni. - Tudod milyen sok minden kell. Itt vannak ezek a szobák, jó lenne, ha le tudnánk cementlapozni. Nem porolna, könnyebb lenne takarítani, aztán ott a szoba, nincs benne semmi, a lányok is kinövik a fekhelyüket. Katinak már most kicsi, lelóg a lába. -Majd meglesz az! Feri bácsi érkezése szakította félbe a beszélgetésüket: - Jó napot! Margit, merre van? - Itt vagyunk hátul a kertben, jöjjön csak! Feri bácsi mondja is jövete voltát: - Holnap kezdheti a kukorica szedést, előbb azt kell szedni ami ott, a ruszki laktanya közelében van. Holnap kell mennem Kaposszekcsőre, elviszem magukat, ne kelljen ezekkel a lányokkal gyalogolni, este meg úgyis megyek majd hazahozni, amit leszedett. - Jól van Feri bácsi. 
- Megkezdődik! - mondta Anyu nagyot sóhajtva. Apu este nyolc órára ment szolgálatba, Gyékényesre vitte a tizenegy órás személyvonatot, másnap reggel a félkilences jön majd vissza. Este hamar nyugovóra tértünk, még nem pihentük ki a tegnapi utazást. Este Anyu újság papírt égetve jelzett Apunak a füttyszóra. Gondolatban vele utazott szeretett szülőföldje felé. Reggel korán kelt, mindent úgy kellett ellátni, hogy egész nap legyen a jószágnak enni, innivalója. Minket csak akkor ébresztett, mikor már a reggeli is kész volt. Hagymás rántotta, annyit csinált, hogy ha Apu haza ér, neki is legyen mit enni. Boldogan utaztunk a lovaskocsin. Most legalább Anyu sem fáradt már azzal el, hogy oda érjen az egésznapi enni-inni valóval. Engem még most is sokszor felvett, hogy kicsit gyorsabban haladjunk. Szép idővel kezdődött az ősz. Ha végig ilyen marad, szerencsénk lesz. Nem kell szenvedni ezeknek a lányoknak az esőben, hóban. Egész nap eljátszottunk, még mindig a vidám parkban voltunk. Ebéd után én még most is csak bújtam oda Anyuhoz, és húztam a kötényét, hogy gombolja ki a ruháját, kell egy kicsit szopizni, ilyenkor mindig álomba is merültem, óvatosan lerakott a leterített kardigánjára. Kati botorkált mellette, és a kisebb kukoricákat már ő is le tudta törni. Egyszer csak hangokat hall, de olyant, amit már nagyon rég nem hallott. Először azt hitte, hogy csak a gondolatai játszanak vele. Az nem lehet, hogy édesapám hangját halljam! Néz hátra, és valóban az édesapja közeledik feléje. Ledobta a kukoricát, ami kezében volt, és csak úgy repült az édesapja karjaiba. Sokáig ölelték egymást, könnyeitől nem is látta, hogy a Bözsi is ott van mögötte, csak mikor ő is megszólalt akkor vette észre. - Margit én is itt vagyok ám! Anyu kibontakozott az édesapja karjaiból, és magához ölelte legkedvesebb testvérét, csókolta mindenhol. - Egek ura! Micsoda meglepetés! - Jöttünk lányom. Pont a Józsi hozta a reggeli vonatot, mondta várjuk meg az állomáson, jön hamarosan, mert már nem is ott laktok ahol tavaly voltunk. Megvártuk, megmutatta az új házatokat. Aztán jöttünk is utánatok, ha gondolod itt maradunk pár napig, segítek kukoricát szedni.- Jaj édesapám, ettől nagyobb örömöt nem is adhatott volna.-Hát persze, hogy így gondolom. Hisz olyan rég nem hallottam már a hangját, nem simogatta a hajam. - Édesapám, ettek otthon? Mert itt a mezőn már csak egy kis kenyér van. - Ne aggódj lányom, hoztunk útravalót, megaztán a vőm is megkínált ennivalóval. Nekiálltak, estére kelve a ruszki laktanyánál le is fogyott. Feri bácsi kettőt fordult a lovaskocsival. A második fordulónál már csak Öregapám ment rakodni. Hamar megtalálták az összhangot Feri bácsival. Anyu otthon megfogott egy csirkét, és főzött egy csirkepaprikást mire haza értek a mezőről. Apu elaludt szinte ültő helyében, olyan fáradt volt. Bözsi boldogan játszott velünk. Mi még mindig a vidám parki játékokat játszottuk ...

Kicsi kévék

Vacsorára Apu is felébredt, nekünk a Katival a hokedlin volt megterítve, mert nem fértünk el az asztalnál. Mindenki nagyon éhes volt. A csirkepaprikást mindenki nagyon szerette, Anyu nekünk a krumplit villával összetörte. Vacsora után még sokáig beszélgettek, hisz olyan nagyon rég nem volt rá alkalom. Apu zsákokból rögtönzött szalmazsákot, Megtömte friss illatos szalmával, és a szobába ágy híján, a földön készített fekhelyet a vendégeknek. Mi nagyon hamar elaludtunk. Anyu az édesapjával nagyon sokáig beszélgetett. Szerettek volna tudni mindent, ami a közelmúltban történt. Anyu elmondta milyen keserves munkával tudták össze szedni a ház árát. Édesapja az otthon maradottakról mesélt. Feri beállt rendőrnek. Nem olyan rég Szolnokra költözött. A tavaszra tervezik az esküvőt Ibolyával, a menyasszonyával. Pista Nagybajomban a gazdaságban dolgozik. Ilonka a lányuk csak két héttel fiatalabb Katinál, ők is jól vannak. Az Ilona bejött Kaposvárra dolgozni a fonodába, ott lakik a leányszállón. Náluk is tavasszal lesz az esküvő, a vőlegénye is a fonodába dolgozik, szeretnének majd Kaposváron házat venni. A Bözsinknek is van udvarlója. A kutasi gazdaságban dolgozik, még nem tudják mikor esküdnének. Előbb valami hajlékról kell gondoskodniuk. -De jól van lányom, most legjobb lesz, ha eltesszük magunkat holnapra, lesz majd idő, hogy mindent megtudj! - Megsimogatta legkedvesebb lánya fejét, sokáig tartotta ott a kezét, már nagyon hiányzott mindkettőjüknek ez az érzés. Feri bácsi reggel oda állított lovas kocsival: - - Margitom! A berekbe folytatjuk a szedést, mert ha bejön a rossz idő, oda nehezebb bemenni lovas kocsival.- Jól van Feri bátyám. 
- Mire felébredtünk útra készek voltak Anyuék, ettünk és útra keltünk. Kati nagyon boldog volt, nem kellett gyalogolni, az öregapánk vitte hátiba, hogy hamarabb kiérjünk a berekbe. Nagyon szerettünk ott lenni. 
A szélén voltak fűzfabokrok, nagyon jó játékokat találtunk ki. Az ágakat földig hajlítottuk, aztán mikor felcsapódott, mindent amit csak tudtunk, elrepítettünk. Felmásztunk az ágakra, ki a végére, olyannyira, hogy már nem bírt el az ág, és lehajlott, néha kicsit magasról huppantunk, de nem számított, újra fel- és felmásztunk. Rengeteg apró bogár, gyík, sikló, madarak sokasága egész napra adott örömöt. Volt selyemfű, kézzel letéptük, kicsi kévéket csináltunk. Fontunk a sásból pici kötelet, azzal megkötöttük és kereszteket csináltunk, mint nyáron Anyuék az aratáskor. Egész gabonamezőt alakítottunk ki. A munka ilyen nagy segítséggel nagyon jól haladt, már délután megérkezett Feri bácsi, hogy hazavigye a leszedetett. Iparkodnia is kellett, mert még kétszer kellett neki fordulni. Jó időjárás volt rá, az ősszel meg is volt ganézva a föld, a gaz sem ette meg. Estére kelve úgy kellett bennünket haza imádkozni, annyira bele merültünk a játékba. Az utolsó kocsi kukoricán helyet foglaltunk mi is. Mire haza értünk, már kezdett beesteledni. Bözsi segített Anyunak a házkörül. Öregapám a tüzet rendezte, hogy minél hamarabb elkészüljön a vacsora. Tojásos nokedli volt salátával, már javába sötét volt, de mi még így is a diófa ágán ettük meg a vacsoránkat. Aztán lefekvés előtt az eresz alatt nap melegítette vízben lemosakodtunk. Anyu nagyon boldog volt, végre az édesapja közelébe lehetett. Este mi már rég aludtunk, de ők sokáig mondták azt a rengeteg rég ki nem mondott gondolatot, ami az idők folyamán magukba felgyülemlett. Nem gondolta Anyu, hogy a kukoricaszedést ilyen hamar elvégezzék. Az édesapja, és Bözsi egy hétig maradt. Az utolsó nap a csutavágással foglalkoztak. Feri bácsi nekünk is hozott haza egy kocsival. Öregapám körbe állította a disznóólat, hogy télen védve legyenek a hidegtől. Felhordták a padlásra a járandóságot. Nehéz szívvel vették tudomásul, hogy eljött az indulás ideje. Anyu útravalónak sütött csirkét, és egy kis süteményt. Lekísértük őket az állomásra, és mit ad Isten, Apunak megint pont oda szólt a vezénylése. Az állomáson sokáig voltak összeölelkezve: - Ne szomorkodj lányom, jövök majd hamarosan! A vonat beérkezett, Apu integetett a mozdonyról, Öregapámék felszálltak, és addig integettünk amíg láttuk őket ...

Csálé! Hajsza!

Hazafelé Anyuval madarat lehetett volna fogatni, olyan boldog volt. Még ha fájó is, hogy édesapja hazautazott Bözsivel. Tudta, eljön az a pillanat. Ilyen sok egymástól távol eltöltött idő után, egy hónap is kevés lett volna. De beletörődött, és megelégedett ennyivel. Egész úton fogócskázott velünk. Mi nagyon iparkodtunk, aztán úgy csinált mintha nem tudna utol érni bennünket. Ha megfogott, felkapott, és agyon puszilgatott bennünket. Én igazából kicsit örültem, hogy elment öregapám, mert nagyon nem szerettem a szúrós bajuszát, és dohány szagú puszilgatást, de ezt a világért sem mondtam volna, nehogy elvegyem Anyu jókedvét. Aztán mikor haza értünk, folytatta a játékot velünk. Bújócskáztunk, nagyon jó helyeket ismertünk a kertben. Volt úgy, hogy már kiabált: - Kis lányaim gyertek elő, nem talállak benneteket! Akkor jó sokára előbújtunk. A délutáni alvást is eljátszottam, olyan boldog voltam, végre van Anyunak ideje játszani kicsit, a világért sem aludtam volna át ezt a délutánt. Játék után elmentünk csalánt szedni le a Buda horhóba. Amíg Anyu megszedte, mi a part oldalba csúszkáltunk. Kati csúszkálás közben fenn akadt egy fatörzsön, de szerencsére nem lett semmi baja, csak a köténye szakadt el. Este együtt szedtük össze a tojást. Vacsorát a diófára mászva vártuk. Megint a kedvenc ételünket csinálta. Karalábé leves és tarkedli volt. Imádtuk. Ahogy sült, és nem volt már forró, hozta is ki Anyu. A fán való evészet elég nehéz művelet volt. Úgy kellett ülni az ágon és megtartani magunkat, hogy közben, ha enni akartunk nem tudtunk kapaszkodni. Egyik kezünkkel a tányért fogtuk, a másikkal a kanalat. A tarkedli evésnél meg még a baracklekvárt is mártogatni kellett. Mivelhogy nagyon szerettük, nem akartuk hogy a leskelődő tyúkok lakomázzanak belőle. Este nem tudtunk elaludni, és most, hogy már ismerjük öregapánkat, kértük Anyut meséljen kicsit arról a Kutasról! 
- Mint már tudjátok, hisz azt már sokszor elmondtam, én vagyok a testvérek közt a legnagyobb lány. Aztán ahogy a család egyre nagyobb lett, mindig több szelet kenyér kellett az asztalra. Öregapátok az uradalomba dolgozott, De az nem volt elég ennyi éhes szájnak. Két hektár földünk volt, és nekem már nagyon fiatalon ott kellett húznom az igát édesapámmal. A bátyáim, Feri,é s Pista, leventébe jártak, rájuk keveset számíthatott. Így iskolába csak télen jártam, mikor a mezőn nem volt munka. Mikor már elbírtam a kaszát, megtanított kaszálni. Volt tehenünk, volt két ökör is, azt fogtuk a kocsiba ló helyett. 
Azt soha nem felejtem el! Tavasz volt, kimentünk az ökrökkel a Kozma pusztai dűlőbe. Édesapám belekezdett a szántásba, aztán jöttek értem, mert a bika istállóban elszabadultak a bikák: - Kislányom, Margitom, tudod folytatni? - megpróbálom édesapám. Aztán megvárta még fordultam egyet, az ökrök nagyon kezes jószágaink voltak. Azzal édesapám otthagyott. Szépen fordultam is az én kedves jószágaim mentek, húzták az ekét, mikor végére értem elég volt csak egyet szólnom: - Csálé! Hajsza! - mert így hívták őket. Már fordultak is. Mikor jött valaki arra, megállt, mert azt hitte az ökrök egyedül szántanak, alig látszottam ki a barázdából. Aztán már nem is sok volt vissza, kiértünk a végére ahol vissza kellett mindig fordulni, hát az én jószágaim csak mennek előre, hiába szólók: - Csálé! Hajsza! - csak mennek, fogom visszarántom a gyeplőt, de azok oda se neki, csak mennek, a föld végébe volt egy kis nádas, ilyenkor télúton jócskán volt benne víz. Hát az én ökreim oda belementek, belehúzták maguk után az ekét is. Hiába szólongattam őket, előbb jó tele itták magukat, aztán bele feküdtek az iszapba. Már az ebédemet is oda adtam nekik abban a reménybe, hogy majd azzal kicsalom őket, de azok nem jöttek. Nagy szomorúan leültem a föld végébe, aztán csak vártam, de azok olyan jól érezték ott magukat, hogy nem jöttek, késő délután jött édesapám, mikor látja, hogy én ott szomorkodok, az ökrök meg benn a pocsolyába, elkezdett nevetni: Na, látom, téged is megtréfáltak. Elfelejtettem mondani, ezek a jószágok ilyenek, velem is ezt csinálják mindig, ha belefáradnak, még hat ökrös szekérrel se lehet kihúzni őket. Most már biztos kipihenték magukat, és le is hűltek, most menj oda, és szólj nekik, meglásd jönni fognak! - Úgy is volt. Elég volt csak a nevüket mondani, és jöttek. Édesapám befejezte a szántást, nagyon megdícsért, én meg olyan boldog voltam, már nem csak kapálni, kaszálni, már szántani is tudok. Felrakta a kocsira az ekét, és hazafele a gyeplőszárat is én fogtam. Este otthon elmondta édesanyámnak, hogy otthagyott a mezőn egyedül, és én szántottam, a kisebb testvéreim szájtátva hallgatták, mikor édesapám elmondta az ökrök tréfáját. Hát mi is szájtátva hallgattuk, szerettük volna, ha még sokáig mesél, de későre járt, a hold már javában bekukucskált a zsalugáter nyílásai közt ...

Erdőn, mezőn

Reggel arra ébredtünk Anyu cirógatja az arcunkat. - Katikám, Marikám ébresztő! A konyhában nagyon finom illat terjengett. Nem is lehetett volna tovább aludni, annyira csiklandozta az orrunkat annak a finom tejberizsnek az illata. A mindennapos mezőre járáskor tejbedara volt mindig, az hamarabb kész volt. Ahogy megmostuk a szemünket, és ruhába bújtunk, másztunk is fel a diófára, Anyu oda adta fel a kis bádog mély tányérunkat. Tudta, hogy szeretjük, így sokat csinált, kétszer is telemerte a tányérjainkat. Apu éjszaka jött meg a szolgálatból, csendben kellett lenni, hogy tudjon aludni. Összeszedtük a babáinkat, és kimentünk a rétre, ami a házunk előtt volt. A tyúkokat is bevontuk a játékainkba. Voltak kedvencek, akiket kicsit elkényeztettünk, kezünkből ettek, a diófa alatt várakoztak a leeső falatokra. Ha elkiáltottuk a nevüket, széttárt szárnyakkal repültek hozzánk. Volt két babánk, és egy macink. A ruháikat Anyu varrta. Fűből készítettünk baba szobát, ágak, levelek, csigák voltak a berendezések .A pipik ott káricáltak körülöttünk, mintha ők is a babacsaládhoz tartoztak volna. A rét szélébe szilvás volt, igaz nem magva váló, de minekünk ez is nagyon ízlett, és a tyúkok is szívesen csipkedtek belőle. Hogy Apu nyugodtan tudjon piheni, az ebédet is a réten ettük meg, tojásos rántott leves, és az imádott túros palacsinta. Utána Anyu kihozott egy takarót, és délutáni alváshoz készülődtünk. A mezőn nem kellett mesére várni, a hajnali kelés, fáradságos gyaloglás, és játék után hamar álomba szenderültünk. Főleg én, egy kis szopizás után. De most nyaggattuk Anyut. Meséljen arról a Kutasról! Még öregapánk itt volt folyton arról beszéltek. Kíváncsiak voltunk mindenre. Leheveredtünk a fűbe, én anyu ölébe, aztán elkezdte: - Egyik reggel édesapám korán ébresztett, igaz máskor is de ez valahogy másképp hangzott, olyan simogatós volt a hangja: - Lányom, Margitom! Ébredj! Aztán ne a dolgozós ruhádba öltözz, az ünneplőt vedd fel! Én egyből kipattantam az ágyból, olyan izgatott lettem, vajon hova megyünk? Aztán csendben olyan suttogósan mondta, hogy a többiek ne ébredjenek fel. - Elmegyünk Vörsre, meglátogatjuk Imre bátyádékat. Imre bányám, édesapám testvére volt. Oda nősült, és csak nagyon ritkán szoktunk velük találkozni. Amilyen halkan csak tudtam fel öltöztem, cipőmet a tarisznyába raktam, hátra szükség lesz rá. Édesapám készített útravalót, egy darab szalonnát, kenyeret és egy kis vizet. Útnak váltunk! Vörs harminc kilométere volt, ha jól kilépünk, délben már Imre bátyáméknál esszük meg az ebédet. Édesapám jól ismerte az utat, ami az erdőkön, mezőkön keresztül vezetett. Mikor a nap első sugarait megláttuk, már jól elfáradtunk, egy kis patak partján ettük meg a reggelinket. Aztán a közeli gémeskútnál enyhítettünk a szomjunkon. A laposabb réteken a napsugár melegére kezdett felszállni a köd, utunkat, bodza galagonya kökény illatosította be. A bodzavirág sárga pora csiklandozta az orrunkat. A nap melegére kezdtek ébredezni a méhecskék. Zümmögésükkel kellemes muzsikát szolgáltatva az utunkhoz. Lent a nádas szélén, egy vaddisznó család túrta a földet annak reményében, hogy valami finom gyökér, kerül a malacok elé. Reggeli körútját járta a sas is. Egy magas fa száraz ágán várta, hogy majd csak valaki nem lesz elégé elővigyázatos, és az ő fiókáinak meg lesz a reggelije. Kezdett már a nap jó magasan járni. Elértünk egy kis dombhoz, mielőtt feltértünk volna tetőre, édesapám mondta csukjam be a szemem, és vezetett. Egyszer aztán megállt: - Na, most már kinyithatod! 
Mikor megláttam, ami a szemem elé tárult, alig tudtam szóhoz jutni! Egy csodálatos zöldeskék hatalmas csillogó víz, már mesélt róla, de elképzelni sem tudtam, hogy ez ennyire gyönyörű. A szél kicsit fodrozta a tó vizét, minden percben más-más szint öltött magára. Egy kicsit elidőztünk, de betelni nem lehetett ezzel a látvánnyal. Aztán folytattuk az utunk. Már láttuk Vörs templomtornyát. A kertek alatt értünk be a faluba, Imre bátyám kint ült az udvaron, a szederfa alatt és pipázott, nagyon el volt gondolkodva. Már messziről üdvözöltük, ne hogy megijesszük. Tárt karokkal sietett felénk: - Isten hozott benneteket. Margitom, de megnőttél! Gyertek, kerüljetek beljebb, az Ilona most készíti az ebédet, a gyerekek meg lenn vannak a folyónál, majd a hasuk hazahozza őket. Aztán bekiabált: - Ilonkám, nem találod ki, hogy ki van itt nálunk vendégségben. Mikor a néném kijött, alig akart hinni a szemének, csókolgatott, forgatott: - Ej, te lány de megnőttél mióta nem láttalak. Gyertek, épp kész az ebéd, kaszálásnak az ideje volt, ilyenkor kellett az erő a munkához, csirkét vágott, abból volt a becsinált leves, galuska volt benne, és egy kis tejföllel volt behabarva épp úgy, ahogy édesanyám otthon csinálja. Nagyon megéheztünk a hosszú úton. Merítettünk, aztán mivel jó szívvel kínálták, még egyszer, mert nagyon finom volt. Lekváros és túros bukta volt utána . Ebéd után Imre bátyám hozott fel a pincéből bort egy üvegkancsóba. Aztán elmentek vissza ki az eperfa alá beszélgetni, pipázni, mert a néném nem szívelte a házban a bagószagot. Közben hazaértek a fiúk, farkaséhesek voltak, rám csak úgy fél szemmel sandítottak. – Hej, fiatalurak! Így illik üdvözölni egy rég nem látott rokon lányt? kicsit szégyenkeztek, de oda jöttek és olyan tessék-lássék puszit adtak az arcomra. Olyan egyidősek lehettünk, kicsit később jól összemelegedtünk! Segítettem elmosogatni a nénémnek, aztán lementünk a fiúkkal a folyóhoz ...

Te nem szoktál játszani?

Alig értünk ki a kertből, már ott is voltunk, Ferkó, és Pista, folyónak mondta, de ez olyan széles volt, nem is láttam a túlsó partot. A fűzfák alatt volt kikötve a ladikjuk. A fiúk felmásztak a fűzfára, úgy ereszkedtek bele a ladikba, hogy ne legyen vizes a lábuk, én inkább felhúztam kicsit a ruhám, nem bántam hogy vizes lett a lában. Életemben most ültem először ilyen ingatag tákolmányban, nagyon féltem, de nem szerettem volna, hogy tudják. De aztán akár mennyire is titkoltam a félelmem, rájöttek a fiúk. Akkor Feri, mondja: - Nem kell félni, nem mély a víz! Odaadta az evező lapátot, hogy győződjek meg. Alig mertem megmozdulni, attól féltem felborulunk. Aztán szép lassan átvettem, és bele mártottam a vízbe. Igazuk volt, talán alig ért volna a derekamig. Megnyugtattak, ha nem szeretnéd, nem megyünk beljebb, eleveztünk egy kis szigethez, ott volt nekik a játszó helyük. Csak akkor lehetett észrevenni, mikor már a bejáratánál voltunk, úgy benőtte a vadkomló, szederinda. A közelében volt egy nagyon nagy fűzfa. Valamikor a villám csaphatott bele, mert ketté volt szakadva, az ágai néhol földig értek. Arra folytatódott az ágakból, nádból épült kis kunyhó. Fiúk előbb bementek megnézni, nincs-e benn valami váratlan látogató. Nem szerették volna, ha halálra rémülök egy kígyó, vagy valami más csúszó mászó láttán. Mikor meggyőződtek, hogy minden rendben, beengedtek. Nagyszerű hely volt, ágakból épített két fekvő alkalmatosság, és egy nagy öreg farönk volt, ami asztalul szolgált. Aztán hellyel kínáltak, a földre ültünk le. Elkezdték mesélni, mikor épp nem kell menni a mezőre, vagy a szőlőbe dolgozni, itt vannak mindig, néha ha az édesapjuk ráér, akkor ő is kijön, és itt alszanak. Van itt nekik háló, azzal elő is vették, és megmutatták, hogy fognak halat. Nem kellett sokáig várni, épphogy bedobták a vízbe, már benne is volt egy nagy ponty, kimerítették, kérdezték, szeretném-e megfogni, hát én inkább nem akartam, kértem ha nem akarják haza vinni, dobják vissza, sajnáltam szegény jószágot, hogy ott vergődik. A fiúk szót is fogadtak, visszadobták. Kérdezték mit szeretnék csinálni. Mert látták nem nagyon tudom élvezni a helyzetet. Mondtam nekik, nekem játszani nemigen van időm, amikor nem megyünk a mezőre, vagy az iskolába, ott vannak a kisebb testvéreim, és azokkal kell lennem. Nem panaszlás képp mondtam, de rájöttek, és kérdezték: - Te nem is szoktál játszani?- Úgy hogy egyedül valamivel amit szeretnék, nem, vagy az Ági, vagy az Ilona kedve szerint kell, mert ők a kicsik, és ha nem úgy van ahogy szeretnék, mennek árulkodni édesanyámnak. Ha bújócskázunk is én nem bújhatok el, nekem kell keresni őket. A fiuk nagyon megsajnáltak! - Szeretnél bújócskázni? – Igen! - Egyből felcsillant a szemem. Feri mondja, akkor most én leszek a hunyó, ti meg a Pistával elbújhattok. Harmincig számolok. Akit meglátok, az lesz a hunyó. Nagyon megörültem, Pista vezetett is gyorsan, csendesen lépkedtünk egy kis ősvényen. Odavezetett egy kidőlt fához, kicsit elfordította, alatta mindkettőnknek volt hely. Belebújtunk az üregbe, és visszafordította a rönköt. Aztán szorosan egymás mellett bújtunk. Hallottuk, hogy vége a számolásnak, és Feri elszalad mellettünk. Nagyot dobbant a szívünk, mikor tovább futott. Nagyon csendben susmorogtunk. Pista mondja, nemrég vette észre ezt a helyet, de mostanában nem szoktak bújócskázni, meg aztán ketten nem is olyan érdekes. Feri végig szaladt a szigeten, minden bozótost körbekémlelt, még a csalánt is megnézte hátha ott vagyunk közte. Aztán újra a kunyhóhoz ment, majd kiabált: - Előjöhettek, nem találtalak meg benneteket! Megint én vagyok a hunyó! 
Előbújtunk Pistával, már jó is volt, mert nagyon elgémberedett a lábunk ott a szűk helyen. Még jó párszor bújócskáztunk, de az én kedves unokatestvéreim engem soha nem találtak meg, pedig a kis virágos nyári ruhám nagyon rikított ott a zöld ágak közt. Mikor ráuntunk, és éhesek voltunk, hazamentünk. A délutáni pihenőnek most lett vége, Imre bátyámék most készülődtek, menni a berekbe szénát forgatni. Néném adott a kezünkbe egy nagy karéj szilvalekváros kenyeret, és felültünk a lovas kocsira. Beszédből ki sem fogytak. Beszélték a termést, a jószágot, az időjárást. Mi gyerekek meg, a kocsi aljba, fülig lekváros szájjal nevetgéltünk. Lucernaszéna száradt, azt csak kora reggel, vagy késő este lehetett forgatni, hogy ne hulljon le a levele. Ilyen sok munkáskéz után még mielőtt lement volna a nap bevégeztük, hazafele úgy mentünk, hogy útba ejtettük a folyó partot, és lemosakodtunk. Este a fiúkkal kinn hallgattuk a beszélgetést az szederfa alatt. -Nem jó idők jönnek, ki tudja mi lesz a vége, ezek a németek csak nem nyugszanak. Mi gyerekek nem sokat értettünk ezekből a beszélgetésekből. Közelgett a háború. Mi még néztük a szentjánosbogarakat, hallgattuk hogy a cserebogarak, most kezdenek majd rajozni, néztük a hullócsillagokat, és kívántunk valamit, de nem volt szabad megmondani hogy mit ...

 

 
Egy napra igazi gyerek lehetek

Nem mondtuk meg mire gondolunk, de ahogy szüleink beszélgetését hallgattuk, biztos vagyok benne hogy a fiuk is arra gondoltak, amire én. Szeretném, ha az a háború nem jönne el. Öregapám sokat mesélt róla, milyen volt a hidegben, a lövészárokban napokig rostokolni, menekülni a bombázások alatt. Aztán hogy hónapokig gyalogolt, mire haza ért a fogságból. Szerettem volna, ha békében élnénk, és ha sokat is kell dolgozni, lenne néha ilyen szép nap, mint a mai, hogy kicsit gyerek tudjak lenni. Ne legyen a gondolatom csak a másokkal törődés. Boldogan mosolyogtam, milyen jó volt, hogy ma velem törődtek. Mikor édesapám vezetett, be kellett csuknom a szemem, és csak akkor nyithattam ki mikor a szemem elé tárult a csodálatos víz, a Balaton. Már sokszor mesélt róla, és végre itt vagyok, láttam. Aztán, hogy a fiúk ott kinn a szigeten a kedvemet keresték. Eddig édesapámon kívül, senki nem kereste a kedvem, Édesanyámnak ott volt a sok apró gyerek, nem okolom, hogy nem figyel rám, de ma olyan jó volt. Most volt először, hogy nem otthon alszok, jaj olyan boldogan bújtam ágyba, és végre egyedül, az egész ágy csak az enyém volt. Nem jött álom a szememre, hiányzott a testvéreim halk szuszogása, nem rugdalt senki oldalba. Nem kérte senki, szomjas vagyok, kérek inni, pisilni kell. Most, hogy végre kedvemre alhatnák, itt vagyok és hiányzik a másokról való gondoskodás. Nagy sokára hajnal felé elszenderedtem. De azért félálomba hallom, édesapámék készülődnek, és furcsa volt, hogy nem jön ébreszteni. Csak csendesen mondta hagyjuk, had aludjon. A fiúkkal sokáig nem keltünk fel. A néném ellátta az állatokat, az este ledagasztott kenyeret sütötte. Mikor felébredtünk, épp a kemencét gyújtotta be. Elgondolkodtam, otthon ez az én dolgom már mióta. Most boldogan futkároztunk az udvaron, csak akkor hagytuk abba mikor a néném kiabált: - Gyerek gyertek, kisült a langalló! 
Én is otthon így szoktam, csak nálunk nem kellett kiabálni, mert a sok éhes száj, ott várta, hogy kész legyen. Boldogan ettük a friss ropogós tejfellel, fokhagymával megszórt, langallót. Akkor értek haza édesapámék a kaszálásból, kicsit megpihentek, aztán ők is ettek. Úgy terveztük, hogy ebéd után indulunk haza. Marasztaltak bennünket, de otthon is sok a munka. Az ebéd megint jó kiadós volt. A zsírban lesütött oldalast olvasztotta ki a néném, azt ettük puha kenyérrel és salátával, a maradékot elcsomagolta útravalónak. A fiúktól hosszas ölelkezés után váltam el. Megígérték, a nyáron eljönnek majd hozzánk. Aztán egy darabon elkísértek bennünket. Hazafele tele voltam ezer meg ezer örömmel. Mindenféle gondolat járt az eszemben. Édesapám csak néha szólalt meg. A nap jó melegen sütött, de nyugat felől sötét fellegek tornyosultak. Aztán addig kerekedet a szél, még erre sodorta, hamarosan nagy cseppekben neki eredt a zápor. Présházak közelébe ért bennünket, gyorsan beszaladtunk az egyik eresz alá. Aztán vártuk, hogy kicsit alább hagyjon az eső. Hatalmas felhőszakadás jött. A lejtőről patakokká vált áradat ömlött le. Elővettük útravalónkat, és ettünk belőle. Végre elállt az eső. A vízbe gázolva nagyokat cuppant a lábunk, ahogy lépkedtünk. Nem tudtunk menni a laposabb helyeken, mert a víz elárasztott mindent, amit ért hozott magával mindent, úszott ott szénabaglya, tövestől kiszakadt kukorica, kacsák a kicsinyeikkel, néhol, egész fészek alja. A vihar nagyon megtépázta ezt a vidéket, beértünk egy faluba, az emberek mind kinn voltak, keresték elveszett jószágaikat, csinálták a folyamnak utat, hogy tudjon minél előbb elvonulni. Pár kilométer után semmi híre nem volt az esőnek. Az emberek kinn voltak a mezőn, szénát gyűjtöttek, kukoricát, répát kapáltak, Jöttünkre, közeledtek és kérdezték, mi történt arra fenn, mert látni lehetett, hogy ott nagy galiba volt. Édesapám elmondta, hogy milyen nagy kárt csinált arra a vihar, aztán elköszöntünk, folytattunk hazafelé az utunk. Már mi is aggodalommal, vajon Kutason mi történt ebben a két napban. Estefele érkeztünk. Otthon már nagy hiányát vették, hogy nem vagyunk. Kicsi testvéreim már az utca elejétől futottak elém, és mindegyik a ruhámba csimpaszkodva szaladt mellettem hazáig. Én is megnyugodtam, hogy láttam mindenki jól van. Este végre nyugodtan aludtam, még ha néha oldalba is rúgott álmában valamelyik ...

Bújócska

A történetmesélését nagyon szerettük hallgatni. Szinte oda gondoltuk magunkat mi is. Én Anyu ölében Kati, mellettünk, a vége fele már el is aludtunk. Anyu ott maradt velünk, nem szerette volna, ha mocorgásával felébreszt bennünket. Közben ő is elszenderedett. Arra ébredt, hogy Apu cirógatja a haját. Megrebbent: - Jaj, Józsim de kár, hogy felébresztettél, úgy szerettem volna még kicsit ott lenni! - Miért hol voltál? - kérdi Apu nevetve. – Vörsön, az Ilona nénéméknél. - Na jól van, akkor csukd be a szemed, aztán ott lehetsz még kicsit! - Anyu körbe nézett, aztán látta a nap kezd elbújni ott ott Dáró mögött, kezdett ébreszteni bennünket: - Kislányaim, ébresztő! Mi is szerettük volna folytatni az álmunk, kicsit morcosak voltunk, de mikor meghallottuk, hogy Apu játszik velünk, egyből jókedvre derültünk. Anyu elment vacsorát készíteni, mi meg bújócskát játszottunk Apuval. Ő volt a hunyó, és mondtuk neki harmincig kell számolni, mi ugyan még nem tudtunk eddig elszámolni, de emlékeztünk, hogy Ferkónak is addig kellett. Gyorsan futottunk rejtekhelyet keresni. A tyúkólba bújtunk, Anyu még az ajtót is behajtotta utánunk. Aztán halljuk ám Apu lépéseit, izgatottan lapultunk, halljuk mászkál minden fele, még Anyut is kérdi: - Nem láttad ezeket a lányokat? - Mit gondolsz, van én nekem arra időm, hogy ezeket lessem! - füllentette. Elment arra hátra, halljuk elhallgattak a malacok, talán dobott nekik egy kis csalánt. Néz a pincénél, még a padlásra is felmegy. Aztán halljuk jön erre a tyúkól fele, ah gondolta ha az ajtó be van csukva, hogy lennének ott benn. Megint kimegy a kertbe, hajtogatja a nagy dália bokrokat, hátha ott vagyunk. Akkor Anyu jön csendbe kinyitja a tyúkól ajtót, mi meg elbújunk ahol az imént keresett. A végén rá unt a keresésre, kiabált, gyertek elő, én leszek megint a hunyó. Előbújtunk nagy nevetve, Anyuval összekacsintottunk. Közben elkészült a vacsora. Lecsó volt krumplival, nagyon szerettük, igaz a kenyér nem volt olyan foszlós, ropogós, mint az a vörsi, de Anyu megígérte hamarosan süt majd nekünk olyat, ha nincs is kemencéje, de jó lesz a sparhelt sütőjében is. Vacsora után elmentünk az állomásra a vezénylésért. Odafele menet Anyu a Katica néni paradicsommal megrakott kosarát segítette vinni. Beszélgetés közben, Katica néni kérdezi Anyut, vállalná-e a szőlő bekapálását. Megbetegedett az anyósa, nem tudja magára hagyni olyan sok időre. Anyu kapott is az alkalmon. A kukoricaszedést befejezték. Örömmel elvállalta. Igaz e nélkül a munka nélkül sem unatkozott, de legalább van megint egy kis bejövő kereset, tud majd disznóvágáshoz szükséges dolgokat venni. Haza fele dudorászott, mi minden fűzfabokrot körbe szaladtunk, volt egy kis idő most erre is. Apunak otthon örömmel újságolta a munkát. Ő kérdezi: - Milyen Katica? - Hát tudod itt van felettünk a szőlejük, még hajnalban is kitudok menni majd, még alusznak a lányok. Apu reggel ment szolgálatba, mi is útnak váltunk, de szerencsére épp hogy felértünk a dombra, már ott is voltunk. Anyu nekilátott egy újabb feladatnak, ami későbbi időben sokat könnyített a körülményein. A Katica szőleje után egyre másra jöttek a gazdák, és kérték, hogy az övéiket is kapálja be. A szőlő ott volt a közelben, még a legtávolabbi is csak fél óra járásra. Nekünk ez újdonság volt. Jó sok fa volt, lehetett fára mászni, aztán ott voltak a présházak, az ereszük a pincesípnál a földig ért, lehetett nézni a verébtojást, a kis csurikat. Ezer meg ezer újabb játék lehetőség, és hatalmas könnyebbülés hogy nem kellett órákat gyalogolni ki a messzeségbe. A szőlőben találtunk még sok elmaradt kis szőlőfürtöt, örömmel osztoztunk meg rajta. Az ebédet a présház teraszán ettük, utána Anyu a fára kötött fel nekünk takarókat ott volt a hinta ágyunk, még a közelben kapálás közben is tudta mondani a kis történeteket, amíg mi álomba nem szenderegtünk ...

Az érdekes kis doboz

Nagyon jókat aludtunk kinn a szőlőben. Anyu szinte szárnyalt a munkával, verseny volt az idővel. Ha sok eső esett, nem lehetett kapálni. Ha korán bejön a fagy, akkor sem, így minden időt kihasznált. Reggel mikor mi még aludtunk, ki-kiszaladt, nyolc-tíz fordulóval is sokat haladt előre. Hazajött, ellátta a jószágot, reggeliztünk, készített egész napra enni, innivalót. A kapáját mindig ott hagyta, mikor tudta, hogy úgyis oda kell menni hamarosan. Az odafele út mindig dombnak felfele volt, így friss erővel mi is szaporán tudtuk szedni a lábunkat. A Katica nénié ott volt fent a házunk felett, rá is láttunk a háztetőre. Egyik része domboldalas volt, az jó sárga földes, könnyen ment a kapa a puha földben, igaz sokat kellett felkapálni a tökére, mert mindig visszafolyt, és a tőkét úgy kellett betakarni, hogy eltakarja a föld. Így védték a téli fagytól. A tetőn ronda agyagos volt, hiába volt tükörfényes Anyu kapája, úgy ráragadt, fordítani, a tökéhez ütni kellett a kapát. Mi eljátszottunk egész nap. Azzal kezdtük a napot, mikor odaértünk, bejártuk az egész szőlőt elhagyott fürtöket kerestünk. Igaz a darazsak is azt keresték, de kivártuk mikor elszállnak, és gyorsan leszakítottuk. Ősz végére mézédes volt, kicsit meg is aszalódott, szinte olyan volt, mint a mazsola. Kis kosarunkat, néha többször is tele szedtük. Örömmel vittük mutatni Anyunak. Én mindig kértem álljon meg kicsit, pihenjen aztán bújtam az ölébe gomboltam ki a ruháját, szopizni akartam. Ilyenkor szemezgetett a finom fürtökből, friss erőre kapva folytatta a kapálást. Mikor már nem találtunk több szőlőt, odavittük kosarainkat, a pakkhoz, ruhával letakartuk nehogy rá járjanak a darazsak. Elkezdtünk szebbnél szebb szőlőleveleket gyűjteni. Mikor arra ráuntunk, szedtük a gilisztákat, kukacokat, pajorokat. Ráraktuk a szép szőlőleveleinkre, és figyeltük, hogy próbálnak elszökni, ilyenkor valami akadályt raktunk eléjük. Ha több akadályt sikerült nekik megmászni, megmenekültek, hagytuk őket elmenni. Ebédre Anyu csinált egy kis tüzet, a parázson megsütötte a szalonnát, krumplit tett a hamvadó parázsba, mi türelmetlenül vártuk mikor lesz kész. Aztán mikor kész volt, kikaparhattuk, néha meg-megégettük a szánkat, de annál finomabb volt. Az egész pofink fekete kormos volt. Pár nap alatt kész lett Katica néniék szőlleje. Rudi bácsi a férje jött ki megnézni, nagyon meg volt vele elégedve a munkával. Kifizette Anyu járandóságát, és kérte öntse ki a vizet a korsóból, megtölti borral. Kérdezte Anyut, hogy melyiket szereti, fehéret, vöröset. Anyu mondja ő egyik sem, de Apunak meg mindegy. Megtöltötte a vörösből, és mondta Anyunak, hogy holnap hozzon egy másik korsót, abba meg tölt fehéret majd. Rudi bácsi elneveztük róka Rudinak, mert az egyik mesében úgy hívták a rókát. Nagyokat kuncogtunk a Katival. Persze hogy észrevette, addig meddig még el kellett neki mondani a huncutságunkat. Nagyot nevetett, nekem meg mondta: - Jó én vagyok a róka Rudi, de te meg a bokszos szemű cigánylány vagy! - Én mérges lettem. Anyu kötényébe kapaszkodtam, aztán sírva mondtam: - De én akkor sem vagyok bokszos szemű, mert minden reggel meg mosom a szemem. De a Rudi bácsi, az igenis róka Rudi bácsi. - Aztán így is maradt, ha csak emlegettük, mindig a róka Rudi bácsinak mondtuk. Hamar híre ment Anyu szorgalmas munkájának, Jöttek mások is. Nehéz volt nemet mondani. Úgy egyezett meg a Nándor bácsival, János bácsival, hogyha az idő engedi, megcsinálja az övékét is. Nándor bácsi bognár volt Pulában. A szőlő bekapálás fejében Anyu azt kérte, hogy egy bontó széket csináljon disznóvágásra. Az idő kedvezett a munkának. Mikor Apu otthon volt jött ő is. Azért hatalmas segítség volt, hogy nem a saját sora után kellett visszafordulni. Hazafele menet, öreg korhadt szőlő tökéket vittünk, így este mikor haza értünk nem azzal kellett kezdeni otthon, hogy a favágítóról száralékot behozni. A kisebbeket mi is tudtuk vinni, vagy magunk előtt dobáltuk, könnyedén gurult lefele a dombról. A szomszédba váratlanul meghalt a Rózsa mama, és a papa is rá pár napra. Nekünk ez még olyan sokat nem mondott, csak azt vettük észre nem ülnek kinn az árnyékba mikor vízért megyünk. Nemsokára jöttek új lakók a Rózsa mama féle házba. Mi nagyon örültünk, mert volt két hasonló korú gyerek, mint mi. Az apukájuk olyan szép egyenruhába járt, mint Apu, csak az övé, olyan szürkés színű volt. Később megtudtuk, hogy tűzoltó. Mikor vasárnap nem mentünk a szőlőbe dolgozni, játszottunk velük kint a réten. Egyik nap Apu egy nagy dobozzal jött haza. Vidáman kérdi Anyut: - Na, mit vettem, kitalálod? - Anyu nem is tudta mit mondjon, el sem tudta képzelni mi lehet abba a dobozban. Apu kezdi kicsomagolni, ott állunk mi is a kíváncsiságtól szinte bele bújunk a dobozba. Aztán egy szép barna fából készült fényes kis dobozt vett ki, az elején sárga szövetből volt egy kis sáv, aztán olyan érdekes kis gurigák voltak, mintha a szeme lett volna a doboznak. Felrakta az asztalra, táskájából elővett két másik kis fekete dobozkát, az egyik nagyobb volt, majd érdekes színes csipeszes drótok lógtak ki belőlük. Idekötött, oda rakott valamit aztán mondta: - Na, most figyeljetek! Hát ez az érdekes kis doboz, elkezdett beszélni, azt a kis gurigát elkezdte tekerni, ott a sárga szövet alatt üveg ablaknál elkezdett szaladni egy kis vonal, aztán most meg muzsika szólt belőle. Tátott szájjal figyeltük. Anyu alig tudott megszólalni. Aztán végén csak annyit mondott: - Jaj, te Józsi ez biztos nagyon sok pénz volt. - Apu meg a szokásos mondókáját mondta: - Ne félj Margitom, amíg engem látsz. 
- De honnét vetted azt a sok pénzt? Akkor Apu elmondta, vasutasnapra volt egy kis jutalom, meg volt a szén megtakarításból is. Apu olyan boldog volt, végre tudta hallgatni a focimeccseket, mert eddig csak néha-néha tudott belehallgatni valahol amerre éppen járt. Szomszédék is átjöttek a nagy muzsikaszóra, majd este a híreket hallgatva, Anyuék csak halkan beszélték a történetet. Biztos olyan dolgokat mondtak, hogy nem szerették volna, ha mi halljuk …

1956

Egész este ezt az új masinát bújták. Később még a szomszédból a tűzoltó bácsi is jött, és beszélgettek. Mi lesz most, csak figyelték, miket mondanak abban a dobozban. Mi csak hallgattunk nagyokat. Anyu mesélt Kutasról, de mi nem figyeltünk rá, mert az barna doboz meg néha kiabált, olyan zűrzavar volt, mi semmit nem értettünk belőle. Végre egyszer csak elhallgatott, mi nem tudtuk az okát, de örültünk neki. Anyu susmorgott Apuval: - Neked meg holnap oda kell vinned azt a teher vonatot, jaj Józsim, úgy féltelek! Apu a szokásos mondókájával felelt, mondtam már, ne félj, amíg engem látsz. – Má’, hogy ne félnék! Ki tudja mi lesz még ott Pesten? 
Mi meg csak mocorogtunk az ágyban, nem jött álom a szemünkre. Nem tudtuk mitől kell félteni Aput ott Pesten, hisz milyen jó volt ott. Később mégiscsak elaludtunk. Mikor reggel felébredtünk, Apu már elment szolgálatba. Szerencsére csend volt, az a barna doboz nem zajongott, Anyu nem értett hozzá mit kell csinálni, hogy hangokat adjon. 
A reggelit most ott benn ettük meg, nem kellett sietni. Mi elcsodálkoztunk, mert ebben az időben már kinn voltunk a szőlők közt mindig. Aztán Anyu belekezdett: - Ti még kicsik vagytok, hogy megértsétek, de nem akarom, hogy féljetek! Mi itt biztonságban vagyunk, de a nagy városokban, az emberek veszekednek, harcolnak egymás ellen. Azért féltettem Apukátokat is, mert odament ahol, most nincs nyugalom. Mi csak hallgattunk. Nem tudtuk miért is bántják egymást az emberek. Aztán jött a tűzoltó bácsi, és megkérdezte Anyut, hogy tud-e valami hírt. Anyu mondta, hogy ő nem ért ehhez a masinához. A tűzoltó bácsi elkezdte a drótokat, ide-oda csipeszelgetni, aztán egyszer csak megszólalt. Halljuk megint hol milyen harcok folynak, hova menjenek az emberek, hol van most az ellenállásra nagy szükség, néha még durrogás is volt. Akkor Anyu mondta, kislányaim, kimehettek megnézni, eltojtak-e már a tyúkok, szedjétek össze a tojást! Nem akarta, hogy halljuk ezeket a rossz híreket. Mikor már minden tojást összeszedtünk és vittük be Anyunak ,már többen is voltak nálunk, hallgatni a híreket, főleg férfiak, de volt akivel eljöttek a gyerekek is, mert nagyon kíváncsiak voltak erre a beszélő, muzsikáló dobozra. Mikor már látták eleget, kijöttek és játszottunk. Megmutattuk az összes fát ahova fel lehetett mászni. A kedvenc pipikéinket, nagyon el voltak ámulva mikor kiáltottunk és ők szaladtak szaladtak hozzánk. Vittünk is nekik gyorsan egy két marék búzát, hogy ne kelljen nekik csalódni. Az emberek meg ott bent vitatták a fejleményeket. Anyu sütött két tepsi zsíros pogácsát, mert nem volt otthon más, hogy megkínálja a váratlan látogatókat. Nekünk is hozott, a kert végében találtunk hozzá finom szilvát, ma ez volt az ebédünk. Aztán estefele mindenki ment a dolgára, mi kicsit bántuk, mert jó volt, hogy ilyen sokan voltunk a fogócskánál, vagy a bújócskánál. A gyerekek ígérték, hogy eljönnek máskor is majd játszani. Mi kicsit szomorkodtunk, mert tudtuk, hogy hiába jönnek, mi nem leszünk otthon ,mert ez a mai nap egy kicsit más volt mint ahogy eddig zajlott az életünk .Este Anyu morfondírozott, milyen sokat el tudtam volna végezni a kapálásból ha nem jönnek ezek az emberek. Aztán még Aput is okolta magába. Ha nem hozza ezt a csoda masinát, milyen békében lehetünk volna, de most így ezek a lányok is csak mindig kérdezgetnek. Én meg nem tudok mondani nekik semmi olyan, amitől megnyugodjanak. Apu másnap reggel jött meg, nagyon fáradt volt, Anyuval csendben beszélgettek, de mi is elkaptunk egy szót. - A vasútállomáson folytak a harcok. A mozdonyra is lőttek. Csak úgy süvített el a golyó a fejünk fölött. Anyu meg: - Csak csendesebben, meghallják a lányok! Jaj, Józsim, milyen nagy veszélyben voltál. Nem engedem hogy még egyszer oda menj! - Nem tehetek mást, ha vezénylés oda szól, oda kell menni. Kell vinni a Pestieknek az élelmet. 
Így teltek a napok, ha Apu otthon volt, jöttek a környékről az emberek hogy megtudják, mi történik. Mi ilyenkor Anyuval mentünk a hegybe kapálni. Kicsit bántuk, hátha jöttek gyerekek is játszani, de aztán ott is találtunk mindig magunknak jó kis játékot. Az ősz lassan komótosan érkezett. A fák naponta váltogatták szebbnél szebb öltözetüket. Még csak nagyon gyenge fagyok voltak, így a virágok is tündökölhettek. A szőlőlevelek sem hulltak még le, így sokáig tartott mire a csenevész kis szőlő fürtökre rátaláltunk. Aztán mikor már minden játékba belefáradtunk, hátunkra feküdtünk a földön és néztük a felhőket, mindenféle dolgok voltak ott fenn. Még el is utazhattunk ahova akartunk, és azzal amire épp fel szeretünk volna ülni, mert képzeletben bárhol ott tudtunk lenni ...

A só

Én legtöbbször olyan kétkerekű járgányra ültem fel. Volt, amikor becsukott szemmel már utaztunk is. Az én járgányomnak néha még szárnyai is lettek. Ilyenkor már repülni is tudtam. Mikor a játék hevében Katinak meséltem, hogy én már a felhők közt repülök, ő irigykedett rám, mert ő akár mire ült fel, nem tudott szárnyalni. Mondtam neki, jó akkor ülj fel mögém. Mikor így akartunk utazni, én sem tudtam a felhőkig emelkedni. Akkor nem hitte el, hogy én ott jártam. Veszekedésünket Anyu szakította félbe: - Lányok gyertek, megyünk haza! Segítsetek vinni ezeket a száraz szőlőtőkéket! 
Mi felkaptunk egyet, és elkezdtük rugdosni, dobálni, hogy ne kelljen vinni. Hol ő, hol én volt elől. Anyu hátul jött, hogy figyeljen bennünket. Egyszercsak egy sikítást hall, és látja, hogy én lerogyok a földre, fogom a fejem. Kati meg elszalad. Anyu gyorsan ledobott mindent, ami a kezében volt. Szalad oda hozzám, a fejem csupa vér, nem is látszik, honnét folyik. lekapja fejkendőjét, törölget vele, végre észreveszi, a homlokom van felrepedve csúnyán, csak úgy leffeg egy kis bőr darab. Rászorítja a kendőjét, csitítgat, babusgat. Lassan megnyugszom, már csak néha hüppögök egyet-egyet. A vérzés is eláll a szorításra. Anyu megtörölget, épp a Vati kútnál vagyunk, húz fel egy vödör vizet, lemossa a vért. A kendőjét is kimossa, és ráköti a sérülésemre. Elindulunk haza, én Anyu ölében, a szatyrot, kapát, korsót mindet ott hagy. Kati elbújt a kertben, hiába szólongatta, csak jó sokára mert elő jönni, mikor már kezdett esteledni. Sírva mondta: - de én nem akartam, csak véletlenül Marika oda szaladt ahova én dobtam az szőlőtőkét. -Tudom kislányom, vigasztalta Anyu. De nem kellett volna elszaladnod! Elég bajom volt nekem Marikát ápolni, még rólad is gondolkodni kellett, hova lettél. Ígérd meg legközelebb, ha ilyen történik, nem bújsz el. Kati nagyokat hüppögött, kezdett megnyugodni, hogy én is ránevettem. Este ért haza Apu a szolgálatból. Rögtön bekapcsolta a rádiót. Hallgatta a forradalom eseményeit. Jöttek a környékbeli emberek is. Kopogtak, Anyu beengedte őket. Kicsit szabadkoztak, hogy minden este itt ülnek a nyakunkon, ne haragudjon érte. Anyu mondta: - Dehogy baj, jöjjenek csak nyugodtan. A mi fekhelyünket bevitte a szobába, aztán mikor már a konyhába elrendezte a dolgait, ő is oda kuporodott hozzánk. A férfiak nagy hanggal voltak, megvitatták a politikai eseményeket. Nem mindenki volt azonos véleményen. De a többség, a forradalmárok oldalán állt. Mi szeretünk volna hallani még mindig a kutasi történeteket. Anyu elkezdte. 
Akkor voltam tizenkét éves mikor a háború kitört. A férfiakat elvitték a frontra, bátyáimat leventébe. Édesapámat hazaengedték mert kilenc gyerekről kellett gondoskodnia. A mezőn nagyon sok munka volt, az otthon maradottaknak kellett mindenről gondoskodni. Én mentem vele, hajnalok hajnalán kaszálni. Mikor a harmat felszállt, kapálni mentünk, akkor már Bözsi is jött velünk. Az Ilona húgom idősebb volt Bözsinél, de sokat volt a szentesi nagynénénknél. Amikor meg hazajött, ment a paplakba takarítani. Mikor messze volt a föld ahol dolgoztunk, kisebb testvéreimmel küldött ebédet édesanyám, hogy ne vesztegessünk időt, a hazajövéssel. Sokszor eljátszottak az úton, néha az ebédből alig ért oda a leves, mert kilötyögtették. Édesapám ilyenkor kicsit megdorgálta őket. Ők meg mikor haza mentek azt füllentették, hogy megverte őket, és többet nem hoznak nekünk ebédet. Hiába mondtuk, hogy nem igaz, nem kaptak ki. Édesanyám a lányoknak hitt. Drága édesapám soha nem emelte ütésre a kezét. Tőle tanultam, hogy veréssel nem lehet nevelni. Csak szép szóval, türelemmel! Ezért kell Katikám mindig az igazat mondani, nem kell félni. Nem bántalak benneteket. Kati kicsit elszégyellte magát, és megígérte nem csinál többet ilyet. Már nekem sem lüktetett a sérülés helye . Örültem, hogy Anyu ölében szopizással alhattam el. Az emberek mikor már megvitatták a dolgaikat, ők is nyugovóra tértek. Anyu nem is bánta, már annak is örült volna, ha vége van ennek a forradalomnak. Kezdett kifogyni a petróleum, és a só is fogytán volt. A boltokban nem volt semmi. Kérdezte szomszédokat, ha tudnak adni egy kis sót, de másnak is kevés volt már. A padláson volt liszt, bab, a pincében krumpli, káposzta, zöldségfélé, a zsíros bödönben is volt még, lehetett vágni a szalonnából, sonkából, de ha a só hiányzik, bizony minden hiányzik. Egyik nap mikor Apu otthon volt, felkerekedtek a szomszéd Irénke nénivel, hogy elmennek sóért. Bejárták az egész Dombóvárt, minden hol látszott a forradalom nyoma, félelmetes volt, de a tudat, hogy sót kell szerezni a családnak, legyőzte a félelmet. Hoztak magukkal pár tojást, és csirkéket a kosárba, letakarva, lábuk, szárnyuk összekötözve, hogy ne csináljanak patáliát. Már szinte feladták a reményt, hogy só nélkül kell haza menni, mikor egy félig leengedett redőnynél hangokat hallanak ott benn. Anyu beköszön: - Jó napot! Az ég áldja meg, ha van egy kis darab só, adjon nekünk. Tudok adni cserébe tojást, meg csirkét. Felhúzták a redőnyt, és katona ruhás emberek adtak két jó nagydarab sót Anyuéknak. A tojást, csirkét, nem is akarták cserébe, de Anyu mondta, jól jön ez maguknak is. Ott meg még van belőle sok, ahonnét én hoztam. Így Irénke nénivel most már boldogan indultak haza. Még azoknak a szomszédoknak is jutott belőle, akinek fogytán volt. A forradalom sokáig tartott, mi gyerekek nem nagyon éreztünk belőle semmit, mert szerencsénkre, ott kinn a hegyben nyugalom volt. Aztán a rádió is kapott egy kis polcot, az egyik távolabbi szomszéd hozta, egy kis fizetségként a minden esti zavarásért. Jó kis polc volt, alatta volt helye a telepnek, és a fűtőnek. Apu kioktatott bennünket. Így hívják azt a két kis nehéz dobozt, amiből a vezetékek jönnek, és össze kell csíptetni ha a hangját akarjuk. Anyu vágott is ki egy darab fehér gyolcsot, rajzolt rá szép rózsákat, búzavirágokat, nefelejcseket, aztán amíg a férfiak beszélték a világ eseményeit szépen kivarrta, bele varrva egyúttal gondját, baját ...

Síkossá csúszkáltuk az utat

Apu a kis polcot oda rakta az ágy fölé. Így este mikor már nem akarta hallgatni, elég volt felnyúlni, és szétkapcsolni a drótokat. A szép rózsás, nefelejcses terítő is elkészült, és ott lett a helye a rádió alatt. Most már az estéink nyugodalmasabbak voltak, vége volt a forradalomnak, nem volt olyan már fontos az embereknek, hogy jöjjenek híreket hallgatni. Az ágyunk is visszakerült a helyére. Kicsit bánkódtunk, mert itt a konyhában, nem bújt oda hozzánk olyan sokáig Anyu. A szőlő bekapálásának is vége lett, még épp időben, mielőtt havazni kezdett volna. Még arra is volt pár nap, hogy pár nap elmenjen a Feri bácsiékhoz kukoricaszárat vágni. Az a munka már nem tartozott a tizedik részhez, de Anyu elment a munkája fejében, két kocsi kukoricaszárat hozott a Feri bácsi. Nagyon jó volt ilyenkor a mezőn lenni. Reggel azzal kezdtük, hogy a rét szélben Anyu sarlóval vágott sást, majd megfonta kötélnek, mi addig jókat játszottunk a fűzfabokrokon. Kerestük az üres csigaházakat a békarokka is nagyon sokáig el tudott szórakoztatni bennünket. Aztán ott volt bogáncs, hogy mi mindent lehetett abból csinálni. A játékboltban nem árultak olyan jó babaszobát, mint amit abból csináltunk. A babák is bogáncsból voltak, mivel olyan szúrós ragadós volt könnyen lehetett ruhát csinálni neki, ami sásból, levelekből volt. Mikor elkészült a sok kötéllel, Feri bácsi elvitt bennünket a kukoricaföldre. Kapával vágták ki a gyökér felet kicsit, ahol már vékonyabb volt és nem volt olyan bütykös. Utána jó ölnyit összefogtak, és a sásból font kötéllel összekötötték. Amit nem vitt haza rögtön Feri bácsi azt felállították úgy, mintha egy kis kunyhó lenne. Na, akkor kezdődött nekünk az igazi játék. Az egyikből ki, be a másikba estig sem untunk rá. Volt, hogy a szomszéd mezőn is dolgoztak, és ott is voltak gyerekek, akkor együtt játszottunk. Már a szomszéd gyerekeket ismertük, de eddig még másokkal nem volt nagyon lehetőségünk játszani. Hamar rájöttünk, ha csata félét játszottunk, hogy nekünk együtt kell lenni, és a másikat megvédeni. Néha össze is dőlt a kunyhó, olyankor Anyu, vagy aki kicsit közelebb volt vissza állította. Amit Feri bácsi nekünk vitt, azzal Apu körbe állította a disznóólat, ami megmaradt, abból meg csinált olyan kunyhót, mint amilyen a mezőn volt. Gondolta most jó lesz a lányoknak játszani, télen meg mikor mindent belep a hó, majd a tyúkok el tudnak ott fötörészni. Egyik reggel arra ébredtünk, minden hó lepett be, nagyon megörültünk. Anyu előkészítette a mackónadrágunkat, a hócipőt, és lehozta a padlásról a szánkót. Az első pár lecsúszás, még nem volt nagyon jó, mert rozsdás volt a talpa, de aztán utána siklottunk, nagyokat estünk, kacarásztunk. Már csuromvizesek voltunk, de nem mertünk bemenni, mert tudtuk, hogy anyu nem enged ki, amíg a ruhánk meg nem szárad. A végén azért az lett a vége, be kellett menni, levetettünk mindent, pizsamába öltöztünk, Anyu odatette a ruháinkat száradni a sparhelt fölé, a cipőket a remajtóba, mikor megszáradt minden, folytattuk a játékot. Mindennap esett, minden nap új csuszkapályát kellett kialakítani. Jöttek a szomszédból a fiúk, nekik is volt szánkójuk, Igaz a miénk jobb volt, mert vasból volt a váza, nem fából. És a miénk sokkal jobban csúszott. Ha Apu otthon volt, jött velünk, akkor már lemehetünk a nagyon meredeken is. Igaz nem mindig ért le mindenki volt, hogy aki hátul ült, egy dobatónál, lemaradt. A lenti szomszédba, Juliska néniéknél már nagyobb gyerekek voltak, ők is jöttek, később olyan síkossá csúszkáltuk az utat, hogy felfele alig lehetett menni. Anyu mikor ott bent elvégezte a dolgát, kint tett vett, hogy szemmel tartson bennünket. Közeledett újra az idő hogy meg legyenek a kis malacok, jó sok szalmát rakott be, mert éjszakánként hideg volt nagyon. Egyik reggel jön is Anyu a hírrel, gyertek hamar kislányaim, mit mutatok nektek. Nem győztünk betelni a kis rózsaszín gyönyörűségekkel. Meg se lehetett számolni, ott másztak túrták arrébb egymást, hogy mindenki tudjon szopni. Anyu boldogan kísért be bennünket, a szánkózásra nem untunk rá, azt sajnáltuk, hogy be kell menni, mikor a vizes a ruhánk. Este halljuk ám, hogy hamarosan levágják a disznót. Anyu most már nyugodtan várta. Nem kell kérni semmit, meg van minden, ami kell. Nándor bácsi hozta a bontó széket, olyanra csinálta, ahogy Anyu szerette volna. A lábait ki lehet venni, és amikor nem kell, könnyen fel lehet vinni a padlásra. Meg van az üst, üstház, a zsíros bödön, nagy lábas, minden. A szemeivel végig végig símogatta őket ...

Gyerek maradsz örökké?

Karácsony előtt gondolták a disznót levágni. Eddigre már egy méternél is magasabb volt a hó. Anyu előtte való nap ellapátolta a havat. Apu úgy intézte, hogy három napig otthon legyen. Mi izgatottan vártuk a napot. Még sötét volt reggel mikor már fenn kukorékoltunk. Anyu oda készítette a meleg ruháinkat, amit fel kellett venni. Aztán Apuval kimentek előkészíteni, ami kellett. Mi nem szerettük volna látni, ahogy megölik. Sőt még hallani sem akartuk, hogy sír. Úgy ruhástul visszabújtunk az ágyba, és amennyire csak tudtunk betakarództunk. Fejünkre húztuk a takarót, de még így is hallottuk a keserves visítást. Mikor minden elcsendesedett előbújtunk, kimentünk, kerestük a cocát. Apu megtréfált bennünket, azt mondta, elszaladt. Mi szomorúan mentünk be. Akkor Anyu utánunk szólt: 
- Gyertek csak, nézzétek meg, mi van a szalma alatt! - Odaszaladtunk. Boldogan tapogattuk a még meleg cocát. Mi is segítettünk. Hordtuk rá a szalmát, aztán ami nem kellett abba belefeküdtünk, szórtuk egymásra. Mikor már semmit nem mozdult a coca, Apu meggyújtotta a szalmát. Jó sokáig égett. Kaparta lapáttal, igazgatta a tüzet, hogy mindenhol szép fekete legyen, nekünk is jutott feladat bőven. Vigyáztunk, hogy az üst alatt ne aludjon ki a tűz. A kukoricaszár hamar leégett. Raktuk is rá szakmájában. Az üstbe hordtuk a havat, hogy majd legyen mivel lemosni a cocát. Anyu szépen kirakta a nagy edényeit, nagyon boldog volt. Meg volt minden, semmiért nem kellett a szomszédba menni. Ha Apu kicsit durvábban nyúlt hozzá, rögtön rászólt, Józsim vigyázz a zománcára. Elkezdték tisztogatni a földön fekvő cocát, előbb nagy lapáttal kaparták, úgyhogy a lapátot visszafelé tolták, hogy a sörték jöjjenek ki. Utána vízzel mosták. Nagy késsel kaparták, rongyokkal súrolták. Aztán egyszer csak már szép tiszta lett. Apu még úgy forrón leszedte a körmeit, aztán a mi ujjunkhoz dugta. Én keservesen sírni kezdtem, nem akartam a coca körmeit. Kati már nagyobb volt. Ö jól szórakozott vele. Bementem Anyuhoz, csak egy kis szopizással tudott megvigasztalni. Ki sem akartam menni utána. Később azért a kíváncsiság kivitt. Már addigra Apu levágta a fejét. Majd, hogy engem jó kedvre derítsen oda tartotta azt a feje elé. Ettől én még jobban megrémültem. Anyu alig tudott megnyugtatni. – Jaj, te ember! Ne légy már ilyen farizeus, Marika kicsi még az ilyen marhaságokhoz! - Kicsit később Apu jött, babusgatni akart, de én eltoltam magamtól. Nagyon haragudtam rá. Később jó sok időbe tellett mire megnyugodtam. Egész nap nyűgös voltam utána. Anyu mérgelődött Apura. Megrémisztetted ezt a kis lányt. Engem már nem is érdekelt a disznóvágás. Csak duzzogtam. Azért mikor a rizs főtt, kimentem, vittem a kis bádogtányéromat, Anyu rakott bele, aztán felmásztam a havas diófára, nehogy Apu valami újabb félelmetes dologgal előjöjjön. Még jó is volt. Mert jó messze voltam, mikor az abaléből kivette a disznó fogsorát, és úgy csinált, mintha rágna. Így, hogy tudtam, hogy nem tud elérni vele, most már én is kinevettem. Anyu megint jól összeszidta, végre örülök, hogy megnyugodott, te meg újra kezded a marhaságot. Jaj, te Józsim, hát nem nő be a fejed lágya? Gyerek maradsz örökké? Apu meg a szokásos mondásával: - Ne félj te, amíg engem látsz! Anyu kezdett azért megnyugodni, mikor látta, hogy most már nem sírok rajta. Sőt nevettem, és még incselkedtem is: 
- Úgysem ér el, hehe, úgyse ér el, mert tudtam, hogy oda a vékony ágra nem tud felmászni. 
Később már nem volt se disznó köröm se disznó fogsor. Apu magához ölelt és mondta: - Hát azt hiszed, bántanám az én egyetlen drága kis cigány lányom? Hisz te vagy az én egyetlen drága bokszos szemű cigánylányom! 
Hát még akkor kezdtem csak igazán sírni. Nem elég hogy, ezt mondja a róka Rudi bácsi, a nevetős Feri bácsi, a vonaton is mindenki, most még az én drága Apukám is ezt mondja, hát meddig kell mosni a szemem, hogy ne legyen már bokszos? Akkor Anyu magához ölelt, szopizással elaltatott, és még így is sokáig hüppögtem álmomban ...

Staférung

Még éjjel is néha felsírtam. Másnap Apu ott kedveskedett velem, de én még mindig haragudtam rá. Később mikor már elvégezték az összes munkát elvitt szánkózni, csak engem. Én ülhettem elől. Felfelé is rajt maradhattam a szánkón, felhúzott a dombra. Majd egyedül csúszhattam le, úgyhogy ő lent az alján várt, nehogy lemenjek a meredeken. A szánkózás végére megbékéltem, de megmondtam, hogy én akkor sem vagyok cigánylány. Felkapott és bevitt. Kati már türelmetlen volt. Ő is szeretett volna egyedül szánkózni. De Apu öt nem vitte ki. Akkor rám haragudott. Én sajnáltam Katit és kisírtam, hogy őt is vegye el. Kati mikor bejöttek a szánkózásból, még mindig haragudott rám. Anyu nyugtatta meg. Nem nagyon szoktunk veszekedni, de most mindenen összeveszett velem. Ha valamiért küldte Anyu, a füle botját sem mozdította, ellökött engem, aztán mondta: - Majd hoz be a Marika fát. Aztán halkan hozzá mondta: - Ő volt egyedül szánkózni. Anyu akkor lehurrogta: - de te is voltál? - Igen, de csak azért, mert a Marika kisírta nekem. Én nem tudtam mit mondjak, aztán eszembe jutott: - Igen Kati, de neked senki se mondja, hogy bokszos szemű cigánylányom. 
-Már az is jobb lenne, ha mondanák! - Sírta el magát. Nagyon megsajnáltam. Oda akartam adni a babámat, de nem kellett neki. Az övé is ugyanolyan volt. Minden ruhánk egyforma volt, csak a méret változott. Mindig mindenből egyformán kaptunk, egyforma szeretetet, és mégis előbújt belőle a féltékenység. Sokáig éreztem, hogy bántja a szánkózás története. 
Egész télen havazott. Később kicsit enyhült az idő. Eső esett, a hó teteje megfagyott, minket gyerekeket elbírt. Így még nagyobb élvezet volt a hóban játszani. Karácsonyeste, Apuval kinn szánkóztunk, mikor megjött a Jézuska. Csodálatos kicsi kis karácsonyfa sok cukorka, és egykis csomag, izgatottan bontottuk ki. Egy sötétkék mackónadrág és egypár fekete fehér magasszárú cipő volt benne. Boldogan bújtunk bele, még aludni is abba mentünk. Imádtam az illatát, a tapintását. Olyan puha meleg volt. 
Lassan elfelejtődött a Kati neheztelése. Anyu próbált még jobban a kedvében járni. 
Egyik nap jöttek a lányok, Annus és a Marika. Hozták megmutatni az elkészült staférungjukat. Anyutól tanulták a hímzés minden csínját-bínját. Boldogan mutatták. Anyu megdicsérte őket, aztán mondta, itt az idő lassan az én lányaim is elkezdhetik varrni. Sokat beszélgettek. Anyu elmondta, hogy ő ott a falujában a nagyságos asszonynál tanulta meg. Az iskolában összeszedte a nagyobb lányokat, elvitte a kastélyba és adott mindenkinek egy darab fehér gyolcsot, ők azt rajzoltak rá amit szerettek volna. Kaptak tűt, cérnát. A nagyságos asszony odaült közéjük és mutatta hogyan kell csinálni. Mi is szerettünk volna olyan gyolcsot, keresett is Anyu rögtön. Aztán egyszerű kis vonalakat rajzolt, de mi inkább rózsát szerettünk volna. Akkor Anyu azt is rajzolt. Na, mi elkezdtük, Kati már ügyeskedett, de az enyém egy nagy cikk-cakk volt, közben percenként jajgattam, mert folyton megszúrtam az ujjam. Annuskáék nagyokat nevettek rajtunk. 
A lányok elmesélték, hogy járnak Dombóvárra a Koronába tánciskolába, és hogy már van komoly udvarlójuk. 
Mi meg csak varrtuk az első staférungunkat, aztán szerettünk volna mi is eljárni oda abba a Koronába tánciskolába, méghozzá nem is tudtuk mi az a tánciskola . 
Lassan este lett, a lányok elköszöntek, Anyu megette a jószágot, bezárta a tyúkokat. Tett a tűzre egy nagy darab szenet, és eloltotta a lámpát, a sparhelt résein vidáman szöktek ki a fények, hogy elalvásunk előtt eljárják nekünk a táncukat. Anyu nevetve mondja: - Nem kell nekünk a Koronába menni, járják itt a táncot nekünk ...

Egy igazi kis palota

Vártuk már a tavaszt. Jó volt sokat szánkózni, csúszkálni a réten, mert az elolvadt hó megfagyott, igazi csúszkapályánk lett. De aztán hiányzott már az üde zöld fű, az éltető napsütés. Minden nap egyre kevesebb fehér folt volt, és egyre több zöld. A tyúkok vidáman futkároztak, káricáltak. Kezdett kibújni a csalán, a cocák nagy örömmel rágcsálták. A tél megtépázta a kis házunkat is. Sok helyen lejött a vakolat. A szél megkezdte néhol a tetőt is. Mi egész nap gumicsizmában mászkáltunk , végre nem kellett a sok ruha, könnyebben szaladtunk kinn a réten. Kergettük a lepkéket, kerestük a pipitért, még rövid ugyan a szára, de mi azért fontunk belőle koszorút a hajunkba 
Anyu a rossz lavórba készítette a pelyvás sárt, és elkezdte szépíteni a kis hajlékunknak. Lekaparta, ami leakaródzott jönni. Meglocsolta a falat vízzel, és egy darab deszkával felkente a sarat, lesimítgatta. Otthagytuk a játékot. Mi is szerettünk volna sarazni, hogy ne zavarjuk a munkáját, csinált nekünk is sarat, és kaptunk fakanalat amivel kenhettük a tyúkólat. Ez a munka nagyon tetszett nekünk. Mire végeztünk még a fülünk is sáros volt, kimosdatott bennünket a sárból. A többi munkálatokat a diófa ágairól figyeltük. 
Mikor megszikkadt a sározás, vízzel átmeszelte, hogy ne repedezzen. Utána felhozta a pincéből a meszes edényt. Szeretünk volna meszelni is, de azt mondta Anyu, hogy ez nagyon veszélyes, kis gyerekek nem meszelhetnek. Mi szomorúan vettük, és visszamásztunk a diófára. Lemeszelte a falat, csak úgy ragyogott a kicsi házikó a tavaszi napsütésbe. Aztán kitisztította a sparheltkürtöt, a kormot, amit kiszedett belerakta az üres meszes edénybe. Elkezdte vízzel kavargatni. 
A kíváncsiság lehozott bennünket a fáról. Most már ezt kavargathattuk. Nagyon érdekelt bennünket, ahogy a víz elegyedett a korommal. Sokáig tartott, mire engedett a víznek. Akkor Anyu nekünk adta a meszelőt és ott alul lemeszelhettük a falat. Ő ott fent, ahol a fehérrel elválasztódott. Mi meg az alját csinálhattuk. A délután volt még kis idő, mert napról napra egy kicsit később bújt el a nap. Segítettünk elkészíteni a virágos kertet. Anyu felhozta a pincéből a dália és a kardvirág gumókat. A ház előtt egy körbe elültette. Középen volt a dália, a szélén körbe a kardvirág. A feljáró mellé fehér violát, legényrózsát, a szélére kukacvirágot vetett. Mikor mindennel elvégeztünk, boldogan néztük a napi munkánk eredményét. Este, ahogy a nap ráragyogott a házra, egy kis igazi palota volt. 
Vacsorát már lámpafénynél ettük, tejes leves és rakott krumpli volt. Jó sok tojással, mert a fiatal jércék nem szűkölködtek. Minden nap egy kis kosár tojással jöttünk be. A disznóól körül lévő kukoricaszár volt a tüzelő, most már nem kellett védeni őket a hidegben. Sőt az volt a jó, ha a szél friss levegőt hoz nekik. Elég volt a baltával kicsit elaprogatni, egy öllel elég volt. Amilyen hamar felmelegítette a platnit olyan hamar ki is hűlt. 
Mosakodás utána Anyu hamar eloltotta a lámpát, és bekapcsolta Apu masináját. Rádiójáték volt. Hallgattuk, de mikor vége lett, mondtuk mi jobb szeretjük mikor Ő mesél. Ennek nagyon örült, és mondta, hogy holnap nem a rádió mondja majd a mesét. 
Már majdnem elaludtunk mikor Apu hazaért a szolgálatból. Persze, hogy egyből kiment az álom a szemünkből. Mintha egész nap nem ettünk volna, ott kuncsorogtunk az asztal szélén egy-egy falatért. Aztán Anyu elmondta a nap történetét. Mi meg, egymás szavába vágva, hogy a tyúkólat mi meszeltük, és hogy a ház alján a fekete festést is mi csinálhattuk. Apu megdicsért bennünket. Mi meg most már boldogan bújtunk az ágyba ...

Mindenki kapálni akart

Nagyon gyorsan ébredezett a természet. Ma még csak apró rügyek voltak, másnap már virágba borultak a fák. Kicsi házunk vakítóan ragyogott a napsütésben. Mikor elmentünk hazulról, a dombon mindig megálltunk, visszanéztünk. Jó volt este is haza érni és ilyen szépnek látni. Megkezdődött a szőlőkben a munka, kikapálás. A földet, amit ősszel felkapált a tőkék köré, most le kellett kapálni. Vittük magunkkal egész napra az enni-inni valót. Mikor Anyu valamiért letette a kapát mi rögtön kezünkbe vettük, csalingáltunk vele. Veszekedtünk rajta, mindegyőnk kapálni akart. Akkor Anyu megígérte mi is kapunk hamarosan. Este korábban mentünk a vezénylésért. Előtte elmentünk a Nándor bácsihoz és Anyu megkérte csináljon nekünk kis kapát. - Jól van Margitom, holnap este jöjjenek, addigra kész lesz. Mi repdestünk a boldogságtól. Egy napot már kibírunk kapa nélkül. Nagyon-nagyon vártuk a másnapot. Este hamarabb haza is mentünk, mert rágtuk Anyu fülét, egyebet se hallott tőlünk, mindig a kapát emlegettük. Vezénylésért nem is kellett menni. Alig vártuk, hogy végre kezünkbe legyen a kapa. Nándor bácsi az utolsó simításokat végezte, a kapanyelét dörzsölte smirglivel. Boldogan vettük kézbe. Sokkal kisebb és könnyebb volt, mint Anyué. Egyből ki is próbáltuk. Anyu ki akarta fizetni, de Nándor bácsi azt mondta, majd elszámolnak mikor az ő szőlőjükkel is végez a kikapálással. Szerettük volna, ha a mi kapánk is olyan szép fényes lenne, mint Anyué. Hazafelé néha bele vágtunk egy-egy gazba az út szélén. Akivel összetalálkoztunk, mindenki megnézte megdicsérte a kapánkat. Otthon kértünk egy darab smirglit , elkezdtük dörzsölni, de nem akart fényesedni. Akkor Anyu mondta, legyünk türelemmel. Ha munka után mindig megtisztogatjuk, akkor a nyár végére a miénk is fényes lesz. Alig vártuk a reggelt, hogy menjünk a szőlőkbe. Nem kellett noszogatni ma reggel, még dombnak felfelé is futottunk. A fényesfogú János bácsi szőlőjébe voltunk, ott pedig sok jó játék hely volt, az alsó végébe volt a présház, a pincesip hátul felért az ereszig. Ilyenkor tavasszal a ragalja tele volt csurifészekkel. Elég volt csak a legalsó sindőt felemelni, ott volt a szénából, tollakkal kibélelt fészek, tele tojással, vagy apró kékesszürke meztelen kis csurikkal. El tudtunk játszani órákig. De most nem érdekelt bennünket a csuri fészek, kapálni akartunk. Anyu állt középre, mi két oldalt mellette, aztán mutatta hogyan kell csinálni. Úgy kapálta az ő sorát, hogy a miénknél kevés föld maradjon. Az út közelében kezdtük, az emberek, akik arra jöttek, mindenki megállt, és dicsért bennünket. Mi ezek a szavak után még jobban kapáltunk. Egy két sor után elfáradtunk, Anyu mondta, üljünk csak nyugodtan, pihenjünk. Ő megigazította a sorainkat, ahol kellett kijavította. Mondta, ha szeretnének elmehetünk játszani. El is mentünk, megnéztük a ragalját felmásztunk a félig kidőlt diófára. De a gondolataink ott a kapa körül jártak. Anyu azt mondta tegnap mikor jöttünk haza, hogy akkor fényesedik, ha kapálunk vele. Még ebéd előtt visszamentünk. Három fordulót csináltunk, a végére nagyon elfáradtunk. Nekem még az ebéd sem kellett. Anyu felkötötte a fára a plédet, ami a hinta ágyam lett. Kati már nem aludt délután, de nélkülem kapálni se volt kedve. Kis idő múlva Anyu szólongatja, de nem felel, meg volt hagyva neki, meddig mehet el. De Anyu hiába szól nem válaszolt. Egyszer csak hallja, hogy jön a hang: - Anyuuuu, hahóó itt vagyok! Nézi Anyu honnan jön a hangja. - Lányom!! Hát hogy kerültél te oda? 
Fent volt a kilátó torony tetején, onnét kiabált nagy vidáman. Anyu alig tudott megmozdulni, annyira megrémült. Ledobta a kapát, futás a kilátóhoz, kiabálja neki: - Ott maradj ahol vagy! Meg ne mozdulj! 
Felmászott utána, és együtt lejöttek. Nagyon megszidta: - Nem megmondtam meddig mehettek el? Hogy gondod, csak úgy se szó, se beszéd, tudod te milyen, veszélyes az kisgyerek számára egyedül felmenni! Kati lesütötte a szemét, aztán hüppögve mondta-olyan kíváncsi voltam, hogy mit lehet látni! 
Jó sok időbe telt mire megnyugodtak. Én arra ébredtem, hogy olyan fagyos volt a levegő, mikor lefeküdtem olyan vidám nevetgélés volt most meg mindenki hallgat. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Anyu olyan szomorú, Kati meg hallgatag volt. Kapálni szerettem volna, akkor Kati is kezébe vette, Anyu akkor elmondta a fagyos levegő okát. Most is remegett még a hangja. Kati megígérte, hogy nem csinál több ilyen veszélyes dolgot. Egész délután szomorkásak voltunk. Első kapálásunk emlékezetes maradt. Aztán egész nyáron büszkén vittük a vállunkon a kapát, és szorgalmasan kapáltunk, vártuk hogy minél fényesebb legyen ...

A vihar ideért

Mikor meguntuk a kapálást, elmehettünk játszani, de mi szerettük volna, ha minél hamarabb szép fényes lett volna a kapánk. A hegyen beindult a Tsz. 
A gazdák kezdtek belépni, és a földjeiket, jószágot, be kellett adni a közösbe. Megszűnt a tizedikért való kapálás. A szőlőben nem volt mindig munka, Anyu más lehetőségek után nézett. Volt olyan szőlősgazda, akinek a pulai határban jól jött a tizedikért dolgozás. Meg is egyeztek, de ha itt a hegyen messze is volt egy-egy mező, az igazi „messze” csak most jött. Volt olyan, hogy még hét kilométert is gyalogoltunk, hogy odaérjünk. Ilyenkor nagyon korán keltünk. Az első napsugár már félúton ért bennünket és addigra már jól elfáradtunk. Anyu vállán a napi enni-, innivaló, az inni való is jó sok, mert kút nem volt a közelben. A korsókat a falu végén az ártézi csapnál töltöttük meg, annyival is rövidebb úton kellett vinni a nehéz terhet. Néha kicsit játszani szerettünk volna, ilyenkor útban volt a vállunkon vitt kapa. Akkor Anyunak adtuk, hogy hozza. Kis csikóként szaladgáltunk mellette. A szederfákról eszegettük a finom hamvas gyümölcsöt, néha osztozkodva a darazsakkal. Kukorica első kapálása nem volt nehéz, ilyenkor, ha a földnek jó a gazdája, nem volt nagyon gazos, és a föld is puha porhanyós volt, csak úgy siklott benne a kapánk, és az élénél már kezdett fényes lenni. A gazda lovas ekével meghúzatta előtte való napokban, csak a sorát kellett kapálni. Mikor kiértünk a mezőre, Anyu a kapájával csinált egy gödröt, és betakarta az egyik korsót a földbe, a tetejére még gazt is rakott, meg a pakkot, amit vittünk. Így mikor az első korsó kiürült, jó hideg vizet találtunk benne. De a vízzel mindig spórolni kellett. Mindig csak keveset ihattunk, mert ha sokat ittunk, még szomjasabbak lettünk. Egy-egy cseresznye, vagy meggymag volt a szánkban, aminek jelenléte sokáig nem ingerelt ivásra. A kötényeinket levettettük, és abból lehetett kis árnyékot kialakítani. Nem mindig volt kedvünk a kapáláshoz, ilyenkor ott a közelben játszottunk. Kisebb hantokból várakat építettünk. A várakat kicsi árokkal lehetett csak megközelíteni, ha volt hangyaboly a közelben, úgy alakítottuk, hogy a közelébe legyen és a hangyáknak azon keresztül vigyen az útjuk. Az árokra gallyakból hidakat építettünk és örültünk, ha a hangyák rátaláltak a hídra. Ebédünket ott a kis rögtönzött árnyékban, ettük meg. Én már elmúltam hároméves, de még mindig kerestem a szopizást, de csak olyankor mertem mondani, mikor tudtam, hogy nem fog meglátni senki, mert szégyelltem, hogy macerálnak. 
- Ilyen nagylány és még mindig szopizik! - Anyu, pihenjen meg kicsit, szeretnék odabújni, most úgysem lát meg a róka Rudi bácsi, és a nevetős Feri bácsi sem. 
Ilyenkor Anyu megpihent kicsit, a vége ezeknek a szopizásoknak mindig az lett, hogy elszunyókáltam kicsit. Dél körül meleg volt nagyon, ilyenkor kicsit ott meg is pihent, közben mesélt a falujáról, amikor ő is ilyen kicsi volt, mint mi. 
- Hajnalban csak annyit szoktam észrevenni, hogy édesapám felvesz a hátára, aztán bandukolunk ki a mezőre. Nagyon jó volt még ott a hátán az a kis szunyókálás. Mikor kiértünk, a felnőttek elkezdték fonni a kötelet, ami rozsból volt, mert annak hosszabb volt a szalmája, ilyenkor hajnalban kellett fonni, mert mikor harmatos volt nem törött. Én még pihenhettem a leterített ruhákon. Mikor ezzel elkészültek megkezdődött a kaszálás. Édesapám kaszálta rendet, a keresztanyám volt a marokszedője. Az én feladatom az volt, hogy az összefont rozsszalmából készült kötelet a tarlóra leterítsem, ahova majd a markot rakják. Az elején jó nagy köteg volt, alig bírtam húzni. A harmatos tarló simogatta a talpam, a vége fele minél kevesebb volt, ahogy kezdtünk kiérni. A mező mind két végén volt lerakva kötél, ha elfogyott a vállamról, oda mentem, amelyik vég közelebb volt. Mire az első napsugár megsimogatta az arcunkat, már jó néhányszor le kellett törölni a verejtéket a homlokunkról. Reggelit a közelben lévő fák alatt ettük. Szalonna, sonka, kevert túró, hagyma, és ami épp a fán volt az út szélén abból a gyümölcsből ettünk. Aztán reggeli után folytatódott a munka. Édesapám hozott be a tábla közepére is a kötélből, hogy ne kelljen egyszer olyan sokat vinnem. Ebédet az asszonyok, vagy a gyerekek hozták ki a mezőre. Édesanyám ilyenkor mindig a kedvenc ételemet főzte. A Bözsi és az Ilona voltak a legnagyobbak, ők hozták. Akkor édesapám nekik is adott a tányérjából, mert az mindig finomabb volt, amit a mezőn ettünk. Ebéd után a mező szélen pihentünk a fák alatt, akkor kezdtük újra a munkát, mikor már kicsit enyhült a meleg. Késő estig folytatódott. A végén összehordták a kévéket, kepéket raktak, voltak más gyerekek is kötélteregetők, ilyenkor mikor a nagyok hordták a kévéket, mi játszhatunk. Akármilyen fáradtak voltunk, a fogócskázás bújócskázás elfelejtette velünk a fáradságot. Este már jócskán lement a nap mikor haza fele vettük az irányt, ilyenkor már én újra szunyókáltam édesapám hátán.

Közben itt mezőn is kezdett enyhülni a hőség, majd arra Attala felől sötét, földig érő felhők jöttek. Olyan hirtelen kerekedett az egész, hogy még arra is alig volt idő, hogy összepakoljunk. Anyu tudta fák alá nem jó ilyenkor menekülni, és a kapát is jó messze el kell kerülni. Vártuk ott a semmiségben, és könyörögtünk az égieknek, hogy vigye más fel ezeket a félelmetes felhőket. Aztán a vihar ideért. Anyu úgy helyezkedett, hogy a testével védjen bennünket. Hatalmas dörgés, villámlás közepette neki eredt az eső, aztán a jég. Féltünk, mert annyira verte Anyu hátát, hogy néha fájdalmában felsikoltott. Körülöttünk már minden jég volt, volt köztük tojás nagyságú is. Később a jég elállt, csak eső esett, de az még jó sokáig. Lassan aztán elállt az eső is. Felkecmeregtünk a védelmet nyújtó drága édesanyánk alól. Sírva simogattuk szedtük ki a ruha foszlányokat vérző sebeiből. Ott sírtunk jó sokáig, mire fel tudtunk eszmélni, hogy túléltük. Anyu hátán egy darab ruha nem maradt, több sebből vérzett, kötényeinkkel gyengéden törölgettük. Kapáinkat megkerestük, Anyu a kötényét terítette a hátára, és haza fele vettük az irányt, csak úgy mezítláb, féllábszárig bele süllyedve az iszapba. Mikor beértünk jó sokára a faluba, ott látszott csak az igazi pusztítás. Házak teteje beszakadozva, a víz méteres áradatokkal vonult az utcán, magával hozva mindent, amit talált. Úszott ott kosár, szakajtó, néhol vergődő állatokat mentettek az emberek. Mindenki kinn volt keresték, ami még menthető. A vasútállomás után az egész rét víz alatt volt. A kisebb szénaboglyákat tutajkén vitte az ár. Haza kellett menni, mert Anyu aggódott vajon otthon mi történt, mi van a mi kicsi kis hajlékunkkal, a jószág, a kert! Megkértük a Vince bácsit, hogy a kapáinkat ott hagyhassuk az állomáson, mert volt olyan hely az úton hogy mindkettőnket vinnie kellett. Az út rettenetes hosszú volt. Fáradtak voltunk, de nem lehetett megállni. Lepihenni sem lehetett, mert minden hol fél lábszárig érő víz volt. A végén hazaértünk. Már a domb alján rátaláltunk néhány dolgunkra. Ott sem kímélt meg semmit a természet. 
A tyúkok ijedten ültek a fák ágain, sárosan ázottan. A cocáknak nem lett semmi baja, a kiscsibékből nagyon sok hiányzott. Anyu bizakodott, talán elültek valamerre, aztán majd holnap előjönnek. Anyu sírva fakadt, hogy a szép fehérre meszelt háznak a nyugati részén hiányzik az összes vakolat. 
A virágait, veteményeit, elvitte az dombról leáramló víz, volt, amelyikkel lent a domb aljában találkoztunk. Amit nem vitt el a víz, az meg az iszapból alig látszott ki. A kád az eresz alatt tele volt vízzel. Megmosdatott bennünket. A sparheltet mindig úgy szokta ott hagyni, hogy ha hazaér, csak alá kelljen gyújtani. De most hiába volt előkészítve, a kéményen befolyt víz nem engedte, hogy begyulladjon. Ott kint is hiába keresett volna száralékot. Vacsorára azt ettünk, amit talált. Nem nyahorogtunk. Én is csak nagyon félve mertem kérni, hogy pihenjen meg egy kicsit ...

Vasutasnap

A vihar utáni napokban nagyon sok munka volt. Mezőre nem kellett menni. Alig maradt egy kis kukoricacsonk, a jég mindent letarolt. Később mikor felszáradt kicsit, elvetették a 100 napos kukoricával. Anyu a vihar másnapján megkeresgélte az elhullott baromfiakat, és elásta. A kertben alig maradt valami. Amit érdemes volt megmentett. Majd ami magot talált azt elvetette. Szomszéd asszony is tudott adni egy kis kosár jól kicsirázott krumplit. 
Nekünk nagyon jó játék volt a puha sárban játszani. Lócsöcsöt csináltunk, ez abból állt, hogy mezítláb toporogtunk körbe-körbe, és a talpunk közt kicsúcsosodott a sár. Irtózatos jó érzés volt, ahogy az ujjaink közt kibuggyant. Mikor arra ráuntunk, sárból formáltunk babákat, különböző állatokat, és kitettük száradni. Anyu először a fontos dolgokat látta el. Ha az időjárás kedvez, ha hosszú ősz lesz, még teremhet a krumpli, a bab. Talán még zöldség, sárgarépa is lesz. A káposztaféléktől nem félt, mert azt aratás után is szokott ültetni és jól sikeredett mindig. Mikor ezekkel elvégzett, akkor állt neki a házat rendbe tenni. Feri bácsihoz ment pelyvát kérni. Mi is segítettünk, tapostuk a sarat, Anyu a tűzfalat létrán állva kitapasztotta, addig mi, amit elértünk lent, besároztunk, csak úgy a tenyerünkkel, nem is sokat kellett rajta javítani. Napsütésben gyorsan száradt, néha átmeszelte, hogy ne repedezzen meg. Lassan kezdett visszatérni minden a régi kerékvágásba. Napokig ki sem mozdultunk. Nagyon sok tenni való akadt a ház körül. Pulából is csak napok múlva jöttek ki a hegyre, nekik is volt mit tenni ott a faluba. Az alacsony helyeken még a házakba is bement a víz. A szőlőkbe is hatalmas kár volt. Kaccsolni, kötözni nem kellett, megkapálni viszont, meg kellett. Az eső után nagyon nőtt a gaz. Kezdtünk újra kapálni járni. Kis kapánknak még kevés fénye volt. Vasárnap reggel Apu mondja Anyunak: - Öltöztesd fel ezeket a lányokat a szép ruhájukba. Elviszem őket Dombóvárra, vasutas nap van, hadd érezzék kicsit jól magukat. Mi nagyon megörültünk. Az állomásra mezítláb mentünk. Apu a szatyorba hozta a fehér szandálunkat és a fehér térdzokninkat. Mikor az állomásra értünk megtörölgette a lábunkat, és felvettük a szép szandált. Apu boldogan szállt fel velünk a vonatra, én mindig mögé bújtam, a fejem lehajtottam, hogy ne lássák a szemem. De azok a bácsik mindig nagyon kíváncsiak voltak, úgy forgolódtak, hogy lássanak, aztán ha így sem sikerült megfogták az állam, és maguk felé fordítottak. Majd mindig kérték: - Na! Nyisd ki azt a szép fekete szemed, úgyis tudjuk, hogy ma reggel sem mostad meg! 
Én erre még jobban becsuktam, még jobban odabújtam Apu mögé. Ilyenkor Apu felvett az ölébe. Nagyon jó volt ott lenni. A restibe Apu ivott egy üveg sört, nekünk bambit vett. Hosszú barna padok voltak az ülőke rész fából, a díszes kacskaringós lábai kovácsoltvasból. Apu a barátaival diskurált, mi meg boldogan iszogattuk a csatos üvegből a bambit. Mikor kifogyott, kézen fogott bennünket és elmentünk a Békeparkba. Emlékeztünk rá hogy már jártunk ott egyszer. Nagyon sok gyerek volt, várni kellett, hogy valamelyik ráunjon a hajóhintára, mikor felszabadult egy, szaladtunk, hogy nehogy elfoglalja más. Kati nagyon szemfüles volt, bele is ugrott, engem fel kellett emelni, mert olyan magasan volt, nem értem el. Hatalmas hársfák most virágoztak, boldogan szárnyaltunk minél magasabbra. Estig ott hintáztunk volna, de a sok bambi, amit megittunk, nem hagyott, pisilni kellett. Itt a parkba nem úgy volt, mint a mezőn, hogy csak leguggolunk, ahol éppen vagyunk, WC kellett keresni. Apu elvitt bennünket a fűtőházhoz, mosdó öltözőnél találtunk megfelelő helyet. Kicsit megszeppenünk a látottakon. Eddig ilyet még nem láttunk, csak egy zsinórt kellett meghúzni és eltűnt ott a lyukba a víz. Egy kis csapot elfordítani ott meg folyt a kezünkre, mikor készen lettünk Apu kézen fogott bennünket, és bementünk egy terembe. Hatalmas helyiség volt, sötétkék függöny kicsit összehúzva. Sok szék, aztán egy kis magas asztal, rajta olyasmi doboz, mint a mi rádiónk, de ennek az elején még futkároztak is. Sokan voltak ott benn, de azért talált nekünk helyet. Engem az ölébe vett, mert a székről nem láttam semmit. Pedig nagyon érdekes volt. Az emberek néha fel kiabáltak: - Góóól! - Apu is velük kiabált. Kati és én is csak nagy szemekkel figyeltük az érdekes dolgot. Később elcsendesedtek az emberek. Egy bácsi oda ment a dobozhoz, valamit ott piszkált, és elhallgatott. Kimentünk a mozdonyok közé. Volt ott egy olyan érdekes gödör, fölötte egy sínpár, a gödör szélén meg sok szerteágazó sín szaladt minden irányba. Apu oda ment az egyik egyenruhás bácsihoz, és beszélt vele. Mi nagyon vártuk mi fog történni. Felszálltunk egy mozdonyra, az hatalmas gőzfelhőben rágurult annak a gödörnek a sínjére. Megálltunk. A mozdony egyet fütyült, majd a sínek végében egy kicsi házikóban az egyenruhás bácsi felhúzott egy kart és mi a mozdonyon elkezdtünk forogni. Mikor megálltunk, teljesen más irányba jöttünk ki a körből. Nagyon tetszett nekünk. Szerettük volna, ha folytatódik, de Apu mondta, hogy a mozdonynak időben oda kell érni, ahova megy. Mikor leszálltunk a szépruhánk csupa fekete volt. Apu megpróbálta eltüntetni róla a foltokat, de még jobban elmaszatolta. Visszamentünk a Békeparkba, mert közben nagyon megéheztünk. Vett nekünk virslit, aztán olyan valami kicsit csípős sárga krémbe mártogattuk, de én inkább anélkül ettem. Végén a sátrakhoz mentünk, ahol nagyon sok érdekesség volt. Apu mondta, választhattok magatoknak valami játékot. Nekünk egy olyan pici labda tetszett, aminek gumis madzagja volt, és ahogy eldobtuk visszajött hozzánk. Hazafelé egész úton ezzel játszottunk. A szandálunkat, zokninkat, nem kellett levetni, mert már olyan piszkos volt mindegy volt annak már. Otthon Anyunak elmeséltük az egész nap történetét. Similabdánkat nem sokáig élveztük, a harmatos fűben levált róla a szép színes papír, a fűrészpor szerteszét hullott ...

 Elkezdett folyni a könny a szeméből

Anyu mikor mi reggel útnak váltunk a vasutas napra, azt se tudta hol kezdje a munkát, olyan sok tennivalója volt. Megetette a jószágot, és felment a dombra a kapájával. Egy kicsit elidőzött, megpihent mikor felért. Leült egy rég kivágott diófarönkre. Eddig még nem is nagyon volt ideje, hogy így körbe nézzen. Amióta ide jöttek lakni, még egyszer sem volt így egyedül. Most is ebben a kis fél órában már többször körbe tekintett, keresett bennünket, már nyitotta volna a száját, hogy nevünket kiáltsa: - Katikám, Marikám merre vagytok mikor eszébe jutott, hogy nemrég bocsájtott utunkra. Aztán csak ült, és gondolatai elkalandoztak. Milyen rég volt, és egy szál virág, amit oda adott annak a jóképű fiatalembernek, hogy megváltoztatta az életét. 
Vajon miért is nem jöttek meg akkor a testvérei a hadifogságból? Azért hogy az ő élete így alakuljon? A bál, az a várakozás, a félelem, hogy nem látja többé. Aztán az a hosszú ősz, mikor vasárnaponként megjelent, mindig egy szál rózsával, és mindig piros rózsával, mert az is piros volt, amit tőlem kapott. Kapott? Kikönyörgött! Igaz nagyon jó volt odaadni. Pedig akkor még én úgy szerettem volna nagylány lenni. Az volt az első bál az életemben, és már akkor csak úgy ellopta a szívemet, hogy nem is tudtam másra gondolni, csak rá. Ezerszer gondoltam már, ha édesanyám nem enged el a bálba, vajon megtaláljuk egymást? Mikor egy vasárnap nem érkezett meg milyen fájó volt. Lehet nem is szeret, aztán mikor elmesélte, hogy neki már volt egy házassága, igaz ő nem akarta, de nem tehetett mást. Hiába mondta, hogy ő nem akarta, nem szerette, de az én gondolataim csak ott jártak. És ott van az a kislány, aki miatt házasságot kellett kötni. Vajon az idő haladtával, nem-e engem is csak úgy elhagy! És ha nekem is lesznek majd gyerekeim? Jaj mit is cselekedjek? De akár mit is gondoltam, az utolsó gondolat mindig az volt, mellette a helyem, jóban, rosszban, és kell tudom szeretni az ő gyerekét is. Aztán megvolt válás, a kislányt az anyának ítélték, az én Józsimnak gyerektartást kellett fizetni, nem kereste a kislányt, nem is látogatta, pedig én nem elleneztem, sőt még küldtem is. Nem tehet az a kislány arról, hogy a világra jött! Mert még ha féltékeny is voltam, de a szívem nagyon fájt, hogy az a kislány úgy nő fel, hogy nem ismeri az apját, de aztán minden szó hasztalan volt. Egyszer egy alkalommal együtt utaztunk a vonaton, akkor köszöntek egymásnak, pár szót váltottunk is. Örültem annak a találkozásnak, nem kellett, hogy a későbbiekben félelmem legyen, hogy egyszer el hagy majd miatta. A volt felesége is egy férfi társaságában volt. A kislány az ő ölében ült, és apunak szólította. Figyeltem Józsim arcát, nem okozott fájdalmat neki, sőt lehetett látni, hogy egy megnyugvás, hogy rendeződtek a dolgok. Józsim mindig mondta, nem érzi, hogy ő lenne a gyerek apja, csak a körülmények úgy hozták, hogy a nyakába varrták, ő meg inkább elfogadta a megállapodást, mint sem pereskedett volna. Vajon ha tudom ott a kutasi állomáson, hogy ő már egy elvált ember, kellett volna úgy is? Bármerre hessegettem azokat a gondolatokat, hogy kétségeket keressek, nem találtam olyat, hogy azt mondjam nem kellett volna. Mikor elkísért a szentháromságig, és kérte, hogy este legyek ott a bálba, az a délután soha nem akart, elmúlni. Aztán a pillanat mikor megláttam, és ahogy nézett körbe, keresett a szemével, és táncba vitt, mikor először egymáshoz ért a kezünk, de jó is volt. Aztán a várakozás, hogy eljöjjön vasárnap. Majd a leánykérés, kicsit hamar jött, olyan jó volt az a várakozás, a tudat édesapám szerető gondoskodása. De el kellett menni. Soha nem felejtem el édesanyám szavait, mit gondolsz, majd a miniszterelnök jön el érted hatlovas hintóval? Nem volt jó az özvegytanító, azt mondtad nem akarsz az árvák mostohája lenni, most ez sem jó? Nem akartam én nemet mondani, csak még egy kicsit szerettem volna lány lenni. De hát el kellet mennem. Ott voltak a kisebb lánytestvéreim. Aztán azok a gyötrelmes napok ott az anyósomnál. Mikor soha nem laktunk jól. És azok a pillanatok, amire legtöbb asszony örök életébe boldogan gondol vissza, na, az nekem nem adatott meg. Arra az első éjszakára ott az istállóban. Elmúlt gyötrelmek, keservek, de aztán megszabadultunk. Utána ott a polyvás kunyhóba, amikor nehéz volt találni olyan sarkot, hogy ne essen ránk az eső. Átéltük azt is. Mikor ide jöttünk, ott lenn a réten, abba a nagy hóesésben, azt sem tudtam melyik dombra kell felmenni, a sok egér a szalmazsákon. Te egek ura, milyen hatalmas utat járatsz te meg velem. Most meg már itt ebben a kis kicsi kis palotában minden a miénk, nem kell számadással tartozni senkinek, ha egy darab kenyeret akarok enni. És itt vannak az én drága kincseim, Katikám, Marikám. 
Most, hogy így átgondolt mindent, megint kiáltani akart, Katikám, Marikám, de aztán eszébe jutott, hogy hisz Apuval elmentünk. Megtörölgette könnyekkel teli arcát, de nehéz volt abba hagyni a sírást, a végén már azt sem tudta miért sír, de csak úgy patakokba folyt le az arcán. Évek óta nem volt ilyen pillanat hogy egymagába legyen. Sírt már sokat azóta is, de hogy így áttudja gondolni az eddig megtörtént dolgokat, nem volt alkalom. 
Ej Margit, indulj, csináld a dolgod, mert senki nem csinálja meg helyetted. Ma vasárnap van, a szőlőbe nem megyek ki. Azzal nekilátott, a kertet kapálni. Ebédről nem kellett gondoskodni Józsi monda, hogy majd a negyedötös vonattal jönnek haza. Meg-megállt, néha még csak úgy elkezdett folyni a könny a szeméből, mert ha egyszer neki indul, nehéz azt megállítani ...

 Szentiván

Sokáig tartott mire kicsit megnyugodott, de a gondolatok csak a múltat hozták vissza. Az anyós szavai, Józsinak nem vág az esze, ne járjon iskolába , hogy tud egy anya ilyent mondani. Elküldeni teheneket őrizni télen-nyáron mindig mezítláb, télre kapott egy faklumpát, az volt kibélelve szalmával. Aztán a kiskabát ami rajta volt, olyan volt mint a rosta. Szegény uram, mennyit szenvedett. Bezzeg a Pista urasan járt Kaposváron az iskolába. Abban a télben mikor ott voltunk, néha mikor haza jött, nem kellett neki az istállóban aludni, bent aludt a tiszta szobában. Mi meg kinn a az istállóban. 
A mostoha tizenkét szekér fát adott el amit mi vágtunk ki és fűrészeltünk el. Azt mondták: - Margitunk nem tud bánni a pénzzel, majd mi vigyázunk rá. - Egy fillért nem kaptunk belőle. Jó lenne elmenni hozzájuk, és megmondani, hogy nélkülük is boldogulunk. Megmutatni, hogy a Józsim télen nyáron fűzős cipőben jár. Nem hagyta a gondolat, megjönnek az ünnepségről ráveszem az én Józsimat, hogy menjünk el hozzájuk. 
Vacsorára levágott egy csirkét, a nagyobb részeit kirántotta, az aprólékból becsinált leves lett. Maradt még ideje, hogy egy tepsi piskótát süssön, jól megszórta meggyel, mert mi úgy szerettük. Ki-kinézett, aztán mikor hallotta, hogy elment a vonat, élénk jött. 
A rét közepén találkoztunk össze. Én nagyon vártam már, hogy oda bújjak hozzá. Anyunak is nagyon hiányoztatok már. Leült velem ott a réten, és oda bújtam kicsit szopizni. Aztán hazáig meséltük a sok érdekességet. Azt az érdekes dobozt, amiben láttuk, hogy az emberek szaladgálnak. A mozdony mikor csak úgy forgott azon az érdekes szerkezetének. Egész úton be nem állt a szánk. Otthon szép ruháinkat levetettük és irány fel a diófára. Mert akár milyen jó is volt ez a mai kirándulás, nekünk ez volt az igazi játék. Anyu feladta a fára a kis tányérunkat. Tudta, hogy, ma kétszer háromszor is kell majd fordulnia. Ők is ott kint ettek a partoldalba a fa alatt az ölükben a tányérral. Sokat ettünk, mert az, amit Apu vett, nem nagyon ízlett nekünk. Később kimentünk a rétre hancúrozni. Anyuék is kijöttek. Csodálatos este volt. A nap egészen későn kezdett lenyugodni, lenyűgözött mikor kezdett sötétedni és lámpa gyulladt fel mindenhol, Szentiván éjszaka volt. Nem is akartunk lefeküdni …

 

A látogatás

Mikor már nem találtunk több szentjánosbogarat, lefeküdtünk a fűbe, néztük a csillagokat. Apu minden csillagnak adott valami nevet, aztán mondta olyan fényes csillag nincs ott fenn az égen, mint az a kettő, akik itt ragyognak a fűben. Felkapott bennünket és bevitt. Anyu odabújt hozzánk, még mielőtt belekezdett volna a mesébe, mi már aludtunk. Akkor előhozakodott azzal, amit napközben elgondolt: 
- Te Józsim, mit gondolsz, nem kéne elmennünk a mamáékhoz? Még nem is látták ezeket a lányokat. Most nincs is olyan sok munka. Apu egyből ráfelelte: - Felőlem elmehetünk. Úgy intézem, hogy legyen szabadnapom. Anyu megörült, legalább meg tudja mutatni, hogy igenis tud bánni a pénzzel. Hogyan bánt volna azzal, amit a kezébe sem foghatott. Másnap még Apu ment szolgálatba, de utána szabad volt. Anyu elkészítette a szépruhánkat, még játszani is szépet rakott. Útravalót is készített. Rántottcsirkét, és a szokásos linzerkarikát. Mi nagyon vártuk az utazást és, hogy megismerjük a nagymamánkat. A szomszédban a gyerekek mindig mondták, hogy milyen jó volt a mamánál, mi csak nagyokat hallgattunk, mert még nem is ismertük. 
Elérkezett a nap. Korán keltünk, de ez nem volt furcsa. Hiába volt nyár, gumicsizmában kellett menni mert a rét hajnalban harmatos mindig. Az állomásra érve, áthúztuk a szép fehér szandálunkat és zokninkat. Nagyon izgatottak voltunk. Még épp, hogy kezdte a nap a sugarait megmutatni. Nem kellett sokat várni, beérkezett a vonat. Apu felemelt bennünket. Keresett helyet, hogy mindketten az ablak mellett tudjunk ülni. Én most is bújtam csak Anyu mögé, ne adjak lehetőséget, hogy lássanak. Később már aztán annyira élveztem az utazást, el is felejtkeztem. A vonat sokszor meg állt. Közben szálltak fel mindenféle emberek, Aput sokan ismerték. Ilyenkor mikor elkezdett beszélgetni valakivel én oda bújtam Anyu közelébe, hogy ne lássák a szemem. Aztán készülődtünk a leszálláshoz. Az állomáson derült ki, hogy a korai busz nem megy be a faluba, ahol a mamáék laknak. Se baj, öt-hat kilométer gyalogláshoz hozzá voltunk mi szokva. Most meg nem is a mezei munka vár ránk, hanem játék. 
Kértünk a faluból mezőn folytattuk az utunk. Felhúztuk a gumicsizmát, mert Anyu szerette volna, hogy mikor majd oda érünk, szép fehér legyen a szandálunkat. A falu végén, a cigánysoron mentünk keresztül. Mi még ilyent nem láttunk. Nagyon kicsi kis putrik voltak. Az ajtó helyett szakadt zsák volt felakasztva. Ruha nélkül futkároztak a mosdatlan kis gyerekek. Kint az udvaron tűz mellett ültek kócos hajú cifraruhás asszonyok, némelyiknek ekkora pipa füstölgött a szájában. A férfiak valamit tevékenykedtek. Fát vágtak, vagy ők is csak ott ültek a tűz körül cigarettát szíva. Vége hossza nem volt ennek a szegényes, számunkra félelmetes házaknak. 
A gyerekek csapatokba verődve követtek bennünket. Apu engem felvett a nyakába, mert néha sovány, éhenkórász kutyák szaglásztak, és vicsorították a fogaikat. Katival nyahorogtunk, és mondtuk: - Mi ide többet nem jövünk. - Aztán vége lett végre. 
Virágos réten, fehér törzsű fák között folytatódott az utunk. Ez már tetszett, ilyen fát még nem is láttunk. Aztán a messzeségben előbukkant a templomtorony. Anyu biztogatott bennünket, hogy szedjünk virágot. A rét nagyon lapájos volt, még jó, hogy hogy gumicsizmában voltunk, azon is majdnem befolyt a víz. Sok olyan virág volt, amit még nem láttunk. Mikor már egy szép csokorra valót szedtünk, Anyu sással összekötötte. Közeledünk a faluhoz. Anyu segített átcserélni a szandálunkat. Megigazította a hajunkat, és megálltunk egy kis fehér ház előtt. 
Kicsit nagyobb volt, mint a miénk. Mögötte volt egy istálló is úgy, mint a hegyen a Feri bácsiéknál. Aztán arra hátul még fészek is volt és szalma-, szénakazal. A házzal szemben egy kis aranyos kis házikó, kéményéből kékes füst kacskaringózott álmosan. Kicsit ott időztünk. Mamámék nem tudják, hogy jövünk. Vártuk, hogy valaki kijöjjön. 
Mi már kezdtünk türelmetlenkedni. Akkor Apunak támadt egy ötlete. Menjenek be a lányok. Mi már nagyon kíváncsiak voltunk, és örömmel ráálltunk. Kezünkben a virágcsokorral elindultunk a kis ház felé. Mikor már egész közel voltunk, egy feketeruhás néni lépett ki az ajtón. Meglepetésében meg sem tudott szólalni. Mi törtük még a csendet, illedelmesen köszöntünk: - Csókolom! 
Mamánk még most tudta, hogy kik is vagyunk. Akkor Anyuék is bejöttek. A mama átölelt bennünket. Majd sírva csókolgatott: - Jaj, Józsim, Margitom hát ti vagytok? Ezek a szép Kislányok? 
Akkor Apu mondja: - Ez itt Katika, még itt született Kutason, azért lett a Kati a neve, mert a mamámat is úgy hívták, ő nevelt fel és nagyon szerettem. - Ez még itt Marika, és odavezetett a mamám elé. Őt még a Kati nevezte el. Mamám örömében még behívni is elfelejtett. A nagy neszre egy borostás ősz papa jött elő az istálló felől. Kicsit távolabb megállt, aztán nem túl kedves hangon csak annyit mondott: – Na, ide találtatok? Már ideje volt. 
Apunak megrándult az arca, már szólni akart, mikor Anyu megrángatta a kabátja ujját. Mamánk végre magához tért a nagy meglepetéstől. Kinyitotta előttünk az ajtót, mi meg kíváncsian beléptünk ...

 

Mama

Mi megilletődve léptünk be a kicsi házikóba. Nagyon elvarázsolt bennünket. Az ajtóval szemben egy, ágy volt, mellette egy kis kredenc. Az ablak előtt volt az asztal, még rajta voltak a reggeliről maradt edények. A sparhelt szélén még ott volt a tejes lábas. Tej édeskés illatára összefolyt a nyál a szánkban, de a világ semmi pénzéért nem kértünk volna. Mama maga elé állított bennünket, aztán nagy örömmel felvett a karjába, előbb a Katit, aztán engem. Én jobban szeretem volna, ha nem kerül erre a sor, mert nem akartam más karjába lenni csak Anyuéban. Alighogy felemelt már sírásra görbült a szám. A mama sem volt kisgyerekhez szokva, így szerencsére át is adott rögtön Anyunak. Tudta mivel tud megnyugtatni, kimentünk a házikó elé és leültünk a padra. Az ajtó nyitva maradt, hallottuk a benti beszélgetést. Katit kérdezte szeretne - inni egy kis tejet, Mivel vendégségbe még soha nem jártunk, Kati nagyon szeretett volna tejet inni, de inkább azt mondta, köszönöm nem kérek. Apu biztogatta, igyál csak, ha szeretnél, de ő megvárta, hogy bemenjünk. Mikor már megnyugodtam, Anyu bevitt, én úgy helyezkedtem, hogy jó messze legyek a mamámtól. Kis idő múlva megtört a jég, mama készített az asztalra bögrét tejet, mi néha-néha Anyura néztünk és vártuk, hogy intsen a szemével, hogy szabad. Mikor érkezett a jel, mi boldogan szürcsöltük a langyos édeskés illatú tejet. A beszélgetés nehezen indult, olyan sok minden történt azóta a tél óta, mikor Anyuék a sok ígérgetésre ráuntak és itt hagyták ezt a házát. A csendet a mama törte meg, Pistát a mostoha fiát hozta fel. 
- Tudjátok, Pista elvégezte azt az iskolát, és most ott van Kaposba a vágóhídon, magas, nagyon magas beosztásba, ha szeretnéd fiam, neked is lenne ott valami munka. Aztán tavaly vettünk neki „ótót”, hogy, könnyebben be tudjon járni. Aztán a tavaszba meg bementek Kaposba lakni. Minden hónapba jönnek, hozzák a kis Erzsikét. Egy kicsivel nagyobb lehet, mint a Kati. 
Apu, Anyu csak hallgatták, aztán mikor a már kifogyott a dicsekvésből akkor jutottak csak szóhoz. Anyunak nagyon fájt, hogy a saját fián nem segített, és még ezeket a szavakat is olyan dicsekvéssel mondta. Apu kemény természetű volt, ha valami nem úgy sikeredett, ahogy gondolta akkor sem keseredett el, a hideg szél, a fagyoskodás megedzette, mikor egész kicsi gyerekként őrizte a teheneket, vagy amikor hónapokon keresztül menekült, mert megszökött a fogságból. Most sem vette a szívére a hallottakat. Mikor már látta, hogy befejezte a mondókák az anyja, akkor megszólalt: 
- Elég volt a tizenkét szekér fát ára az autóra, vagy kellett hozzá tenni? Aztán meg, van énnekem munkám, de ha nem is lenne, akkor sem mennék oda alantas munkára ahol a Pista a vezető. Ha meg már a házat emlegette, van mi nekünk olyan palotánk olyan nagyon szép helyen, hogyha ingyért adnának Kaposba házat, akkor sem kellene. A két csillagomról még nem is kell beszélnem, mert láthatja, itt vannak a szeme előtt aztán ránk mutatott. Anyunak már meg sem kellett szólalni. Mi meg az összes tejet megittuk már, csak hallgatunk csendben. Szerettünk volna már játszani, nem voltunk hozzá szokva az egy helyben üléshez. 
Mikor Apu már elmondott mindent, ami kikívánkozott belőle, hallottuk, hogy Apu mostoha apja hajt ki szekérrel az udvaron, még arra sem méltatott bennünket, hogy megnézzen. Én ennek nagyon örültem, mert nem szerettem, ha idegen ember hozzám ér. Az meg különösen nem, ha a puszilgatással összenyálazták az arcom. Mama mikor látta, hogy a szekérrel elment a mostoha, kézen fogott bennünket és megmutatott mindent. 
Kezdte a házzal, benyitotta az ajtót aztán fogta a kezünket, hogy oda nem megyünk be, ez a tisztaszoba. Elámultunk, olyan magasan volt a sok párna az ágyon, majdnem a plafonig ért. 
A tetején a gyönyörű hajas baba, csodaszép ruhában. Mire körbejárt volna a tekintetünk, már húzott is tovább. Benyitott egy helyiségbe, ez volt a kamra, a rudakon hosszan lelógó kolbászok láttán, még ha nem is rég szálltunk el az asztaltól, újra éhesek lettünk. Kértünk a kolbászból. Erre a mama azt mondja- ez nem a miénk, ez a Cseresznyéséké, a harmadik szomszédban laknak. A miénk ott van őnáluk, így nem fogy. Mi ebből semmit nem értettünk, csak azt vettük zokon, hogy nem kapunk kolbászt. 
Aztán kivezetett bennünket az istállóba, majd a fészerbe, de ott mi már elengedtük a kezét és bele huppantunk a friss virágillatú szénába. 
Közben ott benn Anyuék meghányták-vetették a történeteket. Apu boldogan ölelte át Anyut, és mondta neki, látod jól tettük, hogy akkor útnak vetünk a nagyvilágnak. Ha itt maradtunk volna most is csak a Pistára kereshetünk volna. Így meg a magunk urai vagyunk, senki nem veheti el tőlünk a mi szép kis palotánkat. Majd elhívjuk búcsúra, lássa csak meg, hogy nélkülük is boldogulunk. 
A mostoha egész nap távol volt. A mama próbálta keresni a kedvünket, de nem igazán találta el. Ebédet Anyu csinálta. Mert ismerte, hogy mennyire sajnálja az ételből 
a belevalót. A meghívást örömmel vette, megígérte, hogy eljön. Búcsúzáskor jól összenyáladzott, győztem törölgetni az arcom a ruhám ujjába. Az úton Kati nagyokat nevetgélt, nem tudtuk mire vélni a jókedvét, mikor már jó messze jártunk akkor elmondta: 
- Mielőtt eljöttünk és a mama el volt foglalva valamivel, beosont a tisztaszobába, és jó párszor ráugrott arra a magas vetett ágyra. Mindenki nagy nevelésbe tört ki. Az utat végig nevettük. Még azt sem vettük észre, hogy átértünk a cigánysoron. A vissza út rövidebbnek tűnt talán azért mert már nem voltunk tele kíváncsisággal. Jákóban a vasútállomáson Kati egy újabb meglepetésben részesített bennünket. Elővett Anyu táskájából egy szál kolbászt: - Hát ez?-kérdi Apu. Akkor Kati elmesélte mit mondott a mama mikor megmutatta a kamrát, hogy ez itt nem az ő és, hanem a Cseresznyéséké, és hogy mi szeretünk volna enni belőle, de nem adott. Bevitte a gereblyét és addig piszkálta, amíg le nem esett. Anyu megakarta dorgálni, hogy ilyent nem szabad csinálni, de Apu még védelmébe vette: - Jól tetted kislányom, és letört a száraz kolbászból egy jó nagy darabot mindeniknek, és még magának is tört belőle. Anyu meg csak a fejét csóválta: - Te lány, te lány!! ...

 

Szuszogós Magdi

A kolbász nagyon kemény száraz volt, de mi úgy ettük mintha sosem ettünk volna. A vonatra sokat kellett várni, így elmentünk a közelben lakó Pista bátyánkhoz. Pista bátyánk, Anyu bátyja volt. Ide nősült Jákóba, a gazdasági udvar mellett laktak. Ilonka, a lányuk egy héttel volt fiatalabb Katinál. 
Nagy szeretettel fogadtak bennünket. 
Nekünk gyerekeknek, kint a lugas alatt terítettek meg. Ilonka ángyom süteményt, és egy üveg kancsóban málnát tett az asztalra. Hajunkat simogatva kínált: - Egyetek kis virágszálaim! 
De mi nem mertünk hozzányúlni. Vártuk Anyut, hogy intsen a szemével. Aztán meg is jelent az ajtóban, majd még szóval is biztatott, egyetek bátran. 
Közben Anyuék ott benn beszélgettek. Rég nem látták egymást. Igazából mióta elkerült oda Dombóvárra nem is találkoztak. Apu néha mikor erre felé volt a vezénylése látott egy-egy rokont, de hogy beszélgettek volna, arra nem kerül sor. 
Volt mit kibeszélni magukból. Pista bátya a gazdaságba dolgozott, az ángyom otthon rendezte a kertet és a jószágot. Aztán Anyu is elmondta, hogy milyen nehézségeken kellett átvergődni, hogy legyen kis hajlékuk. A sok-sok munkát, a vihart, ami miatt most útnak tudtak válni, mert kevesebb a munka. Az aggódás, hogy a télen lesz-e elegendő takarmány a jószágnak. A másodjára vettet száz napos kukorica nemrég kelt még csak ki. 
Vajon milyen ősz várható. Később minket gyerekeket, Pista bátyánk elvitt megnézni a lovakat. Ilonka minden nap mehetett, neki nem volt olyan érdekes, mint nekünk. Kocsival néha utaztunk, de lóháton még nem ültünk. Egy nagy istálló tele volt lovakkal. Nekem félelmetes volt ott, a nagy lovak közt, de nagyon szerettem volna felülni. Kati és Ilonka, már fent ültek, de nekem nem volt elég bátorságom. Akkor Pista bátyám felült és felemelt maga mellé. Így már nem féltem. Lepésben kimentünk a határba. Nagyon jó érzés volt ott a lóháton, igaz mikor prüszkölt egyet és csupa lónyál lettem, az már nem tetszett. Mire visszaértünk a határból, már a vonat is elment. De nem bánkódtak Anyuék, mert boldogan töltöttük a délutánt, legalább nem emlékeztünk a délelőtti fagyos vendégjárásra. Még vacsorára is ott maradtunk, ángyom hogy a kedvünket keresse palacsintát sütött. Kinek milyen kellett, én a mákosat szerettem a legjobban, Kati diósat, Ilonka túrósat kért, Anyuék meg amilyen megmaradt, olyat ettek. Most már azért figyelte Apu az órát, nehogy, az utolsó vonatot is elszalajtsuk. Kikísértek bennünket az állomásra. Sokáig integettünk. Az új kaland után, elfelejtkeztünk a mamánkról. Számoltuk a vasút mellett lévő fenyőfákat Kati már húszig el tudott számolni. Ha attól több volt, újra kezdte. Oda voltunk tapadva az ablaküveghez alig vártuk, hogy újra legyenek fenyőfák hogy, lehessen számolni. Kaposvárig volt még sok helyen. Utána már nem láttunk, így már unalmas lett az út, és el is fáradtunk. A végén elaludtunk. Anyuék sajnáltak felébreszteni. Hátiba vittek haza bennünket. Otthon minden rendben volt. A reggel bőségesen megetetett jószágok már nyugovóra tértek. Anyuék nem csaptak nagy zajt, hogy ne is ébredjenek fel. Ők is nyugovóra tértek, de sokáig nem tudtak elaludni. Nem számítottak jobb fogadtatásra, de hogy velünk gyerekekkel is ilyen rideg legyen a mama, arra nem gondoltak Anyu szeretett volna elmenni az ő szüleihez is. Apu megígérte a jövő héten Kutasra utaznak. A kutasi papánkat már ismertük, de a mamánkkal még nem találkoztunk. Nagyon vártuk az újabb utazást. Most, hogy a mezőre nem kellett menni, nagyon sok időnk volt. A szőlőkben hamar elvégeztük a sarabolást kötözést, kacsolást. Játékra is több idő volt. Néha a szomszéd kislány is feljött játszani. Ilyenkor szembekötősdit játszottunk. Magdit könnyű volt követni, mert szuszogott, ahogy ment előlünk, Katival egymás közt el is neveztük szuszogós Magdinak. Néha mi is lemehettünk játszani hozzájuk. Nekik nagyobb házuk volt, mint a miénk. Ott is volt olyan szoba, mint a mamámnál, hogy csak az ajtóból néztünk be mikor megmutatták. Katival összekacsintottunk, mikor a szép hajasbabát megláttuk az ágy tetején. Mikor magunkra maradtunk mondtam neki, nem ám itt is felmászol az ágyra, és összeugrálod!

    Miért ne, itt még a babát is elhozom az ágy tetejéről. - Aztán nevetett egyet ...

Kutas felé

Kati szerencsére nem tudta elhozni a szuszogós Magdi ágy tetejére ültetett babáját a tisztaszobából. Magdi mamája a szobakulcsot az alsószoknyája zsebében tartotta. Még a Magdi sem játszhatott vele. Ha nekünk ilyen szobánk lenne, mi biztos bemehetnénk, és a babával is játszhatnánk 
Néha náluk játszottunk. Ilyenkor mindig visszafogottnak kellett lenni, mert az öreg mama nem szerette a zajt. Magdi szeretett jönni hozzánk. Nálunk nem volt baj, ha hangosak voltunk. Apu, ha éppen otthon volt, még ő is játszott velünk 
Aztán egyik nap jön haza Apu a jó hírrel, holnap megyünk Kutasra! Hurrá tapsoltunk örömünkben. Anyu is nagyon nagy örömmel várta a holnapot. Végre láthatja szeretett testvéreit, szüleit, falubeli ismerőseit. A nagy izgalomban egész éjjel nem aludt 
Mikor eljött az idő hogy ébresztett bennünket, elég volt egyszer mondania, már talpon is voltunk. A hajnali vonattal mentünk. Ettől szebb reggel nem is lehetett volna. A hajnali égbolton a legelső napsugarak akkor bújtak elő, mikor leértünk a rétre. A rét fehér ködbe burkolózva várta ezeket a drága simogató sugarakat. A meleg napsugarak pillanatok alatt átvarázsolták a rét ködben úszó takaróját, életet adva a természet összes élőlényének. A fűzfák zegzugos ágain kakukk kezdte az énekét. Anyu most is mindig mikor kakukkot hall, megkérdezte: - Kakukk madár mondd meg nékem hány évig élek? 
És a kakukk elkezdte, az egész utat végig kakukkolta nekünk. Elejével számolták, de aztán mikor már száz körül tartottak beleuntak a számolásba. A fűben nyuszik ugrottak fel, és mivel látták nincsenek veszélyben, nem is szaladtak messze. Néha váratlanul békák ugrottak a lábunkra. Nem féltünk tőlük, de most nem volt idő kézbe venni, most sietni kellett az állomásra, boldogan dudorásztunk. Kutasra megyünk mondogattuk nekik. Várjatok békák, majd holnap játszunk veletek. Mire a réten átértünk és visszafelé néztünk, a domboldalon a házunkig felért a napnak a sugara. A Kapos híd pallói lépésenként visszhangozták: - Kutasra utazunk, Kutasra utazunk! Anyu, Apu, nevetgéltek mögöttünk: - Be vannak sózva ezek a lányok! Nagyon izgatottak voltunk. Az állomáson átcseréltük a csizmát, a szép fehér szandálunkat vettük fel. Anyu megigazította a hajunkat, közben Apu elrakta a csizmáinkat. Kis idő elteltével nagy füstölgéssel berobogott a 424 gőzmozdony. A mozdonyról Apunak kiabált a fűtő: - Castro! Hová utazol? Gyere, segíts szenet lapátolni! - Majd holnap Karalábé! 
Felszálltunk az első kocsiba. Munkába igyekvő szundikáló emberek között keresgéltünk helyet. Bő-szoknyás paraszt nénik nagy kosarakkal állták el az utat. Apu segített átevickélni köztük. Jó időbe telt, mire le tudtunk ülni. A fülkében már többen is voltak. Mikor beléptünk egy bácsi adott helyet az ablak mellett. Most is a fejem nem nagyon fordítottam úgy, hogy szemem látható legyen. Mikor odafészkelődtem az ablakhoz, kifelé néztem. 
A velünk szemben ülő kalapos néni beszédbe elegyedett Anyuékkal, ő Pestről utazott, kicsit affektálva beszélt. Dicsérte, egekig magasztalta a városrészt ahol lakott: 
-Tudja kedves, ott a Nagyváradi út sarkánál, hát ott olyan közel van minden. Aztán az a sok fa, a park is közelben van. Alig kell pár métert menni, már is ott a villamos megálló. Anyu csak bólogatott, meg válaszolgatott, igen, igen. Aztán mikor a kalapos néni kifogyott a szóból, Anyu is elkezdte: 
- Hát igen, mi meg ott lakunk az Akác és a Hársfa utca sarkán, hogy ott milyen jó a levegő! Aztán mikor felhozzuk a tejet, még habos, és meleg. A tojás is még meleg néha, mikor behozzuk, és az a madárcsicsergés, ami ott van! El sem tudom mondani milyen jó ott lakni. Igaz lányaim? - Aztán egy nagyot kummantott, mi buzgón bólogattunk, megszólalni nem mertünk, nehogy rosszat mondjunk. A kalapos néni is csak bólogatott, nem merte megkérdezni, hol is van az az Akácfa, Hársfa utca sarok. Mi Anyuval össze-kacsintottunk, aztán mi is olyan affektáltan kezdtünk el beszélni. Apu kint a folyosón diskurált vasutasokkal. Aztán a kalapos néni elővette táskájából az uzsonnadobozát, és süteményt vett ki belőle. Katinak is meg nekem is a kezembe adott egy süteményt, én nem akartam elfogadni, de beletette a kezembe. Nem volt mit tenni, meg kellett fogni. Nagy bajban voltam, eldobni nem mertem. Úgy csináltam mintha a számba venném a falatkákat, de a szám helyett a kezembe maradt, és az ülés farácsai közé morzsolgattam a hátam mögött. Anyu velem szemben ült, és látta lepotyogni a morzsákat. Fülig ért a szája úgy mosolygott. A kalapos néni mellettem ült, így ő ebből semmit nem látott. Mikor mind elmorzsoltam a néni újra a kezembe nyomott egy süteményt, ezt már még lassabban tüntettem el a rácsok közé, nehogy újabb süteményt adjon. Nagy megkönnyebbülésünkre leszállt, még leszállás előtt jól összenyálazta az arcom a rúzsos szájával. Győztem törölgetni a ruhám ujjával. Kinéztünk az ablakon és integettünk nekik. Utána Anyuval nagyokat nevettünk, és próbáltunk ilyen affektáltan beszélni. Aztán végre megérkeztünk Kutasra. Apu leemelt bennünket. 
Mikor elment a vonat, mindent szerettünk volna tudni: - Anyu! Itt dobta ki a lábast a dédpapa? Aztán tényleg Rijekában kötött ki? Hol volt a szőlő ahova vitték a reggelit, és a kis őzike él még? És hova támaszkodott, melyik volt az a kerítés mikor Apunak adta a rózsát? Annyira szerettünk volna tudni mindent, most hogy itt vagyunk, minden történet életre kelt. Lányok egyszerre csak egyikőtök beszéljen! Igen itt lakott a dédpapa és oda mentünk a bakterházhoz, ami az állomással szemben volt, Anyu megmutatta az ablakot ahol kirepült a macskapaprikás. Alig tudtuk abba hagyni a nevetést. Aztán a kerítést Apu mutatta meg. 
Szép fehérre volt meszelve a kőkerítés, mintha tudták volna, hogy mi ma megcsodáljuk. Anyu elmutatott arra délnek, ahol mintha egy kis domb emelkedne, Ott volt a dédpapa szőlője, és ott egészen fent a kis ház. Még ezer kérdés lett volna, de már a kíváncsiság is hajtott bennünket, hogy megismerjük a másik mamánkat. Kutas szép kis falu. A házak előtt az út elsöpörve, néhol látszik még, hogy nemrég hajtották ki a teheneket a legelőre. Anyunak a szeme csillogott a könnytől, és a boldogságtól. Ahol kint volt valaki beköszönt. Aztán aki visszaköszönt, megállt egy pillanatra, majd örömmel jött felénk: - Te vagy az Margitom, de régen láttalak. Állj meg már egy kicsit. Össze-ölelkeztek az újra találkozás örömére. Már jó ideje jöttünk mikor elértünk a szentháromságig. Akkor azt kérdeztük, eddig kísérte Apu? 
Ej, lányaim ti aztán semmit nem felejtetek el, igen eddig kísért. Ott befordultunk abba az utcába ahol Anyu szülői háza állt. Hétköznap volt, az emberek mentek a dolgukra, ha a papát nem is találjuk otthon, a többiek biztos otthon lesznek. Odaértünk egy kis piros téglaházhoz, Anyu mondta nekünk, hogy menjünk be. Kutya nem volt, így félnünk nem kellett. Elindultunk, bekopogtunk kis idő múlva egy sötét ruhás néni, azaz a mamánk nyitott ajtót. Elcsodálkozott: - Hát ti kik vagytok, hadd nézzelek meg benneteket ...

Kígyófészek

Mi csak álltunk ott, és vártuk, hogy valami történjen. Akkor kinyílt újra az ajtó és a papánk jött ki. Boldogan elkiáltja magát: - Katikám, Marikám, drága kis csillagaim! De jó, hogy itt vagytok! Hol van az én drága lányom, Margitom, Józsim? 
- Akkor Anyuék előjöttek. Mamánk a meglepetéstől szóhoz sem jutott. Mi meg csak ott álltunk. Papa felkapott bennünket és a szúrós bajuszával összevissza puszilgatott. Végre mikor letett, mamánk is feleszmélt: - Jaj, egek ura, ezek a kis gyönyörű virágszálak a Margitunk lányai! Erre ő is felkapott bennünket és a puszilgatott. Volt nagy öröm, Anyu kisebb testvérei is kezdtek előjönni. Jó sokáig ölelgettek még, mire megszabadultam, mivel én ettől csak azt utáltam jobban, mikor a szemem emlegetik, hogy nincs megmosva, meg hogy cigánylány vagyok. Na, aztán az sem maradt el! Joke, Anyu öccse, jó időre magára haragított, felemelt magasra aztán forgott velem: -Végre hogy láthatom az én kis morémat! 
Én meg ott fent a levegőben rúgkapáltam, becsuktam még a szememet is hogy ne lássa. Mikor végre letett, jó párszor elrúgtam a bokáját, majd elszaladtam. Anyu jött utánam megbékíteni. Elbújt velem pár percre az istállóba, itt adott szopizni, hogy ne lássák. Mikor előjöttünk már ott benn volt mindenki. Anyu testvérei közül csak a Bözsit és a Pista bátyánkat ismertük. Volt nagy öröm, a lányok egyből megbarátkoztak velünk. A legkisebb lány alig volt nagyobb a Katinál, őt Ibolyának hívták, aztán ott volt a Zsuzsi, ő már tizenkét éves volt, aztán a Joke tizennégy, aztán a Panni tizenhat, Ági tizennyolc, Marika tizenkilenc, Bözsi húsz. Ilona nem volt otthon már, férjhez ment, Kaposba laktak. A két bátyja is elkerült már a háztól. Pista bátyánk Jákóban lakott, Feri bátyánk Szolnokon. 
Mama az első szobába vezetett bennünket, még itt is alig fértünk el. A Bözsit küldte ki a konyhába, hogy reggeliről gondoskodjon. Ők már túl voltak rajta. Ki sem fogytak a kérdésekből. A papa sok mindent elmondott, mikor hazaért tőlünk, de azért mégis más volt, hogy így lát bennünket. Elkészült a reggeli, ott a szobában ettünk a kis tányért az ölünkbe fogva. Rántotta volt, és olyan finom kenyérrel, amiről Anyu szokott mesélni. Mamánk látta is milyen jó étvággyal falatozunk, akkor kiment, és kis idő múlva egy kis langallóval a kezében tért vissza: - Majdnem elfelejtettem, ma reggel sült ki, sajnos csak ennyi maradt belőle. Ej, ha tudtam volna, hogy jöttök, Bözsink süthetett volna többet is. Finom kenyérrel még a tányért is kitörölgettük. A langallót langyos tejjel ettük meg. Beszédből ki sem fogytak. Bözsinek már megvolt az esküvője, most itt laktak a ház mellé épített kis kamrában, de nemsokára elmennek. Kozma pusztán kapnak az állami gazdaságtól egy kis lakást. Gyuri, a férje ott dolgozik. Aztán Ági a húga folytatta a beszélgetést, de jó hogy jöttetek Margitom, így legalább meg tudlak hívni benneteket a lakodalomba. Az ősszel lesz a Panniéval együtt. Anyu elámult, már a Panni is férjhez menő lány lett! Mintha ha tegnap lett volna a nap hogy, megszületett. 
Mikor már jóllaktunk, játszani szerettünk volna. Ibolya és Zsuzsi kézen fogott bennünket és kimentünk az udvarra. Én oda susmorogtam Anyuéknak, hogy szeretném megnézni a Csálét, és a Hajszát. Papám meghallotta és szomorúan mondta: - Marikám, a Csálé és a Hajsza nincsenek már meg, kiöregedtek, elvitték őket a vágóhídra. Szomorú lettem: - és az őzike? Aki miatt megették a kutyák a dédpapa reggelijét? - Őzike, az él még! Menjetek Ibolykám kérd meg a Verbulec keresztapádat, hogy engedjen be benneteket a vadasparkba. Zsuzsival és Ibolyával végig kergetőztük az utat. A vadaspark a temetőn túl volt, bekerítve széldeszkával. A kerítés közelében szomorú szemű őzikék, dámvadak figyeltek ránk. Nagyon sajnáltam őket, örültem, hogy ilyen közelről láthatom őket. Még meg is tudtuk simogatni. Én azért jobb szerettem volna, ha szaladhatnának szabadon. Mikor eljöttünk én voltam a kapunál az utolsó, kicsit nyitva hagytam a kaput abban a reményben, hogy talán el tudnak majd szökni. Kértük a lányokat hogy, menjünk ki a szőlőbe. Ráálltak, de előbb hazamentünk egy kis tízóraiért. Mamánk a friss puha kenyérből vágott, és jó vastagon megkente szilvalekvárral. Nem is kellett elcsomagolni, mert éhesek lettünk. A lányok is ismerték a pocsékba ment reggeliről szóló történetet! Megmutatták hol találtak rá Anyuék az őzikére, aztán átmentünk a vasúton, ott már látszott is a dédpapa kunyhója. Lányok mesélték ők is vittek sokszor reggelit, és hasonló esett velük is megtörtént. De mivel ismerték az öreg papa haragját, inkább hazamentek másik reggeliért, mert az édesanyjuktól csak szidást kaptak, de verést nem. A dédpapa már jó pár éve nincs köztünk, mondták a lányok, most az édesapjuk gondozza a szőlőt. 
Egyik tavasszal mikor már nem élt a dédi, ők is szerették volna, ha egyszer ott alhatnak. Úgy lett, édesapjuk készített nekik is helyet, aztán már sötét volt mikor valami folyamatos neszezés hallatszott a szalmazsákból. A végén sikerült nekik elaludni. Másnap reggel szerették volna megnézni mi volt az a motozás alattuk. Édesapjuk kezdi kiszedni a szalmát, ahogy így szép lassan marék szám húzza ki, egyszer csak egy kis kígyó jön elő, aztán még egy, meg még egy, a végén egy egész kígyófészek lett kiszedve. Na, aztán nekünk se kellett többé megágyazni a kunyhóba! Azóta sem aludt itt senki, még édesapánk sem. Na, ott aludni mi sem akartuk, de megnézni azt Igen! Nem féltünk semmitől, de kígyó fészekkel bélelt ágyra nem vágytunk. Mikor már elegünk lett a kígyó történetből a lányokkal szedtünk egy kosár francia barackot. Ilyen arra mifelénk nincs, nem véletlen, mert dédpapa egészen Rijekáig utazott az oltóágért. Akkor Kati megkérdezte: - Dédpapa elment megnézni, hogy a macskapaprikás lábas oda ért-e Rijekába? A lányok egész hazáig ezen nevettek. A diófa alatt terítettek, hétköznap volt, de ünnepi ebéd, mert Margitunk jött meg ...

Apám fiatalsága

A vonaton boldogan emlegettük a nap eseményeit. Tele voltunk csodálatos élményekkel. Szerettük volna, ha ennek a napnak soha nem lett volna vége. Végre ott jártunk, amiről nekünk olyan sok szépet mesélt Anyu. Ő nem is tudott a szőlőhegyi kígyós történetről. Egymás szavába vágva meséltük el. Anyu csak szörnyülködött, lehet a dédapja azért volt mindig olyan paprikás hangulatban, mert a kígyók nem hagyták aludni. Útravalónak a mama abból a finom kenyérből rakott, amiből a reggelire kaptunk. Volt melléje kolbász is csomagolva, Katinak nem kellett a gereblyével lepiszkálni és a táskába elrejteni, hogy ehessünk belőle. A fenyőfákat sem kellett számolni unalmunkban, amik a vasutat szegélyezték. Kis idő múlva Apu kezdett el beszélni a gyerek koráról: 
- Nem szerettem otthon lenni. Ha csak tehettem elszöktem az anyai nagymamámhoz, aki Csökölybe lakott. Nagyon kedves volt velem, a legjobb falatokat nekem adta mindig. Nem kellett az istállóban aludnom, ott alhattam vele, bent a vackon. Nem a munka miatt szöktem el, mert azt bírtam, bármit csináltam, soha nem dicsértek meg, de ha valamit rosszul tettem, az ostorszíj nagyon hamar utolért. Nem az fájt, hogy dolgozni kell, hanem az, hogy a mostohám fia Pista, ha már át tudta lépni a küszöböt úgy, hogy nem esett el, akkor már az égig volt magasztalva. Néha arra gondoltam, hogy világgá megyek, de az világ vége mindig a nagymamám házánál ért véget. Ilyenkor ő mindig meg tudott vigasztalni. Kaptam tőle új ruhát, cipőt, de az addig volt az enyém amíg haza mentem: - Nem kő ez neked Józsim, csak tönkre tennéd ott a legelőn, odaadták a Pistának, aki a városba járt iskolába. Én meg mehettem az agyon foltozott széllel bélelt kis kabátba, még november végén is. Így kísértem a teheneket a legelőre. Mikor nagyon fázott a lában, beleléptem a jó meleg még gőzölgő tehén lepénybe, akkor kicsit megmelegedtek elfagyott lábujjaim. Aztán mikor nagyon fújt a szél, hordta a havat, volt lenn a legelőn egy öreg kiszáradt fűzfa, annak az odvában keresem menedéket. Mikor ide ért a háború, a mostohám úgy intézte, hogy a Pistának ne kelljen elmenni, engem vittek helyette, pedig ő idősebb volt nálam. Nem szerettem a fegyvert a kezembe fogni. Nagyon hamar fogságba kerültem, Csehországon keresztül vittek bennünket Németországba. Nagyon hosszú időn keresztül meneteltünk. Tél volt, a csizmáinkat elvették. Rongyokkal, zsákokkal volt becsavarva a lábunk, rengeteget éheztünk, ha kaptunk is valamit az olyan rossz volt, alig lehetett lenyelni. Már jó ideje, hogy úton voltunk, egy adódó pillanatban megszöktem. Gondoltam ettől még a halál is jobb lehet, ha kell, akkor inkább haljak meg. Bolyongtam abban a hatalmas rengetegben. Azt hittem, hogy az egész világ ilyen, hogy soha nem érek ki sehova. Fák rügyeit, bogyókat ettem, száraz ágakból, levelekből csináltam éjszakára menedéket. Tüzet nem rakhattam, féltem rám találnak. Már teljesen elvesztettem minden reményem, mikor egy faházikóra találtam. Félve közelítettem meg, és mielőtt oda értem volna, a kimerültségtől összeestem. Arra eszméltem, hogy egy kedves, ráncos arcú öreg néni tart a szám elé egy gőzölgő bögrét, finom tej illata egyből magamhoz térített. Pár korty után kezdtem ráeszmélni, hogy kis faházban vagyok. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de befogadóim szeretettel gondoztak. Mikor már erőre kaptam, kimentem az apókával az erdőbe, hoztunk haza fát. Aztán segítettem elfűrészelni, beraktuk a tető alá. A ráncos arcú kedves anyóka jó étellel várt bennünket mindig. Esténként, próbáltak a nyelvükre tanítani. Amire még most is emlékszek, az egy kis dal volt így hangzott: - Oh thannembo oh thannembo vitrozentrajner batten. Mi akner viczer vanesz náj, mi akner viczer vanesz náj vi trozen tajner batten. (Később kiderült, ez egy kis karácsonyi ének, és így ahogy most én leírtam Apu velünk is megtanította.) 
Kezdtük megérteni egymást, rajzokkal mutogatásokkal mindent el tudtunk magyarázni. Volt az udvarban egy kút. Az öreg apóka leengedett kötéllel, és én kitisztítottam a forrását, mert már nem tudtak húzni belőle vizet. Aztán ahogy múltak a napok egyre jobban hiányzott a szülőföldem. Kezdett hiányozni a homok, annak a földnek az illata, amit egy-egy ködös reggel után a bársonyos napsugár simogat, és nem csak a földet, az én arcomat is simogatja, mert ha reggelenként nem is simogatta meg senki arcom, hogy kelj fel Józsim, a napsugár ott kint a réten megsimogatta, és az olyan jó volt. Itt is simogat a napsugár, igaz nehezen talál utat a hatalmas fák között. A ráncos arcú anyóka, ha nem is a kezével, csak a szemével simogat, ez más, ez nem olyan. Nehéz szívvel, de valahogy a tudtukra adtam, szeretnék hazamenni. A két öreg szomorúan nézett, lehet titokban abban reménykedtek, hogy maradok, de átérezték az én fájdalmamat is, mert a szülőföld az olyan, ha egyszer hív, menni kell. Menni kell, ezer veszélyen át menni, mert nincs mit tenni. Napokig tartott a készülődés. Az anyóka egy szép gyapjú ruhát adott rám, az ujjával végig simogatta, és könnyek gyűltek a szemébe. Majd kihozott a szobából egy fényképet, olyan én-korombeli, kedves vidám fiú mosolygott rajta. Aztán a szívére szorította a képet, megértettem egyből, a fiúk volt. Aztán az apóka elmagyarázta, mindjárt a háború elején elesett. Így ismeretlenül is nagyon megsajnáltam a fiút. A két öreg most nekem adja a ruháját, és csak a fénykép marad nekik. Lehet abban reménykedtek, hogy a fiúk helyett a sors most egy másik fiút ad nekik, most pedig ez a másik fiú is elmegy. Mégis hagytak menni, és boldogok voltak, hogy legalább pár napi reménységet vittem a házukba. Nem sajnálták a ruhát, tudták jó célt szolgának vele. 
Indulás előtti napon kenyeret sütöttek, egy nagy hátizsákot tele raktak élelemmel. Az apóka fáradt remegős kezével rajzolt egy térképet, és kérte, házak közelébe ne menjek jó darabig, mert katonaszökevény vagyok, és azoknak nem kegyelmeznek. Sokáig öleltük egymást, még az én szemem is megtelt könnyel, pedig már nem is emlékszem mikor sírtam utoljára. Sokáig integettünk, és én elindultam lefele a lejtőn, emberek által nem járt helyeken. A vadak csapásait kerestem, figyeltem a fák mohos oldalát, hogy jó irányba haladjak. Mindig csak délnek kellett menni. Az élelemmel takarékoskodtam, éjjel barlangokban, száraz ágakból, levelekből készült menedékben bújtam el a nagy hideg elől. Megmentőim fiának a ruhája nagyon jó meleg volt, aztán én is csak meg-meg simogattam, ahol a drága kis ráncos arcú anyóka megsimogatta. Nagy szeretettel gondoltam rájuk. Néha arra gondoltam, lehet jobb lett volna ott maradni, de ilyenkor az a másik gondolat azt súgta, menni kell. Hosszú gyaloglás után, mikor már úgy gondoltam, hogy Magyarországon vagyok, elő merészkedtem az erdőből. Egy domb tetejéről láttam villanyoszlopokat, és messziről hallottam egy mozdony zakatolását is. Megvártam az éjszakát, akkor mertem csak előjönni. 
Jól gondoltam, már itthon voltam, egyre hevesebben kezdett verni a szívem ...

 

Az új barát

Mikor már minden elcsendesedett, semmi mozgás nem volt, lemerészkedett a búvó helyéről. Megközelítette az állomást. A hátizsákját nem vitte magával, arra gondolt, előbb csak körbenéz. Tehervagonok álltak az állomáson. Aztán hallja a magyar szót, örömében még a könnye is kicsordult. Voltak olyan pillanatok az elmúlt napokban, hogy semmi reménysége nem volt, hogy újra ezeket a fülének olyan nagyon kedves hangokat hallja, és most itt van, igaz ki tudja hol? Aztán hallja a vasutasok mozgolódását, majd hallja feléje a lépteket, ijedtében felkapaszkodott a vagonra, és elbújt a rakomány fa között. Alighogy elhelyezkedik, hallja a füttyszót, a vonat elindult. Te jó ég! Mit csináljak, ha leugrok, most hogy még nem megy gyorsan, észrevehetnek, ha rajta maradok, ki tudja hova megy a vonat. Éjszaka volt, nem tudott tájékozódni. Itt nem voltak fák, mint az erdőben, hogy nézze a mohos oldalát. Aztán eszébe jutott a hátizsák. Már nem volt benne sok élelem, de olyan nagyon megszerette, a két kedves öreget juttatta az eszébe mikor ránézett. A vonat egyre gyorsabban robogott, nem mert előbújni amíg világos volt az állomás közelében. Gondolta, lesz ami lesz, majd kiderül hova utazik. Csak a hátizsákot sajnálta nagyon. Aztán a sötétség és a gondolatai, a jó érzés, a tudat, hogy megmenekült, ellazította a napok óta félelemben minden pillanatban ugrásra kész idegeit. Elaludt, a vonat monoton zakatolása álomba ringatta. Álmában érezte a napsugár simogatását az arcán, egyszer mintha a Kati mamája, a szeretett mamája hangját is hallotta: - Józsim, kisfiam! Gyere lelkem, segíts behajtani a tyúkokat, aztán mi is eltesszük magunkat holnapra! 
Arra ébredt, hogy a zakatolás lassult, és árnyak suhantak el a szeme előtt, mintha valóban simogatnák az arcát. Pár perc elmúlt mire végre rájött, mi is történik vele most. A nap már magasan járt, az árnyak a vasút szélén lévő fák árnyai voltak, ahogy a vonat elment mellettük. Egy állomás közelében voltak. Kinézett a réseken keresztül, olvassa: Komárom. Ha nem is járt sokat iskolába, de tudta, mert a térkép mellett ült, és ahelyett hogy a tanító bácsit figyelte volna, mindig a térképen járt a tekintete. Tudta, hogy ez ott fenn északon van, és ha szerencséje van, akkor már a Dunán is átjöttek. Úgy is volt. A vonat megállt. Nemtudta mennyi ideje volt úton, már kezdett éhes-szomjas lenni, ha itt lenne most a hátizsák, nem volna bajban. A vonat áthúzott az állomáson. Kint állt meg, ahol már nem voltak épületek. Kicsit előmerészkedett a búvóhelyéről. Nem tudta mi tévő legyen, ha előjön, elfogják? Ki tudja mi történt azalatt, míg távol volt. Kezdett nagyon szomjas lenni. Akkor elhatározta, lesz ami lesz, nem maradhat itt víz nélkül. Leugrott a vagonról, és jó marék hóval tért vissza a kocsik közé, aztán még a vagonba is dobott fel, amit jó összegyúrt nagy hógolyóvá. Aztán visszament a búvóhelyre. Megnyugodott. Itthon van, most már szomjan sem fog halni, aztán majd talán valami élelemhez is hozzá jut. Kis idő múlva újra elindult a vonat. Most már az árnyékból meg tudta állapítani, hogy délnek, és keletnek tartanak. Álmos már nem volt, nézte a tájat. A messzeségben, hegyek tűntek fel. Próbálta maga elé képzelni azt az iskolai térképet, hogy is volt ott? Az ott talán a budai hegység lehet. Akkor talán Budapestre megy a vonat. Jaj, de nagyon messze vagyok, hazaérek én valamikor? Szerette volna már annak jó homokos földnek az illatát érezni. A nap már lemenőfélben volt, mikor egy nagy folyam mellett haladtak. Ez a Duna, gondolta magában, egyre több fény kezdett feltűnni minden irányból. Most már ott voltak annak a hegynek a lábánál amit pár órával ez előtt megcsodált. Sok magas ház közelében jártak. A fények olyan erősek voltak néha pislognia is kellett, mert nem volt ehhez szokva. Aztán a vonat nagy zökkenések közepette egy hatalmas üzemcsarnok felé haladt, majd megállt. A peronon meggyötört rongyos ruhában, munkásgyerekek várakoztak. Gondolta talán most van lehetősége, hogy elvegyüljön a gyerekek közt. Kicsit kirítt a szép gyapjú ruha, amit a kedves öregektől kapott. A nadrágszárát, és a kabát ujját feltűrte, a sapkáját jó a fejébe húzta, leugrott a másik oldalon, aztán odasettenkedett, és elvegyült a gyereksereg közt. Majd munkának láttak, ki kellett rakni a fát a vagonokból. Négykerekű hosszú kocsira rakták, párban dolgoztak. A fiú, akivel párba került, kis vézna erőtlen gyerek volt. Úgy rakodtak, hogy inkább ő felé essen a nehezebb rész, mert nagyon megsajnálta a gyereket. Őt is Józsinak hívták. Beszédbe elegyedtek. Aztán a fiú mondta: - Nem láttalak még eddig, új vagy? - Igen új. Többet nem mondott, félt, ha többet mond, ront a helyzetén. Kifogyott a fa, a munkás sereg indul az iroda felé, ahol a kezükbe számolták a járandóságot. Követte a fiút, ő is megkapta azt a pár fillért, gondolta most már éhen nem hal, ezért talán már tud venni valami harapnivalót. Aztán a fiú kérdezte: -Te hol laksz? - Még nem tudom, most érkeztem még csak jó messziről. - Nem tudta mit mondjon. 
- Hát, ha nincs hol aludni, jöhetsz hozzánk. Van hely ott a kamrában, aztán majd összehúzzuk magunkat. Szívest örömest elkísérte az újdonsült barátját. Sötét utcákon haladtak, az olvadó hólé néhol féllábszárig ért. Aztán végre megérkeztek, egy nagyon viharvert épülethez. Csendben, hogy az ott alvókat fel ne ébressze, barátja elmondta, hogy két hónapja kapott bombatámadást a házuk, a kisebb testvérei, és az édesanyja megmenekült, de a mamája ott maradt a romok alatt. Mire ki tudták ásni, már nem élt szegény. Az ép falak mellé tákoltak egy kis kamrát, Józsinak most ez az alvó helye. Egyedül ő tud dolgozni, mert a testvérei még kicsik, Édesapjáról már több mint egy éve nincs semmi hír. Aztán bementek, gyertyát gyújtott, és megkérdezte: - Éhes vagy? Csak egy kis kenyér van itthon, de adok belőle szívesen. Már hogy ne lett volna éhes, mikor egy napja hogy egy falat nem sok, de még annyi sem volt a szájában. Szép lassan ették a kenyeret, aztán elkezdtek beszélgetni. Most már nem félt feltárni titkát az új barátja előtt, tudta, hogy olyan akiben megbízhat ...

Újrakezdés

A kenyeret nagyon lassan ette, kicsi darab volt, és azt akarta, hogy sokáig tartson. Elmondta mi történt vele. Beszélt a két öregről, még jó, hogy sötét volt, és az újdonsült barátja nem látta könnyeit. Biztonságos helyen volt, végre nyugodtan aludhatott. Reggel mikor felébredt, már egyedül volt a kamrában. Nem mert mutatkozni, várta, hogy jöjjön a Józsi. Kis idő múlva meg is érkezett. Jó nagydarab kenyérrel a kabátja alatt. Aztán egy újság papírba becsomagolt szalonnát vett ki a zsebéből. Elfelezte, nekiálltak enni. Apu kérdezte, hol szerezte. Józsi elmondta, minden reggel megy ki az állomásra, és ha adódik valami munka, akkor nem tér haza üres kézzel. Apunak eszébe jutott hogy az este mikor beszélgettek, Józsinak vannak kisebb testvérei. Pár falatot evett, és mondta: 
- Köszönöm elég volt. Vidd be a kicsiknek! 
- Azoknak is vittem már, egyél nyugodtan, ha dolgozni szeretnél velem, kell az erő. Lenn a téren hallottam, hogy toboroznak embereket munkára. Jössz velem? 
- Igen, miért ne mennék! Elő vette azt a pár fillért, amit az este kapott, és nyújtotta a barátjának. Add oda édesanyádnak, biztosan szüksége van rá. Józsi kicsit szabadkozott, de aztán elvette a pénzt, és Apuval együtt elindultak a félig romokban heverő épület felé. Egy helyiségben volt mindenki. A legkisebb gyerekek olyan öt éves forma lehetett. Aztán a nagyobbak mind bent az ágyban voltak. Az édesanyjuk nagy gőzfelhőben a mosó teknő fölött hajladozott. A fiúk jöttére kötényebe megtörölte a kezét, és székkel kínálta Aput: - Ülj csak le nyugodtan gyerekem, Józsim mondta már, hogy kerültél ide. Látod, velünk is mi történt, itt vagyunk, a nyomorúságos helyzetünkbe. Minden odaveszett. Keze fejével megtörölte könnyes arcát. Drága édesanyám is ott maradt a romok alatt. A gyerekeknek egy öltözet ruhájuk van, ma épp kimosom nekik, addig ágyban kell maradni nekik, míg meg nem szárad. Nagy szerencse, hogy itt van nekem ez a szorgalmas fiam, azzal oda ment és megsimogatta a fia fejét. Hallgatom a beszéded, somogyi vagy ugye? Én már rég elkerültem onnét, de a szavak hangzása megmelengeti a lelkem. 1926-ban jöttünk fel Pestre. Ide hozott a munka bennünket. Drága jó férjem Csepelen dolgozott, amíg el nem vitték a frontra. Most meg már egy éve, semmi hír felőle. Jaj, Istenem merrefelé lehet él-e még vajon? Odajárt már Józsim is Csepelre, de aztán mióta ideért a front, nincs mit csinálni. Talán most lesz majd valami munka, délután kell menni az eligazításra. Aztán Józsi vette át a szót: - Elmehettünk együtt lehet, neked is akad valami dolog. 
Apunak nem volt szándékában Pesten maradni, de semmit nem tudott arról, hogy mi történhet vele, ha haza megy. Katonaszökevény volt, a háborús időkben ez súlyos büntetéssel járt. Így jónak látta, ha marad. A gyerekek nyakig betakaródzva, csendben hallgatták a beszédet. Majd a nagyobbak kíváncsian kérdezték: - Milyen volt az a nagyerdő ahol a nap is alig talál utat a földig? 
Apu odaült az ágy szélére, aztán elmesélte a szökése történetét. A gyerekek néha kérdeztek olyan dolgokat, amit nem értettek meg. Józsi édesanyja folytatta a mosást. Közben a sparhelten főtt az ebéd. Káposzta illattal volt teli a kicsi szoba, a meleg mosóvíz párájától az ablak tejfehér volt. Józsi az ujjával megpróbált olyan hegyet, erdőt, rajzolni a párás ablakra, amiről Apu mesélt. A mosás elkészült, gyerekek ruhái a sparhelt közelében száradtak. Az ebédet a gyerekek az ágyban ették meg. Apuék az asztalnál, Józsinak az anyukája a sparhelt karzatjára támaszkodott és a lábasból kotorta ki a maradékot. Ebéd után elindultak. Messze volt a Csepel-sziget. Az egész városon át kellett menni. Józsinak nem volt nehéz, már ezerszer megtette ezt az utat. Apu alig tudta követni. Néha megállt, nézelődött. Józsi kereste a mellékutcákat. Mivel Apunak nem volt semmi igazolványa, jobb volt elkerülni a járőröket. Megérkeztek a gyárba. Józsi bement egy irodába, hamarosan intett Apunak hogy jöjjön ő is be. A munkavezető egy komor tekintetű szigorú ember volt. Megkérdezte Aput, hogy tud- e bánni a szerszámokkal, Apu ijedtében nem is tudta mit mondjon, fejsze, fűrész, kasza, kapa, volt a kezébe, más nem. Aztán nem szerette volna nehéz helyzetbe hozni a barátját, így inkább megmondta, hogy nem dolgozott még, de nem ijed meg semmi munkától. A komor tekintetű vezetőnek tetszett, hogy meg merte mondani az igazat: -Jól van Józsi, kapsz egy hetet hogy, megmutasd, tudod-e csinálni! Kikísérte őket a gépek közé. 
Idős, nagy bajuszú ember mellé állították be. Kapott hatalmas nagy villás kulcsokat, és a nagybajszú ember megmutatta mit kell csinálni. Apu tele volt akarással, nem hagyhatja cserben az új barátját! Meg aztán mennyivel kisebb, mint ő. Nehezen indult meg némelyik csavar, ilyenkor kalapáccsal rá kellett ütni néhányszor. Volt, amikor odajött hozzá a nagy bajuszú, megkérdezte: - Na, fiam, hogy megy, szólj ám csak Miska öregapádnak, ha nem megy! - Hát az meg ki? - Hát ki lenne más, Én! Aztán barátságosan megveregette Apu hátát. Apu maga elé nézett, aztán belegondolt, Miska? Remélem nem olyan, mint a mostohám, mert azt is Miskának hívják. Akkor gondolt csak rá, olyan sok minden történt, vajon mi van velük, ki dolgozik most helyette, ki a szolga? Aztán egy csengő hangos zaja szakította félbe elmélkedését: - Gyere Józsi fiam, megesszük a vacsorát. Apu magában boldogan elmosolyodott, "Józsi fiam", ezt nem hallottam a mostohám szájából. Még is csak jó, hogy itt maradtam. Csak a nagyanyámat sajnálom, szegény hányszor az eszében lehettem. Leültek a gépek mellé, és elővették az újságpapírba becsomagolt kenyeret, volt, akinek volt hozzá egy kis darab szalonna is. Náluk nem volt még kenyér sem. A nagybajszú Miska letört az övéből egy-egy darabot, aztán odanyújtotta a két gyereknek, majd megkérdezte Józsit: - Apádról még most sincs semmi hír? - Józsi szomorúan válaszolt, nincs. Aztán újra megszólalt a csengő, ami a munkára hívta őket. A nagy bajuszú ahányszor elment arra annyiszor szólt egy-egy szót: - Jól van fiam, így kell ezt csinálni. Bele jössz te ebbe, mint kiskutya az ugatásba. Mire letelt a műszak Apunak tele voltak az ujjai 
vízhólyaggal. Nem panaszkodott senkinek, inkább úgy rakta a kezét, hogy ne lássák. Hazafelé is arra mentek ahol nem kellett félni, hogy járőrökbe botlanak. Józsi édesanyja sült krumplival várta őket. A gyerekek már mind aludtak. Csendben susmorogtak, Józsi édesanyja kérdezte mi van a gyárban, milyen munkát kaptak. Akkor Józsi szomorúan elmondta, a gépeket szerelik le, elviszik. Ki tudja hova? Ezt nekik nem mondják meg, mi lesz, ha meg jön az apja, hol lesz nekik majd munka? ? Mi vár ránk? 
Nagy csendben csak a sóhajtások hallatszottak, Józsi édesanyja elfordult, hogy a fiuk ne lássák a könnyeit ...

 
 

Mindörökké, ámen! 
 

Apu annyira belemerült a történet elbeszélésébe, hogy pillanatok alatt beérkezett a vonat Pulába. Nagyon sajnáltuk, hogy befejezte a mondókáját, de megígérte, hogy folytatja, mihelyt alkalom lesz rá. Már az úton hazafelé nyaggattuk, azt mondta nem lehet úgy mesébe kezdeni, hogy mi meg szaladgálunk összevissza. Mert a hosszú utazás alatt, nem mozogtuk ki magunkat, nem az egyhelybenüléshez voltunk szokva. Másnap reggel mikor felébredtünk, kerestük Aput, de már nem volt otthon. Korán reggel szolgálatba ment. Anyut kértük, hogy folytassa, azt mondta, hogy ezt még ő sem hallotta. - Legyetek türelemmel lányok, majd adódik alkalom. 
Aznap már otthoni játékra sem volt idő, mert lehetett menni a másodvetésű kukoricát kapálni. Azóta a nagy vihar óta nem is voltunk a határban. Még most is nyoma volt az áradatnak. A kukorica elég satnya volt, nem sok remény maradt a betakarításra. Szomorkásak voltunk, nem volt úgy jó dolgozni, ha nincs gyümölcse a munkának. Anyu, hogy jobb kedvre derítsen bennünket, elkezdett mesélni a gyerekkoráról. Télen, mikor a mezőn nem volt munka, iskolába jártak. Nagyon szeretett járni. Akkor tudott csak gyerek lenni, nem kellett a kistestvéreiről gondoskodnia. A legkedvesebb barátnőjét is Margitnak hívták. A tanító úr, karácsonyra egy színdarabot készített az iskolába járó gyerekekkel. A színdarabba is barátnőt játszottak. Kicsit szomorú történet volt. Mert a végén az egyik lánynak el kellett utazni. A ruháikat maguk alakították át. A próbákra esténként került sor. Sötétben mentek az utcabeli gyerekekkel. Ők a barátnőjével nem voltak félősek, de volt egy pár gyerek, aki félt a sötétben. Kigondoltuk a barátnőmmel megtréfáltjuk őket. Egyik este vittünk magunkkal hazulról fehér lepedőt és elbujtunk a szentháromság szobornál. A faluban szinte mindenki katolikus volt, és mikor a szentháromság szobornál elhaladtak az emberek, gyerekek köszöntötték a szobrot, "Dicsértessék a Jézus Krisztus ". Mikor odaértek az utcabeli gyerekek és köszöntek a szobornál, mi a fehér lepedőbe letakarva ott a szobornál visszaköszöntünk: "Mindörökké ámen " 
A gyerekek futásnak eredtek, még hátra nézni sem mertek. Margit és én elrejtettük a lepedőt és mentünk próbára. Az iskolában az ijedt gyerekek mesélik nagyban a történetet, mikor odaértünk. Tanító Úr, kérdez minket is, hogy nekünk is visszaköszönt a szobor? Mi meg, mint aki semmit nem látott, hallott, csak álmélkodtunk. Vége volt a próbának, előre siettünk és megint visszaköszöntünk a gyerekeknek. Szegény gyerekek hazáig futottak, Margittal jól kinevettük magunkat. Még jó párszor eljátszottuk, esténként, később már a gyerekek nem mertek egyedül jönni a próbára. Mikor észrevettünk, hogy kíséri őket valaki akkor nem mutatkoztunk, és lassan nem akartak hinni a gyerekeknek, hogy a szentháromság szobor visszaköszönt. Egyik este megyünk a Margittal nálunk megint a lepedő, hogy majd ha jönnek a gyerekek és felnőttek nélkül lesznek, újra megijesszük őket. Oda értünk, aztán mi is köszönünk, mint mindig "Dicsértessék a Jézus Krisztus " erre a szobor Mindörökké ámen. Na, akkor aztán megiramodtunk ám mi is a Margittal! Az iskoláig meg sem álltunk. Még ott is remegett a lábunk. Egy szót sem mertünk mondani. Csak egymásba kapaszkodva vártuk a többieket. A többiek odaértek, de nem mondanak semmit. Így mi sem mertünk előhozakodni a történettel. Vége lett a próbának, Margittal már nem sietünk annyira, mint máskor. Megvártuk szépen, hogy mindenki elmenjen. Aztán elindultunk. Odaértünk a szoborhoz, egymás karjába karolva, suttogva köszönünk. Akkor a szobor mögül hallom édesapám hangját: - Mindörökké ámen, Lányok. Elkezdtünk nevetni mindhárman. Kérdem édesapám: - Honnét tudta, hogy mi vagyunk. 
- Hát már hogy ne tudtam volna! Nincs meg ilyen bátor talpraesett lány a faluban. Mikor legelőször hallottam, hogy beszélték a faluba a történetet, rögtön tudtam, de hagytalak benneteket kicsit játszani. Azóta is sokan még kétszer is köszöntek a szobornak, hátha visszaköszön. A színdarabot a Tanító úr átírta, belekerült a visszaköszönő szentháromság szobor is, de azt csak édesapám és mi tudtuk, hogyan is történt mindez. 
Közben kiértünk a sor végére, a kapánkon a napsugár meg-megcsillant. A munka gyorsan haladt, a föld jó porhanyós volt, gaz sem volt sok. Máskor egy hétig is betartott, most két nap alatt elvégeztük. A répa helyére csalamádénak való kukorica került. Azzal nekünk nem volt dolgunk. Apu úgy ment szolgálatba, hogy nem volt idő folytatni a történeteket. Egyik nap örömmel mondta, hamarosan utazunk Kutasra, Anyu húgainak az esküvője lesz. Alig vártuk, mert tudtuk akkor majd újra lesz idő a vonaton. Számoltuk a napokat, mennyit kell még aludni addig ...

Csöbörből vödörbe 
 

Bizony sokat kellett várni az utazásra. Minden nap megkérdeztük: - Mikor megyünk? Apu tudta, nem a lakodalomba kívánkozunk annyira, történetet várjuk. A mezőn is vissza volt még a második kapálás. Egyik nap reggel jött meg a szolgálatból, mi meg a mezőre készülődtünk, azt mondja Anyunak: - Ne vidd ma el ezeket a lányokat magaddal. Gyorsabban tudsz haladni, nekik is jól jönne egy kis pihenés, meg aztán úgyis olyan keveset vagyok velük. Anyu jó ötletnek tartotta. Készített gyorsan egy kis lisztestercet, az volt a leghamarabb kész. Elővett egy baracklekvárt, mert azzal szerettük enni. Megfésült bennünket, és elindult a mezőre. Mi Katival nagyon boldogok voltunk. Apu kicsit fáradt volt az éjszakai szolgálat után, ledőlt az ágyra, és kicsit elszunyókált. Csendben kimentünk a diófa alá játszani. Legújabb játékom nekem az volt, hogy téglaport csináljak. Irtó jó szórakozás volt. Összeszedtem különböző színű tégladarabokat, és azt egy darab éles vassal kapargáltam, amíg elegendő por nem lett. Nagy lapuleveleket gyűjtöttem, és arra szortíroztam a szép különböző színű téglaporomat. Mikor már minden színből volt elegendő, akkor jártam körbe, és árultam a téglaport. A vevőim a tyúkok voltak, csipegették, a végén már a lapu levelet is elcsipkedték. Akkor kezdtem elölről. Lementem az útra dirib-darab téglával és lapu levelekkel tértem vissza. Folytatódott a kaparás a darab vassal. Csodaszép volt, ahogy egymás mellé raktam a különböző rózsaszínt, pirosat, bordót, narancssárgás színűt. Jó volt a tapintása a finom pornak. 
Kati közben a tyúkokat tetvészte. Ki nem állhatam, mikor tetvesek voltak, a kezembe sem tudtam volna fogni őket, ő meg nagy élvezettel csinálta. Behajtotta őket az ólba, aztán ott az ólajtóba leült, és egyenként megtetvészte, a két hüvelykujjával nyomta agyon a tetüket. Azok leginkább a tyúkok fején voltak, mikor eggyel végzett, elengedte, és vette ki az ólból a következőt. Mikor már az összes tyúk meg volt tetvészve, beszórta a tyúkólat hamuval. Mikor ezzel foglalatoskodott, még a közelbe sem szerettem menni. Közben meg is éheztünk. Apu is kipihente magát. A lisztestercet, úgy hidegen ettük most is, a diófa ágain. Meleg nyári nap volt, a bádog fürdőkádban jól felmelegedett a víz, lubickoltunk benne, míg meg nem untuk. Mikor ráuntunk Apu kivitt a szilvásba egy plédet, és mi is vele mentünk. Ha nem is mondta, tudtuk mi következik. Lehevertünk és vártuk a folytatást. 
Apu hóna alá befészkeltük magunkat, és elkezdte: - Már jó ideje, hogy jártunk a gyárba. Józsival jól kijöttünk. Látta a sok vízhólyagot a kezemen, odaadta a kesztyűjét, a munkavezető meg volt elégedve a munkámmal. Később a barátom közelében dolgoztam, sokat segítettem neki, mert fiatalabb, gyengébb volt nálam. A fizetésem nagy részét az édesanyjának adtam, ő gondoskodott énrólam is. Mikor a ruhám mosta, a férje munkásruhájából keresett, amit fel tudtam venni. Az üzemcsarnokban már mindent lebontottunk. Már kinn az udvaron lévő szerkezetekre került a sor. Nekem nem volt nehéz a munka. Esténként a Józsikis testvéreivel játszottunk. Ilyenkor éreztem milyen jó, mikor sok testvére van valakinek, én otthon a Pistával soha nem játszottam, nekem mindig dolgozni kellett, ő meg a könyveket bújta. A gyerekek megkedveltek, és én is őket. Jó volt Józsiéknál, de kezdtem érezni megint a szülőföld hiányát. Gondoltam, ha az udvaron végzünk a bontással, megpróbálok hazajutni. Már csak egy-két vasgépezet volt, mikor egy katonai teherautó állt meg az udvaron. Fegyveres katonák ugrottak ki. Bennünket az autó mellé állítottak, kérték mindenkitől az igazolványt. Akinek nem volt, külön sorba állították. Jópáran voltunk, akinek nem volt. Józsi ijedten nézett felém. Szeretett volna segíteni rajtam, de a legkisebb mozdulatra a katona a fegyveréhez nyúlt. Minket kiknek nem volt igazolványa, feltuszkoltak a teherautóra. Lecsukták a ponyvát, és elindultunk. Sötétedéskor állt meg először a teherautó. Egy erdő szélén voltunk, a fegyveres katonák tereltek bennünket hogy, intézzük el a dolgunkat, utána kaptunk egy darab kenyeret, és egy tömlőből ihattunk. Nem tudtunk hol lehetünk, az idősebb férfiak találgatták, biztos a ruszkikhoz visznek bennünket. Feltuszkoltak újra, és a teherautó folytatta az utat. Mi fáradtan egymásnak dőlve néha, el-el kumtunk. Ijedten kaptuk fel a fejünket mikor ráeszméltünk mi is történik velünk. 
Már a napok teljesen egymásba folytak, de még mindig úton voltunk. Nagy erdők közt láposokon keresztül haladtunk. Elértünk egy hatalmas folyamot most újra az iskolai térkép jutott az eszembe. Ez a hatalmas víz, biztosan a Volga lehet. Aztán megállunk. Magas kerítés vette körbe azt a pár barakkot ahova betoloncoltak. Már volt ott jó pár ember. Jöttünkre felcsillant fáradt, fénytelen szemük. Mikor a katonák kimentek, csak azután mertek megszólalni: Kérdezték mi hír van Magyarországon? 
Elmondtuk, hogy a háború még tart és miként kerültünk ide. Ők már jó ideje itt vannak. Egy közeli kőbányában dolgoznak. Az ennivaló nagyon kevés, és alig ehető. Látszott is rajtuk, mert nagyon soványak voltak. Én az ablak mellett találtam helyet magamnak. Aznap már megvolt a vacsora, így mi éhen maradtunk. 
Éjjel végre nem zötykölődtünk, de mégsem jött álom a szememre. Mi lesz velem itt a messzeségben? Már csak pár nap kellett volna, hogy hazajussak. Most minden kezdődik elölről. 
Reggel még sötét volt mikor az ébresztőt fújták. Követtem a mellettem lévő szakállas, kócos, szakadtruhás társam. Egy hosszú vájúnál mosakodtunk. Aztán az ágyam mellett találtam csajkát, amivel beálltam a sorba. Egy darab kenyér és valami gusztustalan lötty volt a reggeli, legszívesebben kilöttyintettem volna, de az előttem álló csendben rám szólt: - Szokj hozzá, mert nem lesz erőd a munkákhoz. Szemem jól összeszorítottam, aztán egy szuszra lenyeltem. Kezdett világos lenni mikor kikísértek bennünket a kőbányához. Egy csákányt adtak, és megkezdődött egy újabb nagyon nehéz fejezet az életemben ...

 

Szökés

A csákánnyal egész nap törni kellett a követ. Ha valaki megállt a fegyveres őr rögtön ott volt és az ostort lengette. Nagyon hosszú volt a nap. Délben egy darab kenyeret kaptunk és pár szem főttkrumplit. Alig hogy megettük, már kezdtünk dolgozni. A közelben egy sovány öregember dolgozott, ha távol volt az őr beszélgettünk. Somogyból való volt. Nem messze az én falumtól. 
A tudat, hogy itt a közelemben egy földim van, segített, erőt adott, éreztem nem vagyok egyedül. Palinak hívták. És csak a soványsága és szakálla miatt gondoltam öregnek, nem volt még negyven éves. Már egy éve volt itt. Falujában felesége és hat gyerek várja. Semmit nem tud róluk. Én is elmondtam a történetem. Pali már nem is gondolt szökésre: - Aki megpróbálta, mindig visszakerült, zárkába rakták, és meg is kínozták, hallottuk a keserves jajveszékelésüket. 
Március volt, de még kemény fagy volt. Napkeltétől napnyugtáig dolgoztunk. A követ, amit kitermeltünk minden nap elvitték nagy teherautóval. A kőbánya egy óra járásra volt szállásunktól. Szegényes fából készült házak voltak az út mellett. Magas kőalapra épültek, minden háznál voltak melléképületek, istállókból hallani lehetett, ahogy a jószágnak enni ad a gazda, vagy éppen tragacson ganyét tol ki, és rakja a gőzölgő ganyédombra. A szénakazlak nagyon laposak voltak, látszott hosszú volt a tél. A berkekben még sárgásszürke volt a fű, ha nem iparkodik a tavasz, éhesek lesznek szegény jószágok. Visszaértünk a barakkba. Aki már régóta itt volt jobban elfáradt, ment lepihenni, mi a friss erőnkkel, még nem kívánkozunk az ágyba. Kis csapatokba verődve hallgattuk egymás történeteit. Egy kolomp jelezte a vacsora érkezését. Most tudtam csak igazán értékelni azt a keveset, amit otthon a mostohámtól kaptam. Sötét, sós, meleg leves, nagyon kevés, valami krumpliszerű úszkált benne. Egy darab kenyér, de jó fekete, és olyan kemény, hogy majd beletört a fogunk. Egy részét a levesbe raktuk, a másik részét este elmajszoltuk. Pali is abban a barakkban volt, ahol én. Volt üres ágy a közelében, oda hurcolkodtam. Egy gondolatunk volt, ő is arra a jó illatú sárga homokra gondolt, ilyenkor tavasszal, de jó is volt mezítláb csatangolni a harmatos mezőn, nálunk már biztos kihajtották a jószágot a legelőre. Vajon az otthon maradottak, gondolnak ránk? 
Mikor nem tudtunk aludni, emlegettük a régi dolgokat, jókat nevettünk, ha mindketten ismertük az esetet. Korpád nem volt messze, talán tizenkét kilométer. Aztán meg a sok beszélgetés végén kiderült, nagyon távolról rokonok is vagyunk. Már egy hete hogy, ott voltam, érkezett egy újabb teherautó. Az érkezők elmondták, hogy talán már nálunk fel is szabadult az ország. Már a nyugati határnál volt a front. Az oroszok, akit tudnak, hoznak ide kényszermunkára. Az új emberek hoztak egy kis vidámságot. Jó volt az a tudat, hogy aki otthon van, már biztonságban van. Kezdett egyre melegebb lenni. Tavaszi záporok lemosták a szürkeséget, nyomában üde zöld fű napról napra szépen ellepte a berket. A fák pár nap alatt rügyekbe pattantak. Az utak szélén is volt mindenhol valamilyen fa. Jövet menet csipegettem a friss rügyeket. A fűben sóska, tejesgaz, tyúkhúr, és sok más gaz volt, amit otthon a disznóknak szedtünk. Minden nap ettem belőle. Palit is rábeszéltem, még a zsebünkbe is raktunk, és amikor éhesek voltunk azzal csillapítottuk éhségünket. Néhány orosz szót is megtanultunk. Köszönni, kérni, számolni. A fák virágba borultak tavaszi zsongás lüktetett mindenfelé, a sok szorgalmas méh egész nap járta a rétet, mezőt. Ebédkor néha kicsit elfeküdtünk a fűben, a rét a fák olyanok voltak, mint otthon. Ilyenkor felültünk arra a felhőre, ami épp hazafelé tart. Ha becsuktuk a szemünket, meg is érkeztünk, pár pillanatig otthon voltunk. Az riasztott vissza a valóságba, mikor az őr elkiáltotta magát: - "Dáváj"! Ilyenkor délután jobban ment a munka, segített az a kis otthonlét. Hazafelé a rétről akkor jöttek a tehenek is, amikor mi. Köszöntünk az utcán az embereknek. Javarészt csak nők és gyerekek voltak, vagy egy-egy nagyon idős férfi. Kedvesen visszaköszöntek, mosolyogtak. Lassan járt az idő. Egyfolytában azon eszeltem, hogyan lehetne megszökni. Pali megpróbált lebeszélni, de én nem tágítottam. Kértem jöjjön majd velem. Nem akart. Azt mondta látta, hogy kínozták meg azokat, akik megszöktek, és visszakerültek. Már javában nyár volt. A kőhegy akkora volt, hogy ha száz évig azt csákányoljuk, akkor sem fogy el. Amikor eljött a nap, hogy lelépek, elköszöntem a Palitól. Hazafelé mentünk, épp egy zápor ért bennünket utol. A tehenek is akkor jöttek meg a legelőről. A munkásosztagot három fegyveres kísérte. Én már hetek óta terveztem a szökésem. Számolva nem voltunk sohasem. Szemmel volt tartva a kőbánya, a menetelés és a barakk. Ahogy így megyünk haza, a házaknál a kapuk nyitva voltak, hogy a jószág be tudjon menni. Már rég kinéztem azt a házat. Egy idős néni, és három gyerek várta a hazatérő teheneket. Mikor köszöntünk, kedvesen visszaköszöntek. Ma pont akkor értem a házhoz, mikor a tehenek, az eső esett én a tehenek közt bementem az udvarra. A tehenek egyből be az istállóba én velük együtt. Sikerült észrevétlenül bemennem. A menetelők közt egyedül a Pali vette észre, hogy leléptem. A ház lakói sem vették észre az érkezésem. Elbújtam az istállóban. Kicsit később jött a néni tehenet fejni, majd dobott nekik egy vella szénát, aztán becsukta az ajtót. Hatalmas kő esett le a szívemről. Józsi! Talán másodszor is megmenekültél. Felmásztam a padlásra. Befészkeltem magam a szénába. Álmomban már a rinyakovácsi istállónk padlásán jártam. Mostohám bökdösött a vellanyéllel: - Hej, te hétalvó, ébredj! Hajtsd ki a teheneket a legelőre! ...

Várakozás

Talán Apunak a dallamos hangja, de az is lehet a széna illata álmot hozott a szemünkre. Kellemes kesernyés füst illata szállt a szilvásban. Anyu hazaért a mezőről, látta mindenki alszik, tüzet rakott, hogy vacsorát készítsen. A mezőn elvégezte a kapálást. Most már a betakarításig csak a szőlőkben lesz munka. Dobott egy kis csalánt a malacok elé, ne réjanak. Szedett a kertben paprikát, paradicsomot, hagymát, krumplit, rakott fel egy jó nagy lábas lecsót. Gondolta, ha marad belőle jó lesz a táskába elpakolni. Már kész volt a vacsora, mikor felébredtünk. Apu simogatta a hajunkat: - Na, kis kíváncsiskodók, mire emlékeztek? 
- Arra még emlékszem, amikor felment a szénapadlásra, és olyan jó illat volt ott. – mondtam. Kati is akkor tájt kezdett elaludni, mint én. Apu akkor azt mondta: - Nem maradtatok le semmiről, mert azután én is elaludtam. 
Anyu kuporodott oda hozzánk, én rögtön oda bújtam, mert már nagyon hiányzott a szopizás. Beszélgettek, Anyu örömmel mondta, elvégezte a kapálást. Most kicsit megpihenhet. Hétvégén szombaton lesz a lakodalom Kutason. Legalább nem azon kell járjon az esze, hogy a kapálás meg nincs kész. Mi hallgattuk, és örömmel kuncogtunk egymásra, de jó megint utazunk. Befelé menet már megelőlegezték az utazást és a pléd sarkát összefogva, mi beleülhettünk. Ketten már jó nehezek voltunk, néha leért a földre, és a fenekünket csikálta a fű. Felmásztunk a diófára, azután Anyu feladta a tányérkáinkat. Anyuék is ott kint ettek a partoldalban ülve, tányérral az ölükben. A lecsót mindenki a kenyérrel mártogatva, törölgetve ette, nem kellett hozzá villa. A vacsora végénél a kis bádog poharakban a vizet is felnyújtotta Anyu. Este sokat szaladgáltunk, lejöttek a szomszéd fiúk, és a Magdi is eljött, így öten már jobb volt minden játék. Fogócskáztunk, bújócskáztunk. Már olyan sötét volt, hogy ha nem kötöttük be a szemünket, akkor is nehéz volt megtalálni a másikat. A gyerekek Anyukája kiabált: - Pityu, Józsika, ti ott akartok aludni a szomszédban? 
Olyan jól játszottunk, sajnáltuk, hogy vége a napnak. Közeledett az utazás. Apu nem kapott szabadnapot és a szolgálat úgy jött ki, nem tudott velünk utazni. Gyékényesre vitt egy szerelvényt. Kicsit később érkezik majd, mint mi. Elszomorodtunk, szerettük volna, ha mesél. Megvigasztalt bennünket, hazafelé együtt jövünk majd. Anyu reggel megetette a jószágot, mi is reggeliztünk és a későbbi vonattal elutaztunk újra Kutasra. A szokásos gumicsizmában menés most sem maradt el. A harmatos réten még a szoknyánk alja is vizes volt. Most egy új bakter volt a Jenő bácsi, a régiektől már megszoktam a szememmel való macerálást, de őt még nem ismertem nem tudtam mivel tudok visszafelelni. Mikor Anyu ránk adta a szandálunkat megigazította koszorúba font hajunkat, hát jött is ez a Jenő bácsi, aki egy kicsit nehezen találta a szavakat: - "Te, te-te lány, ne-nem mostad me-meg a sze-szemed" 
Összeráncoltam a homlokom, aztán kapóra jött, hogy így dadogva beszél. Visszaszóltam: 
- Maga meg nem tanult meg beszélni. 
Anyu kicsit oldalba bökött, nem tudtam, hogy miért, jól mondtam e vagy rosszul. Még mielőtt Jenő bácsi szóhoz tudott volna jutni, máris rákezdtem: 
- Megmostam! Nem bokszos és cigánylány sem vagyok. Maga meg mossa meg a száját. 
Anyu meg szólalni is alig tudott. Aztán szerencsére berobogott a négyhuszonnégyes hatalmas füstfelhővel. Felszálltunk, aztán én tüntetőleg előre mentem emelt fővel. Magamban boldogan nyugtázva, hogy Jenő bácsi mostanában nem akarja a szememet emlegetni. Anyu a vonaton kicsit megpirongatott, de mindezt mosolyogva, de azért nem akart lovat adni alám, gondolom örült is, hogy nem sírtam el magam, mint máskor. Sokan utaztak a vonaton, csak Kaposvár után találtunk ülőhelyet. Katival kezdtük számolni az út mellett lévő fenyőfákat. Most már én is el tudtam számolni húszig. Kati meg már harmincig. A vonat olyan gyorsan ment, hogy a számokat csak úgy daráltuk: - "Tizenetizenketizenhátizenné, mert ha végig mondtuk volna, nem lett volna idő az összesre. Hamar beért a vonat Kutasra. Várakoztunk kicsit az állomáson, vártuk Aput, aki Gyékényes felől jött kis idő múlva. Belegbe keresztezték egymást a vonatok, az meg itt van a közelben. Anyu addig újra elmesélte azt a bizonyos nyúlpaprikást, mi nagyon szerettük hallgatni ...

Szeptember

 

Közben megérkezett Apu a kormos szenes, fekete munkásruhájában. Anyu szatyorban hozta az ünneplőjét. A bakterház mellett volt egy kerekes kút, megmosakodott és átöltözött. Elindultunk a lakodalomba. Mamáék előtt az utcán volt felállítva a hatalmas sátor. Mellette egy kisebb sátorban főztek az asszonyok. Nekünk irtózatosan tetszett bent a sátorban az asztalok alatti bújócskázás, jó pár gyerek volt, és hamar összebarátkoztunk velük. A rezesbanda rázendített. Elindultunk az utcán a templomba. Kati én és pár másik kislány a menyasszonyok után, Panni ment elől a vőlegényével, utána Ági a vőlegényével. A lakodalmas menet érkezésére, az utca lakói mind kijöttek. Rozmaringos boros üvegből kínálták a férfiakat. Fehér abroszba takart kalácsot kosarakból asszonyok kínálták a kíváncsiskodó gyerekeknek. Olyan sokan voltak, alig fértünk be a templomba. Kati nagyon unta magát, bújócskázni szeretett volna a padok közt. A végén Apu kiment vele a templom kertbe játszani, mert ő is elunta magát. Meg azután nem volt nagy barátságban a papokkal ő sem. Már én is vártam, hogy vége legyen, mert hiába bújtam Anyuhoz, csak a hajam simogatta, és azt mondta itt nem szopizhatok. Addig nyahorogtam míg mi is a templom kertbe kötöttünk ki. Nagy hársfák alatt találtunk kis nyugalmas helyet. Apu és Kati is oda jöttek, akkor Anyu elmesélte: - A háborúban lebombázták a templomot is, a mi házukat is eltalálta egy bomba. Szerencsére senkinek nem lett baja. Az uraság pincéjében voltunk a bombázások alatt, Édesapámmal reggel és este mentünk haza a jószágot ellátni. Sokszor süvített a golyó a fejünk mellett. Egyik alkalommal, amikor mentünk haza a kálvária után, egy fiatal orosz katona feküdt. Sebesült volt, hallottam, hogy a keservesen panaszkodik. Odamentem hozzá, a fejét feltartottam kicsit, simogattam a haját, már szólni nem tudott, de a szemével hálásan nézett rám. Pár perc múlva aztán nem lélegzett tovább. Fehér zsebkendőmmel letakartam a szemét. Hazamentünk ásóért, és ott temettük el a fűzfák közelében. Nagyon sajnáltam szegényt. Mire a történetnek vége lett, kezdtek kijönni a templomból az emberek. A rezes banda rázendített újra. Mi a sor végére maradtunk, szerettük volna megnézni a kis katona sírját. Anyu az út szélén tépett pár szál virágot, és egy kicsit elidőztünk a sírnál. Már csak otthon értük utol a menetet. Kezdtek elhelyezkedni az asztaloknál. Mindenki éhes volt már. A húslevessel kezdődött, majd sült, rántott húsokat rakták az asztalra, rizs savanyú uborka, káposzta következett. Mindent szerettünk volna enni, de már a levessel jóllaktunk. Elmehettünk játszani. Megkerestük a pajtásainkat, és az asztalok alatt bújócskáztunk. A zenészek csak addig álltak meg, amíg ettek. Nekünk sajnos hamar el kellett jönni, mert indult a vonat. Elköszöntünk az összes rokontól, jó időbe tellett, mire a végére értünk. Én már elbújtam Apu mögé, mert nagyon nem szerettem a sok szúrós bajuszú, bagószagú embert. A vonaton hazafelé egyből elaludtunk, a sok futkározásban elfáradtunk. Mikor Pulába értünk sajnálkoztunk, hogy elmaradt a történet folytatása, Apu vigasztalt bennünket, ne féljetek, bepótoljuk majd. 
A következő napokban, Anyuval Dombóvárra mentünk. Katinak kellett vásárolni, mert hamarosan iskolába megy. Minden nap csak azt emlegette, már várta nagyon. Iskolatáskát, tolltartót, ceruzát kapott. Én sírtam, hogy miért nem kapok. Eddig ilyen még nem volt, amit neki vettek, azt én is megkaptam mindig. A végén Anyu vett nekem is egy rajzfüzetet és hat darabos színes ceruzát. Szerettem volna táskát is, de azt majd két év múlva vesznek, mikor majd én is iskolás leszek. Kati boldogan vette a hátára a táskát, benne a sok szép ceruza színes, tolltartó. Egy kicsit én is a vállamra vehettem. Olyan jó illata volt, nem akartam vissza adni. Akkor Anyu megpirongatott: - Marikám, kislányom! Még mindig akarod, hogy bújjunk el kicsit, és te akarsz te iskolába menni? Nem szerettem volna, ha nem bújhatok oda többé. Így inkább elfelejtettem az iskolát. 
Elérkezett a nap, reggel szép ruhába öltöztünk. Anyu, ami virág volt otthon, mindenből szedett, a végén olyan nagy csokor kerekedett, hogy Kati nem is bírta el. Volt abban minden, és a legszebbek szedte. Rózsa, kardvirág, dália, viola, rezeda, tátika, harangvirág, legényrózsa. 
Az úton összetalálkoztunk a közelben lakó gyerekekkel. A szomszéd Pityut ismertük, a többiekkel is játszottunk már néha a mezőn. A másik völgyből egész sereg gyerek jött. Voltak gyerekek, aki most mentek elsőbe. Az Annuska, piros arcú mindig mosolygott, aztán a Jancsi, neki olyan komor tekintete volt. Joke, egy kis alacsony fiú volt, Marika a nővére, télen sokat volt nálunk. Volt még egy fiú, az ő bátyja már iskolás volt. Vele eddig még nem találkoztunk. Kisebb testvérek is elkísérték az évnyitóra igyekvőket. A harmatos reggelen a napsugár meg-megcsillant a mosolygós várakozással teli boldog gyermek arcokon. Hangosan, boldogan vitték a táskában a jó illatú füzeteket, színeseket. Kíváncsian találgatták milyen is lehet az az iskola. 
Ismerős szőlők mellett haladtunk el. Korán volt még, de a darazsak keresték az érett szőlőszemeket. Ami kihajolt az útra mi is csipegettünk belőle. Rigók jelezték jöttünket, ilyenkor még az ég is elsötétült a felreppenő seregélyektől. Odaértünk egy horhóhoz, fák terebélyes ágai a napsugarakat nem eresztették bekukucskálni az út mélyére. Itt az árnyékban a növények halványzöld levelekkel nyúltak a magasba, csak nőttek-nőttek, de mindhiába, mert a fényt nem értek el. Igazából a páfrány érezte itt jól magát. Levelei még itt a fénytelen zugokba is haragos zöldek maradtak. Anyu, hogy még szebbé tegye a virágcsokrot, körbe rakta páfránylevelekkel. A part magas és meredek volt. Sok helyen a fák gyökerei is látszottak, a téli hóolvadáskor a mélybe siető áradat magával vitte a löszös sárgaföldet. Volt, hogy felettünk a kidőlt fa boltívként hajolt a túloldalra. Kiértünk a horhóból, a hirtelen világosság elvakított bennünket. Akkor már ott lenn, észrevettük az iskola épületét. Fehéren ragyogott és mi áhítattal vártuk, hogy beléphessünk ...

Tanító néni 
Mikor megláttuk az iskolát, még gyorsabban szedtünk a lábainkat. Az út a bolt felé kanyarodott, jó nagy kerülőt kellett volna tenni, ha arra megyünk, de mi gyerekek nagyon kíváncsiak voltunk, és átvágtunk toronyiránt. Krumpliföld volt, de már kiszedték, és kis gyalogutat csinált már arra valaki. A szüleink is követek bennünket, ők is kíváncsiak voltak. Az iskola most készült el. Sokat dolgoztak társadalmi munkában, culágerként. Anyukáink ebédet vittek az ott dolgozóknak. Már messziről ragyogott a fehér fal. Drótkerítéssel körbe volt kerítve. Mellette egy nagy füves rét volt. Kiértünk a járdára egymást kerülgetve szaladtunk előre, mindenki elsőnek akart oda érni. Az udvaron már sokan voltak. Fiúk, lányok ünneplőruhában, kezükben virágcsokor. Mi már szerettünk volna bent is körülnézni, de kint kellett várakozni. A bejárat nyugatnak nézett, három lépcső vezetett fel. Keletnek is volt egy lépcsős bejárat terasszal, de azt nem használták. A lépcső mellett volt egy oszlop, kisgyerekként át sem értem. Nagy kétszárnyas ajtók voltak, de csak ünnepélyes alkalomból volt nyitva mindkét szárny. És még az ajtó mellett is mennyezetig ért az üveges ablak. Elbűvölve figyeltünk meg mindent. Az épület déli része volt az iskola, az északi részben a tanító bácsiék laktak. Az udvaron egész kicsi fák voltak, körbe állítva vékony lécekkel, védték őket, nehogy vad futkározásunk közben, kitapossuk. Anyu megigazította a szalagokat a hajunkban. Ott várakoztunk, aztán a nagyobbak elkezdtek sugdolózni: - Megjött a tanító néni! 
Rögtön szaladtak oda hozzá. Tanító néni letámasztotta a biciklijét, és megsimogatta a körülötte álló gyerekek fejét. Mi nem mertünk oda menni. Anyu bátorította Katit, de ő nem akarta odaadni a virágot. Akkor Anyu engem küldött, én meg örömmel oda adtam. Megsimogatta a hajam, és megkérdezte mi a nevem, erre nem számítottam, és mondtam. hogy én még nem megyek iskolába, a nővéremet Katit kísértem csak el. Eddigre Kati is megbátorodott, és odajött hozzánk. Tanító néni Katit is kérdezte, hogy hívnak? Az én bátor semmitől vissza nem riadó nővérem, olyan halkan mondta a nevét, hogy kétszer is megkérdezte a tanító néni. Aztán másik gyerekek is jöttek a tanító nénihez virággal, majd kis idő múlva meg szólalt a csengő. A gyerekek rontottak volna be, de a tanító néni megállt a legfelső lépcsőn, és meg kérte a gyerekeket, hogy először az elsősök álljanak párosával. Majd a második osztály, és a többieknek már tudni kell, mi az a sorakozás. Én Anyuval és a többi kisebb gyermekekkel, szülőkkel utoljára mentünk be. Áhítattal léptem be az óriás magas ajtón. Bent szürkésfehér cementlap ragyogott. A bejárat mellett a falon volt egy érdekesség, olyan, mint a lavór, de csak fél, és lógott a falon ki egy cső, az edényke alján öt lyukból álló lefolyó, az is a falba végződött. Kicsit várakozni kellett mire beléphettünk volna a terembe. Én a kíváncsiságomnak eleget téve, megtekertem azt a kis fényes valamit, ahonnét víz spriccelt ki, úgyhogy ijedtemben majd fellöktem a mellett álló kislányt. Anyu szemét összeráncolva nézett rám, akkor már tudtam, hogy nem jót cselekedtem. A kifröccsent víztől csuromvizes lett elöl a ruhám. Szégyenkezve bújtam Anyu mögé. Közben figyeltem, a helyiségben volt a falon sok-sok ruhaakasztó fogas, alatta kis pad. A másik oldalon az egész fal tele volt kicsi szekrényekkel, a végében egy ajtó volt. Minden fehéren ragyogott. Végre mi is bejutottunk az osztályterembe. Ahogy beléptünk, szemben három hatalmas ablakon keresztül áradt az őszi bágyadt napsugár. Három sorban voltak a padok. És ott elől volt egy asztal, ami egy kis katedrán állt. Az asztal mögött feketedett a tábla és a jobb sarokban volt egy csúnya nagy fekete vaskályha. Mi már nem tudtunk leülni, mert az összes padban ültek az iskolás gyerekek. Anyu felvett az ölébe, hogy jobban lássak. Kati ott ült az ablak mellett az első padban, egy szőkehajú lánnyal. Neki is olyan copfja volt, mint Katinak. Még a ruhájuk is hasonló volt, nagy beszélgetésben voltak. Mikor minden gyerek elhelyezkedett, Tanító néni ott a katedrán csendre intette őket. Jó időbe telt, mire az elsősök megértették, hogy most nem beszélgethetnek. Akkor elkezdtek énekelni egy dalt, elcsodálkoztam, mert ezt Anyu is tudta, néha nekünk is énekelte. Mikor vége lett, tanító néni szeretettel köszöntötte az újonnan érkezetteket. Aztán egy nagyobb lány szavalt egy olyan verset, ami megint csak az elsősöknek szólt. Nekem kezdett unalmas lenni, meg már pisilni is kellett, így kimentünk. Az udvar egyik részében volt egy kis épület ahol több ülőke is volt, mint otthon nálunk a wc - ben. Csak itt sokkal mélyebbre folyt le. Nem szerettem, nekem félelmetes volt. Mellette a fiúk részére is volt ilyen. Mikor visszamentünk, már vége felé közeledett az évnyitó. A szülök és mi kisebb testvérek kimentünk. Az iskolás gyerekek kezdetek ismerkedni egymással. Kicsit később ők is kijöttek, és körben állós játékot játszottunk. Közben a szülők is ismerkedtek a tanító nénivel. Katinak több pajtása is lett. Örömmel szaladgáltak az udvaron. Jött oda dicsekedni Anyunak, hogy milyen jó itt az iskolába. Akkor Anyu örömmel megsimogatta a haját, és mosolygott, kíváncsi vagyok, hogy egy hónap múlva is ezt mondod ...

 

Kaproncás Kati

Mikor már jól összebarátkoztak a gyerekek, a tanító néni újra behívta őket az osztályba. Kiosztotta a könyveket. Kati az első padban ült, az újdonsült barátnőjével. Szép fényes borítású könyveket kaptak. Nem minden gyereknek jutott új könyv. Kati boldogan lapozgatta a jóillatú olvasókönyvét. Örült, hogy neki új jutott, mert a használt könyveknek nem volt ilyen jó illata. Mi ott kint játszottunk, az anyukák beszélgettek. Végre kijöttek, mert mi is szerettük volna nézegetni az új könyveket. De Kati csak úgy mutatta meg, hogy ő tartotta a kezében. Én is szerettem volna lapozni, de nem engedte:

- Piszkos a kezed! Összemaszatolod! - Azzal vissza is rakta a táskába. Anyu a Katinak adott igazat. Én durcás lettem, és elbújtam az osztályban a padok közé. Anyu kifizette a könyveket, és készülődtek hazamenni. Hallom kiabálja a nevem, de én nem akartam előjönni. Tanító néni vett észre, meg vigasztalt, és adott nekem egy kicsi, pár lapos kis könyvecskét. Örömmel vittem és csak messziről mutattam meg a Katinak. Akkor ő is kíváncsi lett, és monda: - Ha megmosod a kezed, megnézheted a könyveimet, de vigyázz nehogy eltépd a lapokat!

Kezdtek hazamenni a gyerekek, mi is útnak váltunk. Kati boldogan szaladgált hátán az új táska, a sok új illatos könyvvel. Most már én sem irigykedtem, nekem is volt iskolás könyvem. A hazafelé út már nem volt olyan érdekes. Vágyakozásaink ki voltak elégítve. A gyerekekkel, akik arra laktak együtt mentünk. Mindenkinek volt valami érdekes mondandója, ki sem fogytak a rengeteg újdonság elbeszéléséből. Már szövögették gondolatban a jövőt. A szülők mögöttük össze összekacsintottak, titokban mosolyogtak rajtuk. Mi és a Pityuék a dombon laktunk. A többi gyereknek még jó sokáig kellett gyalogolni, hogy hazaérjenek. Mikor elváltunk tőlük, megegyeztek, holnap reggel hét órakor itt a tetőn találkoznak, és együtt mennek majd. Kati alighogy hazaértünk, a táskáját lerakta, és szaladtunk játszani. Anyu kérte jöjjön segíteni, mert be kell kötni a könyveket kék papírba. Nem szívesen maradt ott benn. Anyu bekötötte a szép indigókék papírba, és piros szegélyű fehér vignettákat ragasztott rájuk, majd ráírta a szép gyöngybetűs írásával:

Kapinya Katalin 
Első osztály

Kati már türelmetlen volt, mikor készen lettek, beleszórta a táskába és futás ki játszani, Anyu meg csak sóhajtozott: - Ej, kislányom látom, téged nem nagyon érdekel az az iskola!

Vacsorát a diófán ettük meg, később lejöttek a szomszéd fiúk, jött az aljból Magdi is, és sötétedésig fogócskáztunk. Anyu már lámpánál mosdatott le bennünket. Apu később hazaért a szolgálatból, Kati örömmel vette elő a könyveit, és mutatta meg Apunak. Aztán én is vittem a kis lapocskákat, amit a tanító nénitől kaptam. Mindent elmeséltünk, ami aznap történt. Majd nyugovóra tértünk. Holnap nagy nap lesz, kezdődik egy nagyon hosszú fejezet a gyerekek életében, ha ez az időszak jól indul, akkor a jövőnek jó alapja lesz.

Kati reggel szeretett volna még lustálkodni kicsit, de Anyu sürgette: - Igyekezz kislányom, ez nem olyan, mint a mező, hogy mindegy mikor érünk oda. Aztán még reggelizned is kell. Majd meg kell fésülni a hajad, befonni! Kati immel-ámmal kászálódott ki az ágyból. Anyu sürgette: - Siess, nem sokára itt lesznek a gyerekek.

Anyu készített neki lekváros kenyeret tízóraira. Első nap mi is elkísértük egészen az iskoláig. Délben eléje mentünk a Gili-horhó végéig. Kati nagy örömmel beszélt milyen sokat játszottak, és hogy ott ül az ablak mellett az első padban azzal a szőke hajú kis lánnyal. Marikának hívják, és a Hamuvölgyben lakik. De neki nincs testvére, és örül, hogy a barátnőm lett. Arról, hogy mit tanultak nem sokat mesélt. Anyu kérdezte mi a házi feladat, azt mondta, semmi. Mikor hazaértünk ledobta a táskát, levette az iskolába járó ruháját, és futás játszani. Én elejivel örömmel vettem, hogy egyedül vagyok otthon. De aztán kezdtem unatkozni. Mikor együtt voltunk mindig veszekedtünk, most még az a veszekedés is hiányzott. Később már csak a domb aljáig kísértük el, aztán már addig sem. Reggel, ha nem volt kinn mikor jöttek a pajtások, bekiabáltak neki: - Kati! Kaproncás Kati!

Mert a gyerekek mindenkinek adtak valami más nevet. Később én lettem a kis "Kaproncás" az egyik fiút "Vellásnak" hívtuk, másikat "Mondjuk Jancsinak”, aztán volt "Kis Joke", "Marci Mari", "Köbli Marika" senki nem haragudott ezért, Kati megszerette az iskolába járást, igaz tanulni nem nagyon szeretett. Ha valami csínytevés volt, biztos benne volt a keze. Sokszor hiányzott a szalag a hajából, a kötényéről a gombok. Mikor Anyu kérdezte: - Katikám, kislányom hol van a szalagod? Néha megvolt a táskában összegyűrve, de néha csak napok múlva került haza. Ilyenkor Anyu megpirongatta kicsit, Kati egy vállrándítással elintézte a dolgot. Anyu meg csak pirongatta, ne legyél olyan szeles, vigyázz a kis ruhádra, majd magában sóhajtozott: - Jaj, kis lányom, mi lesz veled, ha ilyen könnyedén veszel mindent ...

 

Senkinek nem voltam gyanús

Katalin napkor már beköszönt a tél. Egyik reggel arra ébredtünk, minden hófehér volt. Örömmel keltünk ki az ágyból. A gyerekek korábban jöttek, mint máskor, szerettek volna játszani az úton. Kértem Anyut hogy ma mi is kísérjük el Katit az iskolába. Szerettem volna játszani velük, egyedül olyan unalmas volt minden játék. Anyu lehozta a padlásról a szánkót. Egészen a Gili-horhó végéig kísértük őket. Ilyenkor az első hóesésnél még nem jól csúszott a szánkó, kellett egy kis idő még kifényesedik a talpa. Minden gyerek felrakta rá a táskáját, Anyu meg húzta. Így jobban tudtak játszani a gyerekek. Kati szerette volna elhúzni az iskolába a szánkót, de Anyu mondta neki, még nem jól csúszik. Mi hazafelé a horhóban talált száraz letört ágakkal megraktuk, és haza vittük vele. Jó volt, mert végig dombnak lefelé mentünk. A teher alatt ki is fényesedett. Anyu otthon lepakolta, én meg kimentem szánkózni. Később kijött a szomszéd gyerek is, Jóska. Egyidősek voltunk, ő is unatkozott egyedül otthon . Anyunak úgy kellett beimádkozni bennünket, annyira belemerültünk a szánkózásba. Kati mikor hazaért nagyon csálén rakta a lábát, Anyu nézi a cipőjét, hát két ballábas volt rajta. Az iskolába elcserélte egy fiúval. Észre sem vették, csak az volt furcsa, hogy nem volt kényelmes így a járás. Anyu fogta a cipőket, aztán irány vissza. Nem kellett sokáig menni, már félúton összetalálkozott a Józsika anyukájával, akivel elcserélték. Nagyon nevettek mindketten ezeken a szeleburdi gyerekeken. 
Karácsonyig szinte minden nap havazott. Volt úgy hogy Anyu egészen az iskoláig kísérte őket, mert a hófúvás úgy betakarta az utat, hogy csak találgatni lehetett, hogy hol is van. Néha délután is értük ment. Volt úgy hogy más anyuka is jött, de legtöbbször Anyu ment velük. Akkor volt nyugodt, ha elkísérte őket. 
Karácsony előtt pár nappal kezdődött a szünidő, a gyerekek vidámak voltak. Eddigre már Kati is tudott kicsit olvasni. Én olyan sokszor hallottam az olvasókönyvében lévő szöveget, hogy már kívülről fújtam. Mikor gyakorolnia kellett sokszor súgtam neki, hogy hamarabb kimehessünk játszani. Néha csurom vizesek voltunk, ilyenkor nem volt pardon, be kellett menni, mivel másik ruhánk, cipőnk nem volt, meg kellett várni, hogy megszáradjon. Egy ilyen várakozás alkalmával Apu pont otthon volt. Kértük, hogy folytassa a történetet. 
Leheveredett az ágyra, mi oda kuporodtunk a közelébe, aztán folytatta: 
Tudjátok már napok óta ott bujkáltam a padláson, Nem tudtam mi tévő legyek. A tehenek korpás abrakját ettem, fejtem ki tejet azt ittam. Sovány étek volt, de még mindig jobb, mint a munkatáborban. Kezdtem erőre kapni. A padláson voltam egész nap. A réseken figyeltem mi történik. Láttam minden nap, mikor a kőbánya mentek a többiek. Volt egy nap hogy reggel egy teherautó érkezett, és a falu lakói elutaztak vele, este meg jöttek vissza. Ott fönt kuporodtam egész nap, és jártak a gondolataim. Hogyan tudnék elmenni. Kezdett egyre jobb idő lenni. Gyalog nem mertem útnak válni. Egyedül az a teherautó lehet a menekülésem célpontja. A tehenek abrakjából mindig tettem kicsit félre megszárítottam, figyeltem mikor jön megint a járat, mert szinte rendszere volt már. Mikorra kiterveltem a napot, előtte a közelben láttam a ruha szárítón olyasmi ruhát, ami rám illett. Sötétben kimerészkedtem, és elhoztam. Tudtam, éreztem, ma meg kell tennem. A sors nagyon kegyes volt hozzám. Most is esett az eső, sőt épp egy hatalmas vihar kerekedett. Kevés ember jött a járathoz, nem tudtam, hogy jegyet kell venni, vagy csak úgy felszáll mindenki, így inkább a nagy vihar által kerekedett összevisszaságot kihasználva, felmásztam a tetejére és lehasaltam. Nem vettek észre, a jármű elindult, és én újra a kis hazám felé tartok. Legalábbis reménykedtem. Annyit tudtam, hogy napnyugta felé kell mindig menni. Fönn a tetőn veszélyes volt utazni. Alig tudtam kapaszkodni. A teherautó a kanyarokban olyan élesen ment, attól féltem leesek. Az eső meg csak esett tovább. Néhol már az út mellett az árkokból az útra folyt a víz. Majd hirtelen megálltunk, az útnak vége lett. Egy hatalmas folyam volt előttünk. Mire lekászálódtak az emberek, én már az autó mellett álltam. Senkinek nem volt gyanús. Elvegyültem a tömegben. Ott várakoztunk, aztán a nagy folyamon felénk tartott egy komp. Kikötött, és kezdtünk felmenni rá, voltak ott ökrös-szekerek, motorbiciklis emberek. Én, hogy eltereljem magamról a figyelmet, segítettem az ökrös szekérrel felmenni. A gazda azt hitte, hogy a kompon dolgozó munkás vagyok, kompirányító meg arra gondolt hogy az ökrös szekérhez tartozom. 
Fenn voltam a kompon, a szívem a torkomban dobogott, Eger Ura! Sikerült újra! Igaz még csak az elején vagyok, de az tudat, hogy hazafelé tartok, már újra erőt adott. Ott álltam az ökrös szekér mellett. Megszólalni nem mertem. Ha valaki felém tartott úgy csináltam mintha aludnék, haj pedig dehogy aludtam, a szemem folyamatosan fürkészte a tájat. Mi van vajon a túlparton? 
Egy nagyvárosba kötöttünk ki. Józsi most már megmenekültél, mondtam magamnak. Tudtam egy nagyvárosban el tudok majd lenni. Kerestem a parton olyan embert, aminek segítségre van szüksége. Láttam már süket-néma embereket kommunikálni, gondoltam az lesz a legjobb megoldás, és így nem derül ki, hogy idegen vagyok. Egy idős házaspár tolt egy kétkerekű kocsit. Nagyon nehezen haladtak. Megpróbáltam a kéz magyarázattal tudtukra adni, szívesen segítek nekik. Örömmel vették. Már sötétedett mire elértünk a házukhoz. Senki nem volt otthon, ez jó jelnek tűnt. Egy kis sovány kutya szaglászta őket körbe, utána engem is körbe szaladgált, és mintha mindig a házhoz tartoztam volna, boldogan nyalogatta a kezem. Le segítettem pakolni a rakományt, a két öreg barátságosan invitált a házba. Meggyújtották a lámpát, a nénike neki állt vacsorát tenni az asztalra. Józsi, Józsi, neked aztán szerencséd van gondoltam magamban ...

 Búzamező és vonatfütty

Leültem a pitarba egy padra, rám ereszkedett az egész nap izgalma, fáradsága. Elszunyókáltam és arra ébredtem, hogy az öreg papa gyengéden ütögeti a vállam. Aztán int, hogy menjünk be. Az öreg mama az asztalnál ült. Nagyon szegényes hajlékuk volt, de az asztalon mindenféle jó étkek voltak. Ahogy megláttam a sonkát, kolbászt, szalonnát, egyből összefolyt a nyál a számban. Mióta hazulról eljöttem nem ettem ilyen jó dolgokat. Most az utóbbi időben meg csak azt, amit a tehenek abrakjából el tudtam csenni. Leültem, alig tudtam magamon uralkodni, hogy ne faljak. Az öregeken látszott, jó szívvel kínálják. Ők nem sokat ettek, megvárták még én is befejezem, aztán kimentünk, és a házzal szemben lévő kis házhoz vezettek. Intettek a szemükkel, hogy ott nyugovóra térhetek. 
Magamra maradtam. A holdfény bevilágított a kis házba. Bementem, leroskadtam a székre. Most jött ki rajtam a hetek, hónapok óta tartó gyötrelem. Örömömben sírás fojtogatott: - megmenekültél Józsi!- mondtam magamnak. Megmenekültem, de hogy a drága szeretett szülőföldemet látom-e még? Ezernyi gondolat járt az eszemben. Megint itt van két öreg. Úgy mint az előző szökésemnél. Eszembe jutott az én drága mamám, talán ő is segít egy rászorult menekülőnek… Ott fenn a hegyekben, befogadtak, pedig az sem tudták ki vagyok, szeretett fiuk elesett egy olyan háborúban, amit mi nem akartunk, de menni kellett. Nem akartam én fegyvert fogni, de mit tehettem, és azok a vezetők, akik ezt a háborút akarják, dúskálnak a jóban, amíg a szegény katona fagyhalált szenved egy lövészárokban. Miért van ez, meddig kell még szenvedni, látom még valaha kicsi hazám? Várnak-e rám otthon, vagy már azt hiszik, hogy én is elestem. Sokáig nem jött álom a szememre, míg végre elaludtam. Álmomban ott jártam fent a hegyekben. A két öreg boldogan mondta: - Hazajött a fiunk a háborúból, tévedés volt a halálhíre, valaki felvette a ruháját, és azt a másikat lőtték le benne. Álmomban az én ruhámat is felvette valaki, és elesett. Küldték haza a levelet, hogy meghaltam. Mamám nagyon megsiratott. Arra ébredtem, hogy én is sírok, a vánkos nedves volt a könnyemtől. 
Már javában sütött a nap mikor felébredtem. Az öregek az udvaron csinálták a dolgaikat. Mikor megláttak, hoztak enni oda a kis házba, majd egy öltözet ruhát is adtak, kicsit nagy volt rám. Aztán mintha álmodnék még mindig, egy fényképet mutattak ahol egy világos hajú fiatal fiú díszeleg, katona ruhában, majd a mama elkezdi a köténye csücskével a szemét törölgetni. Tudtam már, hogy mi történt. Szegény két öreg, nekik is ott maradt a gyerekük a háborúban. Itt maradtak öregségükre támasz nélkül. 
Nem maradtatok itt. El kell mennem minél előbb, mert később fájóbb lesz mindegyikünknek az elválás. Nem táplálhatom a reményt bennük, hogy az elvesztett fiuk helyett majd a fiuk leszek. De lelépni nem tudtam, meg aztán hova is mehetnék? Hamarosan kezdődik az aratás, segítetek nekik elvégezni, addig kitudakolom a menekülésem további lehetőségeit. 
Segítettem az előkészületekben. Az öreg papa jó szemmel vette az iparkodásom. Nem értettem, amit mondanak, de simogató lágy hangzású szavakból kivettem, hogy a fiukról beszélnek és talán hasonlítok rá, talán kellemes emlékeket ébreszt bennük az ottlétem. Este a porba próbáltam rajzolni egy térképet. Az öreg papának elkomorult a tekintete mikor próbáltam a helyet bejelölni. Lerajzoltam Oroszországot, aztán Magyarországot, majd a Dunát, aztán a helyet ahol én éltem. Akkor a mama bement és egy hivatalos levelet hozott. Keveset jártam iskolába, de írni és olvasni is megtanultam. Azt is tudtam, hogy vannak országok, ahol más betűk vannak. Akárhogy néztem az írást, semmit nem értettem belőle. Ahogy beszéltek megütötte a fülemet a szó: Nagybajom! Amikor Pesten voltam, sokat beszéltek arról, hogy a front Nagybajomnál van már hónapok óta, és hogy nagyon súlyos harcok folynak. 
Egek ura, mondtam magamban. Pont onnan jövök, ahol az ő fiuk elesett. Mi vezérelt engem ide? Abban a földben nyugszik a gyermekük, ahová én annyira nagyon vágyom. 
Nem tudom tudtukra adhatom-e, hogy az az én szülőföldem. Ha megtudják, talán fel is jelentenek. Aztán beszélni sem tudunk. Nem tudom elmondani nekik, hogy én nem akartam háborúba menni. Nem akartam fegyverhez nyúlni. Hisz azért is szöktem meg, és bujkáltam. Mi tévő legyek? A gondolat nem hagyott aludni. Éjjel nem jött álom a szememre. A holdfény beragyogott az ablakon. Itt vagyok, jó emberek segítenek rajtam. Vajon a sors azt akarja, a fiúk helyet legyek én a gyámolítójuk? Beletörődtem, maradok, legalábbis addig, amíg betakarítjuk a gabonát, aztán majd meglátom. Másnap korán keltek, én már fent voltam mivel a sok aggodalom közepette nem jött álom a szememre. Segítettem befogni a lovakat, az öreg papa megveregette a vállam, jelezve hogy jól csinálom. A búzamező olyan egy órás út volt lovaskocsival. Az úton egész karaván haladt. Legtöbb kocsin csak öregek, és fiatal lányok voltak. A férfierő nagyon hiányzott. Az én kedves megsegítőim büszkék voltak rám. Látszott rajtuk, hogy örülnek, hogy ott vagyok nekik. 
A hatalmas búzamezőnek vége hossza nem volt. A harmatos hajnalon a nap akkor kezdte az első sugaraival a simogatást, mikor beleálltunk a kaszával a táblába. Aranysárga kalászok meghajolva, de még is büszkén várták a csillanó kasza suhintását. Tudták eddig tündökölhettek, de egyszer majd eljön az a hajnal, amikor a büszke kalász a földre hullik. Nem sírtak, csak sajnálták, hogy rövid életük máris véget ért. 
Haj te napsugár, ha még egyszer ott a csökölyi berkekben megsimogatnál! Haj, te életet adó kalász, vajon ott a messzeségben kinek a kaszájától hullik le a fejetek? Az öreg papa nehezen tartotta a tempót velem. Nem akartam, hogy lemaradjon, de a ritmusomból nem tudtam lejjebb adni. Mikor már sokkal előbb voltam, helyet cseréltem vele. Kicsit szégyenlősen ment előre, de a szemén láttam, jól esett neki, hogy szeretném megkímélni. 
Mire a nap magasan járt, már alig láttuk a sor végét. A markot én utánam az öreg mama szedte, az öreg papáét egy fiatal lány. Néha megálltunk egy kicsit, hogy a köszörűkővel élesítsünk egyet, mikor már nehezebben vágott a kasza. Egyik ilyen köszörüléskor nagyot dobbant a szívem. Messziről vonatfüttyöt hallottam. Szívemet-lelkemet melegség járta át. Megmenekülök! Drága búzamező, ott a messzeségben! Hazajutok valahogy, még nem tudom hogyan, de ez a vonatfütty újra erőt adott ...

A kenyér sötétebb volt és savanyú 

Az a vonatfütty szárnyakat adott. Megláttam a messzeségben a füstöt is. Talán két kilométer távolságra lehet. Kifigyelem, milyen gyakran jön, van-e valami rendszeresség. Reggelente körülbelül tizenkét kilométert jöhettünk, amíg ide járunk aratni. Ebédet is ott ettük meg a mezőn, a lovaskocsi adott egy kis árnyékot. Ameddig a szemem ellátott, sárgálló búzamező volt. Sehol egy fa, bokor. Nem úgy, mint az én falumban, ott minden út szélén fák vannak. Legtöbb helyen valami gyümölcs, hogy a vándor tudja szomját, éhségét csillapítani. Megettük az ebédet, utána pihenhetünk. Talán csak egy óra múlhatott el, megint hallottam a füttyszót. De most másik irányba ment a vonat. Óvatosan szemlélődtem, nem akartam, hogy észre vegyék, nem vagyok süket. Mikor újra nekiálltunk, szárnyaltam a munkában, magával ragadott az a tudat, haza tudok jutni. Estefelé volt már mikor hazaindultunk. Átvettem a gyeplőt az öreg papa kezéből, szívesen rám bízta a lovait, látta gyakorlott vagyok minden mezei munkában. Hazaértünk, én fogtam ki a lovakat, az istállóba is én rendeztem el a jószágot. Öreg mamának is segítettem, vittem be fát, vizet. Mikor elhaladtam mellettük, mindig megsimogatott a tekintetük. Vacsorára megint tele rakták az asztalt minden jóval. Aztán kint a kút mellett lemosakodtam, egy gyolcs inget terített az ágyamra a mama, és tudtomra adta, hogy az már az enyém. Tudtam, ez is a fiuké volt. Éjjel most már nyugodtan aludhattam. 
Álmomban kis falumban jártam. Nyár volt, aratás. Mostohám, anyám, Pista, lovaskocsival mentek a mezőre. A Pista fehér ingesen, szalmakalapban. Hallottam anyám hangját, sóhajtozott, ha itthon lenne az én Józsim, már rég elfelejtettük volna az aratást, már el is lenne masinálva. Ez a Pista, ha nem iparkodik, kihullik az összes szem. Aztán felnézett az égre, mintha a felhők meg tudnák mondani neki, hogy élek és itt a messzeségben másnak vágom a rendet. Én meg onnét fentről integettem neki, annyira akartam kiabálni, de nem jött ki hang a torkomon. 
Csak vasárnap nem mentünk ki a mezőre. Ilyenkor otthon csináltuk, ami elmaradt dolog volt. A mama tyúkokat vágott, a combját, mellehúsát megsütötte, a többi részéből leves csinált. Nem volt olyan jó, mint amit otthon ettem, de nem panaszkodtam, mert mindig jól laktam. Egy ételből sem hiányzott a káposzta és a répa. A kenyér sötétebb volt, és kicsit savanyú. Vasárnap édes száraz süteményt is rakott a mama az asztalra. A házak itt is kőből készült lábazaton álltak, mint a munkatáborban. A fal vastag farönkökből volt össze ácsolva. Látszott a mester nagyon jól értette a dolgát, mert sehol nem volt nyílás. A padozat is fából volt. Az én kis házikóm is ugyan ilyen volt, biztosan a fiuknak csinálták. 
Ebéd után lementünk a folyóra, szinte az egész falu népe ott volt, megmosakodtunk, mert hét közben erre nem igen volt lehetőség. A ruháinkat is kimostuk. Kinn a parton kiteregettük a fűben, és amíg a többi fiatallal, hancúroztam a vízben meg is száradt. 
Estefelé muzsikaszó hallatszott, a kenyéradóim nógattak, hogy ne üljek itthon, menjek szórakozni. Nem kellett kétszer mondani, mert már nagyon hiányzott egy kis vidámság. A falu fiataljai mind ott voltak. A mezőn már találkoztam velük. És a két öregtől már ismerték a történetem. Harmonikaszó vidám ritmusára mindenki táncra perdült. Kevés volt a férfi, így lányok a lányokkal táncoltak. Én azt a lányt kértem fel, aki nálunk szedte a markot. Már majdnem dudolásztam a ritmust, mikor eszembe jutott, hogy úgy tudja mindenki, hogy süket vagyok. Nehéz volt így táncolni is, hogy ne áruljam el magam. Nagy port vertünk fel. Kis idő múlva előkerültek a boros-, pálinkás butykosok is. Néha úgy éreztem mintha otthon lennék. Ott is így csinálják a fiatalok. Tánc végén újra lementünk a folyóra, és lemostuk magunkról a tánc porát. Aztán mindenki ment lepihenni, mert más nap folytatódott az aratás. 
Mikor elvégeztünk a miénkkel, mentünk segíteni a szomszéd földre. A végén lovaskocsival haza hordtuk, és a kert végében elkezdődött a masinálás. Amíg a mezőre jártunk, kifigyeltem minden nap mindkét irányból jár a vonat. Látni nem lehetett, mert egy kicsi domb eltakarta. A két öreg meg volt velem elégedve. A masinálás végén akartak adni pénzt, de én nem akartam elfogadni, aztán a papa addig meddig, míg meggyőzött és eltettem. Jól jöhet ez még. 
Egyik reggel, készítette a lovaskocsit, odamentem segíteni, aztán a fészerből megraktuk a kocsit búzával. Majd intett felém, üljek fel én is. Hát mit ad Isten, megyünk a vasútállomásra! Mikor odaértünk, kellett várni, többen voltak előttünk. Lemértek a kocsit, és kezdtük berakni a vagonba a búzával megrakott zsákokat. 
Nem akartam elhinni, hogy ilyen kegyes hozzám a sors. Most már csak az én kedves öregjeimmel kell megértetnem, hogy szeretnék hazamenni. De hogyan hozzam a tudomásukra, mikor olyan jók voltak hozzám. Egész éjjel azon gondolkodtam. Csak úgy lépjek le? Nem, azt nem tehetem. Tudom, nem látom többé őket, de szerettem volna, ha jó szívvel emlékeznek majd rám ...

Elcserélt ruha 

Nem volt nyugtom. Bármit csináltam, csak azon járt az eszem, mi módon tudassam velük a szándékom. Másnap újra megraktuk a szekeret, és vittük az állomásra. Vártuk, hogy ránk kerüljön a sor. Leültem a rakodó rámpa szélére, gondolataim már nagyon messze jártak. Annyira elgondolkodtam, észre sem vettem, hogy ránk került a sor. Egyik rakodó munkás bökte meg a hátam, aztán csak úgy maga elé mormogta: - Ja, hát ez süket! 
Jó időbe tellett mire feleszméltem, hogy magyar hangot halottam. Nem szólhattam vissza, mentem rakni a zsákokat. De nem tévesztettem szem elől a honfitársam. Elvégeztük a rakodást. Az öreg papa bement a hivatalba, megkerestem a honfitársam és félrehívtam. Arrébb mentünk, hogy ne hallja más mit beszélünk. Ugyancsak meglepődött mikor magyarul megszólaltam. Egyikünk sem gondolta, hogy van a faluban egy másik magyar. Összeölelkeztünk. Elmondtam hogyan kerültem ide, utána ő is elmondta a maga történetét. Sorstársak voltunk. Neki is már régóta azon járt az esze, hogy elinduljon haza. Tudta hol lakom, mondta este keressük egymást, és együtt kitalálunk valamit. 
Haza indultunk. Eddig a tájat meg sem figyeltem. Most boldogan nézelődtem. Az út szélén a jegenyefák olyanok voltak, mint a bajomi bekötőúton, ugyanúgy rezgett a levelük is, mint otthon. Szép volt ez a nagy pusztaság, a gondolataim már jó irányba vándoroltak, egyik virágos rétről a másikra. A laposabb helyeken üde zöld zsombékon szúnyogok szürke fellege cikázott, menekülve a fecskék elől, a látóhatár leges legvégén a learatott búzamező aranylott, kezdett nyugovóra térni a nap. Ott és még azon is túl, nagyon-nagyon messze, ott van az én hazám. Vajon ott is most tér nyugovóra? Vajon gondolnak rám, vagy már mindenki azt hiszi, hogy elestem és idegen földben nyugszom. A tudat, hogy már nem vagyok egyedül megnyugtatott, ketten könnyebben el tudtunk menni. 
Már besötétedett mire haza értünk. Vacsora közben a barátomra gondoltam, még meg sem kérdeztem a nevét, vajon mikor jön, hogy megbeszéljük a dolgokat. Hamar lefeküdtem, de aludni nem akartam, féltem nem veszem észre, ha jön. Hamarosan megérkezett, kimentünk a folyóra, ott végre hangosan beszélhettem, eleivel alig tudtam rendbe szedni a szavakat, hiszen olyan régen beszéltem már. 
Mindketten arra gondoltunk vonattal kell útnak válni. Barátomat Karcsinak hívták, és a Balaton északi partján lakott. Már sok mindent tudott oroszul. Nehezen akart ráállni, hogy a szökésünkről tudjanak a kenyéradóim. Azt mondta, ha megmondjuk, hogy el akarunk menni, talán megakadályoznak. Mivel eddig becsaptam őket, mert féltem, hogy rögtön feladnak a rendőrségen, nem beszéltem. Karcsinak a feladata lett volna, de ő meg veszélyesnek tartotta. Abban maradtunk, hogy mindketten tervezünk, és ami jobbnak tűnik, azt valósítjuk meg. Elbúcsúztunk. 
Mióta ide kerültem, ilyen jól még nem aludtam. Reggel arra ébredtem, hogy nagy beszéd sírás-rívás volt az udvaron. El sem tudtam képzelni mi történt. A két öreg összeborulva, valaki a karjaik között. Aztán jó sok időbe telt mire alábbhagyott a siránkozás. Jöttek a kis ház felé, én mentem elébük - egy pillanatra eszembe jutott, amit pár hete álmodtam, hogy a mentőimnek megjött a fia. - Te jó ég! Hiszen ez a halottnak hitt gyermekük! Az elcserélt ruha! Tévedés volt a halálhíre, valaki felvette a ruháját, és azt a másikat lőtték le benne. Megjött, ennyi idő után! Kiszaladtam, és az ölelkezők közzé csatlakoztam. Ott forogtunk az udvaron, egymásba kapaszkodva, könnyeinktől nem láttuk egymás arcát. Nagy boldogság volt együtt átélni ezt az örömöt. Úgy éreztem, mintha én is haza értem volna, és engem ölel öreganyám. 
Alig vártam, hogy jöjjön Karcsi. Most már megmondhatjuk, hogy szeretnénk hazamenni, biztosan nem jelentenek fel bennünket. Pillanatok alatt híre ment a faluban, hogy Szergej él, megjött. Egyre másra csak jöttek az emberek, mindenki a saját szemével akarta látni. Az udvarra szép asztalokat hoztak, az egész falu eljött, Karcsi is a családdal, akinél lakott. Figyelte a beszélgetést, és fordított nekem. Az öreg papa hozott bort az összesereglett tömeg sem jött üres kézzel, mindenkinél volt valami enni-innivaló. Szergej leült a pitarba a padra. Az emberek lélegzet visszafojtva hallgatták, arról mesélt, hogy Nagybajom közelében egyik bevetés alkalmával megsebesült. Napokig azt sem tudta hol van. Mikor magához tért, már a ruhái iratai nem voltak meg. Aztán kezdett felépülni és hajtották őket nyugatnak. Sokáig gyalogoltak, azt sem tudta hol van. Majd vége lett a háborúnak, megszökött, és végre itthon van. Boldog voltam, most már biztosan segítenek, hogy hazajussak, Karcsinak most már tetszett az ötlet hogy, kérjünk tőlük segítséget. 
Estefelé széledt csak szét a nép. Karcsi ott maradt, próbálta össze szedni a tudását, hogy megértesse velük, hogy bennünket is úgy várnak otthon, mint itt Szergejt ...

Egyszerű emberek

Este sokáig beszélgettünk Karcsival. Abban állapodtunk meg, hogy várunk pár napot. Hagyjuk, had örüljenek Szergej hazaérkezésének. 
Nem tudtam elaludni, nagyon sok volt ez a nap, és ezerszer eszembe jutott az álmom. 
Most már biztosan hazajutok. Anyám is kaphatott éppen olyan levelet, hogy elestem. Talán már el is felejtettek! Olyan meglepetés leszek majd én is a falumban, mint Szergej? A végén a fáradság győzött, elszenderegtem. Édes álmom volt. Nagyanyámat láttam kint ült a diófa alatt mikor haza értem. Babot pirgált, mikor meglátott, örömében szaladt felém. A kötényéből a bab szerteszét hullott, mert elfelejtkezett, hogy az ölében van. Sokáig öleltük egymást, aztán nevetve szedtünk össze a földről a babot. Mikor felnéztem, mostohám állt mögöttem. Aztán csak annyit mondott: - Na, te is hazataláltál. 
Mérgemben annyit mondtam neki: - Nem a jó kedvemben mentem el, maga intézte úgy, hogy a Pista helyet engem vigyenek. 
Nagyanyám megsimogatta a hajam, aztán csak annyit mondott: - Meglátszik, hogy nem hiába imádkoztam, csak megsegített a jó Isten. Haza vezérelt. 
Halk neszezésre ébredeztem. Az öreg papa csoszogott az udvaron. Felkeltem, és kivettem a kezéből a vellát, majd én elrendezem a jószágot. Intettem a fejemmel, hogy menjen inkább a Szergejjel reggelizni. 
Mikor végeztem az istállóban, mentem én is. Ők már az udvaron cigarettáztak. A mozdulatokból ítélve a kis házról beszélgettek. Biztos szerették volna, ha a fiuk el tudná foglalni, de nem tudták, hogy adják a tudtomra. Alig vártam, hogy jöjjön Karcsi. Most lehet, hogy még túl is akarnak adni rajtam. Láttam, hogy az öreg papa hogy szabadkozott, szégyenkezett, hogy én ott vagyok. Előkerestem a régi ruhámat, amiben megérkeztem. Felvettem. Amit az öregektől kaptam, honom alá csaptam, és bevittem a mamának mikor Szergej nem látta. Az öreg mama hálásan nézett rám. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült, nem kell magyarázni. Délután megjött Karcsi, mondtam neki ez a legjobb alkalom, hogy előrukkoljunk a szándékunkkal. 
Aztán elmondtam a kis házat, a ruhát. Karcsi is helyeselt. Jó, akkor vágjunk bele. 
Kihívta őket, aztán belekezdett. Most már nem fél megmondani, hogy munkaszolgálatból szöktünk meg, akárcsak Szergej. Mondta, hogy mi is nagyon vágyódunk haza. Szeretnénk, ha minket is tudnának ölelni a szüleink. Mondta milyen nagyon hálásak vagyunk, hogy itt lehettünk eddig. 
Az öreg papa, csendben hallgatta, nehéz volt neki megérteni, de a lényeget kiszűrte. Karcsi elmondta. hogy nincsenek papírjaink, kérte, ha van valami lehetőség segítsen rajtunk. Váltottak pár szót a Szergejjel, aztán intett, hogy maradjunk majd elment. Gondolkodóba estünk. Mi lesz, ha nyakunkra hozza a rendőrséget? Mindegy, lesz, ami lesz. 
Kis idő múlva két falubelivel tért vissza. Diskuráltak jó ideig. Majd Karcsihoz fordultak: 
- Ez a két férfi a vasúton dolgozik. Holnap szolgálatba mennek, mozdonyfűtők Mivel nekünk nincs semmi igazolványunk, nekünk kell a mozdonyon dobálni a szenet. A két fűtő meg a vonaton utazik. Mikor már magyar lakta részre érkezik a vonat, akkor útnak bocsájtanak bennünket, ott már nem leszünk bajban. Fenn a mozdonyon nem kell félni, hogy ellenőrzés lesz 
A mozdonyvezető is be lesz avatva a dologba. Örömünkben táncra perdültünk, mindenkivel forogtunk párat. Megértettek minket! Ha útban éppen nem is vagyok, de nem fog most már hiányozni a segítségem. Szergej megkérte a Karcsit, hogy adja a tudomásomra, milyen hálásan köszöni, hogy segítettem a szüleinek, és mindent meg fog tenni, hogy mi is haza érkezzünk. Este díszvacsorát rendeztek nekünk. Aztán a mama készített útravaló. Hajnalban volt az indulás. A két fűtő hozta a kormos vasutas ruhát, azt vettük magunkra. A másikat egy hátizsákba rakták. Elbúcsúztunk az öreg mamától és Szergejtől. Az öreg papa vitt el bennünket az állomásra lovaskocsival. Sokáig ölelgettük egymást. Boldogság repdesett a szívünkben, de fájó volt a búcsúzkodás is. A sötétség leple alatt elfoglaltuk a helyünket a mozdonyon. A bakter jelt adott és mi már hazafelé tartottunk. Amíg látni lehetett, addig integettünk. 
Karcsival néha egymás tenyerébe csaptunk, aztán összeölelkeztünk. Majd bökdöstük egymást, valóság, vagy álom, jó meg megcsíptük egymást, hogy fájjon, hogy érezzük, nem álmodunk. A mozdonyvezető hátba veregetett bennünket, mert mi olyan szaporán raktuk az a szenet, hogy majd fölforrt a víz. - Elég, pihenjetek! -mondogatta. Ilyenkor volt idő, kicsit kinézni az ablakon. Hátunk mögött kezdett feljönni a nap. Aztán ahogy az arcomhoz ért újra éreztem a simogatását - de jó is volna, ha már a nagymamám kérges kezének a simogatását érezhetném ...

Magyar földön

 

 

Ahogy egyre magasabban járt a nap, bennünk annál nagyobb lett vágyakozás. Hatalmas pusztaságokon mentünk. Messze a távolban néha feltűnt egy-egy falu. Amikor hoztak bennünket, a teherautó ponyva el volt húzva, semmit nem láttunk. Most gyönyörködhettünk a tájban. A tikkasztó nyári hőségben bágyadtan kókadozott a mező. Lent a láposokon fűzfák árnyékban pihent a gulya. A nagy meleg ellenére, a birkák lógatva a fejüket, csak mentek előre, remélve, hogy lesz majd mibe beleharapni. A juhász fokosára támaszkodva, fohászkodva kémlelte az eget, áhítozva az éltető eső után. Mi meg csak dobáltuk a szenet, abba hatalmas vöröses fénylő katlanba. Nem számított, hogy meleg van, egyre csak dobáltuk, hogy gyorsabban haladjunk. A mozdonyvezető ránk szólt mindig, mert nagyon sok volt a gőz. Karcsinak mondta megtart bennünket, mert a fűtőit mindig noszogatni kellett, hogy rakják a szenet. Néha megálltunk egy-egy nagyobb állomáson, utasok szálltak le, fel. Mi a mozdonyba vételeztünk vizet, majd jól lelocsoltuk magunkat mi is. Már szembe mentünk a nappal mikor a messzeségben hegyek tűntek fel. Nagyot dobbant a szívünk. Már besötétedett mikor megálltunk. A vonatról leszállt a két fűtő. Levetettük a ruhájukat, átöltöztünk a sajátunkba, aztán útnak bocsájtottak bennünket. Karcsi megköszönte a segítséget, hosszasan összeölelkeztünk, majd neki vágtunk a nagyvilágnak. A vasút mellett haladtunk, sötét volt, de szerencsére kezdett feljönni a hold. Nem voltunk fáradtak, hajtott bennünket a vágy, otthon, mielőbb otthon lenni! Nemsokára fények tünetek fel, majd az épületek közelében hangokat hallottunk. Elbújtunk, figyeltünk, vártunk. Ettünk a hátizsákba rakott enni valóból. Emlegettük kedves megmentőinket. Nem tudtunk mi tévők legyünk. Gyalog nem mertünk neki indulni. Egyszer csak magyar hangot hallottunk, Karcsi megszorította a kezem. Átöleltük egymást, már tudtuk, hogy itthon vagyunk. De bátran előjönni nem mertünk. Rendezték a vagonokat, a szavakból kivettük hamarosan indul a szerelvény. Közelebb merészkedtünk, és az utolsó vagon alá felkapaszkodtunk. Indult a szerelvény és mi tele vágyakozással, ott voltunk, belekapaszkodtunk minden erőnkkel. Ki tudja, meddig bírunk így utazni. Már messze magunk mögött hagytuk az állomást. Alig tudtam már tartani magam, mikor hallom Karcsi kiabálja, nem bírom tovább! Egyszerre engedtük el a magunkat. Lehuppantunk a sínek közé. Az esés nem volt kellemes érzés, de olyan nagyon vártuk ezt a pillanatot, hogy elfelejtettük a fájdalmat. Feltápászkodtunk, lementünk sínekről, lefeküdtünk a fűbe, és sírtunk örömünkben. Jó ideig így maradtunk, aztán elindultunk valami biztonságos alvó helyet keresni. Vígan bandukoltunk, mikor egy szalmakazalt találtunk. Befészkeltük magunkat és végre itthon magyar földön hajthattuk nyugovóra a fejünket.

Anyu már háromszor is szólt: - Kislányok, Katikám, Marikám megszáradt a ruhátok, cipőtök, kimehettek szánkózni! 
A szomszéd gyerekek is kiabáltak, hogy menjünk, de mi meg sem mozdultunk. Annyira elvarázsolt bennünket a történet, semmi játék nem mozdított bennünket ki. A végén már sötét volt, és a holdvilágos estében Apu velünk jött szánkózni ...

De nehéz az iskolatáska

A szánkózásból soha nem volt elég. A legnagyobb baj az volt, hogy vizes lett a ruhánk, cipőnk. Ilyenkor be kellett menni, és várni, hogy megszáradjon. Anyu addig neki állt Katival gyakorolni, Nehezen alakult ki a szép gömbölyű betű. Szerette volna össze csapni, és szaladt volna játszani. Anyu ott ült mellette, fogta a kezét így szépen kanyarodott már a betű. Nehezen tudta a betűket összeolvasni. Legtöbbször a hátsót mondta először, olyan sokszor hallottam, hogy már kívülről tudtam. Anyu mindig csendre intett, mert hangosan fújtam. Kati néha elkeseredett, aztán mondta: - Én nem megyek iskolába többet, küldje a Marikát, az úgyis jobban tud mindent. 
Olyankor magamban megfogadtam, nem szólok bele többet, de aztán soha nem tudtam megállni. 
Eljött a karácsony, izgatottan vártuk mit hoz a Jézuska. Délután sötétedésig kint szánkóztunk, mikor bementünk már ott volt a karácsonyfa, alatta az ajándék. Izgatottan bontottuk ki. Örömünkben táncra perdültünk a jó illatú mackónadrág, és a magas szárú barna cipő láttán. Simogattuk a kék mackónadrágot, aminek felső része is volt. Elöl félig cipzáros, belül nagyon finom bolyhos volt. Az arcunkat cirógattuk vele, majd levettük amiben voltunk, mert amúgy is vizes volt. Felvettük az újat. A cipőt is felhúztuk, szerettük volna folytatni a szánkózást, de Anyu nem engedett már ki bennünket. 
Apu szolgálatban volt, este vártuk nagyon mikor ér haza, szerettük volna elmondani Jézuska ajándékát. Odafeküdtünk Anyu mellé az ágyra, a sparhelt platniján kiszökő fények játszottak a plafonon. Minden egyes fénycsóva valami alakzatot öltött, akkor Anyu elkezdte mondani azt a bizonyos karácsonyt, amikor a háború utolsó évében az uradalom pincéjében voltak. 
- Édesapámmal ketten mentünk haza hogy a jószágot ellássuk. Mikor hazaértünk már sötét volt, mert világosban nem volt tanácsos mutatkozni, ha valami megmozdult, már lőttek is mind két oldalról. Hónapok óta éltünk így. Ahogy kinyitjuk az istálló ajtót, halljuk a Zsömle keservesen bőg, közelebb menve sötétben tapogatózva, észrevettük, hogy el van feküdve, keservesen panaszosan nyög. Mondja édesapám: - Szegény jószág, ellenie kell, eljött az ideje, de valami nincs rendben. 
Hozott a kútból vizet, aztán feltűrődzködött, majd addig-addig nógatta szegény párát, míg fel nem állt. Akkor belenyúlt és kezdte kihúzni a kis borjút. Szenvedtek így legalább egy órát, aztán végül sikerült világra segíteni a kis jószágot. Zsömle is életben maradt. Segítettük felkelni a kisborjút és elneveztük Reménynek. Sokáig téblábolt mire megtalálta az anyja tőgyét. Én közben kifejtem a másik tehenet, Bimbót, és a többi jószágot is megetettem, majd kiganéztam alóluk. Mikor eljöttünk, már boldogan nyalogatta borját Zsömle. Éjfél után értünk vissza a pincébe, már nagyon aggódott mindenki. A nagyságos asszony hozott egy fenyőágat, az illatozta be ennek a gyötrelmes karácsonynak az éjszakáját. A gyerekek boldogan bontották a kis csomagot, amit az ágak alá rakott. 
Közben mi is elaludtunk. Anyu a helyünkre vitt, még arra sem ébredtünk fel mikor Apu hazaért. A karácsony utáni napokban sokáig tudtunk szánkózni, mert most már volt másik ruhánk, cipőnk. Mikor átnedvesedett kicseréltük, és folytatódott a játék. Elérkezett az újév, majd az első tanítási nap. Kati ágyban maradt. Azt mondta, fáj a torka nem tud iskolába menni. Anyu megnézte, de nem látott semmi különöset. Gondolta egy nap nem a világ vége, ha nem megy iskolába. Jól betakargatta, csinált neki hagymateát, ahogy otthon látta az édesanyjától. Mikor oda került a sor hogy meg kellett inni a teát, már nem volt semmi baja Katinak. Iskolába viszont már késő lett volna elindulni. Én kimentem szánkózni, ő is öltözködött, hogy jön de Anyu nem engedte. Arra gondolt, hogy majd egész nap játszhat. A teát sem akarta meginni. Azt nem is csodálom, mert a hagyma tea irtózatosan rossz volt. Előfordult, hogy nekem is meg kellett volna inni, de én nem cirkuszoltam, úgy csináltam mintha innám, aztán egy óvatlan pillanatban a moslékos vödörben kötött ki. Senki nem tudta ezt. Anyu meg csak mondogatta a Katinak: - Igyad csak kis lányom, a Marika is attól gyógyult meg. - Pedig ha tudta volna, hogy attól a malacok gyógyultak meg! 
Másnap Kati már nem volt beteg, de az iskolába menés nem nagyon smakkolt neki, azért mikor a fiúk lányok jöttek a másik völgyből, csatlakozott hozzájuk. Egyik nap az ellenőrző könyvecskéjében egy beírás volt. Kati még mindent nem tudott elolvasni, így bátran megmutatta Anyunak. Ez állt benne. 
„Kedves szülők, a gyermekük folyamatosan elkésik az iskolából a többi gyerekkel együtt. Kérem, engedjék őket időben útra, hogy beérjenek.” 
Anyu meglepődött, hiszen mindig időben mennek. Gondolta kifigyeli miért késnek el. Követte őket. Aztán mikor a gyerek sereg oda ért a Gili-horhóhoz, a gyerekek levették a hátukról a táskát és azon csúsztak le az aljba. Mikor leértek, ahelyett, hogy az iskolába mentek volna, irány vissza. Aztán megint, és megint. Így csúszkáltak. Mikor rá untak, csak akkor vették a sátorfájukat az iskola irányába. Anyu hazament, délután mikor haza ért a Kati, kérdi Anyu: Katikám aztán mi történt ma az iskolába? 
Kati mintha minden rendben lenne: -Áh, semmi. És házi feladat sincs. 
Akkor Anyu megkérdezte: - Nem késtetek el?- Nem, már korán ott voltunk. Akkor Anyu oda adta az ellenőrző könyvecskét, és mondta: - Olvasd el ezt hangosan. 
Kati jó párszor nekiveselkedett mire kibetűzte. Akkor megint megkérdezte Anyu: - Na, most pedig el mondod mit csináltok, mikor odaértek a Gili-horhóhoz! 
Kati mást nem tehetett, be kellett vallania a reggeli táskán csúszkálást. 
Büntetést nem kapott. Attól kezdve minden másnap elvihette a szánkót, és hazafelé szánkózhattak, igaz néha értük kellett menni, mert „elfelejtették” merre van a hazafelé vezető út ...

 Tavaszi munka, játék

A tél egyik napról a másikra búcsút intett. Már nagyon vártuk a jó időt. A déli lankákon kezdett éledni a természet. Egy két nap alatt kibújt az ibolya, pipitér, gyermekláncfű. A domb északi részén még sokáig megmaradt a hó, ott ahol a tél folyamán a szél magas hegyeket formált. Lassan elhagyhattuk a hosszú ujjú pargetruhát, cérnaharisnyát, amit vastag gumival erősítettünk a combunkra, hogy ne csússzon le. Ha laza volt a gumi, lecsúszott a harisnya, ha szoros, belevágott a combunkba. Olyankor letekertük a térdünkig. Nem kellett felvenni a téli cipőt, a jó kis könnyű barna dorkóban szaladgálhattunk. Végre nem kellett már a meleg sapka sem. Az iskolában tornaórára kötelező volt a fekete tornanadrág, amit mi csak klottgatyának neveztünk. Anyu vett nekem is, mert sokat nyaggattam érte. Kati ment a gyerekkel az iskolába, mi Anyuval indultunk a hegyre szőlőt kikapálni, csak azt lehetett kapálni, ami déli fekvésű volt, és homokos sárgaföldes. Máshol még nagyon nedves volt a föld, és néhol még havat is találtunk. Anyu vitte mindkettőnk kis kapáját. 
Csodálatosak voltak ezek a reggelek. A nap melegétől gőzölgött a föld. Mikor felértünk a dombra, és visszatekintettünk a rétre, a ködpárából csak a fűzfák teteje látszott, és a pulai templomtorony. Aztán mintha csak egy varázslatos pálcával oda suhintott volna valaki, eltűnt a köd. A Kapos most sem győzte befogadni a völgyekből lezúduló áradatot, a rét laposabb részein a vízben tündökölt a pulai templomtorony tükörképe. Anyu megpihent pár percre, én kiscsikóként szaladgáltam mellette a lágy tavaszi napsütésben, lepkéket kergetve. A copfomba kötött fehér masni meg engem kergetett és csak akkor ért utol, mikor megálltam. Persze lepkéket nem sikerült fogni. Mikor elfáradtam, legömbölödtem a dombról. A meredek dombon mire leértem az aljára, nagyon begyorsultam, még jó, hogy nem volt semmi veszélyes dolgot előttem, mert nem tudtam volna megállni. Az aljban sokáig kellett várakozni mire fel tudtam állni, annyira elszédültem. Aztán újra meg újra, írtójó játék volt. A lábam szárát össze-vissza karcolászták a fűben lévő gallyak, de nem számított, majd meggyógyul, gondoltam. Mikor megpihentem a játék hevében, leültem az az egyik szőlősorban, figyeltem a bogarakat, rovarokat. Ahogy ott ülök, előttem a föld tetején elkezd nagyon lassan mozogni a föld. Még a lélegzetem is visszatartottam, vártam, kis idő múlva újra repedezik, csúcsosodik a föld. Aztán meg szűnt a mozgás, kis idő múlva megtörtént a várva várt vendég érkezése. Egy pici, rózsaszínű hegyes orrocska emelkedett ki, meg egy fényes fekete bársonyos fejecske. Körbe szaglászott a levegőbe, aztán egy pillanat alatt vissza, ahonnan jött. Nagyon sajnáltam, olyan jó lett volna megsimogatni. 
Mikor minden játékba beleuntam, segítettem kapálni. Anyu úgy csinálta, hogy kevés föld maradjon azon az oldalon, ahol én kapálok. Nem kapáltam mindkétfelől, olyannyira igyekeztem, hogy néha együtt értünk ki a soron. Eleivel sokszor kellett tisztogatni a kapát, mert nagyon ráragadt a föld. A karóból törtem le kis vékony fát, azzal addig kapartam még mid két oldala tiszta nem lett. Az élénél már kezdett kicsit fényesedni. Anyu kapája csak úgy ragyogott, olyan fényes volt. Mikor a nap rávillant, cikázott rajta a fény. Szerettem volna, ha az enyém is úgy csillog, de a játék csak egyre hívogatott. Volt a part oldalban egy kidőlt diófa. Nem száradt el, így vízszintesen is élt tovább. A törzse alatt nagyon sok állat talált menedéket. Kezdtek ébredezni a gyíkok, ha csendben maradtam mozdulatlanul, nem kellett sokáig várni és megláttam őket. Csodás színekben pompáztak, Szerettek kifeküdni a napra. Történt olyan is, hogy amikor elszunyókáltam a meleg napsütésben, felébredve ott napozott mellettem. Nem mozdultam, gyönyörködtem benne. Az álla alatt szaporán járt a bőr, ahogy pihegett. A legkisebb mozdulatra elinalt. Kerestem egy botot, és a lyukakat piszkáltam, volt hogy békát ugráltak elő. Elmélyedt játékomat Anyu hangja szakította félbe: 
- Marikám, kislányom merre vagy? Tudtam ebédelni hív, kiabáltam vissza: 
- Anyu, itt vagyok! Jöjjön kicsit ide! Megmutatom mit találtam! 
Anyu jött is. Hozta magával az ebédet. Jó kis hely volt ott a kidőlt diófán. A sor végéről tépett fel örökös hagymát, finom puha kenyérből, vékony húsos szalonnából kis katonákat csinált. A hagymát úgy haraptam hozzá. Az egész délelőtti játék, szaladgálás, kapálás olyan étvágyat hozott, alig győzte rakni a kis katonákat. Közben Kati is megérkezett. Levetette iskolás ruháját, felvette ő is a klottgatyát és a dorkót, aztán evett velünk. Mikor befejeztük kezdődött a szokásos kincskereső játék, valami finomság el volt dugva. Nekünk meg kellett keresni. Anyu annyit segített ott a kidőlt diófán ülve, hogy irányított bennünket, mikor hideget mondott, tudtuk távol vagyunk, langyosnál közeledünk, meleg, aztán forró és rátaláltunk. Egy pici csoki, vagy cukorka, Stollwerck, télifagyi, mogyoró, nagyon boldoggá tett bennünket. 
Aztán Anyu folytatta a kapálást. Most már nekem is jobb volt. Katinak megmutattam hol lapult a gyík. A vakondtúrást észre sem vettem milyen magas lett, míg el voltam foglalva más játékkal. Anyu odahívott bennünket. Kikérdezte Katit, mi történt az iskolában. Kati szeretett volna már játszani, azt mondta semmi nem történt, de Anyu nem hagyta annyiban, oda kellett vinni az olvasó könyvét és kellett neki olvasni mindaddig, míg akadozva ment neki. Utána a számtanból adott fel feladatot, homokba írt feladatokat kellett neki kiszámolni, csak azután mehettünk játszani. Mikor már megoldotta hibátlanul akkor mentünk a kidőlt diófára mászni. Már kezdett lenyugodni a nap a Daruvár mögött, mikor hazaindultunk. 
Otthon mindenkinek meg volt a feladata. Kati a kiskosárral ment össze szedni a tojást, én a favágítón gyűjtöttem kis kosárba a száralékot. Anyu a malacoknak adott enni. Mire mindezzel végeztünk be is sötétedett. A lámpa ott volt az ajtó mellett, ahogy beléptünk, alatta a fésűtartóban a gyufa. Anyu meggyújtotta a petróleumlámpát, tett a sparheltbe egy kis száralékot, majd a tűz hamarosan vígan pattogott. Megkérdezte mit szeretnének enni, egyhangúan mondtuk: - Pirított darát, baracklekvárral! 
Amíg megmelegedett a vízmelegítő fazékba a mosdó víz, megnézte a Kati táskáját, ruháját, nincs-e elszakadva valami. Közben a pirított dara is elkészült. Megvacsoráztunk megmosakodtunk, és ágyba bújtunk. Az első tavaszi munka, játék úgy elfárasztott bennünket nem is vettük észre mikor oltotta el Anyu a lámpát, és bújt hozzánk. Mesélnie sem kellett. 
Kiment a ház elé, mostanában kellett jönni Apunak a vonattal. Várta a jelet, a kettő rövid füttyöt, hogy meggyújthassa a lángot, ami az éjszakába elviszi a réten, berken, folyón keresztül a fényt, a várakozás fényét ...

 

Egy új családtag

Ahogy így várakozott elgondolkodott, milyen nehézségeken kellett átvergődnie eddig az élete folyamán és mi mindent tartogat még az élet. Hogyan tud menni ezentúl a pulai határba?  Tavaly például reggel felpakolta a vállára a napi szükséges dolgokat, kézen fogott bennünket és neki indult, most reggel Kati iskolába megy, délben jön haza, mire kiérne olyan messzire Hetény alá, már indulhat is vissza. Van a szőlőkapálás, de ez nem elég. Kell a tizedikes kukorica! Mindenféle gondolat járt az eszében. Egyszer csak hallja Csomából indult a vonat, még pár perc és itt van. Előkészítette az összecsavart újság papírt, érkezett a két rövid fütty, meggyújtotta, integetett vele. A válasz sem maradt el - három hosszú fütty. Beszaladt, megnézett bennünket hogy alszunk-e, aztán visszament a ház elé, betakaródzva egy pokrócba. Valamit ki kell találni. Lent a berekben rázendítettek a békák. A zenéjükre álmot hozott a lágy tavaszi szellő. Úgy betakaródzva, összekuporodva arra lett figyelmes, valami zörgéssel közeledik valaki. De ez a hang nem olyan, mint amikor az én Józsim jön. Fülelt, a hang egyre csak közeledett, most már tisztán ki lehetett venni valaki biciklit tol. Aztán a hold fényében meg is csillant a csengő. Apu mikor meglátta Anyut, csengetett is egyet. Megpuszilták egymást, majd Apu kérdezte: 
-Na, mit szólsz, jó lesz ez neked? Elöl van rajta csomagtartó is, meg ez a gyerekülés. Ide ültetheted a Marikát, hátul meg a Katit. 
Anyu örömében átölelte Aput. 
- Te bele láttál a gondolataimba. Egyfolytában azon járt az eszem, hogy megyek ki a mezőre. - Jaj, de meg tudok én ezzel tanulni biciklizni? 
- Hát persze, majd holnap megyünk a rétre, ott lesz elegendő hely. Azzal betolták a biciklit a pince elé, ahol nem ázik meg. 
Anyu boldogan simogatta meg a fejecskéinket, aztán csendben csak úgy magában sóhajtozott, hát úgy néz ki, csak mindig valamit nagyon akarni kell és beteljesedik. Apu vacsorára megette a maradék pirított darát, aztán egymást átölelve boldogan nyugovóra tértek. 
Reggel mikor felébredtünk, Anyuval csendben kimentünk megnézni a biciklit. 
Kicsit ütött kopott volt, de jó erős. Szerettünk volna rögtön kipróbálni, de nem most nem volt rá idő. Anyu elkészítette a reggelit, hagymás tojásos rántottát. Tegnap hozott haza jó sok örökös hagymát a szőlőből, tojás is volt bőven, Kati egy kis kosárral szedett. Tízóraira bundás kenyeret csomagolt. A másik dombról megjöttek a gyerekek, Kati behívta őket, örömmel mutogatta a biciklit. A gyerekek irigykedve nézték, látszott rajtuk, ők is szerették volna, ha az apukájuk ilyen biciklivel állít haza. 
Mikor elmentek, lementünk a rétre. Apu megmutatta, hogyan kell felszállni, tekerni, fékezni, majd megállni. Anyu első próbálkozásra átesett a váz között, mérgelődött: 
- Én ezt nem tudom megtanulni! 
Apu, csak biztogatta! Dehogyisnem! Csak csináld, menni fog az meglátod! 
Azzal engem Apu felkapott a nyakába és hazamentünk, Anyu ott maradt a réten és addig nem nyugodott míg meg nem tanult. 
Csak biztogatta magát: - Igyekezz Margit, nem játszhatsz itt egész délelőtt, mi lesz a szőlőkapálással? A gazdák már ott toporognak a sor végén, metszeni szeretnének. Annyira belelendült, letekert körbe az úton, az állomásra, mert a réten keresztül nem lehetett. A laposabb helyeken víz volt. Jenő bácsi volt a szolgálatban, mikor meglátta, rácsodálkozott: -Hej, Margit, de megszaladt magának! 
Anyu boldogan újságolta, most már könnyebb lesz kiérni a mezőre. Apuval mi lestük onnan fentről. Délelőtt már nem volt érdemes kimenni, kapálni. Anyu ebédre tojásos nokedlit csinált, Apuval szedtünk hozzá a mezőn vadsalátát. Kati is hazaért. Ebéd után mind a négyen kimentünk a szőlőbe. Kati és én Anyuék között kapáltunk, mikor kiértünk a soron örömmel nyugtázták, hogy négy sor készült. Mi azért hamar beleuntunk. Elmentünk megnézni vannak-e tojások a verébfészekben. Ha nem értük fel a ragalját, Kati bakot állt nekem, vagy ha még az sem volt elég, oda állt a fal mellé, összekulcsolta a kezét, én felléptem, majd a vállára álltam. Így már meg tudtam emelni a sindőt, hogy alánézzek. 
Kati biztogatott: -Szedd ki, szedd ki! 
Én nem szerettem volna kidobni, inkább azt mondtam, nincsen benne semmi. A baj csak akkor volt, mikor később meghallotta, hogy csipogtak a kis csurik. - Ne hazudj, hallom őket! 
Cserélni akart, hogy ő áll az én vállamra, de ahogy próbálkozott, én már az elején összecsuklottam mintha nem bírnám el, pedig elbírtam volna, csak nem akartam, hogy a kis csurik elpusztuljanak. Nem vártuk meg az estét. Apu segítségével nagyon sokat haladt előre a munka. Otthon mindenkinek meg volt a szokásos feladata. Annyi különbséggel, hogy most a malacokat Apu etette meg. Anyu a vacsorára valót készítette, tepsis krumplit, közben még sült, szedtünk a ház előtt vadsalátát. Utána Anyu biciklivel elment a vezénylésért, egyúttal megbeszélte a Zsiga Mári nénivel a tizedikes kukorica sorsát. Abban állapodtak meg, hogy csak azt vállalja, ami közel van a faluhoz. Este kellett menni Apunak szolgálatba, biciklivel ment, mert a mezőre járás még messze volt majd a kapáláskor veszi csak hasznát Anyu. Zsiga Mári néniék géppel vetették a kukoricát, majd kicsit később Anyu vethet bele futóbabot. A sok játék, kapálás elfárasztott bennünket, mire Anyu oda bújt hozzánk már az igazak álmát aludtuk ...

 

Apró örömök

Mikor azt gondolta Anyu, hogy befejezte a kikapálást, mindig jött egy újabb szőlős gazda:

-Jaj, Margitom magában van az összes bizodalmam, megcsinálná az én szőlőmet is, azt mondja a Nándor, hogy maga olyan szépen kapálta, a tőkékre is vigyáz!

Mit tudott mondani Anyu, persze megcsinálom. Terményben kérte a fizetséget, mert a tavalyi nagy vihar elvitte az összes termést, de a pulai gazdáknak volt olyan távolabbi mezője, ahol nem volt jég kár. A padláson már alig volt pár szem kukorica. A tyúkok még csak elvoltak, de a malacoknak kellett a takarmány. A gazdák el is hozták házhoz a járandóságot. Nem bánta Anyu, hogy egyre több volt a munka. Mikor pénzzel fizettek, került valami új edényke a stelázsira. Vagy nekünk vett szép kis köténynek való anyagot, aztán a Manci nénivel megvarratta. Örömmel mentünk hozzá! Ott lakott lent a Káposzta telepen. (A fiával, Józsikával cserélte össze a cipőjét Kati.) Mikor levette a méretet megkérdezte Anyut: - Milyenre varrjam?

- Mancikám, alul is legyen rajta fodor meg kantáron is. Azt szeretném, ha a kislányaim szépen öltöznének. Kicsit elbeszélgettek, addig mi kint játszottunk az utcában lakó gyerekekkel. Kati ismerte mindet. Mikor haza indultunk, Manci néni adott egy kis kosár színes ruhadarabot. Nagyon örülünk, most legalább tudunk új ruhát varrni a babáinknak.

Lassan vége volt a kikapálásnak. Anyu olyan napot választott a babvetésre, mikor Apu otthon volt. Kati iskolába ment, mi meg első alkalommal indultunk útnak biciklivel. A dombon úgy tolta le, még én is fogtam vissza, mert annyira nagyon gurult. Aztán a rét aljba felültetett a gyerekülésbe, hátra felkötötte a kapát, enni -, inni valót. Kicsit kacskaringósan kezdtük az elején, de aztán egyre bátrabban tekert. Mire az állomásra értünk, már az egyik kezével a kormányt is elengedte, úgy intett a Jenő bácsinak. A Zsiga Mári néni kukorica földje Vercsomában volt, nem túl messze a falutól. A legelő ott volt a közelben. Árnyas fák árnyékában hűsöltek a tehenek. A biciklit is ott tudtuk hagyni a fák alatt. A kukoricaföld lenyúlt a halastóig. Mindjárt az első darab föld volt, amit egész nyáron át kell majd kapálni. Anyuval neki láttunk a babvetésnek. Minden második sorba vetettük. Anyu kapával vágta a gödröt én pár szemet beleszórtam. Nem kellett számolni, ahogy esett úgy puffant. Délig már fordultunk nyolcat, kerestünk a legelőn egy árnyas fát, lepihentünk, megettük a kenyerünket, szalonnánkat. A közelben volt egy forrás, ittunk a jó hideg vízből, megtöltöttük a korsót is. Most már csak odabújtam Anyuhoz, a szopizást már nem kerestem. Visszamentünk a földre, aztán Anyu csinált nekem egy kis fekhelyet, a kötényéből árnyékot, és elszenderegtem. Most nem ment végig a sorokon, csak kis rövid darabokban haladt, hogy rám lásson. Itt minden sorba vetett. Nem akart felébreszteni, hogy messzebbre elmehessen. Jó sokáig aludtam, a bab is elfogyott, úgyhogy haza indultunk. Nagy vígan, a munkát elvégezte és a hazafelé vezető út sem volt már olyan hosszú. Hipp- hopp már bent is voltunk a faluba. Örömében bementünk a kultúrházhoz az Irénke nénihez, akinek a szöllejét is kapáltuk. Itt a büfében ilyenkor csütörtökön hoznak hozzá cukrászdai süteményt, vett rózsaszínű, barna, és citromsárga süteményt. Négy üveg sört, és kettő bambit. Kati és Apu már lent domb aljában várt minket.

Anyu örömmel mondta mennyire nagyon hasznos dolog ez a bicikli. Kati kicsit irigykedett, hogy én már utaztam is rajta. Apu megvigasztalta: - Holnap ezzel viszlek majd iskolába.

Otthon meglepetés várt bennünket. Kész volt a vacsora. Paprikáskrumpli, a jószágnak is adtak már, és a házi feladat is kész volt. Most Anyu rukkolt elő a meglepetéssel, kicsomagolta a süteményt, sört, bambit. Igazi lakomát csaptunk. Egész este vidáman meséltük a nap eseményeit, aztán a fáradtságtól már majdnem leragadt a szemünk, a mosakodást is csak olyan immel-ámmal csináltuk. Anyuék még sokáig susmorogtak, ami nekünk igazi altatómuzsika volt ...

 

Néztük a folyó sodrását

Reggel Kati már korán felkelt. Anyut sürgette, hogy fésülje meg a haját. Alig várta, hogy induljanak az iskolába. Dombnak lefelé most is úgy kellett letolni, vagyis inkább visszafelé húzni, mert nagyon akart menni az a bicaj. Apu az aljba felültetette hátra, én jó darabig szaladtam mellettük. Elszaladtam egészen a Vakedli sarokig. Ott elkezdtem játszani az útszéli bogánccsal. Szedtem egy marékkal és dobáltam bele a poros útba. Majd lehúztam a dorkót és a finom hűs homokban mezítláb formáltam virágalakzatokat, ahogy körbe topogtam. Nem kellett sokáig várni, Apu hamarosan jött vissza, felrakott hátra a csomagtartóra és kerültünk egyet az állomás felé. Aztán mentünk csak haza. Ma nem mentünk semerre. Anyu a kertben kapálta a veteményest, Apu a disznóólat igazította meg, mert már többször is kitörtek. Aztán elmentünk csollányt szedni. Az iskolának ma volt vége, Apu meglepetést tervelt ki. Biciklivel elmegyünk Kati elé az iskolába. Gyorsan ebédeltünk és indultunk is. Valóban nagyon örült, mikor meglátta, hogy a biciklivel ott álltunk. Épp akkor fényképezkedtek az iskola előtt. Mikor vége volt a fényképezkedésnek, a gyerekek egyből körbevették a bicajt, Kati büszkén ült hátra. Engem Apu előre ültetett a gyerekülésbe. Elindultunk a poros kocsi úton. A gyerekek, amíg bírták szusszal, szaladtak mellettünk. Majd szép lassan lemaradtak. A domb aljában leszálltunk és segítettük fel tolni. Mikor hazaértünk, Kati csak úgy repítette a sarokba a táskáját, Anyu meg pirongatta: 
- Kislányom, így kell bánni ezzel a táskával, kell az még jövőre, nem tudunk venni mindig új táskát neked. Na, mondd, milyen lesz a bizonyítvány? 
- Nem buktam meg semmiből! 
Aztán már szaladt is ki játszani. Nem sokáig élvezte az első szabad délutánt. Kercseliget felől sötét felhők jöttek, majdnem a földig értek. 
Anyunak segítettük behajtani a baromfiakat. Behajtottuk a zsalugátert aztán félve összebújva, kezünket a fülünkre szorítva vártuk, hogy csillapodjon. A dörgés, villámlás átvonult, de az eső nem akart elállni. Befészkeltük magunkat Apu karjai alá, aztán kértük, hogy folytassa a megmenekülésének történetét. 
Ugye emlékeztek, hogy gyalog folytattuk az utunkat. Majd a vasútvonal közelében egy szalmakazalban aludtunk. Ilyen nyugodalmas álmom már régóta nem volt. Lehet egy egész napot át aludtunk, mert már újra sötét volt, mire megébredtünk. Karcsival össze-össze néztünk, és lökdöstük egymást, boldogan nevetgéltünk, de még mindig csak csendben, mert nem akartunk bajba keveredni. A tarisznyában volt még élelem, amivel útnak indultunk. Víz is volt még. 
Csendben terveztük mi legyen. Ruháink nagyon viharvertek voltak, napok óta nem mosakodtunk, a szakállunkat már hónapok óta nem vágtuk le, biztosan nem voltunk bizalomgerjesztő látvány. 
Hol is kezdjük a beilleszkedést én már jártas voltam ebben. Mondtam Karcsinak, vonattal kell tovább menni, de még mindig elbújva. Ki tudja mi a helyzet. 
Láttuk a vonatokat, az állomás sem volt messze, éjjel biztosan fel tudunk szállni valami tehervonatra. Még mindig jobb, ha együtt maradunk. 
Elindultunk, nyitott vagonok voltak, farakománnyal megrakva. Felmásztunk, elhelyezkedtünk. Kis idő múlva indultunk is. Szerencsére jó irányba. Elmélyedtünk gondolatainkban, el is aludtunk. Már magasan járt a nap mikor felébredtünk. Jobbra magas hegyek voltak, balra hatalmas síkság ameddig csak a szem ellátott. Még jó, hogy abban a kevés időben, míg iskolába jártam, ott ültem a térkép mellett és az emlékezetembe véstem, ki gondolta, hogy ilyen jól hasznát veszem. Ez itt az északi középhegység, ott arra meg a Nagy-Alföld. Az imént talán a Tisza folyó lehetett, mert jó nagy volt. Karcsi csak hallgatott, nem tudott hozzá szólni semmit. Közben néha megállt a vonat, vizet vételezett. Mi meg csak ott lapultunk és reménykedtünk, hogy Pestre érkezünk. 
Újra éjszaka lett. Elaludtunk. Hajnalodott, egyre nagyobb fények tűntek fel nyugatról. Karcsit megbökdöstem. Barátom, azok a fények nem lehetnek mások, csakis Pest fényei, van is már egy jó tervem. Karcsi sürgetett: - Na, mondd már! 
- Ha sikerül, megkeressük a barátomat. Ő biztos tud segíteni. 
A fények egyre közeledtek. Elmodolyogtam magam, ha megint odamenne a vonat, ahova az előző szökésemből megérkeztem! Aztán a barátom jönne kirakni a vagont! 
Elég az álmodozásból, itthon vagyunk, most már csak pár óra, és újra szabadok leszünk. A sínek zötykölődtek, éreztük, hogy váltókon megy át és most már valami gyár udvarában vagyunk. Megvártuk, hogy elcsendesedjen a terep, és lemásztunk a vagonról. A lábaink annyira elgémberedtek, hogy alig tudtunk menni. Sikerült kijutni az utcára, éjszaka volt alig járt valaki. Szomorúan néztük a romos házakat. Eddig még nem mentünk át a Dunán, a barátomék a Budai oldalon laktak. Így mentünk egyre csak nyugatnak. Végre az egyik utca végén hatalmas vízfolyam volt a szemünk előtt. Lementünk a rakpartra, aztán egymást átölelve zokogás tört ránk. Jó időbe tellett mire megnyugodtunk. Leültünk és csak néztük a folyó sodrását ...

Hazafelé

A sok viszontagságos utazástól fáradtan kicsit lepihentünk. Már világosodott, mikor ébredeztünk. Szemben a Duna partján megláttam a Gellért-hegyet. Barátommal, Józsival alatta mentünk el, mikor a Csepel-szigetre jártunk dolgozni. 
- Karcsi, most már biztos odatalálok! 
Az utcán sietős emberekkel találkozunk. Nem keltettünk feltűnést, mindenki ilyen lerongyolódott ruhában volt. Talán csak annyi, hogy nálunk nem volt semmi szerszám. Talicskával, lapáttal, kapával mentek fáradtságtól, elgyötörten, soványan. Legtöbbjük nő volt, vagy nagyon fiatal fiú. Amerre elmentünk, nem volt egy épségben maradt épület sem. Vidámak lehettünk volna, de ez a szomorú látvány nem hozott mosolyt az arcunkra. Néha megálltunk, próbáltam visszaemlékezni az útra. Sok minden változott, az utca nevére nem emlékeztem, így kérdezni sem tudtam merre menjünk. Már a keleti égbolton feljönni látszott a nap, mikor befordultunk pont abba az utcába. Egyre hevesebben vert a szívem. Féltem, hogy a megmentő barátomnak, és a családjának baja esett, még távol voltam. Már látszott a ház, a kamra ahol mi tanyáztunk, össze lett építve a kis házzal. Nem volt semmi mozgás. Óvatosan akartam maradni, ennyi viszontagság után nem lenne jó újra kelepcébe esni. A közelben lévő ház még teljesen romokban hevert. Karcsival elbújtunk a szederindával befutott ajtó mellett. Innen ráláttunk Józsiék házára. Kis idő múlva kinyílt az ajtó. Józsi édesanyja jött vödörrel a kezében. Olyan hirtelen volt minden, nem tudtam elindulni. Megvártam mikor visszafelé jött, addigra összeszedtem a gondolataimat. Elébe siettem. Mikor meglátott, ledobta a teli vödröt, szaladt felém, nekem földbe gyökerezett a lábam, még egy lépést se tudtam tenni. Nyakába borultam, aztán csak szorítottuk egymást. Karcsi mellettünk állt, várta, hogy végre megszólaljunk. Én ocsúdtam fel előbb. Kérdeztem, Józsit, a gyerekeket, örömmel mondta jól van mindenki. 
- De inkább te mesélj! Hányszor de hányszor emlegettünk. Mi történt veled, gyere, vagyis gyertek! Akkor én bemutattam a barátom. 
Visszamentünk megtölteni a vizesvödröt. Majd Józsi édesanyja mondta: - Micsoda meglepetés lesz, ha belépünk! Előre engedett. A kis szoba olyan volt, mint régen. A gyerekek még ágyban voltak. Józsi a tükör előtt állt, borotválkozott. Nem mintha olyan nagy lett volna a borostája, de mivel most ő a családfenntartó, Édesapjától is így látta reggelente. A tükörben meglátott, örömében még az arcát is megsebezte, ahogy felénk fordult. Nem törődve azzal, hogy a kicsiket felébreszti, elkiáltotta magát: - Józsi! Barátom! Már azt hittem nem látlak soha többé! Majd átölelt, aztán a barátomat is. Közben a gyerekek is felébredtek. Az ágyból a nyakamba ugrottak, boldog pillanatok voltak mindenkinek Leültünk az asztal mellé. Majd ki sem fogytunk a sok kérdésből. Mindenki szeretett volna mindent tudni. Józsi járt dolgozni a szigetre, még a termelés nem indult be. Most a romeltakarítás folyik. Nemsokára indult volna munkába, de az érkezésünk örömére ma nem megy be dolgozni. Elmeséltem mi történt az óta a bizonyos nap óta, mikor feltoloncoltak a teherautóra Szegény Józsi, olyan sokszor elmondta, segített volna rajtam, de nem tehette. Megnyugtattam, hogy ne érezzen emiatt bűntudatot, senki nem tudott akkor ott segíteni. Elmondtam a történetét, hogy akadtunk egymásra Karcsival. A gyerekek néha kérdeztek valamit, amit nem értettek meg. Észre sem vettük, hogy a sok beszélgetés közben már dél felé járt az idő. Józsi édesanyja a beszélgetés közben készített egy nagy fazékban káposztalevest, egy kevés szalonnabőrkével tette még ízletesebbé. Szabadkozott, hogy csak ezzel tud megkínálni bennünket: -Tudjátok nagyon nagy szegénység van. A fizetség kevés, amit Józsi haza hoz. Én is járok takarítani, de azért sem fizetnek sokat, de reméljük, egyszer majd eljön a nap, hogy jobb lesz. Kint az udvaron a nap megmelegítette a hordóban a vizet. Kaptunk szappant, törölközőt. Józsi oda adta a borotvakést, megtisztálkodtunk. A ruháink annyira tönkrementek, hogy nem volt mihez foltozni. Józsi édesanyja hozott a férje munkásruháiból. Cipőnk is nagyon szakadt volt, de azt nem tudott másikat adni. Számunkra a káposztaleves ünnepi lakomának számított. A kenyeret mielőtt beleharaptunk volna, megsimogattuk. Régen vágyódtunk már erre a finom magyar kenyérre. Mikor már kifogyott belőlünk a kérdeznivaló, rátértünk a számunkra olyan nagyon fontos kérdésre, hogyan tudunk hazajutni. Józsi szívesen marasztalt volna bennünket, de tudta milyen nagyon vágyódunk már a szülőföldünk után. Mondta, most már nincsenek ellenőrzések, és hetente indul vonat az ország minden tájára a megmenekült hadifoglyokkal. Hatalmas megkönnyebbülés volt ezt hallani. Igazán csak most tudtunk felengedni a görcsös félelmeinkből. A gyerekek kimentek a grundra játszani. Józsi édesanyja megágyazott nekünk, becsukta a zsalugáteres ablakot, és magunkra hagyott. Nem kellett sokáig várni, hogy elaludjunk. Végre jó illatú párnák közt hajthattuk álomra a fejünket. A nagy izgalomban, hogy hamarosan a drága nagyanyám szobájában alhatok, nem álmodtam semmit, vagy ha álmodtam is, nem emlékeztem semmire. Már este volt mikor felébredtünk. A szobában halkan duruzsoltak, néha kihallatszott a nevünk. Mikor már látták, hogy ébren vagyunk, Józsi vidáman újságolta: - Holnap indul vonat a hadifoglyokkal Pécsre és Gyékényesre! 
Jobb hírt nem is mondhatott volna. Kicsit sajnálkoztunk, hogy már is el kell válnunk, de az öröm hogy hazafelé tartunk elterelte ezt a sajnálkozást. Karcsi kicsit szomorúan érezte magát, mert az ő tájékára csak a jövő héten indul majd vonat. Este még sokáig beszélgettünk. A gyerekek sem tudtak elaludni. Nem akartak lemaradni semmiről, csendben hallgatták a beszédünket. Reggel korán indultunk az állomásra Búcsút vettem mindenkitől. Karcsival sokáig öleltük egymást. Józsi elkísért az állomásra. Nem várta meg a vonatindulást, mert elkésett volna a munkából. Ma már nem hiányozhatott, a tegnapi napot is elég lesz majd megmagyarázni. Sok szerencsét kívántuk egymásnak és szoros kézfogással búcsúzunk el. A vonat tele volt szomorú tekintetű emberekkel. A tehervagonokban olyan sokan voltunk, hogy nem kellett félni, hogy eldőlünk, ha fékezni fog a vonat. Egymást támogattuk. Nagy zsivaj volt alig lehetett kivenni miről beszélnek. Szinte mindenki egyszerre akarta elmondani ezeknek a gyötrelmes éveknek a történetét. Én az egyik sarokba húztam meg magam. Tudtam jó sokáig tart mire haza érek. Lehet aludtam is, mert lassan kifogyott mindenki a szóból, csak a vonat zakatolása hallatszott. Néha fütyült egyet a mozdony. Ilyenkor az a messzeségben hallatszott fütty jutott az eszembe. Dombóváron beszóltak a vagonba, hogy ez Pécs felé megy, szálljunk át a másik vagonba, ha Gyékényes felé akarunk menni. Átszálltam, a másik vagonba, ott csak az ajtóban volt már hely. Nem bánkódtam, legalább látok egy kis világot. A nyári melegben bágyadtan bólogattak a réteken a fűzfák. A vonat déli ajtajában voltam, így láthattam a rétek végében szép üde zöld völgyek szaladtak alá. Számtalan kis fehér ház látszott a messzeségben. Tetejükön piros cserép kémlelődött, mintha már akkor hívogatott volna: - Józsi, te ide egyszer majd visszatérsz! Szerettem a szülőföldem, de itt ezek a lankás dombok, völgyek a szívembe záródtak. Talán azért mert már akkor is éreztem, nekem ide kell jönnöm majd!  Most már minden állomáson megálltunk. Az állomásokon virágcsokrokkal, színes ruhás, piros arcú lányok várakoztak. Némelyik szomorú szemekkel nézett a vonat után, mert nem jött az, akit annyira nagyon várt. Elgondolkodtam, vajon otthon vár majd engem is valaki? A torkom elszorult, mikor nagyanyámra gondoltam. A szemem megtelt könnyel, ahogy az ölelkezőket láttam. Már elhagytuk Kaposvárt. Aztán vége beértünk Nagybajomba. Sokan voltak itt is az állomáson. Engem nem várt senki. De egy kis szőke hajú lánytól kaptam pár szál virágot, akit haza várt, nem jött. Így nekem adta. Egy falubelivel gyalogoltunk hazafelé. Őt sem várta senki. Elmeséltük egymásnak a szabadulásainkat. Annyira belemerültünk, hogy már be is értünk a faluba. Elköszöntünk, én egyre szaporábbra vettem a lépéseimet. Már messziről látom a nagyanyám házát. Alig vittek lábaim, és az utcán nagy csend. Mintha még a kutyák is tudnák, most csendben kell maradni, mert ezt a pillanatot már régóta vártam. Ez a pillanat, ünnep ...

 

 Kinek panaszolod el a bánatod?

Ahogy egyre közelebb értem és látom a ház falát, nem olyan fehér, mint régen, mikor nagyanyám minden tavasszal lemeszelte. Egyre hevesebben vert a szívem. Féltem, csak nem beteg, lépteim felgyorsítottam, már szaladtam, de aztán a kis kapuban szinte megállt a szívverésem. Az udvaron mindenhol gaz volt. Az ablakok be voltak csukva. Mentem arra beljebb, de elhagyott az erőm. Odatámaszkodtam a kiskapuba, már jó ideje, hogy csak ott álltam, jött a szomszéd néni. 
-Józsim, te vagy az? Látod alig ismertelek meg, de megemberesedtél! 
Én még mindig nem tudtam megszólalni, látta is ezt a Nanica néném. 
-Jaj, hát akkor te nem is tudod, nagyanyád meghalt még tavaly nyáron. Alig volt vége a háborúnak, csak kesergett, téged siratott! Minden nap megkérdezte a postást, nem jött-e tőled levél. Aztán csak várt, majd elemésztette a fájdalom, hogy odavesztél. 
Én meg csak ott álltam, nem akartam elhinni, amit Nanica néném mond, talán nem is hallottam mindent. Forróság szaladt át rajtam, talán most értettem meg, hogy azok az álmok mikor érezni véltem a simogatását, talán már akkor is onnan fentről simogatott. 
- Ha be szeretnél menni, áthozom a kulcsot. 
-Nem kell Nanica néném. Kicsit megpihenek, aztán kimegyek a temetőbe. 
Nanica néném jobbnak látta, ha magamra hagy. Leroskadtam a pitarba hagyott padra. 
-Mi lesz veled Józsi, ki lesz a te gyámolítód? Kinek panaszolod el ezután a bánatod? 
Csak folytak a könnyeim, már egész későre járt. Felmentem a szénapadlásra, jó néhány cserép hiányzott, kitudja mióta vert be az eső. De nem bántam, legalább ha haza tekint onnét fentről a csillagok közül nagyanyám látja megjöttem. Sokáig forgolódtam, nem tudtam elaludni, mennyire terveztem ezt a pillanatot, sokféleképpen elképzeltem, de így nem. 
Reggel az első napsugár megsimogatta az arcom, de a boldogságot, amit olyan nagyon vártam nem éreztem. Itthon voltam, éreztem a föld illatát, kedves volt minden fa, virágok, a madarak, de nem volt az én drága nagyanyám. 
A kertben szedtem egy csokor margarétát, aztán kimentem a temetőbe. Az utcán az emberekkel akikkel össze találkoztam, mindenki üdvözölt, sokan kérdezték mi történt velem, már mindenki azt hitte oda vesztem valamerre a fronton. Nem volt kedvem beszélni senkivel. Pár szóval elintéztem a történetem. Minél előbb ott szerettem volna lenni a nagyanyám sírjánál. Hamar megtaláltam, ott feküdt a nagyapám mellett, ő olyan régen meghalt, én nem is ismertem. Sokszor eljöttünk a nagyanyámmal, engem szalajtott mindig: 
- Hozzá’ kisfiam egy kis vizet öregapád sírjára, neked még jó a lábad! 
Nem mondja nekem már senki többé, hogy kisfiam. Megint könnybe lábadt a szemem. Elmentem hoztam vizet. Megöntözem a sírjára ültetett virágokat. Aztán elindultam Rinyakovácsiba, vajon ott mi vár rám? 
Az út, réteken, erdőn, legelőn vezetett. A tüdőm nem győztem teleszívni ezzel a csodálatos illattal. A berekben száz meg száz féle lekaszált virágnak az illatát hozta felém a langyos kora reggeli szellő. Minden bokrot ismertem, hisz itt legeltettem a teheneket, tudtam merre vannak a jó zsíros füvek, a mentás, sásos, zsombékos. Nyáron ott szerettek hűselni a tehenek. Olyankor jó dolgom volt nekem is. Befeküdtem egy fűzfabokor közé, szemmel tudtam tartani őket. Vajon most ki legelteti őket. Nem is látni a gulyát, és letaposva sincs a legelő. Már látszott a templomtorony. A lábam egyre nehezebb lett. A falu végén laktak a tanítóék, talán az lenne a legjobb, ha odamennék előbb. Még egy fájdalmas dolgot már nem tudok elviselni. Tanítóék mikor megláttak, nagyon elcsodálkoztak. 
-Józsi hát te élsz? Azt beszélték a faluban, hogy jött egy levél, hogy, meghaltál. 
Már mindenki elsiratott, szegény nagyanyád, bele is betegedett, aztán rá hamarosan meghalt. 
-Én, mint látják, jól vagyok. Most jövök nagyanyám sírjától, anyámék, hogy vannak? 
-Ők jól vannak. Pista megúszta valahogy, a mostohád elintézte, nem vitték el katonának. A jószágot mind elvitték, először a német, aztán ami maradt az meg az orosz. Az egész faluban egy pár ló van és csak a Cseresznyéséknek van egy kis tehenük. 
Elköszöntem, most már bátrabban indultam a házunk felé. Anyám éppen vizet húzott a kútból. Mikor meglátott, elszalajtotta a vödröt, nagy csobbanással esett vissza. 
Szaladt felém, megállt előttem, átölelt, aztán forgatott, megszólalni nem tudott. Jó időbe tellett mire feleszmélt és én is meg tudtam szólalni. 
Mostohám nem volt otthon. Nagyon örültem ennek. Mert szó nélkül nem tudtam volna megállni, hogy engem küldött a fia helyett a háborúba. Anyám sírt örömében. Már nem volt semmi reménye, hogy élve haza kerülök. Kezdte mondani a nagyanyámat, de mondtam neki hogy az első utam oda vezetett. Elpanaszolta a nagy veszteséget, kik haltak meg, de arról nem beszélt, hogy a Pista otthon megúszta, én se firtattam. Elmondta miképpen vitték el a jószágot, hogy amíg én nem voltam, a teheneket a faluvégi cigány Julcsa nagyobbik fia őrizte, most még már senki sem, mert csak egy tehén van a faluban. Közben én is elmondtam, mi mindenen történt velem. Anyám nem győzött szörnyülködni. Oda-odajött hozzám, aztán csak folytak a könnyei. Begyújtotta a sparheltet, tett fel vizet forralni, kiszaladt, hogy megfog egy csirkét, ma ünnepi ebéd lesz. Mentem segíteni megfogni, mikor megérkezett a mostohám és a Pista. Engem először nem is látott: 
- Mit kergeted az a csirkét? 
- Itt van a Józsi, megjött a fogságból. Ünnepi lakomát főzök neki. 
- Jó lesz az a csirke majd vasárnap! 
Akkor látott meg engem, de már szépíteni nem tudta a beszédjét. Anyám abbahagyta a csirkekergetést, de én nem tudtam megállni szó nélkül: 
-Tudtam, hogy mindig útjában voltam. Gondoltam örült is, hogy halálhíremet hozták, de itt vagyok, mert a sors kegyes volt hozzám, haza vezérelt. Egye meg a csirkét maga a Pistával, ha annyira bánja tőlem. 
Azzal fogtam a hátizsákot és búcsút intett Anyámnak, aki szegény csak ott állt, de megszólalni nem mert ...

Várvédők

Mire vége lett a történetnek, az eső is elállt. Azt vettük észre, hogy az arcunk nedves lett Apu könnyeitől. A végén mi is sírtunk, sajnáltuk dédnagyanyánkat. Sajnáltuk Aput, hogy a történet végén ilyen szomorú lett! Anyu közben mikor elállt az eső, kiment, összeszedte az elázott csirkéket, akiket nem sikerült a vihar elől bemenekíteni. Hatalmas eső volt, ugyanakkora, mint tavaly, csak szerencsére most jégkár nélkül és szerencsére most itthon voltunk, nem kint a mezőn. A nyári esőt nagyon szerettük, utána lehetett pancsikolni a sárban. Az eresz alá minden edényt kiraktunk, hogy a közeljövőben ne kelljen vizet hozni a kútról, mosáshoz. Lemehetünk a rétre. A Kapos most sem győzte befogadni a völgyekből lezúduló vizet. Az egész rét víz alatt volt. Sok szénboglya szigeteként várta hogy, kedvünkre felmászhassunk rá. A forró nap után a réten jó meleg volt a víz. Néhol még a térdünk fölé is ért. Jöttek más gyerekek is. El kellett foglalni a boglyákat, az volt a vár. Két csapatra oszlottunk. Katival, Magdival, Annuskával mi voltunk a várvédők, a fiúk voltak a támadók. Nem volt szabad, hogy fel tudjanak állni a tetejére, és egy fűzfabotra kötött zsebkendőt kitűzzenek. Nekünk oda kellett mindig szaladni a féllábszárig érő vízbe, ahol ők próbálkoztak. Sokszor egymást beletepertük a vízbe a csata folyamán. Ha egy várat elfoglaltak, az már az övék volt. Estére kelve elfoglalták az összest, de kegyesek voltak hozzánk, mert mi is ott maradhattunk a várban. A végére nagyon elfáradtunk, hasalva a boglyán, fejünket lefelé lógatva figyeltük a békákat, vízisiklókat. A gólyáknak igazi paradicsom volt ez az árasztott rét, de nekünk is. Anyu a szoknyáját felhúzva mezítláb jött, hozott egy kis paprikás pogácsát, de annyit, hogy mindenkinek jusson, aztán ment a vezénylésért. A boglyán heverészve megszárítkoztunk, lábunk tiszta ráncos volt a sok vízben levéstől. Ahogy az aranyló napsugár egyre alacsonyabbra vetítette simogató sugarait, úgy egyre jobban szállt a völgyekből kifele a hűsítő áramlat. A békák mintha csak erre a jelre várták volna, mikor az utolsó fény megcsillant még a víztükrön, rázendítettek a kutykorékolásra. Ott lebzseltek a boglyák tövénél, a szájuk alatt fölfuvalkodott a bőr, aztán a nagy szemeiket csak meresztgették ránk. Megbeszéltük a gyerekekkel, aki tud, jöjjön holnap is. Anyu közben visszaért az állomásról, és hazamentünk vele. Ahogy felértünk a dombra és visszanéztünk, a pulai templom tükörképe csendesen várakozott a réten. Útunkat végig kísérte a békák zenéje. Hazafelé bementünk a Juliska nénihez tejért. Vacsorára azt ittunk a maradék paprikáspogácsával. Fürödni már nem kellett, csak a talpunkat mostuk meg. Napokig nem lehetett menni, dolgozni, se a mezőre, se a szőlőkbe. A réten még egy hét leteltével is volt víz. Minden nap jöttek a gyerekek, és mentünk a mi "tengerünkre" mert közben elneveztük így. Néha megtörtént a baj, beleléptünk valamibe, vérzett a lábunk, egy kicsit olyankor a várban maradtunk, de a következő bevetésre már harcra készen álltunk. Mikor megéheztünk, hazavitt a gyomrunk. Anyu fent a dombról ránk látott. Elég volt csak elkiáltani magát, akkor tudtuk, haza kell menni. Nagy szomorúságunkra vége lett a jó kis játékunknak. A mező, szőlő felszáradt, kellett menni kapálni. A sok várakozásban a kis kapánk is elkezdett rozsdásodni. Előbb a szőlőbe lehetett menni, mert ott jobban leszaladt a víz. A nedves földbe a gaz is hamarabb nőtt. Mire végére értünk, kezdődött a kukoricakapálás. A bicikli nagy segítség volt. Reggel még alig kezdett világosodni már útnak váltunk és mire a nap megsimogatta volna az arcunkat az első sugarával, már ott is voltunk Vercsomába. Korán reggel sokkal jobban ment a munka, hűs volt még, a hosszú ujjú kardigánt nem vetettük le, mert a kukorica levele elvágta a bőrünket és a címerről ráhulló sárga por csípte a karunkat. Az első soron mikor kiértünk a halastó partján elmehettünk játszani, írtó kíváncsiak voltunk a nádasra, amitől a tavat nem is láttuk. Anyu addig az összes végét megkapálta, hogy szem előtt tartson bennünket. Minden fordulónál játszottunk a nádasnál. Olyan sok érdekességet lehetett ott látni. A buzogányból Anyu segített vágni, nagyon jó játék volt lemorzsolni róla a bolyhot. Aztán felfedeztük vadkacsák fészkét. A nád levelei közt himbálódzó fészkeket is órákig el tudtuk nézni. Vártuk, hogy haza jöjjön a lakója. Ilyenkor Anyu is ott bujkált velünk a nádasban. Félt bennünket ott hagyni egyedül. Az ebédet a forrás közelében ettük meg. A tehenek odajöttek kíváncsiskodni. Újdonság volt nekik, hogy nem egyedül vannak az árnyas fák alatt. Mikor már minden tehén megnézett bennünket, nyugodtan elvonultak, és deleltek ők is. Jó hűs fa alatt, könnyen álomba szenderültünk. Főleg azért is, mert régen volt már a pirkadat mikor útnak váltunk. Anyu már régóta ébren volt, de csendben lepihent, hagyott bennünket aludni. Este hazafelé menet bementünk a kultúrháznál lévő büfébe és választhattunk magunknak süteményt. Utána bambit ittunk. Apunak sört vettünk haza. A hazafelé menet most is nagyon jó volt. A biciklit Anyu sokszor meg-megsimogatta, nagy segítség volt fáradságos nap után hamar hazaérni ...  Víz és sár 
Már el sem tudtak volna képzelni az életünket a bicikli nélkül. 
A Vercsomai dűlőbe jó volt menni. Közelben volt a forrás, a legelő egyik lapos részén. Elmehettünk oda játszani, vittük a korsót megtölteni, mikor tele volt, a pocsolyában topogtunk, jó volt a forró homok után bele menni a hideg sárba. Csináltunk a forrásból kifolyó víznek árkot. Kerestünk ágakat, abból hidakat alakítottunk ki, aztán az árkot felduzzasztottuk, lett belőle egy kis tó. Nagy lapulevelek voltak a tulajok, benne a bogáncsból formált emberkék az utasok. 
Anyu mikor ki ért egy-egy soron, odaszaladt megnézett minket, a lelkünkre kötötte, hogy ne csavarogjunk el semerre, dehogy mentünk, ilyen jó játék mellett, nem vágytunk elmenni másfelé. A tehenek néha oda jöttek, eltaposták a kis árkot, még véletlenül sem a hídon mentek át. Olyankor kezdtük elölről az építést. Egy hét alatt végzett Anyu. Utolsó nap, már csak pár sor volt, visszamentünk mi is segíteni. Akár milyen jó is volt itt, de már vágyódunk, hogy otthon maradjunk, és ne kelljen hajnalban útnak válni. Ebéd után nem is pihentünk. 
Anyu aggodalommal kémlelte az eget: - Jaj, csak még pár órákig bírja ki ez az eső! 
Nem bírta ki. Nagy szél kíséretében odaért, már nem volt annyi idő hogy beérjünk a faluba. 
Összekuporodtunk a sor végében. Félelmetes volt, néha mintha mellettünk csapott volna le a villám. Anyu fölénk hajolt, hogy védjen bennünket. Mikor elállt az eső, az egész völgy egy patakká változott. 
Megkerestük a biciklit, a kapáinkat, és elindultunk haza. Olyan nagy sár volt, hogy a bicikli kereke nem fordult el. Kati és én vittük a kapáinkat, a szatyrot és a korsót. Anyu a váznál fogva a biciklit. Meg-megálltunk pihenni, mert nehéz volt haladni. A faluban az emberek igazgatták az árkokat, hogy tudjon elfolyni a víz. 
Állomáson Vince bácsi kérte Anyut, hagyja ott a biciklit, majd ha már járható lesz az út, eljön érte. Szíves örömest otthagyta, már csak azért is, hogy elvegye tőlünk a nehéz terhet, amit cipeltünk. 
A rét megint víz alatt volt. Úgy el voltunk fáradva, még játszani sem volt kedvünk. Siettünk haza, kíváncsiak voltunk, vajon mi vár bennünket. A domb aljában úszkált a kertbe vetett hagyma, paradicsom, paprika. A baromfik a fák ágain gubbasztottak, szárítgatták ázott tollaikat. A disznók vályúja tele volt vízzel, egyedül ők élvezték ennek a nagy zuhinak a következményeit. 
Tüzet nehéz lett volna rakni, mert még a kéményéből is befolyt az eső. Nem bánkódtunk. 
Anyu, Katit elszalajtotta Juliska nénihez tejért. A kemény kenyérből szeltünk a tányérunkba, ráöntöttük a még langyos tejet, finomabb vacsora nem is lehetett volna. Senkit nem kellett ringatni, a fáradságos nap után hamar álomba szenderültünk. Másnap sokáig aludtunk. Anyu mentette a kertből a menthetőt. Mozgolódásunkra bejött, és finom palacsintát sütött. Később megkért bennünket hogy segítsünk a kertben. 
A hagymát kellett felszedni, amit nem vitt el a víz. 
Vittük is a kapát, kosarat, nem sokat találtunk, így munkánk végeztével Elkezdtünk kardozni a maghagyma szárával. A kis labdaalakú virággal nagyot lehetett koppintani a másik fejére. Ha letört a virág feje, téptünk fel másikat. Anyu kiabált, 
- Kislányaim, Katikám, Marikám! Végeztetek? Hozzátok le amit kiszedtetek! 
Sajnáltuk abbahagyni a kardozást, jó kis játék volt. Nem tudtuk, hogy nem kellett volna leszedni. 
Mert tavasszal Anyu, ami kezdett így magba menni, le szokta tördelni, azt hittük, hogy ez is olyan. Délután mikor jött fel a dombra, akkor vette csak észre a csatateret, amit otthagytunk. 
Szomorúan szedte össze a szétszórt hagyma virágfejeket, aztán kicsit megfedett bennünket. Majd elmondta mi is annak a fontossága, hogy legyen hagymamag. Tavasszal a legszebbeket kell kiültetni, vigyázni rá, hogy le ne törjön, megszárítani. Felvinni a padlásra. Következő évben kell elvetni ezt az apró fekete magot jó sűrűen, hogy ne tudjon nagyra nőni. Majd ezt is megszárítani és felvinni a padlásra. Aztán a következő tavaszon ez a dughagyma, amit szépen sorba eldugunk tavasszal a földbe, tudjátok mindig a kis bajuszkáját lefelé. 
Nagyokat bólogattunk és megígértük, hogy máskor nem a maghagyma szárát használjuk a kardozáshoz ... 

 

Titkos készülődés 

Este úgy csináltunk mintha aludnánk, hogy megússzuk Aputól a letolást. Hallottuk mikor Anyu mesélte a hagymaszár csatát, aztán azt is mikor dicsért bennünket. Milyen szorgalmasak voltunk, kiszedtük az összes hagymát, segítettük összefonni, padlásra felhordani. Kis csend volt, aztán Apu még csendesebben susmorgott, valami Balatont emlegetett, meg hogy biztos örülnénk, ha igazi tóba fürödnénk, nem itt lenn a réten a Kapos kiöntött pocsolyájában. Katival bökdöstük egymást, vigyázni kellett nehogy elkuncogjuk magunkat a nagy izgalomba. Anyu nehezen állt kötélnek, de aztán, hogy Apunak és nekünk is örömet szerezzen, beleegyezett. 
- Igazad van. Most napokig nem lehet kapálni  olyan sár van. Kell nekik egy kis öröm. Olyan szorgalmasan kapáltak! Majd holnap megnézheted milyen fényes már a kapájuk. Szegénykéim, tudom az milyen mikor még aludnának, de fel kell kelni. Aztán egész nap kint a mezőn abba a tűző napsütésben. Még szerencse, hogy van ez a bicikli, nem tart órákig odaérnünk. Tudod volt olyan, mikor már akkor fáradt voltam, mikor kiértünk a kukoricaföldre. 
-Holnap reggel készenlétes leszek. Meg tudom beszélni, hogy utána szabad napom legyen. Te holnap vágj le két csirkét, készítsd el útravalónak. De úgy csináld, hogy a lányok ne tudják! 
- Haj ha tudták volna, hogy mi mindent hallottunk! Nehéz volt tettetni így az alvást, legszívesebben tapsoltunk, ugráltunk volna örömünkben. Másnap Apu korán elment a szolgálatba, mi sokáig aludtunk, végre a nap is a hasunkra tudott sütni. Még utána is ágyban susmorogtunk, hagytuk, hogy Anyu tudja csinálni titkos küldetését. Mikor láttuk, hogy mind a két pipi már kész, és bent van a sütőben, tepsiben, ébredezni kezdtünk. Anyu addigra már a csirkék vérével készített egy kis sülthagymás vért, aztán mondta: - Ez a bolond csirke bement a disznókhoz, hát nem eltörték a lábát! Le kellett vágni. Megsütöm, az aprólékból lesz máma egy kis becsinált leves. A többit meg majd holnap megesszük. 
Katival össze-kacsintottunk. Nem szerettük volna elröhögni magunkat, inkább kimentünk a diófára és ott ettünk. Anyu közben serényen szorgoskodott, linzerkoszorút csinált, a szobában előkészítette az ünneplő ruháinkat. Mi meg, mintha nem gyanítanánk semmit, játszottunk. Felmentünk a dombra a nagy diófa alá. 
Én készítettem a szokásos téglaporomat. Kati volt a beszállítóm, kereste a téglát, még le az útra is elkéredzkezett, mert a ház körül nem talált. Az útra én is elmentem vele szívesen, mert ott sok különböző dirib- darab téglát lehetett keresni. Ebédet is a diófán ettük. Mindegyőnknek megvolt a kedvenc pipihusi darabja, én a máját és a szárnyahegyit szerettem, Kati a zúzáját és a nyakát. Nekem Anyu két májat is oda rakott, akkor már kicsit huncutkodni is akartunk: 
- Anyu, ennek a pipinek két mája volt? 
- Jaj, hát nem mondtam? Kettőt is le kellett vágni. 
Nem firtattuk, hadd gondolja csak, hogy semmit nem tudunk. Délután magunktól elmentünk csalánt szedni a malacoknak. A közelben már nem volt, egészen a kiskaposig el kellett menni. Ott lenn lakott a Magdi. Neki nem volt testvére, mikor meglátta, hogy arra megyünk, rögtön kiszaladt hozzánk, kérte, hogy maradjunk ott játszani, Kati hazavitte a csalánt és elkéretőzött, hogy maradhassuk kicsit. 
A házba most sem mehettünk be, mert a mamája félt, hogy összetörünk valamit, én még örültem is legalább nem kell félni, hogy elhozza azt a szép babát onnét az ágy tetejéről. A szénapadláson játszottunk. Nekik volt tehenük, jó sok széna volt már fönt. Abban ugráltunk mikor haza ért az apukája, aki nagyon gorombán megszidott bennünket. Szegény Magdit úgy sajnáltuk. Minket is megszidtak néha, de nem ilyen goromba szavakkal. Az a tegnapi hagymacsata jutott az eszünkbe. Milyen szépen mondta el Anyu, miért van szükség arra a labdácskára, ami a kardunk végén volt. Biztos nem játszunk többet azzal, olyannyira megjegyeztük. Haza is mentünk rögtön. Anyu elcsodálkozott: - Már itt is vagytok? 
Elmondtuk, hogy jártunk.  - Nem baj kislányaim, majd ha találkoztok a Magdival, mondjátok jöjjön csak hozzánk játszani, ha nincs is tiszta szobánk, meg tehén az istállóban, azért a gyerekek játszhatnak, kedvükre. Apu este mikor haza ért, vacsora közben elkezdte mondani a meglepetést. 
Nagyon elcsodálkozva hallgattuk, majd mindenfélét kérdeztünk: 
- Milyen messze van? És tényleg olyan nagy az a tó? Igazából még hajók is járnak a vízben és tényleg olyan mély? 
Apu nem győzött válaszolni, Anyu meg csak hallgatott, mert ő sem volt még a Balatonnál. Egyszer látta olyan messziről, mikor az édesapjával Vörsre mentek, még most is emlékszik rá, milyen gyönyörű volt hány, de hány csodálatos zöldeskék színben pompázott, és milyen hatalmas volt. Már nem bánta, hogy Apu kitalálta ezt a kis kirándulás, sőt már ő is olyan izgatottan várta, mint mi ... 

Csokoládééé, cukorkaa

Olyan izgatottak voltunk alig tudtuk aludni. Még sötét volt mikor Anyu felébresztett bennünket. A szandálunkat és a fehér zokninkat most is szatyorban vittük az állomásra.

A rét fehér ködfátyolba burkolózva várta az első napsugarakat. A madarak hangjától hangos volt a völgy. Fűzfák közelében őzmama legelészett két kisgidájával. Néha felkapta a fejét, körbetekintett, beleszaglászott a levegőbe. Érkezésünket nem észlelte, felőle fújt gyenge áramlatokat a szél. Egy pillanatra megálltunk, hogy megcsodáljuk. Dombóvár felől most bújt elő a nap, tűzpiros korongja. Olyan gyorsan emelkedett egyre magasabbra, hogy mire a hídhoz értünk, már teljes nagyságban pompázott. A köd felszállt, maga mögött ezüstösen csillogó apró gyöngyszemeket hagyva a lehajló fűszálakon. 
A Kaposban magasan volt a víz még mindig, ágakat, ázott szénát sodort magával, a belehajló fűzfák ágain elakadva, kis szigeteket formálva. Az állomásra érve, átcseréltük a csizmát a szép fehér szandálunkra. Most is Jenő bácsi volt a bakter. Mióta olyan jól megfeleltem neki, nem emlegeti bokszot meg a cigányokat. Bár csak mindenki dadogna gondoltam magamban, akkor meg tudnék felelni nekik, nem háborgatnának mindig a szemem színével. Ha fekete, hát fekete! Tehetek én róla? 
Egy-két nagy bőszoknyás néni jött nagy kosarakkal. Fehér vászonterítővel letakart kosarakból mocorgás, kaparászás hallatszott. Anyu beszédbe elegyedett velük: 
- Piacra megy Treszka néném? 
- Igen, oda Margitom, van egy pár csirke, azokon szeretnék túl adni. Hát maguk hova mennek ilyen ünneplősen? 
- Elvisszük ezeket a kislányokat kirándulni, megnézzük a Balatont, aztán ha jó meleg a víz, fürödhetnek is.  
- Jól teszik Margitom, megérdemelik, hiszen olyan szorgalmasan mennek magával a mezőre, mondom is ilyenkor az én Mártikámnak, látod milyen jó neked! Itthon maradhatsz az öreganyáddal, szegény kislányok meg már hajnalban kelnek. 
Más diskurálásra nem maradt idő, hatalmas gőz- és füstfelhőt okádva berobogott a négyhuszonnégyegyes. 
Apu felsegítette a nénik kosarát, majd minket is felrakott, mert olyan magasan volt a lépcső, hogy nem tudtunk fellépni. Persze ha a játszósruhában lettünk volna, könnyebben felszállunk, de így hogy vigyázni kellett nehogy összepiszkoljuk, más volt a helyzet. A vonat tele volt már utasokkal. Munkába igyekvő szundikáló emberekkel, hangosan egymást túlharsogó kofákkal. Mindegyiknek az ő csirkéje, kacsája volt a legszebb, legzsírosabb. A peronon álltunk. Apu felrakta a lábát a fűtőradiátorra, így én oda tudtam ülni a térdére, hogy kilássak. Kati meg már nagy volt, kilátott így is. Kaposváron át kellett szállni másik vonatra, mert ez Gyékényesre ment. Volt egy óra várakozás a csatlakozásig. Apu elővette a zsebéből a dugipénzét, amit direkt erre az útra rakott félre, és oda adta Anyunak. 
- Van itt a közelemben egy ruhás bolt, vegyél a lányoknak valami kis fürdőruhát ne bugyiban kelljen nekik fürödni. 
Felcsillant a szemünk. Apu addig elvitt bennünket megnézni a mozdonyt, ami majd viszi a vonatunkat a Balatonra. 
- Apu, miért kisebb ez a mozdony? 
- Tudjátok erre Fonyód felé nem olyan erősek a sínek, a töltések és a hidak sem. Ami arra felénk van, az nemzetközi vasútvonal, egész Rijekáig megy. Arra nagyon sok árut szállítanak. Itt ezen a vonalon meg csak helyi termékeket, meg a személyvonatokat járatják. 
-És ezt hogy hívják? Ez a „kis füles"? 
Apu elnevette magát.  
- Nem, „kis füles", ezt nyalókának hívjuk.  
- De jó, most mi nyalókával megyünk, és kapunk mi is nyalókát? 
- Miért, szeretnétek nyalókát? - Igen, feleltük kórusban.  
Mire Anyu visszaért, már csak a pálcika volt a szánkban. Anyu ránézett Apura. 
- De elkényeztetted ezeket a lányokat! 
- Megérdemlik, de mutasd már mit vettél nekik? 
Felszálltunk a Fonyódra induló vonatra, volt üres fülke, Apu még a függönyt is elhúzta, hogy fel tudjuk próbálni az első fürdőruhánkat. Anyu bánkódott, mert nem tudott egyformát venni. Az enyém narancssárgás volt, a Katié kék. Megnyugtattuk, hogy nekünk nem baj, sőt örültünk, hogy végre nem egyforma. Boldogan serdültünk-fordultunk az új fürdőruhában. Szerettük volna, ha nem kell levetni, de mondta Anyu hogy jobb ha visszavesszük a bugyikánkat, mert ebben nehéz a vonaton pisilni. 
Közben megéheztünk, Anyu terülj-terülj asztalkát varázsolt a vonat felnyitható asztalkájára. Az ölünkbe terített kis szalvétákat, hogy ne morzsáljunk mindenfelé és a ruhánk is tiszta maradjon. Egyszer csak kiáltozást hallunk. 
- Itt a finom csokoládééé, cukorkaaa, szalámi, zsemle, tessék, kinek adhatoooók, bambiiit, sööört? 
Egy bácsi állt meg az ajtóban. A nyakában széles fekete kantáron lógott egy nyitott táskaféle, tele minden finomsággal. Apu kinyitotta a fülke ajtaját aztán mondta: 
- Válasszatok magatoknak innivalót! Anyut is biztogatta, de most sem kellett neki semmi. Mi boldogan vettünk ki a táskából málnaízű bambit. Apu egy sört vett magának. A bambi csatos üvegével olyan jó volt játszani, hallani, ahogy kattan, mikor becsukódik, sokáig kortyolgattuk, Anyunak is akartunk adni, hogy kóstolja meg, de ő azt mondta, jobb szerettem én a vizet!

 Egyenruha, Badacsony és puncs

Mikor valami új érdekességet láttunk, oda szaladtunk Anyuékhoz, hogy megkérdezzük. Annyi új dolog volt, be sem állt a szánk. 
- Apu miért van az a kémény ott a hajón? 
Még választ sem kaptunk, de már mondtuk tovább, hogyan tud haladni a vízben, miért nem süllyedt el? 
Apu nem győzött válaszolni a kérdéseikre. Láttunk egy nagyon szép kis hajót, arra szerettük volna felszállni. 
Apu megkérdezte mikor indul. Mindegy volt merre, amelyik előbb indul, azzal megyünk. Szerencsére éppen az indult legközelebb, Apu vett jegyeket, az is kedvezményes volt, mint a vonatjegy. Badacsonyba ment,fel is szálltunk rá, mert nagyon kíváncsiak voltunk milyen is egy hajó belülről. A kapitánybácsi éppen akkor szállt fel, elcsodálkoztunk a szép fehér ruháján olyan volt, mint Apunak az ünneplő vasutasegyenruhája, csak az kék volt. Látta milyen kíváncsiak vagyunk, megkérdezte fel szeretnénk menni a fedélzetre ahol ő hajót irányítja? Hát hogyne szerettünk volna. 
Anyu kicsit féltett bennünket elengedni, de azt mondta a kapitány, hogy ő is jöhet. Volt ám álmélkodás mikor megláttuk azt a sok gépezetet, minden ragyogott olyan fényes volt. Kicsit hasonlított Apunak a mozdonyához, mondtuk is. Kapitány bácsi megkérdezte: 
- Miért, mit dolgozik az apukátok? 
Katival egyszere mondtuk: - Mozdonyfűtő Dombóváron, a vasúton. 
- De jó, akkor legalább már egy hajót is láttatok belülről. Majd engem felemelt és meghúzhattam egy kart, a hajó kürtje volt és az indulást jelezte, aztán megkért bennünket menjünk fel az utastérbe, mert menet közben idegenek nem tartózkodhatnak itt bent. Már amúgy is szerettünk volna is eljönni, mert nagyon meleg volt ott bent. A hajó elindult és mi az se tudtuk hova üljünk, minden szerettünk volna látni, a hajón voltak még más gyerekek is, ők is hasonlóképp szaladgáltak. Biztos ők is most utaztak először. Néztük a vizet, ahogy a hajó orra hasítja, hátul a gyűrűző örvényeket, ahogy a hajó lapát forgatott, aztán az előttünk azt az érdekes koporsóalakú hegyet, visszanézve már csak kis apró házikók voltak Fonyód házai. Leszállás előtt Apu megköszönte a kapitány bácsinak a kedvességét. A kikötősétány tele volt mindenféle árusokkal, mi meg csak néztük a sok érdekes csecsebecsét. Elindultunk fel a dombra. Kicsit magasabbra kellett menni, mint a mi dombunk. Mikor felértünk, gyönyörű panoráma terült a szemünk elé. Még csak innen volt igazán szép a víz színe. A part közelben világos zöldes-sárgás színű, aztán arra beljebb egyre sötétebb. A távolban hajókat, vitorlásokat láttunk. Megéheztünk, Anyu leterítette a plédet és a szalvétára kirakta a pompás ebédünket. Egy-egy csirkecombot fogtunk a kezünkbe, kenyeret, uborkát haraptunk hozzá. A végén baracklekvárral összeragasztott linzerkarikát kaptunk. Vizes korsónk kezdett kiürülni, Apu megtöltötte a domboldalán kifolyó forrás vizéből. Anyu biztogatotta Aput, menjen és igyon egy pohár bort, vagy sört, Apu mondta rendben van, de csak akkor, ha te is iszol. Beleegyezett Anyu. Vett egy egész üveg bort és nekünk is hozott bambit. Az árnyas hűst adó fák alatt pihentünk, gyönyörködtünk a Balaton latképében. Egy kis idő múlva elindultunk lefelé. Ez már sokkal könnyebb volt. Kimentünk a vízpartra, kerestünk egy árnyékos helyet, nem kívánkoztunk ki a napra, sütött bennünket eleget a nyár folyamán. Láttuk sokan ott fekszenek a napon, Anyuval csendben susmorogtuk, biztosan nem a napon dolgoznak, ha ennyire a tűző napra vágyódnak. Felvettük az új fürdőruhánkat, aztán Apuval belemerültünk a vízbe. Anyu ott kint a parton a kis kékvirágos ruhájában szaladgált fel-le, ahol éppen voltunk és kiabált Apunak: - Józsi vigyázz azokra a lányokra, ne menjetek beljebb! Mi ott lubickoltunk a derékig érő vízben. Apu felfeküdt a víz tetejére aztán csak ott volt. Próbálkoztunk mi is, de nem sikerült. Hiába fektetett fel bennünket Apu, mi nem maradtunk fent. Szegény Anyu meg kint a parton meg csak egyfolytában nógatta Aput. 
- Gyerekek, gyertek kijjebb, már a szandálját is lehúzta és bejött a bokáig érő vízbe, hogy közelebb legyen hozzánk. Nem untuk meg a lubickolást, Anyu is megnyugodott, hogy nem kell félnie, Apu vigyáz ránk. Aztán a sok játék kifárasztott minket, újra megéheztünk. Volt a közelben egy fagyiárus. Háromkerekű kiskocsi, a tetején színes napernyő. A bácsinak szép fehér ruhája volt, a fején a kalap is fehér volt. Apu adott pénzt a kezünkbe, aztán mondta kérjünk, amilyet csak akarunk és hozzunk Anyunak is. Boldogan szaladtunk, a fagyisbácsi kérdezte milyet kérünk. Mi emlékeztünk, hogy egyszer már ettünk olyan rózsaszínt, csak a neve nem jutott eszünkbe. - Puncs? Kérdezte a bácsi. -Igen, meg vanília, meg csokoládé. Elkérte a bácsi a pénzt, mi mondtuk, hogy Anyunak is kell. 
Megszámolta mennyi, és minden tölcsérbe rakott minden színűből. Olyan magas volt alig tudtuk vinni. Anyu álmélkodott nagyon, szabadkozott is, de nem volt mit tenni, neki is el kellett nyalni a fagyiját. Mondta is. 
- Jaj, te Józsim, Józsim, nem kellett volna, tudod, hogy én nem szeretem! 
- Majd megszereted, ne félj te, amíg engem látsz! 
 

 

Tudod Józsim, hogy én nem szeretem!

Hej, pedig de nagyon szerette, de még saját magának sem merte bevallani. Hányszor elment úgy a Pöttyös cukrászda előtt Dombóváron, most bemegyek, eszek egy fagyit. De aztán ahogy látta ott azokat az úrinőket a padon, inkább tekert tovább a biciklivel. 
- Mit mondanak az én kopott napszítta ruhámra, vásott szandálomra? Meg aztán a lányok otthon várnak, sietni kell! 
Csak nyalogatta, a puncsosban még mazsola is volt. Azt különösen szerette. Eszében jutott a nagysága a falujából, karácsonyra mindig mazsolás kalácsot készítettek. 
Mi meg alig győztünk nyalni, már folyt végig a kezünk szárán, rácsöpögött a fürdőruhánkra. - Nem baj, mondta Apu - majd a víz kimossa, ha megeszitek, visszamegyünk a vízbe. 
- Jaj, te Józsim, nem lesz még elég? 
- Ha már itt vagyunk, hadd fürödjünk, gyere te is be, ide a szélébe. 
- Jó énnekem itt a padon, de ne menjetek beljebb, féltem a kis lányokat. 
Alig vártuk, hogy visszamenjünk a vízbe. Szerettünk volna megtanulni, hogy lehet a víz tetején lebegni. Apu elmagyarázta, de akár hányszor megpróbáltuk, mindig elsüllyedtünk, addig meddig míg ráhasalva, fenn tudtunk maradni. Anyu a partról kiabált. 
- Katikám, Marikám a hajatokra vigyázzatok, ne legyen vizes! 
Már késő volt, többször is lebuktunk a víz alá és csurom vizes lett. Apu kiabált vissza: - Majd megszárad mire este lesz! 
Annyira belejöttünk a játékba, már a víz alatt is lent tudtunk maradni. Szegény Anyu, ilyenkor már indult befelé a vízbe a szoknyáját felhúzva. Kezdett a nap nyugovóra térni, most már nekünk is elég volt, kezdett lilulni a szánk a vízben. Anyu jól megtörölgetett bennünket. Átöltöztünk a pereces, kiflis, kis vállpántos karton ruhánkba, amit még tavaly kaptunk Budapesten. Felültünk a padra, Anyu megfésült bennünket. Most nem fonta be, mert vizes volt még. Lófarokba kötötte fel a hajunkat Apu kiment a kikötőbe megérdeklődni mikor indul hajó a déli partra. Kis idő múlva jött és mondta, hogy csak nagyon későn kilenc órakor megy majd, de nem esett kétségbe, mert itt volt közel a vasútállomás, nekünk jó a vonat is, legalább körbe utazzunk a fél Balatont. Mikor már megszárítkoztunk teljesen, elsétáltunk az állomásra. Most is úgy volt, mint reggel, amelyik vonat előbb indult, azzal megyünk. Keszthely irányába volt az első, hamarosan fel is szálltunk. Kerestünk olyan fülkét ahol mindannyian le tudtunk ülni, én most is az ablak mellett találtam helyet magamnak. Alighogy elhelyezkedtünk, sürgettük Anyut, hogy adjon enni, mert olyan éhesek voltunk, hogy kopogott a szemünk. Szerencsére volt még a csirkesültből, paprikából, uborkából, most is az ölünkbe terített egy szalvétát, hogy odamorzsázzunk. Közben, míg ettünk, egyfolytában néztük a Balatont. Apu végig járta a vonatot, hogy van e utasellátókocsi. Teli kézzel tért vissza. Nekünk bambit, Anyunak egy kókuszosrudat és csokoládét hozott, magának egy üvegsört. Anyu a csokit elosztotta köztünk most is a szokásos mondókájával: 
- Tudod Józsim, hogy én nem szeretem! 
Mi is úgy próbáltunk tenni, mintha nem szeretnénk, de Anyu ezt nem hitte el. Közben a vonat haladt, egy állomáson át kellett szállni. Most már kezdtünk fáradtak lenni. Erre már a Balaton sem látszott, és kezdett sötétedni.  Befészkeltük magunkat Apu és Anyu ölébe és elszenderegtünk. Arra ébredtünk, hogy készülődtünk a leszálláshoz. A hazafelé útra már egyáltalán nem emlékszem, mert Apu hátán aludtam ...

 

Nem baj, ha drága, olyant szeretnének az én kicsikéim!

Másnap reggel arra ébredtünk, hogy valaki kiabál. 
- Jó reggelt Margit! 
Apu már elment szolgálatba és Anyu sem volt itthon. Az asztalon volt az írás: „Büfés Irénke nénihez mentem kötözni a szőlőbe.” Silabizálta ki Kati az írást. 
Mit csináljunk? Anyu meghagyta, soha senkinek ne nyissuk ki az ajtót. Azt mondja Kati, kiszólunk az ablakon, Anyu azt nem mondta, hogy nem lehet. Kinyitottuk az ablakot majd Kati mondta: - Anyu nincs itthon, a szőlőbe ment kötözni! 
Kint az udvaron megismertük, Zsiga Mári néni állt. 
- Mikor jön meg? 
- Hát azt nem tudom, de ilyenkor már mikor mi felébredünk, itthon szokott lenni. 
- Jól van gyermököm, mond meg neki, érik a bab Vercsomába, holnap ha tud menjen leszedni. De előtte szóljon, hogy menjünk érte lovaskocsival. 
- Jól van, megmondom Mári néni! - felelte Kati. 
Azzal Mári néni el is ment. Visszaaludni már nem tudtunk. Kimenni nem volt szabad, amíg Anyu haza nem ért. Ott bent fütetgelődtünk hátha találunk valami érdekeset. 
Volt is az egyik csészében pár papírpénz. De jó, gondoltuk most már igazi boltosost is tudunk játszani! Közben hazaért Anyu. A kötényében pár szem franciabarackot hozott. 
Kati egyből újságolta a hírt, hogy holnap lehet menni Vercsomába babot szedni, volt itt a Zsiga Mári néni. 
De jó hogy megcsináltam a szőlőkötözést, mondta Anyu. Este be is szólok akkor, hogy jöhetnek majd lovaskocsival. Reggelire tojásrántottát csinált, alig vártuk már, hogy mehessünk játszani boltosost. Én voltam a boltos. Előkerestem a téglaporaimat, aztán volt még néhány szép kavics is az árukészletemben. Kati jött a kiskosarával, zsebében a pénzzel. 
- Kérnék szépen abból a sötétpiros porból egy levéllel, és a rózsaszínűből is! 
- Biztos, hogy abból szeretne? Mert az nagyon drága! 
- Mennyibe kerül? 
- Hát az egy olyan zöld pénz mondtam, mert nem tudtam mennyi az értéke. 
- Nem baj, ha drága, olyant szeretnének az én kicsikéim! - aztán terelgette a kedvenc pipikéit, akik odasereglettek köréje. 
Jó ideig eljátszottuk, elfogyott a tégla por, és a pénz is. Anyu örült, hogy ilyen szépen eljátszottuk, de ahogy hallja a beszélgetésünket, felfigyelt: - az a zöld pénz, és az a barna pénz …? 
Jött is közelebb, kérdezte, hogy ő is vehet-e a tégla porból. 
-Hát persze, de csak ha igazi pénzzel tud fizetni! 
Akkor látta csak meg, hogy nálunk igazi pénz van. 
Összecsapta a kezét: - Lányok!!! Hol találtátok ezt? 
- Hát ott fent a kredencen egy csészében volt. Gondoltuk, hogy igazi boltosost tudunk majd játszani, vallottuk be. 
Anyu összeszedte a pénzt, aztán odaült a boltba. 
- Kislányaim, ehhez nektek nem szabad hozzányúlni! Ezért nagyon sokat dolgoztam és ti is ott szenvedtek velem a mezőn. Ez hatalmas érték. Azért raktam oda a csészébe. hogy ha összegyűlik annyi, tudjunk venni cementlapot, hogy ne keljen mindig sárga földet hozni, és sikálni a szobát, konyhát. 
Mi megilletődve hallgattuk, aztán sírásra görbült szájjal szepegtük: - Nem tudtuk és többet nem nyúlunk hozzááá! 
Aztán hogy a boltosos játéknak jó vége legyen, Ő lett a boltos és mi az összes pénzt oda adtuk neki. 
Délután megmelegedett a bádog kádban a víz az eresz alatt. Ott fürödtünk, le-lebújtunk a víz alá, mintha a Balatonba lennénk. 
Másnap nagyon korán keltünk, most könnyedén kiértünk a mezőre, kapát nem kellett vinni, és elég volt egy vizeskorsó, mert ott volt a forrás a közelben. Mikor kiürült, valaki elszaladt megtölteni. A mezőn ilyen korán csak kevesen jártak. Anyu vitt egy régi öreg lepedőt, amire borogattuk a babot. 
A sok eső, jól gondozott föld, kitett magáért. 
Csak úgy marok szám lehetett szedni a babot, a kukorica már nagyon magas volt, néhol fel sem értük, még a hegyében is volt. 
Mire a Mári néniék oda értek a lovaskocsival, addigra a lepedőt már púposra szedtük. 
A lovakat kikötötték a legelőre a fák alá. Nagy zsákokba töltötték a leszedett babot. 
Kezdett felszáradni a harmat, és abba kellett hagyni a munkát, mert a szárazbab kipergett ahogy le lett szedve, és nagyon aprólékos munka lett volna összeszedni a földről. Nagyokat ugráltunk a teli zsákokon. Mári néni nem is bánta, legalább kevesebbet kell majd csépelni. 
Napokig jártunk babot szedni, később már ebédet se vittünk, mert tudtuk, hogy addigra haza érünk. Otthon ebéd után fürödtünk a napsugár által megmelegített vízben, aztán a zsalugátereket becsuktuk és a jó hűs szobában aludtunk, mert a hajnali kelés, utána a harmatos kukoricában való bóklászás, bizony nagyon elfárasztott bennünket. 
Anyu egy egy szatyor babot hozott mindig haza, amíg mi aludtunk, addig ő azt pirgálgatta ...

Cementlap

A tizedikes bab nagyon jól sikerült. Anyu a járandóságot nem is kérte terményben, mert otthon is termett elegendő a szentannai babból. Megbeszélte a Mári nénivel, hogy eladják az övékével együtt, Mári néni kiszámolta mennyi pénz jár érte, Anyu boldogan rakta a csészébe ahol már a többi megtakarított volt. Apuval este méricskéltek, számolgattak. Aztán boldogan táncra perdültek a szobában. Akkora port kavartak, nem győztünk prüszkölni tőle. 
- Na, nem sokáig porzol már, mondta Apu.  
Holnap bemegyek Dombóvárra, megnézem mennyibe kerül az a cementlap, aztán ha elegendő a pénz meg is veszem. A Feri bácsival hazahozatom. Nagyon örültünk mi is, mert reggelente a mi feladatunk volt a lukas bádog pohárral fellocsolni, és utána felsöpörni. Nagyon nem szerettük azt sem, mikor minden szombaton el kellett menni sárgaföldet hozni, aztán Anyu felsikált ott bent. Amíg fel nem száradt ott kint ácsingóztunk. Másnap meg is hozták a cementlapot. Olyan szürkés színű volt. Azt mondta Apu, vett volna másfélét, de csak ez az egy színű volt.  
- Nem baj, az a fontos hogy ne poroljon nekünk tovább.  
Keresztapámmal már meg is volt beszélve hogy szombaton jön, és lerakja.  
Óriás munkálkodásban voltunk. Azt a kevéske kis bútort ki kellett pakolni, de hova? A pincelejáróhoz került a sparhelt, Anyu rögtönzött egy kis féltetőt, ha esne akkor is tudjon főzni. Ennivaló nélkül nem maradtatunk.  
Az ágyruhát és minden más dolgainkat felhordtuk a padlásra, egész jól berendezkedtünk. A vaságyak lent maradtak, kint a szabad ég alatt. Nem lesz azoknak semmi bajuk ott, mondta Anyu. Nekünk is meg volt a feladatunk. Fent a dombon az öreg kajszibarackfa közelében csak pár kapavágást kellett vágni és elsőosztályú homokot lehetett kibányászni. Régi lyukas lábasba lapátoltuk, aztán madzaggal lehúztuk. Jó sok kellett. Csak úgy kongott az üres ház. Anyu pelyvás sárral betapasztotta a lyukakat, aztán kimeszelte. Öröm volt látni, csak úgy ragyogott a frissen meszelt fal. Keresztapám jött is szombaton korán reggel. Mi nem a padláson aludtunk, hanem a diófára felkötözött hintaágyakban. Meg is lepődött mikor onnét kukorékoltunk neki. Mondta Anyunak: 
- Elhozhattátok volna ezeket a lányokat Berkibe, örült volna a Mariska, úgy is olyan keveset látjuk őket.  
- Jó helyük van itt is. Meg aztán nem szeretem, ha távol vannak tőlem.  
Mi ott lábatlankodtunk mindig. Kíváncsiak voltunk, hogy készül a cementlapozás. 
A döngölt földet kiegyenlítette, egy átlátszó üveget nem töltött egészen tele, azt rakta rá egy egyenes lécre, mikor nem a kezében volt, minket figyelmeztetett ne hogy rálépjünk. Aztán a homokot amit tegnap kibányásztunk, el egyengette és rakni kezdte a lapokat. Mi adogattuk kézre, örült a segítségnek. Mikor az egész szoba le volt már rakva, egy vödörbe cementből és vízből kavircolt olyan sűrű masszát, mint a tejföl és ráfolyatta a cementlap nyílásaira majd Anyu meszelőjével belesikálta. Még ebédelni is csak úgy kutyafuttában állt meg. Hiába kérlelte Anyu, csak mikor befejezte akkor pihent meg. Nem lehetett bemenni, csak egy pallón állva, ami a küszöbre volt rakva, onnét kellett megöntözni, nehogy megégjen a cement. Mi kíváncsiak voltunk, hogyan tud megégni a cement, ha nincs is tűz rakva.  
Keresztapám akkor elmondta, így mondják, mikor a cement hirtelen szárad, nem tud jól kötődni az anyaghoz, akkor megég. Mi még mindig nem értettük, de nem akartunk butának tűnni, nagyokat bólogattunk. Munka végeztével Anyu fizetett és meghívta a keresztapámékat a jövő vasárnapi búcsúra. Boldog volt, mert most már a szobában ragyogott minden. A következő napokban rengeteg munka várt ránk. A dombtetőn megérett a mák, a madarak már jó pár gubából kieregették, ahogy kicsipkedték. Anyu készülődött már napokkal korában, mert Apu járt Rinyakovácsiban és meghívta az anyját is az Anna napi búcsúra. 
A szobába került az ágyunk, a falon szegeken lógtak a ruháink mert még szekrényre nem tellett. Anyu Dombóvárra ment, vajat, vaníliáscukrot hozott, különösen ki akart tenni magáért, az anyósa hadd lássa, hogy nem folyik ki a kezéből a pénz ...

Szentanna

Sürögtünk forogtunk, egész nap csinosítottuk a konyhát, Anyu kimosta a falvédőket, asztal, hokedli terítőket. Mi lesikáltuk a bútorok lábát, reggelente mikor nem volt még nagyon meleg, megöntöztük a ház előtt a virágokat, hogy majd vasárnap szépen viruljanak, amikor a vendégek ide érnek. Apu úgy intézte a szolgálatot, hogy itthon legyen. Elérkezett a búcsú napja. Hajnalban felkeltünk mi is. Apu a jószágok látta el, Anyuval mi nekiálltunk a csirkéket levágni. Azt a részét én nagyon nem szerettem. Mondtam Anyunak én inkább addig megszedem a kertből, ami kell. El is indultam fel a dombra zöldségért sárgarépáért, vittem a kis kosaram. 
Mikor felértem a tetőre épp akkor érkezett a vonat Kaposvár felöl. Figyeltem jön-e valaki. Egész sereg ember szállt le a vonalról és indultak erre a hegy felé. Kiabáltam is le Anyunak. 
- Anyuuu, jönnek a vendégek! 
- Jaj ne őrjíts meg Marikám, csak nem ette meg a fene, hogy ideállítanak a hajnali vonattal! 
 Menj le Józsim eléje, ha jött az anyád, nem tudja merre lakunk. 
- Majd idetalál. 
- Ne légy már ilyen farizeus! Ha meghívtad, fogadd illendőképpen. Én nem tudok elmenni eléje, kell készíteni az ebédet. Apu kicsit morfondérozva, de azért elindult. Jött vissza egy kis idő múlva. 
- Nem jött az Anyám. Aztán megbontott egy üveg sört. 
- Ne bánkódj, majd jön a későbbivel. 
Már főtt a húsleves, Anyu hátra húzta a sparhelten, hogy ne lobogjon annyira. A tepsiben sült a csirke, egy lábasban a rizs, az is ott hátul a platnin. A képviselőfánkot már tegnap megsütötte, most csak meg kellett tölteni a krémmel. Az uborkasaláta is le volt sózva, várta, hogy kinyomkodják belőle a sót, és össze legyen keverve a fokhagymával, tejföllel. 
Az asztalt kint az udvaron terítette meg, a padlás ajtó volt rátéve a fűrészbakra. Mikor leterítette a télen kivarrt asztalterítővel, senki sem tudta már, hogy az csak egy fűrészbak. A létra szolgált ülőalkalmatosságnak. Pléddel, párnákkal kibélelve nagyszerű helyet biztosított. A másik oldalon a partoldalba rakott takarókra lehetett ülni. Aztán ott volt még a két hokedli is. Anyu boldogan nézett az asztalra mikor felrakta a szőlő kapálásokból összegyűjtött pénzből vett tányérokat. Olyan volt, amiről álmodott, már évekkel ezelőtt a varrnivalókba is mindig belerajzolta azokat a gyönyörű nefelejcseket. Amikor rakta fel, még meg  is simogatta a kis nefelejcsket. Magában csak elmélkedett: 
- Hányszor megizzadt a hátam, hányszor kellett a verejtéket letörölnöm a homlokomról, de megérte. Itt van, most már nem kellett kölcsön kérni a szomszédból. 
Felugrasztott bennünket a dombra, onnét lehetett látni az állomásra. 
- Katikám, szaladj, nézd meg jött-e valaki a vonattal, hallom most ért be a félkilences. 
Felszaladtunk mindketten. 
- Anyuuu! Most is nagyon sokan jönnek errefelé. 
- Azt nézzétek meg, hogy átvágnak-e erre a réten keresztül! 
- Igen jönnek erre is. 
- Józsim, menjél anyád elé! 
- Majd ide talál! 
Anyu mérgelődött, majd minket noszogatott. 
- Menjetek le a mamátok elé! Nekünk sem volt sok kedvünk, de elindultunk, futás le a dombon. A rét még harmatos volt, jól esett mezítláb belecsatangolni a magas fűbe. A fűzfákig értünk, mikor összetalálkoztunk a vonatról érkezőkkel. Mamánk egyből ránk ismert. Katit előre engedtem, hadd nyálazza előbb őt össze. Nem volt szerencsém, nekem is jutott belőle elegendő, győztem magam törölgetni a szoknyám aljával. Amíg le nem tisztogattam magam, nem is tudtam rá figyelni mit mond. Katival már nagyban diskurált, mire utolértem őket. Dombnak felfelé többször meg kellett állnia, mert nagyon elfáradt. Csak mondogatta: 
- Hogy ti milyen messze laktok! 
Én már akartam mondani, ugyan olyan messze, mint a mama mitőlünk, mikor Anyuékat megláttam. 
Hát még most sem unta meg a mondogatást, ahelyett hogy régen nem látott fiát üdvözölte volna. 
Ez volt az üdvözlés: 
- Hát fiam ti aztán jó messze laktok ám, nézd még a zoknim is csupa víz. 
- Jaj, anyám ez legyen a legnagyobb baj, majd megszárad! Jöjjön csak, mindjárt otthon leszünk már. 
Anyu szóhoz sem jutott. Mi is csak kullogtunk utána. Apu boldogan állt meg a ház előtt, mellénk állva Anyut is oda húzva. 
- Na, mit mond? Szép kis házunk van? 
- Nem kicsi ez nektek? 
- Ha kicsi is, de a miénk senki nem adott bele egy krajcárt sem. 
Mikor belépet látta a szép cementlapot. 
- Nem volt kár erre pazarolni a pénzt? - Kérdezte. 
Apu már kicsit kezdte feljebb vinni a hangját, Anyu csak rángatta hátulján az inget. 
- Saját pénzünket pazaroltuk, azért mert a mostohám sajnálja ilyenre a pénzt, miért ne csinálhatnánk mi azt, amit szeretnénk. 
Épp jókor érkezett meg a keresztapám motorral. Hátul ült a keresztanyám, köztük a Valika a lányuk. Volt nagy öröm mikor viszont láttunk egymást. Utoljára a tavalyi búcsúban találkozunk Valikával, azóta már nagyot nőtt ő is. Elvonultunk játszani, megmutattam a téglapor gyűjteményem. Kati a kedvenc pipikéit. Úgy eljátszottuk, hogy még azt sem hallottuk mikor Anyu kiabált. Apu jött szólni. 
- Gyerekek, gyertek! Kész az ebéd. 
Helyet foglaltunk, mi gyerekek ott a partoldalban. Jobb szerettünk volna most is a diófán enni, de Anyu lebeszélt. Az aranysárga húslevesből mindenki kétszer merített. A daragaluska olyan gyenge volt benne, hogy elolvadt szinte a szánkban. Keresztanyám nem győzte dicsérni. A főtt tyúkhús ínycsiklandozón kínálgatta magát a sok zöldség, sárgarépa, kelkáposztalevél közt. Aztán a finom paradicsommártás, utána a sült csirke tepsiben került az asztalra, mert annak még nem jutott pénz, hogy, tálon érkezzen. 
A vendégek minden egyes fogás után, egekig dicsérték Anyut. Mamánk is dícsérte, mert valóban ilyen finomat nem mostanában evett. Hiába volt tele a kamra, sajnálta az ételbe valót. Mikor a végén sor került az édességre, na, akkor volt csak igazi ámulat. Még ezt is a nagyságos asszonynál tanulta. Azóta még nem volt alkalom hogy elkészítése. Azért hozta a vaníliáscukrot is Dombóvárról, hogy megadja azt a különösen finom aromát. Mindenkit elkápráztatott, Apuval boldogan kacsintottak össze az asztal fölött. Ebéd után a férfiak egy-két sör mellett elbeszélgettek, Anyu elmosogatott. Mi a mamával, Valikával és a keresztanyánkkal elmentünk a Szentannához a búcsúba ...

Csak erőnk és egészségünk legyen

Sokáig tartott mire oda értünk a Szentannához. Mama többször megállt és folyton azt kérdezte. 
- Messze van még? Mikor érünk már oda? 
Mi csak biztogattuk. 
- Nincs már messze! Pedig még a Hodnik-horhónál sem jártunk. 
Szépruhánkban nem csatangolhattunk el semerre, az úton kellett haladni. Ilyen lassan kész kínszenvedés volt. Mikor a kastélykertet elkerültük, végre látszott már a kápolnatorony. Mama is kicsit szaporábbra szedte a lábait, biztogattuk, hogy ott majd meg tud pihenni és van friss forrásvíz is. Nagyon szomjas volt már és hozni meg nem hozott magával. Mondtuk neki, hogy egyen pár szem meggyet, ami ott az út szélén volt, de nem hallgatott ránk. Végre odaértünk, mi már húztuk volna arra a sátrak felé, ahol minden csecsebecsét árultak, de nem jött velünk, sőt nekünk is be kellett menni a kápolnába. Keresztanyám is bejött a Valikával. Jó hűs volt ott bent. Mama leült az utolsó padra, mi odamentünk előre, mert más gyerekek is ott elöl voltak. Hamar ráuntunk, szerettük volna megnézni mi mindent látni a sátraknál, de mamánk jól érezte magát a hűsben, aztán csak morzsolgatta a rózsafüzért, amit a ridiküljéből vett elő. Már a Keresztanyámék is kijöttek, kézen fogott bennünket és monda: 
- Gyertek, megnézzük, mi van ott a sátorban! 
Na, ez már tetszett nekünk. Nézegettük a sok babát, színes pörgettyűt, lufikat, volt ott minden. Az egyik sátorban céllövölde, a másiknál kicsi medencéből halakat lehetett kifogni. Keresztanyám kérdezte: - Mit szeretnétek kapni? 
Én egy piros báblovat szerettem volna, Kati egy bábszívet, olyat, amiben egy kicsi tükör volt. Valika egy napszemüveget kapott. Végre jött a mamánk is. Lekísértük a forráshoz, és mi is ittunk. Szerettünk volna mi is olyan szemüveget, mint a Valikáé, de azt mondta a mama, hogy azzal semmit nem lehet csinálni, inkább vesz similabdát. Hát azt nemnagyon akartunk, mert amit egyszer Apu vett, még hazáig sem bírta ki, már a réten kihullott belőle a fűrészpor. Kértük, hogy akkor inkább egy labdát kapjunk. Megkérdezte mennyibe kerül és azt mondta, hogy az nagyon drága. Így meg kellett elégedni a similabdával. Valika is kapott tőle. A hazafelé vezető út már nem volt olyan unalmas. Egymást simiztük, az enyémnek már félúton elszakadt a gumija. Hazafelé könnyebben haladtunk, mert csak ott a kápolnánál volt az emelkedő, utána lefele mertünk. Mikor hazaértünk, újra megéheztünk, Anyu feltálalta az ebédből maradt sülthúst. Elmeséltük milyen sok minden volt ott a sátorban és Anyunak úgy, hogy más ne hallja, hogy mi szemüveget szerettünk volna, de a mama lebeszélt. Azt mondta jobb ez a similabda, pedig mi nem ezt akartuk. Anyu mondta: - Nembaj, örüljetek ennek. 
Evés után levetettük az ünneplőruháinkat, mert már nagyon szeretettünk volna játszani. Anyuék kint az asztal mellett beszélgettek. Apuék sörözgettek, majd keresztapám rábeszélte Aput, hogy próbálja meg a motort, volt nagy öröm, minket is elvitt egy-egy körre, én annyira megszerettem, le sem akartam szállni. Kezdett esteledni. Felszedelődzködtek a vendégek, Mamát elkísértük az állomásra. Búcsúzáskor most is jól összenyálazta a puszilkodással az arcom. Kérte Anyut, hogy mehessünk majd el hozzá egy kis időre, de mi nem szerettünk volna Anyu nélkül ott maradni. Este hallottuk, hogy Apuval csendben susmorogtak, szerették volna hallani, hogy a mama elismerően beszélt volna a kis hajlékunkról nemcsak a kritizálást hallhatták volna. Anyu mondta: 
- Nem baj Józsim, azért nem megyünk el kérni hozzá. Inkább legyen csak ilyen kicsi. Aztán, hogy a szobában még nincs szekrény, majd lesz az is. Csak erőnk és egészségünk legyen...

Repül a sátorfa, újra szüret és nemzeti eledel

A Szentannai búcsú ritkán múlik úgy el, hogy ne essen az eső. Jött is estére kelve. Éppen be tudtuk pakolni aminek nem lett volna jó ha megázik.  Az eső nagyon kellett, igaz a fiatal lányok, akik most az első báljukba készülődtek, nem így gondolták. Marika és Annuska másnap jöttek Anyuhoz aztán mesélték:

- Az este épp hogy odaértünk a kocsmaudvaron felállított sátorhoz, a zenészek rázendítettek. Nagy dörgés, villámlás közepette nekieredt. A sátor egyből megtelt, a legények, akik eddig kint diskuráltak, mind bejöttek. Olyan sokan lettünk, hogy megmozdulni sem lehetett, nemhogy táncolni. Édesanyám sürgetett, menjünk haza Mariskám! Én szerettem volna maradni, annyira vártam, most hogy már a tánciskolát is kijártam, a ruhám is új volt, magam varrtam. Misi a bátyám hozta a divatújságot Pestről. Nem is volt semelyik lányon ilyen szép ruha. Mondtam édesanyámnak, ha most útnak válunk, tönkre megy az új ruhám. Nem mentünk haza, de jobb hallgattam volna rá, olyan nagy szél kerekedett, szétszaggatta a sátrat. Szaladtunk mindenfele, hogy a leeső sátorfák nehogy agyon üssenek bennünket. A Süli Marikáékhoz tudtunk bemenekülni. Mikor csillapodott kicsit akkor indultunk haza. Az új ruhám teljesen elázott, de az lenne a legnagyobb baj, édesanyám úgy megfázott, reggel fel sem tudott kelni. Remélem, jót tesz neki a borogatás, amit raktam rá. Megyek is Margit néném, hátha közben felébredt.

Végig hallgattuk Marika panaszait, aztán mentünk volna ki játszani, akkor vettük csak észre, a mi rögtönzött kis féltetőnk is be volt rogyva a pincelejárónál. Ahogy megyünk közelebb, hát a sparhelt hamuzó ajtajáig ért a víz. Szaladtunk, mondtuk Anyunak. 
- Jaj, lányok, gyertek, hozom a vödröket, edényeket, ezt ki kell merni. 
Anyu beleállt a vízbe, a vödröt megmerítette, nem tele, hogy mi is bírjuk el, aztán oda nyújtotta Katinak. Ő nekem adta. Nem kellett mást csinálnom, csak kiborítani, úgyhogy lefelé folyjon. Még jó, hogy volt tegnapi maradék, mert csurom vizes volt minden. Fent a diófán ettük meg a maradék sült csirkét és a rizst. Volt még képviselőfánk is, de azt a pipinek adtuk, lehet nem volt már jó a tojásból, tejből készült krém és Anyu nem szerette volna, ha elrontjuk a gyomrunkat. Ebéd után befejeztük a víz kimerését, a végén nagyon jót dagonyáztunk a felázott sárgaföldben. Ma már nem lehet menni a szőlőbe, későn is volt már, meg ott is sár lehetett. Fent az öreg barackfa alatt is megtelt a homokbányánk, késő estig ott játszottunk. Az ázott nedves homokból könnyen lehetett építeni, mindenfélét. Anyu közben rendbe rakta a kis terítőit, tányérjait. Másnap ragyogó napsütésre ébredtünk. A levegő is lehűsölt. Mentünk a szőlőbe az utolsó sarabolást elvégezni, utána Anyu kigereblyézte, a gazdák ilyenkor már készülődtek a szüretre. Mielőtt még Anyu kigereblyézte volna, mi végig csipegettük az érett fürtöket. Egyik ilyen csipegetés alkalmából jött a „Róka Rudi” bácsi, és mondta: 
- Kis virágszálaim, annyit ehettek, amennyit csak akartok, de ne úgy csipegessétek, vegyétek le az egész szőlőfürtöt, mert ahol levesztek egy szem szőlőt, utána oda összegyűlnek a darazsak, és körbe leeszik az összeset. 
Megfogadtuk "Róka Rudi” bácsi intelmeit és mentünk segíteni Anyunak. Az összegereblyézett gazt kosárban mi hordtuk ki a szőlő végébe. Mire minden szőlőben elvégeztünk, eljött az ideje a krumpliszedésnek. Zsiga Mári néniéknek jó nagydarab volt. Egészen Hetény alá ki kellett menni. Szerencsére biciklivel nem tartott sokáig. Jöttek reggel Mári néniék is, mert kellett hozni a zsákokat. Igaz mikor lerakták a zsákokat ők elmentek és csak este jöttek vissza. A földbe könnyen belement a kapa, Anyunak csak ki kellett fordítani a földből, mi egymás elől elkapkodva szedtük össze. Mindegyikőnk a nagy krumplikat szerette volna előbb a kosarában tenni. Néha össze is veszünk, egymás kezéből rángattuk ki a nagy krumplikat. Ennek csak úgy tudott Anyu véget vetni, hogy még szebbeket kapált ki. De a versengés kis idő múlva újra folytatódott. Estére kelve az összes zsák megtelt. Már egy kupacba borogattuk, volt külön kupac az öreg krumplinak, a vetőnek, és az apró és vágottnak. Este mikor Mári néniék megérkeztek, elcsodálkoztak, hogy milyen sok krumplit kiszedtünk. A kocsi aljába beborogatták, aminek nem jutott zsák. Felrakták a zsákokat, a tetejére Anyunak a biciklije is felkerült és a végén mi is felültünk. Jól esett a fárasztó nap után a kocsikázás. Pulából már hamar hazaértünk. 
Otthon Anyunak a jószágot kellett előbb ellátni, addigra mi meghámoztuk a Nemzeti eledelünkhöz való krumplit. Mert így neveztük el! Olyan egyértelmű volt, ha krumpli szedés, akkor a vacsora Nemzeti eledel, ami nem más volt, mint a gánica. Gyorsan hoztam be a favágítóról egy kosár száralékot /ez a száralék a favágító környékén összegyülemlett apró ág volt/. Ezt nehéz lett volna a sparhelt ajtón bedugdosni, ilyenkor Anyu levette a platniról a kicsi karikát, aminek volt egy kis mélyedése is, hogy könnyen fel lehessen emelni a piszkavassal. Utána a két másik karikát félretette és beleöntötte a száralékot, ami rögtön lángra is kapott. Nem véletlenül volt a neve száralék. Feltette a krumplit főni, mire a másik kis lábasban a hagyma megpirult a zsíron, a krumpli meg is főtt, bele lehetett keverni a lisztet, hogy aztán nagyokat böffentve, ahogy lobogott alatta a tűz, elkészüljön a mi Nemzeti eledelünk. 
A végén még kicsit türelmesnek kellett lenni, mert egy "cseszikés” lábaskában a paprikás hagymás zsíron meg is kellett kicsit pirítani, ettől lett csak igazán finom. Ha volt otthon tejföl, akkor a tetejére pötyögtettünk, ha nem, a nélkül is jó volt. Amíg a krumpliszedés tartott, minden nap ezt ettünk. Nem untuk meg mégsem...

Repülni volna jó

Augusztus vége fele a réten gyülekezni kezdtek a gólyák. Indulás előtt még egyszer jól tele tudták enni magukat. Nem volt nehéz, a sarjút most kaszálták, fehér bő gatyás attalai parasztok hajladoztak már hajnalban. Kedvezett az idő a fűnek, jó vastag rendeket vágtak. A sok szöcske, gyík ijedten menekült volna, de a gólyák hosszú piros csőrükkel lecsaptak, kevesen tudtak elmenekülni. Kati a dombról nézte, nagyon el volt merülve gondolataiban. Anyu zökkentette ki. 
-Tudod mit jelent ez Katikám? 
Először nem is hallotta, Anyu közelebb ment, leült melléje. Megsimogatta a kis szöszke haját. Majd újra mondta: 
- Ugye tudod mit jelent ez! 
- Nem tudom, mit jelent? 
-Hát azt, hogy itt a nyár vége és kezdődik az iskola hamarosan. 
- Én nem megyek iskolába! Mondta dacosan. 
- Már tudok írni, olvasni, számolni. Minek menjek? Nem szeretek iskolába járni. 
- Hát mit szeretnél? 
- Jó lenne mindig játszani, segítenék a gólyáknak szöcskét fogni - mondta hüppögve. 
- Mikor a közelükbe érnél, elrepülnének, nem várnának meg mondta Anyu, hogy mégis csak az iskolára terelje a gondolatait, hozzáfűzte: - most a gólyák is elmennek, aztán mire visszaérnek, már majdnem vége lesz az iskolának. 
- Inkább én is elmegyek a gólyákkal, de akkor sem megyek iskolába! - Most már hangosan sírt. 
- De a gólyák nagyon messze repülnek, és ahova mennek, ott nagyon meleg van. Ja, és te repülni sem tudsz! 
- Majd megtanulok! - Mondta dacosan. 
- Gyere kislányom, megnézzük a tavalyi táskád, tolltartód, milyen állapotban van, kibírja-e a következő évet? 
- Nézze meg maga, ha annyira akarja, én nem megyek akkor sem iskolába! - Anyu csak biztogatta. 
- Gyere, felöltözünk csinosan, aztán elmegyünk Dombóvárra, úgyis kell cipőt, mackónadrágot is venni. 
- Menjen egyedül, én azt sem akarok. 
Anyu bejött, tett-vett, gondolta elmúlik majd ez a dunnyogás, hogy kicsit a kedvében is járjon, sütött egy tepsi piskótát, és a kavarós tálat ő nyalogathatta ki egyedül. Ez sem segített. Már ott tartott, hogy inkább világgá megy, ha a gólyákkal nem tud útnak válni. Egy óvatlan pillanatban kicserkészte az esernyőt, majd engem is felhívott a nagy diófához, hogy nézzem meg, mert ő repülni tanul. Én próbáltam lebeszélni, hogy ez nem fog menni, és szólok is Anyunak, ha nem hagy fel ezzel a lehetetlen találmányával. Mire leszaladtam, és Anyuval visszaértünk, Kati már ott feküdt a nagy diófa alatt, a kezét szorongatva. Az esernyő kicsit távolabb tőle, kifordulva. Anyu még dombnak felfelé is csak úgy szaladt. Már messziről kiabált: 
- Mi történt veled, mit csináltál? Jaj, Egek Ura, segíts meg! Csak nem törted össze magad? 
Kati fájdalmasan sírt, és a karját szorongatta. Anyu meg csak tapogatta mindenfele, hol, milyen helyen sérült meg. A nagy sírás-rívás közepette lassan elhüppögött mindent, hogy melyik ágról ugrott le az esernyővel és hol ütötte meg magát. Anyu letörölgette a köténye sarkával Kati könnyektől maszatos arcát. Majd áttapogatta minden kis csontját, egyedül a bal karja állt olyan furán. Anyu látta nincs eltörve, csak ki van fordulva. Mikor már kezdett kicsit megnyugodni, és csak néha hallatott egy-egy hüppögést, Anyu egy gyors mozdulattal helyére rántotta a karját. Aztán mind hárman lementünk a dombról. Anyu addig simogatta, amíg meg nem nyugodott. Aztán a végén már nevetve mondta. 
- De én akkor sem megyek iskolába. 
Este megjött Apu a szolgálatból. Mi már úgy csináltunk mintha aludnánk. Kati jobbnak látta, ha majd csak holnap szembesül Apu letolásától. Hallottuk sokáig beszélgettek, sokat nem értetünk meg, csak azt hallottuk mindig a Kati volt a téma. Másnap mindannyian bementünk Dombóvárra. Az állomásról a boltokba vezető út mellett volt a Pöttyös cukrászda. Oda tértünk be először. Háromgombócos fagyit ülve nyalogattuk el. Anyu akárhogy is tiltakozott, neki is vett Apu, ő meg egy sört ivott addig. Csak ezek után mentünk be a ruházati boltba. Ott olyan jó illat volt, én csak simogattam a vállfákon lógó ruhákat. Ahogy ott válogatott Anyu, nézegette melyik lenne jó, egyszer csak halljuk, Kati nagy beszédben van valakivel. 
- Szia, ti is ruhát venni jöttetek? 
- Igen, meg cipőt is. 
- Azt kapok én is, meg lehet egy új tolltartót is, mert a tavalyi már össze van törve. 
- Azt én nem kapok, mondta szomorúan Marika, Kati tavalyi padtársa. 
 - Mellettem szeretnél ülni az idén is? 
- Igen, ha te is úgy szeretnéd! Azzal összeölelkeztek és kérték Anyut, hogy egyforma mackóruhákat kapjanak. 
  Apu csendben odasúgta Anyunak: 
- Remélhetőleg most már nem akar világgá menni ...

Szökni, vagy maradni?

 Csak pár nap volt vissza a szünidőből. Anyuék nem felejtették el Kati szavait. Kicsit megnyugtató volt, hogy találkozott a kis barátnőjével, de nem tévesztették szem elől hosszú ideig. Anyu engem is megkért figyeljem, és ha gyanúsan viselkedik, szóljak. Szőlőkbe már nem kellett menni. A mezei munkákból is már csak a kukoricaszedés maradt, de az még messze volt. Otthon a dombtetőn segítettünk kiszedni a krumplit. Nem kellett korán kelni, végre lustálkodhattunk sokáig. Hallottuk, hogy Anyu már régóta munkálkodik, de olyan jó volt ágyba maradni. Fejünkre húztuk a takarót, így sötét maradt. Kati nem tett le a tervéről. Tervezgette, hogy világgá megy, hogy ne kelljen iskolába menni. Próbált rábeszélni engem is, hogy együtt menjünk, én nem szerettem volna világgá menni. Mondtam is neki. Felvetettem az érveimet: 
- Ha elmegyünk hol lesz a házunk, hol alszunk, mit eszünk, ki lesz az anyukánk és mi kinek a kislányai leszünk? 
Kati sokáig gondolkodott, de válaszolni egyik kérdésemre sem tudott. Egyre csak azt hajtogatta: 
- Én nem akarok iskolába menni!! 
Megígértette velem, hogy ez titok, és senkinek nem mondhatom el. Voltam a nagy bajban, Kati titkára vigyázni, és Anyunak is valahogy tudtára adni, hogy baj van. Kati világgá akar menni. Most még a krumpliszedés közben sem veszekedtünk, hagytam neki az összes nagyot. Én csak az aprót és a vágottat szedtem. Anyu örült, hogy nem kell folyamatosan ránk figyelni és igazságot tenni köztünk. Amíg Anyu lehordta a pincébe a zsákokat, mi kimentünk az erdőbe. A fák még teljes lombkoronájukban pompáztak, csak néhol tudott a napsugár áthatolni, ahol kicsit ritkábban voltak a levelek. Kati azért szeretett az erdőbe jönni, hogy innen könnyebben el tud majd szökni. Én mondtam neki, hogy hova akarsz menni, csak egy kis nyári ruha van rajtad, éjjel hideg van, és mit eszel? 
Leültünk egy tisztáson, aztán csak mondogatta, hogy ha elmegy, milyen jó lesz! 
Én meg Anyu intelmeire gondoltam, mit mond, ha hagyom elszökni? Támadt egy jónak tűnő ötletem. 
- Kati, én most haza megyek, készítek neked ruhát, ennivalót. Jónak látta, mondta menjek. Beszaladtam és elmondtam Anyunak, nagy baj van. Kati útnak akar válni. Anyu összecsapta a kezét: Jaj, ez a lány! 
Gyorsan kiterveltük mit lenne jó csinálni. Nem akartam, hogy megtudja, hogy elárultam. Anyu segített összerakni egy kis pakkot. Aztán mondta: 
- Menj csak kis lányom, add oda neki ezt a csomagot, aztán én majd távolról követlek benneteket úgy, hogy ne vegye észre. 
Fogtam a pakkot, futás ki az erdőbe. Féltem, hogy már talán el is ment. Ahogy közeledtem a tisztáshoz láttam, hogy Kati ott ül, kezében fog valamit, és halkan beszélget vele. Ahogy közelebb értem, mutatja felém: 
- Nézd mit fogtam! 
Egy gyönyörű zöld minden árnyalatban tündöklő gyík volt a kezében. Szaladtam oda hozzá. 
- Megsimogathatom? Jaj, de aranyos. 
- Szeretnéd megfogni? Oda adom. 
Kezembe adta, szegény kis gyík, nagyon félt a nyakánál csak úgy lüktetett. Szerettem volna elengedni, úgy csinálni mintha véletlenül megszökött volna, de inkább vigyáztam rá. Gondoltam, talán eltereli a szökés gondolatait. Aztán halk ágropogást hallottam. Majd észrevettem, hogy Anyu bujkál az ágak közt. Szerencsére Kati nem vette észre, úgy el volt foglalva a gyíkkal. Nem is emlegettem neki a pakkot, amit hoztam, úgy látszott ő is elfejtette. Gyönyörködtünk benne, majd Katinak támadt egy ötlete, vigyük haza! Keresünk neki egy dobozt, biztosan Anyu is örül neki. 
Jó, mondtam, aztán egy hatalmas kő esett le a szívemről. Nem jön rá, hogy elárultam és félni sem kell most már, hogy világgá megy. Legalábbis egy darabig. Mikor hazaértünk, Anyu még nem volt otthon, mert csak csendben tudott utánunk lopakodni, hogy Kati ne vegye észre, azt akarta ne jöjjön rá, hogy én a szövetségese voltam. Menet közben tépett egy öl csalánt, mintha azért ment volna. Szegényt jó össze is csípte, mert csupasz kézzel szedte. Kati nagy örömmel mutatja a szerzeményét. Anyu, mintha újdonság lenne neki: 
- Mutasd Katikám, jaj hogy tudtad megfogni? 
Kati elmesélte, hogy mikor én beszaladtam inni, /nem akarta elmondani az igazságot/, ott napozott egy faágon, és ő óvatosan addig settenkedett még a közelébe nem ért, rá dobta a kardigánját, és utána ráhasalt. Én szerettem volna elengedni, de most hogy ez a világgá menésnek a gondolata így elterelődik, elvetettem. Vártam, talán majd a gyík is megszokja, szeret a dobozba lenni. El is mentünk bogarászni, hogy legyen mit enni neki. Anyuval összekacsintottunk, a szemhéjunkat lecsuktuk egy pillanatra, amivel jeleztük egymásnak, világgá menés terv egyelőre kipipálva. Kati az ágy mellett tartotta a gyíkot egy dobozban. Egész éjjel kapirgálta, kotorászta, a dobozt. Nem panaszkodtam, úgy csináltam mintha észre sem venném. Tudtam valami kell neki, hogy elmúljon az világgá-menés gondolata. Nem emlegette, a szökést sem az iskolát. 
Magduska jött egyik nap, mondja, hogy ő most lesz majd elsős és szeretné, ha a Kati mesélne az iskoláról, mert ő nagyon fél és nem akar menni. Anyuval összenéztünk, gondoltuk mindketten, /na, ez jótul kérdi/ 
Csak hallgattuk, most mi lesz, Magduska is el lesz ijesztve az iskolától. Az én kis nővérem elkezdi: 
- Az iskola? Húúú, hát az nagyon jó. Nagyon sok gyerek van. Aztán ott van a tanító néni, aki nagyon aranyos, de csak akkor, ha jók vagyunk. Hátra tett kézzel kell ülni, és csendben maradni. Ami nekem ritkán sikerül, aztán elnevette magát. Olyankor sokszor kiküldenek, de én azt nagyon szeretem. A folyosón kellene lenni, de én el szokok csatangolni, mikor hallom, hogy csengetnek, akkor visszaszaladok. Aztán válaszolni kell, ha kérdez valamit a tanító néni. Hát én sokszor azt sem tudom, mit kérdez, nemhogy válaszolni tudjak. Akkor az ellenőrző könyvecskébe írja a jegyet. Nekem nem sok ötösöm volt, azt mondják az a legjobb, de én nem akartam a legjobb lenni. Ne félj nem  olyan  rossz  az az iskola, lesz  jó sok pajtásod, aztán én majd megvédelek, ha bántani akar valaki. 
Anyuval mi már nem tudtunk tovább ott maradni. Elsétáltunk kicsit messzebb, hogy Kati ne hallja: 
- Na, most már biztos nem akar világgá menni, megnyugodhatunk! ...

Katikám, visszasírod te még az iskolát!

Lassan elrepültek a gólyák. Kati kiült a dombra, onnét nézte őket. Nagyon szótlan volt. Anyu hiába kereste a kedvét, nehezen törődött bele, hogy iskolába kell menni. Eljött az évnyitó, Anyu a legszebb virágokból készített csokrot. Az ünneplő ruhánkat vettük fel, fehér blúzt, és sötétkék pliszírozott szoknyát. Hajunkat két copfba fonta és hatalmas fehér szalagot kötött bele. A dombtetőn hallatszott, hogy megjöttek a másik völgyből a gyerekek. Kiabáltak:

- Kati! Kaproncás Katiiii!

Kati ügyet sem vetve a virágcsokorra, ledobta, aztán már szaladt is át a harmatos réten. Anyu kiabált után:

- Katikám, kislányom, a virágcsokorral mi lesz?

- Hozza maga, vagy adja a Marikának, majd ő odaadja a tanító néninek.

- Jaj, ez a lány, csak úgy vágtat keresztül azon a harmatos réten, milyen lesz a fehér zokni, mire az iskolába ér. -- - Gyere Marikám, vidd akkor te a csokrot! Szívesebben futottam volna a gyerekek után, de féltettem a fehér zoknimat, szandálomat. Mentem Anyu mellett. A másik gyerekeket már nem kísérte el az anyukájuk, csak a Magdi jött még velünk. Az iskola udvarán már sokan voltak.

A gyerekek boldogan beszélték a nyári kalandjaikat. Megérkezett a tanító néni. A gyerekek egyből köréje sereglettek. Én is oda furakodtam, odaadtam a virágot. Tanító néni megsimogatta a fejem, aztán mondta:

- Jövőre már te is itt maradsz az iskolában, nem csak kísérgeted a Katit. Kicsit megszeppenve válaszoltam:

- Én már szívesen itt maradnék a Kati helyett, mert ő nem szeret ide járni.

- Hát azt nem lehet, ha szeret, ha nem, iskolába kell járnia!

Akkor a tanító néni felállt a lépcsőre, és megkérte a gyerekeket, hogy álljanak párosával. Majd az újonnan érkezetteket előre irányította. Egy nagylány, talán már nyolcadik osztályos is lehetett, szavalt egy verset. Tanító néni egy csengővel jelezte, hogy menjenek be az osztályba. Olyan sokan voltunk, hogy mi már nem fértünk be, csak a nagy zsivajt hallottuk, meg a tanító néni hangját.

- Gyerekek! Csendben legyetek! Mikor csend lett, elszavalták a himnuszt. Utána síri csendben maradtak.

A nagy gyerekek megkeresték tavalyi padtársukat és leültek a padokba. Kati a Marika mellett ült és csendben suttogva beszélték a nyári történeteket. Tanító néni kiosztotta a könyveket. Mikor vége lett az évnyitónak, Kati felkapta az új könyveit, Anyu kezébe nyomta és futott ki a többi gyerekkel fogócskázni, ebből már én sem akartam kimaradni, azt se bántam, ha csúnya lesz a zoknim. A tavaly ültetett kis fák már jó nagyra nőttek, lehetett körülötte futkározni. Mire az anyukák kifizették a könyveket, mi gyerekek nyakig porosan, hajunkban a szalag kioldódva feküdtünk a fűben, úgy elfáradtunk. Anyu dorgált meg bennünket:

- Lányok, lányok egy kicsit sem tudtok vigyázni a ruhátokra. Kicsit elszégyelltem magam, próbáltam letisztogatni, de bizony a zöld fű nem jött le a zokniról.

- Haza értünk, kimossátok a zoknitokat! Majd legközelebb megtanuljátok, milyen ruhában álltok neki fogócskázni. Katival összenéztünk, aztán odasúgta: - Majd én kimosom a tiédet is!

Hazafelé a Magdiékkal mentünk. Még is beszélték, hogy reggel a tetőn találkoznak, így a Magdi anyukája nyugodt lehet, pártfogója van már a lányának. Kati most már nem féltette úgy a könyveket, mint tavaly ilyenkor. Megnézhettem őket. A füzeteket is. Este Anyu bekötötte őket szép indigókék csomagolópapírba.

A vignettára most már Kati írta fel a nevét. Egész nyáron elő sem vette a ceruzát, az első írás olyan csúnyára sikeredett, hogy Anyu vett elő egy régi irkát, és abba íratott vele. Nem nagyon tetszett neki, de Anyu ott állt mögötte és mondta:

- Kislányom ilyen ákombákommal akarod elcsúfítani ezeket a könyveket? Mit mond a tanító néni, ha meglátja.

-Azt mond, amit akar, jól van ez így!

- Nem jól van. Légy kicsit türelmesebb, ha lassan húzod azt a ceruzát, a betűk szép gömbölyűek lesznek, azzal megfogta a kezét és lassan formálta a betűket. Kati meg csak morgolódott:

- Ha megtanultam volna repülni, nem kéne itt kínlódnom. Már ott messze lennék!

- És azt hiszed, hogy ott messze jobb? Ott is kell iskolába járni a gyereknek. Mindenhol az egész világon így van. Amíg kicsik, addig iskolába, majd ha már nagy leszel, akkor meg a munkába kell járni. Jaj, Katikám, visszasírod te még az iskolát!

- Én az iskolát? Nahát, azt aztán nem sírom vissza.

Teltek a napok, mikor hazaért az iskolatáskát úgy dobta le a sarokba, hogy még kettőt is bukfencezett, aztán futás ki játszani. Én is vártam már mindig, mert nagyon unalmas volt egyedül otthon ... 

Nem szoktál te ilyen szótlan lenni!

Szinte minden nap történt valami az iskolába Katival. Már az első nap úgy jött haza, le volt szakítva a köténye pántja. Nem szólt Anyunak, másnap reggel az én kötényemet vette fel. Mikor indult volna, Anyu utána szólt. 
- Katikám, tied az a kötény? Olyan furán áll rajtad! 
- Igen, az enyém! 
- Állj csak meg, Marika hozd ki a kötényedet! 
Szaladtam vele, Anyu a kezébe fogta, oda mérte Katihoz: 
- Kislányom ez a tiéd! 
Kati kikapta Anyu kezéből, az enyémet meg oda dobta, szaladt: 
- Majd az iskolában felveszem. Sietek, mert elkések. 
- Dehogy késel, még a többiek sem értek ide! 
Anyu visszaparancsolta: 
- Mi van azzal a köténnyel, mutasd! 
- Tegnap mikor fogócskáztunk, elszakadt. 
- És miért nem mondtad meg? Jobb, ha így tudom meg? Szépen megvarrhattad volna, na, add csak ide, amíg ideérnek a gyerekek, megvarrom gyorsan. És legközelebb bármi történik, megmondod! Értetted? 
Kati halkan dunnyogta: - Igen, értettem. 
Pár nap múlva az ellenőrző könyvecskébe a tanító néni írt: 
"Kedves szülők, Kati óra alatt többszöri figyelmeztetés után is, rendetlenül viselkedett. " 
- Katikám, mit csináltál? 
- Semmit. 
Aztán csak leszegte a fejét. 
- Valamit mégis csak csináltál! 
- Ki szerettem volna menni és olyan sokára küldtek ki, addig rosszalkodtam amig ki nem küldtek. Ha a tanító néni rögtön kiküld, akkor nem kellett volna olyan sokszor rám szólni. 
Mindezt úgy mondta el, hogy nem is ő, hanem a tanító néni volt a bűnös. Ejnye, kislányom, hát olyan nehéz ott bent lenni? Figyelj, mit kell tanulni! 
- De az olyan unalmas, mikor kiküld, sokkal jobb ott kint. Nézem a kiscsibéket a tanár bácsiék udvarán. Aztán van egy kis baba is, az Ilonka néni ott szokott vele ülni a fa alatt. Én is odaülök, olyan pici, mint Marika volt, mikor megszületett. Csak ő kisfiú, Pistikének hívják. 
Anyu nagyokat sóhajtott, most mit csináljak vele, gondolta magában, aláírta a figyelmeztetőt, Katival meg megígértette, hogy legközelebb nem viselkedik rendetlenül. 
Beköszöntött az ősz, harmatos borongós ködös reggelek jöttek. A kukoricaszedés nehezen haladt. Csak délután tudtunk menni, mikor Kati hazaért az iskolából, vagy amikor Apu otthon volt. Olyankor mi Anyuval gyalog mentünk és Apu jött a Katival, biciklivel. Kati Ilyenkor a mezőn csinálta meg a leckét. Én még sokat nem tudtam segíteni, mert nagyon magas volt a kukorica, alig értem fel, csak amik lejjebb voltak azokat értem el. Az esti lovaskocsival utazás, az nagyon jó volt. Többször ott maradtunk a Mári néniéknél fosztani, Ilyenkor már a holdvilág fényénél értünk haza. Sokszor elaludtam a bicikli gyerekülésben, Anyu csak biztogatott, mindjárt haza érünk Marikám. 
Legtöbbször tejbe áztatott kenyér volt a vacsora. Esti tűzrakást legtöbbször én meg sem vártam, mert olyan fáradt voltam, ülve elaludtam. Kukoricaszedés utóját, már latyakos esős időben fejeztük be. Napokig tartott mire kipihentem magam. A szőlőkbe menni már gyerekjáték volt. Iskolából hazajövet Katinak oda kellett jönni. Egyik nap olyan szontyolodottan jött meg. 
- Mi a baj kislányom? Rossz jegyet kaptál, vagy megint írt be a tanító néni valamit? 
- Nem kaptam rossz jegyet és beírást se. 
- Hát akkor mi van? Nem szoktál te ilyen szótlan lenni! 
- Nincs semmi! - azzal lekuporodott a ruhákra, amit Anyu hozott neki, hogy ne az iskolaiban legyen. Fel sem vette, csak ott elszunyókált, még nem is evett. Pár sort bekapált Anyu, aztán jött megnézni Katit. Fogja, érinti a homlokát, kicsit melegebb, mint általában. 
- Mid fáj kislányom? Hazamenjünk? Szeretnél lefeküdni? Kati nagyon halkan, válaszolt: 
- Igen, jó lenne. Anyu összeszedelődzködött, haza indultunk. Kati még a táskáját sem bírta el. Én vittem. Otthon rögtön ágyba bújt. 
Anyu készített neki teát, azt sem akarta meginni. Nagy nehezen megitatta vele, de alighogy megitta, rögtön ki is hányta. 
Faggatta Anyu: - Mit ettél? Kati alig hallhatóan válaszolgatott. De semmi jel nem volt, amiből ki lehetett volna következtetni a rosszullét okát. Méri Anyu a lázát, 38,5. Készített újra teát, a csuklójára, bokájára rakott borogatást, ott ültem mellette, nem volt kedvem játszani. A teát, amit megivott megint kihányta. Anyu ellátta a jószágot aztán mondta: 
- Nem várhatunk, el kell menni az orvoshoz! 
Már kezdett esteledni, mikor elindultunk. Kati nagyon lassan lépegetett, a dombra egy óráig tartott mire felért. Többször megálltunk piheni. Aztán később már összecsuklott, nem tudott tovább menni. Anyu megpróbálta a hátára venni, de olyan nehéz volt, hogy felállni nem tudott vele. Kati még annyit sem tudott segíteni, hogy felmásszon. Én álltam négykézláb, Anyu felsegítette a hátamra állni, és így már fel tudott állni vele. Szekcsőre mentünk torony iránt. Sötét borongós este volt. A házaknál már szabadjára engedték a kutyákat. Némelyik kiszagolta a járásunk. Jöttek csahitoltak körülöttük. Én Anyu körül forgolódtam, hogy ne érjenek el, nagyon féltem tőlük. Csak ugrottam bújtam, Anyu szegény még a kezem se tudta megfogni, mert Kati mindkét lábát kellett tartani, hogy a hátáról le ne essen. Csak mondogatta: 
- Ne félj kislányom, nem bánt. Csak állj meg, ne hadonássz, megszagol, aztán elmegy. 
Megálltunk, én Anyu mellett szorosan. Az arcom a ruhájába fúrtam, aztán jöttek is a kutyák, csahitoltak, vicsorították fogaikat, Anyu csak csitítgatta őket. Aztán egész közel, megszagoltak, megnyalták a cipőm, én ott reszkettem félelmemben, Anyu meg csak mondta. 
- Látod, nem bánt, csak maradj így, megszagolnak, aztán megnyugszanak, majd itt hagynak bennünket. Egy örökkévalóság volt, és még mindig csak ott álltunk. Aztán szép lassan odébb álltak. A szívem majd kiugrott a helyéről úgy kalapált. A kutyák hangosan ugatásba kezdtek most már messze tőlünk. 
- Látod, hogy nem bántottak? Most beszélik meg a többi kutyával, hogy megyünk arra, és nem tyúktolvajok vagyunk. 
Erre még Kati is hallatta a halk nevetését. Ha olyan part oldalba értünk, hogy le tudta tenni, és utána újra felvenni, megálltunk pihenni. A Szentannát már rég elkerültük és látszottak Szekcső faluvégi házai. 
- Messze van még? -kérdezte a Kati. 
- Nem kislányom, nincs már messze, nem sokára odaérünk ...

A kislányom nagyon beteg

A szekcsői utca nagyon hosszú volt. Anyu többször is megállt pihenni. Ilyenkor nekitámaszkodott egy-egy kerítésnek. Én már nagyon fáradt voltam, csak húztam a szoknyáját. A falubeli kutyák itt is körénk gyülekeztek. Most már nem féltem annyira. Ott álltam Anyu mellett és vártam, hogy megbékéljenek. Mikor elindultunk, jöttek velünk csapatostul. Az orvosi rendelő az állomás felé vezető utcában volt, mindjárt a sarok után a második ház. Sötét volt az egész utcában. Anyu emlékezett rá, hogy az első utcai ablak a rendelő. ott most hiába kopogtat, a kapu, az ajtó be volt zárva. A második ablakon bekopogtunk. Magasan volt, egy ágat törtünk le az útszéli orgonabokorról. Vártunk, Kati csendesen nyöszörgött, alig volt érthető, amit mondott. 
- Anyu, szomjas vagyok! 
- Itt vagyunk már kislányom, mindjárt ad a Marika. 
Kivettem a szatyorból a vizet, felálltam a kerítésre, odatartottam a szájához. Nem tudom ment-e a szájába a vízből, de elhallgatott. Még egyszer zörgünk az ablakon, kis idő múlva kinyílt, egy női hang kiszólt: 
- Ki az, mit szeretne? 
- Szőlőhegyről vagyunk. A kislányom nagyon beteg, könyörögve kérem, szóljon a doktor úrnak! 
- Jól van, szólók, várjanak kicsit, mindjárt megyek és kinyitom az ajtót. 
Anyu most már az ölébe vette Katit, babusgatta, nyugtatgatta, itt vagyunk, mindjárt jobb lesz. 
Az ajtó kinyílt a doktor bácsi felesége bekísért bennünket a rendelőbe. Mondta Anyunak, hogy ott a vizsgáló ágyra fektetheti a Katit és vetkőztesse le, rögtön itt lesz a doktor. Én az ágy mellett lévő kis zsámolyra ültem, nagyon álmos fáradt voltam, de csak erőltettem magam, hogy ébren maradjak. 
Nyílt az ajtó, a doktor bácsi jött papucsban, a fehér köpenye alól kilátszott a pizsamája. Anyu illedelmesen köszönt, majd elmondta délután, mikor Kati megjött az iskolából, mi történt. Doktor bácsi feltette a fülére a hallgatót és azt a fényes kis pici tányérkát huzigálta a Kati hátán, mellén, nyomkodta a pociját, megnézte a torkát a nyelvét. Aztán csak forgatta a fejét. Anyu összekulcsolt kézzel ott toporgott, egyik lábáról a másikra. Várta, hogy mondjon már valamit a doktor. 
- Asszonyom, nagy baj van. Azonnal mentőt kell hívnom, ne ijedjen meg! A napokban több eset is volt. Pécsre kell vitetni a gyermekklinikára, a kislánynak fertőző sárgasága van. Anyu majd összeesett a váratlan rossz hír hallatán. Majd felölelte Katit és sírva mondta: 
- Nem engedem el egyedül, mi is megyünk vele. 
- Ne sírjon, természetesen elmehetnek maguk is. 
Odament az asztalhoz, és egy fekete kis valamit tekergetett, az csörrent párat, aztán hallottuk, hogy kéri sürgősen jöjjenek. Majd a kis szekrényből elővett valamit és egy nagy tűvel felszívatott belőle olyan vízszínű folyadékot. Katinak megpaskolta a combját és beleszúrta a tűt Katinak egy nyikkanása sem volt, pedig máskor mikor a védőoltásokat kaptuk mindig visított. 
A doktor bácsi felesége készített egy kis bögrébe teát, nem volt olyan jó, mint amit Anyu főz otthon, de megittam, mert szomjas voltam. Kis idő múlva halljuk ám a mentő autó szirénázását. 
Nagyon izgatott voltam, Kati szegény csak feküdt, Anyu fogta a kezét, és nyugtatta. Mondta neki, hogy most érkezik a mentő és Pécsre megyünk, hogy ott meggyógyítsák. Kati a szuritól, amit kapott, kicsit felélénkült. 
- Jobb lett volna, ha meg tanultam volna repülni és elrepültem volna Afrikába, akkor most nem kellene kórházba menni. 
Még a doktor bácsi is hangosan nevetett. Akkor Anyu elmesélte, az esernyős kalandot. Közben megérkezett a mentőautó. Fehér köpenyes bácsik segítettek elhelyezkedni. Katit egy keskeny kis ágyra fektették és széles szalagokkal lekötötték. Nem szerette, de elmondta neki a fehér köpenyes bácsi, hogyha nem köti le, menet közben leesik és nem elég, hogy sárgasága van, még össze is töri magát. Nem volt más, kellett hagynia. Mi ott ültünk egy padon a közelében, Anyu engem az ölében tartott, a szabad kezével a Kati kezét fogta. 
Anyu megköszönte a doktor bácsi lelkiismeretes munkáját, elköszöntünk és a mentő elindult. Az utazás nagyon hosszú volt. Néha aludtam is, de mikor a sziréna megszólalt, felijedtem. Anyu csak ringatott, hogy újra álomba merüljek. Kati is aludt. Végre megérkeztünk. Álmosan, fáradtan kísértük a gurulós hordágyat, amivel a Katit tolták. A fehér köpenyes bácsi engem is oda ültetett a végére. Mentünk hosszú folyosón keresztül az álmos szememnek vakító volt a hófehér fal, fényes padlózat fekete-fehér sakktábla mintázata. Már jó ideje keringőztünk, az ajtók könnyedén nyíltak a gurulós hordágy előtt. Megérkeztünk egy rácsos ajtóhoz, a kísérő bácsi becsengetett. Egy fehér köpenyes néni jött. Engem leemeltek a hordágyról, Anyu az ölébe vett. A nővérke oda irányított bennünket egy váróterembe és mondta: 
- Itt várjanak. Hamarosan jön majd az ügyeletes orvos és megmondja mi a teendő! 
Anyu nem akarta magára hagyni Katit, de mondta a nővérke, ez itt zárt fertőzőosztály. Ide senki nem jöhet be, csak aki ott dolgozik. Nem volt más, kint kellett várni. Szerencsére Kati aludt, semmiről nem tudott. Anyunak nem volt nyugta, fel alá mászkált. Mar hajnalodott, mikor nyílt a rácsos ajtó ...

 Jaj, csak nincs valami baj?

Egy fehér köpenyes idős orvos jött Anyuhoz. 
-Maga kislánya, akit az imént hozott a mentő? 
- Igen, doktor úr. Kérem, engedjen be hozzá, hadd tudjam megnyugtatni! 
- Nagyon sajnálom, de nem lehet bemenni. Legyen nyugodtan, jó kezekben van. Fertőző májgyulladása van a kislánynak. A napokban több ilyen eset is volt. Infúziót kellett bekötni, mert túl sok folyadékot veszített, most nyugtatót is kapott, alszik. 
Látogatni csak úgy lehet, hogy mikor megérkeznek, becsengetnek, és a kislány oda megy az ablakhoz. Gyümölcsöt lehet csak behozni, meg a kedvenc játékát. Szerdán és vasárnap van látogatás. Most el is mehetnek. Gondolom semmit nem aludtak és az a kicsi lány is fáradt lehet. Anyu még kérdezett volna, de az orvos megfogta a vállát és a kijárathoz kísért bennünket. Elköszönt. 
Az sem tudtuk merre induljunk, a hosszú folyosón olyan egyformának tűnt minden. 
Aztán csak mentünk mindaddig, míg egy nővérkével össze nem találkoztunk. 
Anyu megkérdezte merre van a kijárathoz vezető út. Már szinte ott is voltunk, csak nem vettük észre. Kiléptünk a hideg hajnali levegőre. Megálltunk, most merre menjünk, csak ott álltunk, mikor egy mozdony hangját meghallottuk, egész közelről. Anyunak felcsillant a szeme. Itt van a közelben az állomás. Mentünk a hang után. Kis idő múlva egy nagy épületet láttunk, Anyu örömmel mondta: 
- Na, kis lányom most már csak az a kérdés mikor megy vonat Dombóvárra. 
Nagyon álmos fáradt voltam, de ennek az épületnek a látványa teljesen lenyűgözött. 
A Pesti utazásunkra már nem nagyon emlékeztem. Ilyen nagy épület, csak álmélkodtam. Anyu odament egy kis ablakhoz és informálódott, mikor indul vonat, szerencsénk volt, csak annyi időnk volt, hogy megvegyük a kedvezményes jegyet. A falikútnál megtöltötte a korsónkat vízzel. Felszálltunk, és már indultunk is, én egyből elaludtam, sőt Anyu is. 
A kalauz bácsi ébresztett bennünket Dombóvár előtt. Átszálltunk a Kaposvári járatra, sok erőbe tellett, hogy ébren tartsam magam. Pulából Anyu már a hátán vitt, kicsit meggörnyedve hogy jobb helyem legyen. Már a feljárónál a rét aljba hallatszott a malacok visítása. 
- Ezek nem kaptak még enni? Józsim nem ért haza? Már az éjszaka folyamán meg kellett volna érkeznie! Jaj csak nincs valami baj? 
Felértünk, minden úgy volt, ahogy hagytuk. A kulcs is ott a szokásos helyen! 
- Mi van az én Józsimmal, miért nem ért még haza? 
Engem lerakott az ágyra, én úgy ruhástul visszaaludtam rögtön. Anyu adott enni a malacoknak, kiengedte a tyúkokat. Leroskadt az ágyra, és zokogásba tört ki. 
- Mi tévő legyek, hova menjek? Talán az lesz a legjobb, ha bemegyek a fűtőházhoz, ott biztos tudnak mondani valamit! 
Megnézett engem, látta, hogy nyugodtan aludtam. Irány Dombóvárra a fűtőházhoz, keresztül mindenen, toronyiránt. 
Odaért a beíró irodához, járt már itt régebben. A szolgálatteljesítő is meg ismerte már. 
- Kapinyáné, már kiküldtük az értesítőt, nem találkozott vele? 
- Nem találkoztam én senkivel. Az ég szerelmére mondja már! Mi történt az én Józsimmal, csak nincs baja? 
- Ne ijedjen meg, baj az van, de előbb csak üljön ide le, adok egy pohár vizet, és elmondom ...

Pécs fertőző osztály

 - Az ég szerelmére, mondja már! Mi történt az én Józsimmal? 
- Üljön csak le előbb és igyon abból a vízből! 
- Tegnap este ők hozták az esti személyt Pestről a "Bugyorral". Mikor beértek Dombóvárra a Józsi már nagyon rosszul volt. Még Pécsig kellet volna vinniük a vonatot, de már akkor alig tudott lábon maradni, el akarták küldeni haza, de ő azt mondta: 
- Bírom én, majd segít a "Bugyor" ha rosszabbul leszek. 
- Oda is értek Pécsre, de addigra olyan rosszul lett, mentő autó vitte be a kórházba. Ennyit tudunk. Az értesítőt nem rég küldték ki. Biztos elkerülték egymást. 
Anyu csak nehezen fogta fel a szavakat. Magába mélyedt, ott van Pécsen és mi is ott voltunk az éjszaka. Jaj nekem, mit is csináljak? 
Gondolkodott - a szekcsői orvos azt mondta a napokban többen is voltak hasonló tünetekkel. Pécsen is azt mondták. Biztos neki is az a baja, ami a Katinak. 
- Meg tudna annyit tenni, hogy telefonál Pécsre a kórházba? 
- Persze, várjon egy kicsit, mindjárt kérek vonalat. 
A szolgálatteljesítő elkezdte azokat színes drótokat dugdosni, aztán mondta: - A Pécsi kórház fertőző osztályát kérem, az utóbbit már Anyu mondta neki, mert biztos volt most már hogy Apunak is sárgasága van. 
Kis idő múlva bejött a vonal. 
- Halló, a Pécsi fertőző osztály? 
- Igen, mondja, miben tudunk segíteni? 
- Tegnap éjjel érkezett egy Kapinya József nevű személy önökhöz, szeretnénk érdeklődni az állapota után. 
- Egy kis türelmet, rögtön megnézem. A keresett személy nem tud telefonhoz jönni. Infúzió van bekötve, magánál van, de nagyon gyenge. Mit mondjak neki. Anyu ijedtében azt sem tudta mit mondjon. 
- Mondja neki, a felesége kereste, nagyon aggódik érte és vasárnap majd meglátogatja. 
- Legyen nyugodt, megmondom neki. És ezzel vége lett a beszélgetésnek. 
Anyu megköszönte a segítséget, és sietett haza, mert engem egyedül hagyott és ilyen még nem fordult elő. Most is keresztül mindenen, hogy minél hamarabb otthon legyen. Közben morfondérozott magában, jó hogy nem üzentem meg, hogy a Kati is ott van, csak aggódna, tenni meg úgysem tehet semmit. 
A madarak trillázva kísérték, de most nem beszélt hozzájuk, mint máskor mikor a vezénylésért szokott menni. Most ezer meg ezer gondolat járt a fejében. Nem voltak ők hibásak, honnét tudták volna, hogy nem szabad, hogy jókedvük legyen. Még meg is dorgálta magát: - Margit! Ők csak a kedvedet keresik. Nem figyelhetek rátok! 
Marikám egyedül van otthon, Katikám ott messze Pécsen a Józsimmal együtt a kórházban. Jajnekem, az a lány most mit csinál, mit gondol, nem akar majd megszökni? Még jó hogy az ablakokon rácsok vannak és az ajtó is be van zárva. Vajon megfésülték a haját, vajon olyan óvatosan, ahogy én szoktam, hogy ne húzza a fésű? Jajnekem, hogy bírom én ezt ki. Már csak vasárnap lenne, hogy láthassam. De majd akkor is vajon megérti, hogy nem vehetem az ölembe, nem simogathatom meg a kócos haját. Még a hangomat sem hallja! Jaj, hogy bírjuk ki? És ha mi is betegek leszünk váratlanul a Marikával, ki visz el bennünket? Az út olyan hosszú volt, mint még soha. Az utolsó lépéseket már futva tette meg. Mikor kinyitotta az ajtót, megnyugodhatott, úgy aludtam, mint amikor elment. De azért közel hajolt, hogy meghallgassa a lélegzetem. Ma szombat van, holnap már többet tudunk. Előkészítette a holnapi ruháinkat, a jószágot ellátta. Leszaladt a Juliska nénihez tejért, aztán felébresztett engem, mert egész nap nem ettem semmit. Vacsorára száraz kenyeret áztatott tejbe. Tudta már a szokásomat először csak cukor nélkül eszem, utána cukorral. Én nagyon szótlan voltam, Katira gondoltam, vajon neki ki készíti el a vacsoráját. Tudja-e, hogy milyen nagyon hiányzik nekünk. Később Anyu elmondta miért nincs itthon Apu. Ennyire sok fájdalomra már rám jött a sírás. Anyu velem együtt sírt, a tejbe kenyér így lett csak igazán sós. Aztán mikor már csak egyet-egyet szeppentünk, Anyu ereje visszatért. Megnyugtatott: 
- Holnap majd látjuk őket, és a doktor bácsik meggyógyítják őket. 
Reggel a korai vonattal mentünk, nem szerettük volna lekésni a látogatás időt. Anyu elhozta Kati kedvenc maciját, és ami gyümölcs volt a kertben abból rakott egy nagy karkosárral. A vonaton most tudtam volna nézegelődni, de nem volt olyan jó az utazás, mint amikor kirándulni voltunk. Anyu gondolataiba volt merülve, sokszor még kétszer is megkérdeztem valamit mire válaszolt ...

Bár lehetett volna

Már világos volt mikor leszálltunk a vonatról. Mindenki sietett az utcán, de mi még náluk is jobban siettünk. Amikor megláttuk a kórház épületét szinte már szaladtunk. Korán voltunk, a látogatás csak kilenc órakor kezdődött. Anyu azért becsengetett. Jött egy nővér, kérdezte, miben tud segíteni. 
- Szeretném megtudni, hogy van az én kislányom, Kapinya Katalin. Péntek hajnalban érkeztünk vele ide. 
- Katika már sokkal jobban van. Ma már infúziót sem kap, csak az a baj hogy nem akar enni. Ott kell lenni mellette, mert különben eldugja az ételt, nem eszi meg. Mindig csak azt kérdezi: 
- Mikor jön már az én Anyukám? Végre itt vannak, szólok is neki, maguk menjenek ki itt az ajtón és ott mindjárt az első ablakban lesz. 
- Várjon előbb itt ez a kosár. 
Anyu oda adta a kosár gyümölcsöt, és mondta: 
- Tudom, az én kislányom nem tud megenni ennyi almát, körtét. Adjanak belőle minden kisgyereknek, ezt a macit, adják oda a kislányomnak. 
A nővérke bevitte a kosarat. Anyuval mi kimentünk és izgatottan vártuk az ablak előtt. Láttuk, hogy a nővérke ott bent mozgolódik, aztán megláttuk a Katit. Kócosan, csíkos pizsamában. Mikor meglátott bennünket sírni kezdett. Mi meg Anyuval ott kint sírtunk. A hangok nehezen hallatszottak át a dupla üveg ablakon. Anyu hiába csitítgatta Katit, ő egyre jobban sírt. A nővérke kinyitotta az ablakot, most így kicsit jobb volt. De olyan magasan volt az ablak, hogy nem értünk fel. Kati egy idő után kicsit alább hagyott a sírással. Anyu vigasztalta. 
- Ne sírj Katikám, azért vagy itt, hogy meggyógyulj. Fogadj szót! Egyél, mondta a nővérke, hogy nem akarsz enni. Ha szót fogadsz, eszel, hamarabb meggyógyulsz, és hazajöhetsz. 
- De én haza akarok menni, nem akarok itt lenni, és enni sem akarok. 
Most már nem sírt, és a macit kidobta az ablakon. 
- Nem kell a maci sem majd otthon akarok játszani vele. Erre Anyu mondta neki: 
- Nézd kislányom, most én megölelgetem ezt a macit, visszadobom neked és ez már majdnem olyan mintha én öleltelek volna meg. 
- Jól van. De akkor a Marika is ölelje meg! 
- Az is megöleli, mondta Anyu, és odaadta a macit. Én is átölelgettem, még puszit is adtam neki. Aztán, hogy jobb kedvre derítsem, megkérdeztem: 
- Olyan nyálas puszit adjak neki, mint amit a Kovácsi mama szokott adni nekünk? 
Erre kicsit elmosolyodott és kérdezte Aput. 
Anyu elmondta, hogy Apu is kórházban van, utána őt is meglátogatjuk. Kati velünk akart jönni. Semmiképp nem akart ott maradni. Azt mondta, ha nem visszük magunkkal, megszökik. 
Sokáig tartott mire valamelyest elvetette a szökési szándékát. Anyu mondta neki, hogy most mennünk kell, mert már Apu is vár bennünket. Akkor újra sírni kezdett. A nővérke becsukta az  ablakot, de ő ott maradt a ablaknál és keservesen sírt tovább. Mi is sírtunk Anyuval egész úton. Nem volt messze a kórház ahol Aput ápolták. Becsengetünk. Itt is egy nővérke nyitott ajtót. 
-Tessék, kit keresnek? 
- Kapinya Józsefet keressük. Kérem, mondja meg, hogy van, és hogy tudunk beszélni vele? 
- Jobban van, de még nagyon gyenge. Megmondom neki, hogy itt vannak. 
Sajnos bejönni nem lehet, az ablakon keresztül tudnak beszélni vele. Ha itt kimennek, a lépcső mellett balra a második ablak, és a második emelet. Ott várjanak! 
Anyu alig tudta visszatartani a könnyeit. Kimentünk és néztünk fel a magasba. Apu már ott volt az ablakban, sápadtan, kócosan, borotválkozás nélkül. De még így is vidáman kiabált le nekünk. 
- Jó megtréfáltalak benneteket ugye? Hát a Katikám hol van? - kérdezte ijedten. 
- Katikád itt van a másik épületben, és neki is sárgasága van, most tőle jövünk, nagyon nehezen viseli el, hogy itt kell neki maradni. Majd megszakadt a szívem, hogy ott kellett hagyni. Félek is, nehogy megszökjön. Tudod, kitelik tőle! Jaj, Józsim, Te is nagyon rosszul nézel ki. Mondjad mit ennél, hozzak valamit? 
- Hát hozhatnál, egy üvegsört! Mert azt itt nem adnak, pedig attól biztos meggyógyulnék, mondta nevetve. 
- Ne marháskodj! Persze, hogy nem adnak, mert azt nem szabad innod. 
- Szabad vagy nem szabad, az biztos attól meggyógyulnék! 
- Aztán ha hozok is hogyan adom oda, tudod, hogy nem lehet. 
- Megvan annak a módja! Csak hozzad! 
- Nem mondod komolyan? 
- Dehogyisnem, hozzad csak, de ha már hozol ne egyet, mert a cimborám is meg akar gyógyulni, és ezzel oda szólt a kórterembe fekvő szobatársának. Gyere már, mutasd meg magad, az én drága asszonykám nem akarja elhinni, hogy te is meg akarsz gyógyulni. 
Anyu kicsit kételkedett a hallottakon, de elindultunk keresni egy boltot, Apu már azt is tudta hová menjünk. Utánunk szólt: 
- Mikor kiértek az utcára, mentek arra fel a városközpont felé. Az első kereszteződésnél mindjárt a sarkon van egy bolt. 
Úgy volt, ahogy mondta. Anyu vett négy üvegsört és nekem egy csomag zizit. Hamar visszaértünk. Apu az ablakba állt, és várt bennünket. Mikor oda értünk leengedett egy párnahuzatot egy kis zsinóron, Anyu bele rakta az üvegeket, Apu még pár pillanat alatt felhúzta. 
- Drága kis asszonykám, megmentettél bennünket a szomjhaláltól! 
- Jaj Józsim, csak nehogy baj legyen belőle. 
- Mondtam már neked, ne félj te, amíg engem látsz! 
- Már hogyne félnék, látod most is milyen nagy bajban vagy. 
- Majd ahogy jött ez a nyavaja, úgy el is megy. Ha jössz legközelebb, hozd el a kimenős ruhámat, mert ide abba a kormosba hoztak, amibe dolgoztam, az egész vizsgálót át kellett takarítaniuk, mert minden csupa fekete lett tőlem. 
- Jól van Józsim hozok mindent csak már  otthon lehetnél. 
- Megyek én hamarosan, ne félj, kell az ágy már másnak! Leeresztem a zsinórt a párnahuzattal tedd bele az én  kis bokszosomat had szurkáljam meg a szakállammal, tudom azt nagyon  szereti. Most még azért sem haragudtam, hogy bokszosnak hívott, és olyan nagyon szívesen bele ültem volna abba a párnahuzatba, bár lehetett volna ...

 … ki ez a kislány?

Hazafelé a vonaton nagyon szótlanok voltunk. Nekem folyton Kati járt az eszemben, olyan rossz volt látni ott az ablakban, ahogy sír. Elképzeltem magam, hogy én vagyok ott. Odabújtam Anyuhoz, és csak szorítottam a kezét. - Anyu! Én nem bírnám ki, hogy ne legyek a maga közelében. Szegény Kati! Ugye neki is nagyon rossz! 
- Igen, nagyon rossz neki, bármit megtennék, hogy velem lehessen, de sajnos ott kell maradnia, mert szüksége van orvosi segítségre. 
Akármit kezdtünk el beszélni, a végén mindig a kórház jött szóba. Otthon is olyan szótlanok voltunk, ha csak tehettem odabújtam az ölébe, akkor csendesen dúdolgatott valami szomorú dalt, amíg el nem aludtam. 
A fák egyik napról a másikra átöltöztek, felvették a sárga, vörösesbarna őszi ruhájukat. Festeni sem lehetett volna szebbet. Reggelente talpunk alatt szomorúan csikordult a deres falevél mikor a szőlőkbe mentünk. Vittem én is a kis kapámat, nem volt kedvem játtszani menni. Anyu csak biztogatott: 
- Menjél, nézd meg a diófánál van-e "géva"! 
- Majd magával együtt megnézzük. - Jobb szerettem, ha ott vagyok a közelében. 
- Hozd a kis kosárkádat, szedd le a talált kis fürtöket. Szeretett volna felvidítani valamivel. 
Szaladtam a kosárkámért, aztán mondtam: 
- Ugye elvihetem ezt majd a Katinak! 
- Persze, biztosan örül majd neki, szedjél pár szem diót is! 
Kicsit elkalandoztam diószedés közben, volt még, amelyik bent volt a zöld burkában, rátapostam, hogy kiszabadítsam, meg is éheztem egy kis zsenge tejes dióra. Az olyan zöld burkosnak nagyon finom gyenge volt még a termése, de le kellett húzni a hártyát róla, mert különben keserű volt. A diószedés végére jó barna volt a kezem. Szaladtam a betonkádhoz megmosni, de akárhogy dörzsöltem, nem lett tiszta a kezem. Mutatom Anyunak. 
- Nem baj kislányom, majd lekopik róla. 
Nem akart egy könnyen lekopni, szerdán mikor újra látogatóba mentünk, még mindig olyan volt. 
Korán reggel még hideg volt, kértem Anyut, hogy adja oda a kesztyűm, még a vonaton sem húztam le. Így legalább nem látszott a dióburok hagyta barnaság. Először most is a Katihoz mentünk, Anyu becsengetett, a nővérke már megismerte Anyut. 
- Már nagyon várja magukat ez lány! 
Reggel óta ott van az ablakban, menjenek is, hadd örüljön. Anyu odaadta a kiskosár szőlőt. Aztán siettünk az ablakhoz. Kati mikor meglátott bennünket sírt, nagyon szomorú volt a tekintete, a szemei beesve, karikásak voltak. A haja hátul össze fogva egy gumival. Pizsamája ujjával törölgette az arcát. A nővérke kinyitotta kicsit az ablakot, így már hallottuk panaszos hangját. 
- Vigyen haza innét, nem akarok itt maradni! - aztán elismételte legalább tízszer. Egyebet sem mondott. Anyuval együtt sírtunk. Megszólalni sem tudtunk. Anyu visszament az épületbe, és kérte a nővérkét hogy, szeretne beszélni az orvossal. A nővérke mondta, kicsit várjon, megnézi, hol van, és lehet-e vele beszélni. Anyu fel-alá járt a váróteremben. Szedte össze a gondolatait, és elgondolta, hogy hazaviszi Katit, mert így nem gyógyul még. Kis idő múlva bemehetett az orvosi szobába. Könnyek közt először az egészségi állapotáról érdeklődött, milyen kezelés kap. Mikor az orvos elmondta, hogy az állapota most már nem súlyos, csak az a baj, hogy nem eszik. Akkor Anyu kérte, engedjék haza. Saját felelősségére, ha kell orvoshoz viszi minden nap, csak vihesse haza. Az orvos sokáig járt fel le a szobába, majd mondja: 
- Ritkán fordul ilyen elő, hogy egy gyerek ennyire megmakacsolja magát, hogy nem eszik, de valóban talán az a legjobb, ha hazamegy. 
- Köszönöm doktor úr! 
Boldogan jött ki, ölelt át engem, és mondta: - De jó, hogy elhoztam a Kati téli kabátját, és meleg cipőjét. Odaadta a nővérkének. Most már a boldogságtól sírtunk. Kis idő múlva hozta az orvos a papírokat, a receptet, és meghagyta Anyunak, hogy kétnaponta jelentkezzen a Katival ellenőrzésre. Mindketten az ajtónál álltunk és vártuk, hogy jöjjön. Jött is, de ez a kis lány, mintha nem is a mi Katink lett volna. Halkan elköszönt, aztán csak ott állt, Anyu ölelte, szorította magához a Kati csak állt, hagyta, én is mentem a közelbe bátorítani akartam. 
- Végre jöhetsz haza, nem kell egyedül játszanom, és nem leszünk most már olyan szomorúak. 
Kati csak állt halkan, nagyon halkan alig hallottuk a hangját. 
- Jól van, menjünk. 
Ennyit mondott. Kétoldalt belekaroltunk, és vezettük. Hagyta magát, csak jött, most már nem sírt. Anyu mondta neki: 
- Katikám, kislányom, ennél valamit, vagy innál inkább, vegyünk egy bambit? Szeretnél? 
Kati nem szólt semmit, csak a fejét rázta, hogy, nem. Anyu rám nézett majd láttam azt akarja, hogy én beszéljek vele, én ráálltam rögtön. 
- Anyu nekem olyan málna ízű kell, a Kati is azt szereti, ugye Kati, neked is olyan kell? 
Csak bólintott, hogy igen. Anyu bement egy boltba, két bambit és két üvegsört vett. Volt a közelben egy-egy pad, leültünk. A csatos üveget ki sem tudta nyírni olyan gyenge volt a keze. Segítettem kinyitni, lassan ivott pár kortyot, aztán odaadta nekem. Anyu próbált beszélni hozzá, kedves szavakat mondott, kérdezte milyen volt az ágyikója, ki fésülte a haját, mit szeretett enni, de semmire nem válaszolt. Míg ültünk ott a padon, Anyu  kivette a hajából a kis kontyfésűjét, és  elkezdte megigazítani a haját, nem  tudta kifésülni a sok gubancolódást, de azért befonta. A szalagokat is belekötötte, aztán odavezette a kirakathoz, és mondta: 
- Na, ki ez a kislány, ki jön velünk végre haza? 
Kati szótlan maradt, csak nézett bele a semmibe. Anyu nézett rám, aztán csak csóválta a fejét, és odasúgta: 
- Mi lett ezzel a lánnyal? Én nem tudtam mondani semmit. Igazából el sem tudtam volna képzelni, hogy engem elválaszthatnak Anyutól, úgy ahogy a Kati volt ebbe a pár napban. 
Belekaroltunk, és elindultunk a kórház felé ahol Apu várt már bennünket ...

 …várta, hogy végre hazatérjünk

 Apu is kint várt bennünket az ablakban. Nagyon megörült mikor meglátta, hogy Kati is velünk van. Integetett, majd tréfálkozva mondta: 
- Leengedem a párnahuzatot, tedd bele az én bogaraimat! 
Én bele is ültem volna szívesen, Kati nem szólt semmit. Csak nézett szomorúan. 
Apu nem tudott semmit a szomorú helyzetről, folytatta: 
- Na, ki utazik előbb? Várjatok, keresek egy paplanhuzatot, abba mindketten belefértek, és nem lesz vita ki ér ide hozzám előbb. 
Kati alig hallhatóan, inkább csak magának mondta: 
-Mehet a Marika, én úgy sem megyek sehova. 
Anyu nem akarta nagydobra verni a helyzetet, mondta Apunak: 
- Hozz egy papírt és egy ceruzát, aztán enged le. Majd megírom mi történt. Nem kellett messze mennie, nagy keresztrejtvény fejtő volt, ott volt az éjjeli szekrényen. Bele tette a huzatba, és leeresztette a zsinóron. Anyu leült a közelbe lévő padra, majd írta: 
„Nagyon nagy baj van. Kati nem beszél, szomorú, valami nagyon nagy megrázkódtatás érhette, nehezen viselte el, hogy egyedül kellett itt lenni. Az orvos mondta, hogy nem evett, saját felelősségemre hoztam el. Megszakadt volna a szívem, ha így itt kellett volna hagynom. Nem tudom, mikorra heveri ki. Légy hozzá türelmes.” 
Beletette a két üvegsört, és a levelet, aztán mondta Apunak, hogy húzza fel. 
Apu felhúzta, aztán gyorsan elolvasta az írást. Akkorát sóhajtott, hogy lent is hallatszott. 
- Ma reggel a vizitnél mondták, a hétvégén talán már én is haza mehetek. Elhoztad a ruhám? 
- Igen, hoztam meleg cipőt is, felviszem, odaadom a nővérnek. Gyere, ha engednek, nem tudom mi lesz így velünk, nagyon féltem ezt a kislányt. 
- Most megyünk is, még el kell menni a patikába, meg valami boltba. Az orvos meghagyta szigorú diétát kell folytatni a Katinak. Mi az a kétszersült? Te Józsim láttál már te olyant? 
- Igen, láttam, de én is itt láttam először, olyannal etetnek engem is. Olyan kis ropogós kenyér szeletkék. Biztos van ott az állomás mellett lévő boltban, várj csak, van is itt a szekrényben, mindjárt leküldöm. Azzal Apu leengedte újra a huzatot. Anyu kivette becsomagolt valamit megnézte, majd oda nyújtotta Katinak: 
- Egyél kislányom. Apunak is ilyent kell enni, mint neked. Én is szívesen megkóstoltam volna. 
Kati eltolta magától, nem szólt semmit. 
Anyu odaadta nekem, és intett a fejével, tudtam azt akarja, hogy én adjak a Katinak. 
Megkóstoltam, aztán elismerően nyámmogtam, mintha valóban olyan finom lenne, pedig egyáltalán nem volt jó. Törtem belőle egy darabot majd oda ültem Kati mellé és kicsit erélyes hangon mondtam neki. 
- Nem ettél a kórházban, nem fogadtál el semmit a nővérkétől, de most tessék enni. Ha nem eszel, beléd tömöm! Értetted? 
Anyu a háta mögött nagyokat bólogatott. Kati egy pici darabot letört a kétszersültből, majd elkezdte majszolni. Anyu felnézett Apura, nem szóltak egy szót sem, de a nézés elég volt, hogy megértsék mindketten, hogy én leszek a kulcs Kati mélységes fájdalmának az enyhítésére. Sokáig integettünk Apunak. Ő is, amíg csak látott ott állt az ablakban. 
Gondoltam talán kellene beszélnem Apuról. Talán megnyitok valamit, amivel közelebb tudok férkőzni Katihoz: 
- Anyu, most Apunak is olyan rossz ott a kórházban, mint a Katinak volt, most ő is sír? Ő sem eszik? A sört sem issza meg, amit vittünk? 
Anyu, meglepődött a hallottakon, de vette a lapot gyorsan. 
- Hát lehet, hogy Apu is sír! És ő is szomorú, de a sört biztosan megissza. Kéred Katikám a bambidat? Kati nem szólt, de bólogatott. Anyuval összekacsintottunk. 
Megvettük a patikában a gyógyszereket, indultunk az állomásra. A közelben lévő boltban vettünk kétszersültet, meg olyan érdekes valami gyümölcsöt, amit még eddig soha nem láttunk. Anyu az mondta narancs. Én meg csak mondogattam, narancs, narancs. Mert olyan jól hangzott. Anyu mondta, majd a vonaton megesszük. 
Beléptünk az állomás várótermébe, mikor a hangosbemondó, megszólalt: 
" Figyelem! A második vágányon személyvonat indul, Szentlőrinc, Sásd, Dombóvár, Budapest felé. Kérem, szálljanak be! Megvettük a vonatjegyet, Katit most is kézen fogva kellett vezetni, felszálltunk. 
A vonaton nagyon sokan utaztak, két üres helyet találtunk csak. Az egyik az ablak mellett volt, a másik az ajtóhoz közel. Mondtam a Katinak, ha oda akar ülni az ablakhoz, odaengedem, én már úgyis sokszor láttam mi van erre. Kati szó nélkül oda ült az ablakhoz. Én Anyu ölében az ajtó mellé. Szerencsére az első megállónál már volt is hely a Kati mellett. Anyu oda ült mellé, és kezdte kibontani a narancsot a bundájából. Szerettem volna mosolyt csalni Kati arcára, azért találtam ki a narancs bundáját. 
Elkértem Anyutól a „bundát" mert olyan jó illata volt. Bedörzsöltem vele a Kati kezét is, aztán oda toltam az orra alá hogy szagolgassa. Neki is tetszett ez az illat. Az illatát szagolgatva összefutott a nyál a szánkban, és sietettem Anyut, hogy adja már oda. A zsebkendőre kirakta a kis gerezdeket, aztán előbb a Katinak adott. Nagy kíváncsisággal vártuk az eredményt: 
- Na, milyen? Kérdeztük Anyuval egyszere. 
- Jó. 
Jött a válasz, Anyu rakta csak neki, közben nekem is adott, hát az illata az jó volt, de nekem nem nagyon ízlett, savanyú volt, jobb szeretem én a szőlőt, vagy az almát. Anyunak is mondtam, hogy kóstolja meg, de azt mondta, hogy nem szereti. 
Hát persze hogy nem szereti, hiszen még nem is evett, erre bekapott egy kis darabot majd mondta: 
- Hát ezt nem nekem találtak ki. Kati ette meg a maradékot. Közben jött az alagút, én már többször utaztam és tudtam, hogy hamarosan odaérünk. Odaültem a Kati közelébe és mondtam ne féljen, mert kicsit most sötét lesz. 
A sötétben megfogta a kezem, és szorította. Én megnyugtattam mindjárt vége lesz. 
Kiértünk, látszott rajta a megkönnyebbülés. De beszélni most sem akart. Csendben néztük a mezőt, én lelkesen kiabáltam, ha egy nyuszit, vagy őzikét megláttam. Később kicsit vártam mielőtt kiáltottam volna hátha Kati akár kiabálni, hogy ő látta meg először, de csak nézte, aztán a vonat tova szállt, és ő a szomorú tekintetével várta, hogy végre haza érjünk ...

Mellette kell lennünk mindig

Végre leszálltunk a vonatról. Kati úgy nézte a tájat, mintha most járna itt először. Vince bácsi megkérdezte tőle: 
- Katikám, te már talán haza sem találsz? 
Kati, csak állt és nézett, aztán kis idő múlva kérdezte 
- Most merre megyünk? Anyuval összenéztünk, és próbáltuk inkább mókásra venni a dolgokat: 
- Merre szeretnél? Hagytuk, hogy kedve szerint történedjen minden. A réten indult el. Úgy lépkedtünk mellette, hogy kicsit ő menjen elöl. Elértünk a Kaposhoz, megállt, elnézte a folyót, aztán megkérdezte: 
- Ez a folyó az, amelyik a Sióba siet, aztán a Dunába? Anyu arca felragyogott, talán visszatér az én drága kislányom. Nem felejtette el, amit az Apjától hallott, pedig már milyen rég beszéltünk róla. Még tavaly mikor Pestre mentünk. A híd után vártuk, hogy vajon jó felé indul-e el. 
Kati megállt, és tétovázott, aztán bátran neki vágott a réten keresztül, én próbáltam vele incselkedni, fogócskára buzdítottam. A fűzfákig szaladtam, aztán vártam, de nem jött. Elbújtam a bokrok között. Mikor odaértek, elkezdtem mozogni, mintha valami fenevad lenne ott. Kati csak komótosan ment tovább, mintha nem is hallaná. Szomorúan kullogtam utánuk. A Buda-horhóból őzek szaladtak ki, megálltak mikor észrevettek bennünket. Aztán egy darabig álltak, figyeltek. Mi sem mozdultunk. A Kiskapos felől kutyák ugattak, lehet szagot kaptak, és már közeledtek az őzek felé. Azok rögtön visszairamodtak a horhóba, Kati kitépte a kezét Anyu kezéből, és futott az őzek után, közben felkapott egy botot, és a kutyákat elriasztotta. Ez olyan hirtelen történt, hogy jó sok időbe tellett mire feleszméltünk. Anyu mondta: 
- Azt hiszem, hogy tudom, most már mi lehet a baj. Rám haragszik, hogy ott maradt egyedül, Rád meg azért, mert te továbbra is velem lehettél. Mellette kell lennünk mindig, hogy érezze, nem tehetünk mást. Most mondom mikor nem hallja. Téged most nem foglak annyira babusgatni, nem mintha nem akarnálak, de vele kell sokat lennem. 
- Nem baj, mondtam én is azt akarom, hogy újra vidám legyen. Kati közben már úgy elszaladt nem is láttuk. Keresésére indultunk. Az utolsó eső jól megtépázta a horhó fáit, azóta nem jártunk arra. Már az elején volt egy keresztben kidőlt fa. Úgy kellett átbújni alatta. Kiabáltunk: 
- Kati, ne menj tovább! Kati gyere vissza! 
Nem hallatszott semmi válasz. Megálltunk, hallgatóztunk. Nem hallottuk a lépéseit sem. Anyu aggodalommal futásnak eredt, amerre Kati eltűnt, én is szaladtam utána. A horhó közepe felé találtunk rá. Egy kidőlt fa alatt feküdt. Fogta a kezét, szorongatva. A kabátja elszakadva, a mackónadrág csupa sár. Anyu emeli fel, Kati szipog: - Csak az őzikéket szerettem volna megmenteni. 
- Semmi baj. - törölgetve az sártól maszatos arcát. 
Mutasd a kezed! Fáj? Lehúzta róla a kabátot, és kezdte tapogatni, Kati néha felszisszent fájdalmában, de már nem sírt. Végre kicsit el is nevette magát. Az őzek tőlünk nem messze álltak a partoldalban, Kati boldogan nézte őket. 
- Sikerült megmenteni őket a kutyáktól. 
Felsegítettük, és elindultunk hazafelé. Mire kiértünk a horhóból, a napnak az utolsó sugarai látszottak csak a Daruvár mögött ...

Hol a róka?

A dombra már Anyunak kellett felvinni, mert annyira elfáradt, hogy nem tudott felmenni. Nem kellett most segíteni, Anyu könnyedén felvette a hátára. Otthon mikor kinyitotta az ajtót, Katinak furcsa volt minden, pedig csak tíz napig nem volt itthon. Anyu lerakta az ágyba, és megkérdezte mit szeretne enni. Nem volt semmi óhaja, azt mondta, neki mindegy. Anyu engem elszalajtott Juliska nénihez tejért. Aztán tüzet rakott. Tejberizst csinált, tudta, hogy azt nagyon szereti Kati. Mikor meghoztam a tejet, a sparheltben már vígan pattogott a tűz. Anyu világot gyújtott. Elővettem a kedvenc babáját és oda vittem az ágyba. Kati rá sem nézett. Anyu kevergette a tejberizst, fél szemmel figyelte mi történik. Oda hívott, majd halkan súgta: 
- Marikám, menj, keresd meg a kedvenc pipikéit, ha tudod, fogd meg, hozd be! Talán az jó kedvre deríti. 
Ott kint már sötét volt, a tyúkok is beültek már. Elkezdtem keresgélni köztük, a kopasz nyakút könnyen megtaláltam, de a többieket nem tudtam megkülönböztetni a sötétben. Meg aztán, ahogy ott benn keresgélni kezdtem, a tyúkok egymás hegyén-hátán voltak. Óriási lármát csaptak, amire még Kati is felfigyelt. Gyengesége, fáradsága egyből elfelejtődött. Felugrott az ágyból, és szaladt ki, közben kiabált: 
- Itt a róka, viszi a tyúkokat! 
Anyu szaladt utána: - Várj Katikám, nem a róka az! Marika keresi a te kedvenc pipikédet. 
Kati meg sem hallotta, az ajtóban felkapta a söprűt, és szaladt a tyúkól felé. Én éppen akkor kecmeregtem ki az ólból mikor oda ért, és kezdett hadonászni a söprűvel. Ijedtemben visszabújtam. Anyu akkor érte utol, és el akarta venni tőle a söprűt, de ő csak szorongatta. 
- Itt a róka, viszi a tyúkokat, bent van az ólban, hallom, hogy kergeti őket. 
Anyu kezdte csillapítani az izgalmát. 
- Nem a róka az! Marika keresi neked a kedvenc pipikédet. 
Kati akkor eszmélt csak fel. 
- Akkor az előbb én a Marikát ütlegeltem a söprűvel? Egyből eldobta a söprűt, és segített kimászni az ólból. Közben én már a kopasz nyakút is elengedtem, mert össze-vissza karmolászott. Mikor kibújtam, még a fülem hegye is tyúkszaros volt. Kati próbált tisztogatni, és ezerszer elmondta: 
- Nem tudtam, hogy te vagy ott benn, azt hittem a róka. 
Nagyon rosszul éreztem magam piszkosan összekaparászva, de elnevettem magam mégis, hogy ne érezze magát bűnösnek. Ott bent a sparhelten hátul mindig ott a vízmelegítős fazék, már meleg is volt benne a víz. Anyu segített lefürödni a nagy lavórban, a végén az összes ruhámat leáztatta. Mikor átöltöztem pizsamába, akkor engedett csak fel a jég. Nagy nevetésben törtünk ki mindhárman. 
A rizsnek volt ideje jól megdagadni. Evés közben néha valamelyőnk elkiabálta magát: 
- Itt a róka! ...

 
Diéta

Katinak nehéz napok jöttek.  Még mindig szomorú volt, csak néha nevetett. A szőlő bekapálásból már csak a fényesfogú János bácsinál volt egy kevés vissza. Oda nagyon szerettünk menni. Nagyon sok játék lehetőség volt, de most hogy Kati ilyen gyenge volt, Anyu nem akarta kitenni a nehézségeknek. Hajnalban kiment, mikor mi még aludtunk. Mire felébredtünk, már meg is jött. Mindig hozott valamit, kicsi szőlőfürtöket, almát, naspolyát, diót. Ilyenkor kész kincses bánya volt a köténye. Hagytam Katinak, hogy előbb ő talajon a fogára valót. Nagyon kis soványka lett, úgy kellett bele rakni a szájába az enni valót. Nem is csodálom, hogy nem akart enni, olyan diétás ételre nekem sem volt étvágyam. A kétszersült még csak hagyján, de a zsír, és fűszerek nélküli sápadt ételek nem voltak valami jók. Szerettem volna adni az enyémből, de Anyu szigorúan ott volt mindig és figyelt bennünket. 
Napközben mikor már felszállt a köd, kimentünk a dombtetőre. Néztük az állomás felé vezető utat. Vártuk Aput. A baromfiak körülöttünk kapirgáltak. Néha messziről hallatszott, ahogy vadlibák húztak el felértünk V alakban. Olyan szabályos távolságra egymástól, mintha kimérték volna. A déli domboldalban jó melegen oda sütött a nap. 
Azt vettem észre néha, hogy Kati elszunyókált. Hiába volt itthon, de nem volt neki kedve, ereje játszani. Anyu olyan ételeket készített, ami diétás is volt, de mégis kicsit jobban erőre kap. Emlékezett, mikor a bátyjai megjöttek a hadifogságból, ők is soványak voltak, étvágytalanok. Voltak kései kelésű csirkék, vágott belőlük, jó sok sárgarépát, zöldséget, rakott a becsinált levesbe. A pipihús mellé rizst főzött, és paradicsommártást. 
Kati egyik kedvenc étele volt. Anyuval figyeltük, hogy ha lassan is, de elfogyott a tányérjából. Elővettem az iskolatáskáját, hátha kedvet kap valamelyik könyvet lapozgatni, de hasztalan volt. Csak ült és elmélkedett magában. Este szomorúan bújtunk ágyba, hiába vártuk Aput egész nap, nem jött. Anyuval aludtunk. Másnap Szekcsőre kellett menni az orvoshoz, ellenőrzésre. Reggel sűrű köd volt, és csípős hideg. A téli kabát is elkelt, magasszárú cipőt, meleg kendőt adott ránk Anyu. Csomagolt enni-innivalót is, mert tudta hosszú utunk lesz. Most a kocsi úton mentünk, nem toronyiránt, mindenen keresztül, mint amikor olyan beteg volt. Az iskola mellett mentünk el, épp szünet volt, a gyerekek odajöttek a kerítéshez. Kérdezték a Katit, mi történt, miért nem jön iskolába. Kati nem szívesen beszélt, Anyu mondta el mi történt. Bement a tanító nénihez, hogy elmondja, mostanában még biztos nem tud jönni Kati az iskolába. Mi ott kint vártuk, én szívesen szaladgáltam volna a gyerekekkel, de nem akartam magára hagyni. Aztán jött Anyu, és folytattuk az utunk. Majd mikor a sarokhoz értünk jött egy lovas kocsi a Hodnik-horhó felől. Megállt, és kérdezte felülünk-e? 
Anyu örömmel elfogadta a lehetőséget. Ismerte a Sándor bácsit, az előző házuknál szomszédok voltak. Az ő felesége volt, aki azon a bizonyos hideg téli napon beállított a kézikosarával, a sok enni valóval. 
- Hogy van Margitom, mostanában nem sokat látom? Ej, de megnőtt ez a kis lány! 
- Én jól vagyok Sándor bátyám, a Kati lányom beteg, kell menni ellenőrzésre. Szegénykém még kórházban is volt, olyan beteg volt. 
- Az én unokám a Viola is beteg, épp hozzájuk megyek, onnét majd már nem lesz messze az orvosi rendelő. 
- Aztán megszoktak ott a másik dombon? 
- Tudja Sándor bátyám a jobbat nem nehéz megszokni. Meg aztán a sajátunkban lakunk, nem kell fizetni árendát. Onnét a Józsimnak is közelebb van a fűtőház. 
- Igaza van Margitom. Az én fiam a Jóska is most vett házat a káposztatelepen. Először nagyon haragudtam, hogy elmennek a háztól. De igazuk van. Jobb a gyereknek is. Most már beletörődtem. Addig beszélgettek, hogy közben be is értünk Szekcsőre. Anyu megköszönte az utazást. Elköszöntünk. Sándor bácsi még annyit mondott, nem marad sokáig, ha mi is hamar végzünk visszafelé is elvisz bennünket. Az orvosnál jó páran voltak. A fehér köpenyes nővérke mikor kijött, behívott bennünket. A doktor bácsi megnézte a pécsi orvos által írt papírokat. Katit tüzetesen megvizsgálta. Aztán mondta Anyunak, hogy három nap múlva jöjjünk újra. Haza indultunk, félúton utolért bennünket a Sándor bácsi. Mi szívesen örömest felszálltunk. Egészen a Hamuvölgy tetejére vele utaztunk. Innen már könnyedén hazajutottunk, az első szőlőpincénél az út mellett volt egy vadkörtefa. A fa alja apró sárga gyümölccsel volt beterítve. Most hogy már megcsípte a dér, igazi finom csemege. És még diétás is, mondta Kati végre nevetve. A Csullag-dombon lefelé már versenyt futottunk. Régebben mindig ő győzött, most el tudtam volna kerülni, de hagytam hadd győzzön. Vacsorára a rizsből és a maradék pipi húsból ettünk, most már ő is jóízűen falatozott. Este újra Anyuval aludtunk, hiába vártuk Aput annyira nagyon, nem jött meg. Reggel mikor felébredtünk, kint mindent fehér takaró borított és egész délelőtt havazott. Anyu nyugtalan volt, vajon mi történt, hogy Apu még nem jött meg. Velünk nem akart útnak válni, meg nélkülünk se. Így maradt az aggodalmas várakozás. Felöltöztetett bennünket és kimentünk a dombra, hogy lássuk az állomásra érkező vonatot, vajon a déli vonattal jön-e? 
A hídig többen is jöttek. Aztán utána egy valaki átvágott a réten. Mikor megláttuk, gondoltuk, ez nem lehet más, csakis Apu! Futás le. 
- Anyu annyúúú, egyvalaki jön a réten keresztül, ez nem  lehet más, biztos Apu ...

 

… nem bírt el bennünket 

Katival a rét közepéig szaladtunk, aztán elbujtunk a fűzfa bokorba. Halkan sugdolóztunk azon, hogy megijesszük Aput, vagy valami állathangot utánozzunk. Kati azt mondta, nyávogjunk, ezt én is jó ötletnek láttam. Mikor Apu közelebb ért, elkezdtünk nyávogni. Apu megállt, hallgatózott, majd magában beszélgetett. 
- Jó is lenne találni egy kis cicát, hogy örülnének az én kis bogaraim! 
Elhallgattunk, mert már nagyon közel volt. Elkezdte csalogatni! 
- Ciccciccci, ciiicccii! Hol vagy te kis csenevész? 
Mi a Katival majdnem hangosan nevettünk. Aztán már nem bírtuk tovább, előugrottunk. Apunak felcsillant a szeme. 
- Hát akkor ti voltatok azok a kis cicák, akik itt a bokorban nyávogtatok? 
- Igen mi voltunk, és bele csimpaszkodtunk a kabátja ujjába. 
Szeretett volna felemelni mindkettőnket, úgy ahogy mindig tette, de nem bírt el bennünket. Leguggolt, és átölelt bennünket, aztán mikor már beteltünk az öleléssel, felállt. Közben Anyu is odaért. Hosszasan összeölelkeztek, és elindultunk fel a dombra. Egyfolytában kérdeztük Aput. Szerettünk volna mindent tudni mi történt a kórházban. A mesélésbe Kati is beleszólt néha. Neki is hasonló története volt. Egyszer aztán felélénkülve mesélni kezdte. 
- Meg akartam szökni, de az ablakrácson nem fértem ki. Az ajtó kulcsra volt zárva, mindig. Egyik reggel elbújtam a reggelis kocsiba, de mikor a nővérke rakta vissza a csészéket, észrevett. Utána már mindig szemmel tartottak. Akkor elgondoltam, hogy nem eszek, és így majd csak hazaengednek. Úgy is lett, Anyu addig kérlelte a doktor bácsit, amíg haza nem engedett. Apu is szeretett volna eljönni. 
- Én is útnak váltam, de mikor kiértem a kertbe, majdnem összeestem, jobbnak láttam visszamenni. 
Közben haza is értünk. Apu kipakolta a táskáját, hozott haza kétszersültet, mert neki is diétázni kellett. Volt még benne orvoság, meg egy kicsi csomag. 
- Ez meglepetés, majd estére kibontjuk! 
Hú, mi nagyon kíváncsiak lettünk. Alig vártuk már, hogy este legyen. Megebédeltünk. Hideg gyümölcsleves volt, azokból a finom gyümölcsökből, amit nyáron szedtünk, és Anyu szárított kint az asztalon. Utána tepsis krumpli, csak úgy szegényesen, de nem volt baj, mert az alja finom ropogósra sült, egymás villáját eltologatva versenyeztünk minden kis krumplidarabért. Mosogatni nem sokat kellett utánunk, úgy kikapartuk. Ebéd után Apu lefeküdt, és mi is odabújtunk hozzá. Nemsokára el is aludtunk. Anyu kiment havat lapátolni, mert egyre csak havazott. Estefelé megetette a jószágokat, és hozott le a padlásról egy kosár kukoricát. Már szürkület volt mikor felébredtünk. Anyu meggyújtotta a lámpát, és mi várakoztunk, hogy végre meg tudjuk, mi van abban a kis csomagban ...

Szereted-e?

Alig vártuk már, hogy Apu kibontsa a csomagot. Aztán eljött a pillanat, a kis papírdobozkából keménylapu kis papírok hullottak ki, ahogy kiszórta az ágyra. Katival mi csak néztünk mi lehet ez? Az egyik oldalon egyforma érdekes minta volt. Fehér alapon fekete tornyos házak. A másik oldalon különböző színű, formájú alakzatok. Apu a kezünkbe adta, aztán elkezdett beszélni. 
- Nézzétek, ilyennel játszottunk a kórházban, hogy ne unatkozzunk. Kártya! Nagyon sokféleképpen lehet vele játszani. Most elmondom nektek a legegyszerűbbet, meglátjátok, ti is könnyen meg tudjátok tanulni. Katival nézegettük, forgattuk a kezünkben, én pont egy piros szívecskét vettem fel, és egy olyan koronás bácsi volt rajta. 
- Látod Marikám, az a piros király. De várjatok csak, mindjárt kirakom ide sorba, akkor majd jobban meg tudjátok nézni, és megjegyezni. 
Azzal kirakta szép sorba. 
- Nézzétek! Amelyiken ilyen szivecskék vannak az a piros, amin ilyen levelek vannak az a zöld. Amelyiken ilyen kis barnássárga golyó van az a tök, és az a barna, az ott a makk. 
Katival végig tapogattuk az összeset. Aztán Apu folytatta. 
- Minden színnél, van egy ász. Mindig az a legerősebb lap. Látjátok, a sarokban ott van a négy szívecske vagy levél. Nem lehet összetéveszteni. A király fején ott van mindig a korona. A felsőnél a figura fenn van a sarokba az alsónál középen. Aztán ott vannak, amin csak annyi levél, vagy makk van amennyit ér az a lap. Nahát, ebből mi szinte semmit nem értetünk. De azért nagyokat bólogattunk, mert Apu olyan lelkesen beszélt róla, és nem akartuk, hogy kedvét szegjük. Kezébe vett egy kártyát aztán Katit kérdezte: 
- Na, milyen lap ez, mi a neve meg tudod mondani? 
Kati megszámolta hány levél van rajta, aztán mondta. 
- Zöld nyolc. 
- Úgy mondják, hogy zöld nyolcas, ha tíz lenne, akkor zöld tízes. 
- Megtanuljátok hamar, meglátjátok. Most egy könnyű játékot játszunk. Elmondom, hogy kell játszani: a lapokat a hátoldalukkal leterítem egy körbe. Aztán kell kérdezni a melletted ülőtől, hogy szereti-e a szomszéd Juliska nénit, vagy ami épp az eszébe jut, túrós palacsintát? 
Akkor, akitől kérdezted, kell neki húzni egy, lapot és megmutatni. Ha a pirosat húzza, akkor imádja, ha a zöldet, akkor levelezik vele, ha a makkot, akkor kedveli, és ha a tököt, akkor utálja. Na, értitek? Nagyokat bólogattunk, hogy értjük. Apu az ágyon feküdt félkönyéken, kifelé fordulva, mi 
meg két oldalról helyet foglaltunk. 
- Kezdhetünk? Na, akkor erre kaszálunk! 
- Apu, mi az, hogy erre kaszálunk? 
- Jaj hát persze ti még nem értitek. Arra mondják, hogy ki kezd és utána ki a következő. Most a Kati kezd, utána jön a Marika, és én leszek az utolsó. Katikám kérdezz valamit a Marikától, hogy szereti-e! 
- Szereted-e a barna macidat? 
- Most a Marika húzzon egy lapot, és mutassa meg! Én végig húztam a kezem a leterített lapokon, aztán felvettem egyet. Nagy kő esett le a szívemről, mert félt, hogy a tököt húzom, pedig én nagyon szerettem. Egy makk volt, és gyorsan meg is számoltam hét kis makk volt rajt. Akkor Apu azt mondta ennél a játéknál nem számít hányas a szám. Most én következtem, Aput kellett kérdeznem. 
- Szereti-e a sört? 
Apu is végig tapogatta, aztán felvett egy lapot, ami pont piros volt. Apu még a kártyát is megcsókolgatta, úgy örült, hogy jót húzott. Most Apu kérdezte a Katit: 
- Szereted-e a számtan könyved? 
Kati keresgélni kezdett a lapok közt alulról kihúzott egyet, aztán boldogan lebegtette a tök ászt, majd ahogy Aputól látta az előbb, ő is megcsókolgatta a kártyát. 
Anyu a kukoricamorzsolást is abba hagyta, hogy megtudja mi az, amin annyira nevetünk. 
Most a Kati kérdezett engem. 
- Szereted-e a szuszogós Magdát? 
Most is sokáig válogattam, aztán kihúztam egy makkot, ezzel egyet is értettem, mert igazából nem szerettem, de nem is utáltam. Most én adtam fel a kérdést Apunak. 
- Szereti-e a „fülest"(424 és mozdony)? 
Apu megint sokáig keresgélt, aztán megint egy piros lapot húzott fel. Anyu is figyelte a játékot, aztán nem is tudta megállni szó nélkül. 
- Tudtam, hogy a pirosat húzod, mert annyit törölgeted, tisztogatod, hogy még a napsugár is hanyatt esik rajta olyan fényes. 
Erre megint nagy nevetésben törtünk ki. 
Most oda súgtam Apunak, hogy a Katitól azt kérdezze, hogy szereti-e a rókát? 
Jött is a kérdés. Kati is sokáig keresgélt majd egy piros lapot vett fel, aztán nagyon mérgelődött, legszívesebben megköpködte volna a lapot, de Apu figyelmeztette, hogy vigyázzunk rá, mert ha nem, hamar tönkre megy. Katinak el is ment a kedve a játéktól, Anyu vigasztalta: 
- Katikám ez csak játék, nem kell haragudni miatta. 
- Jó, de most én kérdezek akkor. 
- Persze most rajtad a sor. 
- Na, Marika akkor most hadd lássuk, szereted-e kis Joket? 
Még jó, hogy a lámpa fényénél nem látszott mennyire elpirultam, jaj, csak nehogy egy pirosat húzzak. Sokáig válogattam. Aztán felvettem egy zöldet. Kati egyből hahotázott. Én majdnem sírtam, de erőt vettem magamon és gyorsan mielőtt még bármit mondhattak volna, megszólaltam: 
- De hát hogyan leveleznék, mikor még írni sem tudok? 
Most is Anyunak kellett közbe lépnie: 
- Marika, ez csak egy játék, nembaj, ha levelezel vele! 
Én meg már nem tudtam a könnyeimet visszatartani. 
- De én akkor sem levelezek veleee ...

Becs szó!

Anyunak kellett megvigasztalni a végén. Késő is volt már, ideje volt lekapcsolni a lámpát.  A paplan alatt még sokáig sugdolóztunk a Katival. Elmesélte, hogy neki meg az osztálytársa bátyja, a Gábor tetszik. Felette jár egy évvel, már harmadikos. A padban mögötte ül, és óra alatt mindig leveleznek. 
- De ugye megígéred, hogy nem mondod el senkinek? 
- Áh de hogy, de te sem mondod el a Joket, ugye? 
- Becs szó? 
- Becs szó! 
Ezzel el is kezdődött a mi kis összeesküvésünk és ennek a titkos beszélgetésünknek azt a nevet adtuk , hogy "SZ.K." Mikor a titkos dolgainkról beszéltünk akkor mindig azzal kezdtük: "SZ.K.”? 
Legtöbbször este a paplan alatt, mikor már aludni kellett volna. Sokszor már öt órakor le kellett feküdni, mert Apunak aludni kellett a korai vezénylés miatt. Ki tud akkor elaludni. Olyan nagyon halkan susmorogtunk, hogy meg ne hallják. Szövögettük az álmainkat. Kezdődött, hogy az álmodott fiú, milyen módon hódítja meg a szívünket. Aztán hol fogunk élni, milyen házunk lesz, hány gyerekünk lesz. Néha változott a helyzet. Akkor vissza kellett térni az álmodozás kiinduló pontjához, és az új elgondolásokkal folytatódott a történet. A mindennapi játék közben is be-beugrott egy-egy jelenet, amit mi már rég megálmodtunk. Most még csak az elején voltunk nagyon, néha még szégyelltük is kimondani az érzelmeinket, de aztán később olyan természetes volt. Másnap Apu vitte a Katit az ellenőrzésre, neki is kellett menni. Én Anyuval maradtam otthon. Reggelre megint jó sok hó esett. Apu elővette a szánkót, és azzal indultak útnak. Én kicsit bánkódtam, mert szerettem volna én is szánkózni. Anyu megvigasztalt: 
- Majd ha megjönnek, úgyis fáradtak lesznek, akkor majd én kimegyek veled szánkózni, jó lesz? 
- Igen, nagyon jó lesz. Addig segítek elvégezni, ha van valami munka. 
- Maradj csak itt bent, az állatokat megetetem, aztán én is jövök be. Elővettem a kártyát aztán elkezdtem a szereted-e játékot. Magamnak mondtam, aztán nagy izgalommal keresgéltem a lapok közt. Mikor Anyu bejött, kértem, hogy játsszon velem. 
Mentegetőzött, hogy ő nem tud. 
- Majd én megtanítom. Azzal elkezdtem magyarázni a szabályokat. 
Nagyon belejöttünk a játékba. Minden csacskaságot kérdeztünk. Aztán mikor olyan nevetséges dolog került szóba, nagyokat nevettünk. Már az összes kártyát felszedtünk mikor Anyu az órára pillanatot. 
- Marikám, nem sokára itthon lesznek Apuék, mi meg még semmi ebédet nem készítettünk! 
De még az sem találtuk ki, mi legyen az ebéd. 
- Tegnap krumpli volt, mi legyen ma? 
Gondolkodtam: 
- Babfőzelék? 
- Az nem jó, mert nem diétás, meg aztán sokára készülne el. 
- Legyen pirított dara, szilva befőttel. 
- Az látod nagyszerű, és hamar kész is van. A száralékért én szaladtam ki, mire hazaértek Apuék, már jól meg is dagadt a dara. Katinak be nem állt a szája annyit beszélt. Dombnak felfelé segítette húzni a szánkót Apunak. Lefelé felültek mindketten. Volt, hogy néha fel is borultak, de nem lett semmi bajuk. 
A doktor bácsi mondta, hogy szépen javul, és a következő ellenőrzés után már talán iskolába is mehet. Kati kérdezte Anyut. 
- Anyu mit lehet csinálni, hogy ne gyógyultak meg olyan hamar? 
- Miért kérded kislányom? 
- Mert azt mondta a doktor bácsi, hogy legközelebb, ha lesz az ellenőrzés, utána mehetek iskolába. És én nem akarok. Olyan jó itthon lenni. 
- Jaj, kislányom! Örülj neki, hogy meggyógyulsz. Mehetsz iskolába, találkozol a pajtásokkal. Tudod, már ők is várnak, hiányzol nekik. 
- A pajtások nekem is hiányoznak, csak nem szeretek ott bent ülni a padban. Az olyan unalmas. 
- Ha nagyon unatkozol, figyeld, mit mond a tanító néni, hogy itthon ne kelljen olyan sokszor elővenni a könyveket. 
- Hát épp az a baj, hogy a tanító néni, amit mond az unalmas! 
- Jaj Katikám, hát még is mit szeretnél hallani? 
- Mesét, azt szíves hallgatnám egész nap. 
- Mesélek én majd esténként. De az iskolában tanulni kell, és ha sokat tanulsz, jól olvasol, akkor már te magadnak tudsz mesélni ... 

A földrajztérkép

Kati sokszor elmerengett, csak nézett maga elé. Gondolai elkalandoztak. Mikor kérdeztem valamit, csak jó sokára válaszolt, és azt is inkább csak magának mondta. Nem tudott mással foglalkozni, csakis azzal, hogy kerülhetné el az iskolába járást. Anyu elővette az olvasókönyvét, és kérte olvasson nekem belőle. 
- Most nem szeretnék. Majd holnap. 
Aztán eljött a holnap, akkor is csak halogatta volna, de Anyu nem hagyta. 
- Katikám, ha nem gyakorlod az olvasást, még azt a keveset is elfelejted, amit már eddig megtanultál. És ha még sokáig nem mész iskolába, nagyon lemaradsz. Újra akarod járni a második osztályt? 
Kati, erre a szóra felélénkült. 
- Ez azt jelenti, hogy megbukok? - Kérdezte kétségbeesetten. 
- Igen kislányom. 
- De én nem akarok még egyszer a második osztályba járni! 
- Ha nem akarsz, akkor bizony kellene gyakorolnod. 
Apu félálomban hallotta a beszélgetés. Gondolkodott, valamivel rá kellene venni, hogy kézbe vegye azt az olvasókönyvet, vagy valami más könyvet. Utoljára a könyvtárból egy földrajztérképet hozott, mert szerette volna átnézni, hogy a háború alatt merre járt. Ebéd után Kati szeretett volna kimenni, szánkózni, Anyu beleegyezett, de csak azzal a feltétellel, ha utána gyakorol. Jó sokáig tartott mire a szánkópályánk bejáródott. Az elmúlt időszakban minden nap havazott, és volt már ahol több mint egy méter magas volt. Jó sokszor lejártuk, én kis csikóként szaladgáltam még dombnak felfelé is. A két lábadozó meg egymást támogatva ért csak fel. Ők hamar bele is fáradtak. Bementek. Anyu jött ki hogy szem előtt legyek, addig fát fűrészelt. A hangomat folyamatosan hallattam, nagyon nagy élvezet volt, hogy egyedül csúszhattam le. Minden helyzetet kipróbáltam. Ülve, hasalva, háton fekve, még hátra felé ülve is. Valahányszor új produkció következett, Anyunak meg kellett nézni. Legjobbnak látta, hogy a fűrészbakot a ház elé hozza, ahonnét mindig rám lát. A lefelé száguldó szánkón végig kurjongattam, élveztem a helyzetet, hogy az csinálok, amit akarok. Már sötétedni kezdett mikor megkérdezte Anyu: 
- Marikám, nem lesz még elég? 
- Még egyszer, jó? Aztán az már az utolsó! 
Nehéz volt abba hagyni, de bementem, mert nagyon éhes voltam. Ott bent az asztal fölött Kati és Apu nagy beszélgetésben voltak. Mikor levetettem a sok ruhát magamról Kati újságolta! 
- Marika gyere, megmutatom a térképen, hol volt Apu fogságban. Azzal helyet adott, hogy közelebb legyek én is. Elkezdte azon a zöldesbarna papírlapon az ujjával mutatni, majd szótagolva kezdte kiolvasni azokat a számomra érthetetlen szavakat. De állítom, hogy ő sem értett belőlük semmit. 
- Vol-vo-grad látod? Itt van, tudod itt volt, amikor azon a nagy folyamon átjött komppal! Emlékszel? Amikor segített annak a két öregnek! - Mondta lelkesen. Aztán Apu mondta neki: 
- Katikám, most keresd meg azt a folyót is, tudod a folyót kékkel jelölik a térképen. 
Kati elkezdte silabizálni a térképet: 
- Ez nem azzz, ez sem azzz! Itt van, meg van! Vol-ga, ugye ez az Apu? 
- Igen, ez az. Most mutasd meg a Marikának, hogy mikor már hazafelé jöttünk milyen folyót láttunk! 
Kati újra a térkép fölé hajolt és keresgetett betűzve a neveket. Aztán kérdezte Aput: 
- Az is olyan kék, mint a Volga? 
- Igen, de kicsit vékonyabb vonallal jelzik. 
- De az miért vékonyabb? 
- Mert sokkal kisebb folyó. 
Kati már talán a Földközi tengeren járt az ujjával, akkor Apu segített neki. Visszairányította a közelébe 
- Ez az Apu? Ti-sza? 
- Igen, nagyon ügyes vagy, és az a másik, annak mi a neve? Arra már keresgélés nélkül rábökött. 
- Duna, és itt van Budapest! Apu mikor megyünk el Budapestre? Úgy szeretnék újra átmenni azon a hordón, amiből úgy gurultam ki! Emlékszel Marika? 
- Hát én arra pont nem emlékszem, mert akkor aludtam, de én is szeretnék elmenni! 
- Apu tényleg mikor megyünk? 
- Majd a tavasszal elmegyünk, de addigra Katikámnak nagyon sokat kell gyakorolni, és nem csak az olvasást, az írást és a számolást is. 
Kati kicsit durcásan mondogatta: 
- De én akkor sem szeretek iskolába járni ...

Huszonegy

Eljött a nap, újra ellenőrzésre kellett menni. Már jobban voltak mindketten. Kati néha próbált úgy csinálni mintha beteg lenne, hogy elkerülje az iskolába menést, de a doktor bácsit nem tudta becsapni. Tüzetesen megvizsgálta, aztán kérdezte: 
- Te nagylány, ugye várod már, hogy iskolába kelljen menni. Kati nem tudta leplezni az indulatait. 
- Még a hátam közepére sem kívánom az iskolát! 
- Hát pedig már meggyógyultál, és holnaptól kezdve menni kell, így is már több mint egy hónapot hiányoztál! Tudod mennyire várnak már a pajtások? 
- Csak várjanak! Én el vagyok nélkülük, még a tanító néni nélkül is. - Mondta mérgesen. 
Apu nem győzte böködni a hátát. Kati egyet rendített a vállán, majd kérlelő szemekkel felnézett rá. Akkor Apu megszólalt: 
- Hét végén már karácsony, nem lehetne, hogy a szünidő után kezdje? Majd én foglalkozok vele otthon. 
- Így is már nehéz lesz behozni a kimaradást, de jó, egye fene. Akkor úgy írom a hiányzást, hogy január 3-ig. Kati ugrált, tapsolt örömébe. 
- De jó! Akkor nekem ez a születésnapi ajándékom, mert pont akkor lesz a születésnapom, és megígérem, minden zokszó nélkül tanulok! 
Apunak is addig tartott a betegállomány. Hazafelé Kati most már úgy szaladgált, mint egy kis csikó, nem mímelte, hogy beteg. Mikor hazaért, csillogó szemmel mondta el a történteket, de a tanulásról nem sok szót ejtett. Azt már Apu mondta hozzá. Hagyta kicsit megpiheni aztán kérte, hogy terítse ki a térképet az asztalon. Anyu ugyan pont az asztalon gyúrt volna, de a tanulás kedvéért átpakolta a gyúródeszkát a ládára és ott folytatta. A földrajzatlaszra én is nagyon kíváncsi voltam, oda kuporodtam a Kati mellé. Aztán jött Apu a papírral, ceruzával. Majd kiadta Katinak a feladatot: 
- Megkeresed azt a tegnapi várost, ahol én fogságban voltam, aztán leírod erre a lapra. 
Majd kimásolod a térképről azokat a városokat végig, amíg Budapestre nem érsz. 
Kati duzzogott, csapkodott, aztán megszólalt: 
- Inkább megyek iskolába, ott nem kell ilyen sokat tanulni! 
- Már késő kislányom! Mit ígértél? 
Kati duzzogva kézbe vette a ceruzát, és írni kezdett. Apu mondta neki: 
- Szeretném, ha hangosan mondanád is, amit írsz, így legalább megmenekülsz egy olvasás gyakorlástól. 
Nagyon sajnáltam szegény Katit, aztán mondtam Apunak: 
- Nem lehetett volna kicsit közelebb fogságban? Akkor sokkal kevesebbet kellene írni a Katinak. 
Segítettem, egy vonalzóval, tartottam neki az útvonalat. Aztán amit már leírt azt eltakartam. Közben elkészült a darás tészta és a tojásos rántott leves, amihez Anyu pirított kenyérkockákat készített. Imádtam, a levesbe mindig csak egy két kis kenyér kockát tettem, hogy ne ázzon el. Szerettem mikor jó ropogós volt. A darás tésztát először üresen ettem, aztán porcukorral és a végén baracklekvárral. 
Kezdett sötétedni, pedig még csak négy óra volt, Apu mondta, hogy ezek a napok a legrövidebbek. Karácsony után már minden nap kicsit hosszabb lesz. Majd kérdezte, van kedvetek kártyázni? 
- Igen, válaszoltunk kórusban. 
Kati örült, legalább nem kell neki tanulni. 
- De most egy új játékot tanulunk. 
Én nem is bántam, még nem felejtettem el az a bizonyos levelezést. 
- Ennek a játéknak az a neve: huszonegyezés! 
Elmondom mi a lényeg, de most Anyunak is kell jönni, hogy tudjon segíteni a Marikának. 
- Jaj, te Józsim, minden csacskaságra ráveszel. 
- Gyere csak, nem csacskaság ez, majd meglátod! 
- Na, erre kaszálunk, ezt már értitek, ugye? 
Anyu meg csak nézett, mi az, hogy erre kaszálunk? 
- Ja, te még nem tudod! Na, erre kezdünk, Katinak osztok két lapot, utána neked, aztán a Marikának, én vagyok az utolsó. Megnézitek a lapot, az nyer, akinek huszoneggye van. Vagyis össze kell adni a kártyák értékét. Tudjátok lányok, az ász tizenegyet ér, a király négyet, a felső hármat, az alsó kettőt. A többi kártyán megszámoljátok mennyi szív vagy levél, vagy épp ami van rajt. 
Mutasd csak Katikám a lapod! Na, neked van egy királyod, az négy, és egy alsó az kettő. Mennyi az akkor? Kati gyorsan az ujjain összeadta, aztán mondta: 
- Négy meg kettőt, az hat. 
- Na, ilyenkor te mondod, kérek még lapot. És én osztok neked még egyet. 
Erre adott neki még egy lapot. 
- Na, mutasd, számold meg, hány levelecske van rajt. Kati elkezdte számolni. 
- Nyolc! –felelte ujjongva. 
- Most add hozzá a hathoz! 
Számolta az ujjait, aztán hozzá adta a hatot, majd kis idő múlva megint csak ujjongva felkiáltott: 
- Tizennégy! 
Most Apu mondta neki, mennyi kell, hogy huszonegy legyen? 
Katinak ezt is sikerült kiszámolni hibátlanul. Most Apu elmondta a játék menetét. 
- Ez kevés, de ha kérsz még egy lapot, akkor reckírozol, lehet szerencséd is, de lehet, hogy elbukod a játékot. Mit szeretnél? Megállsz ennyinél, vagy adjak még egy lapot. 
- Igen, kérek még! 
Apu adott egy lapot, egy hetes volt. Magába nagyon örült, mert legalább nyert a Kati. Ha nekünk rossz lapok jönnek. 
- Na, most add hozzá a tizennégyhez a hetet! 
Kati az ujjai segítségével most is megmondta a jó megoldást. És felugrott a helyéről örömében, táncra perdült. 
- Gyere, csak figyeld a többiek játékát, hogy tanulj belőle. 
Most Anyu jött a sorra, neki két nyolcasa volt, Apu kérdezte: 
- Megállsz, vagy kérsz még egy lapot? 
- Tudod Józsim, én nem szeretek kockáztatni. Megállok. Nekem két hetesem volt. Azt még én is ki tudtam számolni az ujjaimon. Majd mondtam: 
- Én kockáztatok, kérek egy lapot. 
Apu adott is. Aztán láttam az arcán, hogy nem jó. Katit kérte meg, hogy számolja ki. 
Katinak jó sok időbe tellett mire mondta az eredményt, és megint elkezdett táncolni. 
- Nyerem, nyertem! - Kiabálta. 
- Várj, még én vissza vagyok! 
Azzal Apu is felfordította a lapját. Egy tízes és egy ász volt. 
- Na, mennyi ez kis lányom, számold csak ki! 
Kati az ujjai segítségével most is a jó megoldást mondta, aztán kicsit elkeseredett, hogy osztozni kellett a győzelemmel. Én meg szomorúan rakosgattam a kártyáimat, Anyu vigasztalt: 
- Legközelebb majd te győzöl Marikám ... 

Disznóságok

Még javában fent voltak a csillagok az égen, és hold sem akarta átadni a helyét a napnak mikor felkeltünk. Olyan csikorgó hideg volt, hogy a kilincshez ragadt a kezünk mikor kilestünk, hogy Anyuék mit csinálnak. 
- Gyerekek! Gyorsan befele. Felöltözni, de nagyon sok ruhába, mert hideg van!- Szólt ránk Anyu. 
- Már levágták a cocát? -Kérdezte Kati. 
- Még nem, azt meghallottátok volna! - Mondta Apu. 
- Akkor mi még ki sem megyünk, nem akarjuk látni, hallani azt visítást. Azzal visszabújtunk az ágyba, és a paplan a fejünkre húztuk. Várakoztunk. 
Egyszer csak elkezdődött, mi még a kezünket is a fülünkre szorítottuk, hogy ne halljuk. Néha kicsit elvettük, hogy tart-e még. Egy örökkévalóság volt ott várakozni. Aztán nyílt az ajtó, Anyu jött a kezében a fehér tállal, ami csupa piros volt a coca vérétől. Kíváncsiskodtunk! 
- Megnézhetjük? Csak ennyi vére van egy cocának? 
- Nem kislányom, több van, de nekünk elég ennyi. A többit hagytuk kifolyni a földre, majd elkapirgálják a tyúkok, ha kiengedem őket. 
- Anyu, csinál nekünk hagymás vért reggelire? - Kérdezte Kati. 
- Persze, hogy csinálok, Édesapátok is alig várja, hogy kész legyen. Katikám, pucolj meg két nagy vöröshagymát, addig én elrendezem az üst alatt a tüzet. Vigyázz el ne vágd a kezed! 
- Én kimehetek már? - Kérdeztem. 
- Igen, de nagyon felöltözz! 
Mind a két mackónadrágomat felvettem, zoknit is kettőt húztam. A kötött kabátra felvettem a télikabátot. Kendőt, kesztyűt. Anyu meghagyta, mozogjak mindig, toporogjak, mert ilyen hideg nem mostanában volt. A cocát már Apu betakarta szalmával, de még kicsit mocorgott, addig nem akarta meggyújtani amíg mozog. Én lettem a tűzfelelős: 
- Marikám, csinálj egy kis fáklyát ott az üstháznál, aztán hozd ide meggyújtani a szalmát. 
- Nagyon örültem ennek a feladatnak, mert tüzelni, irtózatosan szerettem. Csavartam össze egy kis szalmát, és vittem a nagy halom szalmához, ahol már semmi mozgás nem volt: 
- Itt gyújtsd meg kislányom, onnét fúj a szél, jobb, ha szemben kezdünk vele. Odatartottam a csomó szalmát, pár pillanat alatt el is kezdett égni a nagy halom. Jól is jött ez a kis füstös meleg, mert most még hidegebb lett. A hold a nyugati égbolton kezdett búcsút inteni, és keleten megmutatta magát a nap első sugara. A csillagok is kezdtek egyre halványabban világítani. Odaszaladtam az üstházhoz, őrködtem, hogy legyen benne mindig fa, és lapáttal dobtam az üstbe havat, hogy legyen víz a coca mosásához. Közben elkészült a reggeli, arra nem volt idő, hogy bemenjünk és az asztalnál együnk, Anyu kihozta a bádog kis tányérba mellé rakta a kenyeret, aztán menet közben elfogyasztottuk. Kati kijött már, Apu mellett szorgoskodott, igazgatta a szalmát. Szerette volna a tüzet rendezni, de én nem engedtem. 
- Ez most az én dolgom, kérted volna előbb. 
Kicsit duzzogott, de Anyu odasúgta neki: 
- Hagyjad, majd úgyis ráun, akkor majd csinálhatod! 
De én nem untam rá egész nap. A nagy halom szalmából már csak vörös parázs maradt, és ott feketedett alatta a coca. Apu lapáttal kotorta a forró parazsat rajta, úgy hogy a fejétől kezdte hátrafelé, hogy a sörte gyökerestől jöjjön ki. A kisebb részeit direkt erre a célra rendszeresített nagy késsel kaparta, ezt is a sörteszálakkal ellenkező irányába. 
Jó sokáig tartott ez a művelet, mert ha nem volt alapos a munka, bizony szőrös maradt a bőrke, azt meg senki nem szerette. Mikor már jónak tűnt, leborította egy vödör vízzel, amiről én gondoskodtam, hogy mindig legyen az üstben. Ott volt a közelben a sok hó, elég volt csak lapáttal bele dobni. Mikor már jó meleg volt, ami már felolvadt, pár pillanat alatt vízzé változott. Apu és Kati közben kefével, rongyokkal szépen megtisztította. Mikor már volt olyan tiszta rész, az ujjunkkal bele kapartunk a forró bőrkébe, és kicsíptünk egy-egy kis darabot. Mindenki nagyon szerette. Anyu hozott ki egy kis sót, mert sózva még finomabb volt. Közben figyeltem mikor kerül le a cocának a lábbelije, mert nem akartam, hogy Apu megint az én ujjomra húzza fel. Láttam hogy lehúzza őket, odasettenkedtem, aztán egy óvatlan pillanatban bele a kosárba, és rádobtam az üstházban a tűzre. Amitől aztán pillanatok alatt olyan büdös lett, hogy mindenki befogta az orrát. Apu keresgélte a lehúzott körmöket, én meg incselkedve mondtam neki: 
- Hát nem tudja, mitől van ilyen büdös? Aztán mutattam a felszálló füstre, ott vannak a körmei! Nekem már nem csinál belőle kesztyűt! - Aztán nevettem. Apu odajött hozzám, jól megbökdösött a borostás állával, amit nagyon jól tudta, hogy nem szeretem, aztán mondta: 
- Na, most akkor ezt kaptad helyette. 
Kapálóztam, de nem tudtam megszabadulni a bökdösés elől, de azért még ez is jobb volt mint a coca köröm. 
Most jött a nehéz feladat. A cocát fel kellett emelni a bontószékre. A mi segítségünk semmit nem ért. A tavalyi cocát könnyen felemelték, de most ezzel nem tudtak megbirkózni, Apu állítása szerint még két mázsánál is több lehetett. Kivették a bontószék lábait, és a földön sikerült ráfordítani, ott lent kellett szétszedni. Először az első sonkát kanyarította ki Apu. Ott volt a közelben a sózóteknő, abba rakta. Anyu rögtön faragott le annyi husikát, hogy tudjon betenni a sütőbe, egy tepsiben sülni. Apu aztán a másik első sonkát kanyarította, majd a hátsók következtek. Mikor már mind a négy sonkát kivágta, megpróbálták felemelni a bontószéket. Nekünk az volt a dolgunk hogy a lábakat kellett a helyére dugni. Végre sikerült, most már ott fenn könnyebben dolgozott Apu. Az üstből ki lett merve a hólé, ami később kellett a bélmosáshoz, és a helyére kúti vizet öntött Anyu. Nekem a feladatom nem szűnt meg, szép lassan kellett égni a tűznek, nem volt szabad, hogy lobogjon, ebbe a vízbe rakta bele Apu a fülétől, orrától, állától megszabadított disznó fejét. Én igyekeztem nem ránézni, mert olyan ijesztőnek tűnt az üstből kikandikáló disznó fej, mondtam is Anyunak, ha tud, tegyen rá egy födőt, hogy ne lássam. A lábatlan cocát Apu a hasánál fogva felhasította, Anyu a Katival ott állt a végénél, és várták, hogy Apu beletegye a mosóteknőbe a disznó minden belsőségét. Anyu egy madzaggal lekötötte a farka alatt a belet, hogy ne jöjjön ki a tartalma, vagyis, hogy ne szarozzon össze mindent. 
Ott aztán volt minden. Kicsit hagytam a tüzet, mentem kíváncsiskodni. Anyunak a keze olyan gyorsan járt alig láttunk valamit. 
-Anyu, ez mi? Megfoghatom? 
- Nézzétek! Ez itt a szíve. Ezen keresztül áramlik a vér. Vidd Marikám és tedd bele az üstbe, ezt majd a disznósajtba rakjuk, ha megfől! 
Szaladtam vele. Anyu még utánam kiabált: 
- De ne úgy dobd bele, mert akkor kifröccsenhet a forró víz. Úgy ereszd bele közelről lassan. 
Szót fogadtam, nem is lett semmi baj. Raktam egy-két kisebb ágat a tűzre, aztán siettem vissza. 
- Ez itt a tüdő, ezen keresztül lélegzik. 
- Anyu, a mi szívünk, és a tüdőnk is olyan, mint a disznóé? 
- Nem egészen olyan, de nagyon hasonló, de a működésük azok egyformák. Katikám, vidd ezt is az üstbe, ezt majd a hurkába rakjuk. De te is lassan óvatosan, mint a Marika. 
- Ez itt a máj, ezen keresztül tisztul meg a vér, itt ez az epe, ebben vannak azok a dolgok, amik nem kellenek a szervezetnek. 
- Anyu, nekünk is van májunk, meg epénk is? 
- Igen, nekünk is van, és neked meg Apunak mikor a kórházban voltatok, annak volt baja. Valami oknál fogva megfertőzödőtt, és nem úgy működött, ahogy annak rendje, módja. 
- És magának, meg a Marikának miért működött rendesen, miért nem kellett kórházba menniük? 
- Hát ezt látod, nem tudom! De talán azért, mert valaki onnét fentről így irányította a dolgokat. Ha én is és a Marika is betegek lettünk volna, ki gondozott volna benneteket, ki látta volna el a jószágot? 
Hát ennek a megmondhatója valahol ott fent van, és onnét irányít bennünket, és vigyáz ránk. 
- És most is irányít bennünket? Akkor engem miért nem irányít úgy, hogy szépen írjak? 
- Jaj, kislányom, de érdekeseket tudsz kérdezni! Na, szaladj, és ezt a fodorzsírt is dobd bele az üstbe. Kati szaladt, és dobta az üstbe, és valóban úgy dobta, még szerencse, hogy olyan sok ruha volt rajta, mert a kifröccsent víz, bizony megégette volna. 
- Jaj, kislányom, Katikám, épp az előbb mondtam, lassan, közelről beleengedni, nem dobni! 
- Tudom, tudom, de most elfelejtettem. 
- De az ilyen dolgok nagyon fontosak, hogy ne felejtsük el. Gyere, most elmegyünk arra hátra a ganyédombra, aztán kieregetjük a belet. 
- Az mit jelent, hogy kieregetjük? 
- Én kieregetem belőle azt, ami bent van, amit napokkal ezelőtt megevett, kukorica, korpa, ami eddigre ebbe a malacka formájú gyomorba megemésztődött, és eddigre coca kaka lett. 
- Fúúúj, az büdös. 
- Hát nem éppen violaillatú, de ki lehet bírni. Neked csak a vizet kell öntened. 
Én örültem, hogy megúsztam a kakaeregetést. Buzgón igazgattam a tüzet, mintha olyan sok dolgom lenne, nehogy oda kelljen mennem ...

Úgy szeretném csinálni, mint maga!

Ha kellett, ha nem, csak piszkáltam a tüzet. Kati szorgoskodott Anyu mellett. Messziről hallottam, kérdezte: 
- Anyu, miért kell azt a fehér valamit leszedni? 
- Kislányom, az a bélzsír, le kell szedni, mert különben nem lehet szétszedni a belet, szép óvatosan csak mindig gyengéden, nehogy kiszakadjon, mert akkor aztán tisztogathatjuk ám a kakiból! 
- Megpróbálhatom? Úgy szeretném csinálni, mint maga! Olyan gyorsan! 
- Ej, Katikám, előbb meg kell tanulnod, aztán csak azután tudod ilyen gyorsan. Tudod, hogy csináltam én először? A keresztanyám ott volt mellettem, aztán csak mutogatta: " - A belet fogd mindig, és ami körülötte van fodor, azt húzzad, de óvatosan!” - Addig meddig, míg megtanultam, még tíz éves sem voltam, már rám bízták. A Bözsi nénéd volt a segítségem. Úgy, mint most te nekem. Azzal odaadta Kati kezébe a belet, és megfogta a kezét, aztán szépen lassan elkezdte a fodros fehér hártyás zsírt szétválasztani a béltől. Kati vigyázva húzta, minden pillanatban megkérdezte: 
- Így kell? Jól csinálom? 
- Igen, így kell. Vigyázz, most végére értél a vékonybélnek. Várj egy kicsit, most azt megkötjük ezzel a madzaggal. Aztán folytatjuk, a vastagbéllel. 
- Azt is úgy kell csinálni? 
- Igen, ugyanúgy. 
- Az minek kell? 
- Abba a hurkát töltjük, itt a végén abba az egyenes részébe meg a szalámit. Ott abba a kis könyökformába, aminek az a neve, hogy "katakönyök”, és abba a kis malacformába meg a disznósajtot. 
Anyu ott állt mögötte, én figyelte, igazgatta a kezét, ha másképp kellett hozzá nyúlni. Kicsit tovább tartott, mintha ő csinálta volna, de nagyon örült, hogy ennyire ügyesen megcsinálta. 
Morfondírozott magában: - Hiába akarom, hogy tanuljon, szépen írjon olvasson, nem érdekeli, mindent megcsinál, csak könyv, füzet, ne legyen a láthatáron. 
Aztán Anyu kioldotta a madzagot, és a tartalmát oda eregette a ganyédombra. A tyúkok kergették egymást és össze-vissza csipkedtek, a finom csemegéért vívott harcban. 
Mikor ezzel elkészültek, következett a bélmosás. Anyu tartotta a két kezével, és úgy igazította, hogy Kati a kis nyeles meregetővel könnyen bele tudja önteni a vizet. Mikor volt már bent elegendő víz, akkor, egy öl hosszúságú belet elkezdett lötyikülni, a kezeit fel-le mozgatta, majd pár ilyen mozdulat után, átengedte a következő bélre, ez a folyamat addig tartott, amíg a végére nem ért. Akkor kiengedte a piszkos vizet, még kétszer-háromszor megismételte, utána kifordította a belet az egyik kezével úgy igazította, hogy két ujjával kicsit megnyitotta és bele igazította egy darabon, aztán ahogy a vizet öntötték, az egész bél ki lett fordítva. Én néha odaszaladtam, mert kíváncsi voltam, mit susmorognak. De hamar visszatértem az üst mellé. 
A bélkaparás következett, de azt már bent a konyhában csináltak, volt egy kis sima deszka, amit csak erre a célra használt Anyu. Rá volt téve a hokedlira. 
A tál vízből kiszedett belet a nagy kés hátával kellett kaparni. A rózsaszínes bélről ronda váladék kaparodott le. A már lekapart belet, Anyu a bal kezével fogadta, húzta, tartotta. Aztán mikor a végére ért odatartotta a szája közelébe, és levegővel felfújta. Kati ezt a munkát is ki akarta próbálni, 
Anyu neki is csinált helyet a hokedlin. Az elsővel mikor elkészült megkérdezte Anyut: 
- Most nekem is fel kell fújjam? Én nem akarom a számba ezt az undormányt, mondta pofákat vágva. 
- Nem kell neked, majd én megcsinálom helyetted. Azzal Anyu felfújta a Katiét is. Az az felfújta volna, de nem sikerült, mert lépten-nyomon nyomon lyukas volt. Kati elszomorodott, hogy az övé nem kunkorodott olyan szép fehéren, mint Anyué. 
- Nem baj kislányom, majd megtanulod, azért lett ilyen lyukas, mert nagyon rányomod a kést. Gyengéden kell, na, próbáld csak meg a következőt. Azzal Kati felvett a kezébe egyet, és elkezdte most már gyengébben kaparni. Anyu néha megigazította a keze alatt a belet, aztán fogta a kezét, hogy milyen erővel kell rányomni a kés hátát. A következőn is lettek lyukak, de már kicsit fel lehetett fújni. A fehér összekunkorodott béllel szaladt oda hozzám és mutatta: 
- Idenézz Marika, ezt én egyedül csináltam! 
- Kicsit irigykedve néztem, mert még Apu is oda jött, és nyakra-főre dicsérte, hogy milyen ügyes. 
Nekem meg senki nem mondott semmit, pedig már reggel óta ügyeltem a tűzre, és egyszer sem aludt ki, de azért nem szóltam egy szót sem, nehogy engem is befogjanak belet kaparni. 
Apu közben az egész cocát eldarabolta. Mindennek meg volt a helye. Most már a kolbásznak való húst darabolta. Aztán csinált helyet a bontószék sarkánál, és felrakta a húsdarálót. 
 Anyu jött a nagy vájdlinggal, és beleszedte a megfőtt húsokat, szívet, tüdőt, májat. Majd leszűrte az abalevet, és felrakta főni a kását. Kati egyből vállalkozott, hogy majd ő keveri a nagy fakanállal. Átengedtem neki, mert fel sem értem a fakanálig. Szerettem volna valami olyasmit csinálni, hogy én is meg legyek dicsérve. Megkérdeztem Aput tudok-e segíteni valamiben. 
- Persze, gyere csak, hozok neked Ide egy kis széket, arra felállsz, és adogatod a húst amit majd én rakok bele a darálóba. 
Kicsit unalmas feladat volt, de nem akartam meghátrálni, adogattam szorgalmasan. Apu dicsekedett is vele: 
- Idenézzetek! Milyen ügyes segítségem van nekem! 
Anyu majd elfelejtkezett a sütőbe rakott húsról, még épp időben nézte meg. 
Lassan délfele járt az idő, körbe ültük a tepsit, aztán jól belakmároztunk. Nagy darab kenyérrel, még a pecsenye zsírját is kitörülgettük a tepsiből. 
Folytatódott a munka, a húsdarálás végén a fokhagyma is le lett darálva. Aztán Apu felgyűrte könyékig a kabátja ujját, és kezdte bekeverni a kolbásznak valót. Ott serénykedtem körülötte, mondta, hogy dagaszthatom én is, de nem igazán volt kedvem abba nyers húsba belenyúlni. Mikor már jól megkeverte a szám elé tartott a kezén egy kis húst, hogy kóstoljam meg. Semmi világ pénzéért nem tudtam volna azt a nyers húst megkóstolni. Akkor oda tolta Anyu orra alá, de ő sem kóstolta meg. Kénytelen volt megkóstolni ő. 
- Margitom, tölts egy pohár bort, hogy legyen szám íze! - Mondta, akkor Anyu töltött neki a korsóból. A poharat a szájához tartotta, és megitatta. Apu azután hogy ivott, lecsípett egy falatot a kész kolbásznak valóból. Ízlelgette, majd mondta. 
- Szerintem kell még bele egy kis só. 
- Úgy csináld, hogy jó legyen. Nem baj, ha nem érezni ki belőle később majd összeérik, akkor jó lesz. 
- Akkor, ha nincs más dolgod, gyere! 
Anyu igazította rá a hurkatöltő tölcsérére a belet, Apu telerakta a kolbásznak valóból a hurkatöltőt, és a hasához szorítva elkezdte nyomni, Anyu engedte lazán a kezével, hogy kacskaringósan tekeredjen le az asztalra a kolbász. Volt, hogy volt rajta egy kis lyuk akkor ott csavart rajta egyet. 
Már az asztalra rá sem fért a paprikától pirosodó kolbász. Anyu hozott egy kosarat abba rakosgatta a többit. A vastagbél egyenes részébe is ebből töltöttek. Az lett a szalámi. Abból nem sok lett. Közben a kásának is volt ideje jól megdagadni. Vettük a kistányérunkat és Anyu merített bele jó pár fakanállal, mert nagyon szerettük a kását. 
Apu közben felvitte a padlásra a kolbászt, ne kelljen folyton figyelni a tyúkokra, meg a szomszéd macskákra, mert bizony ott settenkedtek mindig hátha sikerül ellopni valami jó kis falatot nekik. 
Kihűlt az abaléből kiszedett dolog, Apu szétválogatta. A fejhús nyelv szív, vese, és darab bőrkék, húsok mentek bele a disznósajtba, az egyik részét eldarabolta a másik felét ledarálta. Majd a kevéske kolbászhúst, ami a hurkatöltőben maradt azt is hozzá keverte. Mikor már minden fűszerrel összekeverte, most is oda dugta a kezét, hogy kóstoljuk meg, na, ezt már meg tudtuk kóstolni. Anyu szerint mehet bele még egy kis fokhagyma, nekem már jó volt így is. Mikor már jónak látták, elkezdték beletömködni abba kis malacformába, amire Anyu azt mondta, ez a gyomor. Nem is fért bele mind, így abba a bizonyos katának a könyökébe is raktak. A végén egy nagy zsákvarró tűvel bevarrta a lyukakat, kötözött rá zsinórt, és beleengedte az üstbe, amit újra megtöltöttek tiszta vízzel. A madzagot átfűzték a fakanálon, ami keresztbe lett rakva az üst tetején. Így a malacka, és a katának a könyöke lebegett a vízben, nem tudott oda égni az aljára. Ezután jött a hurka csinálás. Szerettem volna segédkezni, de a tűz-őr feladatot sem akartam kiadni a kezemből ...

 Nyársdugás

Kezdett sötétedni. Anyuék bepakolódtak a konyhába. Meggyújtotta a petróleumlámpát, én kint maradtam az üst mellett, mert benne volt a disznósajt. Lassú tűzön kellett főzni. Irigykedve figyeltem a Katit, ahogy kötötte a hurkát. Eddig magamtól nem mondtam le a tűz felügyelőségről, de most ha valaki leváltott volna, szívesen átadom. Anyu jött, egy tál hurkát hozott, felfűzte egy zsinórral, és azt is bele lógatta a vízbe, ami apró gyöngyözéssel hozta tudomásunkra, hogy éppen hogy csak forr. Anyu látta unott képemet, aztán hogy ne legyek elbocsájtva, azt mondja: 
- Kislányom nagyon fázik a lábam, ide engedsz kicsit a tűz közelébe? 
Én egy épp ilyen kérelemre vártam. 
- Hát, ha fázik a lába, jöjjön csak az enyém jó meleg! 
A parázsból néha kotrok ide, aztán mikor már kihűlt, félrekotrom, a föld jó meleg lesz. Ide álljon ahol én álltam, érzi milyen meleg. 
- Jól van Marikám, menj, kérdezd meg a Katit is, hátha neki is fázik a lába. Kati a hurkát kötözte, de a tűzfelügyelőség hallatán egyből hagyott csapot, papot, még azt sem kötötte meg, ami a kezében volt. Apu szólt utána: 
- Katikám, ki kötözi a hurkát? 
- Majd a Marika, én már a tűzfelelős vagyok. 
Nekiálltam a kötözésnek, de alig értem fel az asztalt, Apu odarakott egy kis széket, arra álltam rá. Így már könnyebb volt, de akárhogy kötöttem, mindig kicsúszott a kezem közül. Már jó sok ott volt előttem, mikor jött Anyu és segített. Ő fogta, én kötöztem. De igazából ebben sem remekeltem, mert mikor Apu  felfogott egy csomót, a földön landolt, kioldódott. Anyu vigasztalt: 
- Nem baj kislányom, cseréljünk, te fogod, én kötözöm. Na, most már ment is a hurka kötözést Katinak sem kellett már sokat tüzelni. Mikor az utolsó adag hurkát belerakta Anyu, utána már nem is kellett rá tenni fát. Apu kiszedte a disznósajtot, és a bontószékre rakta. Aztán tett rá egy darab deszkát, a deszka tetejére egy nagy követ, és elkezdte bökdösni a malacka, és a kata-könyök oldalát egy kötőtűvel hogy jöjjön ki belőle a felesleges zsiradék. Közben az összes hurkát is kirakták az asztalra. A keverő teknőbe maradt még olyan hurka, aminek nem jutott bél, azt Anyu bele merte egy tepsibe. Nem kellett sokáig várni, hogy kihűljön, pár perc alatt már meg volt dermedve a zsír körülötte. Segítettünk felhordani a padlásra, nehogy macska, vagy valami kóbor kutya megdézsmálja. 
Vacsorára úgy tele voltunk a folytonos kóstolgatástól, hogy nem kívánkoztunk mást enni csak valami befőttet. Én birset szerettem volna, Kati barackot kért. 
Hogy mindkettőnknek igaza legyen, Anyu mindegyiket megbontotta. Nem is rakta ki tálkába, az üvegből kanalaztuk. A maradékot Anyuék ették meg. Már készülődtünk ágyba bújni, mikor valami zajt hallottunk, majd egy koppanás az ajtónál. Apu kiment, aztán egy ágas bogas kis fát hoz be. Az ágak ki voltak hegyezve, aztán egy kis papír volt rá tűzve. Apu letette az asztalra, aztán mondja Anyunak: 
- Gyere, rakj erre a nyársra egy kis ennivalót.  Biztos valamelyik szomszéd gyerek dugta ide az ajtóba. 
Silabizálja az írást, majd mondja Katinak: 
- Gyere Katikám olvasd el, ha eltudod! Látod, azért kell megtanulni szépen írni, hogy ne kerüljön az ember ilyen helyzetbe. 
Kati olvasta: 
„Aszt halottam disznót vágtak máma, 
Aki a disznó farkát fogta, 
Az a lábát végig fosta. 
Ki a belet mosta 
Az is végig fosta. 
Kérjük azért ne haragudjanak ránk, 
Inkább rakják tele  a fánk!” 
Kati a nagy nevetéstől alig tudta végig olvasni. 
Mindegyőnk a hasát fogta, annyira nevettünk. Anyu jól tele rakta hurkával, kolbásszal sült hússal. 
Kenyeret is savanyú uborkát is rakott rá. Apu meg akarta tréfálni a nyársat dugókat. A kenyeret jól megdörzsölte erős paprikával. Mikor készen lett, kitette a ház elé felakasztva a diófára, nehogy a kutyák megegyék. Aztán eloltottuk a lámpát, és leskelődtünk, ki jön majd érte. Nem sokáig kellett várakozni, halljuk ám: 
- Hú, idenézz Öcsi, Józsi bátyánk nem sajnálta ám, de rakhatott volna mellé egy üveg bort is! 
Ott bent nagyokat kuncogtunk, hogy megtudtuk, hogy a szomszéd Juliska néni fiai azok, a Gyuszi, és az Öcsi. 
Apu kinyitotta az ajtót: 
- Gyerekek, ha bort akartok inni, akkor gyertek be! Megkínállak én benneteket! 
Gyulának, Öcsinek sem kellett kétszer mondani. Jöttek is, a nyársat az ajtón belül letámasztották. Apu asztalhoz invitálta őket, aztán kínálta a sült hússal megrakott kását. Szomszéd gyerekek két pofával kanalazták magukba a finom sült hús zsírral megöntözött szaftos kukoricakását. 
A gyerekek étvágya láttán mi is megéheztünk, és oda ültünk melléjük. Sokáig eldiskuráltak. Gyuszi hamarosan munkába áll a fűtőháznál, Apu biztogatta, ne legyen megijedve, jó helye lesz ott. A pintes üveg hamar kiürült: 
- Töltsd meg Margitom, abból a vörösből, hadd kóstolják meg azt is! 
Öcsi nem sokkal volt idősebb a Katitól, de úgy legurította a pohár bort, mint egy öreg cseléd. Anyu mondta is Apunak: 
- Ne adj az Öcsinek, hiszen ez még gyerek. 
Apu meg csak a szokásos mondásával intézte el a dolgot: 
- Ne félj te, amíg engem látsz ...

Új játékot tanulunk

Mire kiürült a második pintes üveg, már nótáztak Apuék. Anyu csak kummogott Apura, szerette volna, ha elmennek a szomszéd gyerekek, az meg bolondját járatta vele. 
- Anyukám belement a szemedbe valami, , gyere ide majd én kipiszkálom! 
Aztán ezzel újabb nótába kezdtek: 
- Piszkáld ki, piszkáld ki, piszkáld ki belőle! 
Mi is ott könyököltünk az asztalnál, Apu hagyott a pohara aljában egy kis bort, aztán odaadta a Katinak, Kati egyből kihörpintette. 
- Az ég szerelmére, ne adj bort annak a lánynak! 
- Miért ne? Látod, hogy megitta! Katikám kérsz még? 
Azzal már nyújtotta volna oda a poharat. 
Anyu ekkor riadót fújt nekünk: 
- Kislányaim gyerünk, mentek aludni! 
Kati tiltakozott. 
- Anyu, had maradjunk még egy kicsit! 
- Nem, nem, nagyon későre jár, a gyerekek is mennek már haza. 
De bizony a gyerekek nem mentek, jól érezték magukat, ettek is ittak is, danolásztak Apuval. 
Nekünk ágyba kellett bújni. Anyu oda bújt hozzánk. Apuék olyan nagy lármával voltak, szó sem lehetett alvásról. Anyu gondolta, ha elfogy a bor, majd csak elmennek. 
Már éjfél felé járt mikor elmentek, Öcsit úgy kellett támogatni, mert alig tudott megállni a lábán. Elcsendesedett a ház, minket is elnyomott az álmosság. Reggel sokáig aludtunk, finom töpörtyű illat csiklandozta az orrunkat. A sütőből meg a meggyes kukoricaprósza illata ébresztett bennünket. Ma is szerettem volna tűzfelelős lenni. A oldalas lesütése volt még vissza. Apu fent a padláson készítette a kolbász alá a füstölőt. 
Katinak a szomszédokhoz kellett elvinni a kóstolót. Ezt a feladatot nem irigyeltem tőle, mert a kutyák majd leszedték róla a nadrágot. Én csak rakosgattam a fát, most is csak lassan kellett, hogy égjen a tűz. Jó volt a tűz közelében lenni, mert ma is csikorgott a hó a lábunk alatt. 
Ha egy kicsit nedves volt a kezünk, egyből oda ragadt a kilincshez. A sózóteknő a szobába került. Ott nem volt fűtve, esténként szokta csak benyitni az ajtót, hogy menjen be egy kis meleg. Aztán mielőtt lefeküdtünk, tett az ágyba mindegyikőnknek egy sindőt, amit a sparhelten megmelegített. Becsavarta egy régi törölközőbe, és odatette a derekunk tájékára. Mi amikor ágyba bújtunk, letoltuk a lábunkhoz. Néha olyan meleg volt, hogy nem is lehetett hozzá érni. Nyakig betakarództunk, néha csak a szánk és az orrunk volt kint. A paplan alatt reggelig meleg maradt a sindő. Az ablaküveg, róla tudtuk mindig, hogy mikor van hideg. Ha teljesen jégvirágos volt, akkor tudtuk, hogy nagyon hideg van. Ha a vizesvödörben meg volt fagyva a víz, akkor volt csak igazán nagyon hideg. 
A mai nap bizony a vödörben is meg volt fagyva a víz. Szikrázóan sütött a nap, nem is melegedett egy cseppet sem. A füstölőt figyelni kellett, nehogy fellobbanjon a láng, mert az nem tett jót a kolbásznak, egész nyári élelmünkre vigyázni kellett. Elkészült az oldalas is. Anyu bent hagyta a nagy lábasban, és leöntötte forró zsírral, úgy, hogy teljesen ellepje. 
Mindennek nem volt még elegendő edény, a töpörtyű az egyik vájdlingba került. 
Egész nap a pakolgatással, mosogatással telt el. Olyan sok tenni való volt, még játszani sem volt idő. Pedig hallottuk, hogy szánkóznak a gyerekek. 
De nem is bánkódtunk, lesz még arra alkalom. Mikor már minden a helyén volt, a konyhában is felmosott Anyu, végre a levegő illata sem volt olyan nyomasztó, a sok zsír, hús szagát kiszellőztette. 
Vacsorára azt a hurkát sütötte meg, ami csak úgy magában volt a tepsiben. Szerettük, ha kicsit ropogósra van sütve, hát azzal most nem volt baj, olyan annyira ropogós lett, hogy majdnem el is égett. Alig volt benne egy kis ehető. 
-Na, ezt elküldtem kozma-pusztára! -Monda Anyu. 
Nem is nagyon bánkódtunk, mert egyelőre ez után a sok zsíros étel után inkább vágyódtunk egy kis prószára, meg egy kis langyos tejre. 
Kati ment le a Juliska nénihez tejért. Aztán nem is engedte kifizetni, mert olyan sok kóstolót küldött Anyu. Mikor már szinte minden a helyén volt Apu mondta: 
- Ma este egy új játékot tanulunk meg. 
Mi kíváncsian ültünk az ágy szélére. 
Apu egy keménypapírra vonalzóval elkezdett rajzolni. Hosszában kereszteben, aztán még ezeket is összehúzta. aztán a sarkokra kis pontokat jelölt. Mi kíváncsian kérdeztük, mi lesz ez? 
- Majd meglátjátok! Most hozzatok kilenc kukoricaszemet, és kilenc babot. 
A kémény lapot letette a hokedlira aztán mondta: 
- Kislányaim, ez a malom. - Mi egyből, nem is hagytuk, hogy folytassa: 
- Milyen malom, hol van itt a malom? 
- Várjatok, míg elmondom. Na, ezen a táblán ide a pontokhoz kell úgy lerakni a babot, hogy három legyen egymás mellett. Egyszer én rakok, egyszer te. - mondta Katinak. 
Aztán elkezdték rakni, én meg csak szomorúan néztem, na, ebből én most kimaradok ...

Jégkirály

Kezdték kirakni a kukorica- és babszemeket. Apu minden egyes szemnél mutatta Katinak hova rakjon, és miért pont oda. Kati nehezen fogta fel, miért nem csinálhat ő malmot előbb, aztán mikor Apu hagyta, had legyen neki előbb, és utána levett egyet az övéiből, akkor sírva fakadt. Felborította a keménypapírt, a kukorica-, és babszemek potyogtak mindenfelé. Apu türelmesen felszedegette, én is segítettem. Aztán engem kérlelt: - Gyere Marika, majd játszunk akkor mi! Nekem is elmagyarázta hova rakjak, most ide miért ne! Hát igazából én sem értettem sokat, én is szerettem volna megcsinálni az én malmomat, de velem is azt csinálta Apu, mint a Katival. Én nem borítottam fel, csak véletlenül leverődött az összes szem. Igazán azt is akartam. - Kezdjük újra, de most maga kezdje! Apu el is kezdte rakni, és én úgy, mint ő az előbb, mindig melléraktam az enyémet. Alig volt lenn pár szem, Apunak már megint volt malma, és levett egyet az enyéimből. Most is úgy mocorogtam, hogy guruljanak el a szemek. Újrakezdtük, Kati jött segíteni. - Marika, most ide, most ide, addig meddig, míg nekünk is sikerült összehozni egy malmot. 
Ujjongva vettük le Apunak a kukoricáját. Az öröm nem sokáig tartott, Apunak újra sikerült kirakni a malmot. A végén úgy bekerített, meg sem tudtam mozdulni. Mérgemben sírtam. Otthagytam a játékot. Anyu kukoricát morzsolt, és már jó nagy halom csuta volt. Elkezdtem tornyot rakni belőle. Kati folytatta a malmozást. Jó párszor ujjongva ugrált, mikor csinált egy malmot. Nekem már magasabb volt a tornyom, mint én magam, az utolsót raktam fel, örömmel szóltam nekik. 
- Ide nézzetek! Itt a világ legnagyobb tornya! 
Mire mindenki odanézett, össze is dőlt. Szomorúan állítgattam fel újra. Katinak sikerült nyerni egyszer, a nagy örömre odamentem, figyeltem a játékot, de nem sikerült a lényeget megértenem. Lefekvés előtt megpróbáltam még egyszer, de pár perc múlva már három babbal ugrálhattam, de Apunak még így is sikerült malmot rakni. 
- Nembaj kislányom, majd szépen lassan megtanulod. - mondta. 
Anyu még két sindőt is vitt be az ágyba melegíteni, mert nagyon hideg éjszaka volt várható. Hamar elaludtunk. Reggelre az ablakon csodálatos függönyt varázsolt a jégkirály. Olyan bátor volt, még a vizes vödröt is kidíszítette, sőt még a lavórba is oda merészkedett, pedig az a sparhelt mellett volt. 
Anyu mikor felébredt, az első dolga a tűzrakás volt, a tornyom romjaiból hamarosan vidáman duruzsolt a lángoló csuta. Aztán felment a padlásra elkészítette a füstölőt, mert a friss kolbásznak nem lett volna jó, ha megfagy, a füst által lehetett védekezni ellene. A tyúkokat csak kicsit később engedte ki, mikor már megmelegedett a víz a mosófazékban a sparhelten. Vitt ki meleg vizet, hogy az itatóba felolvadjon a belefagyott víz. A coca, amelyiknél a kismalacokat várták, neki is meleg moslék került a vályújába. Még apró főtt krumplit is kapott, ha megellene a napokban, legyen neki teje bőven. A disznóólat még jobban körbe álligállták kukoricaszárral, és szalmából is bőven rakott be Anyu, hogy ne szenvedjen a hidegtől szegény pára. Délelőtt mi sem kívánkoztunk kimenni, mihelyt kiléptünk, még az orrunk is összeragadt a hidegtől. Ilyenkor a szánkó sem csúszott olyan jól. 
Ebédre már nem kívántuk a zsíros disznóvágási ennivalót, jobb szerettünk volna valami édeset enni. Mondta Anyu, találjuk ki, mi legyen. 
- Legyen rántott leves pirított kenyérkockával, és smarni. - mondta Kati. Én egyetértettem vele.  Délután csak keveset szánkóztunk, ahol ki volt járódva a csúszkapálya, olyan éles volt a jég, ha felborultunk véresre horzsolt bennünket. A ragyogó napsütésben olyannyira szikrázott a hó, csak hunyorogva tudtuk a szemünket nyitva tartani. Bementünk kis idő múlva. Az asztalon már várta Katit a földrajztérkép. Dunnyogott is magában: 
- Ha tudom, hogy ez vár, dehogy jövök be. Inkább fagyoskodtam volna ott kint. 
Apu úgy csinált mintha meg sem hallotta volna. 
- Gyere csak Katikám, most megnézzük azt a helyet ahol a kutat tisztítottam. 
- Mivel ereszkedett bele a kútba? Nem félt, hogy beleesik? 
Kati szerette volna elmismásolni a gyakorlást, mindenfélét kérdezett. Én is oda ültem, mert ezeket a történeteket nagyon szerettem hallgatni. Apu el is kezdte. 
- Mikor már lábadoztam ...

Kút a kert végében

Odaültünk az ágyra, és vártuk a történetet. 
- Sokáig ágyban voltam, mikor lábadozni kezdtem, az öreg néni kiültetett a ház elé. 
Figyeltem, egész nap tetettek-vettek az öreg bácsikával. Volt mikor órákra eltűntek, és két vödör vízzel jöttek meg. Mikor már jó erőre kaptam, elkísértem őket. Le a völgybe mentek, a forrásból merítették meg a vödröket. Következő nap segítettem hozni, már csak magam mentem. Nagyon fárasztó volt a meredek dombnak felhozni. Napközben nézegelődtem a ház körül, észrevettem, hogy van egy kút a kert végében. Beledobtam egy kis kavicsot, de nem hallottam a csobbanást. Szerettem volna segíteni rajtuk, gondolkodtam. Le kell mennem, kitisztítani a kutat. Vajon van annyi erejük, hogy leengedjenek? És ha végzek fel tudnak-e húzni? Volt nekik egy kis tehenük, arra gondoltam, ha befogjuk a hámba, tudják úgy hajtani, hogy felhúzza a terhet a kútból. 
Beszélni nem tudtunk, csak kézzel-lábbal, rajzokkal tudtuk, megértetni egymást. Csináltam egy rajzot, amivel elmagyaráztam a tervem. Aztán a tehenet kivezettem, befogtam, és mutattam a lehetőséget. Az öreg bácsikával meg is tudtam értetni. De az nap már későre járt így csak hozzá készülődtünk mindennel. Nagy izgalomban voltam, nem maradok-e lent, mert nem lesz elég erejük felhúzni. Egész éjjel nem aludtam, de az öreg bácsika sem. Reggel próbálta megértetni velem, elmegy segítségért. Hátára vette a hátizsákot, és útnak vált. Aznap haza sem ért, az öreg nénike kezével mutatott át a másik hegyre, valami kicsi fehéres pontra, ami talán a ház lehetett, ahonnét a segítséget hozza. Másnap délelőtt jött meg, egy vele egy idős forma emberrel. Ha jól értettem a testvére volt. Nekiálltunk a nagy munkának, de előbb egy nagy súlyt engedtek le a vödörben. Aztán kezdték felhúzni. Segíteni akartam, de nem engedték, meg kellett nekik csinálni, befogták a tehenet is. 
Az öreg nénike vezette a tehenet, a két öreg húzta a kötelet. Minden ment, mint a karikacsapás. Felért a vödör a súllyal. Most én következtem, körbe néztem. Ej, Józsi látod-e még a nagyvilágot. Aztán beleültem a vödörbe, kezemben egy kicsi ásóval. Leengedtek szép lassan. Mikor leértem, éreztem a lábam alatt az iszapot, apró köveket, kezdtem belemerni a vödörbe, egy kiáltással jeleztem, húzzák fel. Kis idő múlva jött az üres vödör. Ástam, raktam a vödörbe a sáros iszapot, és egyre több víz jött elő. Mikor már térdig ért, felküldtem az ásót, ott fent megértették, most én következem. Befogták a tehenet és lassan kezdtem egyre feljebb érni. Hatalmas megkönnyebbülés volt újra látni a kék eget a fejem felett. 
Mikor felértem, átöleltek, össze-vissza csókolgattak.  Bementünk, adtak rám tiszta ruhát, mert csurom vizes, sáros voltam. Majd kimentünk és jó sok vödör vizet felhúztunk. Boldogan öntötték a nagy hordóba, ami a fészerbe volt. Csak húzták, húzták, és a vödör mindig tele jött fel. A vendég éjszakára is ott maradt, későre járt. 
Apu ránézett az órára. 
-Ejha, gyerekek így eljárt az idő, Katikám ma megúsztad a gyakorlást, de úgy készülj, holnap  megduplázzuk...

Halfogás

Az új labdát többet nem vittük ki a télen. Vége lett az ünnepeknek. Eljött az új év és Kati születésnapja, amit egy tortával ünnepeltünk meg. Kati búskomor lett, egyre közeledett a nap, iskolába kellett menni. Kitalált volna bármit, de semmi  nem jött  be neki. Először fájlalta a lábát, nem baj mondta Anyu. Majd elhúzlak szánkón. Délután meg elmegyek érted. Aztán kitalálta: 
- Anyu  nagyon fáj a hasam. 
- Akkor az lenne a legjobb  ha nem ebédelnél. Meg talán vacsorára is csak egy kis teát, kétszersültet kellene enned, este lett, elfelejtkezett a hasfájásról, vacsorára hiába készítette neki a teát, kétszersültet. A rakott krumpliból kért enni. 
- Most már nem is fáj, mondta. Az első nap az iskoláig kisértük, Anyu szeretett volna beszélni a tanító nénivel. 
A pajtások a hosszú szünet után  boldogan ölelkeztek az újra viszontlátás örömére. Tanító néni is boldogan simogatta a kis diákok fejét. Kati sem maradt ki a simogatásból. Tanító néni hallott a pécsi kórházban eltöltött időről is. Megnyugtatta Anyut. 
- Ne aggódjon Kapinyáné! Nagyon sok gyerek hiányzott az elmúlt időszakban, nem  haladtunk a tananyagban,  Nem maradt le Katika semmiről. 
Anyu ezek után már nyugodtan hagyta ott az iskolába. 
Kati mondta, délután eljön haza a többi gyerekkel, ne kísérgessük mint egy kis dedóst. 
Mikor hazajött, örömmel mesélte a napi  történetet. 
- Egész nap csak gyakoroltunk, nekem az egész osztálynak el kellett mesélnem a betegségem, a mentőautót, a kórházat, a szökési kisérleteimet. 
A többi gyerek mind irigykedett rám,  de én mondtam nekik, szívesen cseréltem volna  bárkivel  csak ne kellett volna ott lenni. Elmondtam a pöttyös labdát is, elmondtam a tanító néninek a térképet, Volga folyót. Tanító néni oda is vezetett a térképhez, meg kellett találnom. Jó, hogy Apu olyan sokszor megmutatta  mert egyből megtaláltam. Még a Tiszát, Dunát is megmutattam. Elővette az ellenőrzőkönyvecskéjét és büszkén mutatta a nagy ötöst. 
Anyu szóhoz sem jutott. Bánkódott, kár hogy Apu nincs itthon, de jó lett volna ha ő is hallja ezt a lelkesedést. Délután írás gyakorlás volt. 
Minden noszogatás nélkül elővette a füzetet, és ha nem is ötösre, de leírta a két oldalt. Kicsit nagyra sikerültek a betűk, de ismerte Kati a csalafintaságot, ha nagyobb betűket ír, hamarabb megvan a két oldal lecke. A lelkesedése az idő folyamán alább hagyott, de most már  nem rosszalkodott óra alatt azért, hogy  kiküldjék. Ha valami galiba volt az iskolában a neve mindig szerepelt a rosszalkodók közt. Az ellenőrzőkönyvecskébe már alig maradt üres oldal, ahová a tanító néni panaszkodni tudjon. Mikor Anyu megdorgálta a rosszaságokért egyet rántott a vállán, aztán mondta: 
- Ha betelik az ellenőrző, legalább nem tud többet írni a tanító néni. 
Január végén hirtelen felmelegedett az idő, a hó  napról napra kisebb lett,a völgyekböl újra patakokban folyt le a sok sáros hólé. Nagyon nehezen lehetett járni. A sárban féllábszárig belesüllyedtünk. Majd lehúzta az ember lábáról a csizmát. Egyik nap a Káposzta telepen keresztül jöttek haza.Kait rábeszélték a gyerekek hogy a Vincellérék előtt az árokban van hal. 
Több se kellett Katinak. 
- Ha van benne hal, akkor majd én megfogom. Belement az árokba, ami eleivel csak a csizma száráig ért  de aztán a halat beljebb látták, így Kati ment beljebb. Már a térdén felül ért a víz, de halat nem talált. Végigjárta az árkot. A gyerekek kint a parton kiabáltak. 
- Gyere, itt van! Jaj már elúszott, már csurom vizes volt, de nem akart hal nélkül kijönni az árokból. A végén feladta, kisegítették, lehúzta a vizes csizmát, zoknit, nadrágot. Nagykabátban ült az árok parton a táskáján. Lába alá a gyerekek a saját  táskájukat rakták. A ruháit felakasztották száradni a közeli orgona bokorra. Szároggatták. Kati dörzsölni kezdte a lábát, ne fázzon. 
Anyu otthon már nyugtalankodott: 
- Már rég itthon kellene lenni Katinak. Öltözz Marikám  elmegyünk, megnézzük hol van ilyen sokáig. Elmentünk keresztül a hegyen, néha megálltunk, hallgatoztunk  hátha valahol játszanak. De sehol semmit nem észleltünk. 
Odaértünk az iskolához  be van zárva. 
Anyu kétségbe esetten törte a fejét. Aztán gondolta: 
-Tudod mit Marikám, visszafelé a Káposzta telepen megyünk, lehet már otthon van, és aggódik hol vagyunk. 
Elindultunk, elhagytuk a Halász kanyart, és már messziről láttuk a gyerekeket ott az utca közepén. Anyu már szinte szaladt mert nem vélte felismerni köztük a Katit. 
Mikor közelebb érünk, látjuk. Ott ül a táskán nagykabátban gubbaszt, a lábán nincs semmi, ruhái, csizmája az orgonabokron lebegnek a szélben. 
- Mit csináltál kislányom, miért ülsz itt nadrág nélkül? 
Kati nagy nevetve mesélni kezdte, a hal fogás történetét. 
Anyu összecsapta  a kezét, és nagyon megszidta. 
- Hogy gondolod, télvíz idején belemenni az árokba, hideg ilyenkor a víz, nem lehet belemenni ilyenkor, lehúzta a saját harisnyáját, cipőjét felvetette Katival, ő meg magára vette a vizesruhát csizmát. Aztán szapora lépésre invitálta, mielőbb hazaérni. 
A gyerekeket is megszidta, miért biztogatták ilyen csacsiságra. Lóhalálában mentünk hazáig, a fiúk hozták a táskáját. Nem szólt senki egy szót sem. 
Otthon a melegítővizes fazék mindig fent volt a sparhelten. Lavórba öntötte Anyu, aztán mindketten bele rakták a lábukat a jó meleg vízbe, mikor kezdett hűlni, nekem kellett utána önteni a forróvízből, addig Anyuék kirakták a lábukat a lavór szélére. Mikor már átmelegedtek, készített kamilla teát, és ágyba dugta Katit, ő nem is ellenkezett.  Délután megjött Apu, meglepődött mikor látta a Katit az ágyban. Anyu nem szépítette az eseményt, jó lett volna ha Aputól is megkapta volna a dorgálást, de Apu védelmébe vette. 
- Tudod milyen szeleburdi! Emlékszel meséltem neked milyen sokszor bele estem a vízbe mikor a teheneket őriztem! Ott voltam a faklumpában, szalmával volt kibélelve, nem volt még kapcám se, látod, túléltem. Semmi bajom. Ne félj, Katinak se lesz semmi baja...

December 24.

Másnap újra nagyon hideg volt. Közeledett a karácsony, nagy izgalomban voltunk, vajon mit hoz a Jézuska. Különös óhajom nem volt, de álmodoztam egy focilabdáról, mióta Apuval elmentünk megnézni a fűtőházhoz egy-egy meccset, utána én is szerettem volna rúgni a labdát. Volt, hogy kimentünk a vasúti focipályára, és élőben néztük, hogy rúgják a labdát. Mikor nagyon megrúgták, és messzire elszállt, boldogan futottam utána. Ilyenkor én is belerúghattam, nem mindig sikerül, dehát ha sokat gyakorolom, én is tudok majd olyan nagyot rúgni. 
 Apu Katival gyakorolt, ott volt az asztalon a térkép. Apu megjelölte a helyet, ahol a megmentőivel töltötte a telet. Katinak az volt a feladata, hogy attól a ponttól kiindulva le kellett írni, milyen hegyeken, városokon folyókon haladt át, amikor hazajött. Én egy darabig figyeltem, de olyan lassan haladt, beleuntam. Kértem egy papírt, amire rajzolhattam. Arra gondoltam, talán még nem késő, ha elküldik a Jézuskának, az én kívánságomat. A labda nem lett valami szép, akár káposztának is gondolhatta volna a Jézuska. Így oda rajzoltam két focikaput, amiről rájöhetett, hogy az bizony nem más, mint egy, labda. Jól összetűrtem és odaadtam Apunak. Megkértem, juttassa el a Jézuskához. Apu kicsit meglepődött, aztán mondta: 
- Hát tudod Marikám, a Jézuska már biztos úton van az ajándékokkal, de lehet, van nála olyan valami, amit te szeretnél. 
Elkedvetlenedtem, ha már nincs nála, akkor jövő karácsonyig várhatok arra a focilabdára. Kati közben hangosan mondta a hegyeket, városokat, és macskakaparással körmölte a füzetbe. Apu megnézte az írást. 
- Jaj, te lány! Hajt téged a tatár, vagy a török? Miért kapkodod el? Ezt senki nem tudja elolvasni! 
Kati elkezdte kiradírozni, de olyan erősen rányomta, már lyukat radírozott a füzetbe, de az írás még így is látszott. 
- Nem baj kislányom, inkább fordítsd, kezdd el újra! 
Kati duzzogott, csapkodott mérgében. Apunak sok időbe tellett mire rá tudta beszélni, hogy kezdje újra. A hegyeknél mindig hozzáfűzött valamit, ami megtörtént vele, hogy ne legyen olyan unalmas egyhangú a levegő. Ilyenkor Kati megállt, hallgatta a történetet, utána nagyobb kedvvel folytatta. Másodszorra már egész szépre sikerült az írás. Mikor már két oldalt megírt Apu mondta neki: 
- Most mára már elég lesz, ha szeretnéd kimehetünk szánkózni, elmehetünk a szemben lévő dombra, onnét még jobban le lehet csúszni, sokkal meredekebb. 
Nagyon örültünk, már régóta vágyódtunk oda. Láttuk a másik völgyből a gyerekek mindig ott szánkóznak, és mesélték is, mennyire jó. Igaz, mire felértünk nagyon el is fáradtunk, de azért megérte, irtózatosan jó volt olyan magasról lejönni. Nagyon meredek volt, annyira begyorsultunk, hogy a szembe lévő dombon jó sokáig felmentünk lendületből. A Kiskapos be volt fagyva, olyan sok hó borította, észre sem vettük mikor átugrattunk rajta. Ott volt minden környékbeli gyerek, egész karaván volt, mikor együtt nekiindult mindenki. Ha az első, vagy második szánkózó felborult, egymás hegyén-hátán volt mindenki, mert kikerülni nem volt idő. Nagyokat nevettünk, ha mégis előfordult. Hógolyózni most nem volt jó, ebben a hidegben nem tapadt a hó. A játék hevében hamar este lett, a végén alig volt erőnk, úgy elfáradtunk. Apunak kellett bennünket felhúzni a dombon. Mire hazaértünk, Anyu örömmel fogadott bennünket: 
- Úgy eljátszottátok az időt közben itt járt a Jézuska! 
Még le sem vetkőztünk, csizmásan, nagykabátban szaladtunk be a szobába. 
- Hej, kislányaim, milyen lesz a cementlap, ha beviszitek ezt ha sok havat? Tessék levetkőzni! 
Morgolódva szórtuk le magunkról a sok ruhát, mire végre bemehettünk. A fenyőfa illata betöltötte a kis szobát. A földön a sarokban állt a kis fenyőfa. Nem volt nagy, még én is sokkal magasabb voltam nála. A konyhai lámpa fénye halványan világította meg a szobát. Apró kis cukorkák, fenyőtobozok, fényes papírba csomagolt diók díszítették. Alatta két kis csomag, az egyikre a Kati neve volt írva, a másikra az enyém. Nagy izgalommal bontottuk a csomagokat. Jó illatú sötétkék mackónadrág, és felső volt benne. Mindjárt fel is vettük, egy icipicit nagy volt, de Anyu igazított a szárán, és az ujjánál, így már mindjárt jó lett, majd mondta: 
- Még jó, hogy a Jézuska, nagyobbat hozott, hiszen nőttök, mint a bolond gomba. A félhomályban nem is vettük észre, volt még valami a fa alatt. Apu figyelmeztetett bennünket. 
- Van ott még valami! 
Lehajoltam, néztem mi is lehet az! 
Hát egy labda, igaz nem olyan, mint a focistáké, ez egy piros, és fehér pöttyös gumilabda. 
Ujjongtunk örömükben. Szerettük volna rögtön kipróbálni, de Anyu kézbe vette. 
- Majd holnap ott kint játszotok vele. 
- De Anyu csak kicsit gurigázunk vele, egymásnak gurítjuk lent a földön. 
- Rendben van, de ha a levegőben lesz, az első alkalommal elveszem tőletek, nem akarom, hogy a petróleumlámpa igya meg a levét, a ti játékotoknak. Nagy örömmel gurigáztunk. Közben hallom ám mikor Apu mondja: 
- Ugye mondtam neked, ettől nagyon örömöt nem tudtunk volna szerezni! 
Vacsora után volt még kártyajáték, malmozás. A cukorkát is megkóstoltuk, aztán már jó későre járt, mikor lefeküdtünk. Nem hagyott nyugodni, amit Apu mondott. " Ettől nagyobb örömöt nem tudtak volna szerezni " kérdezem is Katit. 
- Miért Apuék szereztek örömöt, miért nem a Jézuska? 
Kati kicsit várt, nem felelt rögtön, aztán mondta: 
- Anyuék mondták, ne mondjam el! Nem a Jézuska hozza az ajándékokat, ezt mind Anyu és Apu vette, de becs szó, hogy nem mondod el! 
- Persze, hogy nem mondom el, ne félj, köszi szépen, hogy elmondtad. Furcsa volt nekem is, hogy tudja, mekkora mackónadrág kell, és a focilabda, de azért nagyon örülök, majd ha kitavaszodik, jó lesz labdázni, elhívhatjuk az összes gyereket a környékről. Alvás közben mindketten öleltük a labdát, én álmomban már jó nagyokat tudtam belerúgni, de szerintem Kati is a labdával álmodott, és néha engem talált el, nem a labdát.

Másnap

 Mit sem törődve a nagy hóval, kimentünk labdázni. Egymásnak dobáltuk, a hóba nagyokat lehetett ugrálni, nem ütöttük meg magunkat mikor elestünk. - Ettől nagyobb ajándékot nem is hozhatott volna a Jézuska mondtam a Katinak, aztán nevettünk, mert most már tudtam Anyuék voltak a Jézuskáék. A szánkózásról sem felejtkeztünk meg, ebéd után újra a szemben lévő dombra mentünk, de a labdát is vittük. Szerettük volna megmutatni a gyerekeknek. Felvittük a dombra, mikor elindultunk a szánkóval elengedtük, hogy előttünk guruljon. A labda meg is iramodott, nagyokat pattogott a kijárt pályán, aztán mikor leért felment a szembe lévő dombon, és visszafelé irányt változtatva begurult a szilvásba, mikor végre sikerült megállnunk, szaladtunk érte. Könnyű volt megtalálni a vakító fehér hóban, a piros fehér pöttyös labdát. Kati ért oda előbb. Felkapta, aztán mérgesen eldobta. - Mi van, miért dobtad el? – Menj, fogd meg, aztán majd megtudod. Szaladok a labda után, mikor megláttam, elsírtam magam. Nesze neked pöttyös labda, nem kell már focizni vele a nyáron. A szánkózást befejeztük, fejünket lógatva húztuk fel a dombra a szánkót. Anyuék kint a disznóólnál álltak, már messziről integettek. Ledobtuk a labdát, szánkót. - Gyertek gyorsan, ide nézzetek! Vannak kismalacok. Felmásztunk a kerítésre, hogy jobban lássuk. Ott bújkáltak a szalma között, keresve a coca csecsét, egymást félrelöködve sivakodtak. Szerettük volna megsimogatni, de nem lehetett, coca mama ilyenkor nagyon goromba tud lenni. Anyu mondta, majd kicsit később, ha már nagyobbak lesznek. Malac nézegetésnek vége lett. Nagy bajban voltunk, meg kellene mondani a pöttyös labda történetét, de miképpen adjuk elő? Nagyban vitatkoztunk. - Te mondd meg! - Nem, inkább te! Te kérted a Jézuskától! Ahogy így vitatkoztunk, hátunk mögött megszólalt Apu. - Mit kell megmondani? Egymást noszogattuk, te mondd! A végén én elmondtam. Apu megnézte a labdát, aztán mondta: - Tegyétek be az szobába az ágy alá, Anyunak ne szóljatok egy szót sem. Holnapután bemegyek Dombóvárra, hozok helyette másikat. Mi gyorsan eltüntettük a labdát, mintha nem is vittük volna ki játszani. Anyu észre sem vette. Az ünnepek után Apu valóban hozott helyette egy ugyanolyan labdát, mint amilyen kilyukadt. A lyukas labdát elvitte valahol Dombóváron eldobta, nehogy Anyu rájöjjön a turpisságra. Többet a hóba nem vittük ki...

Halfogás

Az új labdát többet nem vittük ki a télen. Vége lett az ünnepeknek. Eljött az újév és Kati születésnapja, amit egy tortával ünnepeltünk meg. Kati búskomor lett, egyre közeledett a nap, iskolába kellett menni. Kitalált volna bármit, de semmi nem jött be neki. Először fájlalta a lábát, nem baj mondta Anyu. Majd elhúzlak szánkón. Délután meg elmegyek érted. Aztán kitalálta: - Anyu nagyon fáj a hasam. - Akkor az lenne a legjobb, ha nem ebédelnél. Meg talán vacsorára is csak egy kis teát, kétszersültet kellene enned, este lett, elfelejtkezett a hasfájásról, vacsorára hiába készítette neki a teát, kétszersültet. A rakott krumpliból kért enni. - Most már nem is fáj, mondta. Az első nap az iskoláig kísértük, Anyu szeretett volna beszélni a tanító nénivel. A pajtások a hosszú szünet után boldogan ölelkeztek az újra viszontlátás örömére. Tanító néni is boldogan simogatta a kis diákok fejét. Kati sem maradt ki a simogatásból. Tanító néni hallott a pécsi kórházban eltöltött időről is. Megnyugtatta Anyut. - Ne aggódjon Kapinyáné! Nagyon sok gyerek hiányzott az elmúlt időszakban, nem haladtunk a tananyagban, Nem maradt le Katika semmiről. Anyu ezek után már nyugodtan hagyta ott az iskolába. Kati mondta, délután eljön haza a többi gyerekkel, ne kísérgessük, mint egy kis dedóst. Mikor hazajött, örömmel mesélte a napi történetet. - Egész nap csak gyakoroltunk, nekem az egész osztálynak el kellett mesélnem a betegségem, a mentőautót, a kórházat, a szökési kísérleteimet. A többi gyerek mind irigykedett rám, de én mondtam nekik, szívesen cseréltem volna bárkivel csak ne kellett volna ott lenni. Elmondtam a pöttyös labdát is, elmondtam a tanító néninek a térképet, Volga folyót. Tanító néni oda is vezetett a térképhez, meg kellett találnom. Jó, hogy Apu olyan sokszor megmutatta, mert egyből megtaláltam. Még a Tiszát, Dunát is megmutattam. Elővette az ellenőrzőkönyvecskéjét és büszkén mutatta a nagy ötöst. Anyu szóhoz sem jutott. Bánkódott, kár hogy Apu nincs itthon, de jó lett volna, ha ő is hallja ezt a lelkesedést. Délután írásgyakorlás volt. Minden noszogatás nélkül elővette a füzetet, és ha nem is ötösre, de leírta a két oldalt. Kicsit nagyra sikerültek a betűk, de ismerte Kati a csalafintaságot, ha nagyobb betűket ír, hamarabb megvan a két oldal lecke. A lelkesedése az idő folyamán alább hagyott, de most már nem rosszalkodott óra alatt azért, hogy kiküldjék. Ha valami galiba volt az iskolában a neve mindig szerepelt a rosszalkodók közt. Az ellenőrzőkönyvecskébe már alig maradt üres oldal, ahová a tanító néni panaszkodni tudjon. Mikor Anyu megdorgálta a rosszaságokért egyet rántott a vállán, aztán mondta: - Ha betelik az ellenőrző, legalább nem tud többet írni a tanító néni. Január végén hirtelen felmelegedett az idő, a hó napról napra kisebb lett, a völgyekből újra patakokban folyt le a sok sáros hólé. Nagyon nehezen lehetett járni. A sárban féllábszárig belesüllyedtünk. Majd lehúzta az ember lábáról a csizmát. Egyik nap a Káposzta telepen keresztül jöttek haza. Katit rábeszélték a gyerekek, hogy a Vincellérék előtt az árokban van hal. Több se kellett Katinak. 
 - Ha van benne hal, akkor majd én megfogom. Belement az árokba, ami eleivel csak a csizma száráig ért, de aztán a halat beljebb látták, így Kati ment beljebb. Már a térdén felül ért a víz, de halat nem talált. Végigjárta az árkot. A gyerekek kint a parton kiabáltak. 
 - Gyere, itt van! Jaj, már elúszott, már csurom vizes volt, de nem akart hal nélkül kijönni az árokból. A végén feladta, kisegítették, lehúzta a vizes csizmát, zoknit, nadrágot. Nagykabátban ült az árokparton, a táskáján. Lába alá a gyerekek a saját táskájukat rakták. A ruháit felakasztották száradni a közeli orgonabokorra. Szárogatták. Kati dörzsölni kezdte a lábát, ne fázzon. Anyu otthon már nyugtalankodott: 
 - Már rég itthon kellene lenni Katinak. Öltözz Marikám, elmegyünk, megnézzük hol van ilyen sokáig. Elmentünk keresztül a hegyen, néha megálltunk, hallgatóztunk hátha valahol játszanak. De sehol semmit nem észleltünk. Odaértünk az iskolához be van zárva. Anyu kétségbe esetten törte a fejét. Aztán gondolta: -Tudod mit Marikám, visszafelé a Káposzta telepen megyünk, lehet már otthon van, és aggódik hol vagyunk. Elindultunk, elhagytuk a Halász kanyart, és már messziről láttuk a gyerekeket ott az utca közepén. Anyu már szinte szaladt, mert nem vélte felismerni köztük a Katit. Mikor közelebb érünk, látjuk. Ott ül a táskán nagykabátban gubbaszt, a lábán nincs semmi, ruhái, csizmája az orgonabokron lebegnek a szélben. - Mit csináltál kislányom, miért ülsz itt nadrág nélkül? Kati nagy nevetve mesélni kezdte, a halfogás történetét. Anyu összecsapta a kezét, és nagyon megszidta. - Hogy gondolod, télvíz idején belemenni az árokba, hideg ilyenkor a víz, nem lehet belemenni ilyenkor, lehúzta a saját harisnyáját, cipőjét felvetette Katival, ő meg magára vette a vizesruhát csizmát. Aztán szapora lépésre invitálta, mielőbb hazaérni. A gyerekeket is megszidta, miért biztogatták ilyen csacsiságra. Lóhalálában mentünk hazáig, a fiúk hozták a táskáját. Nem szólt senki egy szót sem. Otthon a melegítővizes fazék mindig fent volt a sparhelten. Lavórba öntötte Anyu, aztán mindketten bele rakták a lábukat a jó meleg vízbe, mikor kezdett hűlni, nekem kellett utána önteni a forróvízből, addig Anyuék kirakták a lábukat a lavór szélére. Mikor már átmelegedtek, készített kamillateát, és ágyba dugta Katit, ő nem is ellenkezett. Délután megjött Apu, meglepődött mikor látta a Katit az ágyban. Anyu nem szépítette az eseményt, jó lett volna, ha Aputól is megkapta volna a dorgálást, de Apu védelmébe vette. - Tudod milyen szeleburdi! Emlékszel meséltem neked milyen sokszor bele estem a vízbe mikor a teheneket őriztem! Ott voltam a faklumpában, szalmával volt kibélelve, nem volt még kapcám se, látod, túléltem. Semmi bajom. Ne félj, Katinak se lesz semmi baja...

Hócipő

Úgy is lett. Katinak másnap semmi baja nem volt. Kipattant az ágyból. Minden noszogatás nélkül készülődött az iskolába. Már fent volt a dombon, és várta a gyerekeket. A dombon keresztül mentek, de visszakiabált Anyunak: - A Káposztatelepen jövünk haza, de most nem megyek bele az árokba! Anyu megnyugodott, talán megjött a józan esze, és nem csinál több csacsiságot. Ma is egész nap olvadt. A háztetőről nagy hólavinák érkeztek a földre. Anyu megrakta a szánkót, nekem kellett elhúzni az úton túlra. Egész délelőtt betartott a hóeltakarítás. Ebédet elkészítette Anyu, de nem ettünk, meg akartuk várni Katit, de csak nem jött. Már aggódni kezdett Anyu. - Öltözz kislányom, elmegyünk eléje, kitudja ma milyen csacskaság jutott az eszébe. Mikor elértünk a Vakedli-sarokig, ott már láttuk, megint az ároknál játszanak. Közelebb értünk, hát valamit húznak nagyon a gyerekek, a vízben Kati köténye, hozzá kötve egy másik piros kötényhez. A végén valami madzag féle. 
- Joke! Húzzad, ne engedd el! Valami van benne! Aztán a valami becsúszott a híd alá. 
 - Most hogyan piszkáljuk ki? Tanakodtak a hídról leskelődve. Kati észre sem vette, mikor mi oda értünk. Nagy fahusánggal piszkálta a hálóként szolgáló kötényét. Csak akkor eszmélt fel, mikor a többi gyerek köszönt. Kicsit meglepődött. - Mondtam ne aggódjon, nem megyek bele az árokba! - Nagyon örülök, hogy nem mentél bele, de Katikám a kötényed hogy fog kinézni? 
- Nem lesz annak semmi baja, ki lehet azt mosni, meg aztán most is vízben van. 
 - Jaj, te lány, nem úgy van az! Ha nem vigyázol a ruhádra, nem kapsz másikat, ha elszakad, megvarrod, ha nem, akkor olyan szakadtan mehetsz majd iskolába. - De az Annuska köténye is ott van a vízben. - Az Annuskának is olyan kevés esze volt, mint neked, hogy abból csináltatok hálót. Nem tudom mit mond majd az Annuska anyukája ha megtudja. - De én nem mondom meg otthon. védekezett egyből Annuska. - És te azt hiszed az jó, ha nem mondod meg, azt hiszed nem fogja látni az anyukád? A fiúk közben botokkal addig piszkálták a híd alá szorult kötényeket, míg a másik oldalon felbukkantak. Annuska kihalászta a piros kötényt és könnybe lábadt szemmel igazgatta a pántját, ami le volt róla szakadva. Most már Anyu nem is pirongatta tovább. – Gyere, mutasd! Hát ez bizony elszakadt, gyere, majd megvarrod nálunk! Kati szerencsésebb volt, az ővének nem lett baja, csak piszkos volt az árok sárga maszatos vízétől. A fiúknak a lelkesedése is alábbhagyott, mert a halnak vélt valami, nem volt más, mint úszó jégdarab. Annuska feljött hozzánk, Anyu vasalóval megszárította a kötényét, adott neki tűt, cérnát. Annuska csak forgatta az ölében a kötényt, de nem tudott neki állni. Anyu látta a zavarát. - Na, add oda, vagy inkább a Katinak, ő majd megmutatja, hogyan kell megvarrni! Kati már többször is varrt, vagyis inkább hímzett, volt már kettő kisebb terítő, amit egyedül készített el. Meg is varrta, igaz az öltések nem voltak valami szépek, de legalább fel tudta kötni magára Annuska. A fiúk kint várakoztak rá. Mindig együtt szoktak hazaérni, nem lett volna jó, ha Annuska nem megy velük. Anyu többször elmondta Annuskának. - Ha hazaérsz, elmondod, elszakadt a kötényed, és nálunk lett megvarrva, előbb utóbb észreveszik, és az a legjobb, ha mindjárt megtudják. Katinak is ki kellett mosni a kötényét, mikor megszáradt Anyu vasalta ki, mert féltette, amilyen hebehurgya, még utóbb megégeti magát a tüzes vasalóval. Egyre melegebb idő jött, észre sem vettük, a hó egyik napról a másikra elolvadt. Már csak az északi árnyékban lévő helyeken fehérlett egy-egy folt. Reggelente se fagyott, így a cuppanós sárban nagyon nehéz volt a járás. Főleg dombnak felfelé menni volt nehéz. De lefelé is nehéz volt, mert néha nadrágféken értünk le az aljba. Ezt még a jógyerekek sem tudták elkerülni. Sőt, néha még nagyobbakat estek, mint a gézengúzok. Szerencsére az iskolába volt váltócipő, vagyis nem is cipő volt, hanem mamusz. Katinak az sem kellett, mert Apu Pestről hozott neki hócipőt, az olyan gumicipő volt, amit a rendes magasszárú cipőre kellett felhúzni. Így az öltözködésben mindig az első volt, nem kellett neki cipőt fűzögetni. A hócipő kapcsos volt, amit könnyen be tudott kapcsolni, és szaladhatott elsőnek játszani ...

Zsongás 

Meleg tavaszi szél hamar felszárította az utakat. Végre le lehetett vetni a hócipőt, gumicsizmát, a télikabátot. Kendőt is csak a nyakunkba akasztva viseltük, mikor szükséges volt, fejünket bekötöttük. A déli lankákon virágba borultak a mandulafák. Anyu nagyon szerette ezt az időt. Megkezdődött a szőlőkben a munka. Katival együtt indulunk mi is a munkába. A dombtetőn volt a találkozó a másik völgyből járó gyerekekkel. Aki előbb odaért, az várt. Ilyenkor mi is velük mentünk. Sokszor megemlegették a téli halászatot. Nagyokat nevettünk a halaknak vélt jég darabokon. Olyan jó volt a nagy gyerekek társaságában, sajnálkoztam, hogy megérkeztünk a szőlőhöz, ami aznapra rendeltetett. Anyu vigasztalt. 
- Ne szomorkodj Marika, inkább élvezd az utolsó szabadságod, az ősszel te is megkezded! Aztán azután már nem lehet letenni a lantot. 
- Milyen lantot? - kérdeztem kíváncsian. 
- Ezt arra mondjuk kislányom, elkezdődik az életünkben az az időszak, mikor már onnét nincs visszaút, menni kell előre. Először az iskolába, szorgalmasan tanulni, mert amit megtanulsz, az a tiéd, te boldogulsz a tudásoddal. Amit megtanulsz, legyen az bármi, írás, számolás, olvasás, vagy akár ez a munka, a szőlőkapálás azt senki nem veheti el tőled. 
Házunkat, jószágainkat elpusztíthatja tűzvész, árvíz, vagy bármi, de amit megtanulunk, az a miénk marad. Szorgalmasan tanulsz, az rajtad segít. Mindenki nem lehet miniszterelnök, orvos, vagy ügyvéd. Igaz a mezei munka nagyon nehéz, de ennek is meg van a szépsége. Itt vagyunk kint a természetben, együtt élünk lélegzünk a földdel. Megtanuljuk, átéljük a világ ezernyi apró örömeit, amiről azok az urak, akik az íróasztal mellett ülnek még álmodozni sem tudnak, mert lelkiekben sokkal szegényebbek nálunk. Nézd azt a méhecskét, amelyik most repült be a mandulavirág szirmocskái közé, gyere, felemellek, hogy jobban lásd! Látod ott hátul a lábacskáin azt a gyönyörű sárga virágport? 
- Igen látom, olyan mintha bársony csizmácskája lenne, de nagyon szép! 
- Tudod hány virágba bújt már bele? 
- El sem tudom képzelni hányba? Maga tudja azt is? 
- Azt pontosan, hogy mennyit látogatott meg, én sem tudhatom, de adok neked most egy mandula virágot, vedd elő a zsebkendődet, sodord össze, hogy bele tudj férkőzni vele oda a kis bibékhez, ahol olyan kis sárga port látsz. Most forgasd meg finoman, megnézzük, mennyi virágpor marad rajta. 
Kíváncsian csináltam, amit Anyu mondott. Nagyon érdekes volt, a zsebkendő alig lett csak sárga. Ott a méhecske lábán meg csak úgy roskadozott a gyönyörű por. 
- Most nyald meg a zsebkendődet, ahol olyan sárga. 
- Ez nagyon finom édes, lelkendezett. 
- Látod, ezek a kis szorgalmas méhecskék egész nap repkednek egyik virágból a másikba. Fáradhatatlanul, van úgy, hogy akár tíz kilométerre is elrepülnek, és mindig vissza találnak, pedig még térképük sincs nevetett Anyu. Szerettem volna figyelni a méheket, de kapálni is jó lett volna, mert azt akartam, az én kapám is olyan fényes legyen, mint Anyué. Kapáltam egy sort, aztán szaladtam a mandulafákhoz. Lefeküdtem a fa alá, a napsugár olyan erővel szippantotta ki a nedvesség a földből mintha füstfelhő szállt volna. Oda hívtam Anyut. 
- Idenézzen! Ilyenkor lélegzik a föld, mint mi ahogyan lélegzünk. 
- Igen, hosszú volt a tél olyankor alszik a föld. Most mohón szívja magába a meleg napsugarakat, a nedvességet meg kiengedi magából. Látod milyen jó nekünk, ezt mind átélhetjük, érzed milyen jó illatú a föld, a mandulavirág? 
Szerettem volna, ha Anyu is odafeküdt volna mellém. Olyan jó volt hallgatni a zsongást ott a fa alatt. El is szenderültem. Nagy zsivajra ébredtem, jöttek a gyerekek az iskolából. Kiszaladtam az útra. Kértem őket jöjjenek be, szeretnék mutatnia valamit. Jöttek is nagy kíváncsian. Kértem őket, nézzék meg a méhecske sárga bársony csizmácskáját. Jó időbe telt, mire megértették mit szerettem volna mondani. Anyu segített ki a bajból, elmondta, amit én már tudtam, de továbbadni még nem volt tudományom. A gyerekek csendben figyeltek, és rácsodálkoztak a gyönyörű sárga bársony csizmácskára. A végén még egy gyík is oda feküdt napozni, ahol mi figyeltük ezt a csodálatos tavaszi zsongást ...

Ki fogja meg a gyíkot?

A gyerekek sokáig elnézték a mozdulatlan gyíkot. Gábor szerette volna megfogni. Már vetette le a kabátját, hogy rádobja, akkor én eltrüsszentettem magam akarattal, nehogy meg tudja fogni. Már bántam, hogy idehívtam őket. Morgolódott velem, én próbáltam úgy csinálni, mintha én is sajnálnám. Igazából nagyon megörültem, mikor láttam elmenekülni. Mikor látták, hogy itt most másik gyíkot nem tudnak fogni, elköszöntek, de Katinak meghagyták: 
- Ha visszajön, fogd meg, holnap hozd magaddal az iskolába! 
Megebédeltünk a présház teraszon, Anyu szedett örökös hagymát, jobb ebédet a király sem evett. Kolbász, szalonna, főtt tojás, finom kenyér és a zsenge újhagyma. Anyu nem győzte rakni a kis katonákat a szalvétára. A présház teraszán jó meleg volt, ezt a gyíkok is megérezték. Ahogy körbenéztem, többet is láttam napozni. Úgy ültem, ficeregtem, hogy Kati ne lássa meg őket. Mikor észrevette, már ő is kezdte levetni a kabátját. Most nem trüsszentettem, neki meg mertem mondani: 
- Kati! Ne fogd meg, hagyjad, hadd menjen el. Ha megfogod, a fogságban úgyis elpusztul! 
- Miért ne, nem látod, milyen sok van? Ott is egy, meg ott is van, nédda! 
- Aztán mit csináltok vele, ha megfogod? 
- Játsszunk! 
- Mit lehet játszani vele, látod, ő nem akar veletek játszani, fél tőletek, talán vannak kicsinyei, várják, viszi nekik az ennivalót. Anyu azt mondta bogarakat, azzal táplálkozik. Az meg jó, mert az meg olyan haszontalan, meg undorító is, mindenre rászáll, utána meg az ennivalóra. 
Katinak hiába mondtam, érveltem, evés után hajtóvadászatot indított, minden áron gyíkot akart fogni. Én előtte egy lépéssel rohangáltam, nehogy meg tudja fogni. Hasznos volt a rohangálásom, mert nem láttunk többet. Kati nagyon mérges volt rám. Később már elgáncsolt, hogy a mérgét kiadja magából. Anyu figyelte a jelenetet. Mikor már többször ellökött, úgy, hogy még kettőt is bukfenceztem a fűben, nem hagyta szó nélkül: 
- Kati, most odamész a diófa alá, és harmincszor leírod: 
- Nem bántom a gyíkokat, Marikát nem lökdösöm! 
Nna, még csak most lett igazán dühös. Egész délután betartott neki, mert Anyu többször ránézett, és amikor macskakaparással írt kiradíroztatta vele. Este, mikor hazamentünk, nem beszélt velem, én próbáltam vele játszani, de elutasított. Azt mondta: 
- Mit mondanak holnap a gyerekek, hogy nem fogtam gyíkot ...

 Hüllők és bogarak

A mandulafák után a barackfák is virágba borultak. Reggel mikor kiértünk a szőlőbe, még hideg volt, csak a madarak csivitelése, trillázása hallatszott. Később, ahogy egyre melegebben sütött a nap, úgy lett egyre nagyobb zsongás a fák közelében. Amíg hideg volt, nem volt jó a fa alatt nézelődni, még nem is volt mit nézni. Jobbnak láttam, ha a kapámat fényesítem. Anyu úgy kapálta az ő sorát, hogy az én soromnál kevés föld maradjon. De nagyon kellett vigyázni a szőlőtőkékre, kapával óvatosan körbe tisztogatni, a kapa fokával nem szabad volt hozzá érni a rügyekhez, nehogy leverődjön. Anyu mutatta, ha olyan gubancosak voltak a vesszők, kézzel kellett kiszedni a földet. Ilyen munka csak a fiatal ültetvényeknél fordult elő. Na, most pont egy ilyen szőlőt kapáltunk. Nekem nagyon tetszett kézzel kikotorászni a földet, ott mindig lapult valami kis bogár, vagy giliszta. Sajnálkozva beszéltem hozzájuk. 
- Ne haragudj rám, hogy megzavartam téli álmod. Ébredezz, tavasz van! Hallgasd a méhecskéket, a dongókat. Ott repdesnek egyik virágról a másikra, ti meg csak szunyókáltok! Ha nem jövök, átalusszátok ezeket a csodálatos napokat. Minden ébredezik. Aztán amikor a kis bogarak nem kezdtek el ébredezni, kivittem őket a sor végére. Féltem, ha újra betemetem őket földdel, vissza alusznak. Anyu néha megállt, hallgatta a beszédemet. 
- Marikám, kislányom nem kell félteni őket, ha már elég meleg lesz a föld, felébrednek ők is. A föld nem minden teremtménye ébredezik ugyanabban az időben. Meg kell nekik várni, hogy elég meleg legyen a testhőmérsékletük. A gyíkok is azért fekszenek ki a napra. A kígyók meg majd Szentgyörgy nap tájékán jönnek elő a téli alvóhelyükről. Akkor is csak mikor már jó meleg a föld. Azért is mondják rájuk hogy, hüllők. 
- Akkor a bogarak is hüllők? 
- Nem dehogy is. Azok bogarak. 
- Akkor miért nem ébredeznek? 
- Majd most már ébredezni fognak. 
Kezembe vettem egy kis szürke bogarat, gyengéden tartottam a markomban, alig telt el pár perc, elkezdte kaparászni a tenyerem, Olyan jó érzés volt. Szaladtam, mutattam Anyunak: 
- Most én keltettem életre a kezem melegével? 
- Igen, most már ez a kis bogár is tudja, hogy tavasz van. 
Anyu pont egy varangyot kapált ki. 
- Idenézz Marika! Ő is téli álmot alszik. Vissza is temetem, mert még korai neki az ébredés! 
- De miért korai? 
- Azért korai, mert még azok az élőlények, amikkel jól lakna, még alszanak. Szegény varangy éhen halna. A természetben az állatok növények mind maguktól tudják, mikor kell ébredezni. 
Aztán ahogy így kezdett egyre melegebb lenni, a mandulafák felől megérkezett a fülünknek nagyon kedves muzsika. Ezrével jöttek a méhecskék. Voltak ágak, melyek egészen a földig leértek. Odaültem és figyeltem szorgos munkájukat. Egyre csak jöttek, először a fejükkel kémlelődtek a virág szirmok között. Aztán bele fészkelődtek, forogtak mozgolódtak, majd kijöttek, bele a következő virágba. Mikor már jó sok virágot meglátogattak, hátsó lábukra szép sárga bársony csizmácskát húztak fel. Csak jöttek, jöttek, szerettem volna velük szállni, megnézni hol laknak, mit csináljak. 
Csak egy kis darabon tudtam követni őket, magasra szálltak, elveszítettem őket szemelől. Vissza szaladtam, figyeltem az újonnan érkezőt. Nem volt még csizmája, kémlelődött a virág szirmok között, de hamar át szállt egy másik virágba, bele kukkantottam én is. Aztán a másikba is, csak kicsi különbség volt köztük. Az elsővel, amiből hamar kibújt ott a kis bibéknél már alig volt sárga, ott már nem volt virágpor. Látta, felesleges időpocsékolás bele bújni. Eltűnődtem, ezek a méhecskék milyen okosak. Elrepülnek sok-sok kilométert, és minden térkép iránytű nélkül tudják a hazafelé vezető utat. Most, hogy ilyen csendben voltam újra előmerészkedtek a gyíkok. Nagyon szerettem nézni őket. Ott feküdtek a napon mozdulatlanul, csak a nyakuknál mozgott a bőr, ahogy lélegeztek. Aggódtam, mert már magasan járt a nap, ilyenkor volt érkezése Katinak. Már messziről lehetett hallani a nagy zsivajt. 
- Ne engedd el! Fogd meg! 
Jaj szegény pára, gondoltam magamban, csak tudnál elmenekülni. Kezdtem zajt csapni, mire ide érnek tudjanak elrejtőzni az én kis jószágaim. Most is megállt a többi gyerek is. Magduska kendője össze volt kötve, nagy örömmel újságolta Anyunak: 
- Idenézzen szomszéd néni mit fogtam! 
Anyu hívott engem is. 
- Gyere Marikám, megnézzük mit fogott a Magduska! Anyu maga elé engedett, hogy jobban lássam. Így sem láttam semmit, kértem nyissa jobban ki a kendőt, alig hogy kicsit nagyobb nyílás lett, a pillangó is erre várt, máris kirepült a fogságból. Ha Magduska kicsit ügyesebb, meg is tudta volna fogni, de szerencsére a kendővel volt elfoglalva. Anyuval összekacsintottunk. Tudtuk mindketten miért. A pillangó először csak nehezen tudta a szárnyait mozgatni, hiába volt lazán a kendőben, mégis meggyűrődtek a szárnyai. Aztán a gyenge szellő is segített rajta, amit a szárnya nem tudott, azt a szellő pótolta. Szállt, szállt egyre messzebb, aztán kicsit visszakanyarodott mintha intett volna egyet a szárnyával " Köszönöm Marika ". A fiúk közben a présház körül csatangoltak, de szerencsére semmit nem tudtak a gyíkok életéről. Mert ha tudták volna, nem lettek volna ilyen nagy nesszel. Én ugyan szerettem volna fitogtatni a tudásom, de most nem lett volna jó dolog. Sőt még én is köztük futkároztam zajongtam, biztos elég zajosak legyenek, és a gyíkoknak legyen elég idejük búvóhelyet találni. Mikor látták, itt aztán semmit nem tudnak fogni odébb álltak. Kati szeretett volna velük tartani, de Anyu mondta: 
- Előbb ebédelünk, utána átöltözöl, és tanulni is kell. 
Nem vette jó néven, de a tegnapi napból tanult, jónak látta szót fogadni, 
Most is a présház teraszán ettünk egy leterített pokrócon. A kis katonák, ott sorakoztak a szalvétán. Anyu alig győzte csinálni őket. Én lopva figyeltem, ha véletlenül előmerészkedett egy gyík, köhintettem. Ebéd után Kati még mindig tartotta a haragot. Én szerettem volna elmondani neki a délelőtti varangyot, de féltem, ha elmondom, még utóbb azt is megkeresi és kiása. Inkább elmentem kapát fényesíteni ... 
VI/19. Kilátó 
Kati miután megcsinálta a házi feladatot, ott araszolgatott mellettünk. Anyu kérdezte tőle az egyszer egyet. Most már a négyszer egynél tartottak. Nehezen véste a fejébe. Addig nem mehetett játszani, amíg hiba nélkül el nem mondta. A földre rajzolta a vonalkákat azt adta össze, úgy jött ki neki az eredmény. 
- Katikám, kislányom ezt fejből kell tudni, a tanító néni előtt nem rakosgathatsz hantokat. Mondjuk együtt szépen, közben te azért, hogy biztos legyél a dolgodban most itt rakhatod a hantokat. Már én is fújtam kívülről, de Katinak nem akart megmaradni az emlékezetében. 
- Jól van kislányom, most elmehetsz játszani de később még egyszer átismételjük. 
Kati elment a présház mögé gyíkokat keresni, de szerencsére nem talált, tudták, hogy nem lehetnek szem előtt Láttam, fent voltak a présház tetején, ott lapultak a sindőkkel egybeolvadva. A mohos apró zuzmó pont olyan színű volt. Én is csak azért láttam meg, mert látszott a nyaka tájékán, ahogy lélegzik és mozog a bőr. Kati csak lent a földön keresete őket. Kis idő múlva jött hozta ő is a kapáját, mert irigykedett az én kapámra, sokkal fényesebb volt már, mint az övé. Anyu figyelmeztette: 
- Katim, itt nagyon finoman kell bánni a kapával, vigyázni kell a vesszőkre, nehogy leverd róluk a rügyet. Ha nem tudod kapával, kézzel szedd ki a földet. Egyszer csak nagy visongás örömkiáltás: 
- Megfogtam! Itt van a kezemben! 
Szaladok megnézni mit fogott meg. Szorongatta a kezében, aztán szerette volna meglesni, nyitotta a markát, a gyík meg erre a pillanatra várt, egyet harapott Kati ujjába és elmenekült, csak a farka vége maradt Kati kezében. Az ujját a szájához kapta, ugyancsak folyt belőle a vér. Mérgelődve szaladt a farkatlan gyík után, de az én szerencsémre a gyík sokkal fürgébb volt. Kati leült a sor végébe, aztán vizsgálattal a gyík farkát, majd mondta: 
- Nembaj, elviszem ezt az iskolába, megmutatom, hogy mégis csak megfogtam, de elszökött. 
Megsajnáltam Katit, biztos nagyon fontos neki, hogy elvigye az iskolába azt a gyíkot. Mondtam neki: 
- Ha megígéred, hogy nem bántjátok, nem kínozzátok, fogok én neked holnap. Hozunk egy cipős dobozt, csinálunk rá lyukakat, szedsz neki bogarakat, hogy ne éhezzen, elviszed az iskolába, utána ide visszahozod, és együtt elengedjük. Jó lesz így? 
Bólogatott, hogy igen. Nehezére esett, hogy a kisebb adja az ukászt. A gyíkharapás jó mély nyomot hagyott az ujján. Délután el is végeztük ennek a fiatal ültetvénynek a kapálását. Hazafelé menet a Fényesfogú János bácsi szőlejénél folytattuk a munkát. Az volt az egyik legkedvesebb helyünk. Ott volt a kidőlt diófa, a présház tető hátul egészen a földig ért. Aztán ott volt a közelben a kilátó torony is. Nagyon szerettem volna felmászni és onnét a magasból körbe nézni. Kati már pár éve egyszer felmászott, amikor elszökött Anyu mellől, de akkor nem volt ideje, hogy körbe nézzen. Anyu megígérte holnap mikor Kati megjön az iskolából, felmegyünk együtt. Este mikor lefeküdtünk Kati megszólalt. Akarok mondani valamit, de nem mondhatod el Anyunak. 
- Becs szó, hogy nem mondod el? 
- Persze, hogy becs szó! 
- Én már voltam a kilátó toronyban. Már többször felmásztunk a gyerekekkel, egyszer én nem is a létrán jöttem le, hanem a torony állványán. Azt mondták a gyerekek, hogy nem merek lejönni, én megmutattam nekik, hogy le tudok jönni. 
Utána a Misi is meg akarta csinálni, de nem mert lejönni. De ugye nem mondod el Anyunak! 
- Ha azt mondom  becs szó, akkor az becs szó! Milyen ott fenn? Nem féltél? 
- Jó ott fent. Lehet látni a dombóvári templom tornyát, még a pulait, attalait is. Aztán ha lenézel, aki lent van a földön olyan kicsinek látszik. Nem beszéltünk többet, egész este azon gondolkodtam, milyen bátor nővérem van énnekem. Álmomban fent voltam a toronyban és elindultam az állványon lefelé. Már fél úton voltam mikor elfogyott a bátorságom. Ott voltam, görcsösen kapaszkodtam, Kati jött megmenteni. Reggel egymásba kapaszkodva voltunk, mikor Anyu ébresztett bennünket ...

Lelepleződve

Katinak odasúgtam indulásnál. 
- Nagyon siess haza az iskolából, ne félj, nem mondom el. Megrángatta a kötényem, majd az úját a szájára tette, hogy maradjak csendben. A Fényesfogú János bácsi szőlőjéig együtt mentünk. Kati a gyerekekkel vidáman folytatta az útját. Anyuval mi bekanyarodtunk a szőlőhöz. A nyugati oldalba kapáltunk, mert az volt a sárgaföldes, homokos. Itt az út szélén agyagos föld volt, és az még nem száradt fel. Nagyon rá ragadt a kapára, mindig tisztogatni kellett. Lent volt a présház, és a kidőlt diófa is. Reggel még harmatos volt a törzse nem volt tanácsos felmászni. Könnyen lecsúszhattam volna. 
A mohos fatörzs a kezemen, ruhámon is, ronda fekete nyuszlókás maszatot hagyott. Inkább elmentem kapát fényesíteni. Ezek a tőkék már öregek voltak, nem kellett úgy vigyázni rájuk. Kézzel sem kellett kikotorászni a földet, sőt még a kapa fokával kicsit meg is lehetett ütögetni. A nap melegétől most is elkezdett füstölögni a föld. Olyan volt minha, egy óriás pipázna. Mire megéheztünk a tízóraihoz, már a méhecskék zsongása adta a fülünknek az oly kedves zenét. Anyu ilyenkor nekem is olyan zsíros kenyeret készített, mint amit a Kati vitt magával az iskolába. Anyu nem szokott megállni, a köténye sarka fel volt kötve, onnét dugdosott a szájába a kenyér hajából. Idelátszott a kilátó. Vágyakozva néztem. Nagy izgalomban voltam, vajon milyen lesz ott fent. Mikor megettem a zsíros kenyeret, ittam egy jót a korsóból, de azt oda kellett vinnem Anyuhoz, hogy emelje fel. Mikor tele volt, nem tudtam a számhoz felemelni. Anyu is ivott. Visszavittem a sor végére. Lementem a kidőlt diófához játszani. Felszaladtam a törzsön kapaszkodás nélkül. Eleivel csak pár lépésre tudtam felszaladni, elvesztettem az egyensúlyt és lehuppantam. Megint nekiszaladtam újra, meg újra. Szerettem volna, hogy a végéig felmenjek. A diófát valamikor rég egy vihar döntötte ki, de nem szakadt ki a földből a gyökere, tovább élt. A gyökerénél közel volt a földhöz, de a csúcsánál lehetett még öt méter magasan is. Alatta ágak voltak. Azt szerettem volna, ha én is tudok valami veszélyes dolgot mutatni a Katinak. Irigykedve gondoltam vissza arra, amit mesélt. Sokáig szaladgáltam, úgy elment az idő, hallani véltem a gyerekek zsivaját. Kiszaladtam eléjük az útra, egészen a kilátóig. Épp azon tanakodtak ma is felmásznak. Kati kérlelte őket. 
- Jaj, ma ne! Anyu nem tudja, hogy én már többször is jártam fenn. Kérlek benneteket, majd máskor, mikor Anyuék messze lesznek innen. 
Kicsit nehezen, de tovább álltak a gyerekek. Kati ledobta a táskáját, odaszaladt Anyuhoz, hogy akkor menjünk fel a kilátóba. 
- Jaj, de sürgős te lány! Előbb eszünk, majd utána. 
- Ott fent is tudunk enni, van ott pad is! Mondta Kati. 
De mikor kimondta már tudta, hogy elszólta magát, gyorsan hozzáfűzte, mondták a gyerekek. 
- Mondták a gyerekek? - Kérdezte Anyu, a gyerekeket kihangsúlyozva. 
- Igen, a Gábor, a Misi, és a Laci mondta, közbe elpirult az arca. 
- Tudjátok mit, akkor felvisszük az ebédet és ott eszünk. 
Alig vártam már, végre én is felmehessek. Anyu összekötötte a pakkot, és felvette a hátára, kezei így szabadon maradtak. Katinak kellett elöl menni, utána én, és szorosan mögöttem Anyu. 
Ahogy egyre feljebb értünk, le sem mertem nézni. Kati olyan bátran lépkedett, le sem tagadhatta, hogy nem először van itt. Felért, visszafordult, engem is segített fellépni, aztán megint elfelejtkezett magáról. 
- Itt vigyázni kell, mert mozog egy padló. ....Mondták a fiúk! 
Majd kicsit megszorította a karomat, és rám nézett szigorúan. Anyu is fellépett. Kezemet szorosan fogta, és Katit is terelte beljebb. Körben a korlát olyan magas volt, én nem láttam szinte semmit, a deszka résein próbáltam kilesni. Kati kicsit magasabb volt nálam, de ő is csak úgy látott ki rendesen, ha felállt a karzat deszkára. Anyu majd halálra rémült mikor látta felkapaszkodni. 
- Azonnal gyere le onnét, vagy rögtön vége a kilátó nézegelődésből! 
Kati leugrott gyorsan. Anyu engem felvett a karjába Mikor megláttam az egész tájat magam előtt, nagyon elámultam, de Anyu is. Így nézegelődtünk körbe-körbe. 
- Anyu, az milyen torony ott? 
Anyu próbált tájékozódni, de Kati a minden lében kanál, most is elszólta magát. 
- Az az attalai templom, ott, az meg a pulai. Ha erre néztek, az ott meg a dombóvári. 
Nagy lelkesedéssel sorolta, ami a szemünk elé tárult. Anyu szigorúan nézett, és csak bólogatott a hallottakon. 
- Katikám, te talán azt is tudod hány létrafok vezet ide fel? Ugye azt is elmondták már a fiúk! 
- Nem, azt nem számoltam meg... most - fűzte hozzá. 
- Na, gyertek együnk akkor. Leterítette a pokrócot, és kezdte rakni a szalvétára a kiskatonákat. 
- A fenébe, akartam még felhozni egy kis örökös hagymát, hát nem elfelejtettem! 
- Majd én lemegyek érte! - vállalkozott Kati rögtön. 
- Nem engedhetlek le egyedül! Fogta is már Kati karját Anyu, mert indult volna le. 
- Le tudok én menni! – Na, ekkor Anyu már végleg rájött, Kati itt már sokszor járt. Hiába tagadja. Hagyma nélkül szótlanul ettük az ebédet. Mindenki tudta már, hogy itt hamarosan nagy titkok lesznek lelepleződve. Én magamban azon gondolkodtam, remélem, nem arra gondol Kati, elárultam! Ő saját maga árulta el a nagy buzgóságával, ha nem mondja - mozog egy padló, az attalai, pulai templom - de buta volt, ezzel elárulta magát. Mindent megettünk, a morzsákat lesöpörtük a deszkanyíláson, jó lesz majd, ha a hangyák rátalálnak. Kértem Anyut még egyszer vegyen fel. Körbe akartam újra nézni. Innét fentről olyan pici volt minden, de nagyon jó volt, szinte óriásnak képzeltem magam. Megszomjaztunk, le kellett menni, mert a vizeskorsónk lent maradt. Az idő is eljárt. Lefelé Anyu ment előbb, utána én, és utoljára Kati. Bandukoltunk vissza a munkához, Anyu várta, hogy Kati elmondja magától, amit eddig titokban tartott, de hiába várt. Nem szólt egy szót sem, elkezdett kapálni. Én is hoztam a kapám, csak Kati maradt a diófán a füzeteibe merülve, mintha olyan sok házi feladata lenne. Anyu egész délután szótlan volt. Hiába kezdtem el beszélni a kilátót, a méheket, a gyíkokat. Csak kis rövid válaszokkal lezárta a beszélgetést, nem úgy, mint máskor. Akármiről beszéltünk, a végén mindig elkalandozott valamerre a téma. Kati végzett a leckével, hívott, menjünk játszani. Valahogy nem volt kedvem ...

Hétördög

Már sötétedett mikor haza indultunk, Anyu nagyon szótlan volt. Máskor menet közben megbeszéltük mi legyen a vacsora. Kinek mi lesz a feladata. Most mindenki csendben volt. Mikor haza értünk, én mentem a favágítóra száralékért. Máskor is az én feladatom volt. Kati várta mit kell neki bekészíteni a vacsorához, de Anyu fogta a kis karkosarat, és ment a pincébe. Mikor magunk maradtunk mondtam neki. 
- Kati, én nem mondtam el Anyunak, a becs szavamat adtam. Te árultad el magad. 
- Igen, most már tudom. Búslakodott, de mit csináljak most. Hiába tagadom, úgy sem hinné el Anyu. 
- Az lesz a legjobb, ha mindent elmondasz, látod milyen csalódott, bízott benned, te meg eljátszottad a bizalmat. 
- Mindent elmondani, azt is, hogy nem a létrán jöttem le! 
- Ha azt most nem is mondod el, a többit el kell mondani. 
Anyu akkor lépett be. 
- Milyen többit? Mi van még, amit nem tudok? 
Mondta most már ingerülten. 
- Na, hadd halljam! Vártam egész délután. 
Katikám, kislányom mindig csak rettegésben kell lennem, aggódni minden nap, nem lesz még elég? 
Miért nem mondtad el? 
Kati nem szólt egy szót sem. A sparheltből kiszökő fények könnycseppet világítottak meg az arcán. 
Anyu meg folytatta. 
- Soha nem kaptál ki. Még akkor sem mikor megérdemelted volna. Engem sem vert meg édesapám soha. Én is megfogadtam, hogy nem bántalak benneteket. A jó szó, sokkal többet ér. De mondd meg Katikám, neked nem lehet elégszer elmondani, ezek a dolgok veszélyesek. Nem lehetek a nyomodban mindig. Mondd meg nékem, mit érdemelsz ezért a tettért? Te mondd meg nekem! 
Csend volt, Katinak most már folyt le az arcán a könny. Szipogva mondta: 
- Féltem, hogy megver! 
- Mondd meg! Mikor vertelek meg, vagy édesapád mikor emelte rád a kezét? Pedig nagyon sokszor bizony közel voltál hozzá, de inkább magamat emésztettem. Magamat okoltam. Biztos nem figyelek rád eléggé! Biztos féltékeny vagy a Marikára, Őt nem kell folyton egrecérozni! Miért csinálsz mindig olyat, amit pont nem szabad. 
- Kati most már nem sírt. A kezével a hajfonatát piszkálta, aztán mondta: 
- Tudtam, hogy nem szabad, de a többiek mind felmentek. Nem akartam, hogy engem dedósnak csúfoljanak, inkább velük tartottam. 
Anyu meggyújtotta a lámpát, most látszott csak Kati könnyeitől maszatos arca. Az orra alá bajusz rajzolódott, Anyu oda tartotta neki a tükröt. 
- Nézd meg, ki van ott a tükörben? 
Kati belenéz a tükörbe elnevette magát. Kidugta magára a nyelvét, aztán mondja: 
- Anyu! Itt a tükörben egy "hétördög" bújkál! 
Megtört a jég, elnevette magát Anyu is. Most már én is mertem nevetni, majd lökdöstem Katit. 
- El kell mondanod azt is! 
- Mi van még, hát ne őrjítsetek meg tisztára, nem volt ennyi elég. 
Kati nem akarta mondani, nekem mondta, hogy mondjam el. Anyu leült az ágy szélére. A keze közé temette az arcát. Aztán csak fohászkodott: 
- Jaj, te teremtőm! Mit kell még kibírnom? 
Belekezdtem: 
- Mikor a gyerekekkel felmentek a kilátóba, Kati nem a létrán jött le, hanem az állványzaton mászott le, gyorsan még hozzá mondtam: 
- A Misi is megpróbálta, de neki nem sikerült. 
Anyu idegességében fel alá járt a konyhába. Kati megfogta a kezét, és kérte adjon neki pofont. 
Anyu megállt, lerakta a kezét, aztán mondta: 
- Megérdemelnéd, nagyon is megérdemelnéd! De nem bántalak, legyen előtted, mikor valami rosszat akarsz csinálni, hogy ha nem javítasz a magaviseleteden, előbb utóbb kihúzod a gyufát. Közben a tűz leégett fogtam a kosarat, indultam száralékért, Kati kivette a kezemből: 
- Majd hozok én be! 
Szaladt a kosarat maga előtt rugdalva ...

Vallomás

Sokáig vártunk, mire beért a kosár fa. Válogatva volt belerakva a kosárba. 
Mikor Anyu mondta, hozz be egy kis száralékot, nem szoktam válogatni, csak úgy bele markolok az ág-bogba, aztán beleszórom, minek rakosgatni. 
Ott benn Anyu csak leemeli a sparhelt karikákat, és bele önti, mikor üres a kosár, szaladok másikért. Tudom Kati most miért rakta ilyen szépen, nem akarta látni Anyu intő tekintetét. Talán szeretett volna magában lenni, talán elgondolkodott Anyu szavain. Csendben készült a vacsora. Paprikáskrumpli, kis kolbász darabkákkal. Csalamádé savanyúság volt épp megbontva. A tálba én raktam ki. Közben kicsipegettem belőle a hagyma darabokat. 
Anyu látta, de most nem szólt érte. Máskor mindig mondta: 
- Marika! Tudod, hogy nem illik belenyúlni kézzel! Tegyél ki magadnak kis tányérba, ha nem tudod kivárni a vacsorát. 
Kati elővette a könyveit, lapozgatta, pedig már délután tanult. Máskor nem szokott ilyet csinálni. Kész lett a vacsora, mindenki szó nélkül evett. Utána Kati öntött melegvizet a mosogató vájdlingba, és elmosogatott. Máskor nem csinált ilyet sem. Sokszor kellett mondani neki mire megmozdult. Anyu előkészítette a holnapi ruháinkat. Mi megmosakodtunk, pizsamába öltözve odaültünk az ágyra, hátha elkezd mesélni, de Anyu elővette a varrnivalóját és elkezdett varrni. Nem mesélt. A tűzre már nem kellett rakni, mert egyre melegebbek kezdtek lenni az éjszakák. Csend volt, hallatszott a légzésünk is. 
A csendet a mozdony füttye szakította meg. Anyu felkapta az összegyűrt újság papírt, gyufát és úgy mezítláb szaladt ki a ház elé. Mi is szaladtunk utána. Meggyújtotta és lóbálta a levegőbe. Hamarosan jött a visszajelzés, a három rövid fütty. 
- Kislányok! Papucs nélkül, gyorsan befele! 
Kati befutott hozta az enyémet is meg Anyuét is. Hozott egy pokrócot is, mert ilyenkor kicsit el szoktunk üldögélni a fűben, betakaróztunk, és vártunk. Lent a berekben rázendítettek a békák. A tücsök is elővette a hegedűjét. Az égen ezernyi apró lámpát gyújtottak meg. Aztán mi csak még jobban odakuporodtunk Anyunak a közelébe. 
- Sokszor elmondtam már. Minket édesapám nem vert el sohasem. De édesapátok bizony nagyon sokszor kikapott. Bármit csinált, soha semmi nem volt jó a mostohájának. Később már úgy volt vele, "miért legyek jó, ha így is, úgy is megvernek". De ti nem így vagytok nevelve. Az igazságot mindig el kell mondani. Előbb utóbb úgyis kiderül, és sokkal jobb, ha előbb megtudom. Meg tudlak védeni benneteket a nagyobb bajtól. Van még valami, amit nem tudok? 
Csend volt, én nem csináltam semmi rosszat, de azt nem tudtam Katinak van-e még más eltitkolni valója. Kati is csak hallgatott. Egy kis csend után Anyu karjaiba feküdtünk és néztük a csillagokat. Közben feljött a hold is. Már majdnem elaludtunk, mikor meghallottuk a bicikli zörgését. Szaladtunk Apu elé le a dombon. 
- Lányok, ilyenkor már rég aludni kellene! 
Mi belecsimpaszkodtunk a karjában, felemelt magához, borostás állával jól megcirógatta az arcunkat, aztán felültetett bennünket a biciklire. A vacsorát mi már rég megettük, de ott ültünk az asztalnál és csak tátogattunk, mint a kis verebek. Hol az én számba, hol a Katiéba érkezett egy-egy falat. 
- Hagyjátok édesapátokat, hadd egyen! 
- Nem baj, ne szólj rájuk, tudod, hogy szeretem, mikor itt vannak körülöttem. Na, meséljetek! Mi újság van? Kati van-e egy jó kis jegy az egyszer négyért? Olyan szépen elmondtad itthon, ott is el tudtad mondani. 
- Nem én feleltem! - Mondta Kati egyhangúan. 
- Jelentkezz, akkor majd feleltetnek! 
- Nem akarok én felelni. 
Ne csacsiskodj! Látod én nagyon keveset jártam iskolába, aztán nézd meg milyen a kezem. Ez a fekete szénpor akkor sem jön le róla, ha órákig mosom. Aztán ott fagyoskodok télen a mozdonyon, nyáron meg majd megsülök olyan meleg van. Tanulj kislányom, ne ilyen keservesen kelljen megkeresni a kenyeret, mint nekem. 
Kati csak hallgatott, nem szólt semmit. 
Apu észrevette, hogy máskor többet szokott beszélni. Meg is kérdezte: 
- Mi történt, hogy ilyen búvalbélelt vagy? 
Erre sem mondott semmit. Anyu kezdett bele: 
- Tudod hol ebédeltünk ma? 
- Hát honnét tudnám? Talán a fa tetején? - mondta Apu tréfásan. 
- Majdnem eltaláltad, a kilátó tetején. Kati kicsit többet tud mesélni róla, kérdezd meg tőle! 
- Katikám, mondd, mit tudsz te akkor arról a kilátóról? 
- Hát én már sokszor voltam ott fent, mikor jövünk haza az iskolából, néha felmegyünk. Olyan jó ott fent elnézegelődni. Aztán azt mondták a fiúk, hogy nem merek lemenni az állványán, hát megmutattam nekik. Bizony én nem félek, és ott jöttem le. De már megígértem Anyunak hogy többet nem ott mászok le. 
Apu szóhoz sem jutott, azt se tudta mit mondjon. Ez még neki is sok volt, ezt már nem lehetett elintézni a "ne félj te, amíg engem látsz " mondásával. 
-Te jó ég, tudod te, hogy milyen veszélyes volt ott lejönni? Aztán legalább elnáspángolt Anyu? Mert ezért bizony kijárt volna. Ej, ha tudnád hányszor megvertek engem ettől sokkal kisebb csínytevésért. 
- Igen, elmesélte Anyu, most este mikor vártuk, hogy haza érjen. Meg is ígértem, többet nem csinálok ilyen rosszaságot. 
Közben a paprikáskrumplis lábast ki is törölgettük a kenyér csücskével. Későre járt, ágyba bújtunk. Még sokáig hallottuk, hogy Anyuék beszélgetnek. 
Kati nagyokat sóhajtozott, aztán azt mondta: 
- Az Annuska mesélte, hogy az ő szülei is rájöttek a kilátó felmászására, és nagyon kikapott otthon, ezért nem akarta elmondani ...

Elszegődtünk a TSZ-be

Kati magaviselete sokat javult. Az osztályzatain is meglátszott, hogy mostanában odafigyelt kicsit. Anyu nap, mint nap megdicsérte. A szőlőkapálás még javában tartott, mikor Pulából jött az agronómus, megalakult a termelőszövetkezet. Agitálta Anyut, hogy lépjen be. 
- Nem tudok én belépni Bélám, mit csinálnék a gyerekeimmel? 
- Van Pulában óvoda, iskola is, el lesznek ott a gyerekek. 
- Nem hagyom én semmilyen óvodában, iskolában egész napra az én drága kincseimet. 
- Lehet bedolgozó is, ha nem akar tag lenni. Elvállal egy bizonyos terület, répát, kukoricát, művelésre, megkapja érte a munkaegységet. Elvégzi az összes munkát vele. A járandóságát kérheti pénzben, és terményben is. 
- Lássa, ezt már el tudnám vállalni. Megjön a Józsim, megbeszélem vele, holnap bemegyek a téesz irodába megbeszélni a teendőket. 
- Jól van Margitom, várjuk akkor. Isten áldja! 
- Isten vele! 
Anyu nagy gondban volt, mit tegyen. A szőlő nem adott egész évre munkát. A szobába kellene venni bútort, nőnek ezek a lányok. Nem lehet a ruhájuk örökké a szegre akasztva. Jaj, teremtőm, mit tegyek? Ha elvállalom, véghez tudom vinni. 
Este megjött Apu. A vacsora után ágyba kellett bújni. Még ott kint világos volt, nehéz volt takarodót fújni. A paplan alatt susmorogtunk. SZ.K- tunk. Már gondolatainkban nagy lányok voltunk, Pestre utaztunk a divatos ruhát megvenni. Az utazást és vásárlást annyira át tudtuk élni, mintha valóban ott lettünk volna. Anyuék is susmorogtak, csak egy-egy szófoszlányt kaptunk el. Anyu minket emlegetett. 
Apu sok segítséget nem adott a választásban. 
- Rádhagyom a döntést, te érzed mire vagy képes. 
Reggel Katit útnak bocsátotta, mi nem mentünk kapálni. A szép ruhámat készítette, oda és ő is ünneplőbe öltözött. 
- Gyere kislányom, elszegődünk Pulába, a téeszbe. 
Nem sokat értettem ebből, de boldogan ültem fel a biciklire. A téesz iroda a téren volt. Ismerős emberek ültek az asztalok mellett. Az egyik bácsi a Fényesfogú János bácsi volt, a másikat is ismertem, az ő szőlőjét is kapáltuk. A szememet még mindig emlegették, ott bújtam Anyu mögött, hogy kevésbé lássák. Volt ott egy néni is. Találkoztam már vele is, de a nevét nem tudtam. Anyu leült az egyik asztal mellé, és nagy beszédben volt. A néni kérte üljek oda hozzá, ceruzát, papírt adott, hogy ne unatkozzak. Mindenféle kacskaringókat rajzoltam, mikor megkérdezte mit rajzoltam, mondtam neki, hogy szőlősorok, aztán voltak ott gyíkot pillangók, de azokat csak én láttam. A néni nagyon kereste, de hiába nézte, nem látta. Anyu befejezte az ügye intézését. Az ajtóig kísértek bennünket. A rajzomat otthagytam a néninek, és mondtam neki, hogy a pillangókat, gyíkokat csak csukott szemmel látja! 
Kicsit meghuzigálta a copfomat, nem fájt, de nem vettem jó néven. Nem iába mondta Anyu, hogy akik ott az irodákba ülnek, sokkal szegényebbek nálunk. Még képzeletük sincsen. Hazafelé úgy tolta a biciklit, nem ült fel. Én mellette szaladgáltam. Nagyon hiányzott már a rét. Mióta elkezdődött a szőlőkapálás, nem jártunk erre. A rét tele volt sok színes virággal, megannyi szöcske, tücsök ugrándozott virágról, virágra. A méhecskék is keresték a finom virágport. Csodálatos pillangók kergetőztek. Szerettem volna kicsit játszani. Kérleltem Anyut maradjunk ott kicsit. Letámasztotta a biciklit a fűzfák mellé. Leült ő is a fűbe. Nagy csokor margarétát vittem, az ölébe borítottam, és kértem tanítson meg koszorút fonni. Mindegyőnknek lett margarétakoszorú a hajába. Így állítottunk haza. Apu örömében felkapott bennünket, és végig táncolta velünk az udvart. Ebédre csirkét vágott, a korai kelésből már jó kis bögyös jércék voltak. A száralékról most is én gondoskodtam. Mire Kati hazaért az iskolából, már kész is volt a paprikáscsirke nokedlival. Kati elcsodálkozott. 
- Hétköznap van, és mégis ünnepi ebédet eszünk? 
- Ünneplünk Kati! Elszegődtünk a pulai téeszbe. 
Kati sem értett sokat ebből, engem kérdezett, de én sem tudtam mondani mást, csak az irodába a nénit aki nem látta a pillangókat gyíkokat a rajzomon ...

Kiskutya

A szőlőkapálásnak vége volt, mikor jött szólni a Béla bácsi: 
- Margitom, holnap mérjük ki a cukorrépa földet. Mekkora területet szeretne kérni? 
- Úgy gondoltam, talán kétezernégyszáz négyszögöl. Aztán majd meglátom, miképpen tudok boldogulni vele. Jövőre vállalhatok talán többet is. 
- Kukoricából mennyit méressek ki? 
- Abból lehet több, három hold. 
- Aztán arra gondoltunk a téesz elnökkel, itt van a hegyen az sok darab zárt kert amit beadtak a tagok, búzával, árpával van elvetve, olyan kicsi földek, traktorral nem lehet ott forgolódni, magá-é lehet az is ha elvállalja. 
- Jól gondolták! Legalább nem kell messzire mennem a kislányokkal. 
- Megegyeztünk akkor Margitom? 
- Megegyeztünk Bélám. 
- A répaföld ott van a Mejéken, magáé lesz az első darab. A kukoricaföld ott van a Buger-kútnál. 
Ott is a magáé lesz az első darab. A cövekre rá lesz írva a neve. Holnap kezdheti a sarabolást. 
- Rendben van Bélám, megkezdem holnap. 
- Isten áldja. 
- Isten vele. 
Anyu nagyot sóhajtott mikor elment az agronómus. Ura leszek majd a sok munkának. Nem vállaltam túl sokat. Bírom majd? 
Aztán csak biztogatta magát, kibírod Margit, ki kell bírni. Elkészítette a sarabolót. Mi a Katival nyahorogtunk, mert nékünk még nem volt. Anyu mondta, holnap bemegyünk a bognárhoz és csináltat nékünk is. Reggel korán ébredtünk, Katit iskolába indította és meghagyta neki: 
- Katikám, kislányom, amikor vége az iskolának, arra Pula felé indulj útnak, majd mi jövünk veled szembe. Nem elcsatmarogni semerre sem. Szépen jössz az úton. Megértetted? 
Kati buzgón bólogatott. 
- Ne csak bólogass, akarom hallani, mit kell csinálnod? 
Kati csak annyit jegyzett meg, hogy az állomásra menni. Akkor Anyu még egyszer a szájába rágta. Sőt le is írta neki. Anyuval mi biciklivel indulunk útnak. Felülni nem tudott, de az is nagy segítség volt, mindent felrakott és én is felültem a csomagtartóra. Megálltunk a János bácsinál, akivel a sarabolót csináltatta. Megkérte, ha lehet, már estére bejönne érte, János bácsi megígérte, hogy kész lesz. A Mejék az orszagút mellett volt, ahogy Dombóvárra kellett menni. Egyik oldalon vége volt a házaknak, ott kezdődött a répaföld. Szerencsére innen kezdték kimérni, mi voltunk az elsők. A cövekre rá volt írva: "Kapinyáné… kétezernégyszáz négyszögöl. Huszonnégy sor " 
Aztán következett a templom sorban a vasút közelében lakó Lutorné, neki is huszonnégy sor. Ő sem volt tag, csak bedolgozó, mint Anyu. Lepakoltunk a sor végére. A biciklit az árokpartba döntötte, a levetett ruháinkat a kerekre rakta, ne süsse a nap a gumikat. Anyu vidáman vágta bele a földbe a sarabolóját. 
- Na, akkor a Jézus szent nevében megkezdjük a munkát a téeszcsében. Én ott nézegelődtem mellette. Rövid kis előkkel haladt előre. A föld nagyon jó porhanyós volt, könnyen haladt. Már délelőtt kétszer is előrébb pakolunk. Elharangozták a delet, felültünk a biciklire és elindultunk a Kati elé. Anyu úgy számolta, a híd körül találkozunk vele. De mikor a hídhoz értünk, még nem volt látható. Már elértünk a Vakedli sarokig, mikor a felső utcán megláttuk, hogy egy kiskutyát csalogat. Együtt jött a többi gyerekkel, a kutyus ott szaladgált közöttük. 
- Anyu, idenézzen! Milyen aranyos kiskutya. Velem akar jönni! 
- Katikám nem kell nekünk ez a kutya. Gyere, tudod mit mondtam tegnap! Még fel is írtam. 
- De énnekem kell ez a kutya, vigyük haza! 
- Kislányom ez a kutya valakié, elcsatangolt, már biztos várják otthon, hagyjad elmenni. 
- Kati duzzogva ült fel a biciklire, Anyu próbálta megértetni vele, biztos várják valahol azt a kutyát. Még kint a mezőn is csak azt emlegette. Ebédelni sem volt kedve. Délután már egészen a domb tetejére felért Anyu a sarabolással. Lehetett látni a sor végét. Most már bánkódott Anyu, vállalhatott volna többet is. Hazafelé bementünk a sarabolóért. János bácsi most sem kért semmit, azt mondta majd levonja a szőlőkapálásért járó összegből. Most is örömmel, büszkén vittük a sarabolónkat a vállunkon. Nem ültünk fel a biciklire, Anyu is úgy tolta. Kati egész úton a kutyát emlegette, sajnálkozott, hogy nincs ott a Vakedli saroknál. Haza értünk, Apu már otthon volt. Jött elénk az úton, mellette a kutya szaladgált. Kati ledobta a sarabolót, szaladt a kutya felé. A kutya is megismerte szaglászta nyalogatta a kezét. Anyu csak a fejét rázta, aztán nekem mondta halkan, azt hittem megszabadultunk tőle. Apu nagy örömmel újságolta. 
- Hozzám szegődött, elhoztam. Vigyáz majd a házra. 
- Nem kellett volna elhoznod Józsim, nem kell nekünk kutya. 
- Miért ne? Látod Kati is mennyire örül neki. Majd el lesz itt, télre csinálok neki egy kis kutyaólat. 
- Józsim, nem ismerjük, most barátságos, de bármikor megharaphatja a lányokat. 
- Ne félj, nem harapja meg őket. Itt vagyok én. Aztán tudod! Nem kell félned, amíg engem látsz!

Vérengzés

Kati nagyon örült a kutyának. Én és Anyu nem akartuk, én féltem tőle, igaz csak nyalogatta a kezem, de ki nem állhattam a szagát. Folyton kezet mostam, ha hozzám ért. Katit is egrecéroztam: 
- Kutyáztál! Mosd meg a kezed! 
De Kati rá sem hederített. Anyu este adott neki enni, aztán rakott le a pitarba egy régi szőnyeget. Egész éjjel ugatott. Persze Aput és Katit nem zavarta. Másnap újra sarabolni mentünk, Kati szerette volna, ha a kutya elkíséri az iskolába. Anyu mondta neki az nem jó ötlet. De a gyerekeket azért lehívta nézzék meg. Úgy eljátszottak, már szaladni kellett nekik, különben elkésnek. Apu szolgálatba ment. Anyuval mi a répaföldre. Nem is várta meg a delet, már indultunk a Katiért az iskolába, nehogy hazafelé a dombokon keresztül induljon el. Jó is, hogy mentünk, mert már arra felé vette az irányt. Így hogy nem volt nálunk a saraboló, még fel is tudott ülni Anyu. Pár perc alatt kiértünk a répa földre. Ebéd után már mi is tudtunk sarabolni, nagyon könnyen ment a jó puha porhanyós földben. Anyu kérdezte az egyszer ötöt a Katitól. Mikor már az ötször ötöt kérdezte megállt és megint a hantokkal próbálta kiszámolni az eredményt. Már nagyon unta a gyakorlást. A kutyáról szeretett volna beszélgetni. Anyu hagyta is kicsit, gondolta talán utána jobban fog az esze. Kati szeretett volna valami nevet adni a kutyának. De olyan különlegeset, ami nem olyan egyszerű, mint a Bodri. Találgatjuk, mi is lenne jó. Szóba jött minden, Csibész, Vacak, aztán Anyunak eszébe jutott. Nemrég hallotta egyik este a rádióban. Kilőttek az űrbe egy kutyát és annak Lajka volt a neve. Katinak is tetszett, mindjárt nagyobb kedve volt a tanuláshoz. A nap már nagyon alacsonyan járt, nem sok volt vissza, szerettük volna elvégezni. Bizony mire befejeztük már kezdett sötétedni. Most hogy három sarabolót, a Kati táskáját, az elemózsiásszatyrot is vinni kellett, nem tudott felülni Anyu a biciklire. Hazafelé boldogan futkároztunk, hol előre szaladtunk egy pillangó után, hol lemaradtunk mert egy szarvasbogár a hátára volt fordulva, és vártuk sikerül-e neki vissza fordulni. Mikor láttuk, hogy nem tud, segítettünk rajta. Kati már a domb aljába elkezdte kiabálni a kutya nevét: 
- Lajka! Lajka! Gyere kiskutyám! 
Anyu mondta neki, nem tudja még, hogy az a neve. Szaladt fel a dombon, hogy ő lássa meg először. Mikor felértünk, látjuk Kati ott áll az ajtó előtt ledermedve: 
- Mi van kislányom, mi történt? 
Kati meg sem tud szólalni. Csak mutat az ajtó elé! 
Odaértünk, Anyu a kezébe temette a fejét, és elkezdett sírni. 
- Egek Ura! Mondtam én, hogy nem kell nekünk kutya! Ez a bestia mit tett! Mi lesz velünk! Ezért dolgoztunk ennyit, hogy ez az átkozott bestia így tönkre tegyen bennünket! 
Odaértem én is, Anyut látva a nagy fájdalmában, én is sírni kezdtem. Az ajtó előtt vérben úszva ott voltak a baromfiak, mind kiterítve. Egy hatalmas halomban. A kutya ott állt mellettük nagy diadalmasan. Mintha arra várna, hogy most babérkoszorú kerül a fejére. Anyu egyre csak jajveszékelt, én odabújtam hozzá, féltem még nekünk is bajunk eshet. Jó sok idő elmúlt mire felfogtuk mi történt. Anyu letámasztotta a biciklit, és elkezdte arrébb rakni a sok legyilkolt baromfit. Minden egyesnél, megállt, és még így vérbenúszva is felismerte, sírásba csukló hangon búcsúzott el tőlük. 
- Drága kis babos, mit csinált veled ez az átkozott dög! Miért nem menekültetek el? Te kis drága kopasznyakúm, sokat szenvedtél mire kinyúvasztott ez a bestia? Drága kis búboskám, nem jössz többet utánam mikor viszem a disznók moslékát, nem ugrasz fel a vödörre, hogy kilopd az ázott kenyeret a tetejéről. Mindegyiktől elbúcsúzott. Kint ültünk a diófa alatt. Közben a kutya látta, hogy babérkoszorúra hiába vár, elsomfordált onnét. Kati nem ment utána. Anyu kinyitotta az ajtót, lámpát gyújtott, lemosta a vért a kezéről, leült az ágy szélére. Mi is oda ültünk melléje. Átfogott bennünket, aztán mondta oda az egész évi megélhetésünk. Eddig volt mihez nyúlni, néha hétköznap is vághattam egy-egy jércét, a tyúkok elláttak bennünket friss tojással, még eladásra is került néha. Most bizony nehéz idők jönnek. Ez a bestia elbánt velünk. Éreztem én, hogy nem kell. De te meg édesapád olyan meggondolatlanok vagytok mindig kislányom. Nem gyerekjáték az ilyen. Kati nagyokat sóhajtott, aztán végre megszólalt: 
- Nem tudtam, hogy ezt csinálja. 
- Hát honnét is tudhattad volna. Hallgatni kellett volna rám, mikor mondtam! Nem kell ez nekünk! 
Itt a kanna, menj le a Juliska nénihez tejért. Nincs erőm vacsorát főzni. Anyu fogta az ásót, és elment arra hátra a ganyédomb mögött ásni kezdett. Előrehozta a sarogját, háromszor megpakolta, ő fogta hátul, mi Katival ketten elöl. Ötvennyolc baromfit ásott el. Anyu szám szerint nem tudta pontosan mennyi van, de reménykedett, hogy talán vannak egypáran, akik felmenekültek a fára, és holnap mikor megvirrad, lemernek jönni. Tejes levest készített Anyu. Az nagyon hamar kész volt, amikor felforrt a tej, reszelttésztát rakott bele. Amikor gyúrta a levesbevalót, újra rájött a sírás. 
- Most van miből gyúrjunk, de holnaptól kezdve már ez se lesz. Jaj, kislányaim, jaj Katikám csak hallgattál volna rám ...

Lajka a föld körül

Egész éjjel nem aludtam, mindig az a sok véres baromfit láttam magam előtt. Hallottam Kati is csak forgolódott az ágyban. Anyu jött korán reggel kelteni bennünket: 
-    Gyertek kislányaim, ma vasárnap van, de mi mégis elmegyünk kapálni. 
Ott messze a Hamuvölgy felé a kastély közelében van egy darab szőlő, amit nem tudtak kikapálni, Aputól kérdezték, megcsináljuk-e. Én elvállaltam. Már nagyon késve van, de eddig nem találtak senkit, aki kikapálja. Felöltöztünk, egész napra pakolt Anyu ennivalót. Még pokrócot is rakott, ha ráununk a kapálásra tudjunk, megpihenni, elvégre ma vasárnap van. 
Katinak adott egy kis zsinórt, és mondta most elvezetheti a kutyát. 
Megetette a disznókat, dobott be bőven zöldet is nekik. A tyúkól üresen tátongott, megint rájött a sírás. Szomorúan nézett fel a fákra, de ott sem látott egy baromfit sem. 
Csendben ballagtunk fel a Csullag dombon. Mikor a kilátóhoz értünk, akkor sem szólt senki egy szót sem. A kutya jött Kati után. Néha megszaglászott valamit, aztán megjelölte. Arra a kastélyfelé még soha nem jártunk. Magas kökény bokrok nagy tüskés akácok sűrű lombozata nem engedett látni semmit. A szőlő a sövényen belül volt, de ahhoz túl messze, hogy a kastély látható legyen. A vesszők már ki voltak levelesedve, és a bekapált földet teljesen ellepte a tyúkhúr. Anyu már akarta mondani: 
- Estére ebből viszünk a tyúkoknak, de aztán eszébe jutott hát, hiszen nincsenek. 
Mielőtt elkezdtük volna a kapálást Anyu megszólalt: 
-Tudod kislányom, Katikám miért akartam, hogy elhozd a kutyát? 
Kati ijedt szemekkel nézett. 
- Nem tudom, miért? 
- Búcsúzz el tőle, el kell engednünk. Csak a veszedelmet hozza ránk. Azért kóborólt mert az előző gazdájánál is kárt csinált. Most még nem késő, nem szokott meg annyira. Nem lesz nehéz elzavarni. Kati egyhangúan nézett, nem szólt semmit. Levette róla a zsinórt, Anyu fogott egy husángot, és azzal jól megijesztette. 
Elszaladt. Nekiálltunk a kapálásnak, kezdett a nap is egyre magasabban járni. Olyan egy hangú szomorú nap volt. Ebédhez készülődtünk, a kerítésen kívül akkor jöttek a lányok asszonyok a miséről. Anyu mondta, jobb, ha nem mutatkozunk, nem lenne kedve senkivel diskurálni. Csendben maradtunk, észre sem vették, hogy ott vagyunk. 
Anyu most is kirakta a szalvétára a kiskatonákat, de nem nagyon fogyott. Már pakolódott volna össze, mikor odasomfordál a Lajka. Kati megörült. 
Anyu kérte ne csalogassa. Ott bujkált a szőlők közt. Akkor Anyu elküldött bennünket, üres csigaházat, dirib-darab cserepeket szedni. El sem tudtuk képzelni minek kell. 
Már jó sokat összeszedtünk. Anyu az elemózsiásszatyorba rakta. 
- Most már ide hívhatod, és fogd is meg. 
Kati megfogta, Anyu rákötötte a farkára a zacskót, ami tele volt mindenféle zörgő dologgal. 
- Most már elengedheted. Kati még simogatott rajta egyet, aztán megpaskolta kicsit és mondta: 
- Menj Lajka, keresd meg a tesvéredet, aki az űrben volt! 
Anyu, elővette a husángot, hogy komolyra vegye a Lajka, neki innen menni kell. Rákiabált, a Lajka megrémült mikor a farkára erősített zacskó elkezdett zörögni. Futott-futott vissza sem nézett. 
Kati elbújt a présház mögé, sok idő múlva mikor visszajött, a szemei pirosak voltak a sírástól. 
Mi is sírtunk Anyuval, sirattuk a Lajkát, a Katit, a baromfiakat. 
A délután is olyan szótlanul múlott el, mint a délelőtt. A munkával nagyon lassan haladtunk, mert a sok tyúkhúr beleakaszkodott a kapánkba. 
Most már bánkódott, hogy így látatlanban elvállalta. De most már nem akart visszakozni. 
Nem olyan asszonynak ismerték a "högyi" Margitot, hogy valamit ne csináljon meg. 
Este mikor haza értünk már otthon volt Apu. Nem tudta mire vélni a ház előtti vér maradványokat. Anyu cédulát is elfelejtett írni, merre vagyunk. Apu csak mászkált fel alá. Mikor meglátott bennünket szaladt elénk. 
- Hol voltatok? Már azt sem tudtam mire gondoljak. Mi ez a vér itt a ház előtt, hol vannak a tyúkok? 
- A tyúkok, azok már jó helyen vannak. A te drágalátos kutyád tegnap kinyírta az összeset. Győztem eltemetni őket, ott vannak a ganyédombon túl. A lányok segítettek, sarogján hordtuk el. Hármat fordultunk. 
- Most hol a kutya? 
Épp akkor jött fel a hold. Anyu fölnézett az égre. 
- Nézd! Ott van fenn. Útilaput kötöttem a farkára. 
- Na, ne bolondozz, hol van? 
- Nem bolondozok, igaz lányok, Lajkának neveztük el. Elküldtük a testvérjét megkeresni, aki az űrhajóban körbe repülte a földet. 
Most már ezen Katinak is sikerült elnevetni magát. Aztán ő is felmutatott! Ott van fent, ő is körbe akarja járni a földet ...

Anyu még nem volt ilyen beszédes

Apu nem akarta elhinni Lajka menesztését. Nem lehetett meggyőzni, útilaput kellett kötni a farkára. Azt mondta, majd ő megtanította volna, és többet nem csinált volna ilyen katasztrófát. Anyunak elfogyott a türelme. 
- Nem lehet mindent elintézni azzal, Ne félj, amíg engem látsz! Könnyű ezt mondani, de a betevő falatról nekem kell gondoskodni! Mit rakok az asztalra? Krumplit, tésztát, zöldséget? Nőnek ezek a lányok, kell nekik a hús, legalább egyszer egy héten. Neked mit pakolok a táskába? Van neked fogalmad, mit jelentett az a sok baromfi? A létet, a talpon maradást. Mindent munkát elvállalok, szeretném, ha egyről a kettőre jutnánk. Te könnyen vagy, elmész a szolgálatba, vége van a munkaidődnek, leteszed a lantot. Tudod, hogy itthon vár a meleg étel, egy két sör, a tiszta ruha, a meleg szoba télen! 
Megkérdezted valaha is, van-e itthon tüzelő, hozzak egy vödör vizet? Nem szeretnék többet hallani a kutyáról, és ide a házhoz úgy hozz legközelebb akármit is, hogy előtte megbeszéljük! 
Anyut ilyen beszédesnek még nem hallottam. Fogta a két vizesvödröt, és elment vízért. Én is vele mentem. A holdvilágban jól láttuk a gyalogutat. Kati otthon maradt Apuval, mikor hazaértünk ott volt elöl a számtankönyv, az egyszeregyet kérdezte ki Apu. Anyu kezében jó hangosan zörögtek az edények, tányérok. Vasárnap volt, de nem volt hús a fazékban. Bableves volt, szalonna bőrkével, és fánk, baracklekvárral. Szótlanul ettünk. Későre járt, mosakodás után lefeküdtünk. A zsalugáter nyílásain bevilágított a holdvilág. Katival kerestük, hátha meglátjuk a Lajkát. Anyu csak később mesélte el, hogy viccből mondta, hogy a holdra küldte. Hallottuk sokáig beszélgettek Anyuék is. Reggel minden rendben volt. Nem volt többé beszéd a kutyáról. Anyu ahányszor elment a tyúkól előtt, azért mindig sóhajtozott. A kastély közelében lévő szőlőhöz sokáig jártunk. Nagyon nehezen ment a kikapálás. A gazda is kijött megnézni, nagyon hálálkodott Anyunak, örült mikor meglátta a szépen elvégzett munkát. Nem is maradt hálátlan, még ráadást is fizetett. Anyu ugyan szabadkozott, hogy kevesebbe egyeztek meg. Egyik nap nagy öröm ért bennünket mikor hazaértünk. Ott kapirgált a disznóól közelében, a kopasz kendermagos kotlós, a sok kis sárga pamutgombolyaggal. 
- Teremtő Atyám! Látom, nem hagytál magamra teljesen. 
Beszaladt hozott ki szárazkenyeret és elkezdte oda morzsolni a kiscsibék elé. Azok jöttek is, kotlósmama győzött futni utánuk, féltő kotyogással hívogatta őket. Úgy szaladgáltak össze vissza, meg sem tudtuk számolni. Eddig nem jött elő, valahol nagyon biztonságos helyen lehetett, hogy Lajka nem talált rá. Egyedül ő menekült meg. Anyunak egyből jókedve lett. 
- Most még kicsikék, de október körül már talán tojnak. Egy kakast meghagyunk, és az összes jércét. Ha már nagyobbak lesznek, a kakasokat levágjuk. 
A választási malacok most kezdtek eladósorba kerülni. Apu dombói ismerőse évek óta tőlünk vette, most is érdeklődött már utánuk. Anyuék, először amíg nem volt a Lajka mészárlása, úgy gondolták kilencet eladnak, de most átgondolták. Jobb lenne hetet eladni, és a nyár, ősz folyamán egy süldőt levágni most, hogy nincsenek baromfiak. Május elején elkezdődött a répaegyelés. Anyuval akkor indultunk, amikor a Kati az iskolába. Most is meg lett neki hagyva, ha az iskolának vége, induljon el a Káposzta telepen keresztül a híd irányába, mi jövünk elé. De semmi féle jószágot nem vehet pártfogásba. 
A répaegyelés sokkal nehezebb munka volt, mint a sarabolás. Egész nap hajúdozni kellett. A kiskapám mérete volt a két répa közt hagyott távolság. A többit ki kellett vágni. Ha nagyon közel volt a répához, akkor kézzel kellett kiszedni. Már délelőtt többször elmentem játszani. Anyu most is kis darabokon haladt. Szerencsénk volt, mi voltunk a szélén, így az út mellett sok játék lehetőség volt. Igaz hátránya is volt, a széle az első sorok gazosabbak voltak és a föld is keményebb volt, mint beljebb. Már harangozáskor az állomáson voltunk. Nem szerettük volna, ha Kati újabb csínytevéssel szerez meglepetést. Egészen a Halász kanyarig mentünk eléje. Már messziről lehetett hallani a hangját. 
- De, ez pedig gól volt, itt ment a labda belül a kapun. 
A kapu nem volt más, mint a kardigánja, és a köténye. A labda meg a tízórais zsákocska, ami kicsire össze volt gyűrve. Mikor meglátott bennünket, felkapta a porból a ruháit, és a tízórais zsákocskát. Aztán oda kiabált a fiúknak: 
- Holnap folytassuk, sziasztok! 
Anyu szegény csak nagyokat sóhajtozott: 
- Ennek a lánynak semmi sem szent, neki áll focizni a tízórais zsákkal. Holnap meg úgy viszi benne az ennivalót! 
Mikor odaért hozzánk Kati, a ruhája tiszta por volt, a haja kioldozva, a szalag a zsebéből kandikált kifelé összegyűrve. 
- Csókolom, ilyen korán itt vannak? Jó lett volna még kicsit játszani. 
- Katikám, kislányom milyen a ruhád, csak úgy ledobtad a földre? 
- Nem volt más, amit kapunak állíthattunk volna. 
Még csak nem is mentegetőzött, mintha az lenne a rendje módja. Anyu leporolta, belerakta a táskába, felültünk a biciklire és irány újra a répa föld ...

Nagy élet van a bokorban

Kati egész úton beszélt. Az iskolában feleltette a tanító néni. A természetről kellett neki beszélni. Ötöst kapott, meg még dicséretet is. Kati nagyon boldog volt, mert a tanító néni azért is megdicsérte, hogy mikor kint voltak az udvaron rászólt a gyerekekre, akik egy békát kínoztak. Én elöl ültem a biciklin, Anyu halkan odasúgta: 
- Látod, milyen jó volt a sok intés, hogy ne bántsa őket! 
Kint a répa földön, az evéssel is sietett, holnapra levélgyűjteményt kell vinni az iskolába. Azt mondta a tanító néni, akinek legalább húsz levele lesz, kap egy ötöst. Minden levél mellé oda kellett írni a nevét. Mentem én is segíteni. Az út szélén volt nagyon sokféle fa. Anyu odaadta az elemózsiás szatyrot, abba gyűjtöttük. A közeli kertben voltak gyümölcsfák és vetemények is. A gyümölcsös nem volt bekerítve, bementünk és szedtünk azokról a fákról, veteményekről is leveleket. Az elemózsiás szatyor meg is tellett. Utána kirakta őket, és szép betűkkel leírta a neveket. Minden fának, növénynek tudta a nevét, igaz volt, amelyiket nem írta helyesen. Mikor végzett vele, odavitte megmutatni Anyunak, ő megdicsérte, és amelyik nem volt jól írva, azt kiradíroztatta vele. Ez a művelet már nem annyira tetszett neki, de azért megcsinálta szó nélkül. Szeretett volna holnap is ötöst kapni. A leveleket szépen egymásra rakva az elemózsiás szatyorral együtt berakta a táskájába. Most már nyugodtan ment kapálni, én is vele tartottam. Nekem már nagyobb gyakorlatom volt, én mutattam neki hogyan kell. Nagyon türelmetlen volt, és lehajolni sem szeretett, hogy kézzel húzza ki a felesleges répát. A kapával kerítette körbe, aminek sokszor az lett a vége, azt is kivágta, amit meg kellett volna hagyni. Odajött Anyu, és mutatta neki. Jobb szerette volna, ha csak a kapával vágja, és valaki meg utána jön és kihúzza a felesleges répát. Megegyeztünk, először ő kapált, én másztam a földön utána, és egyeltem. Sokkal jobban haladtunk így. Nem is volt olyan fárasztó. Anyuval is tudtuk tartani az iramot. Mikor arra került a sor, hogy cseréljünk, szerette volna el mismásulni, mondta: 
- Most kell egy kicsit tanulni, mert elfelejtette, hogy számtanból is van házi feladat. 
Jól van - gondoltam, megcsinálja, aztán jön. Már jó ideje ott volt a füzetre hajolva, gondoltam oda megyek és hívom. Csendesen mögéje lopakodtam, nézem mit tanul. Semmit nem írt még, csak a ceruza végét rágcsálta unalmában. 
- Kati gyere most rajtad a sor, én kapálok, te egyelsz. 
- Még nem végeztem - füllentette. 
- Mutasd mit csináltál? 
Becsapta a füzetet, aztán elszaladt, majd kiáltotta: 
- Marika, gyere, menjünk játszani! 
Kapálni nekem se volt már kedvem, szaladtam utána. Bemásztunk a bokrok alá, kíváncsiak voltunk milyen állatok laknak a levelek között. Ahogy lehajoltunk máris az arcunkba mászott egy pók, nem győztük leszedni a hálóját magunkról. Kati figyelmeztetett: 
- Vigyázni kell, most fonhassa újra szegény! 
Na, gondoltam magamban, jó úton kezd járni az én nővérkém, ha már a pókhálót is félti. 
Egy kis bottal óvatosan elkezdtük fötörni a száraz levelet, sok apró kis bogár menekült. Aztán egy folyamatosan hallható zajt hallottunk. A zizegés csak lassan szűnt meg. Amíg hallható volt, mentünk a hang után. Mikor megszűnt megálltunk mi is és hallgatóztunk. Kati a bottal széthajtotta a füvet, akkor újra lehetett hallani. Végre megmutatta magát a rejtélyes zajongó. Egy kígyó menekült előlünk. Hagytuk elmenni, már csak azért is, mert nem voltunk nagy barátságban a kígyókkal. Visszamentünk a bokorhoz most már óvatosan, nehogy újabb pókhálót szedjünk le az arcunkkal. A bokorban nagy élet volt. Lakott ott egy egész varangy család. A kicsi varangyok nagyon aranyosak voltak. Még meg is tudtuk fogni őket. Aztán találtunk olyan szép fényes szárnyú bogarat, amilyet eddig még nem is láttunk. Kati gyengéden a markába rakta, szaladtunk megmutatni Anyunak. Anyu sem tudta a nevét. Kati legszívesebben elvitte volna az iskolába, de nem volt nálunk semmi doboz, amibe bele rakjuk. Így hagytuk elmenekülni. Szegény alig várta, rögtön eltűnt a levelek között. Anyu közben befejezte azt a darabkát, amibe délután bele kezdett. Előrébb menni már nem volt érdemes, mert a nap már nagyon alacsonyan járt. Kapáinkat Anyu elrejtette az egyik sorba, kis mélyedést csinált, és betakarta földdel, holnap is ide jövünk, felesleges hazacipelni. Egy kis kerülővel mentünk. Csütörtöki nap volt és ilyenkor friss cukrászsüteményt hoztak a kultúrháznál a büfébe. Mikor oda értünk Anyu mondta, válasszunk, magunknak amilyent szeretnénk. Mindketten a puncsos mignont választottuk. Anyu négyet kért, egyet-egyet ott mindjárt megettünk. A másik kettőt Irénke néni kistányéron hozta az asztalunkhoz. Még bambit is kaptunk. Most nem volt idő lassan ivogatni, így is mire kijöttünk a büféből, már fent volt az első csillag. Apunak sört vitt haza Anyu. Csak a hídig tekert Anyu a biciklivel, mert a réten nem volt olyan biztonságos a gyalogút. A békák rákezdtek esti zenéjükre. A madarak már csak néha trilláztak egyet-egyet. A Buda-horhóból hűs levegő áramlott, játéktól felhevült bőrünk beleborzongott. De csak pár méterig volt olyan hideg, utána már langyos szellő simogatta arcunkat ...

A növénygyűjtemény

Katinak mikor hazaértünk, az volt az első dolga rendbe tegye a leveleket. Előkeresett egy régi újság papírt, és kirakta őket egyenként. Nagybetűvel odaírta a nevüket. Aztán rakott rá nehezéket. Anyu nem is háborgatta, örült annak, végre minden noszogatás nélkül az iskolával foglalkozik. Én most is a száralékról gondoskodtam, majd szaladtam ki a kertbe a zöldségekért. Sötét volt már, alig találtam meg, csak úgy gondolomra húzkodtam fel, ami a kezem ügyébe került. A lámpa fényénél nagy nevetés volt mikor meglátták a pipacsot, szarkalábot. 
- Marikám! Neked ebből csináljak vacsorát? Szaladj Katikám, te jobban tudod, mi merre van! 
Kati örömmel fogta a kis kosarat, de visszakiáltotta! 
- Marika, ne dobd ki, azt is hozzárakom a gyűjteményemhez. Pár perc múlva jött is. A kis kosár tele volt a zödségfélékkel, amit Anyu kért. Ledobta a kosarat és nagy érdeklődéssel kezdte el rendezni az újságpapírba a pipacsokat. Én segítettem megpucolni a zöldséget, sárgarépát, karalábét. Jól megdézsmáltam, minden második került csak a levesbe, imádtam nyersen megenni. Mikor felkerült a fazék a sparheltre én már nem is vártam a vacsorát, úgy jóllaktam. Lisztesterc volt a második. Mire a zsenge zöldségek megfőttek, pár perc alatt az is elkészült. Kati boldogan lapozgatta át az újságlapokat és nézegette a sokféle levelet, meg most már a virágokat is. 
- Anyu nem baj, hogy virágok is vannak közte? 
- Katikám azokat rakd a végére, és mikor a tanító néni megnézi, te mondod neki, hogy te még ezt is összegyűjtötted szorgalomból, nehogy az higgye, nem ismered meg melyik a levél, és melyik a virág. Éppen elkészült a vacsora mikor Apu hazaért. Kati boldogan szaladt, és mutatta az ötöst, amit a mai feleletéért kapott. Hozta megmutatni a levélgyűjteményt is. Apu örömmel simogatta meg a kócos haját, és mondta neki. 
-Látod kislányom, ha akarsz, akkor tudsz te ötöst is hozni. 
Én a levesből nem sokat kértem. Megvártam a lisztestercet. Jó sok baracklekvárral nagyon szerettem. Este mikor lefeküdtünk, hallottuk Anyuék sokáig beszélgettek. Mi sem tudtunk elaludni rögtön, Kati tele volt tervekkel, hogy milyen levélgyűjteményt csinál. Másnap külön kis szatyorba vitte a leveleket. Nem akarta összetörni őket az iskolatáskájában. Anyu most is meg hagyta neki, a suli után siessen arra a mező felé, mi majd megyünk eléje. A répa földön egyedül nem volt kedvem csatangolni, inkább segítettem Anyunak. 
A nagy szorgos munka közben beszélgettünk, észre sem vettük, hogy a brigadéros a hátunk mögött ellenőrzi az elvégzett munkát. 
- Aggyon Isten! Magának aztán nagyon ügyes segítsége van ám! Hallja, még véletlenül sem találtam benne hibát. Mutasd te kis bokszos, még mindig nem mostad meg a szemed? 
Az első mondata nagyon boldoggá tett, de mikor a szemem emlegette, mérgemben azt a répát is kivágtam, amit még kellett volna hagyni, de szerencsére azt már nem vette észre. Már harangoztak mikor biciklire ültünk. Katival a híd körül találkozunk. Már messziről lebegtette az ellenőrző könyvecskéjét. Boldogan mutatta Anyunak az újabb ötöst. Anyu nagyot sóhajtott, hála az égnek, Katikám megemberelte magát ...

Kígyóbőr

Kati már az út szélén elővette a lepréselt leveleket. Örömmel újságolta Anyunak az ötöst, és megmutatta a piros pontot is, amit a virágokért kapott. 
Egész úton az iskoláról beszélt. Tanító néni őt feleltette, és mindenre tudott válaszolni. 
Ebéd után sietett megtanulni a holnapi leckét, aztán megint mentünk a bokorhoz, hátha talál olyan érdekességet, amivel újabb ötöst szerezhet. 
Sűrű csipkebogyóbokor, szederinda, bodza akadályozott bennünket, hogy átvergődjünk a bozóton. Én már nem is szerettem volna tovább menni, láttam veszélyes ott a tüskék közt, folyton beleakadt a ruhánkba, de Kati minden áron szeretett volna menni. 
Már ott tartott, hogy se előre, se hátra nem tudott lépni, annyira belegubancolódott az indákba. 
Vergődött, kiabált segítsek neki, mert épp egy hangyabolyban állt, és még lehajolni sem tudott, hogy leverje őket magáról. Szaladtam Anyuhoz, jöjjön segíteni. Anyu felkapta a kapát, engem meg elküldött az elemózsiás szatyorhoz a késért. 
Szegény Kati már sírt kétségbe esetten. Anyu a kapával kezdte vágni az indákat, a közelben már óvatosan, nehogy megvágja. Ahogy húzta kifelé, még a szoknyáját is elszakította a beleakadt tüske. A késre már nem is volt szükség. 
Gyorsan levetkőztette, mert teljesen ellepték a nagy vörös hangyák. Kati szegény kaparta a csípések helyét. Anyu az út szélén keresett zsályát, jól összemorzsolta, mikor már nedvet eresztett bedörzsölte vele a hangyacsípéseket. Vizes zsebkendővel megtörölgette a maszatos arcát, aztán visszamentünk a répaföldre. Mikor már megnyugodott akkor kérdezte tőle Anyu: 
- Katikám mit kerestél ott a bozótban? 
- Szerettem volna valami érdekeset találni, amiért újra kapok dicséretet. 
- Jaj, te kis csacska, képes voltál magadat összecsípetni ezért. Nem baj, ha nem hozol dicséretet, gondolkodj előbb, mit cselekszel, látod még a szoknyád is elszakadt. Legközelebb ha úgy látod nem tudsz megbirkózni a nehézséggel, hívj engem, és meglátjuk együtt mit tudunk csinálni. 
Kati most már nem sírt, de a gondolat, hogy neki kell valami különleges dolog holnapra nem hagyta. Akkor Anyunak eszébe jutott. 
- Katikám, ha különleges dologra vágyódsz, tudok én neked egyet. 
Kati nagyon megörült. 
- Mi az a különleges dolog? 
- Remélem, még ott van, reggel mikor kiértünk a mezőre, ott a szélén volt egy kígyóbőr! 
- Kígyóbőr? Az meg hogyan tud lenni? 
- Úgy tud lenni, hogy a kígyó levedli a régit és újat vesz magára. 
Kati nem akarta elhinni, azt gondolta Anyu viccelődik vele. De azért megkérdezte. 
- Hol volt, megyek megkeresem, jössz velem Marika? 
A kígyókkal nem voltam nagy barátságban, de mivel csak a bőréről volt szó, nem féltem vele menni. 
Anyu elmondta hol keressük. Kiértünk a sor végére, és valóban ott volt a kígyó levetett bőre. Nagyon érdekes volt. Visszamentünk egy kis papírért, mert nagyon törékeny volt, Kati féltette, hogy összetörik, ha hozzá nyúl. 
Anyunak még jobb ötlete támadt. Ott a bozótosban látott lyukas kidobott lábast, gondolta abba biztos nem megy tönkre. De most már nem engedte Katit bemenni, Ő ment el érte. Aztán fogott egy kis husángot és belepiszkálta a lábasba. 
Kati nagyon örült a szerzeménynek. Odarakta a biciklire, nehogy elfelejtkezzünk róla. 
Úgy elment a délután, Anyu alig haladt a munkával. Mentünk is segíteni. Most is úgy csináltuk, hogy az egyikünk kapált, a másik kézzel szedte ki a felesleges répát, ügyelve, hogy mindig csak egy maradjon. 
Nem vártuk meg, hogy besötétedjen, gyalog mentünk, Kati lábassal a kezében, Anyu a biciklit tolta, én a fél rétet becsatangoltam hátha találok egy másik kígyóbőrt ...

Váratlan segítség

Mire haza értünk már besötétedett. Mindenki tudta mi a feladata, Anyu a disznóknak adott enni, majd a kis kendermagos kotlóst terelte be a tyúkólba. Annyira rászokott, hogy kint talál magának menedéket, hogy nehéz volt rászoktatni. Kati a kertbe ment a kiskosárral és összeszedte, ami a ma esti vacsorához kell. Már volt finom zsenge cukorborsó, sárgarépa, zöldség. A leves könnyen meg volt oldva. 
- Mit szeretnétek másodiknak? -Kérdezte Anyu. Katival már régóta vágyódtunk a tarkedlire, mondtuk Anyunak, hogy segítünk mindent megcsinálni, ha azt készít. 
- Jaj de jó hogy kitaláltátok, már én is szívesen megenném. Hozz be Marikám egy kis száralékot. Szaladtam a kis kosarammal a favágítóra, és jó púposan megraktam. Adtam is magamnak munkát, a felét lepotyogtattam mire beértem, mehettem egy másik kosárral összeszedni a lehullottat. Kati már készen is volt a levesnek valóval. Anyu a tarkedli tésztáját kavargatta. Kati a kígyóbőrös lábassal játszott az asztalnál. 
- Tedd le kislányom az asztalról azt a ronda edényt, nem látod milyen piszkos? 
Kati akkor fogta a kígyóbőrt, és belerakta az egyik kis porcelán tálkába, amit Anyu nagyon féltett. 
- Ettől nagyobb butaságot nem is csinálhattál volna! - mordult rá Anyu. 
- Dehát azt mondta, hogy ne abba a ronda lábasba legyen, ez meg nagyon szép, ebbe jó helyen lesz. 
- Várj csak egy kicsit! - Anyu felment a padlásra, kis idő múlva egy papírdobozzal jött be. 
- Na, ebbe bele teheted, nem ám abba, amiből eszünk! 
Katinak tetszett is a papírdoboz. Féltve óvatosan átrakta, és most is az asztalra rakta. Most már elkezdte sütni a kis tarkedliket. Mi ott álltunk a sparhelt mellett, a kis tányérunkkal és mikor kisült Anyu oda rakta rögtön. Baracklekvárba mártogattuk, úgy ettük. Megváltozott a sorrend, utána került sor a cukorborsólevesre, de szerencsére a gyomrunk ilyenből nem csinált problémát. Tarkedliből jó sok lett, jutott másnap a Katinak tízóraira, és nekünk is maradt vinni a répaföldre. Este Aput vártuk kint a ház előtt, Gyékényesről jött. Az újság papírral nagy fénycsóvát csináltunk úgy integettünk. Ilyenkor tavasszal nem kellett félni, hogy meggyullad valami, minden zsenge zöld. Már ágyban voltunk mikor Apu haza ért. Anyu elmesélte a kígyóbőrt. Apunak is volt mesélni valója. Simon sógorom jött az esti személlyel Kaposvárig, azt üzeni, holnap a félkilencessel jön a Bözsi a Gyurikával. Anyu nagyon megörült a hírnek, de egyben bánkódott is, nagyon sok volt még vissza a répaegyelésből, mit mondjon a Bözsinek, menjenek répát egyelni? 
Mindegy, gondolta, egy nap nem a világ, ha nem megy dolgozni. Reggel Katit nem is kellett ébreszteni. A táskáját már este elkészítette, a kígyóbőrös doboz ott volt mellette. A gyerekeket már fent a dombon várta. 
Rögtön megmutatta nekik. Szerették volna kezükbe fogni, de Kati nem engedte. 
- Ne nyúljatok hozzá, nagyon törékeny, szeretném, ha a tanító néni is látná! Ugye milyen érdekes? 
A gyerekek kicsit irigykedtek rá, és nem mondtak semmit. Elindultak az iskolába. Mi kicsit később indultunk útnak, úgy időzítettünk, hogy a félkilences vonatra leérjünk. Anyu most is készített enni valót, hátha a húga felajánlja, hogy menjenek a répa földre. Beérkezett a vonat, a kalauz lesegítette szállni őket. Boldogan ölelkeztek össze, én pártfogásba vettem a kis Gyurikát. Mindjárt ott az állomáson meg is barátkozott velem. Anyu elmondta milyen nagy munkában vagyunk, Bözsi rögtön mondta: 
- Margitom, menjünk akkor a mezőre, kérj valakitől egy kapát nekem. 
- Bözsim tényleg így gondolod? 
- Margitom, légy nyugodtan, tudtam, hogy milyen nagy munkában vagytok, azért is jöttem, hogy segítsek. 
Felraktuk a Gyurikát a biciklire, elindultunk. Menet közben Anyu kért egy kapát a Bajnózciéktól. 
A répa földön én most nem tudtam kapálni, Gyurika egy kis gézengúz volt, győztem szaladni utána. Anyu és Bözsi nénje bele mélyedtek a mondandójukba, ami aztán volt bőven. Nagyon régen találkoztak, és sok minden történt azóta ...

Bözsi nénje

Elment a déli vonat, mikor szóltam Anyunak: 
- Anyu! Már kellene menni a Kati elé! 
- Jaj, kislányom, de jó hogy szóltál. Látod annyira belemerültünk a beszélgetésbe, észre sem vettem, hogy elszállt az idő. Felpattant a biciklire, és eltekert. Én ott maradtam a Bözsi nénémmel, abbahagyta ő is az egyelést, kimentünk a sor végére, előkészítettük az ebédet. Gyurika odabújt az anyjához kicsit szopizni, a végén elaludt. A takaróból csináltunk neki alvó helyet. Anyuék is megérkeztek közben, Katival megint madarat lehetett volna fogatni olyan boldog volt. A kígyóbőr most is eredményezett egy ötöst. 
Kati elmondta a történetet hozzá, amit Anyutól hallott, hogy a kígyó levedli a bőrét, és újat vesz magára. Még köszönni is figyelmeztetni kellett, annyira el volt foglalva az ötössel. 
- Csókolom Bözsi nénje! 
- Szervusz Katikám, de megnőttél! Hogy megy az iskola, szeretsz járni? 
- Az iskolába szeretek járni, csak ne kellene olyan sokat egy helyben ülni. Még tanulni is szeretnék, ha a mezőről, állatokról, madarakról tanulnánk, de olyan sok értelmetlen dolgot kell megtanulni, ami nekem nem mászik be ide, aztán rá mutatott a kobakjára. 
- Jajj, te lány, mondta édesanyád, hogy jó sok álmatlan éjszakát szereztél már neki! 
- Énfelőlem aludhatna, nem csinálok én semmi rosszat, csak olyant csinálok, ami nekem tetszik. 
- Hát épp azzal van a baj. Nem csinálhatjuk mindig azt, ami tetszik. Az iskolában, amit tanulsz később majd hasznát veszed. 
- Akkor azt később kellene megtanulni, mert ha most megtanulom, mire szükségem lenne rá, elfelejtem. 
Bözsi nénje Kati feje fölött összenézett Anyuval. Aztán megcsóválták a fejüket, amit én úgy láttam, hogy igazat adnak neki, de nem mondták ki. 
- Lányok ma senki sem éhes? Gyerünk, egyetek! Azzal leterítette a földre a szalvétát, és kezdte rárakni az ennivalót. 
Nekünk most is kiskatonákat rakott, Bözsi nénje kiszolgálta magát. A végén volt még a tegnapi tarkedliből. Így más nap még finomabb volt, jó sok baracklekvárral raktunk rá. 
Ebéd után Anyuék folytatták a répaegyelést. 
Kati a bozótosban kutatgalódott, hátha megint talál valami érdekeset, amivel egy újabb ötöst kaphat. Nekem ott kellett maradni a Gyurika mellett, ha felébred, legyen mellette valaki. 
Kati nem talált semmi érdekeset, fogta a kiskapáját és Anyuék után ment. Én nagyon unatkoztam az őrködésben, nem volt semmi elfoglaltságom, ami szórakoztatott volna. Legalább ha már felébredne ez a kis gézengúz. Kicsit dudorásztam, meg-megmozdítottam a takarót, vártam már, hogy felébredjen. Gyurika mikor kinyitotta a szemét, és látta, hogy nem az anyukája van mellette, keservesen elkezdett sírni. Vigasztalgattam mindenfélével, de csak nem hagyta abba. Akkor négykézláb álltam és biztogattam, üljön fel a hátamra. Na, az már tetszett neki, nyihogtam mintha paci lennék, nagyokat ugrottam mintha nyargalnánk, néha leesett, de rögtön kapaszkodott vissza, aztán csak mondogatta: 
- Méd méd, mennen a pati! 
Már fájt a térdem a göröngyös földön, kifeküdtem, hogy meghalt a paci. 
Jött gügyörészett az arcomba, simogatott, cipelte oda a vizes korsót, hogy inni adjon a pacinak. Kicsit kipihentem magam, és folytattuk a pacizást. Mikor már megunta, kerestem neki ennivalót a szatyorból, nagyon ízlett neki a tarkedli. 
Kati megunta az egyelést, jött, hogy játsszunk valamit. De Gyurika még nagyon kicsi volt minden olyan játékhoz, amit kitalált. 
A vége az lett, hogy oda szeretett volna menni az anyukájához kicsit oda bújni. 
Kezdett este lenni. Be is fejeztük mára. Anyu nagyon örült, hogy ilyen sok munka elkészült. Gyurika a biciklin utazott, mi hol előre szaladtunk, hol hátra maradtunk le. 
Már szürkület volt mire haza értünk. De még így is látszódott a sok szép virág a ház körül. A disznók réttak most is, mint mindig. 
Anyu már az út szélén tele szedte a kötényét csalánnal, hogy elhallgattassa őket. A kis kendermagos már egyedül beült a tyúkólba. Kati szaladt a kertbe szedni a levesnek valót. 
Én a sparheltről gondoskodtam. Mióta nem volt a sok tojás, nehéz volt vacsorát kitalálni. Karalábé leves, de mi legyen a második. 
- Katikám szaladj le a Juliska nénihez, hozz tejet, meg tízdarab tojást. 
- Mit főzöl Margitom? 
- Palacsintát gondoltam, tudom, hogy nagyon szereted, mikor kis lány voltál, akkor is mindig azt szerettél volna enni. 
- Jajj, hát nem felejtetted el? 
- Hát el lehet az ilyent felejteni. Emlékszel mikor te az édesapánkkal gyűjteni voltál Boronkaiéknál, palacsinta volt a vacsora, és az Ilonka megette, amit neked raktam félre? 
- Margitom azt soha nem felejtem el, Te neki álltál palacsintát sütni este nyolc órakor, hogy ne sírjak, hogy nekem nem jutott. 
- Segítem megdarálni a mákot. 
- Csinálok darásat is, mert tudom, azt szereted a legjobban. 
- Jajj Margitom, de jó vagy hozzám. Meg mindenkihez mindig jó voltál. Meg is emlegetünk jó párszor. 
A palacsinta, ahogy sült úgy rögtön meg is ettük. Először a Gyurika kapott. Aztán mi felváltva. Minden feléből ettünk. Én először mákosat kértem, aztán darásat, majd baracklekvárosat. Mikor már mi gyerekek jól laktunk akkor kerültek sorra Anyuék. Bözsi nénjének még könnyek is szöktek a szemébe. 
- Nem tudom mit raksz te ebbe a palacsintába de ilyen finomat nem ettem azóta mióta elkerültél a háztól. 
- Tudod mit rakok bele? A szívemet, lelkemet, és azért ilyen jó hogy emlékezetes legyen, amit a Margit főz. 
Nénje segített elmosogatni, Gyurika már nagyon fáradt volt, Anyu készített neki helyet maguk mellett. Apu délután ment szolgálatba, nem volt hamarabb várható csak holnap délelőtt. 
Így nem kellett másik fekhelyről gondoskodni. 
- De jó Margitom, veled alszok, úgy, mint régen. 
Este nagyon sokáig hallottuk a beszélgetésüket. Mi sem tudtunk elaludni hamar. Kati azon fiskundált milyen dolgot tudna vinni az iskolába. Én megnyugtattam. 
- Ne gyötört magad, nem baj, ha nem hozol dicséretet, vagy ötöst, inkább figyelj, hogy a kobakodba találjon be a tudomány! 
- Már te is ezt fújod, ha akarom, betalál a tudomány. Csak az a baj, hogy nem mindig akarom ...

A fecskefarkú pillangó

Anyu reggel korán kelt, palacsintát sütött újra. Kedveskedni akart szeretett húgának. Olyan sok készült belőle, hogy Kati is azt vitt tízóraira. Nekünk is maradt a mezőre vinni. Mire mi felébredtünk, már a malacokat is megetette, csak reggelizni kellett és indultunk, Kati az iskolába, mi a répaföldre. Gyalog mentünk, Gyurika ült a biciklire, és a pakkot is felakasztotta Anyu a kormányra. Mikor kiértünk, nekem megint a gyerekőrzés maradt. Nagyon untam már. Pacizni nem szerettem volna, mert csupa seb volt a térdem. Anyu a biciklit az árokpartba döntötte el, nehogy ránk dőljön. Na, gondoltam jó kis játék lesz az, a kis gézengúznak. Megmutattam, hogy lehet a pedálokat forgatni, tetszett neki, jó ideig eljátszott vele. Én csak nézegelődtem, igazán nem volt kedvem játszani semmit. Néztem a tovatűnő felhőket. Pillangók szálltak, szinte hívogattak: 
- Gyere Marika! Itt vagyunk, fogj meg, ha tudsz! 
Gyurika még mindig a biciklipedálokat tekergette. Én nem tudtam ellenállni a pillangók csábításának. Utánuk eredtem. Volt egy nagyon szép fecskefarkú, ott incselkedett velem. Leszállt, aztán mikor oda értem felreppent, de csak kicsit szállt messzebb. Így araszolgatott minél messzebb, én meg utána. Most már minden áron meg akartam fogni. Gondoltam, Kati milyen boldog lesz, ha holnap egy ilyen pillangóval megy az iskolába. Nem is vettem észre milyen nagyon eltávolodtam, de a vágy, hogy megfogjam egyre erősebb volt. Egyszer csak, távolból hallom a Gyurika sírását. Akkor eszméltem csak fel, hogy őt meg otthagytam egyedül. Futás vissza. Mire oda értem már Anyu, és a nénje is oda ért. Csitítgatták, és az ujjait vizsgálták, mert azt szorongatta erősen. Lemosták a fekete olajból, de szerencsére nem volt semmi sérülés rajta. Csak odacsíphette a lánc. Az arca is csupa fekete volt az olajtól. Olyan murisan nézett ki, de nevetni nem mertem, mert tudtam most a szidás fog következni. Bözsi nénje megszopiztatta kicsit, és már minden búbánat elfelejtődött. Anyu szigorúan nézett rám. 
- Marikám, te merre jártál? Még ennyit sem lehet rád bízni? Kislányom miért hagytad magára a Gyurikát? 
Én kicsit szipogva, mert tudtam, hogy jogos a megdorgálás, mondtam: 
- Csak egy szép pillangót szerettem volna megfogni, aztán gyorsan hozzáfűztem: 
- Kati biztos nagyon örülne, ha lenne neki egy olyan fecskefarkú. 
- Pillangó! Azt akkor is meg tudtad volna fogni, ha már nem kellett volna vigyázni a Gyurikára. 
- De ilyen szépet eddig még nem láttam. És most elszállt, lehet, többet vissza sem jön. - mondtam szomorúan. 
- Ne bánkódj, jön majd egy még szebb. 
Gyurika közben elaludt az anyja ölében. Közelebb vitték a sorba ahol éppen egyelni kellett. Felvettem én is a kis kapámat, és Anyuék után eredtem. Hiába incselkedett velem újra a pillangó, nem hagytam a csábításának. Pedig most már mehettem volna. A déli vonat a téglagyári átjáróban fütyült, mikor megint én szóltam Anyunak, induljon a Kati elé. Mi a nénjével folytattuk a munkát. Nem sok volt már vissza. Jó lenne elvégezni, így akkor a vendégek a fél négyes vonattal már haza tudnak menni. Anyu visszaért a Katival. Nem is ültünk le enni. Csak úgy kutyafuttában ettünk, állva. Utána Kati is hozta a kis kapáját, egyszerre négy sort vittünk. Nagyon jól haladtunk. Alig múlt két óra be is fejeztük. Anyu hálásan köszönte a testvérének a segítséget. Minket is nagyon megdicsért. Nénje az ártézi csapnál megmosdatta Gyurikát, ő is megmosakodott, lábát is megmosta, felvette a cipőjét, és elindultunk az állomásra. Menet közben beadtuk a kölcsönkért kapát a Bajnócziéknak. A Feri bácsi volt csak otthon. Nem kellett sietni, még időben voltunk a vonatindulásig. Kicsit elbeszélgettek. Még indulás előtt az én szemem is újra szóba került: 
- Te kis bokszos szemű, úgy fénylik a kapád, mint a szemed, de azért reggelente kicsit jobban is megmoshatnád! 
Most már nem ijedtem meg, már a Feri bácsinak is vissza tudtam szólni: 
- Maga meg csukja be a száját! Mert mindig kint vannak a fogai! És én el is neveztem magát Nevetős Feri bácsinak. 
Feri bácsi még csak most mutatta meg igazán a fogait, olyan nagy nevetésben tört ki. Mikor nem figyeltem oda, felkapott és összevissza bökdösött, a bagó szagú arcával. Rúgkapáltam a kezében, Kati jött a segítségemre. 
- Azonnal tegye le a Marikát, mert elrugdalom a bokáját! 
Feri bácsi erre még jobban nevetett. És én meg tudtam szabadulni. Anyu jónak látta elköszöni. Meg aztán kellett menni az állomásra. Az úton még sokáig dunnyogtam, törölgetve magamról a Nevetős Feri bácsi bagós szagát. Alig vártam, hogy a vonat elmenjen, és kicsit oda bújhassak Anyuhoz. Elbúcsúztunk a vendégektől. Kati két kézzel integetett. A hídig Kati tolta a biciklit, Anyu engem hátiba vitt, hogy megnyugtasson. A híd után a réten pillangók csalogattak újra, szebbnél szebb színekben pompáztak. Most már elfelejtettem a bánatomat, és boldogan szaladtam utánuk ...

Vadkacsafészek

Nem kellett sietni haza, Anyu leült a fűzfabokrok árnyékba. Mi szaladgáltunk a pillangók után. Most is rátaláltam egy fecske farkúra. 
Csak szállt, szállt, én szaladtam utána. Lehet ugyanaz a pillangó volt, amit délelőtt kergettem. 
Ez is ugyanúgy csalogatott egyre messzebbre. Mikor utolértem, már a kötényemet dobtam volna rá, felreppent és tovaszállt. Egyre jobban lázba jöttem, nekem kell ez a pillangó. A fűzfák közelében zsombékos volt, lehúztam a szandálom, ott hagyva az egyik ágon, és csak mentem egyre messzebb. Anyut már nem is láttam. De tudtam, itt bátran bóklászhatok. Sokszor elnézegelődtem otthonról, a dombról nagyon jól látszott, hogy a réten a fűzfák közelében folyik a Kiskapos, és addig még nem értem el. A pillangó csak csábított, körbe repkedett, néha még meg is érintett. Elfáradtam, lefeküdtem a fűbe. Egyszer csak hozzám egész közel egy vadkacsa szállt fel hatalmas zajt csapva. A hirtelen zajától összerezzentem. 
Már nem is gondoltam a pillangóra. Felpattantam és kezdtem széthajtogatni a sásost magam előtt. Nagyon lassan, óvatosan, tudtam valami oka volt, hogy itt lapult vadkacsa. 
Kis idő múlva egy újabb nagy szárnycsapásokkal felreppent a társa. Most már nem ijedtem meg. Tudtam itt van a közelben a fészek. Észre is vettem a fészket. Nagyon jól elrejtette a vadkacsa pár. A bokor tövénél megcsillant a víz, felette ágakból, sásból összefont fészek lapult, tele tojással. Közelebb nem is mentem, mert már itt térdemig ért a víz, és nem szerettem volna a tegnap szerzett horzsolást még súlyosabbá tenni. 
Meg aztán miért is mentem volna, a vadkacsa mama már biztos valahol a közelben várakozott, és aggódó pillantásokkal figyelte, hogy nincsenek-e veszélyben féltett tojásai. 
Visszaindultam, a pillangó közben elszállt, voltak ugyan nagyon szép piros-fekete-sárga színesek, voltak narancssárgák, fekete pöttyel, aztán azok a nagyon szép apró kis kék pillangók, de nekem csak az a fecskefarkú kellett. Anyu kicsit elszenderedett a fűzfák alatt. Felriadt. 
- Hol csatangoltatok? Katikám merre van? 
- Katit én nem láttam, de képzelje el, mit találtam. 
- Hát el sem tudom képzelni! Mondd, mit találtál! 
- Egy vadkacsafészket, aztán elmutattam arra a Kiskapos felé, megijedtem mikor felszálltak, de aztán közelbe lopakodtam, és láttam a sok tojást a fészekben. 
- De nem bántottad ugye? 
- Nem, dehogyis. Otthagytam ahol volt. 
- Úgy is kell csinálni, mert ha megháborgatjuk őket, lehet ott hagyja a vadkacsa, nem ül tovább a tojáson. 
Közbe nagy vidáman szaladt Kati. A köténye összefogva, boldogan újságolja: 
- Ide nézzen édesanyám, mit fogtam! 
- Na, mutasd már! - kíváncsiskodtam én is. 
Lassan bogozta ki a kötényét, óvatosan minden mozdulatnál megállt. Csak bogozta egyre, de nem jött elő semmi. A végén már türelmetlenül rázta a kötényét, majd mérgesen eldobta a fűbe. 
- Pedig láttam, hogy benne volt az a szép fecskefarkú pillangó. Szomorúan leült Anyu mellé a fűbe. 
A köténye ott volt előttem, és észrevettem, hogy a zsebéből kilátszik a pillangó fecskefarka. 
- Ide nézz! Itt van! Mutattam neki. Nem akarta elhinni, hogy tényleg ott van. 
Most már én is levetettem a kötényem, és betakargattuk óvatosan. 
- De jó Marika, haza visszük, belerakjuk egy kis dobozba, holnap elviszem az iskolába. 
- Na, kislányaim indulhatunk haza most már? 
- Igen, kiabálta Kati. 
- Marikám neked nem volt szandálod? - nevetve kérdezte Anyu. 
- Hú, tényleg, mikor bementem a vadkacsafészket nézni, felakasztottam ott egy ágra. Gyere Kati, legalább megmutatom, hogy én mit találtam. De csak akkor, ha megígéred, hogy nem fogod bántani. 
Kati nagyon kíváncsi volt, 
- Persze hogy nem bántom, na, siess már! 
Kicsit kellett keresgélni, mert olyan egyformák voltak a bokrok, de a letaposott fű segített megtalálni. Mikor már közel voltunk mondtam a Katinak csendben lépkedjen. 
Óvatosan közelítettük meg, hogy láttuk rajta ül a fészkén. Nem is engedtem közelebb menni. Már indultunk volna vissza, mikor rám szólt. 
- Marika, a szandálod? 
Megtaláltam a faágon, visszafelé már nem kellett csendben maradni Vidáman kergettük újra a szitakötőket, pillangókat. 
Anyu már elindult lassan, a biciklit tolva, ami meg volt rakva egy öl friss zsenge csalánnal ...

Soha semmilyen gombához nem szabad nyúlni!

Anyu a csalánt oda borította a disznók elé, hogy ne réjanak. Kati egy cipősdobozra lyukakat fúrt a kés hegyével, aztán bele rakta a fecske farkút. Tett be melléje levelet, virágot. 
- Kislányom a pillangók nem bírják ám a fogságot, holnap reggelre már nem fog élni meglásd. 
- De készítettem neki enni valót! 
- Akkor sem éli túl a bezártságot. 
- Mit csináljak most vele, úgy szeretném elvinni az iskolába. 
- Ha nem sajnálod. hogy meghal, elviheted. 
Kati leült a doboz mellé, aztán csak leste a pici lyukon keresztül a pillangót. 
- Még él. Hallom, hogy kaparász. 
- Persze, hogy kaparász, ki szeretne jönni. Képzeld csak el, Te mit csinálnál, ha be lennél zárva egy kicsi dobozba, te is kaparásznál, segítségért kiabálnál. Most a pillangó is vergődik, és reménykedik, hogy kiszabadul. Kati fogta a cipősdobozt és elindult vele a ház elé a rétre. Mikor visszajött a dobozt felvitte a padlásra. Aztán odaült az ablak elé, és bánatosan nézegelődött kifelé. Anyu nem szólt egy szót sem. Tudta, jobb ha hagyja a gondolataiba merülni. Nem is bízta meg a szokásos kertbe menéssel. Engem hívott. 
- Gyere Marikám, hozzunk be a kertből, ami kell a vacsorához. Anyu a zöldséget, sárgarépát szedte fel, én befészkeltem magam a cukorborsó közé a kis kosarammal. A kiskosár nagyon nehezen tellett, mert a cukorborsó ilyen zsengén finom csemege volt. Anyu nem is győzte kivárni. 
- Jól van kis lányom, ma karalábé leves lesz, majd ha tele lesz a kosarad, hozd be, jó lesz holnapra. 
- A cukorborsó a szilvás mellett volt, mikor már eleget ettem, és a kosaram is megtelt, felakasztottam az alsó ágra, nehogy a kendermagos csibéi megdézsmálják. Elcsatangoltam a kerten kívül az akácosba. Sajnáltam a Katit, hogy szomorú a fecskefarkú miatt. Már csak imitt-amott kukucskált be lenyugvó nap utolsó sugara az akácosba. A fák koronáin szarkafészkek voltak, a lehullott tojáshéjakat nézegettem, mi lenne, ha azt összeszedném és elvinné az iskolába. Nagyon örültem, hogy szabadon engedte a pillangót, a lehullott szarkatojás héjjal nem ártunk semmilyen élőlénynek. De nincs nálam semmi, miben vigyem haza. Felfogtam a szoknyámat, elkezdtem bele szedni a tojáshéjakat. Olyan gyenge törékeny volt, még kisebb darabokra tört. Mérgembe kiborítottam, és még rá is tapostam. 
- Na most már jó így, szarkatojás héj sincs. Bár csak találnák valamit! 
Mentem beljebb az akácosba, már az öreg cseresznyefához értem, tele volt odúkkal, az öreg kérgei közt kaparásztam, de apró rovarokon, fülbemászón kívül nem találtam semmit. Volt még pár szem ropogós cseresznye, felmásztam a fára, amit elértem megettem. Ott fent lődözöm a magokat, nézegelődök, épp rá lehetett látni a rétre ahol a vadkacsa fészek volt. Elmélkedtem: 
- Vajon vissza ült-e a fészekre, majd pár nap múlva megnézem, talán addigra kikelnek a kiskacsák. 
A csomai erdő felett kezdett elbújni a nap utolsó fénysugara. Az akácosba végig pásztázott egy csíkot, követtem a szememmel amerre a fénysugara bevilágított a fűbe. Valamit észrevettem, mintha egy tojás féle lenne! 
- Ekkora tojás? Ilyent még nem láttam! 
Leugrottam a cseresznyefáról, mentem a tojás féle irányában. Mikor oda értem, látom egy valami gomba féle. Nem nyúltam hozzá, mert Anyu ezerszer a szánkba rágta - Soha semmilyen gombához nem szabad nyúlni! 
Futás be! 
- Anyu! Kati! Találtam valamit kint az akácosba. Jöjjenek gyorsan! 
- Jaj, Marikám most hagyjam itt a vacsorát? Mi az az érdekes? 
- Valami érdekes gomba, de nem mertem hozzányúlni, mert azt mondta, soha ne nyúljunk gombához. 
- Na, azt okosan tetted, várjatok félre húzom a lábast, aztán mehetünk. 
Kati szaladt velem előre, Anyu alig bírt követni bennünket. Nem volt nehéz megtalálni ott volt az öreg cseresznyefa közelében. A szürkületben csak úgy fehéredett. Anyu megnézte, aztán mondta: 
- Ez egy őzláb gomba, holnapra már olyan nagy lenne, mint a tenyerem. Katikám levegyem, szeretnéd elvinni az iskolába? 
-Igen, szeretném. Ha már a fecskefarkút nem vihetem, ez is jó lesz. 
Anyu levágta a kis késsel amit magával hozott. Belerakta a kötényébe. 
- Na, gyertek lányaim, mert így sokára lesz kész a vacsora! 
Te Marikám neked nem az volt a feladatod, hogy szedj cukorborsót? 
- De igen az volt, és kész is van, pont akkor értünk a szilvásba, leakasztottam az ágról a kiskosaramat és oda adtam Anyunak ...

Kukoricakapálás

Kati felment a padlásra, és lehozta a cipősdobozt. Bele rakta a gombát, köréje rakott egy kis füvet, hogy a rázkódástól ne menjen tönkre. Vacsorára a karalábéleves után pirított darát ettünk baracklekvárral. A sok játék, szaladgálás kifárasztott bennünket, hamar elaludtunk. Reggel Kati a cipősdobozt a hóna alá csapta, és szaladt fel a dombra, mert a gyerekek már ott várták. Szerették volna tudni, mi van a dobozban. Kati csak az iskolában akarta kinyitni. 
- Majd meglátjátok, egy nagyon érdekes meglepetés. 
Addig-meddig, míg a padtársa az Annuska kikönyörögte, legalább neki mutassa meg. Megvárták, míg a többiek előre mennek, Kati kinyitotta a cipősdobozt, és a nagy meglepetésére a hosszúkás tojásforma gombából egy szép pöttyös kalapos gomba lett. Még neki is meglepetés volt, de nem árulta el az Annuskának. Csak magában morfondérozott. Hogy lehet az, hogy az este nem ilyen volt. Odaértek az iskolába, Kati rögtön berakta a padba, és várta, hogy nekik legyen hangos órájuk a tanító nénivel. A második óra volt a hangos óra. Rögtön jelentkezett. A tanító néni fel is szólította. 
- Katikám van valami újdonság megint? 
-Igen, hoztam egy érdekes dolgot, az este mikor beleraktam a dobozba, még csak olyan tojásforma volt, most már pedig egy szép kalapos gomba. 
Kati kitette a tanári asztalra. A gyerekek kíváncsian nézték. És többen is ujjongtak, ilyent én is láttam. Nálunk is van az erdőben! Kati öröme alább hagyott, azt hitte ez valami különleges gomba. Szomorúan csomagolta vissza. Tanító néni azért megdicsérte, ötöst ugyan nem kapott érte, de a gyerekeknek azért mondta: 
- Kati legalább iparkodik valamit megmutatni abból, amit ő észrevesz a természetből, de ti még semmit sem hoztatok. 
Azon az órán a gombákról tanultak. Katit is feleltette a tanító néni. Kati sok mindent tudott a gombákról, erről is elmondta, hogy tegnap még csak olyan hosszú tojásféle volt, és elmondta, hogy amíg felnőtt nem látja, addig a gyerekeknek nem szabad hozzá nyúlni. Ezért a mondatáért kapott is egy ötöst. Otthon örömmel mutatta az ötöst. Anyu megdicsérte. Ma egy kis pihenőnapunk volt, az otthoni kertet kapálgatta Anyu. Én bele tudtam merülni a téglapor készítésbe. Nagy lapuleveleket szedtem, és a sok különböző színű téglaporomat arra raktam rá. A házba nem vihettem be, így a nagy diófa alatt volt a téglapor lerakatom. Ha nem jött eső, vagy a pipik nem fötörték szét, napokig tündökölt. Mikor megázott különböző alakzatokat rajzolt a lapu levélre. Sokáig nem élveztük az otthoni csendes nyugalmas napokat, Béla bácsi jött szólni: 
- Jó napot Margitom! 
- Jó napot Béla. 
- Van egy jó hírem, holnap lehet kezdeni a kukoricakapálást, ott van a Buger kútnál. Magáé az első darab, rá van írva a cövekre a neve. Ha jól emlékszem negyvenkét sor. Ma lesz meghúzatva a lovas ekével, csak a sorát kell kapálni, aztán ötven centire hagyni, de hát  tudja azt maga anélkül is! - és elnevette magát. 
- Jól van Bélám, megyünk, megkezdjük. Köszönöm, hogy szólt. 
- Isten áldja Margitom. 
- Isten vele Bélám. 
Béla bácsi lóháton jött, meghúzta kicsit a gyeplőt, a sarkával megbicentette kicsit a ló farát, és elvágtatott. Én sóváran néztem utána. Álmodoztam, milyen jó lenne, ha nekem ilyen lovam lenne, és így ilyen délcegen tudnák lovagolni. Anyut is felvenném, nem kellene neki tekerni a biciklit. Anyunak sűrű ráncok jelentek meg a homlokán. 
’Kukoricakapálás! Buger-kút ott van közel Hetény alatt, a Kati meg iskolába jár, délben jön meg! Ej Margit, bírod te ezt? Jó döntés volt elszegődni a Tsz-be? Holnap talán itthon lesz a Józsim, akkor Kati jöhet haza az iskolából, nem kell érte haza biciklizni. De azután? 
Másnap reggel Katit útnak bocsátotta, és valóban Apu csak este ment szolgálatba. Mi a szedres úton hamar oda értünk a biciklivel. Apu olyan jól felkötötte hátra a kapákat, nyugodtan lehetett pedálozni. Vittük az egész napi enni-inni valót. A biciklit az árnyékban hagytuk, a szederfa alatt. Anyu megnézte a cöveket, kiszámolta, és valóban negyvenkét sor volt. Az út mellett az első pár sor kicsit kemény és gazos volt, de beljebb jó porhanyós földben könnyen szaladt a kapánk. Most még nem volt magas a kukorica csak olyan húsz, harminc centi magas. Jöttek minden darab földbe beleálltak kapálni. Át-át kiabáltak egymásnak. 
- Jó napot! Na, megkezdjük akkor Margitom? 
- Jó napot magának is! Igen megkezdjük Panni néném! 
- Így aztán könnyen megy ám a kapálást, ilyen segítséggel! 
- De könnyen ám, Nagyon ügyes az én Marikám, hát még ha a másik kis szorgalmas lányom is jön, akkor megy majd igazán könnyen. 
- Az enyémek nem jönnek, az óvodában vannak. 
- Mondták nekem is, de én jobb szerettem magam mellett tudni őket. 
- Maga tudja Margitom. Na, akkor csak iparkodjanak. 
Azzal mindenki tette a dolgát. Mi most is csak olyan harminc-negyven méter távolságra mentünk, onnét visszafordultunk, aztán amíg az el nem fogyott, ott forgolódtunk. Mások végigjárták, délre értek vissza egy fordulóval. Nekünk jobb volt így, itt volt a közelben a vizeskorsó az elemózsia, ha megéheztünk. Anyu így szokta meg, mikor még kicsik voltunk ránk látott. Meg azért is jó volt, hogy a közeli szomszédok meg-megálltak beszélgetni, néha úgy eltraccsoltak, hogy addigra mi kettőt is fordultunk a mi kis "előnkbe”. Délre el is fogyott a kis "elő”. A nap már melegen sütött, a szederfa alá mentünk, és ott ettük meg a szalonnánkat, kenyerünket. Anyu nekem még a cukorborsóból is hozott, legszívesebben csak azt ettem volna, de Anyu mondta, ha nem eszek mást, hamar megéhezek. Ebéd után előrébb pakolódtunk a cókmókunkkal. Elkezdtük a második "előt”, ezt talán kicsit hosszabbra méreteztük, volt vagy hatvan méter. A nap egyre melegebben sütött, elfáradtam. Anyu mondta pihenjek kicsit a szederfák árnyékban. El is mentem, elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy lódobogást hallok. Béla bácsi jött ellenőrizni, hogy megkezdték-e az emberek a munkát. 
Megnézte a kukorica sort, jól van-e ritkítva, nem marad-e gaz. Mindent rendben talált. Már kipihentem magam, fogtam a kis kapámat és mentem Anyu után. Nem vártuk meg az estét, eldugtuk a kapákat a sorba, kicsit letakargattuk gazzal, és hazaindultunk. Otthon Kati nagy örömmel várt bennünket. 
- Anyu ma felírtuk a táblára az Ó betűt …

IÓ

- Mit jelent az,hogy felírtuk az Ó betűt Katikám? - kérdezte Anyu, mert olyan nagy örömmel mondta, gyanítható volt valami fontos Ó betű lehet. 
- Az Ó betű az utolsó betűje a vakációnak, hamarosan vége az iskolának! - örömében táncra perdült. 
- De jó kislányom, legalább nem lesz gond a mezőre járás. Hány nap van még vissza? 
Kati leírta a porba egy bottal, és elkezdte számolni. Hét betű ősszesen, a mait már nem kell számolni, akkor hat nap még. 
- Jaj, az még nagyon sok! - mondta Anyu gondterhelt arccal. Holnap mikor vége az iskolának, megint az állomás felé gyere, majd jövünk érted a Marikával. Aztán utána talán majd megint itthon lesz édesapád, és haza tudsz jönni. A disznókat már megetette Apu. A vacsora is készen volt. Apu segített a Katinak a paprikás krumpli elkészítésében. Nem volt olyan finom, mint amikor Anyu csinálja, de mi  nagyon dicsértük. Este Apu kijött velünk labdázni egy kicsit. Anyu oda ült a rét szélébe, az ölében az elszakadt ruháinkat varrogatta. 
Mikor a csomai erdő felett kezdett nyugovóra térni a nap, mi is nyugovóra tértünk. Apu kezébe fogta a bádog táskáját és elindult szolgálatba. Mai vezénylése Gyékényesre szólt. Anyu csak úgy ruhástól kuporodott az ágyra, nem akarta elszalajtani a már szinte rituálissá vált szertartást, a Gránic ároknál megszólaló mozdony füttye, az újság papírlángja, és a szokásos visszajelzés, a három rövid fütty. Mi hamar elaludtunk. Reggel mire felébredtünk, Anyu már megjött az alsó szomszédéktól tejet hozott, finom tejberízs illata terjengett a levegőben. Anyu tudta, hogy imádjuk a tejbe rizst. Most még kakaó por is volt otthon. Én most is úgy kértem, hogy először csak fehéren, aztán utána kakaóval. Olyan sok készült, el sem fogyott, a maradékot a kislábasban elvittük a mezőre. Kati is szeretett volna azt vinni tízóraira, de nem volt megoldható, Anyu megnyugtatta, addig nem eszünk belőle amig ő oda nem ér. Egy korsó vizet vittünk csak, mert délben úgyis vissza kell jönni, akkor majd újra megtöltjük a falu végén lévő ártézikútnál. Olyankor jól tele is isszuk magunkat a friss hideg vízzel. Már a harmadik 'előt' kezdtük meg. Olyan messze volt a vége , nem is látszott, mert lenyúlott a halastavakhoz. Gondoltuk, hogy nagyon sok 'elő'-be kell még belekezdeni. Anyu sokat belesegített az én soromba, nagyon iparkodtam, kezdett már a kapámnak fénye lenni. Ma is jött az agronómus Béla bácsi. Olyan csendben lépett oda mögénk, észre sem vettük, csak a köszönésre rebbentünk kicsit meg. 
- Adjon Isten jó napot! 
- Adjon Isten jó napot magának is. 
- Így  aztán könnyen megy ám a kapálás! 
- Nem is panaszkodom Bélám. Délután már jön a Katikám is, jaj most jut eszembe, elfelejtettük elhozni a kapáját. 
- Menjen be édesapámhoz, amikor délben megy érte, ad az magának kapát, van ott nála több is lehet válogatni. 
- Hát azzal nagyon kisegítene, mert a Katikám már panaszkodott is, hogy kicsi neki már az a kapa, kellene egy nagyobb. 
- Menjen csak nyugodtan, most visszamegyek a faluba, mondom neki készítsen egyet. Mire maga odaér, meglesz. 
- Isten áldja meg  magát Bélám. Majd ledolgozzuk a szőlőben. 
- Margitom, legyen nyugodtan, ledolgozta már  maga. Hiszen mire elképzeljük, hogy  szóljunk, meg kell kapálni, maga már  be is fejezte. Te kis kormosszemű ha szeretnéd, felülhetsz majd a ló hátára, láttam tegnap is nagyon nézted. Most nem haragudtam a "kormos szeműért". Ez a Béla bácsi nagyon megérezte mire vágyodok én! Rögtön kaptam az alkalmon, hátha elfelejti. 
- Anyu most kimehetek a Béla bácsival a sor végére. Azt mondta felülhetek a lóra. 
- Jaj, Marikám nagyon féltelek, le ne essél. 
- Vigyázok én rá  ne féljen! 
Leraktam a kapámat, kimentünk a sor végére. Közben Béla bácsi minden félét kérdezett. 
- Hány éves vagy te kis kócos? 
- Öt éves, és az ősszel megyek már iskolába. 
- Meddig tudsz elszámolni? 
- Én egyből fújtam a számokat harmincig egyet sem tévesztettem. Még jó pár szorzás is az eszembejutott, annyiszor hallottam mikor a Kati tanulta, nem lehetett nem megjegyezni. 
Közben oda értünk a pacihoz. Olyan óriás nagy volt. Most, hogy ott álltam mellette, elszállt a bátorságom. Látta a Béla bácsi is. 
- Ne félj, nagyon barátságos, felemellek kicsit, megsimogatod? 
- Igen, szeretném előbb megsimogatni. 
Közben Anyu is odaért, mert nem volt nyugodtan, féltett. 
- Ha szeretnéd, vezetheted kicsit a kantárszáron. 
- Igazán vezethetem? Nagyon szeretném! 
Béla bácsi odaadta a kantárt, aztán a ló  elkezdett menni az útszéli gaz közelébe. A nagy  rózsaszín nyelvével nagyokat kanyarított a zsenge tejesgazból. Zöldes nyál folyt le a szája szélén. 
Béla bácsi megkérdezte: 
- Na megjött a bátorságod? Felülsz? 
- Most  nem, inkább ha lehet  holnap. 
Aztán oda bújtam Anyu mögé. 
- Jövök holnap is, addig szedd össze a bátorságod, te kis kormos szemű. 
Azzal egy gyors mozdulattal csak úgy felugrott a lóra, és  elnyargalt. Anyuval vissza mentünk oda, ahol a kapálást abbahagytuk. Nekem be nem állt a szám, a pacirol beszéltem folyton, kicsit bánkódtam, miért is nem voltam elég bátor. Holnapra már biztosan megjön a bátorságom. A delet harangozták amikor biciklire ültünk. Katival az állomáson találkozunk, ott diskurált a Vince bácsival. 
Örömmel újságolta már  azt írták fel a táblára. IÓ ...

VII/17. Hattyúk

Elköszöntünk a Vince bácsitól, indultunk vissza a  mezőre. János bácsi aki a kapát csinálta, ott lakott a tejcsarnok mellett. Már kint állt a kapuban,  várt bennünket. 
- Jó napot Margitom! Mondta a Bélám, hogy kell  egy kapa ennek a kis szöszke hajú lánynak. 
- Jó napot János bátyám! Hát igen, kinőtte, azt mondja rövid már a nyele is, és a kapa is kicsi. 
- Jöjjenek, nézzék meg, melyik lenne jó. 
Kati szaladt előre, és fel is kapta az első kapát, ami oda volt támasztva a kútkávához. Forgatta, aztán a virágoskert szélén ki is próbálta. 
- Ez jó lesz János bácsi. Pont ilyet szerettem volna. 
- Szerencséd is van, mert ez magától kapál! 
- Magától kapál? Olyat még nem hallottam! 
- Pedig ez olyan, magától Katinka kisasszony! - aztán János bácsi, és Anyu jót nevettek, mert Kati nem  akarta megérteni. Anyu megkérdezte mennyivel tartozik. János bácsi azt modta ki van ez már fizetve. Felkötöttük hátra a kapát, megtanulta már Anyu is hogyan lehet vele biciklizni. Megtöltöttük a korsónkat az ártézikútnál, és irány a kukoricaföld. Az ebédet a szederfa árnyékban ettük meg. A szalonna, hagyma, kenyér után, ott volt finomságnak a reggelről mearadt tejberizs. 
Katinak elmeséltem, hogy majdnem felültem a lóra, talán holnap már fel is ülhetek. Azt mondta ő bizony felült volna, bánkódott, hogy holnap iskolában lesz, mikor újra jön a Béla bácsi. A biciklit leraktuk az árnyékba, majd a korsó friss vízzel elmentünk a kukoricásba, ahol abbamaradt a kapálás. Méricskélte, talán a következő előrejutásnál már látni fogjuk a halastavat. Biztogattuk, már most menjünk, nagyon kíváncsiak voltunk a látványra. Anyu középen, mi a két oldalról neki is indultunk. Hol nekem segített kicsit, hol a Katinak, hogy ne maradjunk le. Katinak nagyon tetszett az új kapa, csak azon bánkodott, hogy az enyém már szép fényes, és az övé sokára lesz csak olyan fényes. Mondtam neki holnap délelőtt majd az övével kapálok hogy hamarabb utoólérjen. Annyira belemélyedtünk a munkába, észre sem vettük, már javában látszott a halastó. Anyu vette észre, és mutatta az ujjával a hattyúkat a vízben: 
- Oda nézzetek lányok, milyen csodálatosak! 
Megálltunk, és elámultunk, mert most láttunk ilyen gyönyörűséget először. Szerettünk volna közelebb menni, megnézni. Anyu  mondta, menjünk csak nyugodtan, de lassan, csendben, nehogy elriasszuk öket. Lopakodtunk, a végén már úgy kúsztunk, fel-fel emeltük néha a fejünket, hogy ott vannak-e még. Már egész közel voltunk, és nem is tudtunk volna közelebb menni, mert elértünk a partra. A nádas közül kukucskáltunk. Olyan csodálatosak voltak, együtt mozogtak, együtt buktak le a víz alá. Egész délután el tudtuk volna nézni őket, de lassan eltávolodtak, és alig voltak láthatóak. Visszafelé már nem kellett csendben maradni, ilyen messzire már nem hallatszott a zajongásunk. Anyu közben már  jó sokat megkapált, vitte mind a kettőnk sorát, hogy ne maradjunk le. Messzire eljöttünk a pakktól. Megszomjaztunk. Kati elment a vizeskorsóért. Alig vártuk, hogy vissza érjen. 
- Látjátok? Ezért kell rövidebb sorokat csinálni. Olyankor mire megszomjazunk visszaérünk. 
- Jó, most már láttuk milyen a halastó, láttuk a hattyúkat is, ne menjünk addig el! - mondta Kati. Mire még egyet fordultunk, nap sugarai egyre alacsonyabban simogatták az arcunkat. Anyu eldugta a kapáinkat, nem  mintha félni kellett volna, hogy valaki ellopja, így szokta meg. Az élüket belevágta a földbe, nehogy bárkinek, akár kóbor állatnak, valami sérülést okozzon. A nyelére földet, gizgazt  rakott. Olyan messze voltunk a mezőn, hogy a dombunk ahova haza kellett menni, egy kicsi  kis pontnak látszott. Én  elöl, Kati  hátul,  kormányon a szatyor, vizeskorsó, indulás. Anyu minden alkalommal megemlítette, milyen egy áldás nékünk ez a bicikli. Gyalog kellene három óra hazaérni, biciklin még egy óra sem kell. Mire a domb aljába értünk, a nap  utolsó sugara is elbújt a csomai erdő mögé. - Lányaim, mi legyen ma a vacsora? 
- Ha van még  tej, nekem jó a tejberizs. - Neked is jó, ugye Marika? 
- De jó ám, jobb nem is lehetne ...

Közös munka

A tejberizs most is olyan finom volt, mint mindig. Nekünk nem is kellett más, Anyu azért csinált egy kis csipkedett krumplilevest, mert Apunak nem adhatott csak tejberizst vacsorára. 
Mikor Apu megjött, örömmel újságolta, hogy kapott egy hét szabadságot, és szeretné, ha elmennénk Budapestre. 
- Jaj, Te Józsim, hogy gondoltad el, elmenni Budapestre? Ott van az a sok kukorica még kapálni! 
- Ne félj te, amíg engem látsz! Az is meg lesz kapálva. Holnap én is megyek veletek! 
Meglátod, elkészül és elmehetünk Budapestre. 
- Hát jó, majd meglátjuk! 
- Meglátjuk, meglátjuk! Megyünk és kész! 
Anyu magában morfondérozott, olyan könnyen vesz mindent, bár csak én is ilyen egyszerűen tudnám venni a dolgokat. 
Mi nagyon boldogok voltunk, utazni szerettünk, most meg Budapestre megyünk Reggel Katit útnak indította Anyu az iskolába és mi is útnak váltunk. Apu azt akarta mindannyian üljünk fel a biciklire, de Anyut nem tudta rávenni. 
- Nagyon veszélyes ez Józsim, ott a szatyor, a korsó, a te kapád! Meg akarod szakítani ezt a kis biciklit, kell ez nekem máskor is. Te csak menj a Marikával, én majd utánatok nyargalok! 
Úgy is volt, mi elvittünk mindent, Anyunak nem kellett hozni semmit. Furcsa is volt neki, mintha épp nézegelődni indult volna. Mikor kiértünk, leraktuk a biciklit, megmutattam Apunak melyik a miénk, Anyu már a szedres út közepe tájékán jött. 
Kiszedtem a kapákat, megmutattam Apunak hol voltak tegnap a hattyúk. Mikor elkezdtük volna a kapálást, Anyu már ott volt mögöttünk. 
- Te talán repülővel jöttél, hogy már itt is vagy? 
- Hát majdnem, tudod nem mostanában volt ilyen jó dolgom, aztán a tudat, hogy ha végzünk, Pestre megyünk, szárnyakat adott. 
- Ha az idő engedi, nem ver ki bennünket az eső, két nap alatt elvégezzük, vagy legyen két és fél nap. Szombaton már otthon készülődhetsz, vasárnap utazunk! Mit gondolsz, jó lesz így? 
- Jaj, te Józsim, olyan könnyedén tudsz beszélni! Legyen igazad. 
Én a Kati kapájával kezdtem el kapálni, de hamar letettem, nekem nagyon nehéz volt. A szomszéd Panni néni egyedül forgolódott a sorokba. Át is szólt: 
- Margitom így aztán könnyű, ennyi segítséggel megy ám a kapálás. Ha végeznek, jöhetnek az enyémbe. Apu válaszolt neki: 
- Van magának is férje, gyerekek is vannak, el kell hozni őket, aztán majd magánál is haladna a munka. 
- Jaj, te Józsim, de goromba voltál! 
- Miért, nincs igazam? 
- De igazad van, de másként is meglehetett volna mondani. Most mit gondol rólunk. 
- Azt gondol, amit akar, majd meggondolja, máskor mit beszél. 
Anyu nem szőtte tovább a gondolatmenetet, látta hiába mondaná. 
Panni néni többet nem beszélt, rótta csak a sorokat, mindig maga után fordult. 
Nálunk meg hat sor ment el egy fordulóra. Én középen voltam, a soromban, hol Anyu, hol Apu segített be. Délben Apu ment el a Katiért. Elvitte a vizes korsót is, legyen elegendő ivó vizünk. Anyuval mi addig mi előkészítettük az ebédet. Most egy avíttas abroszt hozott. Leterítette a szederfa alá, kirakta a kenyeret, szalonnát, kolbászt, hagymát, nekünk csemegének egy kis kosár cukorborsót. 
Kati már messziről kiabálta: 
- Anyu, Marika! Már felírtuk a CIÓ-t, és már csak négy nap van hátra. 
- Na és kaptál valami jegyet, meg tudtál felelni, amit kérdezett a tanító néni? 
- Már nem felel senki, egész nap játék volt, meg szabadon beszéltünk mindenről. Én is elújságoltam, hogy megyünk Budapestre. Nem akarták elhinni. 
- Nem baj, ha nem hiszik el, majd küldünk a tanító néninek egy képeslapot Budapestről, akkor majd elhiszik. 
Megebédeltünk, máskor kicsit pihentünk utána, de most hajtott bennünket a láz, az utazás láza. 
Sötét felhők tornyosultak Kercseliget felett. Apu fejét csóválva mondta: 
- Onnét nem szokott jönni eső! Meglássátok, elvonul más felé. 
És valóban szél kerekedett, és pár perc alatt már hírmondója sem volt a viharnak. 
A nap már alacsonyan járt, mikor hazaindultunk. A kapákat most is eldugta Anyu. 
Hazafelé mi mentünk Anyuval biciklivel, Apu hatalmas léptekkel a nyomunkban volt jó darabon. Aztán elfáradt, lelassította a lépteit. 
Épp csak a disznókat etette meg Anyu, mikor Apu haza ért. Most találtuk volna ki, mi is legyen a vacsorára. 
Olvassz ki egy kis sült oldalast, legyen hozzá krumplipüré, és a lányok szedjenek salátát. Ez hamar megvan. Ha marad az oldalasból, elvihetjük holnap a mezőre. 
Mire megmosakodtunk kész is volt a vacsora. A leves senkinek nem hiányzott. Hamar ágyba bújtunk, és el is aludtunk. 
Másnap megint Apuval mentem biciklivel, Anyu nyargalászott utánunk olyan szaporán lépkedett Apunak ugyancsak bele kellett húzni, hogy ne érjen utol bennünket. 
Az időjárás kitartott ma is. Az iskolába már az ÁCIÓ lett felírva a táblára. Szomszéd Panni néni még visszaköszönni is elfelejtett annyira belemerült a kapálásba. A vége felé már alig kellett segíteni nekünk, igaz Anyu úgy igazította a sort, hogy az enyémbe kevesebb gaz legyen, ha menet közben változott, akkor megcserélte, ő ment a gazos sorban. Nem szerettünk volna fél órás munkáért holnap is ide jönni, így a végére már a nap is elbújt az attalai határban. 
- Na, mit mondtam, ugye hihetsz most már nekem. Kész lett? Nem kell félned, amíg engem látsz! 
- Jól van Józsim, igazad volt. De nem lehet tudni soha, mit hoz a holnap. 
-Mit hoz a holnap? Hát azt, hogy készülődj, és holnap után utazunk Pestre ... 

Városi vacsora 

Apu elindult gyalog, az összes kapát a vállára vette. Mi elindultunk biciklivel, már szürkület volt, mire a faluba értünk már felgyúltak az utcai lámpák. Anyu a bolt felé vette az irányt. Emi néni már kezdte lehúzni a rolót. 
- Jöjjön csak Margitom, mit adhatok? 
- Először is ezeknek a kis lányoknak adjon, valami finom csokit, menjetek lányok, válasszátok ki! 
Aztán három üveg sört, fél kiló lecsó kolbászt, meg adjon hozzá azt a sárga valamit, nem is jut az eszembe mi is a neve. 
- Mustárt szeretne? 
- Igen, aztán két kilós kenyeret, egy vajat. Mást azt hiszem nem akartam. 
Emi néni kirakta a kért árut a pultra, kiszámolta, aztán mondta: 
- Huszonnégy forint, az üvegekre nem számoltam betétet, majd hozza, ha kiürült. 
- Rendben van Emikém, hozom majd, köszönöm. 
Még jó hogy üres volt a szatyor, belefért minden. Mi megkérdeztük, hogy megehetjük-e a csokit. 
- Hát persze, azt hittem már meg is ettétek! Azt a finom télifagyit választottuk, amit Apu szokott hozni mikor fizetés van. Akkor értünk az elágazáshoz mikor Apu is odaért gyalog. Leszálltunk mi is a bicikliről, Apu felrakta a kapákat, hogy ne kelljen cipelni neki. Elhagytuk az állomást, itt már csak a holdvilág mutatta az utat. Később a szemünk is hozzá szokott a sötétséghez. 
- De meginnák egy sört! Vehettél volna Margitom! 
- Neked ördögöd van, honnan tudtad, hogy vettem. Várd meg, míg haza érünk! 
- De én most szomjan halok, ha nem ihatom meg. Lányok, édesanyátok azt akarja, hogy szomjan haljak! Segítsetek megszerezni azt a sört! 
- Jaj, te Józsim felnyitni sem tudod! 
- Add csak oda, majd meglátod, fel tudom nyitni! 
Anyu elővette a sört, Apu odafeszítette a sörös kupakot a bicikli csomag tartójához, ráütött egyet, aztán a kupak már le is pattant. 
- Te aztán ismered minden csínját-bínját, hogy ne halj szomjan. 
Apu oda nyújtotta Anyunak az üveget. 
- Igyál, meglátod milyen finom ez a sör! 
- Isten ments, hogy azt a keserűség megigyam, egyszer rábeszéltél, többször nem tudsz. Apu minket is kínált. 
- Elment az eszed, ne hogy adj a lányoknak! 
Kati már a szájához is vette mire Anyu kimondta, jól rá is húzott az üvegre. 
- Katikám, azonnal tedd le azt a sört, nem gyereknek való az! 
Kati visszaadta Apunak az üveget, Apu a sötétben ott somfordált mellettem, nyújtotta az üveget úgy, hogy Anyu ne lássa, én meg eltoltam magamtól, mert egyszer már velem is megkóstoltatta Apu, és nekem nem ízlett. A sörös üveg kiürült. Apu egy hajtóra kiitta. 
- Van ennek a sörnek társa? Ugye nem egy üveggel vettél! 
- Van, de azt az utazásra szántam! 
- Addigra megromlik, add csak oda, nem akarom, hogy megromoljon! 
- Várd ki legalább, hogy haza érjünk! Addig talán nem romlik meg. 
Már a dombnak felfelé mentünk. A disznók úgy réttak, majd szétszedték az ólat. Anyu sötétben is tudta merre van csalán, szedett a kötényébe egy öllel, hogy elhallgattassa őket, amíg a moslékot elkészíti. Apu meggyújtotta a lámpát, én mentem a kosárral a favágítóra egy kis száralékért. 
- Ma este olyan városias vacsoránk lesz. Katikám rakj fel vizet abba a piros három literes fazékba! 
Apu a tűzrakással bajlódott, látszott rajta, hogy nincs nagy gyakorlata, nem akart meggyulladni. 
- Lepiszkáltad a hamut? Hogyan akarod begyújtani? Nincs így húzatja. Anyu megpiszkálta és már is ropogott a tűz. A karikát is levette hamarabb forrjon a víz. Belerakta a kolbászt, kenyeret szelt aztán mindenki tányérjára rakott egy kis halmot a mustárból. 
- Anyu ez mi? Ezt én nem kérem. Nem szeretem! 
- Kóstold csak meg Marikám, addig még nem kóstoltad meg, nem tudhatod, hogy szereted-e vagy sem. 
- De Apu egyszer már vett ilyent, és akkor sem szerettem. 
Anyu átrakta Apu tányérjára a mustárt. Majd tett egy kis darab kolbászt a tányérunkra. Nagyon éhesek voltunk, a nagy karéj kenyérnek belét ettem, és azért a kíváncsiság hajtott, kicsit bele mártottam a kolbászom Apu mustárjába, és most ízlett. Az összeset kimártogattuk Apuval. A sör is az asztalra került. A végén a kenyérhéját magában ettem meg. A lábasból az összes kolbász kifogyott, majd kórusban mondtuk: 
- Nagyon finom volt ez a városi vacsora ...Nyerstészta

A nagy izgalomban alig tudtunk elaludni. Hallottuk Anyuék is sokáig beszélgettek.   
- Azt mondod, készülődjek! Mondd meg nekem, mivel tudok készülődni. Máskor csak levágtam egy pár csirkét, megsütöttem, vagy kirántottam, de most mit készítsek? 
- Sütsz egy tepsi linzer süteményt, aztán Pesten meg eszünk, amit találunk, nehogy azt hidd, hogy éhen halnak ott az emberek! 
- De mennyibe fog az kerülni! Tudod, hogy a szobabútorra gyűjtünk, nem dorbézolhatjuk el egy nap alatt evésre, ivásra! 
-Ne félj, amíg engem látsz! 
- Ne félj, ne félj! Könnyű azt mondani. De nem neked fáj a fejed, hogy s mint alakul.

- Mondtam, ne aggódj! Van arra nekem egy kis dugi pénzem, nem rég kaptam a vasutasnapra, már akkor kiterveltem. Ez a pénz csak úgy jött, nem volt bekalkulálva, vedd úgy mintha nem is lenne! 
Akkor kicsit megnyugodott Anyu. Vége volt a beszélgetésnek, lassan nekünk is álom jött a szemünkre. 
- Másnap sokáig aludtunk, vasárnap volt, végre kipihentük a hajnali kelést. Anyuék is ágyban maradtak, mi odabújtunk közéjük, és kérdezgettük Aput hová megyünk. Én szerettem volna az elvarázsolt kastélyba menni, mert irtó kíváncsi voltam rá.   
- Ne kíváncsiskodjatok, majd meglátjátok, de annyit azért elmondok, hogy olyan helyre megyünk, hogy tetszeni fog nektek. Akár hogyan faggattuk Apu nem mondott többet. Reggelire Anyu palacsintát sütött. Ahogy sült mindjárt meg is ettük. Utána szaladtunk ki játszani. Anyu megetette a jószágot, és nekiállt a linzer sütésének. Mire a kiszaggatásra került a sor, bementünk, mert nagyon szerettük azokkal a virág, szív, csillag alakzatokat kiformázni, aztán ami közte maradt azt meg is ettük, olyan jó volt így nyersen. Mondtuk is Anyunak, hagyja nekünk így.  Anyu még csak most vette észre, hogy hiányzik az összes tészta, amiből ki lett szaggatva.   
- Jaj, lányok, ilyen sokat nem szabad enni a nyers tésztából, megfájdul a hasatok tőle.   
De már késő volt, ott kuporodtunk az ágyon összegörnyedve, mert annyira fájt. 
- Jaj, elég egy percig nem figyelek rátok, máris olyant csináltok, amit nem szabad.   
- Csinálok egy kis zsályateát, azt megisszátok, talán segít, vagy lefelé, vagy felfelé kijön.   
- Megrémültünk, hogy fog kijönni, lefelé, fölfelé? 
- Na, ne féljetek, így langyosan igyátok meg mindet! 
Anyu ott ült mellettünk, nem lehetett el mismásolni, meg kellett inni.   
A sok tészta elkezdett bugyborékolni a hasunkban, és kis idő múlva egymást váltogattuk a wc- én. Ebéd nem kellett semmi. Délután kaptunk még egy nagy csésze zsálya teát, és rendbe is jöttünk. Este vacsorára a vasszeget is megettük volna. De Anyu azért óvatos volt velünk, héjában főtt krumplit etetett velünk, és a már kisült linzerből annyit ehetünk, amennyit akartunk, most már finom mézes hársteával. Úgy elmúlt a nap ezzel a hasfájással, egész nap nem volt időnk, hogy a holnapi kirándulás emlegessük. Apu lekaszálta a füvet a szilvásban, megigazította a disznók állását, átnézte a biciklit, megolajozta, Anyu a kertben kapálta a veteményest, elkészítette a ruhánkat holnapra. Hallottuk, hogy Apu mondja Anyunak: 
- A lányoknak ne készíts váltóruhát, kapnak majd újat ott Pesten. Hadd legyen nekik a legújabb divat szerint. Katival összekacsintottunk, és alig vártuk, hogy már holnap legyen ...

Utasellátó

Az állomásra mezítláb mentünk, Anyu csizmát húzatott volna velünk, de Katival mondtuk, jobb lesz nékünk a harmatos réten mezítláb. A dombóvári téglagyár felett most mutatta meg a nap az első sugarait. A fűzfák közt egy-egy táncot el is járt a pókhálók keszekusza fonalkáival. Mintha ezernyi apró csillag ragyogott volna, fűszálak legörbült levelein, ahogy a fénysugár meg-megsimogatta a harmat cseppeket. A napkeltét a madarak is jelezték, egymást túltrillázva ébresztették, aki még nem vette észre, hogy reggel van. A Kapos folyó úgy pipált, mint egy öreg cseléd, aki csak a fejébe húzza a kalapját, és hagyja, hogy a pipafüst lassan komótosan szálldogáljon fel, és egyre feljebb, maga mögött hagyva a ragyogó nap sugarát. Jó korán leértünk az állomásra. Anyu mindig mondta: 
- Gyertek, induljunk, mert váróterem van, de váró vonat nincs! 
Kellett is idő, mire letörölgette a lábunkról a sarat, sőt még a kerekeskútnál vizet is kellett engedni, olyan sárosak voltunk. A réten a harmattól vizes lett a lábunk, utána a kocsiút rá ragadt portól, jó kis sártopánkát viseltünk. Apu még tréfálkozott is: 
- Hagyjátok így, Pesten azt hiszik ez a legújabb divat. 
- Jaj, de butaságokat tudsz mondani, gyertek gyorsan, már hallom Csomából elindult a vonat! 
A kerekeskút vize langyos volt a hideg lábunknak. A víz alá tartottuk és a sártopánka sárga folyamként tűnt el a lefolyóban. Épp csak megtörölköztünk, zokni nélkül belebújtunk a szandálba és már ott is volt a vonat. Apu közben elrendezte az arcképes igazolványunkkal a térítésmentes jegyet. Nem is volt érdemes ülőhelyet keresni, mert Dombóvár-felső a második megállóhely volt. Anyu még igazított kicsit a hajunkon, a fehér szalagot is még csak most kötötte bele. Az átszállásig volt pár perc, Anyu el akart menni a közeli sarki kis boltba, venni valami útravalót. Apu próbálta lebeszélni. 
- Van utasellátó a vonaton, majd veszünk ott. 
De Anyunak hiába mondta. 
- Aztán ha mégsem lesz, messze van ám az a Pest. Mit adok a kezükbe, ha megéheznek. 
Apu jónak látta, ha hagyja, mert úgysem tudta volna meggyőzni. Friss perecet, zsemlét, és szeletelt szalámit hozott. Mikor visszaért, akkor jött Pécsről a vonat, amire felszállhattunk. Aput sokan üdvözölték, szóltak hozzá pár szót. 
- De ki vagy rittyentve Castro, csak nem a nagy faluba mész? 
- Eltaláltad Karalábé!  Pont oda megyünk! 
- Azt a kis bokszos szeműt le sem tagadhatnád! 
- Nem akarom én letagadni, azzal felkapott a karjába, hogy még jobban legyen látható a bokszos szemem. De én jól kitoltam velük, olyan szorosan összecsuktam, hogy már a fogaim is fájtak a szorítástól. Akkor nyitottam ki, mikor már biztos voltam, hogy az a Karalábé messze jár. Apu keresett egy olyan fülkét ahol volt hely mind a négyőnknek. Mi addig a folyosón várakoztunk. Közben fütyült az állomáson az a piros sapkás bácsi, és egy olyan tányért, aminek még nyele is volt magasra emelt, és meglóbált a levegőben. Mikor visszaért, Apu elvezetett bennünket több kocsin át. Az nagyon félelmetes volt, mikor az egyik kocsiból átmentünk a másikba. Úgy mozgott a lábunk alatt az átjáró, én rá sem mertem állni. Apu vitt át. Aztán valami lánc félébe kapaszkodott. Anyut és Katit is át kellett segíteni, mert ők sem mertek átjönni. 
- Jaj, te Józsim, ne csinálj már belőlünk cirkuszost. Látod a lányok is mennyire félnek. Jó lesz nekünk itt. 
- Ne bolondozz, gyertek csak, mindjárt ott vagyunk. Már csak egyszer kell átmenni! 
Anyu szorosan fogta a kezünket, és húzott maga után. Végre megérkeztünk, senki nem volt a fülkében, már azért sem mert a kalauz bácsi jó cimborája volt Apunak, és behúzta a függönyt, majd kirakott egy táblát "Foglalt". 
 - Jaj, te ember, hát hol nincs neked cimborád? 
- Nekem? Nekem minden hol van. Még a pokolban is, még az ördög is cimborám! 
Nézda! Már jön is az egyik! 
Erre a szóra kinyílt az ajtó, és egy bácsi jelent meg. A nyakában egy lapos ládikó lógott. Tele volt rakva minden féle dologgal. Volt ott enni, innivaló, csoki, cukorka. 
- Na, mit kértek lányok? Éhesek vagytok, szomjasak vagytok? 
- Hoztam én vizet hazulról, megvan, amit vettem a kisboltban - mondta Anyu. 
- Majd jó lesz az később, most hadd válasszanak valamit, amit szeretnének! 
Kati rá is mutatott olyan barna valamire, félbe volt vágva a zsemle, és közte volt. 
- Ezt szeretnéd, fasírozottat? 
- Igen, és olyan rudat is szeretnék! Az mi? 
- Az kókuszos rúd. 
- Neked Marika mi kell? - kérdezte Apu. 
- Nekem is olyat, amit a Kati választott. 
Apu, biztogatta Anyut: - Válassz magadnak, amit megennél. 
Anyu ismerte már jól Aput, tudta addig nem nyugszik, amíg valamit nem kér, kinézett egy olyan cukorkát, amit tudott, hogy szeretünk. Apu két üveg sört, és három üveg bambit is kért. Anyu a fizetség láttán falfehérré vált. Mikor elment a bácsi akkor tudott csak megszólalni: 
- Egek ura, ilyen sok pénzt adni ezért a kis apróságért. Egy hétre elég lett volna a boltban. 
- Ne nézd most ezt, hadd örüljenek a lányok! Meg te is megengedheted magadnak egyszer. 
 Anyu látta nincs mit tenni, úgyse tudja meggyőzni Aput. Úgy tett mintha ő is örülne. De csak azért, hogy ne rontsa el a jó kedvünket. A fasírozottat meg is ettük rögtön. Jó volt, mert éhesek voltunk. De amit Anyu csinál otthon, az ezerszerte jobb. Mondtuk is neki. Nagy nehezen rá tudtuk beszélni ő is megkóstolta. A kókuszos rúd, az aztán igazán nagyon finom volt, még soha életünkben nem ettünk ilyet. Mondtuk is Apunak, ilyet mindig hozhat. Anyu megjegyezte: 
- Elkényezteted ezeket a lányokat, utána meg már semmi sem lesz jó nekik. 
- Dehogyis. Ma megkapják, aztán ha a jövőben jut rá, jut, ha nem, akkor esznek, amit kapnak. 
Ezzel le is zárult a vita. Apu megkérdezte: 
- Na, ki emlékszik milyen torony van ott? 
Aztán elmutatott arra amerre a nap most már magasan járt. Kati válaszolt. 
- Az talán a Simonnak a tornya. 
Apu nevetett. 
- Majdnem eltaláltad, és akkor milyen folyó találkozik itt? 
- A Kapos találkozik a Sióval. 
- Kár, hogy a tanító néni ezt nem hallotta, biztos megdicsért volna. 
Közben felnyitottuk a Bambit, és kortyolgattuk. Anyu odaadta a Dunakavicsot, amit magának választott. Apu rá is szólt: 
- Neked vettem, hogy emlékezetes legyen az utazást. Egyél belőle te is! 
- Belemegy a fogamba, aztán fájni fog, jobb, ha a lányok eszik meg. 
Nézegettük a tájat, sokfelé kapálták a kukoricát, gyerekek integettek a vonatnak, és mi boldogan integettünk vissza! Mi már végeztünk a kapálással, mi most Pestre utazunk ...

Habos sütemény

A fülkében ide-oda szaladgáltunk. Mindent szerettünk volna látni. Már a Duna hatalmas áradata is a szemünk elé tárult. Aztán a túl oldalon feltűnt a Szabadság szobor. Elmentünk még Anyuval wc-re. 
Most már nem féltünk, hogy leesünk a lyukon. Készülődtünk a leszálláshoz. 
Ahogy megláttam a villamost, rögtön fel akartam szállni. Apu mondta: 
- Várjatok, előbb eszünk valamit! 
Anyu húzott volna benneteket, hogy majd egy padon megesszük azt a zsemlét, szalámit, amit reggel vett még Dombóváron. De Apu nem tágított. Az állomással szemben volt egy kis presszó, oda irányított bennünket. Nem volt mit tenni, Anyunak is jönnie kellett. A presszónak volt kerthelyisége, ott ültünk le. Az asztalt vesszőből font székek vették körül. Leültünk, szinte minden asztalnál ültek. 
Anyuval együtt figyeltük a körülöttünk ülő vidáman csevegő embereket. Főleg asszonyok voltak. Csinos nyári ruhában, némelyik fején kalap. Akinek nem volt kalap a fején, frissen fésült frizurája volt, a szájukon vastagon piros rúzs. A körmük is piros volt, még a szandálból kikandikáló lábujjuk is pirosra volt festve. Anyu zavartan dugta a kis pöttyös ruhája zsebébe a barázdás, kérges kezét. Hiába mosta, a bőrét lenyúzhatta volna, akkor sem lett volna fehérebb. Apu egy tálcával jött vissza. A csészében kakaó illata, gőze kacskaringósan szállt fel. Kicsi kis tányéron habos sütemény kínálta magát. A tetején vaníliás porcukor. Elámultunk, olyan illata volt, a nyál összegyűlt a szánkban. 
- Egyetek, mert elhül a kakaó. 
Anyunak már a száján volt, hogy siránkozzon, de körbe nézett, és látta mások is ilyet fogyasztanak, így nem szólt semmit. A habos krémes porcukra bajuszt rajzolt az arcunkra. Figyeltük mások, hogy csinálják, egy harapás krémes, aztán egy korty kakaó. Mikor végeztünk, Apu mondta menjünk be a mosdóba, Anyuval mentünk. Micsoda mosdó volt! A fal a mennyezetig fehér csempe volt, a kézmosóhoz Anyunak fel kellett emelnie, különben nem értem volna fel. Ragyogó csillogó vízcsapok, a pirossal jelöltet fordítottam el, meleg víz folyt. Olyan sokáig elidőztünk, már Apu jött megnézni nincs-e valami baj. Kint az utcán azért Anyu megjegyezte: 
- Most már elég legyen ám a fényűzésből, mert többet nem jövünk el veled. Nem vagyok én ilyenhez hozzászokva! 
- Ne félj te, amíg engem látsz. Nem úgy loptam a rávalót, megdolgoztam érte. És ti megérdemlitek, mert ti is megdolgoztatok érte. Elég a siránkozásból, majd azt holnap otthon folytathatod, de most érezd jól magad! 
Felültünk a villamosra. A látvány teljesen elvarázsolt bennünket. A szánk egy pillanatra sem állt be. Az épületek félelmetesen óriásiak voltak. A nap sok helyre be sem tudott sütni. A házak fala olyan szürkés volt, az emberek, mint egy hangyabolyban úgy sürögtek-forogtak. A színes ruhájuk, mint a mezei pillangók úgy repkedett utánunk. A forgatagot még sokáig elnéztük volna, de le kellett szállni. 
- Apu most hova megyünk? 
- Még pár perc és megtudjátok. 
Kati már el tudta olvasni a feliratot. 
             "ÁLLATKERT" 
Betűzte ki. Apu visszatért a belépőjeggyel a kezében. 
- Na, most már tudjátok hová megyünk! 
Örömünkben körbe ugráltuk Aput. 
- Lesz ott elefánt, meg majom, meg oroszlán? 
Aztán soroltuk sorba az összes állatot, ami az eszünkbe jutott. 
- Lesz ám bizony, de most fogjátok meg Anyunak a kezét és gyertek utánam ...

Zsiráf és zebra

Anyunak nagyon szorosan kellett fogni a kezünket, mert folyton szaladtunk hol erre, hol arra. Mindent szerettünk volna látni, mikor oda értünk valamelyik ketrechez, már azt néztük a következőbe mi lesz.  Olyan minden napos állatnál, mint az őzike, szarvas, nyuszi, meg sem álltunk, vagy ha mégis, csak azért, hogy sajnálkozzunk, szegénynek milyen kis helyen kell élnie. Én már kerestem az ajtón a zárat, hogyan lehetne szabadjára bocsátani őket. Folyton kérdeztünk valamit, legtöbbször Apu válaszolt. Anyu ugyan úgy el volt varázsolva, mint mi. Néha még ő is kérdezett. 
Te Józsim, hogy hozták ezeket ide? Ott van az a zsiráf, milyen jármű kellett, hogy bele férjen? 
Apu eltréfálta a dolgot. 
- A zsiráfnak a nyakára kötöttek egy bütyköt, aztán nem volt olyan hosszú. 
Mi csodálkozva kérdeztük: 
-Tényleg nem fájt neki? Hogyan oldozták ki utána? Hagyta magát? 
- Jaj, kis lányaim, Apukátok csak tréfált! 
Ne mondj ilyen csacskaságokat, csak megzavarod ezeket a lányokat. 
Ami olyan különleges volt, mint a zsiráf az a zebra, sokáig elidőztünk előtte. Az elefántot vártuk már nagyon. Aztán egyszer csak hallottunk egy nagy ordítást, Apu mondta: 
- Ez az elefánt hangja volt. 
Mentünk is rögtön a hang irányba. Anyu nem győzött futni velünk. Nagyon jókor érkeztünk. Az elefánt épp az ormányával szívta fel a vizet, és fröcskölte a hátára. A vaskerítés olyan magas volt, mint az elefánt, nekem mégis félelmetes volt látni. Igazából nem is tudtam belemélyedni a csodálkozásba, féltem. Bújtam Anyuhoz. 
Apu észrevette, és felvett az ölébe. Így már kicsit jobban éreztem magam. De azt sem bántam volna, ha tovább megyünk. Kati még sokáig elnézte volna az elefántot, de Apu mondta, van itt még sok más érdekesség. Elindultunk a majomház felé. Most már letehetett Apu, már nem féltem. 
Hát a majmok nagyon murisak voltak! Képes könyvekben már láttunk, de így igazából nagyon jó volt látni. Némelyik olyan volt, mint egy kisbaba, és ahogy csimpaszkodott az anyukájának annyira aranyos volt! Ugráltak egyik fáról a másikra, és úgy veszekedtek, mint néha mi a Katival. Volt még a perecből, amit reggel vett Anyu. Pici darabokat dobáltunk nekik, amelyik megkaparintotta a többi mind utánament, szegény alig maradt neki, mert elvették tőle. A majomház közelében voltunk, mikor nagy gyereksikoltozást hallottunk, kicsit felnéztünk, és láttuk, hogy ott fent a magasba valami kis vonatszerű siklik, és a gyerekek azon sikoltoznak. Kérdeztük is Aput: 
- Csak nem itt van a vidám park? 
- De igen, és ha már megunjátok az állatkertben a nézegelődést, átmegyünk oda. 
Hát mi egyből meguntuk! Már csak úgy kutyafuttában néztük a többi vadakat. Ami kicsit jobban érdekelt az a tigris, és az oroszlán volt, de ott meg olyan büdös volt, hogy én még hánytam is, pedig nem voltam valami kényeskedő. 
- Te Józsim, jobb lett volna, ha nem mondod a vidámparkot! Látod már is oda akarnak menni. 
- Miért ne, úgy is terveztem. Utána meg elmegyünk az úttörő áruházba! 
Anyu csak ingatta a fejét. Fogta a kezünket, és már Apu beáll a sorba, hogy jegyet vegyen a Vidámparkba. 
Közben megéheztünk. Anyuval leültünk egy árnyékos padra, elővette a zsemlét, szalámit és a kezünkbe adta. Apu mikor megvette a jegyeket nézett körbe hol is vagyunk. 
- Neked aztán elég, ha egy percre nem figyelek rád, máris becsapsz! 
- Gyere, ülj le neked is van szalámis zsemle! 
- Csak nem gondolod, hogy eljövök Pestre szalámis zsemlét enni? Arra gondoltam, hogy majd valahol eszünk valami ebédet. 
- Ne pazald Józsim az a pénzt, még ha nem is volt be kalkulálva, jó lesz majd valami másra! 
Apunak nem volt más választása, kezébe vette a szalámis zsemlét és elkezdte enni, de még mormolászta, vacsorára azért majd eszünk valahol. 
- Jó, majd vacsorára, csak ne kerüljön olyan sokba, mint a reggeli! 
A szalámis zsemle nagyon finom volt. Ott ültünk a a padon, a villamosokat, trolibuszokat néztük közben, és azt az óriási forgatagot, ami a szemünk elé tárult. Apu vett bambit, sört. Anyu kénytelen volt meginni, mert Apu addig nem tágított mellőle, amíg volt az üvegben. 
Aztán elindultunk az újabb kaland irányába ...

Vidámpark

Ahogy beléptünk a Vidámparkba, Anyu alig bírt lépést tartani velünk. A bejáratnál volt egy rúd és azon különböző méretű biciklik felfüggesztve, legbelül a kicsi körön a legkisebb, aztán ahogy nagyobbodott a kör, egyre nagyobb biciklik. Örömmel nyugtáztam, hogy most már a másodikra is fel tudok ülni, és leér a lábam. Kati a legkülső biciklire ült. Boldogan tekertünk körbe-körbe, amíg a néni aki ott felügyelt, nem szólt, aztán szaladtunk a kis hajóhoz. Apu engem felemelt, hogy bele tudjak mászni. Katinak nem kellett segítség, ő csak úgy beleugrott. A hajón nem kellett csinálni semmit, magától ment. Nagyon élveztük. Mikor kiszálltunk, megpillantottuk a hullámvasutat. Most is sikonyáltak a gyerekek. Sorba kellett állni, mert mindenki oda akart felszállni. 
- Jaj, te Józsim, nagyon veszélyes ez. Ne vidd oda ezeket a lányokat! 
De mi egyre csak húztuk Aput. Szerettünk volna mi is sikonyálni. Kíváncsiak voltunk milyen. 
- Gyere te is! Meglátod milyen jó lesz! 
- Azt hiszed, hogy én megbolondultam? Gyertek el onnan ti is! 
De Apu, és mi sem tágítottunk, oda mindenképp fel akartunk szállni. Anyunak nem volt más választása, jönnie kellett, mert nagyon féltett bennünket. Ránk került a sor. Apu előre ült a Katival. Én Anyuval mögéje. Egy kis láncot kellett beakasztani az ülésen, mikor mindenki biztonságosan elhelyezkedett, elindultunk. Ez még nem volt nagyon érdekes, de aztán kezdtünk felfelé menni, és még mindig nagyon meredeken fel, aztán mikor felértünk ott volt előttünk a semmi, azaz olyan meredeken mentünk le, hogy most már mi is sikoltoztunk. Én amilyen szorosan csak tudtam oda bújtam Anyuhoz, de Anyu is bújt hozzám. Aztán torkunk szakadtából sikítottunk. Alighogy leértünk, máris indultunk újra felfelé, de most közben még kanyarodtunk is. Aztán a kanyarodás közben újra le, újra sikítozás. A gyomrom a torkomban volt. Csak szorítottam Anyut, ő meg engem. A hajunkat fújta a szél. Anyu a kendőjét a kezében szorongatta, mert elvitte volna azt is. Így mentünk jó sokáig, aztán végre megállt. Jó sok időbe tellett mire feleszméltem. A lábunk remegett. Apu jött, segített kikászálódni. Kati ott ujjongott, hogy maradjanak még fenn egy újabb körre. Anyuval mi egymást támogattuk a közeli padig. Apu visszaült a Kati mellé, és hamarosan elindultak. Boldogan integetett nekünk. Mi bágyadtan intettünk vissza, lassan kezdtünk csak éledezni. Szemünkkel követtük Aput és Kati lobogó szalagját. Mikor ott a pad előtt mentek el Kati fülig érő szájjal nevetett. És kihallatszott a hangja a sikítozók közül. Mire az újabb menet leállt, mi is megnyugodtunk Anyuval. Most már nem remegett a lábunk sem. Katinak még mindig nem volt elég, szeretett volna újra fent maradni, de Apu mondta neki, menjünk egy újabb, még érdekesebb kalandra. 
Oda is értünk egy kis vízfolyamhoz. Csónakba kellett beszállni, most itt mind a négyen belefértünk. Elindultunk. Az elején még nagyon kellemes volt az utazás, de aztán bementünk egy barlangba! Sötét volt. A sötétben én nem féltem. Hozzá voltam szokva. Addig nem is volt baj, amíg csak sötét volt, de egyszer csak valami szörny jelent meg, és a szájából fénynyalábok nyúltak felém, Anyu eltakarta a szememet, hogy ne lássam. De amit addig láttam az már elég volt, hogy sírva fakadjak. Aztán egy újabb sötétség, ami kezdett megnyugtatni. Mire megnyugodtam volna egy irtózatosan ronda csontváz jelent meg, és kaszával hadonászott. Biztos volt még más szörnyűség is, de én többet nem nyitottam ki a szemem. Mikor végre kiértünk a ragyogó napsütéstől elkápráztatva újra kinyitottam a szemem, és hüppögve, Anyuba belecsimpaszkodva sírtam: 
- Anyu, menjünk haza! 
Apu kezdett vigasztalni, Kati ott bohóckodott előttem, hogy megnevettessen. Addig-meddig, míg visszatért a bátorságom. Indultunk újabb kalandra. 
- Józsim, most már ilyen félelmetes mi helyekre ne vigyél bennünket! 
- Nem volt ez olyan félelmetes! Igaz Katikám? 
- Ez nagyon jó volt, szeretném, ha újra bemennénk az alagútba. 
- Gyere csak, elég volt azokból az iszonyatos dolgokból. 
- Lányok, kértek egy fagyit? 
- Igen, kérünk. 
- Üljetek ide, majd én kiszolgállak benneteket! 
Anyuval leültünk a padra, megigazította Kati hajában a szalagot. Közben Apu odaért a fagyival. Anyunak is hozott, a kezébe nyomta, mielőtt ellenkezni tudott volna, hogy nekik nem kell. Apu sört ivott. 
Fagyi evés közben Kati meglátta az óriáskereket. Utána egyre szaporábban nyalta a fagyit, hogy minél előbb odamenjünk. Én nagyon el voltam anyátlanodva az előzőkben átélt félelmektől. 
- Anyu, én nem szeretnék oda felülni! 
- Nem is kell Marikám, majd mi itt megvárjuk őket. 
Apu és Kati fel is ültek. Onnan fentről integettek nekünk, olyan kicsikék voltak, mint egy pillangó mikor a legmagasabban voltak. Azután kis séta közben ráakadtunk az elvarázsolt kastélyra. Na itt már én is vidám voltam. Anyut is rábeszéltük jöjjön velünk. Könnyen ráállt, mert nem szerette volna ha nem lennénk a felügyelete alatt. 
Az elvarázsolt kastély egy labirintussal kezdődött, akár hová  mentünk, tükörbe botlottunk, aztán odalyukadtunk ki, ahonnét elindultunk. Voltak olyan tükrök, hogy égimeszelő voltam, a másikba meg olyan kövér alacsony, hogy alig fértem el. Mentünk csak nagyokat nevetve, ujjongva. Ahogy így megyünk át egy folyosószerűn, egyszer csak lentről egy nagy levegőfújás érkezett, pont akkor, amikor Anyu  oda lépett. A váratlanul érkezett áramlat a szoknyáját a nyakába fújta. Nem győzte lesimítani, hogy eltakarja a meztelen lábaszárát, és a bugyiját. A mi szoknyánkat is a nyakunkba fújta. Apu jött utolsónak, de nála semmi nem történt. 
- Anyu megpaskolta Apunak a hátát: 
-Te Józsi, te aztán a bolondját járatod velem! 
- Miért? Vissza akarsz menni? Átjönni mégegyszer? 
- Te bolond! Nem ment még el az eszem egészen, csak félig, hogy erre a sok hülyeségre rá tudtál beszélni. 
- Várj csak! Most jön az igazi bolondság! 
Odaértünk a hordóhoz, amit én azóta emlegettem mióta utoljára Pesten jártunk. 
- Na hát erre aztán tényleg nem tudsz rábeszélni. 
- Pedig innen csak ezen keresztül lehet kijutni. Ha nem erre jössz, át kell menni újra ahol a szoknyádat felfújta a szél. Ijesztett rá Anyura. 
- Ilyen butaságokat aztán ki ne találj!! 
Apu rákacsintott az ott álló dolgozóra, aki bizonygatta, hogy így van. Anyut én is biztogattam, mert egyedül nem volt bátorságom elindulni. Figyeltük mások, hogy mennek. Apu ott állt és csak biztogatott bennünket, én fogtam Anyunak a kezét, és elkezdtünk szaladni a forgás irányába. Olyan gyorsan történt minden, hogy egy pillanat alatt már kint is voltunk a hordóból. Apu a túl oldalon tapsolt nagy örömmel. 
- Ugye meg tudtad csinálni! 
Most a Kati indult neki, ő is átjött, örömmel kapaszkodott belénk. Apu következett, már az elején nehézségekbe ütközött. Tántorgott jobbra, balra, a végén elesett, és úgy gurult ki a hordóból. Ünneplő ruhájáról Anyu tisztogatta le a port. 
- Józsim, Józsim, neked soha nem nő be a fejed lágya! ...

Úttörő Áruház

A nagy ijedségre kellett inni egy sört Apunak. Nekünk bambit vett, Anyu már megint csak azt hajtogatta: 
- Jaj, te Józsim, itt van a víz a korsóban, nem kellett volna megint a pénzt pazarolni. 
- Veszek neked is, mondd mit szeretnél! 
- Jó nekem ez a szőlőhegyi víz, ami a korsóban van. 
-Na, ne félj! Legközelebb majd rád figyelek, nem hozol te Pestre vizet! 
Nevetett Apu, és megitta a sör minket is sürgetett! 
- Siessetek lányok, mert bezár az Úttörő Áruház! 
Megittuk mi is a bambit, Apu visszavitte az üveget, és a visszajáró pénzt nekünk adta. 
Aztán vezetett bennünket egy lépcsőn lefele. Valami derengett, hogy jártunk már itt, de mindenre nem emlékeztem. 
Ahogy leértünk a lépcsőn csodaszép helyiségben találtuk magunkat. Volt sín, és hamarosan jött is egy vonat. Felszálltunk, Apu vett jegyet. Mi kíváncsian ültünk és vártuk, hogy elinduljon. Apu mondta, hogy ez olyan, mint a villamos, csak a föld alatt jár, hogy kisebb legyen fent a forgalom. 
Nagyon elcsodálkoztunk. Mire belejöttünk volna az utazásba, már le is kellett szállni. 
Ahogy felértünk elkápráztatott bennünket a hatalmas forgatag. Hova mennek ezek az emberek? Olyan volt, mint amikor a mezőn leültünk egy hangyaboly mellé, és ott figyeltük a mozgást, annyi különbséggel, hogy itt tarka mindenféle színbe öltözött emberek bolyongtak. Kíváncsiak voltunk, honnan tudják ebben a nagy káoszban merre kell menni. Akkora gyerekek mint mi, egyedül mászkáltak az utcán. Anyu minket még Pulába sem engedett volna egyedül. 
Egy kis gyaloglás után odaértünk egy nagy áruházhoz. A kirakatban csinosan öltözött gyerekek voltak kiállítva. Katival meg is kérdeztük: 
- Apu, nem fáradnak ezek a gyerekek egész nap itt állni a kirakatban? 
- Kislányaim ezek csak bábuk, kirakati babák. 
- De hiszen olyanok, mintha igaziak lennének! 
Mikor bementünk, egész közel mentünk, hogy meggyőződjünk róla, valóban bábuk. 
A ruha, amit a kirakati kislány viselt nekünk nagyon tetszett. Búzavirágkék, hosszú ujjú ruha volt. A nyakánál, és a kézelőjén fehér fodros díszítés volt, és a nyakrésze alatt is volt egy fehér csipkefodor. Apu mondta, nézzünk előbb körbe, hátha találunk olyat, ami jobban tetszik. Válogattunk a szebbnél szebb ruhák között, de a végén csak az tetszett, ami a kirakatban volt. 
Apu megkérdezte az eladót, van-e a méretünkben. Kis idő múlva jött, és hozott, majd mondta, menjünk be próbafülkébe felpróbálni. Anyu jött velünk. Felvettük a kiválasztott ruhát. A Katié pont jó volt, de az enyém kicsi lett, a cipzárat sem lehetett felhúzni az oldalán. Kimentünk és mutattuk az eladónak, kellene egy számmal nagyobb. 
Keresgélni kezdett, majd kis idő múlva mondta, hogy sajnos nincs, csak ami a kirakatban van. Várjunk kicsit, megnézi. 
A kirakati bábun pont az a méret volt, ami rám illett. Levetkőztette, és hozta, hogy próbáljam fel! Anyuval visszamentünk fülkébe, felvettem a ruhát, és mintha csak rám szabták volna. Illegettem magam a tükör előtt. Majd kérdeztem: 
- Itt maradjak a kirakatban, amíg nem öltözteti fel másik ruhába a bábut? 
Persze az eladó néninek is feltűnt a szemem színe, nem is állta meg szó nélkül. 
- Itt maradhatsz te kis kormos szemű, legalább nem kell festeni a bábunak a szemét. 
Apu kifizette a ruháinkat. Már le sem vetettük, a régi lett becsomagolva. 
Elköszöntünk, és még az utcán is pörögtünk, néztük az új ruhánkat a kirakatüvegben. Messze volt a pályaudvar, újra villamosra szálltunk. A villamos az Országház mellett ment el. Elámultunk milyen csodálatos épület. Utána a Dunán mentünk át, szemben a vár kápráztatott el bennünket. Apu  mondta legközelebb, ha Pestre jövünk, akkor a Várba, és a Gellért-hegyre megyünk. Közeledtünk a pályaudvarhoz, kicsit hamarább leszálltunk, mert Apu ismert ott egy olyan talponállót ahol valamit bekaphatunk. Anyu hiába ellenkezett, ma úriasszony módjára kellett neki viselkedni. Tréfálkozott is Apuval: 
- Rászoktatsz erre az úri életre, majd otthon is elvárom, hogy kiszolgáljanak. 
- Na, attól aztán nem félek. 
Beléptünk egy kis kapualj alá, ódon füstös kis talponállóban találtuk magunkat. Apunak már előre köszöntek. Anyu legszívesebben rögtön fordult volna vissza. De nem tehette, éhesek voltunk. A kolbász hurka illata megcsapta az orrunkat. Kerestünk egy szabad asztal. Leülni nem volt lehetőség. Azért is talponálló a neve. 
Apu oda ment a pulthoz, és kis idő múlva bádog tálcán illatozó finomságokkal tért vissza. A hurka, kolbász, zsírpapírra volt rakva, a kenyér egy kis szakajtóban volt, egy kicsi üveg tálkában mustár sárgállott. Nem kellett bennünket kínálgatni, olyan éhesek voltunk, mint a farkas. Anyu sem kérette magát, a kolbász zsírját a kenyér belével törölte le, a szánk sarkáról nehogy nyomot hagyjon az új ruhánkon. Aztán még egy hatalmas csoda is történt, a végén Anyu ivott Apunak a sörös korsójából. Aztán mondta is: 
- Te Józsim te megjárod velem, rászoktatsz erre a sok jóra, aztán majd nem akarok már a mezőre menni! 
- Mondtam már, nem félek én attól. Hazaérünk, meglátod a napszítta ruhád, nem gondolsz többet a Pestre! 
- Te Józsim, Te nagyon itthon érzed magad. Úgy üdvözöltek, mint akit ismernek. 
- Persze hogy ismernek, ki nem ismer engem? Tudod, mikor Pestre jövünk, és nem indulunk rögtön vissza, ide jövünk enni, és ha több ideig maradunk, Pesten, iszunk is néha egy két korsó sört. Azért ismernek. 
Apu visszavitte a tálcát, fizetett, és indultunk most már jóllakottan a pályaudvarra. Közben a napsugár a Gellért-hegy tetején lévő szobornál mutatta meg, hogy a mai napnak vége. Budapest te csodás, vár bennünket vissza ...

Mi az a szemetes kocsi?

A Dombóvárra induló vonat már bent állt a pályaudvaron. Apu még elszaladt egy kis útravalóért, mert ezen a késői járaton nem volt utasellátó. Hozott egy csomag kekszet, három üveg bambit, két üveg sört, és olyan kókuszos rudacskát, amit reggel kaptunk. Anyu már tűkön ült, félt hogy Apu lemarad a vonatról. 
- Jaj, te Józsim, olyan meggondolatlan vagy, mi lett volna ha a vonat elindul nélküled. 
- Nélkülem?Ne bolondozz, itt van nálam a masiniszta sípja, addig nem indította volna amíg vissza nem adom! - Bolondozott Apu. 
A vonaton sokan voltak. A fülkében ahol mi voltunk bejött még három katona ruhás bácsi, és egy idősebb sötét ruhás néni. Mi még a sok kalandot emlegettük, minden egyes pillanatot szerettünk volna újra átélni. Kivéve a hullámvasutat és a szellemvasutat. Azokat a játékokat jobb szerettem volna elfelejteni. Katinak nem okozott problémát, neki nagyon tetszett, a katona ruhás bácsinak is nagy vidáman mesélte, hogy milyen jó volt. Én még hallani sem akartam róla befészkeltem magam Anyunak az ölébe, és onnét nézelődtem. A magas épületeken sorra gyúltak ki a fények. 
- Anyu, ott is az apuka gyújtotta meg a petróleumlámpát? Mit csinálnak most ott a gyerekek? 
Azoknak is tejberizst csinál az anyukájuk? 
Oda képzeltem magam ahol pont most felgyulladt a fény. Milyen jó lenne kinézni az ablakon, és látni, hogy ott a messzeségben megy egy vonat, és a vonaton egy kislány azon elmélkedik, milyen is az élet ott fent a sokadik emeleten. 
- Anyu, ott ki megy ki száralékért? Hol találnak? Mert én erdőt nem is láttam eddig. Ott is kiskosárban viszik fel. És a vizet hogyan hordják fel? Amikor az gyerekek anyukája mos, hova teregetik a ruhát? És hova folyik el mikor pisilni, kakilni mennek? Csak soroltam a sok számomra érthetetlen dolgot. Anyu próbálta volna a válaszokat adni, de igazából ő sem tudott mindent. 
- A sötét ruhás néni látta Anyu tétova válaszait, és beszédbe elegyedett velünk. 
- Te szép szemű kislány, látom, sok minden érdekel téged. És gondolom, olyan helyen laksz, ahol reggel a madarak fújják az ébresztőt! Nem a villamos csilingelése, vagy a szemetes kocsik robaja! 
- Mi az, hogy szemetes kocsi? Mert nálunk ilyen nem jár, igaz még másik sem. Csak néha lovaskocsi. Mert nálunk még olyan út sincsen, hogy ezek el tudjanak rajta menni. 
- A szemetes kocsi olyan, amibe beledobálják mindazt, amit az emberek eldobnak. Papír konzervdoboz, mosóporos doboz, megmaradt étel, és sok olyan dolog, ami nem kell nekik. 
- Hát nálunk ilyen nincs. Mi mindig megeszünk mindent, vagy ha mégsem, ott vannak a pipik, a cocák, azok eltüntetnek mindent. Ha meg olyan papír van, ami nem jó semmire, rárakjuk a tűzre. Nekünk nem kell szemeteskocsi. Konzervet nem eszünk, a mosószappan, amivel Anyu mos, nincs is becsomagolva. De rossz lehet a szemetes kocsi zajára ébredni! 
- Bizony nem olyan jó, mint a madárfütty. De azért vannak ám jó dolgok is! Mikor felébrednek az emberek elég kinyitni a csapot, és folyik a hideg, meleg víz. Aztán a víz meg elfolyik a csatornába. 
- És az a csatorna hova folyik? 
- Azt elvezetik egy nagy medencébe, és megtisztítják, utána olyan tiszta lesz, hogy újra lehet engedni a csapból. 
Elgondolkodtam, ami ott lefolyik azt újra megisszák? 
- Anyu, én többet nem iszok itt Pesten, legközelebb annyi vizet hozzon, egész nap elég legyen! 
A néni elnevette magát. Én meg a gondolataimba merültem újra. Milyen rossz lehet itt gyereknek lenni. Mit lehet csinálni ott fent az emeleten? Azoknak a gyerekeknek nincs kedvenc pipijük sem, és azt sem tudják milyen, mikor a mérges kakas megkergeti őket és még  sok minden mást, ami nekünk olyan természetes. Kiszaladunk a kertbe, beülünk a cukorborsó közé, és a finom cukorborsót kedvünkre pirgáljuk a szánkba, néha még a nyuszit is meglátjuk, hogy ő is cukorborsót dézsmál. Anyu a nénivel beszélgetett. Jó volt hallgatni a beszélgetést. Valamikor a néni is vidéken lakott, egy kicsi faluban, lent Baranyában. Most utazik a falujába, minden nyarat ott tölt a testvéreivel. Az egyik csepeli üzemben dolgozott, már jó pár éve nyugdíjas. A férje pár éve meghalt, az óta nincs maradása Pesten. Gyerekei nincsenek, így unokája sincs. Nagy öröme telik a testvérei unokáiba. Hasonló korúak mint mi. A beszélgetés monoton zaja, a vonat  zakatolása álomba ringatott. Arra ébredtem, Anyu simogatja az arcom. 
- Kislány, ébredj Dombóvárra értünk, köszönj el szépen az útitársunktól! 
- Csókolom! - aztán újra elszenderedtem Apunak a vállán ...

Mindegyőnk tudta a feladatát

Hazafelé Apu vitt a hátán. Holdfényes éjszaka volt. A Kapos folyó hídja pallóinak dongására riadtam, azt hittem a Vidámparkban a hordón megyünk keresztül. Belekapaszkodtam Apu nyakába, féltem, hogy leesek. A berekben hangosan kuruttyoltak a békák. Kati meg is kérdezte: 
- Anyu, a békák soha nem alusznak? 
- Dehogyisnem! Nappal mikor nem hallod őket, akkor alusznak ők! 
- De én láttam őket akkor is ugrálni! 
Anyu megnyugtatta a Katit, találnak maguknak a békák időt, hogy aludjanak. A Buda-horhóból most is hűs áramlat érkezett. Beleborsódzott a bőrünk. 
- Anyu, itt miért van mindig hidegebb? 
- Azért mert napközben mikor süt a nap, itt a horhóban nem tud felmelegedni a levegő, a sok fa levélkoronája nem engedi. De most már maradjunk csendben, ne ébresszük fel a disznókat, hadd aludjanak, reggel adtam nekik elegendő moslékot, kaptak csalánt is egy nagy öllel. 
Csendben értünk a kis házunkhoz. A holdfény annyira bevilágított, hogy még lámpát sem kellett gyújtani. Apu engem egyenesen az ágyunkba rakott, csak a cipőmet húzta le. Kati sem vette fel a pizsamát, csak úgy kombinéban bújt mellém. Anyu kiment, bezárni a kendermagost a csirkéivel. 
Mindenki hamar elaludt. Másnap a Béla bácsi kiabálására ébredünk: 
- Jó reggelt! 
- Anyu magára kapta a mindennapos ruháját. 
- Jó reggelt! 
- Margitom kezdhetik a répakapálást, ma reggel megkezdték meghúzatni a sorát. A magáénál fogtak bele, akár délelőtt már mehetnek! 
- Rendben van Béla. Megyünk, meg lesz kapálva a répa. 
Apu még két napig szabadságon volt. Így ő is jöhetett kapálni. Katinak még két nap volt vissza az iskolából. A répakapálás könnyen ment, nagyon jó porhanyós volt a föld, és gaz is csak imitt-amott volt. Ma nem volt kedvem kapálni, szívesebben elücsörögtem az árokparton. Közel volt az országút. Jó sok látnivaló akadt. Elméláztam a tegnapi Pesti utazásunkon. Ott minden percben jött valami jármű, itt sokszor még fél órát is kellett várni, hogy jöjjön valami. Délben Apu pattant fel a biciklire, és ment a Katiért. Anyu is megállt, leült hozzám, az árokpartra. Beszéltük mennyivel jobb nekünk itt a mezőn, nem nekünk találták ki a pesti életet. Apu visszafelé jövet megállt a boltnál, és vett friss kenyeret, és vett újra abból a kolbászból, amit olyan jó étvággyal ettünk a múltkor. Volt hozzá mustár is. Igaz most nem volt megfőzve, de így is jó étvággyal ettük. 
Anyunak eszébe jutott a sok baromfi, amiből bármikor tudott az asztalra rakni jó kiadós étket. Most a boltira vagyunk szorítkozva. 
- Látod Józsim! Ha nem 'bélistázta', volna ki az bestia a sok baromfit, most nem kellene pénzt adni  az Emi néninél ilyen bolti dologra! 
- Ki gondolta, hogy ezt csinálja, nem tudhattuk előre. De látod, milyen jóízűen eszik a lányok ezt a kolbászt is. 
- Persze, hogy eszik! Éhesek! 
Mi meg csak törölgettük a mustárt a kolbásszal, és haraptuk hozzá a friss kenyeret. Kati örömmel mesélte az iskolában a történteket. Elmondta, hogy ma mindenki őt hallgatta. Elmesélte az állatkertben látott állatokat, a vidámparkot, a reggelit, a talponállóban elfogyasztott vacsorát. A gyerekeknek még szájuk is tátva maradt, úgy hallgatták, és boldogan mondta, hogy már az van fel írva a táblára, hogy AKÁCIÓ, vagyis már csak egy nap van hátra az iskolából. 
Tanulni már semmit nem kellett. Délután kapáltunk mind a ketten. Egyszerre négy soron haladtunk. Ott volt kapálni a szomszéd Panni néni is, de épp hogy csak a köszönésünket fogadta el, nem állt le traccsolni. Hazafelé úgy tolta Apu a biciklit, időben voltunk, nem sietett senki sem. A nap még magasan járt mikor a réten mentünk keresztül. Maradhattunk játszani, pillangókat kergetni, Anyu addig szedett egy nagy öllel csalánt, hogy mikor hazaérünk, elhallgattassa a disznókat. Otthon mindenki tudta mi a feladata. Kati a kertbe ment, én a favágítóra. Apu adott enni az állatoknak, Anyu készítette a vacsorát. Rántottleves, krumplistészta. Mire elkészült, már kezdett elbújni a nap, a csomai erdő fái mögött ...

Adj egy sört anyukám

Vacsora után már nem volt kedvünk kimenni, játszani. Fáradtak voltunk, és másnap újra korán kellett kelni. Kati nagyon boldogan ébredt, már táskát sem akart vinni. Tegnap sem tanultak, minek cipelje? Anyu azért ráparancsolt: 
- Hogy gondolod, táska nélkül iskolába menni! 
Kati, mikor nem figyelt Anyu, a könyveket bedobta az ágy alá, és hóna alá csapta az üres táskáját, aztán már szaladt is. Az úton végig táncolt, énekelt. Mi is útnak váltunk. 
- Menj csak a Marikával, biciklivel, majd én utánatok nyargalok! 
Apuval el is indultunk, majd megálltunk a kocsmánál, nekem egy pohár málnát vett Apu, magának egy sört kért. 
Aztán a pohár sört, a másik pohár követte. Én már húztam Apunak a nadrágját, menni akartam, mert nem szerettem azt a büdös szagot, ami a kocsmában volt, de Apu csak nem hallgatott rám. 
- Megyünk majd! Ne nyahorogj, és vett egy csomag Dunakavicsot. 
Aztán jöttek újabb bácsik, akiknek Apu fizetett egy-egy sört. 
Anyu közben a kertek alatti úton kiért a mezőre. Elcsodálkozott, magában morfondérozott. 
Mi történt velük, miért nincsenek még itt? Nekiállt kapálni, már jó párat fordult, de mi még csak nem érkeztünk. Nagyon nyugtalan lett. 
-Jaj, istenem, csak nem történt bajuk? 
Elindult vissza most már a falun keresztül. A kocsma a bolttal szemben srégen volt. Már messziről meglátta a falnak támasztott biciklit. Hatalmas kő esett le a szívéről. 
Jól van, nincs semmi bajuk Anyu belépett a kocsmába, a nótázást egyből abba hagyta a társaság. Apu rögtön kérdezte: 
- Mit iszol anyukám? 
- Jaj, te Józsim, tudod jól, hogy nem iszok semmit. Gyere, idd meg a sörödet, aztán menjünk. Akkor vette csak észre, hogy én nem vagyok Apu mellett! 
- Hát a Marika hol van? 
Apu is nézett körbe hirtelen, de ő sem tudta, hogy én kimentem. 
Olyan hányingerem volt, a padló olajos bűze, a cigarettafüst, az alkohol szagától, ki kellett mennem. Leültem az udvaron a fűbe, és csendesen sírdogáltam. 
Anyu jött ki, és meglátott, szaladt hozzám. 
- Mi történt kis lányom, bántott valaki? Miért sírsz? 
Akkora tört csak ki belőlem a zokogás: 
- Én mondtam Apunak, menjünk már, de hiába. Aztán jött még a szomszéd Gyuszi, az Öcsi, és még sok másik bácsi, és újra csak vette Apu a sört, én már el akartam menni, de féltem elindulni egyedül. 
Anyu magához szorított. 
- Jó, hogy nem indultál el. Nincs semmi baj kislányom. Bemegyünk, és elhívjuk Aput is. 
- De én oda nem akarok bemenni, utálom azt a büdöset! 
- Jól van Marikám, várj akkor itt! 
Anyu bement, és megint kérlelni kezdte Aput. 
- Gyere Józsim, már a Marika is ott kint vár. 
De Apu csak folytatta a nótázást. 
- "Majd ha egyszer sok pénzem lesz, felülök a repülőre" Igaz anyukám? Ugye te is felülsz velem? 
- Persze hogy felülök, de most előbb a biciklire ülünk fel, gyere vettem már sört is, aztán megiszod ott kint a répa földön! 
- Gyere Gyuszi, gyere, kimegyünk a répa földre! 
- Ne bolondozz már! Minek jönne a Gyuszi a répa földre? Gyuszi megy haza, mert már várja a Juliska néni. 
Azzal Anyu útnak indította a Gyuszit és az Öcsit is. 
- Gyerünk, menjetek! Már vár az anyátok! 
Nem volt mit tenni, szót fogadtak Anyunak. 
Apu látta elfogytak az ivó cimborák, ő is szót fogadott, és elindult a falu vége felé, ahol a répaföld volt. Anyu tolta a biciklit Apu kicsit dülöngélve követte. Néha még rázendített a: 
"Majd ha nékem sok pénzem lesz" -re! A faluban a kutyák mind ott csaholtak a kerítés mellett. Anyu nem győzte csitítani! 
- Felvered az egész falut, mit gondolnak rólad, így óbégatni? 
- Hát aztán? Törődök is én vele? Jókedvem van, már az sem lehet?- adj egy sört anyukám, megszomjaztam! 
- Majd adok, ha kiérünk a mezőre! Gyere, siess! 
Apu csak könyörgött, hogy szomjan hal, ha nem ihat, de Anyu nem tágított. 
- Majd ha kiérünk, megkapod! 
- Most haragszol rám anyukám? Ne haragudj, én akkor is szeretlek, ha haragszol! Igaz Marikám, kislányom, te is haragszol rám? 
Én nagyon haragudtam, de nem mondtam. Inkább előre siettem, hogy ne halljam, mit mond. 
Végre kiértünk a mezőre. Anyu leterítette Apu kabátját a földre, Apu arra dőlt le. Már a sörről is elfelejtkezett. Ahogy ledőlt, el is bóbicált rögtön. 
Anyu szegény megigazította a feje alatt a kabátot, aztán elindult folytatta a kapálást, ahol abba hagyta, én is mentem, jó darabig szótlanul voltunk. Én vettem észre, hogy a déli vonat fütyült a téglagyári átjáróban! 
- Anyu! Kell menni a Katiért. Kétszer is elmondtam mire Anyu meghallotta ...

Habos sütemény

A fülkében ide-oda szaladgáltunk. Mindent szerettünk volna látni. Már a Duna hatalmas áradata is a szemünk elé tárult. Aztán a túloldalon feltűnt a Szabadság szobor. Elmentünk még Anyuval wc-re. 
Most már nem féltünk, hogy leesünk a lyukon. Készülődtünk a leszálláshoz. Ahogy megláttam a villamost, rögtön fel akartam szállni. Apu mondta: 
- Várjatok, előbb eszünk valamit! 
Anyu húzott volna benneteket, hogy majd egy padon megesszük azt a zsemlét, szalámit, amit reggel vett még Dombóváron, de Apu nem tágított. Az állomással szemben volt egy kis presszó, oda irányított bennünket. Nem volt mit tenni, Anyunak is jönnie kellett. A presszónak volt kerthelyisége, ott ültünk le. Az asztalt vesszőből font székek vették körül. Leültünk, szinte minden asztalnál ültek. 
Anyuval együtt figyeltük a körülöttünk ülő vidáman csevegő embereket. Főleg asszonyok voltak. Csinos nyári ruhában, némelyik fején kalap. Akinek nem volt kalap a fején, frissen fésült frizurája volt, a szájukon vastagon piros rúzs. A körmük is piros volt, még a szandálból kikandikáló lábujjuk is pirosra volt festve. Anyu zavartan dugta a kis pöttyös ruhája zsebébe a barázdás, kérges kezét. Hiába mosta, a bőrét lenyúzhatta volna, akkor sem lett volna fehérebb. Apu egy tálcával jött vissza. A csészében kakaó illata, gőze kacskaringósan szállt fel. Kicsi kis tányéron habos sütemény kínálta magát. A tetején vaníliás porcukor. Elámultunk, olyan illata volt, a nyál összegyűlt a szánkban. 
- Egyetek, mert elhűl a kakaó! 
Anyunak már a száján volt, hogy siránkozzon, de körbenézett, és látta mások is ilyet fogyasztanak, így nem szólt semmit. A habos krémes porcukra bajuszt rajzolt az arcunkra. Figyeltük mások, hogy csinálják, egy harapás krémes, aztán egy korty kakaó. Mikor végeztünk, Apu mondta menjünk be a mosdóba, Anyuval mentünk. Micsoda mosdó volt! A fal a mennyezetig fehér csempe volt, a kézmosóhoz Anyunak fel kellett emelnie, különben nem értem volna fel. Ragyogó csillogó vízcsapok, a pirossal jelöltet fordítottam el, meleg víz folyt. Olyan sokáig elidőztünk, már Apu jött megnézni nincs-e valami baj. Kint az utcán azért Anyu megjegyezte: 
- Most már elég legyen ám a fényűzésből, mert többet nem jövünk el veled. Nem vagyok én ilyenhez hozzászokva! 
- Ne félj te, amíg engem látsz. Nem úgy loptam a rávalót, megdolgoztam érte. És ti megérdemlitek, mert ti is megdolgoztatok érte. Elég a siránkozásból, majd azt holnap otthon folytathatod, de most érezd jól magad! 
Felültünk a villamosra. A látvány teljesen elvarázsolt bennünket. A szánk egy pillanatra sem állt be. Az épületek félelmetesen óriásiak voltak. A nap sok helyre be sem tudott sütni. A házak fala olyan szürkés volt, az emberek, mint egy hangyabolyban úgy sürögtek-forogtak. A színes ruhájuk, mint a mezei pillangók úgy repkedett utánunk. A forgatagot még sokáig elnéztük volna, de le kellett szállni. 
- Apu most hova megyünk? 
- Még pár perc és megtudjátok. 
Kati már el tudta olvasni a feliratot: ÁLLATKERT 
Betűzte ki. Apu visszatért a belépőjeggyel a kezében: 
- Na, most már tudjátok hová megyünk! 
Örömünkben körbe ugráltuk Aput. 
- Lesz ott elefánt, meg majom, meg oroszlán? 
Aztán soroltuk sorba az összes állatot, ami az eszünkbe jutott. 
- Lesz ám bizony, de most fogjátok meg Anyunak a kezét és gyertek utánam!

Zsiráf és zebra

Anyunak nagyon szorosan kellett fogni a kezünket, mert folyton szaladtunk hol erre, hol arra. Mindent szerettünk volna látni, mikor oda értünk valamelyik ketrechez, már azt néztük a következőbe mi lesz.  Olyan minden napos állatnál, mint az őzike, szarvas, nyuszi, meg sem álltunk, vagy ha mégis, csak azért, hogy sajnálkozzunk, szegénynek milyen kis helyen kell élnie. Én már kerestem az ajtón a zárat, hogyan lehetne szabadjára bocsátani őket. Folyton kérdeztünk valamit, legtöbbször Apu válaszolt. Anyu ugyan úgy el volt varázsolva, mint mi. Néha még ő is kérdezett. 
Te Józsim, hogy hozták ezeket ide? Ott van az a zsiráf, milyen jármű kellett, hogy bele férjen? 
Apu eltréfálta a dolgot. 
- A zsiráfnak a nyakára kötöttek egy bütyköt, aztán nem volt olyan hosszú. 
Mi csodálkozva kérdeztük: 
-Tényleg nem fájt neki? Hogyan oldozták ki utána? Hagyta magát? 
- Jaj, kis lányaim, Apukátok csak tréfált! 
Ne mondj ilyen csacskaságokat, csak megzavarod ezeket a lányokat. 
Ami olyan különleges volt, mint a zsiráf az a zebra, sokáig elidőztünk előtte. Az elefántot vártuk már nagyon. Aztán egyszer csak hallottunk egy nagy ordítást, Apu mondta: 
- Ez az elefánt hangja volt. 
Mentünk is rögtön a hang irányba. Anyu nem győzött futni velünk. Nagyon jókor érkeztünk. Az elefánt épp az ormányával szívta fel a vizet, és fröcskölte a hátára. A vaskerítés olyan magas volt, mint az elefánt, nekem mégis félelmetes volt látni. Igazából nem is tudtam belemélyedni a csodálkozásba, féltem. Bújtam Anyuhoz. 
Apu észrevette, és felvett az ölébe. Így már kicsit jobban éreztem magam. De azt sem bántam volna, ha tovább megyünk. Kati még sokáig elnézte volna az elefántot, de Apu mondta, van itt még sok más érdekesség. Elindultunk a majomház felé. Most már letehetett Apu, már nem féltem. 
Hát a majmok nagyon murisak voltak! Képes könyvekben már láttunk, de így igazából nagyon jó volt látni. Némelyik olyan volt, mint egy kisbaba, és ahogy csimpaszkodott az anyukájának annyira aranyos volt! Ugráltak egyik fáról a másikra, és úgy veszekedtek, mint néha mi a Katival. Volt még a perecből, amit reggel vett Anyu. Pici darabokat dobáltunk nekik, amelyik megkaparintotta a többi mind utánament, szegény alig maradt neki, mert elvették tőle. A majomház közelében voltunk, mikor nagy gyereksikoltozást hallottunk, kicsit felnéztünk, és láttuk, hogy ott fent a magasba valami kis vonatszerű siklik, és a gyerekek azon sikoltoznak. Kérdeztük is Aput: 
- Csak nem itt van a vidám park? 
- De igen, és ha már megunjátok az állatkertben a nézegelődést, átmegyünk oda. 
Hát mi egyből meguntuk! Már csak úgy kutyafuttában néztük a többi vadakat. Ami kicsit jobban érdekelt az a tigris, és az oroszlán volt, de ott meg olyan büdös volt, hogy én még hánytam is, pedig nem voltam valami kényeskedő. 
- Te Józsim, jobb lett volna, ha nem mondod a vidámparkot! Látod már is oda akarnak menni. 
- Miért ne, úgy is terveztem. Utána meg elmegyünk az úttörő áruházba! 
Anyu csak ingatta a fejét. Fogta a kezünket, és már Apu beáll a sorba, hogy jegyet vegyen a Vidámparkba. 
Közben megéheztünk. Anyuval leültünk egy árnyékos padra, elővette a zsemlét, szalámit és a kezünkbe adta. Apu mikor megvette a jegyeket nézett körbe hol is vagyunk. 
- Neked aztán elég, ha egy percre nem figyelek rád, máris becsapsz! 
- Gyere, ülj le neked is van szalámis zsemle! 
- Csak nem gondolod, hogy eljövök Pestre szalámis zsemlét enni? Arra gondoltam, hogy majd valahol eszünk valami ebédet. 
- Ne pazald Józsim az a pénzt, még ha nem is volt bekalkulálva, jó lesz majd valami másra! 
Apunak nem volt más választása, kezébe vette a szalámis zsemlét és elkezdte enni, de még mormolászta, vacsorára azért majd eszünk valahol. 
- Jó, majd vacsorára, csak ne kerüljön olyan sokba, mint a reggeli! 
A szalámis zsemle nagyon finom volt. Ott ültünk a a padon, a villamosokat, trolibuszokat néztük közben, és azt az óriási forgatagot, ami a szemünk elé tárult. Apu vett bambit, sört. Anyu kénytelen volt meginni, mert Apu addig nem tágított mellőle, amíg volt az üvegben. 
Aztán elindultunk az újabb kaland irányába ...

Vidámpark

Ahogy beléptünk a Vidámparkba, Anyu alig bírt lépést tartani velünk. A bejáratnál volt egy rúd és azon különböző méretű biciklik felfüggesztve, legbelül a kicsi körön a legkisebb, aztán ahogy nagyobbodott a kör, egyre nagyobb biciklik. Örömmel nyugtáztam, hogy most már a másodikra is fel tudok ülni, és leér a lábam. Kati a legkülső biciklire ült. Boldogan tekertünk körbe-körbe, amíg a néni aki ott felügyelt, nem szólt, aztán szaladtunk a kis hajóhoz. Apu engem felemelt, hogy bele tudjak mászni. Katinak nem kellett segítség, ő csak úgy beleugrott. A hajón nem kellett csinálni semmit, magától ment. Nagyon élveztük. Mikor kiszálltunk, megpillantottuk a hullámvasutat. Most is sikonyáltak a gyerekek. Sorba kellett állni, mert mindenki oda akart felszállni. 
- Jaj, te Józsim, nagyon veszélyes ez. Ne vidd oda ezeket a lányokat! 
De mi egyre csak húztuk Aput. Szerettünk volna mi is sikonyálni. Kíváncsiak voltunk milyen. 
- Gyere te is! Meglátod milyen jó lesz! 
- Azt hiszed, hogy én megbolondultam? Gyertek el onnan ti is! 
Apu, és mi sem tágítottunk, oda mindenképp fel akartunk szállni. Anyunak nem volt más választása, jönnie kellett, mert nagyon féltett bennünket. Ránk került a sor. Apu előre ült a Katival. Én Anyuval mögéje. Egy kis láncot kellett beakasztani az ülésen, mikor mindenki biztonságosan elhelyezkedett, elindultunk. Ez még nem volt nagyon érdekes, de aztán kezdtünk felfelé menni, és még mindig nagyon meredeken fel, aztán mikor felértünk ott volt előttünk a semmi, azaz olyan meredeken mentünk le, hogy most már mi is sikoltoztunk. Én amilyen szorosan csak tudtam oda bújtam Anyuhoz, de Anyu is bújt hozzám. Aztán torkunk szakadtából sikítottunk. Alighogy leértünk, máris indultunk újra felfelé, de most közben még kanyarodtunk is. Aztán a kanyarodás közben újra le, újra sikítozás. A gyomrom a torkomban volt. Csak szorítottam Anyut, ő meg engem. A hajunkat fújta a szél. Anyu a kendőjét a kezében szorongatta, mert elvitte volna azt is. Így mentünk jó sokáig, aztán végre megállt. Jó sok időbe tellett mire feleszméltem. A lábunk remegett. Apu jött, segített kikászálódni. Kati ott ujjongott, hogy maradjanak még fenn egy újabb körre. Anyuval mi egymást támogattuk a közeli padig. Apu visszaült a Kati mellé, és hamarosan elindultak. Boldogan integetett nekünk. Mi bágyadtan intettünk vissza, lassan kezdtünk csak éledezni. Szemünkkel követtük Aput és Kati lobogó szalagját. Mikor ott a pad előtt mentek el Kati fülig érő szájjal nevetett. És kihallatszott a hangja a sikítozók közül. Mire az újabb menet leállt, mi is megnyugodtunk Anyuval. Most már nem remegett a lábunk sem. Katinak még mindig nem volt elég, szeretett volna újra fent maradni, de Apu mondta neki, menjünk egy újabb, még érdekesebb kalandra. 
Oda is értünk egy kis vízfolyamhoz. Csónakba kellett beszállni, most itt mind a négyen belefértünk. Elindultunk. Az elején még nagyon kellemes volt az utazás, de aztán bementünk egy barlangba! Sötét volt. A sötétben én nem féltem. Hozzá voltam szokva. Addig nem is volt baj, amíg csak sötét volt, de egyszer csak valami szörny jelent meg, és a szájából fénynyalábok nyúltak felém, Anyu eltakarta a szememet, hogy ne lássam. De amit addig láttam az már elég volt, hogy sírva fakadjak. Aztán egy újabb sötétség, ami kezdett megnyugtatni. Mire megnyugodtam volna egy irtózatosan ronda csontváz jelent meg, és kaszával hadonászott. Biztos volt még más szörnyűség is, de én többet nem nyitottam ki a szemem. Mikor végre kiértünk a ragyogó napsütéstől elkápráztatva újra kinyitottam a szemem, és hüppögve, Anyuba belecsimpaszkodva sírtam: 
- Anyu, menjünk haza! 
Apu kezdett vigasztalni, Kati ott bohóckodott előttem, hogy megnevettessen. Addig-meddig, míg visszatért a bátorságom. Indultunk újabb kalandra. 
- Józsim, most már ilyen félelmetes mi helyekre ne vigyél bennünket! 
- Nem volt ez olyan félelmetes! Igaz Katikám? 
- Ez nagyon jó volt, szeretném, ha újra bemennénk az alagútba. 
- Gyere csak, elég volt azokból az iszonyatos dolgokból. 
- Lányok, kértek egy fagyit? 
- Igen, kérünk. 
- Üljetek ide, majd én kiszolgállak benneteket! 
Anyuval leültünk a padra, megigazította Kati hajában a szalagot. Közben Apu odaért a fagyival. Anyunak is hozott, a kezébe nyomta, mielőtt ellenkezni tudott volna, hogy nekik nem kell. Apu sört ivott. 
Fagyi evés közben Kati meglátta az óriáskereket. Utána egyre szaporábban nyalta a fagyit, hogy minél előbb odamenjünk. Én nagyon el voltam anyátlanodva az előzőkben átélt félelmektől. 
- Anyu, én nem szeretnék oda felülni! 
- Nem is kell Marikám, majd mi itt megvárjuk őket. 
Apu és Kati fel is ültek. Onnan fentről integettek nekünk, olyan kicsikék voltak, mint egy pillangó mikor a legmagasabban voltak. Azután kis séta közben ráakadtunk az elvarázsolt kastélyra. Na, itt már én is vidám voltam. Anyut is rábeszéltük jöjjön velünk. Könnyen ráállt, mert nem szerette volna, ha nem lennénk a felügyelete alatt. 
Az elvarázsolt kastély egy labirintussal kezdődött, akár hová  mentünk, tükörbe botlottunk, aztán odalyukadtunk ki, ahonnét elindultunk. Voltak olyan tükrök, hogy égimeszelő voltam, a másikba meg olyan kövér alacsony, hogy alig fértem el. Mentünk csak nagyokat nevetve, ujjongva. Ahogy így megyünk át egy folyosószerűn, egyszer csak lentről egy nagy levegőfújás érkezett, pont akkor, amikor Anyu odalépett. A váratlanul érkezett áramlat a szoknyáját a nyakába fújta. Nem győzte lesimítani, hogy eltakarja a meztelen lábaszárát, és a bugyiját. A mi szoknyánkat is a nyakunkba fújta. Apu jött utolsónak, de nála semmi nem történt. 
- Anyu megpaskolta Apunak a hátát: 
-Te Józsi, te aztán a bolondját járatod velem! 
- Miért? Vissza akarsz menni? Átjönni mégegyszer? 
- Te bolond! Nem ment még el az eszem egészen, csak félig, hogy erre a sok hülyeségre rá tudtál beszélni. 
- Várj csak! Most jön az igazi bolondság! 
Odaértünk a hordóhoz, amit én azóta emlegettem mióta utoljára Pesten jártunk. 
- Na, hát erre aztán tényleg nem tudsz rábeszélni. 
- Pedig innen csak ezen keresztül lehet kijutni. Ha nem erre jössz, át kell menni újra ahol a szoknyádat felfújta a szél. Ijesztett rá Anyura. 
- Ilyen butaságokat aztán ki ne találj! 
Apu rákacsintott az ott álló dolgozóra, aki bizonygatta, hogy így van. Anyut én is biztogattam, mert egyedül nem volt bátorságom elindulni. Figyeltük mások, hogy mennek. Apu ott állt és csak biztogatott bennünket, én fogtam Anyunak a kezét, és elkezdtünk szaladni a forgás irányába. Olyan gyorsan történt minden, hogy egy pillanat alatt már kint is voltunk a hordóból. Apu a túl oldalon tapsolt nagy örömmel. 
- Ugye meg tudtad csinálni! 
Most a Kati indult neki, ő is átjött, örömmel kapaszkodott belénk. Apu következett, már az elején nehézségekbe ütközött. Tántorgott jobbra, balra, a végén elesett, és úgy gurult ki a hordóból. Ünneplő ruhájáról Anyu tisztogatta le a port. 
- Józsim, Józsim, neked soha nem nő be a fejed lágya! ...

Úttörő Áruház

A nagy ijedségre kellett inni egy sört Apunak. Nekünk bambit vett, Anyu már megint csak azt hajtogatta: 
- Jaj, te Józsim, itt van a víz a korsóban, nem kellett volna megint a pénzt pazarolni. 
- Veszek neked is, mondd mit szeretnél! 
- Jó nekem ez a szőlőhegyi víz, ami a korsóban van. 
-Na, ne félj! Legközelebb majd rád figyelek, nem hozol te Pestre vizet! 
Nevetett Apu, és megitta a sör minket is sürgetett! 
- Siessetek lányok, mert bezár az Úttörő Áruház! 
Megittuk mi is a bambit, Apu visszavitte az üveget, és a visszajáró pénzt nekünk adta. 
Aztán vezetett bennünket egy lépcsőn lefele. Valami derengett, hogy jártunk már itt, de mindenre nem emlékeztem. 
Ahogy leértünk a lépcsőn csodaszép helyiségben találtuk magunkat. Volt sín, és hamarosan jött is egy vonat. Felszálltunk, Apu vett jegyet. Mi kíváncsian ültünk és vártuk, hogy elinduljon. Apu mondta, hogy ez olyan, mint a villamos, csak a föld alatt jár, hogy kisebb legyen fent a forgalom. 
Nagyon elcsodálkoztunk. Mire belejöttünk volna az utazásba, már le is kellett szállni. 
Ahogy felértünk elkápráztatott bennünket a hatalmas forgatag. Hova mennek ezek az emberek? Olyan volt, mint amikor a mezőn leültünk egy hangyaboly mellé, és ott figyeltük a mozgást, annyi különbséggel, hogy itt tarka mindenféle színbe öltözött emberek bolyongtak. Kíváncsiak voltunk, honnan tudják ebben a nagy káoszban merre kell menni. Akkora gyerekek mint mi, egyedül mászkáltak az utcán. Anyu minket még Pulába sem engedett volna egyedül. 
Egy kis gyaloglás után odaértünk egy nagy áruházhoz. A kirakatban csinosan öltözött gyerekek voltak kiállítva. Katival meg is kérdeztük: 
- Apu, nem fáradnak ezek a gyerekek egész nap itt állni a kirakatban? 
- Kislányaim ezek csak bábuk, kirakati babák. 
- Dehiszen olyanok, minha igaziak lennének! 
Mikor bementünk, egész közel mentünk, hogy meggyőzödjünk róla, valóban bábuk. 
A ruha, amit a kirakati kislány viselt nekünk nagyon tetszett. Búzavirágkék, hosszú ujjú ruha volt. A nyakánál, és a kézelőjén fehér fodros díszítés volt, és a nyakrésze alatt is volt egy fehér csipkefodor. Apu mondta, nézzünk előbb körbe, hátha találunk olyat, ami jobban tetszik. Válogattunk a szebbnél szebb ruhák között, de a végén csak az tetszett, ami a kirakatban volt. 
Apu megkérdezte az eladót, van-e a méretünkben. Kis idő múlva jött, és hozott, majd mondta, menjünk be próbafülkébe felpróbálni. Anyu jött velünk. Felvettük a kiválasztott ruhát. A Katié pont jó volt, de az enyém kicsi lett, a cipzárat sem lehetett felhúzni az oldalán. Kimentünk és mutattuk az eladónak, kellene egy számmal nagyobb. 
Keresgélni kezdett, majd kis idő múlva mondta, hogy sajnos nincs, csak ami a kirakatban van. Várjunk kicsit, megnézi. 
A kirakati bábun pont az a méret volt, ami rám illett. Levetkőztette, és hozta, hogy próbáljam fel! Anyuval visszamentünk fülkébe, felvettem a ruhát, és mintha csak rám szabták volna. Illegettem magam a tükör előtt. Majd kérdeztem: 
- Itt maradjak a kirakatban, amíg nem öltözteti fel másik ruhába a bábut? 
Persze az eladó néninek is feltűnt a szemem színe, nem is állta meg szó nélkül. 
- Itt maradhatsz te kis kormos szemű, legalább nem kell festeni a bábunak a szemét. 
Apu kifizette a ruháinkat. Már le sem vetettük, a régi lett becsomagolva. 
Elköszöntünk, és még az utcán is pörögtünk, néztük az új ruhánkat a kirakatüvegben. Messze volt a pályaudvar, újra villamosra szálltunk. A villamos az Országház mellett ment el. Elámultunk milyen csodálatos épület. Utána a Dunán mentünk át, szemben a vár kápráztatott el bennünket. Apu mondta legközelebb, ha Pestre jövünk, akkor a Várba, és a Gellért-hegyre megyünk. Közeledtünk a pályaudvarhoz, kicsit hamarább leszálltunk, mert Apu ismert ott egy olyan talponállót ahol valamit bekaphatunk. Anyu hiába ellenkezett, ma úriasszony módjára kellett neki viselkedni. Tréfálkozott is Apuval: 
- Rászoktatsz erre az úri életre, majd otthon is elvárom, hogy kiszolgáljanak. 
- Na, attól aztán nem félek. 
Beléptünk egy kis kapualj alá, ódon füstös kis talponállóban találtuk magunkat. Apunak már előre köszöntek. Anyu legszívesebben rögtön fordult volna vissza. De nem tehette, éhesek voltunk. A kolbász hurka illata megcsapta az orrunkat. Kerestünk egy szabad asztal. Leülni nem volt lehetőség. Azért is talponálló a neve. 
Apu oda ment a pulthoz, és kis idő múlva bádog tálcán illatozó finomságokkal tért vissza. A hurka, kolbász, zsírpapírra volt rakva, a kenyér egy kis szakajtóban volt, egy kicsi üveg tálkában mustár sárgállott. Nem kellett bennünket kínálgatni, olyan éhesek voltunk, mint a farkas. Anyu sem kérette magát, a kolbász zsírját a kenyér belével törölte le, a szánk sarkáról nehogy nyomot hagyjon az új ruhánkon. Aztán még egy hatalmas csoda is történt, a végén Anyu ivott Apunak a sörös korsójából. Aztán mondta is: 
- Te Józsim te megjárod velem, rászoktatsz erre a sok jóra, aztán majd nem akarok már a mezőre menni! 
- Mondtam már, nem félek én attól. Hazaérünk, meglátod a napszítta ruhád, nem gondolsz többet a Pestre! 
- Te Józsim, Te nagyon itthon érzed magad. Úgy üdvözöltek, mint akit ismernek. 
- Persze hogy ismernek, ki nem ismer engem? Tudod, mikor Pestre jövünk, és nem indulunk rögtön vissza, ide jövünk enni, és ha több ideig maradunk, Pesten, iszunk is néha egy két korsó sört. Azért ismernek. 
Apu visszavitte a tálcát, fizetett, és indultunk most már jóllakottan a pályaudvarra. Közben a napsugár a Gellért-hegy tetején lévő szobornál mutatta meg, hogy a mai napnak vége. Budapest te csodás, vár bennünket vissza ...

Mi az a szemetes kocsi?

A Dombóvárra induló vonat már bent állt a pályaudvaron. Apu még elszaladt egy kis útravalóért, mert ezen a késői járaton nem volt utasellátó. Hozott egy csomag kekszet, három üveg bambit, két üveg sört, és olyan kókuszos rudacskát, amit reggel kaptunk. Anyu már tűkön ült, félt, hogy Apu lemarad a vonatról. 
- Jaj, te Józsim, olyan meggondolatlan vagy, mi lett volna, ha a vonat elindul nélküled. 
- Nélkülem? Ne bolondozz, itt van nálam a masiniszta sípja, addig nem indította volna, amíg vissza nem adom! - Bolondozott Apu. 
A vonaton sokan voltak. A fülkében ahol mi voltunk bejött még három katona ruhás bácsi, és egy idősebb sötét ruhás néni. Mi még a sok kalandot emlegettük, minden egyes pillanatot szerettünk volna újra átélni. Kivéve a hullámvasutat és a szellemvasutat. Azokat a játékokat jobb szerettem volna elfelejteni. Katinak nem okozott problémát, neki nagyon tetszett, a katona ruhás bácsinak is nagy vidáman mesélte, hogy milyen jó volt. Én még hallani sem akartam róla befészkeltem magam Anyunak az ölébe, és onnét nézelődtem. A magas épületeken sorra gyúltak ki a fények. 
- Anyu, ott is az apuka gyújtotta meg a petróleumlámpát? Mit csinálnak most ott a gyerekek? 
Azoknak is tejberizst csinál az anyukájuk? 
Oda képzeltem magam ahol pont most felgyulladt a fény. Milyen jó lenne kinézni az ablakon, és látni, hogy ott a messzeségben megy egy vonat, és a vonaton egy kislány azon elmélkedik, milyen is az élet ott fent a sokadik emeleten. 
- Anyu, ott ki megy ki száralékért? Hol találnak? Mert én erdőt nem is láttam eddig. Ott is kiskosárban viszik fel. És a vizet hogyan hordják fel? Amikor az gyerekek anyukája mos, hova teregetik a ruhát? És hova folyik el mikor pisilni, kakilni mennek? Csak soroltam a sok számomra érthetetlen dolgot. Anyu próbálta volna a válaszokat adni, de igazából ő sem tudott mindent. 
- A sötét ruhás néni látta Anyu tétova válaszait, és beszédbe elegyedett velünk. 
- Te szép szemű kislány, látom, sok minden érdekel téged. És gondolom, olyan helyen laksz, ahol reggel a madarak fújják az ébresztőt! Nem a villamos csilingelése, vagy a szemetes kocsik robaja! 
- Mi az, hogy szemetes kocsi? Mert nálunk ilyen nem jár, igaz még másik sem. Csak néha lovaskocsi. Mert nálunk még olyan út sincsen, hogy ezek el tudjanak rajta menni. 
- A szemetes kocsi olyan, amibe beledobálják mindazt, amit az emberek eldobnak. Papír konzervdoboz, mosóporos doboz, megmaradt étel, és sok olyan dolog, ami nem kell nekik. 
- Hát nálunk ilyen nincs. Mi mindig megeszünk mindent, vagy ha mégsem, ott vannak a pipik, a cocák, azok eltüntetnek mindent. Ha meg olyan papír van, ami nem jó semmire, rárakjuk a tűzre. Nekünk nem kell szemeteskocsi. Konzervet nem eszünk, a mosószappan, amivel Anyu mos, nincs is becsomagolva. De rossz lehet a szemetes kocsi zajára ébredni! 
- Bizony nem olyan jó, mint a madárfütty. De azért vannak ám jó dolgok is! Mikor felébrednek az emberek elég kinyitni a csapot, és folyik a hideg, meleg víz. Aztán a víz meg elfolyik a csatornába. 
- És az a csatorna hova folyik? 
- Azt elvezetik egy nagy medencébe, és megtisztítják, utána olyan tiszta lesz, hogy újra lehet engedni a csapból. 
Elgondolkodtam, ami ott lefolyik azt újra megisszák? 
- Anyu, én többet nem iszok itt Pesten, legközelebb annyi vizet hozzon, egész nap elég legyen! 
A néni elnevette magát. Én meg a gondolataimba merültem újra. Milyen rossz lehet itt gyereknek lenni. Mit lehet csinálni ott fent az emeleten? Azoknak a gyerekeknek nincs kedvenc pipijük sem, és azt sem tudják milyen, mikor a mérges kakas megkergeti őket és még sok minden mást, ami nekünk olyan természetes. Kiszaladunk a kertbe, beülünk a cukorborsó közé, és a finom cukorborsót kedvünkre pirgáljuk a szánkba, néha még a nyuszit is meglátjuk, hogy ő is cukorborsót dézsmál. Anyu a nénivel beszélgetett. Jó volt hallgatni a beszélgetést. Valamikor a néni is vidéken lakott, egy kicsi faluban, lent Baranyában. Most utazik a falujába, minden nyarat ott tölt a testvéreivel. Az egyik csepeli üzemben dolgozott, már jó pár éve nyugdíjas. A férje pár éve meghalt, az óta nincs maradása Pesten. Gyerekei nincsenek, így unokája sincs. Nagy öröme telik a testvérei unokáiba. Hasonló korúak, mint mi. A beszélgetés monoton zaja, a vonat  zakatolása álomba ringatott. Arra ébredtem, Anyu simogatja az arcom. 
- Kislány, ébredj Dombóvárra értünk, köszönj el szépen az útitársunktól! 
- Csókolom! - aztán újra elszenderedtem Apunak a vállán ...

Mindegyőnk tudta a feladatát

Hazafelé Apu vitt a hátán. Holdfényes éjszaka volt. A Kapos folyó hídja pallóinak dongására riadtam, azt hittem a Vidámparkban a hordón megyünk keresztül. Belekapaszkodtam Apu nyakába, féltem, hogy leesek. A berekben hangosan kuruttyoltak a békák. Kati meg is kérdezte: 
- Anyu, a békák soha nem alusznak? 
- Dehogyisnem! Nappal mikor nem hallod őket, akkor alusznak ők! 
- De én láttam őket akkor is ugrálni! 
Anyu megnyugtatta a Katit, találnak maguknak a békák időt, hogy aludjanak. A Buda-horhóból most is hűs áramlat érkezett. Beleborsódzott a bőrünk. 
- Anyu, itt miért van mindig hidegebb? 
- Azért mert napközben mikor süt a nap, itt a horhóban nem tud felmelegedni a levegő, a sok fa levélkoronája nem engedi. De most már maradjunk csendben, ne ébresszük fel a disznókat, hadd aludjanak, reggel adtam nekik elegendő moslékot, kaptak csalánt is egy nagy öllel. 
Csendben értünk a kis házunkhoz. A holdfény annyira bevilágított, hogy még lámpát sem kellett gyújtani. Apu engem egyenesen az ágyunkba rakott, csak a cipőmet húzta le. Kati sem vette fel a pizsamát, csak úgy kombinéban bújt mellém. Anyu kiment, bezárni a kendermagost a csirkéivel. 
Mindenki hamar elaludt. Másnap a Béla bácsi kiabálására ébredünk: 
- Jó reggelt! 
- Anyu magára kapta a mindennapos ruháját. 
- Jó reggelt! 
- Margitom kezdhetik a répakapálást, ma reggel megkezdték meghúzatni a sorát. A magáénál fogtak bele, akár délelőtt már mehetnek! 
- Rendben van Béla. Megyünk, meg lesz kapálva a répa. 
Apu még két napig szabadságon volt. Így ő is jöhetett kapálni. Katinak még két nap volt vissza az iskolából. A répakapálás könnyen ment, nagyon jó porhanyós volt a föld, és gaz is csak imitt-amott volt. Ma nem volt kedvem kapálni, szívesebben elücsörögtem az árokparton. Közel volt az országút. Jó sok látnivaló akadt. Elméláztam a tegnapi Pesti utazásunkon. Ott minden percben jött valami jármű, itt sokszor még fél órát is kellett várni, hogy jöjjön valami. Délben Apu pattant fel a biciklire, és ment a Katiért. Anyu is megállt, leült hozzám, az árokpartra. Beszéltük mennyivel jobb nekünk itt a mezőn, nem nekünk találták ki a pesti életet. Apu visszafelé jövet megállt a boltnál, és vett friss kenyeret, és vett újra abból a kolbászból, amit olyan jó étvággyal ettünk a múltkor. Volt hozzá mustár is. Igaz most nem volt megfőzve, de így is jó étvággyal ettük. 
Anyunak eszébe jutott a sok baromfi, amiből bármikor tudott az asztalra rakni jó kiadós étket. Most a boltira vagyunk szorítkozva. 
- Látod Józsim! Ha nem 'bélistázta', volna ki az bestia a sok baromfit, most nem kellene pénzt adni  az Emi néninél ilyen bolti dologra! 
- Ki gondolta, hogy ezt csinálja, nem tudhattuk előre. De látod, milyen jóízűen eszik a lányok ezt a kolbászt is. 
- Persze, hogy eszik! Éhesek! 
Mi meg csak törölgettük a mustárt a kolbásszal, és haraptuk hozzá a friss kenyeret. Kati örömmel mesélte az iskolában a történteket. Elmondta, hogy ma mindenki őt hallgatta. Elmesélte az állatkertben látott állatokat, a vidámparkot, a reggelit, a talponállóban elfogyasztott vacsorát. A gyerekeknek még szájuk is tátva maradt, úgy hallgatták, és boldogan mondta, hogy már az van fel írva a táblára, hogy AKÁCIÓ, vagyis már csak egy nap van hátra az iskolából. 
Tanulni már semmit nem kellett. Délután kapáltunk mind a ketten. Egyszerre négy soron haladtunk. Ott volt kapálni a szomszéd Panni néni is, de épp hogy csak a köszönésünket fogadta el, nem állt le traccsolni. Hazafelé úgy tolta Apu a biciklit, időben voltunk, nem sietett senki sem. A nap még magasan járt mikor a réten mentünk keresztül. Maradhattunk játszani, pillangókat kergetni, Anyu addig szedett egy nagy öllel csalánt, hogy mikor hazaérünk, elhallgattassa a disznókat. Otthon mindenki tudta mi a feladata. Kati a kertbe ment, én a favágítóra. Apu adott enni az állatoknak, Anyu készítette a vacsorát. Rántottleves, krumplistészta. Mire elkészült, már kezdett elbújni a nap, a csomai erdő fái mögött ...

Adj egy sört anyukám

Vacsora után már nem volt kedvünk kimenni, játszani. Fáradtak voltunk, és másnap újra korán kellett kelni. Kati nagyon boldogan ébredt, már táskát sem akart vinni. Tegnap sem tanultak, minek cipelje? Anyu azért ráparancsolt: 
- Hogy gondolod, táska nélkül iskolába menni! 
Kati, mikor nem figyelt Anyu, a könyveket bedobta az ágy alá, és hóna alá csapta az üres táskáját, aztán már szaladt is. Az úton végig táncolt, énekelt. Mi is útnak váltunk. 
- Menj csak a Marikával, biciklivel, majd én utánatok nyargalok! 
Apuval el is indultunk, majd megálltunk a kocsmánál, nekem egy pohár málnát vett Apu, magának egy sört kért. 
Aztán a pohár sört, a másik pohár követte. Én már húztam Apunak a nadrágját, menni akartam, mert nem szerettem azt a büdös szagot, ami a kocsmában volt, de Apu csak nem hallgatott rám. 
- Megyünk majd! Ne nyahorogj, és vett egy csomag Dunakavicsot. 
Aztán jöttek újabb bácsik, akiknek Apu fizetett egy-egy sört. 
Anyu közben a kertek alatti úton kiért a mezőre. Elcsodálkozott, magában morfondérozott. 
Mi történt velük, miért nincsenek még itt? Nekiállt kapálni, már jó párat fordult, de mi még csak nem érkeztünk. Nagyon nyugtalan lett. 
-Jaj, istenem, csak nem történt bajuk? 
Elindult vissza most már a falun keresztül. A kocsma a bolttal szemben srégen volt. Már messziről meglátta a falnak támasztott biciklit. Hatalmas kő esett le a szívéről. 
Jól van, nincs semmi bajuk Anyu belépett a kocsmába, a nótázást egyből abba hagyta a társaság. Apu rögtön kérdezte: 
- Mit iszol anyukám? 
- Jaj, te Józsim, tudod jól, hogy nem iszok semmit. Gyere, idd meg a sörödet, aztán menjünk. Akkor vette csak észre, hogy én nem vagyok Apu mellett! 
- Hát a Marika hol van? 
Apu is nézett körbe hirtelen, de ő sem tudta, hogy én kimentem. 
Olyan hányingerem volt, a padló olajos bűze, a cigarettafüst, az alkohol szagától, ki kellett mennem. Leültem az udvaron a fűbe, és csendesen sírdogáltam. 
Anyu jött ki, és meglátott, szaladt hozzám. 
- Mi történt kis lányom, bántott valaki? Miért sírsz? 
Akkora tört csak ki belőlem a zokogás: 
- Én mondtam Apunak, menjünk már, de hiába. Aztán jött még a szomszéd Gyuszi, az Öcsi, és még sok másik bácsi, és újra csak vette Apu a sört, én már el akartam menni, de féltem elindulni egyedül. 
Anyu magához szorított. 
- Jó, hogy nem indultál el. Nincs semmi baj kislányom. Bemegyünk, és elhívjuk Aput is. 
- De én oda nem akarok bemenni, utálom azt a büdöset! 
- Jól van Marikám, várj akkor itt! 
Anyu bement, és megint kérlelni kezdte Aput. 
- Gyere Józsim, már a Marika is ott kint vár. 
De Apu csak folytatta a nótázást. 
- "Majd ha egyszer sok pénzem lesz, felülök a repülőre" Igaz anyukám? Ugye te is felülsz velem? 
- Persze hogy felülök, de most előbb a biciklire ülünk fel, gyere vettem már sört is, aztán megiszod ott kint a répa földön! 
- Gyere Gyuszi, gyere, kimegyünk a répa földre! 
- Ne bolondozz már! Minek jönne a Gyuszi a répa földre? Gyuszi megy haza, mert már várja a Juliska néni. 
Azzal Anyu útnak indította a Gyuszit és az Öcsit is. 
- Gyerünk, menjetek! Már vár az anyátok! 
Nem volt mit tenni, szót fogadtak Anyunak. 
Apu látta elfogytak az ivó cimborák, ő is szót fogadott, és elindult a falu vége felé, ahol a répaföld volt. Anyu tolta a biciklit Apu kicsit dülöngélve követte. Néha még rázendített a: 
"Majd ha nékem sok pénzem lesz" -re! A faluban a kutyák mind ott csaholtak a kerítés mellett. Anyu nem győzte csitítani! 
- Felvered az egész falut, mit gondolnak rólad, így óbégatni? 
- Hát aztán? Törődök is én vele? Jókedvem van, már az sem lehet?- adj egy sört anyukám, megszomjaztam! 
- Majd adok, ha kiérünk a mezőre! Gyere, siess! 
Apu csak könyörgött, hogy szomjan hal, ha nem ihat, de Anyu nem tágított. 
- Majd ha kiérünk, megkapod! 
- Most haragszol rám anyukám? Ne haragudj, én akkor is szeretlek, ha haragszol! Igaz Marikám, kislányom, te is haragszol rám? 
Én nagyon haragudtam, de nem mondtam. Inkább előre siettem, hogy ne halljam, mit mond. 
Végre kiértünk a mezőre. Anyu leterítette Apu kabátját a földre, Apu arra dőlt le. Már a sörről is elfelejtkezett. Ahogy ledőlt, el is bóbicált rögtön. 
Anyu szegény megigazította a feje alatt a kabátot, aztán elindult folytatta a kapálást, ahol abba hagyta, én is mentem, jó darabig szótlanul voltunk. Én vettem észre, hogy a déli vonat fütyült a téglagyári átjáróban! 
- Anyu! Kell menni a Katiért. Kétszer is elmondtam mire Anyu meghallotta ...

Ne csinálj belőlem bolondot!

Anyu felpattant a biciklire, nekem ott kellett maradni Aput őrizni. Jobb szerettem volna elmenni Anyuval, de mondta: 
- Marikám, jobb, ha te itt maradsz, ha Apu felkel, és nem talál maga mellett senkit, lehet visszamegy a kocsmába. 
- De én hogy tudom megakadályozni, hogy ne menjen el? 
- Ha felébred, adj neki egy üveg sört, meglátod nem akar majd elmenni! 
Ezzel Anyu eltekert, még visszakiáltotta: 
- Sietek, itt leszünk a Katival pár perc múlva. 
Leültem Apu mellé. Aztán oda kuporodtam melléje, ha valaki jár arra, ne kelljen vele beszédbe elegyednem. Az utolsó házak mellett volt egy kocsiút, magas akácfák szegélyezték. Majdnem minden fán volt szarkafészek. Nagy csetepatét csináltak mindig. Valami perpatvar volt náluk, még egymást is elkezdték a csőrükkel csipkedni. Nagyon kíváncsi voltam, szerettem volna közelebb menni, megnézni miért veszekednek, de nem hagyhattam ott Aput. Alig vártam már, hogy Anyuék visszaérjenek. Kis idő múlva meg is érkeztek. Anyu korholta a Katit, mert most jött rá a reggeli turpisságra, hogy üres táskával ment iskolába. A nagy beszédre felébredt Apu is. Egyből védelmébe vette a Katit. 
- Igazad van kislányom, miért vitted volna el a könyveket, ha már tegnap sem tanultatok. 
- Te meg ne adj alá lovat! Nem lehet mindent olyan könnyedén venni. 
Kati meg csak szorongatta az üres táskáját, nem mert ellenkezni Anyuval. Anyu kirakta az ebédet a szalvétára, és ott hagyott bennünket. Ment folytatta a kapálást. 
Apu utána ment, aztán kérlelte: 
- Gyere, egyél te is! Látod, a lányok sem esznek, ha te nem eszel! 
Anyu visszajött, egy darab kenyér gyürkét majszolt, de még azt se ette meg mindet. Nekünk sem kellett az ebéd, valahogy, olyan kesernyés íze volt mindenek. Szótlanul elpakolta a maradékot, aztán vette a kapáját, folytatta, ahol abbahagyta. 
Én szerettem volna megnézni a szarkákat, de most jobbnak láttam, ha én is megyek Anyuval. Kati semmit nem tudott a délelőtti kocsmai esetről. Nagyon sok mondani valója volt. Mivel Anyuval épp nem jól alakult a helyzete, Apunak kezdte mesélni az iskolába történteket. Ők is elkezdtek kapálni, de a darab másik végén álltak bele. Kati olyan nagy hangon beszélt, hogy még a mező végén is hallottuk. A történetek végén Apu nagyokat nevetett. A nevetés hallatán láttam Anyunak is mosolygósan állt a szája. Nem sok volt már vissza a répakapálásból. Az utolsó sornál egymással szembe mentünk. Mikor összetalálkoztunk, Apu felkapta Anyut, és vitte ki a végére. Anyu hiába kapálódzott, beszélt neki: 
- Tegyé le, ne bolondozz! Mit mond, aki meglát bennünket? Az ég szerelmére, tegyél már le! 
Apu megállt. 
- Jó, leteszlek, de csak akkor, ha mondod, hogy nem haragszok Apukám! 
- Mondom, mondom, csak tegyél már le! 
- Akkor halljam! 
- Nem haragszok! 
- Akkor adj egy puszit ide! 
Aztán Apu az orra hegyére mutatott. 
- Ne csinálj belőlem bolondot! 
Anyunak kellett adni puszit, aztán sorba ahová mutatott Apu. 
Hazafelé a kertek alatt mentünk. Anyu nem akart még a kocsma környékére sem menni. Apu sem ellenkezett. Hazafelé lemaradtunk a Katival, és elmeséltem mi történt ma délelőtt a kocsmában. Kati csak azt sajnálta, hogy neki nem maradt Dunakavics ...

A gyerekekre ki fog vigyázni?

Az állomáson kicsit várni kellett, a vezénylést hat órakor küldték a fűtőháztól telefonon. Éjjel egykor kellett Apunak jelentkeznie, Pestre visznek egy tehervonatot. 
- Siessetek lányok, valamit kell főzni, de gyorsan és még édesapátoknak pihenni is kell! 
Mi szaporán szedtük a lábainkat, Anyu biciklire ült, hogy minél előbb hazaérjen. Még csak a rét közepén jártunk és már láttuk, hogy füstöl a kémény. Mire hazaértünk, már lobogott a fazékban a csipkedett krumpli leves. Másodiknak smarni volt, épp, hogy lemostuk magunkról az út porát, már ki merte Anyu a levest. Aztán sürgetett is bennünket: 
- Ne játsszátok el az evést, hamar egyetek, aztán menjetek aludni, hogy Apu is tudjon még kicsit pihenni indulás előtt! 
Nehéz volt ágyba bújni így, hogy még hétágra sütött a nap, de már hozzászoktunk. Volt ilyen máskor is. Az ilyen helyzetekre találtuk ki az "SZ.K-zást. Fejünkre húztuk a takarót, és alatta susmorogtunk. Ügyelni kellett, hogy ne legyen nevetséges, amit beszélünk, mert akkor be szokott jönni Anyu, és csúnyán megszidott bennünket. 
Kati kezdte a történetet fonogatni, már ott tartott a jövőben, hogy házat épített a férjével. A ház a Daruvár után lévő dombon készült. Kisebb kastélynak is beillet volna. Több tornyos épület, sok-sok ablakkal, és olyan félkör alakú tornáccal. A tornáchoz tégla lépcsőn kellett felmenni. A téglák élükre voltak rakva. A lépcső szélén muskátlikat rakott, régi lyukas lábasokba. A ház mellett volt hely a jószágoknak, azt mondta, azért tart lovat, hogy ha én megyek hozzá látogatóba, tudjak nála lovagolni. A férje nagyon gazdag lesz, és neki nem kell dolgozni, csak otthon a gyerekeket nevelni, és majd mindig utazgatnak. Én majd mehetek hozzájuk vendégségbe. Hagytam beszélni, pedig néha megállt a mondandójával, aztán kérdezte: 
- És nektek hol lesz a házatok? Hány szoba lesz benne? 
Én meg csak hallgattam, a délelőtti kocsmai esetre gondoltam, majd olyan kedvetlenül mondtam: 
- Én azt hiszem, nekem nem kell férj. Lehet az is eljárna a kocsmába, és én az utálom. Meg amikor sok sört isznak, nótáznak, dülöngélnek, mint Apu. Inkább én itt maradok Anyuval. Gondold jól meg te is! Kérdezd meg holnap a Gábort, szereti-e a sört! 
- De holnap már nem megyünk iskolába! 
- Akkor elkéretőztünk játszani hozzájuk, és meg tudod kérdezni. 
- De én tudok jobbat, nem baj, ha szereti a sört, én is szeretem, múltkor mikor adott Apu, jól ráhúztam, nekem ízlett! Majd együtt nótázunk! 
- Ja, aztán együtt dülöngéltek, a gyerekekre ki fog akkor vigyázni? 
Kati megoldotta azt is. 
- Majd isznak ők is sört, aztán együtt dülöngélünk. 
Nagyokat kuncogott a takaró alatt, Anyu be is jött szólni. 
- Lányok, mit mondtam, csendben legyetek! Édesapátoknak hamarosan kelni kell, hadd tudjon aludni. Nem beszéltünk többet. Nekem nem akart álom jönni a szememre. Mikor Apu éjfélkor elment, ki is mentem Anyu mellé az ágyba. Sokáig simogatta a hátam, aztán végre elaludtam. 
A következő napokban, nem emlegettük a kocsmai történetet. Aztán eljött az évzáró ünnepség. Anyu Dombóvárra ment cserepes virágért. Egy gyönyörű rózsaszín hortenziát vett. A Káposzta telepen keresztül mentünk. A Vakedli sarokig a mezőre járó cipőben, ott átcseréltük a szép fehér szandálunkra, zoknit is fehéret vettünk. Anyu a karján hozta a hortenziát, nem rakta szatyorba, nehogy letörjön a virága. Az iskolások nagy izgalommal várták a bizonyítványosztást. Helyet foglaltak, oda ültek ahol év közben szoktak. A szülők, és testvérek álltak körben a teremben. Tanító néni sok mindenről beszélt. 
Nehéz év volt, a télen sok gyerek hiányzott, a sárgaságot majdnem minden gyerek elkapta. Utána nehéz volt behozni a lemaradást. Kitűnő tanuló nem is lett senki. Egy két jeles azért akadt. Őket külön megdicsérte. Aztán kiosztotta a bizonyítványt. Kati mikor megkapta, gyorsan belekukkantott aztán összecsapta. Anyuval mi kíváncsian vártuk, milyen lett. A gyerekek elhalmozták a tanító nénit a virágokkal, olyan sokat kapott, nem is látszott ki az asztal mögül. Kati is oda vitte a hortenziát, Anyu közben megkérdezte: 
- Katikám, meg sem mutatod a bizonyítványodat? 
- Nem buktam meg! 
Ennyi volt a válasz. Aztán oda dobta Anyunak. 
Anyu nézi, az arca mosolygóssá vált, kíváncsi voltam: 
- Na, milyen? 
- Sokkal jobb, mint vártam. Minden hármas, a szorgalma meg négyes. 
Anyu oda hívta, megsimogatta a fejét, és megdicsérte. Kati nem várta a dicséretet, inkább attól tartott, hogy Anyu majd megdorgálja. 
A tanító néni megkérdezte a gyerekeket: 
- El tudtok kísérni Dombóvárra, mert ezt a sok virágot nem tudom elvinni egyedül? 
- Anyu is jelentkezett, hogy mi is el tudjuk kísérni. 
A szenes úton mentünk, jött még néhány másik anyuka is, és jó pár gyerek. Vidáman csevegtünk egész úton. A tanító néni a vasútállomás felé lakott, ott volt a közelben az a park ahová Apuval elmentünk már jó párszor hajóhintázni. Mikor megérkeztünk a tanító néni házához, az árnyas udvaron ültetett le bennünket, és apró linzer süteményt hozott virágos tányéron. Utána málnát kaptunk. Elköszöntünk, és a parkba mentünk, velünk jött a többi gyerekek is. Kevesen voltak a parkban, minden hinta szabad volt. Boldogan szaladtunk. Most már én is felértem, bele tudtam szállni segítség nélkül. Az anyukák leültek a padra, beszélgettek, közben félszemükkel figyeltek ránk. Sokszor hallottuk: 
- Katikám lassabban! 
- De olyan jó repülni a magasba ...

Én nem akarok magamnak férjet!

A hajóhinta csak szállt-szállt magasra, a hajunkba kötött szalag kergetett bennünket, de olyan gyorsak voltunk, nem tudott utolérni. Aztán elfáradtunk, leültünk, de a hintának még sokáig meg volt a lendülete. Mi meg csak ültünk benne tovább. Olyan jó volt. 
- Na, lányok elég volt? Mehetünk haza? 
- Ne, Anyuuu! Maradjunk még kicsit, a kakashintára még nem is ültünk fel. 
- Na jó, menjetek, de vigyázz a Marikára, nehogy leessen! 
Átszaladtunk a kakashintához, a gyerekek akik addig ott játszottak  örömmel adták át, ők meg mehettek hajóhintázni. 
Kati sokkal nehezebb volt nálam, én mindig a magasban voltam. Szeretett volna ő is magasan lenni, de hát én nem tudtam rajta segíteni. Megmérgesedett, és csak úgy, minden szó nélkül leugrott a hintáról és elszaladt. Én pont a magasban voltam fent, és nagyot huppantam a földre. A nyelvemet összeharaptam. A sós vérrel egyből tele lett a szám. Ijedtemben, fájdalmamban elkezdtem sírni. 
Anyu szaladt oda, felkapott, és nézte mi is történt velem. Addigra az arcom is csupa vér lett, kezem fejével maszatoltam el az egész arcomon. Anyu csitítgatott: 
- Mutasd kislányom, hol fáj? Dugd ki a nyelved! 
De én csak még jobban szorítottam össze a számat. A véres nyál csordogált ki a szám sarkán. Sok időbe telt, mire abbahagytam a sírást. Anyu végre meg tudta nézni mi a baj, 
hogy megnyugtasson, csak annyit mondott: 
- Kicsit elharaptad a nyelvedet, mire férjhez mész, már kutya bajod sem lesz! 
Na, ezzel aztán nem jót szólt Anyu! Újra sírni kezdtem, de most már nem a fájó nyelvem miatt, hanem mert én nem akartam magamnak férjet.  Alig tudtam elmondani, ami a szívemet nyomta, csak hüppögések között annyit mondtam: 
- Én, én nem akarok magamnak férjet! Utálom a kocsma szagát. 
Szegény Anyu csak most fogta fel, azt a napot, amikor engem a kocsma udvaron talált szipogva, a fűben ülve. Akkor a nagy nehézségek között, hogy Aput elcsalja a kocsmából, nem is gondolt rá, bennem milyen nagy nyomot hagyott. Ölébe vett, és csak simogatott: 
- Jaj, kicsi lányom, vigyázni fogok rád, ne kelljen többet a kocsma szagát utálnod. Én is utálom, ha csak tehetem, még a közelébe sem megyek, de Apukádat valahogy ki kell onnét csalogatni. 
Megkerestük a Katit, Anyu jól megszidta, miért nem vigyázott rám. De ő könnyen vette a szidást. A végén úgy jött ki, én magam miatt estem le, mert nem tudtam őt magasra vitetni.  Akivel most hintázott, nagyon jól szórakozott. Az osztálytársa volt, egysúlyban lehettek, mert hol a Kati, hol az Annuska szárnyalt magasra. 
Kati csak most vette észre a kisírt szememet, a véres zsebkendőt, amit még mindig ott szorongattam a szám előtt. 
- Veled meg mi történt Marika? 
Anyu mondta el a történteket. 
Vigasztalni kezdett, bohóckodott, minden nevetséges dolgot művelt, hogy megnevettessen. A többi gyerek is ráunt a játékra. Hazafelé menet útba ejtettük a restit, a vasútállomáson. Mariska néni készítette a málnát, Anyuval kicsit elbeszélgettek. Mióta a Lajka elpusztította a baromfiakat, nem találkoztak. 
- Margitkám, vártam a tavaszban, hogy jön, hozza majd a rántani való csirkét, tojást, de hiába vártam, nem jött. Kérdeztem a Józsit, mi történt? Elmesélte azt a hatalmas vérengzést. Nagyon sajnáltam magukat. 
- Hát igen, úgy történt, nagy csapás volt a számunkra, de lassan kezdünk kikecmeregni a mizériából. Maradt egy kotlós, a kis kendermagosom, a faja nem veszik ki legalább. Jövőre majd tudok megint hozni belőle, ha az Isteni is úgy akarja. Mariska néni adott a kezünkbe egy szalámis zsemlét, Anyunak nem engedte kifizetni. Nem sokára jött a negyed ötös vonat, elköszöntünk a Mariska nénitől, és felszálltunk. 
A szalámis zsemlémet a Kati ette meg, mert annyira fájt a nyelvem, hogy nem tudtam volna megenni. Kati pillanatok alatt eltüntette, még evett volna, de nem volt több. 
Hazafelé Anyunak elárultuk a titkos beszélgetésünk, az SZ.K - zást. Anyunak nagyon kikerekedett a szeme a hallottakon. 
- Mindig hallottam, hogy susmorogtok a paplan alatt, hát ilyenekről beszéltek? Én kicsit elszégyelltem magam, és rögtön hozzá mondtam: 
- De én most már nem szeretnék magamnak férjet. Én magával akarok maradni mindig! 
- Majd addigra mire erre sor kerül, elfelejted kislányom! 
- De én nem felejtem el! És akkor sem akarok férjet! És úgy megszorítottam a számat, vérezni kezdett megint a nyelvem ...

Teljesen elfelejtkeztem a nyelvemről

Napokig szenvedtem a nyelvemmel. Minden csípte, Anyu próbált a kedvemben járni, olyan ételeket főzött, amit nem sokat kellett rágni, és nem csípte a nyelvem. A szőlőkben volt most munka, kapálás, kötözés, kaccsolás. A kapáinkat elvittük mindig, de ha kedvenc helyünkön voltunk, mint a kidőlt diófa, olyankor nem volt kedvünk kapálni. Amikor a kötözésre, kaccsolásra került a sor, mindig elmehettünk játszani. Anyu jobb szerette azt maga csinálni. Nem értettük mi még melyik kaccsot kell levágni, melyiket meghagyni. A kidőlt diófához kivittük a pokrócot, ráterítettük, alatta berendeztük lakásnak. Volt alvóhelyünk, konyhánk, a tetejére még teraszt is csináltunk, ágakból volt kirakva a feljáró. A fekhelyünket a szőlőből kihordott kaccs adta. Ahogy száradt, egyre zizegőssebbé vált, és egyre jobb illata lett. A konyhánkban nagy lapu levelek alkották a bútorzatot. Csigaházból, dióhéjból készítettük a kistányérokat, szőlővesszőből a kanalat, villát. Mikor már minden berendezés megvolt, elkezdtünk főzni, sütni. Vízzel nem kellett spórolni, ott volt a présház mellett a cementkád, mindig tele. Sárból formáltuk a kenyeret, süteményt, tortát. A levesek, különböző fűfélékből készültek. Összedaraboltuk, egy kis vizet öntöttünk hozzá, és már kész is volt. Játszásiból nagy vendégsereg jött. Olyankor felmásztam a diófa legmagasabb ágára, onnét kémleltem körbe, jönnek-e a vendégek a vonatról. Persze a hely ahol voltunk egy gödörben volt, nem láttunk le a rétre, de a mi képzeletünkben pont akkor jöttek át a hídon, és keresztülvágtak a réten. 
- Marika hányan jönnek? 
- Úgy látom négyen, de lehet, hogy öten. 
- Hú, akkor nem elég az ennivaló, gyere, csináljuk még gyorsan egy kis levest, meg kenyeret is kell még sütni! 
Megérkeztek a vendégek, és pont azok, akiket vártunk. Anyu is néha bekapcsolódott a játékba. Olyankor igazából be kellett neki bújni a házikónkba. Volt, hogy ott ettük meg az ebédet. 
Nem sokáig tartott a diófa házikóban a vendégjárás. Béla bácsi jött egyik este. 
- Jó estét! Szervusztok lányok, Anyukátok merre van? 
- Csókolom Béla bácsi - mondtuk kórusban. 
- Anyu ott kötöz, a vége felé lehet már. Majd én elszaladok érte - mondta a Kati. 
Én addig egy marék füvet szedtem, és nyújtottam a pacinak, olyan hirtelen kikapta a kezemből, kicsit meg is ijedtem. Béla bácsi nem felejtette el mit ígért, a kukoricakapáláskor. 
- Na, te bokszos szemű, megbátorodtál már? Most már felmersz ülni a nyeregbe? 
Olyan hirtelen jött minden, nem akartam, hogy azt gondolja rólam " hú, hát ez egy félős kislány "egyből rávágtam: 
- Igen, felmerek ülni. 
Béla bácsi leugrott a lóról, aztán hipp-hopp már fent is voltam a nyeregben. Olyan magasan voltam, az első pillanatban bizony megijedtem, de aztán ahogy elindultunk, minden félelmem elmúlt. Anyu mikor kiért az útra, a kezét összecsapta ijedtében. 
- Kislány, ilyet nem szabad csinálni! 
Béla bácsi mentett ki a helyzetből: 
- Engem szidjon meg Margitom! Én voltam a felbujtó! 
-Jóestét Béla, jaj dehogy szidom meg, de nemrég esett le a kakashintáról, elharapta a nyelvét, még az sem gyógyult meg, nem akarom, hogy most meg más baja essen. 
- Ne féljen, itt vagyok én, nem lesz semmi baja. Különben meg azért jöttem, hogy szóljak, mehetnek a kukoricát másodszorra megkapálni. Utána meg hamarosan lehet aratni az árpát, a Buda Jóska, és édesapám szőlője között lévő földön. 
Anyu ott állt már mellettem, kapaszkodott a lábamba nehogy leessek, csak kis idő múlva válaszolt úgy el volt foglalva. 
- Rendben van, az árpaaratáshoz lesz kötél, vagy én fonjak az árpából? 
- Igaza van, arról majd gondoskodok én, van rozs vetve a legelő melletti dűlőbe, majd addigra azt is elkezdik talán aratni, én meg hozok ki lóháton annyit, amennyi magának kell. 
Fent a lóháton nagyon jó érzés volt lenni. Béla bácsi vezette kicsit a lovat, Anyu a túloldalon kapaszkodott a lábamba. 
- Na, eljössz velem te kis bokszos szemű? 
- Nagyon jó itt fent ülni, ha Anyunak is lenne mellettem hely, akkor elmennék. 
- Beszélj csak ilyen bolondságot! Tegye csak ide le már azt a lányt Béla! 
Béla bácsi letett a földre, de most nem remegett a lábam, mint amikor a hullámvasútról leszálltam. Aznap már teljesen elfelejtkeztem a nyelvemről, olyan izgalmas volt, folyton az járt az eszemben, milyen jó volt érezni a ló illatát, a testének a remegését. Alig vártam a pillanatot, mikor legközelebb a közelében lehetek. Szerencsémre a Katit nem érdekelte a ló, nem kellett vele osztozkodnom. Reménykedtem, hogy a későbbiekben sem fogja majd érdekelni. 
Béla bácsitól elköszöntünk. A vendégseregről én teljesen elfelejtkeztem. Mondtam a Katinak, hogy szolgálja ki őket. Lefeküdtem a fűbe figyeltem, hogy a ló patája nyomán kezd szép lassan kiegyenesedni a fű ...

Induljunk a Jézus szent nevében!

Béla bácsi elvágtatott és én sóvárogva figyeltem utána. A lópata nyoma mélyen belevágott a földbe, ahol már vágtába kezdett. Igazítottam a fűszálakat, de mindhiába, ezek már nem álltak fel újra. Nagyobb fűcsomókat vissza tudtam rakni, azok túlélték, szerencsések voltak, hogy így együtt fordultak ki a földből. Anyu jött oda hozzám: 
- Mit csinálsz kislányom? 
- Felélesztem ezeket a szegény kis füveket, virágokat, amit a ló felrúgott. Nézze milyen szomorúak, nem akarnak meghalni. Mondtam és sorban álligáltam fel őket. 
- Marikám, kislányom nem tudod az összes füvet, virágot megmenteni! 
- De én akkor is sajnálom őket! 
- Ez a világ sora, élünk, virulunk, aztán egy pillanat alatt jön az elmúlás. Gyere, induljunk haza! Kati már előre szaladt, lehet már haza is ért. 
Elindultunk, de még ahol tudtam, megigazítottam a lekonyuló fűcsomókat. 
- Anyu! Én nem akarok többet lóra ülni, legalább annyival kevesebb fű fog meghalni. A mi lépesünk nyoma után könnyedén feléled és elkezdtem lábujjhegyen járni, hogy még kevesebb fűszálra lépjek rá. Aztán egy szép pillangó kezdett el incselkedni velem. Oda szállt egész közel, aztán fel a magasba, majd vissza. Rá szállt Anyunak a vállára. Csendben suttogtam. 
- Anyu! Álljon meg egy kicsit, ott egy pillangó, meg szeretném fogni! 
Anyu megállt, de mikor közeledtem feléje, a pillangó újra elrepült. Én meg futottam utána. 
Anyu megnyugodott. Most már legalább elfelejtettem a fűszálakat megmenteni. Otthon a vacsorafőzéshez készülődtünk. 
- Kislányaim, ma sütök palacsintát, mert holnaptól elkezdődik a kukoricakapálás, és azután sokáig nem lesz arra idő. Nagyon örültünk, a palacsintát mindig megettük volna. Levesnek, egy kis kolbászos krumplilevest készített. A kolbászt épp hogy csak megmutatta neki, hogy egy kis íze legyen. Spórolni kellett vele, mert a mezőre csak abból tudott pakolni. Katival ott álltunk a sparhelt mellett, és vártuk a kisült palacsintát. Hol én, hol ő kapott. Eleivel nem is kellett bele semmi töltelék. Mikor már kielégítette Anyu az óhajunkat, akkor kezdte csak a tányérra rakni. Jó sokat csinált, legalább az első nap kicsit változatosabb ebédet tud adni a kukoricaföldön. Vacsora után volt még idő, körbejárta a kertet, megigazította a paradicsomkarókat, szedett jó sok csalánt, oda készítette a disznóól közelébe. Mi kísérgettük, amerre ment. Másnap nagyon korán keltett bennünket. Még épp hogy csak virradt. A biciklire már fel volt pakolva minden. Messze mentünk. A Buger-kútnál volt a kukoricaföld. Az meg ott volt Hetény alatt.  A dombról mindig úgy tolta le a biciklit, mi is segítettünk visszafogni, hiába húzta be a féket, csúszott a kerék, nagyon megindult volna. Lent az aljban, aztán felültünk. Én előre a gyerekülésbe. Nem volt valami kényelmes helyem, ott volt felakasztva a kormányra a vizeskorsó, a szatyor. Kati hátul ült a csomagtartón, mögéje fel volt kötözve a három kapa. Anyu most is, mint mindig elmondta a kis fohászát mielőtt felült a biciklire. 
- Induljunk a Jézus szent nevében! Te Egek Ura, kérlek adj elég erőt hogy a küldetésem véghez vigyem! 
Azzal nekilendült, jó sokáig pedálozott az egyik lábával a földön, mire elég lendületet vett, hogy fel tudjon ülni. A rét fehér ködben úszott, a fűzfáknak csak a fekete körvonalai látszódtak. A csendet csak a bicikli nyekergése szakította meg. Aludtak még a madarak, a békák, egyedül mi voltunk ébren. 
Igyekeztünk oda a messzeségbe. A Kapos-híd pallói szóltak csak vissza 'tatamtatamtatam', ahogy a bicikli kerekei áthaladtak. 
Az állomáson még a bakterházban is sötétség volt. Jenő bácsi lehet elkumhatott pár pillanatra. Már kiértünk a szedres útra mikor a vörös napkorong legelső fénye belevakított a szemünkbe. 
- Szép idővel kezdtük a munkát, imádkoztunk, hogy így is maradjon. A mező sokat változott mióta nem jártunk erre. Az előző kapálásnál még csak a térdünkig ért a kukorica, most már Anyu is alig látszik ki belőle. Végre kiértünk, a lábam úgy elgémberedett mikor Anyu leemelt a bicikliről, hogy meg sem tudtam mozdulni. Letámasztotta a szederfához, jött, kicsit megpaskolt, hogy járni tudjak. A kukoricás nagyon szép sötétzöld volt, látszott rajta a jó ganyés föld, és a tavaszi aranyat érő eső. Már kezdte hozni a címerét. Nekiálltunk. A kukorica levelén a harmat cseppek ragyogtak. Ahogy hozzá értünk, máris szaladt át a karunkra, lábunkra. Pár perc múlva már csuromvizesek lettünk. A kukorica éles levele karmolászta a meztelen karunkat, Anyu mondta: 
- Kislányaim, jobb, ha magunkon hagyjuk a kardigánt, akkor nem vagdal bennünket össze. A sorok közt megkezdte táncát a napsugár és csak simogatta, simogatta egyre melegebben az arcunkat ...

Mi még sosem ettünk fácánlevest

Minél magasabban járt a nap annál melegebben simogatta az arcunkat. Most is rövid kis előkkel haladtunk előre. Mikor elvégeztük, előrébb hoztuk a pakkot, olyankor megpihentünk. Délben már csak úgy folyt rólunk az izzadság. A kardigánt még sem vetettük le, mert a kukorica levele összeszabdalta a kezünk szárát. Így is ahol nem takarta ruha a nyakunkat, arcunkat, lábunk szárát, az éles levelek vékony kis csíkot hagytak rajta. Aztán ahogy kezdtünk izzadni, a sós verejték lassan bele szivárgott, az égő-csípő fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett, aztán mikor a kukorica címeréről belehullott az szép sárga por, akkor volt csak igazán fájdalmas. 
- Holnap húzunk mackó nadrágot lányok! - mondta Anyu. 
- Akkor megsülünk, olyan melegünk lesz, talán jobb lesz a magasszárú zokni. - válaszoltuk Anyunak. 
- Igazatok van, az lesz a legjobb. 
Délben kimentünk a szederfához, az ebédet ott ettük meg. Csemegének hamvas szeder volt. Utána az árnyékban elszunyókáltunk. Anyu is ott maradt, túl messze volt ahol kapálni kellett, nem akart magunkra hagyni. A nap tüzesen sütött. A korsó aljában alig volt már víz. Mikor felébredtünk, még mindig nagyon meleg volt. A kukoricában semmi levegő nem járt. Felrakott bennünket a biciklire és elmentünk Heténybe vízért. Nem volt messze, talán egy kilométer. 
A legelső háznál megálltunk: 
- Jó napot! 
Kiáltott be Anyu. Kis idő múlva egy idősebb asszony jött ki. A fejkendő csak úgy a vállára volt terítve. 
- Jó napot lelköm! Gyüjjön beljebb, mit szeretne? 
- Egy kis vizet szeretnénk kérni, az Isten áldja meg! 
- Gyüjjön csak nyugodtan azokkal a jányokkal, ne féljen kutya nincs! 
Beljebb mentünk, de addigra már nagyon szomjasak voltunk. Mert ha nincs víz, akkor a szomjúság érzet mindig sokkal nagyobb, mint amikor ott a tele korsó. A kútkávához mentünk rögtön, Anyu leengedte vödröt, nagy csobbanás jelezte is, hogy leért, aztán a kötél megfeszült, ami annak a jele volt, hogy a vödör elmerült. Nem volt mély a kút, talán négy-öt tekerésre már fel is ért a vödör. A szélére egy bádog pohár volt madzagra akasztva, Anyu rögtön bele merítette, és nekem nyújtotta. Mohón kiittam az összeset. Kati alig várta, ő is mind kiitta. Anyu megint nekem kínálta, de mondtam: 
- Most igyon maga, mert maga is biztos szomjas. 
Anyu is ivott. Aztán újra ittunk mi is. Jó pár pohárral megittunk mire a korsóra került a sor. Mikor már az is megtelt, újra ittunk. 
A kedves idős néni kérdezte a nevünket, mi illedelmesen megmondtuk. Anyuval is beszédbe elegyedett. 
- Kukoricát kapálnak lelköm? 
-Igen, most már másodjára. 
- Nem ismerem magát, a Tsz-be jár? Pulában majdnem mindenkit ismerek, de magát nem. 
- Igen a Tsz-be, de csak bedolgozó vagyok, aztán nem is pulai, kint lakunk a szőlőhegybe! 
- Akkor már tudom, maga az a "hegyi Margit ". Hallottam má magáru! Mondják, hogy milyen szorgalmas, aztán ezeket a jányokat is mindig viszi magával! Aztán igaz, hogy nekik is van kapájuk, és ott kapálnak maga mellett? 
- Úgy bizony, ott kapálnak velem! Aztán ha látná milyen szorgalmasan! Mondta Anyu, és megsimogatta a fejünket. 
- Hagyja itt őket, lelköm, aztán majd mikor megy haza, eljön értük. 
Mi gyorsan oda simultunk Anyuhoz, nehogy itt kelljen maradni, habár biztosan tudtuk, hogy azt mondja: " Jobb szeretem, ha magam mellett tudom őket ". A néni sorolgatta milyen sok játék lehetőség van ott nála, de mi mégsem akartunk ott maradni. Ittunk még egyszer a jó hideg vízből, aztán elköszöntünk. 
- Jöjjön majd máskor is, ha szüksége van vízre, aztán ha a lányok meggondolják magukat, hozza őket bátran. A kapuig kísért bennünket. Anyu felrakott bennünket a biciklire, és indultunk vissza. Már nem volt olyan meleg. Folytattuk a kapálást. Szerencsére nem volt nagyon gazos, a kukorica tövéhez kellett húzni egy kapa földet és le kellett törni a fattyát, amit legtöbbször csak kézzel lehetett kitörni, mert a kapával megvágtuk volna a kukoricát. Mikor belefáradtunk a kapálásba, megpihentünk. A letört fattyából csináltunk magunknak menedéket. Mikor a szélén kapált Anyu, akkor játszhattunk az út szélén, de mindig szem előtt kellett lenni. A kukorica magas volt, és Anyu féltett, hogy elveszünk benne. 
Katival épp a menedékben kuporogtunk mikor észrevettük, hogy egy fácánkakas kapirgál a közelünkben. Kati az ujját a szájára rakta, hogy csendben legyek, lassan levette a kötényét, és rádobta, közben rá is vetődött. A fácánkakas eszeveszetten vergődött alatta, de nem hagyta elmenekülni. A nagy csetepatéra oda jött Anyu is. 
- Mit csinálsz Katikám? Mi van a kötényed alatt? - Ide nézzen, fogtam egy fácánkakast, mondta nagy örömmel. 
- Vigyázz, nehogy elmeneküljön! Várj, megfogom a lábát. 
Anyunak sikerült, aztán a köténye kantárjával megkötötte az egyik kukoricához. 
 Fácán még sokáig vergődött, de aztán látta, mindhiába, nem sikerül kiszabadulnia, akkor elnyugodott. 
- De jó ebédünk lesz vasárnap! 
Finom húsleves, azután megpirítom kicsit, lesz hozzá krumplipüré! 
Mi még sosem ettünk fácánlevest! Gondoltuk, biztos jó lehet. Mivel már kipihentük magunkat, Anyu mellé szegődtünk újra a kapánkkal. 
- Mikor még gyerek voltam, Édesapámmal sokszor fogtunk fácánt, hiába nem volt szabad, mert az uraságé volt, azért túljártunk az eszén. - mesélte Anyu. 
Télen mikor az erdőbe jártak fát vágni, kosarat vittek, lefordították, egyik oldalán kis rés maradt, ahol bement a fácán az oda rakott kukoricára, mikor alatta volt, megrántották a zsinórt, és már bent is volt a kelepcében. 
Már nyaldostuk a szánk szélét, hű de finomat eszünk vasárnap. Visszaértünk a pakkhoz, ahol fácán is ki volt kötve, hát a mi fácánunk megdöglött. Nézzük, mi lőtte, de csak nem mozdul, ki van nyúlva, csak fekszik. Anyu fogja, kioldja a lábát, dögöt nem eszünk. Kitudja mibe pusztult el. Szomorúan néztük. Sajnáltuk a fuccsba ment vasárnapi ebédet. 
- Gyertek lányok, fordulunk még egyet, aztán utána vágok egy, gödröt neki, és eltemetem. Egyébről sem beszéltünk, mint a fácánról, vajon mi baja lehetett, pedig de jó lett volna a húsleves, pont jókor, mert mióta a Lajka kinyírta az állományt, nem ettünk húslevest. 
Vissza értünk a fordulóval, hát a fácánnak hűlt helye. Néztünk egymásra bután, csodáskodunk, mi van? Hova lett? 
De tanácstalanok maradtunk. Ez a bestia túljárt az eszünkön. 
- Lehet halottnak tetette magát, és csak arra várt, hogy tiszta legyen a levegő, de az is lehet, hogy jött arra egy róka, és elvitte. -így vélekedett Anyu. Mindegy mi történt, az biztos, hogy fácán levest már nem eszünk vasárnap ...

Semmi világ pénzéért nem ettem volna a húsból

Hazafelé jókat nevettünk a fácán történeten. Kati lázba jött. 
- Holnap csinálok olyan kelepcét, mint amit maguk csináltak az erdőbe. Fogok több fácánt is, és ott őrködök, vigyázok rájuk, nehogy megszökjenek. 
- Elég lesz kislányom, ha egyet fogsz. 
- Jó, holnap fogok egyet, meg holnapután, és azután is. Minden nap fácánlevest eszünk! 
- Dehogyis! Elég, ha vasárnapra lesz egy, a fácánt sokáig kell főzni, nincs időm hétköznap. 
- Akkor nem vágjuk le, hanem otthon tartjuk bezárva. 
Kati mindenáron meg akarta bosszulni a szökevény fácánt. Anyuval győztük lebeszélni róla. Aztán végre elterelődött a beszélgetés más irányba. Mikor már a domb aljába értünk, hiányoltuk, hogy nem rénnak a malacok! Sietősre vettük a lépteinket, aztán láttuk, hogy Apu ért haza a szolgálatból, megetette a malacokat, bezárta a kendermagost a csirkéivel és még vacsorát is készített. Akkor megnyugodott Anyu. 
- De örülök Józsim, úgyis nagyon el vagyunk fáradva, megaztán érdekes kalandban volt részünk. 
Egymás szavába vágva meséltük a fácánt. 
Apu jót nevetett, aztán mondta, ha nem is fácánleves a vacsora, azért reméli ízleni fog majd. 
Anyu ment a sparhelt felé, már kíváncsi volt mi a vacsora. Apu nem nagyon tudott főzni. Nem is lábasban volt a vacsora, hanem a sütőben, tepsiben. Mi is ott toporogtunk, kíváncsiak voltunk. Mikor kinyitotta a sütőt isteni illat szállt fel. Piros ropogósra sült nyúlhús, körben krumplival megrakva. Anyu örömében sok-sok puszit adott Apunak. Én nem voltam nagyon boldog, mert a nyuszit nagyon szerettem, semmi világ pénzéért nem ettem volna a húsból. De a csalódásomat nem éreztettem, a sültkrumplit viszont imádtam. 
Odaültünk az asztalhoz, Anyu rakott a tányérra, én a húst oda raktam a Kati tányérába. Anyuék észre sem vették. A sülthús zsírját törölgettem a kenyeremmel. A nagy éves közben Kati egyszer csak elnyávogta magát. Anyu vette a lapot rögtön. 
- Józsim, hozd be azt a nyúlbőrt! 
- Csak nem gondoljátok, hogy macskát etetek veletek? A nyúlbőrt nem tudom behozni, mert odaadtam a Gyuszinak, 
- Tényleg, hol szerezted ezt a nyulat? 
- A Gyuszi fogta, aztán kérdezte, hogy kell-e? Én meg mondtam neki, hát persze hogy kell. 
-Aztán kitől kérdezted meg, hogy kell elkészíteni? 
- A Juliska néni mondta el! Na, mondjátok milyen volt, egyszer meg lehet enni? 
- Ettől jobban én sem tudtam volna megcsinálni. 
Katinak is nagyon ízlett, én meg csak bólogattam, hogy ne legyek ünneprontó. Ha nem is ettem a nyúlhúsból, de azért így is jóllaktam a krumplival, és a tepsiből kitörülgetett zsírral. 
- Holnap itthon leszek, megyek veletek a mezőre! 
- Hát az nagyon jó lesz, mert még sokáig oda kell menni, hogy elfogyjon. Megmosakodtunk, a szappant nem is használtuk, mert a kis karcolás, amit a kukorica levele csinált a bőrünkön fájdalmas volt nagyon. Mondtuk is Anyunak, ne felejtsen el holnapra régi kopott magasszárú zoknit rakni. Alig hogy lehajtottuk a fejünket máris álomba merültünk. A legédesebb álmunkban voltunk hajnalban, mikor Anyu megsimogatta a hajunkat! 
- Kislányaim ébresztő! Gyertek, készülődjünk! 
Még épp, hogy derengeni kezdett, a házunktól nem láttuk sohasem a felkelő napot, a ház a domboldal nyugati részén volt, nyáron is már csak hét óra után sütött be az udvarba. De így, hogy sokszor mentünk a mezőre, részünk volt ebben a csodálatos látványban. Apuval akkor értünk a hídra, mikor a kezdett a nap derengeni a dombóvári határ felett. Aztán megjelent a vörös korong. Olyan gyorsan bukkant fel, mintha valaki űzné, kergetné, az állomásra érve már belevakított a szemünkbe. Apu beköszönt a Vince bácsinak. 
Pár percre megállt beszélgetni. Néztünk vissza, Anyu már a hídon jött. Jött? Szinte szárnyalt. 
Kiértünk a mezőre, épp csak lepakoltunk, elő kerestük a kapát, már Anyu ott is volt. 
- Hát te aztán tényleg úgy nyargaltál ...

Csemegét hoztunk!

- Ezt én nem értem, én biciklivel jöttem, és pár perce értem csak ide. Szeretném tudni hogyan tudsz ilyen hamar ide érni? 
- Tudod Józsim, mielőtt elindultam megrendeltem a szelet, aztán belekapaszkodtam, és itt vagyok. 
- Rendelhetnél nekem is olyat, mikor szolgálatba megyek. 
- Csak szólj legközelebb, és meg lesz rendelve. 
- Elkezdtem kapálni a te kapáddal, hallod, annak semmi éle nincs, még jó hogy hoztam reszelőt. Várj, megreszelem, mindjárt jobban tudsz majd kapálni. 
- Akkor megreszelheted a lányokét is, azoknak sincs már éle. 
- Most aztán vigyázzatok, nehogy elvágjátok a lábatokat! 
Valóban, sokkal könnyebb volt kapálni az éles kapával. Pár perc után csurom vizesek lettünk a harmatos levelektől. A valamikor fehér zokni, pillanatok alatt ronda barna lett. 
- Nem baj lányaim ez már erre van szánva. 
Anyu hozott egy kosarat, egy cső kukoricát és egy zsinórt. Megmutatta Katinak hogyan kell elkészíteni a kelepcét. Nem messze tőlünk fel is állították, Kati ott maradt a közelben, ha a fácán belemegy a kelepcébe, meg tudja rántani a zsinórt. 
Mi már kettőt fordultunk, de fácánnak se híre, se hava. Kati ráunt, ott hagyta, jött velünk kapálni. 
Mikor visszaértünk, az összes kukorica hiányzott a kosár alól. Kati toporzékolt mérgében. Lemorzsolta a maradék kukoricát, és ott maradt a közelben. 
Mi meg csak kapáltunk, közben kíváncsian vártuk mindig, hogy visszaérjünk, vajon van-e fácán? 
Már közeledett az ebéd ideje, de fácán még sehol. 
- Jóllakott ez már mára, nem jön vissza, hiába várod! - mondta Anyu. 
- Majd jön másik, nem mozdulok innen. 
Még ebédelni sem akart eljönni a szederfák alá. 
- Odaadhatja nekem az ennivalót, mert nem mozdulok el innen. 
- Ne bolondozz kislányom, itt nagyon, nagyon meleg van, gyere oda velünk az árnyékba! 
De Kati hajthatatlan volt ott maradt. Anyu készített neki is kis katonákat, aztán otthagyta. 
- De ha nagyon meleged lesz, gyere oda a szederfák alá! 
Ebéd után lepihentünk, és kis idő múlva el is aludtunk. Hiába reggel nagyon korán keltünk, és a nap kiszítta az erőnket eddigre. Kati is elbóbiskolt a fácán vártán. Hát mit ad isten, megint hiányzik az összes kukorica a kosár alól. Szép csendben felkapkodta az összeset, és már csak arra rezzent fel a Kati, hogy valahol a messzeségben kukorékol. Nagy dirrel-durral jön oda hozzánk. 
- Megint túljárt az eszemen, de esküszöm, holnap megfogom! 
Fellármázott bennünket, már vissza sem tudtunk aludni. Kevés volt a korsóban a víz, Anyu biciklire ült, és bement Heténybe, hogy megtöltse. 
Én is vele mentem, legalább jó friss hideg vizet tudtam inni. Az idős néni most is szívélyesen fogadott bennünket. 
- Jöjjön csak Margitom, hát a másik lányt hol hagyta. 
- Ott maradt a szedres úton az árnyékban, itt van az apjuk most ott mertem hagyni. 
Ahogy felért a vödör, Anyu megmerítette a bádogpoharat, és nekem adta. Nagyon jó volt a friss víz. Anyu is ivott jó pár pohárral, aztán tele öntötte a korsót. 
- Várjon kicsit Margitom, kezd érni az árpaérő körte a kertben, gyüjjön szedjen belőle! Átmentünk a baromfiudvaron, Anyu megcsodálta a sok szép vörös, kendermagos tyúkokat, aztán nagyot sóhajtott. Az övéire gondolt, akiket mindig oly nagy szeretettel pátyolgatott. A néni kertje szép gondozott volt. A körtefa a kert végében volt. Még oda értünk, jó párszor megállt a néni megpihenni. 
Az árpaérő körtefa alja terítve volt a finom sárga érett körtével. 
- Szedjenek csak lelköm, ne sajnálják! 
Én rögtön neki is álltam enni, nagyon finom édes volt. Anyu tele szedte a kötényét. A néni hozott magával egy kosarat, azt is tele szedtük. Anyu bevitte a néni kosarát, felrakta a pitarba, hálásan megköszöntük a kedvességét. Ő még marasztalt volna bennünket, de Anyu mondta: 
- Szívesen maradnánk, de így nem készül a munka. 
- Gyüjjenek holnap is! Isten vele. 
- Jövünk holnap is, Isten áldja! 
Mikor visszaértünk, Apu is Kati is aludt. Csendben megpaskoltuk az arcukat. 
- Hétalvók, ideje felkelni, nézzétek milyen csemegét hoztunk! 
Apu törölgette ki az álmot a szeméből: 
- Mit hoztatok, csak nem egy üveg hideg sört? Vagy talán kettőt? 
- Honnét hoztam volna sört, azt hiszed, leengedem a kútba a vizes vödröt, aztán sört húzok fel? 
Majd estére hazafelé veszünk az Irénke néninél. 
A körtének is örültek azért. Ettünk is ittunk is, mehetünk folytatni a kapálást, most már nem volt olyan meleg. Kati csak morfondérozott magába. 
- Holnap nem hagyom, hogy túljárjon az eszemen ...

Képviselőfánk

Délután szárnyaltunk a kapálással. Nem volt már meleg, a föld nagyon jó porhanyós volt, a kapánk könnyen vágta a gazt. Messziről hallatszott a fácánkakas kukorékolása. Kati mondogatta: 
- Holnap már nem kukorékolsz, bele kerülsz a lábasba! 
- Ne kiabáld el előre, majd ha már a kosár alatt lesz, akkor legyél biztos a dolgodban! 
- Ne féljen Anyukám, tanultam a mai tévedésemből. 
A nap kezdett nyugovóra térni az attalai mező felett. Eldugtuk a kapákat, csak Apuét vittük haza. Anyu a kosarat is elrejtette, elindultunk most is Apuval, biciklivel. Anyu hozta a kapát, ne legyen útban Apunak. Beértünk Pulába, Apu a büfét vette irányzékba. Csütörtökön nyitva volt ilyenkor estefelé. Itt nem volt büdös, mint a kocsmában. Kellemes sütemény illat csalogatott bennünket. 
- Jó estét Irénke néni! 
- Jó estét Józsi! Csak nem a mezőröl jönnek, Margitomat hol hagyta? 
- Hát eltalálta, a mezőről jövünk, az én asszonykám is itt lesz hamarosan. 
Mire Apu kimondta, Anyu már megjelent az ajtóban. 
- Jó estét Irénke néni! - aztán odafordult Apuhoz: 
- Mi van a te asszonykáddal? 
- Te jó ég, már itt vagy? Csak annyit akartam mondani az Irénke néninek, hogy itt leszel hamarosan. Neked valami titkos járműved van, amivel ilyen gyorsan jársz? 
- Mondtam már, a szelek szárnyán járok, de ahhoz különleges tudomány kell, hogy valaki megérezze, mikor mire kell gondolni, ja, és nem szabad káromkodni. 
Irénke néni hallgatta Anyu viccelődését, és felnyitott egy üveg kanizsait, nekünk meg kistányérra rakva hozta a mignont. 
- Na, kis virágszálaim eltaláltam, ilyent szeretettek volna.? 
- Irénke néni pont eltalálta - mondta a Kati. 
Nem számított, hogy csupa kosz volt a kezünk, mert mire este lett, kint a mezőn még annyi víz sem maradt, hogy a szomjunkat oltsuk, nemhogy kezet mossunk. Anyu épp az arcunkat törölgette a megnyálazott zsebkendőjével, amit én annyira nagyon utáltam, hogy mire rám került a sor én magam nyálaztam meg a zsebkendőmet és letisztogattam vele az arcom. Apu minden áron Anyunak is akart venni valamit, de az most is ellenkezett. 
- Tudod jól, nem szeretem én ezeket a dolgokat. 
- De még nem is kóstoltad! Akkor honnan tudod, hogy nem szereted! A lányoknak is mindig mondod, meg kell kóstolni! 
- Irénke néni tegyen egy olyan süteményt egy kistányérra! - Apu rámutatott egy képviselőfánkra. 
Aztán oda tette Anyu elé az asztalra. Anyu csak rázta a fejét: 
- Józsim, Józsim te a bolondját járatod velem mindig. 
- Nincs itt semmi bolondjárás, ezt szépen megeszed, mert addig nem megyünk el. 
Anyu belekóstolt, a képviselőfánk tetején lévő porcukor ráhullott a kérges fekete kezére. Éhes volt. Csak harapta a porhanyós tésztát, a krémet elosztotta köztünk, rárakta a kistányérunkra. 
Apu mikor meglátta, rámordult. 
- Veszek a lányoknak is, ha kérnek. 
Mi nem mondtunk nemet, Apu hozott képviselőfánkot nekünk is, és Anyunak is kért még egyet. 
- Te Józsim, veled aztán nem lehet elmenni sehova. Elég legyen a költekezésből! 
Apu ivott még egy üvegsört, és három üveggel hazára is kért. Mikor elfogyasztottunk mindent, Anyu kifizette a számlát, haza indultunk. 
Mindenki gyalogosan. Anyu ott a büfében nem akarta mondani az Irénke néni előtt, most itt az úton, korholta Aput. 
- Tudod jól, hogy a tavasszal bútort akarunk venni. 
Nem lehet szórni a pénzt. De én hiába beszélek neked! 
- Miért, nem volt jó a sütemény? 
- Nem erről van szó, jó volt, de meglettem volna anélkül is. 
- Majd meglesz az a bútor, ne aggódj. 
Leértünk az állomásra. Apu bement megnézni a vezénylést. Holnap reggel hat órára kellett mennie. 
Közben besötétedett, a Kapos víztükrében a hold mosolygott ránk. A rét hűs harmatos fűszálai lemosták a lábunkról az egész nap rá ragadt port. 
A muzsikát ezernyi béka szolgáltatta. Elfáradtam, felültetett Apu a biciklire. Anyu tépett egy öl csalánt, hogy amikor hazaérünk, legalább elhallgattassa a malacokat. Szerencsére a nyúlsültből még volt, így vacsoráról nem kellett gondoskodni. Nem is rakott Anyu tüzet. A sült hús jó volt hidegen. Én most is csak a zsírját törölgettem kenyérrel. Az eresz alatt a mosóteknőben jó meleg volt még a víz, meg mosakodtunk. Anyu rendezte a dolgait, Apunak táskát pakolt, adott enni a malacoknak. Elkészítette reggelre is. Bezárta a kendermagost. A halk zaj jó kis altató muzsika volt számunkra ...

Holnap majd megfoglak!

Pirítós kenyér és hárstea illatára ébredtünk. 
Anyu már megetette az állatokat, felpakolta a biciklit. Apu is velünk reggelizett, Katival tréfálkozott: 
- Ha sikerül több fácánt fognod, vasárnap elvisszük a vásárba eladni. 
Kati nem vette észre, hogy Apu csak tréfálkozott. 
- Jó, elvisszük, aztán veszünk az árán egy labdát, mert megint kilyukadt. 
- Labdát kaptok akkor is, ha nem fogsz fácánt. - nyugtatta meg Apu. 
A pirítóst jól megdörzsöltük fokhagymával, aztán volt még a tegnapi sülthús zsírját, azzal kentük meg. A platni még tüzes volt Anyu tett oda még, mert az összeset megettük. Reggeli után együtt indultunk útnak. Lent a domb aljában aztán adtunk Apunak puszit, és mi keresztülvágtunk a réten, ő meg a Vakedli sarok felé vette az irányt. 
Ma reggel már a napsugarak gyengéden simogatták az arcunkat. A madarak is hangos énekükkel tették az utunkat vidámmá. Apu még visszakiabált: 
- A fácánra vigyázzatok! 
Integettünk, aztán Anyu nekilendült, hogy fel tudjon ülni a biciklire. A Kapos folyó hídja most is dobrokolt alattunk. De most másképp, nem úgy, mint amikor gyalog megyünk át rajta. Ahány palló volt annyi tamtamtamtam. Mindig megszámoljuk, pedig már kívülről tudtuk mennyi van. Mert már gyalogosan is megszámoltuk. Anyu mindig a szélén megy, mert a közepén már nagyon kopott a palló, és ott sokkal jobban döcög. Kiértünk a mezőre. Anyu előszedte a kapáinkat, és a kosarat. 
- Katikám, kislányom, rögtön elkészíted a kelepcét? 
- Miért ne? Ha sokat akarok fogni, korán kell kezdeni. Azzal felállította a kosarat, szórt alája kukoricát, és a madzag végére ült. 
- Katikám így, hogy szem előtt vagy, nem jön ide a fácán. Csinálj magadnak a fattya kukoricából egy búvóhelyet! 
Kati jött velünk, és szedte össze amit mi kívántuk. 
Már egész jó kis kunyhót készített, nekem is kedvem lett fácánt lesni. Anyu rótta a sorokat, mi meg ott kuporogtunk bent a kunyhóban szótlanul, nehogy elriasszuk a jövevényt. Egy darabig el voltam, de aztán nekem nagyon unalmas volt. Fogtam a kapám, Anyu után iramodtam. 
- Mi van Marikám, már meg is fogjátok azt a fácánt? - mondta Anyu mosolyogva. 
- Azt meghallotta volna. Áh, dehogyis fogtuk, nem nekem találták ki, hogy ott kuksoljak órákig! Kuksoljon csak a Kati, ő akar fácánt fogni! 
Már nagyon magasan járt a nap. Előrébb hurcolkodtam a pakkal. Kati ott maradt a kelepcét őrizni. Anyu meg csak mosolygott. 
- Remélem, ma fácánnal megyünk haza, mert ha nem fogja meg, nem tudom mit fog kitalálni ez a lány! 
Eljött az ebéd ideje. Kati most sem akarta ott hagyni a fácánlest. Anyu hiába mondta neki. 
- Addig letakarod az egészet, hogy ne tudja megenni. Gyere kislányom, úgy jársz, mint tegnap. Elalszol és megint túljárt az eszeden. 
- Gyere, egyél, utána pihensz, aztán később folytatod! Ilyenkor a fácánok is elülnek, ebben a nagy melegben ők sem járkálnak. 
Addig meddig míg szót fogadott. Jött velünk a szederfák alá. Anyu készítette a szalonnából, kolbászból a kis katonákat. Maradt a reggeli pirítósból, azt is megettük. Aztán a végén szedtünk a szederből. Most a fehér szederfa alatt pihentünk, de mi jobban szerettük a hamvast, ott volt a közelben, átmentünk az alá, hogy abból szemezgessünk, egyszer csak közvetlen közelünkben hatalmas robajjal felrepült egy fácánkakas. Olyan hirtelen jött ez a nagy zaj, ijedtemben elengettem az ágat, amiről Kati szedte a szedret, az ág bele csapódott az arcába, egy nagy csíkban felsértette a bőrét. Az arcán elkezdett folyni a vér. Anyu szaladt oda hozzánk. 
- Lányok, mi történt? Katikám mutasd! 
Kati meg sírt, ordított: 
- A Marika tiszta hülye! Jaj, de fáj! Nem is látok! 
A vér folyt le a homlokán, bele a szemébe. 
Én ott tébláboltam, egyre csak azt hajtogatva: 
- Anyu én nem akartam, véletlenül engedtem el az ágat, azért mert nagyon megijedtem. 
Anyu megtörölgette Kati homlokát. Hozta a korsót, leöntötte, egy kis horzsolás volt a halánték felett. Jó sok időbe tellett mire meg tudta nyugtatni, mert ő csak hajtogatta. 
- A Marika a bűnös, ő miatta van. Csúnyán nézett rám! Én meg ott szipogtam mellette. 
- Ne haragudj Kati! Nem akartam, nagyon megijedtem, amikor felrepült a fácán. 
- Meg kellett volna fognod, nem elengedni az ágat, hogy kiverd a szemem! 
- Katikám, elég legyen most már! Marika nem készakarva csinálta, és itt van  melletted, sír, mert sajnálja, ami történt. Mikor te bajt okoztál neki, elszaladtál, nem jöttél oda vigasztalni. 
Kati lassan abba hagyta a sírást. 
- Itt volt ez a bestia egész nap, hiába vártam. Most biztos elrepült örökre, nem jön vissza, szipogta. 
Anyu a fejkendőjével bekötötte a sebet, visszamentünk a fa alá. Leheveredtünk a fűbe és elaludtunk. Mikor felébredtünk, Anyu már készen volt, hogy induljunk folytatni a kapálást, ahol abba hagytuk. Kati változtatott helyet a kelepcével. Kiment vele az út szélére. Ott magas gaz volt, és voltak kisebb bokrok is. Nem kellett neki búvóhelyet csinálni. Anyuval mi csendben kapáltunk. Én szomorúan hajtogattam: 
- Én nem akartam Katinak fájdalmat okozni! Aztán megint rám jött a sírás. 
-Tudom kislányom, nyugodj meg, már Kati is elfelejtette. 
A nagy ijedelemben még vízért sem mentünk el, és nagyon fogytán volt már. Heténybe nem volt érdemes elmenni már. Későre járt, ugyancsak hosszú volt az árnyékunk. 
- Ha kiérünk a soron, hazaindulunk, nem várhatjuk meg, hogy az összes víz elfogyjon. 
Kati közben csak lapult ott a kelepce közelében, és várta egyre a fácánt. Még kétszer is kellett neki szólni, annyira el volt merülve gondolataiban. 
- Katikám, gyere, indulunk haza! 
- De én még akarok maradi, fácánt akarok fogni! 
- Gyere kislányom, majd holnap megfogod! 
Kati nagy dérrel-durral összeszedte a kukoricát. Közben egyfolytában mormolászott: 
- Egy szemet sem hagyok itt! Jössz majd te holnap! Akkor majd megfoglak ...

Csapda

Hazafelé felé senkinek nem volt kedve beszélgetni. Aztán végül Anyu törte meg a csendet. 
- Lányok mi legyen a vacsora? 
Mi kis ideig szótlanok maradtunk, aztán Kati felkiáltott! 
- Anyu! Legyen sóska, az már úgyis régen volt. 
- Katikám az nagyon jó ötlet. 
Azzal rögtön meg is állt a biciklivel. A rét közepén jártunk, arra mindig sok sóska volt. Elfektette a biciklit a fűbe és mindenki ment sóskát szedni. Mi azért a játékot sem felejtettük el. Már nagyon hiányzott egy kis szaladgálás, bújócskázás. A réten még ott voltak a boglyák, mögöttük jól el lehetett bújni. Anyu nem sürgetett bennünket. Mikor már volt elegendő sóska, közelebb ment a Kapos folyó partjához, ott gyenge csalánt szedett. Mi meg boldogan bújocskáztunk, nagyon jó helyre bújtam. Katinak harmincig kellett elszámolni, én addigra belefúrtam magam az egyik szénabaglyába, magam mögött visszaigazítottam a szénát. Kati elkezdett keresni, a búvóhelyemről láttam mikor merre járkál. A végén felmászott az egyik baglyára onnét kémlelt körbe. Aztán megunt keresni, elment arra a fűzfabokrok felé. Nekem jó helyem volt a széna közt, kiláttam. Anyu visszaért a csalánszedésből. Előbújtam a rejtekhelyemről, aztán úgy visszaigazítottam a szénát úgy, hogy nem látszódott a hely, ha holnap is bújócskáznánk, újra odabújok, gondoltam. Anyu kiabált a Katinak, jöjjön, indulunk haza. 
- Gyere kislányom, menjünk, most már a Juliska néni is kifejte a teheneket, amint hazaértünk, te leszaladsz, veszel két liter tejet és, húsz darab tojást. Marika addig bekészíti a tűzrevalót, én meg ellátom a jószágot! 
Kati még szívesen nézegelődött volna a fűzfák alatt, de Anyu intő szavára jönnie kellett. 
Ilyen korán nem mostanában értünk haza, még teljesen világos volt, most láttuk csak milyen szépen megnőttek a kendermagos kotlós csibéi. 
Anyu meg is jegyezte: 
 - Vasárnap már tudok vágni belőlük. Igaz a hasunkat nem csapjunk el, de azért jó kis ízt ad majd az aprólékja a levesnek. A combját, mellét meg kirántom, mit szóltok hozzá? 
- Arra már nagyon fenem a fogam! - mondta Kati, aztán még hozzá tette: 
- Vasárnap fácán levest eszünk, és fácán sültet! 
- Jaj, Katikám, felejtsd el azt a fácánt! 
- Miért felejtsem el. Holnap megfogom, vasárnap főzhet belőle levest. 
Kati elszaladt tejért, tojásért. Anyu megfőzte a sóskát, ütött bele bőven a tojásból is. Én az enyémet jól megcukroztam, mert úgy szerettem. Vacsora után a mosóteknőben még mindig jó meleg volt a víz, ott mosakodtunk, Anyu megnézte a sebet a Kati homlokán, már szépen bevarrosodott, Kati már el is felejtkezett róla szerencsére, mert én még most is sajnálkoztam rajta. Este kicsit még beszélgettünk, de most nem a szokásos SZ.K., hanem a fácán volt a téma. Reggel kelteni sem kellett bennünket. Az esti sóskából jól belakmároztunk. Még csak épp derengeni kezdett az ég, mikor elindultunk. A mezőre érve Kati rögtön felállította a kelepcét. Anyuval mi folytattuk ahol abbahagytuk. Már a halastóra is ráláttunk mikor kimentünk az útra, de addig, míg a végére érünk, legalább háromszor kell új előkbe kezdeni. 
Kati szótlanul várakozott a fűben hasalva. 
Anyu kitalálta, ha az egész cső kukoricát úgy állítja, hogy a fácán bemenjen a kosár alá és ott kezdje el csipegetni, ha szerencsések vagyunk, alatta marad, mikor a kosár lecsapódik. 
- A szerencsére én nem várhatok. 
- Jól van kislányom, csak rajtad szerettem volna könnyíteni. 
- Jó nekem így, mondta, holnap fácánt eszünk! 
Visszament a fűbe és lelapult. Eljött az ebéd ideje. 
- Gyere Katikám, hozd a kosarat, és a kukoricát is. Tegnap is ott volt a szederfák alatt lehet ma is ott lesz. Kati szót fogadott. Odarakta a hamvas szederfa alá. Anyu segített neki beállítani úgy, hogy ne kelljen a zsinórt figyelni. Megettük az ebédet, de most nem a hamvas szederből elégítettük ki az ebédet, jó volt a fekete szeder, hogy ne zavarjuk meg a fácán útját. Elnyomott bennünket az álom. Mikor már a nap nem sütött olyan melegen, Anyu simogatta arcunkat, gyertek, bemegyünk Heténybe vízért. Kati inkább ott maradt volna, de Anyu nem engedte. 
- Jönnöd kell! Nem maradhatsz itt egyedül. Ha közben jön a fácán, megvár az itt a kosár alatt. 
Felültünk a biciklire. A Rozika néni már várt, hiányolta is, hogy tegnap nem mentünk. 
- Jó napot Rozika néném! 
- Jó napot aranyoskáim, vártam már magukat tegnap is. Ott a kertbe az a sok körte a fa alatt. Menjenek, szedjenek! 
- Köszönöm a jóságát, szedünk is belőle, de mivel tudom meghállálni a jóságát? 
- Jaj, ne mondjon már butaságokat, adok én magának nagyon szívesen. Örülök, hogy valaki rám nyissa a kaput, aztán a körtéből meg van elegendő   
A gyerekeim messze vannak, ezért nem gyünnek el. Úgyis a baromfiak eszik fel a maradékot. 
Anyu megtöltötte a korsót, ittunk a friss vízből, és kimentünk hátra a kertbe. Tele szedtük Anyu kötényét, Kati már sürgetett bennünket. 
- Anyu! Ne időzzünk sokáig! Tudja, a fácán! 
- Megyünk, megyünk, ne aggódj! 
- Isten áldja Rozika néném! 
-Isten velük magukkal is. 
Anyut az úton is sürgette a Kati. 
- Gyorsabban tekerjen! Nem akarom holmi körte miatt elszalajtani! 
Visszaértünk, Kati már menet közben leugrott a bicikliről. Aztán rohant a kosárhoz. 
- Anyu! Hamar jöjjön, meg van! 
Kiabálta nagy örömmel. 
- Jöjjön hamar, nem is egy van! Kettő! A másik egy tyúk! 
Ráfeküdt a kosárra. Nem mozdult. Anyu nem akart hinni a szemének, de aztán ahogy a közelébe ért látta, ott vergődnek a kelepcében. 
- Hogyan tudjuk kivenni őket? Mert én most már ezeket nem szeretném elszalajtani ...

Nyalakodás

Kati rajt hasalt a kosáron. 
- Most már nem szöktök el. Örömében még a kosarat is megölelte. Csak azt tudnám, hogy szedlek ki benneteket! 
Aztán óvatosan benyúlt a kosár alá, hogy megfogja a lábukat, de vissza is rántotta a kezét, a fácán megcsípte a kézfejét úgy, hogy még a vér is elkezdett folyni. Másik kezével elszorította a vérzést, de a kosarat nem hagyta ott. 
Anyu zsebkendőjével kötötte be a vérző kezét. 
- Segítsen valahogy megfogni őket! 
- Várj csak kislányom, mindjárt kitalálok valamit! 
Leoldotta a kötényét, betekerte vele a kezét, és benyúlt a kosár alá. Addig kotorászott, míg az egyiket sikerült megfognia. Kihúzta, de szerencséje volt Anyunak, hogy betekerte a kezét, mert szárnyával, csőrével csipkedett. Még így a kötényen keresztül is meglátszott a csípés helye. 
- Most mit csináljunk kislányom? Megkötözzük a szárnyát, lábát, és betegyük majd a kosárba, ha már a másikat is megfogom? 
-Jó, de nagyon vigyázzon rá! Nehogy elszalajtsa! 
- Vigyázok rá, ne félj! 
A biztonság kedvéért a már megkötözött fácánt berakta a szatyorba. A szatyor száját bekötötte. 
Következett a fácán tyúk. Az is vergölődött, sokáig hadonászott a kosárban, még végre megfogta a lábát, kivette a kosár alól. Kati felemelte aztán ugrabugrált vele. 
- Naugye, nem jártál túl az eszemen! Mondtam én, hogy előbb utóbb megfoglak. 
Anyu ezt is megkötötte és beletette a kosárba, most már a kakast is kivette a szatyorból. Lekötötte a kosarat a kötényével. 
- Tudjátok mit lányok, eldugjuk a kapákat, a vizet is itt hagyjuk, elásom, megvár az bennünket, hétfőig nem lesz semmi baja. Mi meg szépen elmegyünk haza. Nem akarom, hogy úgy járjunk mit a múltkor, mikor megdöglött. 
Nagyon örültünk a hírnek. Összepakolódtuk. Anyu tolta a biciklit, mert a csomagtartón a fácánok utaztak kosárban. Hazafelé bementünk a boltba. 
- Jó napot Emikém! 
- Jó napot Margit! De hamar abba hagyták ma! 
- Hát abbahagytuk, akarok valami süteményt sütni, holnap búcsú lesz. Meg aztán hosszú volt ez a hét a lányoknak is. 
A fácánt nem akarta megemlíteni, jobb, ha nem kürtüli ki. Régen nem lehetett csak úgy megfogni, kitudja, hátha most sem szabad. Egy óvatlan pillanatban a mutatóujjával intett, hogy  "psszt"! Mi egyből megértettük. 
- Mit adhatok Margit? 
- Kérnék szépen két vajat, egy sütőport, egy vaníliáscukrot, fél kiló porcukort,e egy két kilós kenyeret és valami cukorkát ezeknek a lányoknak. 
- Na, milyet szeretnétek? - Emi néni oda hívott bennünket az átlátszó üveg cukorkás almáriumhoz. Fogott egy barnás színű csomagoló papírt, és tölcsért formált belőle, majd egy pici tükörfényes kis lapátkával kezdte belemerni a selyemcukorkát. Aztán mielőtt lemérte volna, beledugott a szánkba egy szemet. 
- Mást nem kér Margitom? 
- Jaj! Dehogyisnem, adjon még öt üvegsört. 
Emi néni összeszámolta, Anyu kifizette. Elpakolta a szatyorba, és hazaindultunk. A kertek alatt mentünk, jobb, ha nem látják mi lapul a kosárban. Most nem időztünk el a réten, sürgős feladatunk volt. Kati néha kicsit félre húzta a kötényt, megnézte élnek-e még. Anyu rá is szólt: 
- Azt akarod, hogy ezeket is elszalajtsuk? 
- Ne féljen, ezek már csak a fazékba szöknek meg innen! 
Hazaértünk, én készítettem a tűzre valót. Anyu Katival vízért ment. A malacok még nem visítottak, korán volt még. Felrakta a vizet forrni Anyu, aztán nekilátott a két fácánnak. Nekem ilyenkor mindig más dolgom akadt, nem szerettem látni ezeket a munkálatokat. Mikor készen lettek akkora már nekem sem volt más dolgom, előjöttem, mert anyu nekiállt a süteménykészítésnek. Ilyenkor mindig volt egy tál kinyalakodásra, ami mindig veszekedés tárgyát képezte. Egymás kezéből huzigáltuk ki a tálat, vagy fakanalat. Anyu megszitálta a lisztet. Majd a tojásokat felütötte és elválasztotta a sárgáját külön tálba rajta. Elkezdte a habverővel kevergetni. Kati engem felcsalt a padlásra majd rám zárta az ajtót. Mikor odakerült a sor, hogy nyalakodni kellett, egyedül nyalta ki a tál oldalán maradt finom édes krémet. Anyu elcsodálkozott: 
- Hol van a Marika? Hagyjál neki is! 
- Nem tudom hol van. 
És mohón kezdte kitörölgetni az ujjával a krémet. 
Én meg fent a padláson kiabáltam, míg végre Anyu meghallotta. Jött is a hang után, felért a létrán, látta, hogy lakattal be van zárva. 
- Kati! Hol a lakat kulcsa? Azonnal hozd ide! 
Kati nagyon iparkodott, hogy minden cseppjét kinyalogassa. Akkor hozta a kulcsot, mikor már tiszta volt a tál. Anyu kinyitott a lakatot, aztán lementünk a padlásról. Kati már a diófa legmagasabb ágán ült. Tudta, hogy Anyu oda nem tud felmenni. Anyu mérgében a tálat, amit kinyalakodott Kati, utána dobta, a célzás nagyon jól sikerült. Katinak a könyöke látta a kárát, csúszóra érkezett, lehorzsolta a bőrét. Anyu kedves porcelán tálja mikor földre ért, darabokra törött. 
- Anyu szomorúan szedegette össze a darabjait ...

Ez itt az én helyem!

Segítettem összeszedni a cserepeket. 
Anyunak szomorú volt a tekintete. Belerakta egy kis zacskóba a cserepeket, aztán folytatta a nőiszeszély süteményt. A tésztát már kivette a sütőből, megszórta baracklekvárral, és ráöntötte a tetejére a fehér cukros tojáshabot, és visszarakta még  kis időre a sütőbe. A tálat nekem adta. 
- Itt van Marikám, ezt egyedül kinyalakodhatod! 
Elvettem a tálat, belenyaltam, de valahogy nem ízlett cukros fehér hab. Kimentem, intettem a Katinak, csendben Anyu ne vegye észre. Kati lemászott a fáról, és elmentünk hátra a szilvásba, nehogy Anyu meglássa. Kati félt, még nem kapott ki, de mostanában nagyon sok rossz fát tett a tűzre, és ez az utolsó eset, hogy felzárt a padlásra csak azért, hogy egyedül tudjon nyalakodni, betette Anyunál a kaput. Mikor már nem volt nyalakodnivaló a tálban, bevittem. Anyu nem kérdezett semmit, de most is szomorú volt a tekintete. Megkérdeztem mit tudok segíteni, de Anyu azt felelte: 
- Nem kell semmit csinálni, majd megcsinálom én. 
Visszamentem a szilvásba, Kati ott ült a partoldalban, a fák között kémlelgette a pulai templomtornyot. 
- Lehet, holnap el sem mehetünk a búcsúba, pedig én már úgy vártam. 
- Neked köszönhetjük, ha nem mehetünk el! 
- De ha te nem nyahorogtál volna ott fent a padláson, akkor nem haragudott volna meg Anyu, és a tálat sem vágta volna hozzám! 
Ezzel megmutatta a könyökét ahonnét hiányzott a bőr, és egyből szipogni kezdett, hogy mennyire fáj neki. 
- A végén kitalálod, hogy én vagyok a hibás, amiért felzártál a padlásra! Úgy, mint amikor leugrottál a hintáról, én meg elharaptam a nyelvem. Te vagy a rossz, és a másikat hibáztatod, én meg még sajnálkoztam rajta mikor miattam megsérült a homlokod, most meg hoztam a tálat, hogy együtt nyalakodjuk ki. Tudod mit Katikám? Lehet, te nem jössz holnap a búcsúba, de engem biztos elvisz Anyu! 
Azzal ott hagytam csak szipogjon a könyökével. Kezdett este lenni. Anyu a fácánhúst levitte a pincébe. Még egy nehezéket is rakott a lábas tetejére, nem szeretett volna hoppon maradni, betéved egy róka, vagy kóbor kutya, és fuccsba megy a holnapi ebéd. Megmosakodtam kint a mosóteknőben, és mivel Apu nem volt otthon, odabújtam Anyuhoz az ágyba. Kati is besomfordált, Anyu úgy tett mintha nem vette volna észre. Elfújta a lámpát, és csendben voltunk. A szobából hallatszott a halk sóhajtozás, Anyu megsajnálta Katit: 
- Na, gyere te is ide ki hozzánk, te szeleburdi, torkos Kapinya Kati! Minden napra adsz valami elszomorítót. Miért nem tudsz úgy viselkedni, mint a Marika? 
Kati kijött hozzánk, odabújt lábtól, Anyu hívta bújjon oda mellénk. Aztán Anyu kicsit erélyesebben megpaskolta a fenekén a pizsamát. Kati elnevette magát, aztán szólt: 
- De a diófára nem tudott utánam jönni. 
Anyu tovább paskolta a fenekét, majd adok én neked még diófát, de azt nem köszönöd meg! 
Aztán addig simogatta a hajunkat, míg el nem aludtunk. Éjjel azt vettük észre, Apu visz bennünket át a saját ágyunkba, és hallottuk még, hogy sokáig beszélgetnek. Félálomban csak néhány szót értettünk. Fácán, kosár, Ami néni, sütemény, padlás, tál és közben elaludtunk. Reggel sokáig aludtunk, az egész heti hajnali kelés után jó volt ágyban maradni. Mikor felébredtünk, már az egész házban finom húsleves illata gőzölgött. Úgy pizsamában felmásztunk a diófára, mert ott fent már látható volt a napsugár. Anyu odaadta fel kistányérban a nőiszeszély levágott széleit, és egy bögre kakaót. 
Az ünneplő ruhánk már ki volt készítve, a pulai templomban már a másodikat harangozták. 
- Ha nagyon siettek odaértek még a misére, mondta Apunak. 
- Nem bolondultam én meg, hogy templomba menjek. Miért nem viszed te el a lányokat? 
- Tudod Józsim, az én Istenem itt van velem mindig, az nem a templomban lakik, ha imádkozni akarok hozzá, azt megtehetem itt is. Aztán ha megérdemlem az áldását, itt is megkaphatom. Egyszer elmentem velük, de többet nem kívánkozom. Mikor bementünk és leültünk a padba, jött az egyik pulai asszony, aztán a könyökével tolt arrébb: 
- Ez itt az én helyem! 
Arrébb mentünk, akkor jött egy másik, az is taszigált: 
- Menjen arrébb, ez itt az én helyem! 
Arrébb mentünk egy másik sorba, de ott sem voltunk jó helyen. Akkor fogtam a két lány kezét, és hazajöttünk még azt sem vártuk meg, hogy a mise elkezdődjön. Mi nem bántuk, hogy nem kell misére menni, igaz kicsit kíváncsiak voltunk milyen is lehet az a mise. 
- Majd ha már nagyobbak lesztek, elmehettek egyedül! - mondta Anyu. 
A fácánleves meg szépen aranysárgán gyöngyözött a fazékban ...

Ünnepi ebéd a küszöbön

Már a harmadik harangszó is ide hallatszott, 
Anyu visszarakta az ünneplő ruhánkat. Kati elszomorodott: 
- Biztos nem mehetünk el a búcsúba! 
Elment a szilvásba és sóvárogva nézett Pula felé. Én ott serénykedtem Anyu mellett, a kis kosárban mindig volt elegendő száralék. Anyu levestésztát gyúrt. Már a sodrásra került a sor, mikor kiküldött a kertbe. 
- Szaladj kislányom, nézd meg van-e már az uborkán, vidd a kiskosarat is, aztán ha van szedd le, meg akkor hozz be egy fej fokhagymát is! 
Mentem a kertbe, közben odakiáltottam a Katinak. 
- Kati! Gyere, kell bevinni uborkát, meg fokhagymát. 
De a Kati nem mozdult, csak nézett a messzeségbe. Végig hajtogattam az uborka leveleit, vigyázva nehogy rálépjek a szerteszét kacskaringózó indákra. Nem mondta Anyu mekkorát kell leszedni, én leszedtem mindet, tele is lett a kiskosár. A fokhagymát hiába húztam, nem jött ki, inkább beleszakadt a feje. Le kellett mennem kapáért, hogy ne menjek üresen vittem magammal az uborkát. 
- Ilyen sok volt? Jaj, te lány csak a nagyokat kellett volna leszedni, amiből salátát csinálok! No de se baj, a kisebbeket elrakjuk kovászosan. Hát a fokhagyma? 
- Kell vinni kapát, mert nem jött fel, beleszakadt. 
- Szólj a Katinak, csináljon már ő is valamit! 
- Már szóltam, de csak ott búslakodik a szilvásban. 
Erre Anyu ment ki utána, magam maradtam a leves tésztával, amit nagyon szerettem. Elkezdtem csipegetni a szélét, és csak csipegettem, csipegettem, olyan finom volt. A kis darab tésztákat felraktam a platnira, pillanatok alatt elkezdett felhólyagosodni, megfordítottam, aztán mikor az a fele is kicsit megpirult, odadobtam az asztalra, mert olyan forró volt, hogy megégette volna a kezem. Már fele hiányzott a levestésztának, mire Anyu bejött, egy kis csíkot pont akkor fordítottam meg. 
- Egy pillanatra sem tehetem ki a lábam? Marika mit rakok a levesbe? 
- Nekem jó lesz tészta nélkül is. 
Kati is rá kontrázott: 
- Nekem is jó tészta nélkül, én is szeretem a platnin sültet, tehetek fel én is? 
- Tehetsz hát! Osszátok el a maradékot! Majd csinálok daragaluskát, mert gyúrni már nem állok neki újra. Katival megsütöttük a maradék tésztát a platnin. Anyu egy kis tálkába készített daragaluskát. Bele-bele néztünk a levesesfazékba. A tetején ezernyi apró sárga gyöngy úszkált. Amikor tyúkhúslevest csinált Anyu akkor a tetején nagy sárga szigetek voltak, de most ez nagyon szép volt ezzel a sok apró gyönggyel. 
Anyu kivett egy kisfácán húst, megkóstoltatta velünk: 
- Na, mit mondtok, megfőtt, betehetem megpirítani? 
A leves reggel óta fent volt a sparhelten, hátul a platnin lassú tűzön főtt, nagyon finom porhanyós volt. 
- Igen beteheti, de nagyon siessen vele, mert farkas éhesek vagyunk! 
Anyu kirakta egy tepsibe, rakott melléje az újkrumpliból, megkente kis zsírral, és zsályát szórt a tetejére, majd berakta a sütőbe. Közben mi megmostuk az uborkát, Anyu elszelte, lesózta. 
Apu kint a szilvásban kaszált, a finom sülthús illata becsalogatta. 
- Ilyen illatok mellett nem lehet ám dolgozni, már folyik a nyálam. 
- Pedig még nem kész, kicsit várni kell! 
- Akkor adj egy sört, mert szomjan halok! 
- Majd ebéd után megkapod! 
- Lányok, édesanyátok azt akarja, hogy szomjan haljak, segítsetek megkaparintani azt a sört. 
Kati rögtön szaladt a pincébe, tudta jól, hogy Apuval jó szövetségesre talál, ha a kedvében jár. 
Apuval kimentek a ház elé és ott bontották fel a sört. Kint az úton akkor ment lefelé a szomszéd Öcsi. Beköszönt. 
- Szia, szomszéd bácsi! 
- Szia, Karalábé! Gyere, igyál velem egy sört! 
Kati már szaladt is újra a pincébe, aztán jött a sörrel. Öcsi kezet fogott Apuval, majd beköszönt Anyunak. 
- Csókolom szomszéd néni, milyen jó illatok jönnek onnét a konyhából! 
Anyu visszaköszönt. 
- Szervusz Laci! 
De diskurálásra nem maradt ideje, akkor szaggatta bele a daragaluskát a leszűrt levesbe, az asztalon már meg volt terítve. Öcsi elvette a sört Aputól, koccintottak. Apu marasztalta Öcsit. 
- Gyere be, egyél velünk a fácán levesből! Kati fogta tegnap kint a mezőn. Aztán nem is egyet fogott, hanem kettőt. Öcsi elcsodálkozott. 
-Tényleg te fogtad? Hát te aztán még nagyobb csirkefogó vagy, mint én, és egy hajtóra kiitta az üvegsört. 
- Neked aztán jó huzatod van, kérsz még egyet? 
- Nem kérek így ebéd előtt, majd délután a pulai búcsúban találkozunk szomszéd bácsi! 
Kati rám kacsintott, majd oda súgta: 
-Jókor jött ez az Öcsi, most már biztos elmegyünk a búcsúba. 
Öcsi beköszönt Anyunak: 
- Csókolom szomszéd néni. Sziasztok, lányok! Kezet fogott Apuval és elment. Anyu mikor már biztos nem hallhatta Öcsi, korholta Aput. 
- Minek szoktatod rá a sörre, még gyerek, nem neki való! 
- Rá van az már szokva nélkülem is, ha láttad volna, hogy legurította, egy hajtóra, le sem vette addig a szájáról, még volt az üvegbe. 
- Na, gyertek, üljetek asztalhoz! 
Az ünnepi ebéddel nem másztunk fel a diófára, de az asztalhoz sem ültünk. Leültünk a küszöbre térdünkön a tányérral. Ilyen finom húslevest még soha nem ettünk. Amig volt a fazékban, abba sem hagytuk az evést. Igaz Anyu nem főzte be az összeset, tett el vacsorára is. A fácánsültnek már alig volt helye a pocakunkban, kicsit el kellett menni a diófához ugrabugrálni, hogy abból is tudjunk enni. Fent az ágak közt hintázunk, kapaszkodunk át egyik ágról a másikra, közben hallottuk Aput, ahogy győzködni próbálja Anyut. 
- Miért ne jöhetnének el velem. Egész héten dolgoztak ennyi kis szórakozás megjár nekik. 
- Tudod, kell szigorítani őket. Kati meg igazán nem érdemli meg azzal a viselkedéssel, amit művelt a Marikával. 
- Jó, de búcsú egyszer van egy évben, engedd el őket velem. 
- Rendben van, elmehetnek, de csak kis időre, kicsit körbe néztek, veszel nekik valamit, és jöttök haza! 
Ott kint mi tiszta fülek voltunk, mindent nem hallottunk, de a lényeg azért kiszűrődött. 
- Kati ugrált örömében, majd leszakadt alatta az ág. 
De azért úgy csináltunk mintha semmiről nem tudnánk. Mentünk be a tányérunkkal kérni a sült húsból és krumpliból. Anyu akkor mondta: 
- Ebéd után kicsit lepihentek, és utána elmehettek édesapátokkal a búcsúba. 
Kati örömében körbeugrálta Anyut, majd kiverte a kezéből az uborkasalátás tálat ...

Húzzátok cigányok!

Mikor meghallottuk, hogy elmehetünk a búcsúba olyan lázba jöttünk, nem is ettünk a nőiszeszélyből. Anyu hiába kínálta: - Egyetek kislányaim! Van még idő az indulásig. De nekünk nem kellett semmi. Bementünk lepihenni, hogy minél hamarabb meg legyen az a " Kicsit lepihentek ". Persze aludni nem tudtunk. Katival beszélgettük mit szeretnénk majd kapni. Olyan sok mindent elsoroltunk, de aztán a végén rájöttünk, ezek a dolgok nem is kellenek nekünk. Nyaklánc, karkötő, gyűrű? Minek az nekünk? Fáramászás közben letépné az ág, elveszítenénk. Babával már régóta nem játszunk, ott van a sarokban letakarva. Talán ha egy olyan babát kapnánk, mint a Magduskáé ami az ágy tetejére volt felültetve! Hát igen, olyat nagyon szeretnénk. Mikor az ölébe vette, elfektette, a baba becsukta a szemét. Magduska boldogan mondta: -alvósbaba. De aztán a mamája ráripakodott: 
- Tedd vissza a helyére, még elrontod! 
Magduska rögtön visszatette, és már lökdösött is kifelé bennünket a tisztaszobából. Csak álmodoztuk, ha ilyet kaphatnánk, Anyu nekünk biztos megengedné, hogy játszunk vele. Aztán mégis álomba szenderültünk. Én azt álmodtam, hogy egy alvó babával játszok, és a Kati el akarja venni tőlem, mert az övé nem akar elaludni. De én annyira szorítottam magamhoz, nem engedtem elvinni, hogy Kati kitépte a baba kezét. Álmomban sírtam, Anyu simogatta az arcomat: 
- Marikám ébredj! Mi a baj, miért sírsz? Én meg csak szipogtam: 
- Nem akarok alvós babát, mert a Kati úgyis elveszi tőlem! 
- Milyen alvós babát? 
- Amilyen a Magduskának van. 
- Jól van kislányom, akkor nem kapsz olyat. 
Anyu még meg is nyugodott, hogy nem kell olyan alvós baba, mert az nagyon sok pénzbe kerül. – Gyertek, öltözzetek! Felvettük az ünneplő ruhánkat, Anyu két copfba fonta a hajunkat, a végébe frissen keményített vasalt fehér szalagot kötött masnira. A nyakunka akasztotta a kis piros ridikülünket. Zsebkendőt tett bele. Aztán megforgatott bennünket, megigazította a fehér zoknit a lábunk szárán, hogy egyformán legyen. 
- Na most már indulhattok, odafelé ne csatangoljatok el a rétbe, a lábatokat emeljétek fel, ne rugdaljatok bele a porba! Szeretném, hogy mikor hazaértek, akkor is ilyen tiszta a ruhátok! Édesapátoknak szót fogadjatok! 
Aztán még biztos mondta volna Anyu tovább, ha Apu nem fogta volna meg a kezünket, és nem bíztatott volna: 
- Gyertek lányaim, induljunk! 
Anyu a szederfa alól nézett bennünket. Majd még utánunk kiáltott 
- A ruhátokra vigyázzatok! 
Nehéz volt megállni, hogy az incselkedő pillangó után ne iramodjunk, vagy egy-egy gyíkot ne akarjuk megfogni. Apu csak addig fogta a kezünket, amíg Anyu látott bennünket, de amikor látta, hogy letévedünk az útról mindig ránk szólt: 
- Mit mondott Édesanyátok? Többé nem enged el benneteket, ha nem fogadtok szót. A muzsikaszót már a rét közepéről hallottuk. Néha Apu énekelte a strófát: "Húzzátok cigányok, húzzátok reggelig" Kati tapsolta hozzá a ritmust. Végre odaértünk a búcsúba. Körbejártuk a sátrakat. Olyan sok minden volt, nem is tudtunk választani. Megláttuk a ringlist, egyből megfogtuk Apu kezét és húztuk od: 
 - Fel szeretnétek ülni? 
- Igen, nagyon szeretnénk 
Kifizette a cifraszoknyás cigánylánynak, mikor megállt a ringlis, felültetett bennünket. Kati a hintóba ült, én egy fekete tüzes paripára. Elindultunk, kapaszkodtam a kantárba, és felnéztem a ringlis sátor gerendáira, szerettem volna, tudni mitől forog. Ott fent fekete klottgatyás fiúk mentek körbe - körbe, mell magaságban egy rudat toltak, az arcukról folyt le a verejték, és csak mentek, mentek. Aztán a cigánylány megrántott egy zsinórt megszólalt egy csengő, a fiúk egyre lassabban mentek, már nem voltak nekifeszülve a rúdnak, inkább rá is csimpaszkodtak, kezük fejével letörölték homlokukról az izzadságot. Apu megint adott pénzt a cigánylánynak, és marasztalt bennünket: 
- Maradjatok csak, mehettek még egyszer! Én jobban szeretem volna leszállni, sajnáltam az izzadó gyerekeket ott fent, de Apu erősködött, hogy maradjak. Most én is a hintónba ültem Katival, együtt hajtottuk a lovakat. A ringlis csak forgott, körbe, a gyerekek ott fent hajtották, mi meg az ostorral nagyokat suhintottunk a tüzes fekete paripa farára. Mikor megállt a ringlis, Apunak kellett fogni nehogy elessek, úgy megszédültem. Kicsit vártuk, mikor már renbejöttem, Apu elvitt bennünket arra ahol muzsika szólt: 
- Gyertek, iszunk valamit! 
A zöldes színű sátor közelében padok asztalok voltak. Leültetett bennünket az egyik padra. 
- Maradjatok itt szépen, mit kértek? 
Meleg volt megszomjaztunk. 
- Én bambit kérek! 
- Én is bambit kérek! 
Ott ültünk, Apu eltűnt a sokaságan. Ismerős bácsik, nénik jöttek. Megdicsérték a fehér masnit a hajunkban. Már jó ideje ott ültünk, mikor Apu visszajött, de nem is egyedül. A szomszéd Öcsi, és Gyuszi kíséretében. Kezében bambit, és sört tartott. Nekünk adta az üvegeket. Mi mohón nyúltunk utána, mert már nagyon szomjasak voltunk. Apuék is odaültek az asztalhoz. És mire mi épp bele kóstoltunk a bambiba, ők már ki is itták a sörüket. Most a Gyuszi ment el, és hamarosan újabb három üveggel jött vissza. Mi szeretünk volna, ha Apu vesz valamit, húztuk is a kezét, hogy jöjjön velünk arra a játékokat áruló sátrak felé. Apu belenyúlt a zsebébe, és kivett egy papírpénzt: 
- Menjetek, vegyetek magatoknak, amit szeretnétek! Kati gyorsan kikapta a kezéből, és belerakta a ridiküljébe. Aztán húzott magával: 
 - Gyere Marika, azt veszünk amit akarunk! Én nem akartam Apu nélkül elmenni, olyan nagy sokaság volt, rengeteg ismeretlen ember, csak szorongattam Apu kezét, Kati meg csak húzott magával, addig meddig, míg vele mentem ...

Pulai búcsú

Kati nem engedte el a kezemet. Húzott egyre beljebb a tömegbe. A sok ember között sodródtunk összevissza. Semmit nem láttam, csak lábakat. 
- Gyere Marika, most legalább azt veszünk, amit akarunk! Te mit szeretnél? 
Megállt a sátor előtt ahol babákat árultak. 
- Én már nem szeretnék semmit, haza akarok menni! - elkezdtem sírni. 
- Most már nem szeretnél olyan alvós babát, mint a Magduskáé? Gyere, nézd meg őket! 
De én alig láttam valamit. Kati felemelt, szebbnél szebb babák voltak  sorba állítva. Hirtelen nem tudtam melyiket válasszam. Volt barnahajú, feketehajú, és olyan sárgahajú is. Csodálatos ruhájukban néztek velem farkasszemet. 
- De ezek nem is alusznak! 
- De alusznak, ha elfekteted. 
- Kezembe foghatom? 
A néni odaadta a kezembe. Ahogy kezdtem lefektetni, a baba szép lassan kezdte becsukni a szemét. Mikor felemeltem kinyitotta. Sokáig néztem, aztán a néni sürgetett. Majd csúnyán ránk nézett, és hangosan ránk szólt: 
- Ha nem veszitek meg, tedd le! Nem játszani van idetéve. 
Én nagyon megszeppentem. Odaadtam a babát a Katinak, hogy adja vissza és megfogtam a kezét, húztam volna el, ki onnét a sokaságból. 
- Kati én nem akarok semmit! Menjünk haza! 
- De még nem vettünk semmit! 
- Nekem nem kell semmi. Csak haza akarok menni Anyuhoz! 
Elkezdtem sírni Hatalmas zajban alig értettem mit mond, az emberek, gyerekek között ott a tömegben nagyon rosszul éreztem magam. 
- Menjünk vissza Apuhoz legalább. 
Kértem a Katit, és belekapaszkodtam a karjába. 
Kati meg csak ment egyre, egyik sátortól a másikig. Válogatott a játékok között. Aztán elengedtem a kezét, elindultam arra ahonnét a muzsikát hallottam. Látni nem láttam semmit. A nagy tömegben senki nem figyelt rám, lábamra léptek, a ridikülöm elakadt az emberek között, lerántott a porba. A ruhám csúnyán összepiszkolódott. Egyből arra gondoltam, mit mond Anyu, ha meglátja. A könnyeimtől alig láttam. Már azt sem tudtam merre menjek. Lekuporodtam egy fatövéhez. Fejemet az térdemre hajtottam és most már nagyon sírtam. A nap is kezdett már elbújni, de a sok ember csak egyre özönlött. A sírást lassan abbahagytam. Már bánkódtam, hogy otthagytam a Katit, ő sokkal nagyobb nálam, jobban visszatalál Apuhoz. Aztán csak vártam, de senki nem jött. Közben Anyu otthon már ezerszer kinézett a rétre.   
- Nem jönnek! Pedig meghagytam neki, ne maradjon sokáig. Már a vezénylést is leadták. Már itthon kellene lenniük. Egyre csak morfondérozott magában, aztán az aggodalom nem hagyta tovább. Magára kapta a kis kékvirágos ruháját, futás keresztül a réten. Az állomáson megnézte a vezénylést. 
-Te jó ég! Hajnali négyre kell neki lejelentkezni. Még pihennie is kell. 
Szaladt a muzsikaszó irányába. 
- Hogy találom meg őket, és a lányok? Mit csinálnak vajon ott, a sok részeg ember között? 
Miért is hallgattam rá! Nem kellett volna elengednem őket. Nem is tudom, merre induljak, kit is kérdezzek! 
Ahogy így rohan, megakadt a szeme a fa tövénél a kis kuporgón. 
- Ez olyan, mint az én lányaim ruhája! Hogy kerülhetett ide, de a másik hol van? Margit, Margit, hogy engedhetedd el őket? - szidta saját magát. 
Odaszaladt hozzám, felkapott, magához szorított: 
 - Hát a Kati hol van? 
Én csak szipogtam. 
- Én nem tudom. 
Nagy nehezen a sírás közepette valamit sikerült elmondani. Anyu ölbe vett, és csak hajtogatta: 
- Nyugodj meg Marikám, semmi baj. Megtaláljuk őket! 
Aztán ment, törtetett keresztül az embereken. Nem is látta, de már a hangját megismerte messziről. Akkor könnyebbült meg mikor látta, hogy a Kati is ott ül velük. Apu sörrel a kezében, sietett Anyu felé, közben énekelte: 
- Majd ha nékem sok pénzem lesz, felülök a repülőre! Anyukám mit iszol? Gyere, igyál valamit! 
- Tudod jól Józsim, hogy nem iszok semmit. De most gyere, haza kell menni, voltam már a vezénylésért, hajnalban kell menned! 
- De előbb innod kell valamit, addig nem megyünk haza! 
- Jól van Józsim iszok, de induljunk. Katikám adj egy kortyot a poharadból! 
Kati odanyújtotta a poharát, Anyu belekortyolt, aztán legszívesebben kiköpte volna. 
- Kislányom, te is sört ittál? 
- Csak egy kicsit. Miért, hiszen olyan finom. 
- Nem gyereknek való az kislányom! 
Aztán megfogta Apunak a kezét, és húzta kifelé: 
- Látod, ittam már, úgyhogy mehetünk! 
Apu még párszor vissza-visszanézett az ott maradt cimborákra, aztán kicsit dülöngélve, de Anyuval tartott: 
- Most haragszol rám Anyukám? 
- Nem haragszom, csak menjünk, tudod mondtam, hajnalban kell jelentkezned! 
A réten többször meg kellett állni, pihenni. Anyu minket előre küldött. Aztán hallottam, hogy Apu okádik, Anyu meg csak biztogatta: 
- Jól van Józsim, ennek ki köllött jönni, meglátod jobb lesz utána! 
- Anyukám ugye most nem szeretsz! Adj egy pofont! Megérdemlem! 
- Dehogyisnem szeretlek, de gyere, menjünk, a lányok már hazaértek nálam van a kulcs ...

Bábszív

A hold tükörképe ránk mosolygott a Kapos vízéből. Most nem számoltuk a pallókat, mint máskor. A réten a szénabaglyák sorakoztak, némelyik tetején csillogó szemekkel róka várakozott, annak reményében, talál valami vacsorát. A partoldalból oda hallatszott a kisrókák vidám hancúrozása. Utunkat ezernyi kis lámpás kísérte. Szentjánosbogarak cikáztak mindenfelé. A szokásos békakoncert sem maradt el, de most nem tudtam örülni ezeknek a szívet melengető természeti csodáknak. Még most is a fülembe zúgott a búcsú muzsikája, a fergeteges tömeg, a sok láb, a por, a sírás, várakozás. 
Kati előttem bandukolt, néha megállt, hátranézett jövök-e. Olyan közel mentem hozzá, hogy ilyenkor neki mentem, gondolataimba merültem, nem működött a reflexszem. 
- Hülye vagy? Miért jössz nekem? 
- Te vagy hülye! Miért állsz meg? Ne állj meg, akkor nem megyek neked! 
Átment a másik kocsicsapásba. Mentünk tovább, de most már egymás mellett. 
- Tudod mit vettem? 
- Nem tudom, de nem is érdekel! 
- De ha meglátod, biztos érdekelni fog! 
- Na, mutasd! 
- Majd otthon megmutatom. 
- Akkor legalább mondd meg mi az! 
Kati elővette a ridiküljéből és nekem adta. Egy báb ló volt. Nagyon örültem neki. Aztán megmutatta a sajátját. Az egy bábszív volt, a tükör megcsillant a holdfényben. 
- De kár, hogy az enyémben nincsen tükör! 
- Cseréljünk? Neked adom, ha ezt szeretnéd. 
- Nem akarok cserélni, de jó lett volna, ha ezen is lett volna tükör. 
- Ha megeszem a szívet, neked adom jó? 
- Miért, neked nem kell a tükör? 
- Nem kell, én csak megenni akarom, mit csináljak a tükörrel? 
- Hát bele nézni, nem-e maszatos az arcod, vagy kócos a hajad. 
- Mit gondolsz, érdekel is az engem! 
Megegyeztünk, a tükör az enyém lesz. Közben odaértünk a domb aljába, végig szaladt rajtunk a hideg, ami a Buda horhóból jött. 
- Szaladjunk, akkor nem fázunk! -indítványozta Kati, de nekem már nem volt erőm szaladni. Inkább megvártam Anyuékat. Közben a kezemmel dörzsöltem a karomat, lábamszárát. Kati előreszaladt. Mikor utolértek Anyuék, hiába vártam rájuk, Anyunak Aput kellett támogatni, nem volt mit rám adjon, azért a másik oldalon kicsit belekapaszkodtam a ruhájába. 
- Gyere Marikám, nem sokára haza érünk! 
Apu meg csak hajtogatta: 
- Ugye most nem szerettek, Marikám te sem szeretsz? 
Én nem szóltam semmit, nagyon haragudtam Apura. Haragudtam az egész világra, egyedül Anyura nem haragudtam, még így sem, hogy most nem tudott ölbe venni, betakarni, hogy ne fázzak. 
Hazaértünk, Kati már a küszöbön ült, bemenni nem tudott, Anyunál volt a kulcs. Anyu odaadta neki, kinyitotta az ajtót, Aput betámogattuk, rádőlt az ágyra. Anyu nagy nehezen felrakta a lábát, lehúzta róla a cipőjét, nadrágját, betakarta. Kati közben meggyújtotta a petróleumlámpát. 
- Mossatok kezet, aztán eszünk valamit. Rakjunk tüzet, főzzek be húslevest? 
- Ne vesződjön azzal Anyu! Eszünk a sülthúsból hidegen. - mondtuk mindketten, sőt még tányérba sem kellett rakni, megettük úgy a fácáncombot, a csontnál fogva. Apu nagyokat horkantott, horkolt, néha hadonászott álmában. A sült után a nőiszeszélyből is ettünk. Kati a végén még a búcsúi báb szívbe is beleharapott, ami jó kemény volt. 
- Na, ilyent sem veszek többet, ebbe bele törik a fogam! 
- Nem enni van az kislányom, csak dísznek! 
- Akkor meg minek árulják? - mérgelődött Kati. Kiszedte belőle a tükröt és nekem adta. Most már nem is haragudtam rá annyira. Megmosakodtunk, Anyu egy szóval sem szidott le a piszkos ruhám miatt, pedig nagyon féltem mit fog mondani. Lefeküdtünk, Anyu még zörgölődött kint a konyhában. Hallottuk a lavórban a víz zubogását, ahogy dörzsölte a ruháinkat. A kellemes, lágy, monoton zaj álomba ringatott bennünket ...

Szürkületben kezdtük, szürkületben fejeztük be

Aput sokáig kellett ébreszteni, már mi is felébredtünk mire Anyu lelket lehelt belé. 
- Jaj, Józsim csak tudnál mértéket tartani! 
- Még mindig haragszol Anyukám? Ne haragudj, legközelebb mértéket tartok. Van itthon valami mérő szalag? Azt már most odaadhatod, hátha szükséges lesz rá, mikor jövök haza. 
- Csak ne gúnyolodj, a lányokra sem vigyáztál! Marikám egy fa alatt sírt, Katival meg sört itattál! Mostanában biztos nem engedem el veled őket. 
- Aztán mi bajuk lett, semmi. Egy kis sör meg nem árt meg! Tudod kis mértékben gyógyszer, nagymértékben orvosság. 
- Ne mondj már ilyen sületlenségéket! Indulj, mert elkésel! 
Apu, indulás előtt még benyitott hozzánk, megsimogatta a fejünket, aztán Anyu kikísérte az útig. 
- Látom most már nem haragszol! 
- Dehogyisnem, amit tegnap műveltél, azt nem lehet egy hamar elfelejteni - de azért puszit adott a borostás arcára. Apu sokáig magához szorította, aztán mondta: 
- Vigyázol te helyettem is az én drága csimotáimra. 
Anyu már nem is feküdt vissza. Megetette jószágot, szedett egy nagy kosár csalánt, vizet hozott, és elkészítette az útravalót. Már ébren voltunk, de nehéz volt kibújni az ágyból. A tegnapi nap kifárasztott bennünket. Jobban elfáradtunk, mint mikor a mezőn dolgoztunk. A fácánsültből, süteményből pakolt Anyu. A vizeskorsónk is kint maradt a mezőn. Így könnyebben haladtunk. Az úton senkivel nem találkoztunk. A pulai népek ma még nem jönnek kapálni, ki kell nekik pihenni a tegnapi búcsú fáradalmait. Ilyenkor a rokonság összejön, testvérek, szülők, komák, az eszem-iszom, dínom-dánom belenyúlik az éjszakába. A muzsikus cigányok házról házra járnak és a gazda kedvére húzzák a nótát. Mi a szentannai búcsút tartjuk, olyankor a keresztanyámék jönnek, a kovácsi mama és  Anyunak a húga a Panni. Kutasról nem jön soha senki, mert ott is Szentannakor van a búcsú. 
Hozzánk a muzsikus cigányok sem jönnek, távol vagyunk a falutól, lehet nem is tudják, hogy ott a dombok között is vannak házak. Én örülök is, hogy nem jönnek, Apu muzsikusok nélkül is tud mulatni. 
A nap első sugara már a kukoricaföldön ért bennünket, a magas kukoricába csak imitt-amott tudta beküldeni a fényét, félve is lopakodott, mert a harmatos levelek egyből elszívták az erejét. Aztán a sok ellopott harmat csepp fehér ködfátyolba burkolta az egész kukoricamezőt. Az árnyék egy rövidebb lett. Most így friss erővel egészen a végéig mentünk. A halastó is fehér ködfátyolba takarózott. Nem lehetett látni a víztükröt, pedig nagyon kíváncsiak voltunk a hattyúkra. Hogy kicsit időzzünk a végénél, Anyu megkapálta az egész végét. Katival mi addig bementünk a nádasba. A madarak százai röppentek fel ijedten. Visszaindultunk, mert beljebb már lesüllyedtünk az iszapba. Folytattuk a kapálást. Most már felszáradt a harmat, és a köd pillanatok alatt elillant. Anyu úgy számolta, ha semmi akadály nem jön közbe, estére kelve elvégezzük. De akkor nekünk is folyamatosan segíteni kell. Benne voltunk. Pár órára nem szerettünk volna holnap is ide jönni. Gaz szerencsére nem volt sok, a fattyát kellett kitörni, és egy kapahúzás földet minden kukoricához. Olyannyira belejöttünk, hogy Anyu előtt haladtunk. Aztán, mint ahogyan ő szokott nekünk segíteni, mi is belesegítettünk a sorába. Anyu nevetve szólt ránk: 
- Lassabban lányaim, nem bírok haladni veletek! 
- Nem baj, legalább most már mi segítünk magának. - mondta Kati és még jobban belehúzott. Ebéd előttig kilencet fordultunk. Nem is mentünk el a szederfák alá enni. Kevés volt a vizünk, be kellett menni Heténybe vízért. Az öreg nénike, jó sokára jött ki, biztos kicsit ledőlt szunyókálni. 
- Jó napot lelköm, jöjjenek csak bátran, meg is tölthette volna, nem muszáj szólni emiatt. 
- Jó napot magának is! Nem szeretnék alkalmatlankodni, de hiába, kiürült ez a fránya korsó. 
- Menjenek, szedjenek körtét, már ez az utolja. Ne a tyúkok egyék meg! 
- Köszönöm a jóságát, elfogadjuk. 
A korsó tele volt, mi ittunk jó nagyot. Kimentünk a kertbe, Anyunak a kötényét tele szedtük, és visszaindulás előtt még egyszer ittunk a jó hideg vízből. Az öreg nénike már be is ment, úgy kiabáltunk be elköszönni. 
- Hálás köszönet, a vízért, körtéért, Isten áldja! 
Talán már vissza is aludt, mert nem jött válasz. Meleg volt nagyon, de szerencsére volt egy kis szellő. Nagyon kicsit a kukorica közé is belibbent néha, ami rögtön szárnyakat adott, hogy még jobban haladjunk. Már csak egy forduló volt vissza, amikor a lódobogást meghallottuk. Látni csak már akkor láttuk meg Béla bácsit, mikor nem messze tőlünk leugrott a lováról. 
- Jó estét Margitom, szervusztok lányok! 
- Csókolom Béla bácsi! 
Mondtuk kórusban. Anyu is üdvözölte: 
- Jó estét Béla! 
- Látom nagyon bele húztak. Ez el is fogy ma estére! 
- Úgy szeretnénk, nem akarunk ide a messzeségbe eljönni holnap is. 
- Hát jól mondja, megaztán holnap már lehet is kezdeni az árpaaratást kint a hegyen, amit már megbeszéltünk. Holnap reggel viszek is ki kötelet. 
- Rendben vagyunk Margitom? 
- Igen, rendben vagyunk. 
- Na te bokszos szemű, felülsz kicsit a ló hátára? 
- Most nem szeretnék Béla bácsi. Szeretnék segíteni Anyunak, hogy befejezzük minél hamarabb. 
Nem akartam elmondani neki a múltkori tapasztalatomat, hogy nem győztem utána életre kelteni a kitaposott füvet, virágot. Még szégyelltem is, talán bolondnak nézne ezért. 
- Jól van akkor majd legközelebb. 
Felpattant a lóra, menet közben kiáltott vissza: 
- Isten velük! 
Anyu is, mi is köszöntünk, de azt már biztos nem hallotta a nagy kukorica suhogásába. Az attalai határban még egy nagyon kevés kis piros kalap látszott, de aztán olyan rohamosan eltűnt, mintha csak valaki ott állt volna, és ostorral sürgette volna. 
- Jaj, drága kis szorgalmas virágszálaim, szürkületben kezdtük, szürkületben fejezzük be. 
Köszönöm Egek Ura, hogy adtál nekünk ennyi erőt! 
Most már haza kellett vinni mindent, a három kapát, vizeskorsót. Veszélyes lett volna tekerni a biciklit. Felpakolt rá mindent és úgy tolta. Az elején egész könnyűnek tűnt a gyalogolás. Segített sokat az a tudat, hogy holnap már nem kell korán kelnünk és eljönni ide a messzeségbe. A faluban már kigyúltak a fények mikor beértünk. Ott mentünk el a tejcsarnok mellett. 
- Lányok mit szólnátok, ha megtöltenénk a vizes korsót tejjel? Ma este csinálok tejberizst, a többit meg eltesszük megaludni? 
Nagyon jó ötletnek tartottuk. Mikor már tele volt akkor jutott Anyunak az eszébe, nincs nála egy fillér sem. Mondta is János bácsinak: 
- Nincs nálam pénz. Visszaöntsem, vagy jó lesz holnap, ha behozom az árát? 
- Ne bolondozzon, majd behozza, ha erre jár. 
Megköszönte Anyu, és most már hazafelé vettük az irányt ...

Aratjuk az árpát

Mikor a Kapost elhagytuk, kértem Anyut, hogy felülhessek a biciklire, nagyon fáradt voltam. Dombnak felfelé Kati segítette tolni. Az út vége felé ráborultam a kormányra és elaludtam. 
Anyu vitt be ölben, lefektetett az ágyra betakargatott. 
- Katikám, most te menj száralékért, hozz be egy jó nagy kosárral, hagyjuk aludni a Marikát! 
Kati fogta a kosarat, csak úgy kutyafuttában beledobált pár ágat, nem igazgatta meg, úgy tűnt, hogy jó nagy kosárral van. Anyu begyújtott a sparheltbe, mikor újra rakott a tűzre már ki is ürült a kosár. 
- Katikám, hozzál még be, még fel sem forrt a tej, a rizsnek meg sok idő kell, hogy megfőjön! 
- Akkor inkább csináljon tejbedarát, az hamarább meg van! 
- Ha nektek az is jó, felőlem lehet, de akkor sem elég. 
Kati dirrel-durral ment újra a favágítóra, a kosarat maga előtt rugdalta. Mikor bejött, ledobta, a nagy puffanásra felijedtem. Anyu kavargatta a tejbedarát. 
- Nem úgy kell ledobni! Látod a Marikát is felébresztetted. 
- Legalább ha kell még fa, ki tud menni majd! - mondta haragosan - a száralék behordása úgyis az ő feladata. 
- Talán leesik a karikagyűrű az ujjadról? Egyszer te is behozhatod! 
Készen lett a tejbedara. Anyu egy lapos tányérba merítette, így hamarabb meghűlt. A tetejét jól megszórta kakaóval. Alig vártuk, hogy ehessük. Kati kavargatta az övét, én jobban szerettem, ha csak a teteje kakaós. Anyu kiment megetette a malacokat, bezárta a kendermagost a csirkéivel. Jó sok tejbedarát csinált, mikor megettük, meríthettünk még. A pitarban a mosóteknőben még langyos volt a víz. Megmosakodtunk, vártuk Anyut. Jó sokára jött csak be, hozzákészült a holnapi aratáshoz. Lehozta a padlásról a kaszát, megélezte, odakészítette a sarlót. Mikor bejött, mi már ágyban voltunk. 
- Kislányaim holnap hajnalban én kimegyek a hegyre. A János bácsi szőlője mellett kezdem kaszálni az árpát. Mire felébredtek megjövök. 
Aludjatok nyugodtan. Ha felébredtek, egyetek tejbedarát, az ajtót senkinek ne nyissátok ki! 
A függöny mögül kinéztek, ha valaki ismerős, az ablakon kiszólhattok, megkérdezhetitek mit akar, de az ajtót akkor sem szabad kinyitni! Megértettétek? 
- Igen  megértettük. - mondtunk. Majd a Kati megkérdezte, hogy pisilni kimehetünk-e. 
- Nem mehettek ki! Ott van a bimbike, addig kibírjátok, azt használjátok! 
Kicsit dudolászott, mi hamarosan elaludtunk. 
Másnap olyan sokáig aludtunk, hogy Anyu már az ebédet is megfőzte, mire felébredtünk. A kertben gazolta a veteményest, az ajtó is nyitva volt. Mikor észrevette, hogy ébren vagyunk, bejött megmelegítette a tejbedarát, adott hozzá tejet, mert nagyon megdagadt. Az ebédet kislábasba rakta aztán mondta: 
- Készülődjetek, ma urizálunk! János bácsi szőlőjénél a teraszon ebédelünk. Az ebédet, bádog tányérunkat, kiskanalunkat, szatyorban hozta. Kati a vizeskorsót, én a pokrócot. Nem volt messze az árpaföld, igaz dombnak felfelé mentünk, de ebben az volt a jó, hogy ilyenkor még nem voltunk fáradtak. Még nagyon kicsi voltam, amikor aratni vitt Anyu, arra az időre már alig emlékeztem, kíváncsian vártam milyen is az aratás. Felértünk a dombra, az árpaföld jó nagy része már le volt kaszálva, odament Anyu reggel, mikor mi még aludtunk. A föld végében, egy halom sárga kötél volt lerakva. Béla bácsi hozta, mikor Anyu hazajött hozzánk. 
- Na, kislányaim, azért jöttem korán ki, mert a kaszálás nagyon veszélyes munka. Kisgyerekek nem mászkerálhatnak a közelében. Most ezt a lekaszált rendet, marokba szedem, az is veszélyes, mert a sarlóval dolgozom, de azt könnyen tudom irányítani. Nektek most az lesz a munkátok, amit én is csináltam gyerekkoromban. Emlékeztek? Meséltem, hogy Édesapám a hátán vitt ki a határba, aztán nekem kellett az ilyen kötelet, mint ez itt, leteregetni a földre. Most megmutatom! 
Azzal a sarlóval összeszedett egy marokkal. Az a marok annyi árpa volt, amennyit csak össze tudott ölelni. Kati kezében volt egy kötél. Anyu mondta neki hova terítse ki. Kati a kötelet leterítette a tarlóra, Anyu rá rakta, amit a sarló segítségével össze fogott. A kötél két végét megfogta, összehúzta, és még a térdével is segített, hogy jó szorosan meg tudja kötni. 
- Na, lányaim, meg tudtátok figyelni? 
Most így első látásra ez játéknak tűnt, még veszekedtünk is melyikünk csinálja. Anyu úgy tudott igazságot tenni, hogy egyiket én a másikat a Kati rakta, de Kati többet akart, mivel ő már sokkal nagyobb. Anyu nem engedte: 
- Egyszer te! Egyszer a Marika. Majd még meg is unjátok, higgyétek el nekem! 
Olyan érdekesnek tűnt, nem gondoltuk, hogy igaza lesz, mégis hamarosan ráuntunk. Egyre melegebb lett, a kötelet mindig messzebb kellett vinni. Hallottuk a pulai templom harangszavát, örömmel dobtuk le a kötelet mikor Anyu azt mondta: 
- Gyertek kis lányaim, megterítünk a teraszon! 
Ez a nagy úrias ebéd abból állt, hogy a pokrócot a földre terítettük és az ölünkbe fogva kanalaztuk ki a finom cukorborsólevest a bádog tányérunkból ...

Labda és hernyó

Ebédhez hívott bennünket Anyu. Leterítette a pokrócot, aztán elővette a palacsintát. Nagyon szerettük, de most nem erre voltunk éhesek. Még szerencse, hogy Anyu már nagyon jól tudta a szokásainkat, és hozott kenyeret, szalonnát. A szatyorban volt zsenge uborka, a szőlőben találtunk örökös hagymát. Na, ez már meg hozta az étvágyunkat. A szalvétán szépen sorakoztak a kis katonák. Alig győzte Anyu készíteni. A végén azért a palacsintára is sor került. Róka Rudi bácsi szőlőjénél nem volt présház, a domb másik oldalán volt egy másik darab szőlő, ott volt a présház. Mikor szüretelésre került sor, lovaskocsival hordták át. Olyankor mi is a bakon ülhettünk. Most még messze voltunk a szüreteléstől. A korai fajta épp csak sárgállni kezdett. A szőlő közepén volt egy kis füves rész, a közelben egy cseresznyefa. Annak az árnyékában elszunyókáltunk kicsit. Anyu nem maradt ott, folytatta a kötözést. Sietni kellett, mert Rudi bácsi holnap jönne permetezni, és addigra készen kell lennie. Néha odaszaladt, megnézett bennünket, elzavarta rólunk a bogarakat. Arra ébredtünk, hogy valaki fűszállal csiklandozza a talpunkat: 
- Hétalvók, meddig akartok aludni. Felhoztam a labdát, itt nem kell félni, hogy elgurul! Gyertek, labdázzunk! 
Álmosan dörzsölgettük a szemünket, de a labda szó hallatán egyből kiment az álom a szemünkből. 
- Itt vannak a szőlőkarók, ez a kettő lesz az én kapum. - azzal Apu rámutatott a helyre ahol az ő kapuja volt. 
 - Ezek itt meg a tiétek. Megtanítalak benneteket fejelni. 
Mi csak figyeltük mit hogyan kell csinálni. Apu kezdte magyarázni: 
- Így feldobjuk a labdát, és belefejelünk, úgy irányítjuk, hogy az ellenfél kapujába menjen a labda. Ő visszafejelheti, vagy kézzel megfogja. Aki többször beletalál a kapuba, annak több gólja lesz. Öt gól után cserélünk kaput, tíz gól után, aki győz, az játszik a következő játszmában. 
Hát nem mindent értettünk, de Apu azt mondta, hogy majd menet közben belejövünk. Kati kezdett el játszani Apuval. Az első pár gól nem volt érvényes, az csak gyakorlásnak számított. Én voltam a labdaszedő, mikor vissza kellett adnom, én is úgy fejeltem vissza. Néha még messzebbre kellett menni érte, mint amikor megfogtam, mert a fejes hátrafelé ment. Apu türelmesen várta, de a Kati sürgetett: 
- Marika most ne játszál, majd ha rád kerül a sor, akkor fejelhetsz! Mérgemben jó messze elrúgtam a labdát, aztán elszaladtam, de azért visszakiabáltam: 
- Majd akkor elmész te a labdáért, nem futkározok neked! 
Visszamentem az erdő szélére, szerettem volna megtalálni azt a szép hernyót. A helyet ahol voltunk könnyen megtaláltam, mert a fű még most is le volt feküdve, a fűszál is megvolt, de a hernyót nem találtam. Négykézláb másztam, minden füvet tüzetesen megvizsgáltam, de nem találtam. Elgondolkodtam, olyan lassan mozgott, hogyan tudott ilyen kevés idő alatt eltűnni. Kicsit bánkódtam, szerettem volna látni, hogy tudott vissza mászni, meddig hintázott. A közelben rigók, szajkók, repkedtek, néha lerepültek a földre, és kis idő elteltével a csőrükben valami zsákmánnyal repültek az erdőbe. Lehet valami madár vitte el az én hernyómat, azért nem találom. Elindultam a bokrok felé, majd befészkeltem magam a levelek közé, reménykedtem, hogy nem vesznek észre a rigók. Jó sokáig vártam, mire a búvóhelyem közelében is lemertek szállni. Olyan közel jöttek, meg tudtam figyelni, mit zsákmányolnak. Még a gilisztát is kihúzta a földből, aztán a másik egy szöcskét kapott fel. Nagy fehér ernyőn, két piros -fekete csíkos bogár küzdött. Ott voltak szem előtt, de ezeket nem háborította a rigó, és másik madár sem. Fogtam egy nagy lapulevelet, ráraktam őket, elvittem megmutatni Anyunak. - Anyu! Ezeket miért nem viszi el a rigó? - Vannak olyan bogarak, amelyeknek keserű az ízük, lehet azért nem. 
- A hernyó az nem keserű ízű? 
- Miért kérded Marikám? 
- Azért mert délelőtt a Katival találtunk egy nagyon szép zöld hernyót, és most mikor visszamentem, sehol nem találtam. 
- Akkor biztos nem keserű az a hernyó? Ilyen hernyó volt? - és Anyu a mellette álló szőlőlevélről kezébe vett egy ugyanolyan hernyót, mint amit mi találtunk délelőtt. Nagyon megörültem a hernyónak. 
- Anyu sok hernyó van, vagy ez lehet az, amit délelőtt láttunk, és eddig elmászott? 
- Bizony van elég sok, de az is lehet, hogy elmászott eddig. Bele rakta a tenyerembe, és mondta: - Menj ki vele a sor végére, aztán rakd le a földre, figyeld meg, milyen gyorsan halad. Kimentem a sor végére, lehasaltam a fűbe, aztán vártam merre indul útnak az én hernyóm. Közben néha lehetett hallani, hogy a Kati, vagy Apu felkiált: Gól, gól ...

Fejelés

A hernyóm nagyon lassan haladt előre. Az első lábaival erősen megkapaszkodott, majd felhúzta a testét, olyan volt, mint egy kis gyűrű. Aztán az első lábait a levegőbe emelte, és lecsapott maga előtt. Egy pillanatra kiegyenesedett, majd ismét felpúposított, így haladt előre. Ha valami az útjába esett, nem kerülte ki, átment. Volt úgy, hogy egy arasznyi távolságot fél óra alatt tett meg. Néha én is megnehezítettem a dolgát, apró ágakat raktam elé. Mikor felmászott rá, fogtam, elvittem olyan helyre, ahol árnyékban voltunk. Mikor leraktam arra vette az irányt ahonnét elhoztam. Megsajnáltam, visszavittem, inkább maradtam a napon. Lehet volt valahol egy másik hernyó, és őt kereste. Sokáig figyeltem, közben más apró kis élőlényeket vettem észre. Hangyák futkároztak oda vissza. Mikor összetalálkoztak, megálltak egy pillanatra, összeérintették a fejüket mintha súgta volna valamit egymásnak, aztán futottak tovább. Valamit vittek. Néha nagyon volt a teher, mint maga a hangya. Sokszor hallottam Apuék kiáltását " Góóól" Fájésztam, hogy engem nem hívnak játszani. Magamtól meg nem akartam oda menni, mert tudtam, hogy sokkal ügyetlenebb vagyok, mint a Kati, és mindig mondaná: 
- Nem úgy kell, majd én megmutatom! 
Anyu azon a részen kötözött, amerre én fürkésztem a természetet. Megjelöltem egy faággal a hernyó helyét, hogy megtaláljam, amikor visszajövök. Odamentem hozzá, és megkértem, szóljon az érdekemben. Szeretnék én is megtanulni fejelni. Leültem a cseresznyefa alá, onnét figyeltem a játékot. Anyu mikor kiért a sor végére oda ment hozzájuk, és mondta: 
- A Marikát is megtaníthatnátok, ott unatkozik a fa alatt. 
- Jöjjön csak ide, persze megtanítjuk! Gyere kislányom, én majd veled leszek, és mutatom, hogy kell csinálni. Apu nekem adta a labdát, én feldobtam, és úgy jött csúszóra, mindjárt fejeltem egy gólt, saját magamnak. Kati egyből felkiáltott: 
- Gól ide nekem, egy null a javamra! 
Apu rögtön mondta: 
-Ez nem ér, amikor kezdtél akkor nálad sem volt mindjárt gól, már elfelejtetted? 
- Jó de a következő már gól lesz. 
- Majd akkor lesz gól, ha én mondom. 
- Akkor én nem játszok, és fogta a labdát, el akart menni vele. 
Apu rászólt: - Megtanítjuk a Marikát is, akkor tudtok máskor is együtt játszani. Kati visszadobta a labdát. 
-Tanítsa meg maga! Marika úgy sem tud fejelni! Én elszomorodtam, mert a következő fejelésem is hátrafelé ment. Apu türelmesen fogta a labdát és mutatta mit kell csinálni, hogy előrefelé menjen. - Marikám, kicsit dobjál, és utána úgy előre felé billentsed meg a fejed! Végre sikerült előrefelé fejelnem, igaz a kapuig nem ment el, de ez már nekem nagy haladás volt. Aztán a következő meg fel, magasra ment. Apu csak biztogatott: 
 - Igen, így kell. Ügyes vagy, most kicsit erősebben. 
Végre sikerült a kaput eltalálnom, Apu a labda mellé vetődött. Most végre én is felkiálthattam: 
- Gól, góóól! 
Kati felmászott a cseresznyefára, onnét figyelte a játékot. Nem örült a gólnak: 
- Apu direkt beengedte. He, he! 
Nem akartam elhinni, és Apu is megnyugtatott, hogy védhetetlen volt. Begorombultam, most tiszta erőből sikerült eltalálnom, és Apu hiába ugrott, nem tudta elkapni. De azért az ő fejesei mindig olyan kis gyengék voltak, hogy könnyedén meg tudtam fogni Már elkezdtük számolni a gólokat. Én értem el az ötöt először. 
- Most kaput cserélünk! Átmentem a másik kapuba, itt a szemembe sütött a nap. 
Mondtam Apunak, én jobban szeretem a másik kaput. Visszacseréltük. Kati kiabált a cseresznyefáról: - Nemér, cserélni kell. Nálam is cseréltünk. 
Nem volt mit tenni, a szabály az szabály. Ott voltam a nappal szemben, alig láttam a labdát. Apu a kapum mellé fejelt sokszor, hogy ne legyen gól. Én meg alig-alig találtam el a labdát. Már csak azt vártam, hogy elérjünk a tíz gólig, azt sem bántam, ha kikapok. De feladni akkor sem akartam. Kati örült minden gólnak, amit Apu fejelt. Mikor elértünk tízig leugrott a fáról, és mondta: 
- Most én következek, a győztes velem játszik! 
- Most kicsit pihenünk Katikám! Kati duzzogva dobálta a labdát, itt még fal sem volt, hogy a labdaiskolát járja. Apu elment segíteni Anyunak kihordta a levágott szőlőkaccsot a végébe, én visszamentem megkeresni a hernyómat. Mikor visszaértem jó kis meglepetés várt ...

Hernyók vacsorája

Szaladtam a letűzött bot irányába. Hajtogattam a fűszálakat, leveleket, de a hernyót nem találtam meg. Elszomorodtam. Hangosan mondogattam magamnak: - Kellett nekem elmenni labdázni! Jobb maradtam volna itt, akkor még most is meglenne a hernyóm. Bánatomban lefeküdtem a fűbe, néztem a tovatűnő felhőket. Volt ott minden, legelésző birkanyáj, madarak kergették egymást. 
El-eltűntek néha egy sötétebb felhő mögött. Kati megunta a labdázást, jött kedveskedve, hogy játsszunk valamit. Unatkozott. Nekem nem volt kedvem játszani vele, nem felejtettem még el milyen gonosz volt velem, mikor fejelni tanított az imént Apu. Látta, nem akarok tudomást venni róla, nem hagyta annyiba. Nem messze tőlem ő is lefeküdt a fűbe és elkezdett dobálni a cigányzab kalászával. Mikor már jó sokat hozzám dobott, és beleragadt a hajamba, ráuntam. Össze szedtem amit találtam, odaszaladtam hozzá, és rászórtam. Rá is ugrottam és jól bele kócoltam a hajába. A támadás váratlanul érte, még védekezni sem tudott. Aztán elszaladtam, elbújtam a szőlőbe. Messziről figyeltem a fejleményeket. Kati nem jött, hiába vártam, én meg csak bújtam, figyeltem mikor kerül sor arra, hogy futásnak eredjek, de a Kati, csak nem jött. Egyszer hallom: 
- Marika gyere gyorsan! Nézd meg mit találtam! Nem mozdultam, gondoltam valami cselhez akár folyamodni, hogy kicsalogasson a rejtekhelyemről. Megint kiabált: 
- Gyere gyorsan, nem hülyéskedek! Ismertem már jól, mindent betudott vetni, hogy elérje, amit akart. 
- Jól van, akkor nem látod meg. Pedig biztos örülnél, ha látnád 
Most már kíváncsi voltam vajon mi lehet amit talált. Ott volt ahol a botot kitűztem. Megtalálta a hernyómat? Kimerészkedtem, a szőlőtőkék közül. 
- De Isten bizony, hogy nem csapsz be. 
Messziről kiabáltam neki: 
- Nem, dehogy is. Gyere gyorsan! Szaladtam, Kati ott hasalt a fűben, és mondta: 
- Gyere hasalj ide mellé, mert csak úgy látod! Lehasaltam, és ott volt két hernyó, egymással szemben. - Úh, ez tényleg nagyon érdekes. Csodálatos zöld hernyó, fekete, sárga. A lábaik fehéres színűek voltak, apró karmokkal kapaszkodtak a fűszálba, majdnem teljesen függőlegesen, és mégsem csúsztak vissza. Ott voltak, a szájukkal rágcsálták az előttük lévő levelet. Mozdulatlanul feküdtünk. Kati halkan megkérdezte: 
-Na, jó, hogy szóltam? Azt hitted hülyéskedek? 
- Igen, nagyon jó. Ilyet még nem láttam. A varázslatot Anyu hívószava szakította meg: 
- Lányok, gyertek, elvégeztem, megyünk haza. Szedjétek össze a cókmókotokat, aztán indulunk! 
Mi nagyon szívesen maradtunk volna még. Kati odaszaladt hozzá, és kérte jöjjön megnézni milyen érdekes hernyókat találtunk. Anyu odajött, ő is elámult. Még Aput is oda csalogattuk. Ilyen szépet még ő sem látott, és főleg kettőt egyszerre. Szerettük volna hazavinni őket, de Anyu azt mondta: 
- Lányok, jobb helyen van itt. Majd még biztosan találtok máshol is, és akkor újra meg tudjátok csodálni. Hazafelé egymásnak dobáltuk a labdát. Apu megígérte, hogy csinál otthon a ház előtt kapufát, hogy tudjunk otthon is fejelni. 
- Most ha hazamegyünk, megcsinálja? Mert én a Marikával akarok játszani! Te is akarsz velem játszani? Kérdezte tőlem. 
- Csak akkor ha nem nevetsz ki, hogy ügyetlen vagyok. 
- Nem, dehogy is nevetlek ki, legalább én nyerek! 
- De én is szeretnék nyerni! 
- Akkor gyakorolj sokat, és megtanulsz ...

Hol késik a kenyér?

Hazafelé Béla bácsival találkozunk. Nálunk volt, de nem talált otthon senkit, gondolta itt a szőlőben leszünk. 
- Adjon Isten jóestét! 
- Adjon Isten jóestét magának is Béla! 
- Bevégezték a munkát? 
- Igen, kész van, jöhet a Rudi holnap permetezni! 
- Na akkor jó, mert kell a répát kapálni, vagyis inkább csak a gazt kihúzkodni, mert olyan nagy a levele, kapálással tönkre tennék. Azért vigyenek kapát, aztán ahol lehet azzal, ahol nem ott meg kézzel húzzák ki! 
- Rendben van Béla, holnap megyünk a lányokkal, ha Józsim itthon lesz ő is eljön velünk. 
- Aztán ha végeznek vele, Édesapám üzeni, költözheti, kaccsolhatja az ő szőllejét, aztán ha elvégezte, avizálja, és jön permetezni. 
- Igyekszünk, aztán majd szólók, ha elkészült! 
- Jóccakát! 
- Jóccakát magának is! 
Béla bácsi elnyargalt, és mintha megérezte volna mire szerettem volna megkérni, most nem rugdaltatta fel a füvet, virágot. Apu ment el a vezénylésért, Anyu megetette a jószágot, Kati indult a kertbe a kosarával, Anyu menet közben sorolta mit hozzon be, én a favágítóra mentem, jól megpúpoztam a kosarat, Anyu segített bevinni. Kati is telerakta a kosarat, hagymát, paprikát, paradicsomot hozott, Anyu lecsót csinált. Ilyenkor levest nem szokott főzni. Már az újkrumplit is meglehetett "monyászni". Felhúzni az egész tövet nem volt érdemes, mert csak egy két szem krumpli volt alatta, amit érdemes volt kiszedni. Ezt Anyu szokta csinálni, ott a tövénél belemarkolászott, az első krumplik ott fejlődtek ki. Négy-öt tövet megmonyászott, amit így talált, elegendő is volt kicsit megízesíteni a lecsót. Most nem voltunk bőviben a tojásnak, hogy tojásos lecsó legyen, de nagyon szerettük krumplival is. Apu a vezénylés után boltba is ment, mert fogytán volt a kenyér. A lecsó hamar kész lett. Mi kint a ház előtt játszottunk a labdával. A fejelést gyakoroltuk. Anyu felment a dombra, fürkészte a rétet, már rég itthon kellene lenni. A lecsóslábast hátra húzta a sparhelten. Nem tudta mitévő legyen. 
- Kislányaim elszaladok, megnézem hol marad Édesapátok! Itt játsszatok, ne veszekedjetek! Sietek haza. 
Mi megígértük, hogy nem veszekszünk. Anyu futott keresztül a réten, mi felmentünk a dombra megnézni merre jár, már a hídon volt. A fejelésbe beleuntunk, így hogy nem volt kapu, mindig vitáztunk gól volt-e vagy sem. Kati járta a labda iskolát, mikor a végére ért, én következtem. De én nagyon hamar eltévesztettem, és akkor megint ő következett. Anyu benézett az állomásra, Vincze bácsi volt szolgálatba. 
- Jó estét Vincze! 
- Jó estét Margit! A Józsi most nem rég ment el arra a kocsma felé a Gyuszival. 
- Megmondja mi a vezénylése? 
- Holnap tizennégy óra a 4026. 
- Köszönöm, Isten áldja! 
- Isten vele Margit. 
Anyu egy trappba, futás a kocsmába. Időben érkezett, egy sört ittak még csak meg. Kocsmáros Pista bácsi épp akarta bontani a következőt, mikor Anyu belépett: 
- Jó estét! Ne nyissa ki, sőt, adjon még kettőt hazavisszük! Azzal odament a pulthoz kiszámolta az árát, és elrakta a szatyorba a három sört. 
Olyan hirtelen történt minden Apu még szóhoz sem jutott, Anyu bele karolt, és húzta kifelé. 
- Várj Anyukám! A Gyuszi fizeti a következőt 
- Nem várunk semmit, kenyeret vettél már? A lányok egyedül maradtak otthon, a vacsora kész. Vártuk a kenyeret, éhesek fáradtak, és te mivel foglalkozol? A Gyuszi fizeti a következő sört? Gyere csak szépen, már kifizettem én, és majd otthon megiszod! 
Aput nem hagyta szóhoz jutni. Még párszor Apu próbált érvelni, nem volt italos, egy sör meg se kottyant neki, de Anyu csak sürgette. 
- Igyekezz még soha nem hagytam így kint magukra a lányokat, most sem tettem volna, de az érzéseim nem csalnak, ha nem jövök, kitudja mikor jöttél volna. Mikor a hídhoz értek, Anyu felpattant a biciklire, tudta itt már magára hagyhatja, nem tér vissza a kocsmába. Még dombnak felfelé is szaladt, nyughatatlan volt, nem esett-e bajunk. Már sötét volt, de mi még most is jártuk a labda iskolát ...

Nem pazarolhatjuk a pénzt

A labdát már nem is láttuk a sötétben, inkább csak a hang után kapkodtunk. Közben nagyokat nevettünk. Anyu már az aljból hallotta. Kicsit megnyugodott, már nem törtetett lóhalálában. Szedett egy öl csalánt, míg Apura várakozott. Együtt érkeztek meg. 
- Kislányaim mit csináltok itt kint a sötétben? Bemehettetek volna. Gyertek, meggyújtom a lámpát aztán vacsorázunk, Édesapátok vett friss kenyeret! 
A sparhelt szélén még meleg volt a lábasban a lecsó. Anyu kimerítette a tányérokra, szelt kenyeret és az asztalra került a sörös üveg is. 
- Elteheted a sört, most nem kérem, majd jó lesz holnap. 
- De holnap szolgálatba mész! 
- Akkor majd megiszom akkor, mikor nem megyek szolgálatba. 
Szótlan vacsoráztunk, láttuk Anyu arcán a fáradságot, szomorúságot. Apu sem bolondozott úgy, mint máskor. Vacsora után szó nélkül elmentünk mosakodni, Anyu a pizsamánkat odakészítette, aztán mikor már ágyban voltunk odabújt hozzánk. Apu bekapcsolta a rádiót, focimeccset hallgatott. Olyan nagy izgalommal beszélt a bácsi a rádióban, szinte odaképzeltük magunkat a fűbe. Nem is tudtunk elaludni, hiába simogatta Anyu a hátunkat. Előbb elaludt, mint mi, akkor szép csendben kiosontunk a konyhába, befészkeltünk magunkat Apu mellé az ágyba. Hallgattuk a focimecset, a végén ott aludtunk el. Reggel már világos volt, mikor Anyu ébresztett bennünket. A sparhelten gőzölgött a hársvirágtea, a platnin a pirítóskenyér jól meg volt barnulva, késsel le is kellett kicsit kaparni róla. Anyu jól bedörzsölte fokhagymával, aztán a zsírzó tollal megkente. Pizsamában ültünk az asztalhoz, reggeli után felöltöztünk a mezőre járó ruháinkba. Anyu megfésülte a hajunkat, bele kötötte a fehér masnit. Készenlétben vártuk az indulást. A három kapa is fel volt már kötve a biciklire. 
- Készítsd el a táskámat, én majd felkötözöm a kapámat, megyek veletek a répa földre, majd onnét indulok szolgálatba. 
- Nem kell Józsim, pihenj itthon, majd mi megcsináljuk! 
- Pihentem egész éjjel. Majd ebéd után kicsit ledőlök. 
- Najó, akkor kötözd fel a kapádat! 
Anyu elpakolta Apunak a táskáját, lecsót tett kislábasba, azt meg tudja melegíteni a mozdonyon is. Volt belőle bőven, ebédre is abból pakolt. Gyalog mentünk, a biciklit Apu tolta. Anyunak furcsa is volt, hogy a kezében sincs semmi. 
- Úgy érzem magam, mint azok a dámák ott Pesten, akik az utcán sétálgattak - mondta nevetve. 
- Elvégzitek a répakapálást, aztán sétálgathatsz úgy, mint azok a dámák, jövő héten felmegyünk Pestre. 
- Ne mondj mindig ilyen csacsiságokat! Elfogy a répa, kezdődik a búza aratása lent a berekben, a Malom árok mellett. 
- Akkor majd az után megsétáltatlak én téged még a Margit szigeten is Margitom. 
- Nem pazarolhatjuk a pénzt, ősszel Marika is iskolába megy, annak is be kell vásárolni, ruha, cipő, táska, tolltartó, füzetek, könyvek. Tudod milyen drága volt minden, mikor a Katikánknak kellett minden megvenni, és most kettőnek kell. Aztán a télen, ha meg tudnánk venni a szobába a bútort, annak nagyon örülnék. Ott vannak a ruhák a falon szegre akasztva! Meddig maradjon így? 
- Majd meglesz az is. Ne félj te, amíg engem látsz Anyukám! Amiből Pestre megyünk az a pénz csak úgy jött. Vasutas napra volt egy kis jutalom. 
- Aztán annak a kis jutalomnak mindjárt a valagára kell verni, Pestre menni, egy nap elpazarolni. - Miért ne, mindig csak dolgoztok, megérdemelitek a kis kiruccanást. Jó nekem a kiruccanás, ha elmegyek a Buda horhóba, kiülök a partodalba, a lányok elszaladgálnak a réten, én meg hallgatom a drága madaraimat, nézem a pillangókat, a gyíkokat. Az nekem többet ér ezer Budapestnél. 
- Elhiszem neked, de hadd lássanak ezek a lányok világot. Tudod, én egy nagy kalandor vagyok, szeretem ezt az erdőt, a madaraidat is, de ha mindig itt kellene lennem, úgy érezném magam mint egy szárnyaszegett madár. 
- Najó, hallgatok rád! De nem lesz olyan dínomdánom, mint amikor utoljára voltunk. Készítek útravalót, és azt eszük. - Jól van, majd azt esszük, de azért egy fagylaltot vehetek majd neked! - mondta vidáman bolondozva Apu. Mi csak keveset hallottunk a beszélgetésből, mert folyton volt valami érdekes az út mellett. Hol előre szaladtunk, hol lemaradtunk. Annyit azért kivettünk, hogy hamarosan újra Pestre utaztunk. Nem kellett az állomásra menni, átvágtunk a réten, és a kertek alatt mentünk. Az udvarokba be lehetett látni, mindenhol mozgólodás volt, pacskeros emberek tolták a ganyéval megrakott tragacsot, aztán vellával rakták a gőzölgő ganyédombra. Az asszonyok mosták el fejőkét, a fehér szűrő ruhát teregették a tejes kanna mellé az ágas fára. A tehenek bőgése között egy-egy kút nyikorgása hallatszott. Gyerekek mezítláb szaladgáltak, kísérték legelőre a teheneket, disznókat. Hamar kiértünk a répaföldre. Jól mondta a Béla bácsi, nem sok gaz volt. Kati és én egy soron mentünk, Apu és Anyu három sort vitt. Olyan gyorsan haladtunk nem is előkbe csináltuk most, hanem végig jártuk. Mire a szomszéd Panni néni kiért, mi már hármat fordultunk. Reggel még nem volt meleg, nem szenvedtünk a szomjúságtól sem. Mikor a déli vonat fütyült a téglagyári átjáróban, már alig volt vissza kapálni való. Apu be akarta fejezni, azután akart csak elindulni a szolgálatba, de Anyu nem engedte neki. 
- Most megesszük az ebédet, kicsit megpihensz, aztán ami marad, majd befejezzük a lányokkal. Apunak szót kellett fogadni. A napon jól megmelegedett a lecsó, kanál, tányér, nem is kellett. Úgy mártogattuk a kenyérhéjával. Kicsit lepihentünk, az utolsó ház mögött már volt egy kis árnyék, oda húzódtunk egészen a fal tövéhez. Aztán eljött az idő, Apu elindult a vasút part mellett az volt a legközelebbi út, hogy beérjen a fütőházhoz időben. Mi sem pihentünk, tovább folytattuk a kapálást. Apu a 4026 személyvonatot vitte Gyékényesre, negyed ötkor volt itt Pulában, szerettük volna addigra befejezni és leérni az állomásra. Mikor valamit nagyon akarunk az általában sikerülni szokott. Még várakoztunk is az állomáson. Elmentünk jó előre ahol majd a mozdonyon megáll. Apu is gondolt rá, hogy elvégeztük, és nagy örömmel volt mikor meglátta, hogy várjuk. Leugrott a vonatról és mindegyőnknek adott egy utasellátóban vásárolt kókuszos rudacskát. Nagyon szerettük, tudta ezt ő is. Szénporos kormos arcával megpuszilgatott bennünket és mászott is vissza a lépcsőn. Amíg el nem tűnt a kanyarban, addig integettünk ...

Stokobili

Végre nem kellett sietni. Játszhattunk a réten. Anyu a Kapos parton szedett csalánt, annyival is kevesebb dolga lesz otthon. A baglyákat már elvitték a rétről. A helyükön sápadtan kezdett éledezni a fű, a sarjú máshol már szépen zöldellt, lehetett benne bújócskázni. Először én voltam a hunyó, Kati messze elszaladt, kiszámoltam a harmincat és elindultam, de még jól hangosan megkérdeztem: - Jöhetek? Kati vissza kiabált: - Jöhetsz! Azért is kérdeztem meg, hogy a hang után tudjak menni, ne kelljen sokáig keresgélni Rá is találtam könnyedén. Most ő következett. A fűzfabokor mögé mentem, aztán a levelek között figyeltem a mozgását, majd ahogy mögéje ment, én visszaszaladtam az eldöntött bicikihez. Anyu már visszaért a kötényébe kötött csalánnal. Lehasaltam a bicikli mellé, Anyu megigazította a kötényébe kötött csalánt rajtam úgy, hogy ne látszódjak. Kati körbejárta az összes bokrot, meg a rétet. Aztán megunta a keresést. 
- Marika gyere elő, nem talállak sehol! Ott állt a bicikli mellett. 
Én elnevettem magam. 
- Hehe, itt vagyok! Megint te vagy a hunyó! 
Kati duzzogott: 
- Ez így nem ér. Nem bújócskázok tovább! 
- Ha már nem játszotok lányok, akkor mehetünk haza. Felpakolta a csalánt a csomagtartóra, mi előre szaladtunk. Otthon volt idő kimenni a ház elé a rétre, gyakoroltuk a fejelést. Anyu kiment a kertbe, kapálni. Majd kicsit később vízért mentünk. Az eresz alatt volt a mosóteknő, a nap mindig jól felmelegítette, esténként ott szoktunk fürödni, ha esett az eső, nem kellett bele vizet hozni a kútról. Akkor csak a főzéshez, és amit megittunk, azt kellett hazahozni. A szomszédban volt a kút, egyedül még a Kati sem mehetett vízért, mert veszélyes volt. Anyu felügyelete mellett már volt úgy, hogy ő húzta fel. Már csak kicsit kellett neki ágaskodni, hogy át tudja hajtani a vaskeréken lévő hajtókát. Nagyon vigyázni kellett. Anyu minden alkalommal elmagyarázta. 
- Lányok, a kút az nem játék. Ha véletlenül lecsúszik a kezünkből a hajtóka, megindul, még ha üres a vödör, akkor is nagy bajt tud csinálni. Hagyni kell, nem szabad utána nyúlni. Ha megüt, eltörheti a kezünket. Aztán mikor felér a vödör, nagyon oda kell figyelni a lánccal kiakasztani, és amikor öntjük át a vödörbe, az is nagyon, nagyon veszélyes. Csak úgy csinálhatjátok, hogy itt felügyellek benneteket! 
Én nem is szerettem a kút közelébe menni egyszer bele néztem, és olyan mélyen csillant meg a víz ott lenn, alig láttam. Mikor vízért ment Anyu elkísértük, Kati már elbírt egy vödörrel, én olyankor a tejeskannában hoztam, azt még én is elbírtam. 
Ha otthon voltak a szomszéd gyerekek, néha ott maradhattunk játszani velük. Ami legtöbbször nem tartott sokáig, mert ők mindig katonásdit akartak játszani, azt meg mi nem szeretünk. Nem is volt kardunk, vagy puskánk. A legelső ütközetben már halottak voltunk játszásiból. Most nem akartunk ott maradni velük játszani. De azért megkérdeztük kijönnek labdázni a rétre. Egyből kaphatóak voltak. Hazavittük a vizet, Anyu elment még egy fordulóért, mi meg futás ki a rétre a labdával. Tanakodtunk milyen játékot játszunk. Pistának volt egy jó ötlete. Erről a játékról mi még nem is hallottunk. Kértük mondja el a szabályokat: 
- Ez nagyon egyszerű játék. Stokobili a neve. Most először én leszek a labdával a fogó. Ti leültök a fűbe. A lábatoknak, és az egyik kezeteknek mindig érinteni kell a füvet, csak így lehet helyet változtatni. Ültök és csak a lábatokkal tudtok védekezni, ha térden felül találok el valakit, akkor ő a fogó. Ahová elgurul a labda, nekem utána kell mennem, addig ti tudjátok a helyeteket változtatni, de mikor megfogom a labdát, abban a pillanatban ti nem mehettek tovább. Én kezembe veszem a labdát és hármat léphetek vele, Ti ilyenkor már nem változtathatjátok a helyeteket, csak védekezni lehet. Világos? Mi csak bólogattunk, de mindent nem értettünk. 
- Most csak megpróbáljuk, jó? Izgatottan vártuk Kati elgurította a labdát, mi seggencsúszva, a lábunkon, tenyerünkön hátráltunk. Pista kezébe vette a labdát, és kiáltotta. 
- Állj, most már nem haladhattok! Megálltunk, vagyis úgy ültünk a fűben, hogy lábunk, és tenyerünk a földet érte. Pistához én voltam a legközelebb, már előre szorongás jött rám. Biztos engem fog először eltalálni. Farkasszemet néztünk, ezer idegszálammal figyeltem mikor dobja felém a labdát, hogy ki tudjam védeni a dobást. Így izzított aztán, a labdát hirtelen az öccsére, Jóskára dobta, aki nem számított rá, és el is találta a fejét. Hatalmas kő esett le a szívemről. Jóska szaladt a labdáért, mi addig seggelve hátráltunk, hogy minél távolabb legyünk a labdától. Kezdtük megérteni. Pista menetközben mondta még, hogy mit nem szabad csinálni, vagy mire kell figyelni. Most szerencsére messze voltam a Jóskától. Kati volt veszélyben. Aztán Jóska kicsit cselezgetett a dobással, de Kati nagyon ügyesen tudott védekezni. Lábfejjel jó belerúgott, olyan messze elment a labda, hogy Pista mondta, ilyenkor többet is léphet nem csak hármat. Most sem voltam veszélyben, a Kati és a Pista sokkal közelebb volt. Nem is figyeltem mikor egyszer csak a vállamnak repült a labda. Futás utána, hogy ne sok idejük legyen eltávolodni, felkaptam a labdát aztán én is kiáltottam. 
- Állj! Ne mozdulj! Nagyon nagy szerencsém volt ott voltak mind a hárman egész közel, és még hármat léphetek is. Én is lóbáltam a labdát, idegesítettem őket. Magamban meg azon izgultam, jaj csak sikerüljön eltalálni valakit ...

Cicázás és csörögefánk

Vártam a legjobb pillanatot. Nem tudtam kit dobjak meg, aztán én is úgy csináltam, mint a Pista, a Jóskára néztem, és a labdát Katira dobtam, nem volt jó a célzás, mellé ment. Futás megint, hogy ne tudjanak messze elmenni. Felkaptam a labdát, és kiáltottam: 
- Állj, ne mozdulj most már! Most a Jóskához voltam a legközelebb. Léptem hármat és ott voltam egész közel. Nem is taktikáztam, eltaláltam a fejét. Jóska felugrott, futás a labda után. Megnyugodtam, végre nem én vagyok a fogó. Közben az egész rétet lehemperegtük a játékunkkal. A nagy zajongásra feljött a Magduska: 
- Milyen játék ez, én is játszhatok veletek? 
- Persze gyere - mondtuk egyhangúan. Pista elmagyarázta a szabályokat. Így még jobb volt, mert több lehetőség volt eltalálni valakit. Eddig én voltam legtöbbször a fogó, de most változott a helyzet. Magduska ügyetlenebb volt nálam, könnyen ki lehetett dobni, utána szegény sokáig nem talált el senkit. Már-már unalmas is volt kicsit, hogy nem kellett annyira izgulni. A játék hevében Anyu jött, egy tálban csörögefánkot hozott. Aztán invitálta a többi gyereket is: 
- Gyertek csak bátran, jut néktek is! Körbe ültük a tálat, mindenki nagyon éhes volt. Kis idő múlva mehetett Anyu, még egyszer megtölteni a tálat. Kati közben beszaladt a kertbe, és a szoknyáját felhajtva szentiványi almával jött vissza. Leborította a fűbe, és egymás kezéből kapkodtuk ki a legnagyobbakat. Mindenestül megettem, csak a kicsi szárát, és a másik felén a bajuszkáját hagytam meg. Finom zsenge volt a magja, a magház. Látva, hogy eszem, a többiek is követték a példámat. Anyu oda ért a második tál csörögefánkkal. Azt is hamar eltüntettük. Ráuntunk a stokobili játékra. Most cicázni kezdtünk. Öten voltunk, így három fogó volt középen. 
Kiszámolóval választottuk ki: 

- Apacuka, fundaluka, 
Fundakávé, kamanduka, 
Abcug, fundaluk, 
Funda kávé, kamanduk.

Magduska, és én voltunk a dobók. Katinak, Pistának és Jóskának kellett elkapni a labdát. Magduska kezdte, Kati rögtön megfogta. Cserélték helyet, most Kati dobta nekem, jó magasan, nem is tudta megfogni senki. Még nekem is szaladni kellett érte. Most én következtem, jól meglódítottam a labdát, túlment az úton, és elkezdett gurulni lefelé. Futás mindenki utána. Lent a Szerpákék mögött volt egy nagyon romos ház, már régóta nem lakott benne senki, körülötte vadrózsa, szederinda, bodza bokrok voltak. Soha nem mentünk a közelébe, olyan félelmetesnek tűnt a roskadozó háztető, omladozó fal. Anyu is mindig mondta: 
- Lányok, még a közelébe sem szabad menni! Lehet kút is van az udvaron, és nincs neki kávája se. 
Mi messziről elkerültük. De most nem várhattunk semmire, a labda arra lefelé gurult, csak pattogott, mi meg futás, hogy elkapjuk, mielőtt belegurulna a vadrózsa közé, mert akkor búcsút inthetünk neki. Kati volt a leggyorsabb. Már majdnem elérte, mikor megbotlott, elesett, és elkezdett legurulni a romhalmaz irányába. Hiába kiabáltunk, nem is hallotta, meg aztán meg sem tudott állni, olyan nagy volt a lendülete. A labda vele együtt tűnt el a dzsumbujban. Odaértünk a parthoz, kiabáltunk: 
- Kati, hol vagy? Mi van veled? Kati szólj már! 
A nagy gazban nem láttunk semmit. Hevesen dobogott a szívem. Anyu intelmei jutottak eszembe.  Lehet ott régi kút, és nincs neki kávája. Kiabáltam, már sírva is fakadtam: 
- Kati! Kati! Kati! ...

Az a rom nagyon veszélyes

Elszorult a torkom, már kiabálni sem tudtam. A többiek kiabáltak, de senki nem mert bemenni a bozótba. Jó ideje ott álltunk, vártunk. Nem tudtam mit csináljak, szaladjak és szóljak Anyunak? De elindulni sem tudtam, a lábam földbe gyökeredzett. Pista volt köztünk a legidősebb, neki jött egy gondolata: 
- Én most elindulok ezen a nyomon, ahol a Kati eltűnt, ti fogjátok egymás kezét, és én belekapaszkodok, talán megtalálom. Marika te meg ne sírj, minden rendben lesz! 
Próbált megnyugtatni engem. Kezdett visszatérni a bátorságom nekem is: 
- Majd lemegyek én, könnyebben megtartotok engem. 
- Nem! Szó sem lehet erről. Tudod, Édesapám tűzoltó, mesélte mit kell tenni ilyenkor. Meg aztán te nagyon kicsi vagy, ha segíteni kell a Katinak, nem is tudnál. 
- Jó, menj te akkor, de már indulj! Szegény Kati mi lehet vele, hogy nem válaszol. 
Pista elindult, mi láncban álltunk, és fogtuk egymás kezét. Közben a bozotból motoszkálás hallatszott. Pista leért, kiabálta vissza, hogy nem lát semmit, de ott a gazban van friss csapás, ahol le van taposva a gaz. 
- Most már elengedhetitek a kezem! - kiabált fel. Izgalommal vártunk. Most már nemcsak Kati miatt aggódtunk, Pista is eltűnt a szemünk elől. Jóska is utánuk akart menni, de én mondtam neki, ketten a Magduskával nem tudjuk tartani, és félő, hogy belezuhan valamibe. A dzsumbujból folyamatosan motoszkálás hallatszott. Kiabáltunk: 
- Kati! Pista! 
Egyik sem válaszolt. Mi legyen? Most már tényleg szólni kellene Anyunak. Aztán nem is kellett felmenni, már jött. Furcsa volt neki a nagy csend a réten. Engedélyt sem kértünk, hogy valahová elmehessünk. Már messziről kiabált: 
- Lányok, hol vagytok? Mikor meglátta, hogy a romos ház közelében vagyunk, futásnak eredt. 
- Kati hol van, mi történt? 
A sírás közepette alig tudtam elmondani mi történt. Magduska segített ki. 
- Hol tűnt el? A Pista is itt ereszkedett le? 
- Igen, mi fogtuk a kezét, de már tőle sem jött semmi válasz. Nagyon félünk, vajon mi van ott lenn, miért nem válaszolnak. 
Anyu hangosan kiabálta a nevüket. Csendben hallgatóztunk, a csörtetés egyre erősebben hallatszott. Egyszercsak, a Szerpákék felől megjelent Kati és Pista. Kati hóna alatt a labdával. Nagy beszélgetésben voltak. Észre sem vették, hogy már Anyu is ott van köztünk. 
-Te is láttad azt a nagy lyukat ott a falban? 
- Persze, hogy láttam, oda gurult be a labda, alig tudtam visszajönni, még jó, hogy voltak gyökerek a falban, abba kapaszkodtam. Aztán arra ahol leestem, nem tudtam vissza menni. 
Kati akkor vette észre Anyut. 
- Maga, hogy került ide? 
- Én, hogy kerültem ide? Te mit kerestél ott, ahol annyiszor elmondtam már nektek, még a közelébe sem mehettek! 
- Én nem akartam odamenni, véletlenül gurultam le! 
- Persze véletlenül! Veled mindig véletlenül történik minden! 
- Anyu ez most tényleg véletlenül volt! Igaz? - kérdezett bennünket. 
Mi egyszerre mind bizonygattuk: 
- Igen, most az egyszer véletlenül gurult le oda, szaladt a labdáért, megbotlott, és olyan nagy lendülettel volt, hogy nem tudott megállni. 
Elindultunk fel a dombra, közben Kati és Pista mesélte mi történt velük. Kati a nagy kalandot egy-két kisebb karcolással megúszta. A szoknyája is csak egy helyen szakadt ki. Mikor a nagy lendületből belezuhant a szederindák közé, nem ütötte meg magát, mert az összefogott indák fenntartották. Szép lassan úgy csúszott le. A labdát kereste rögtön, még látta mikor bele gurult egy nagy mélyedésbe. Nem tétovázott, utána ugrott rögtön. Arra nem is gondolt, vajon ki tud-e majd jönni. A labdát kidobta, és a gyökerekbe kapaszkodva kimászott. Látta amerre érkezett, vissza semmiképp nem tud menni, elindult amerre világosságot látott. A kiabálásunkat nem hallotta a nagy csörtetés közepette. A Pista akkor érte utol, mikor már kiért a Kiskapos irányába. Anyu nagyon megszidott bennünket. 
- Lányok ezerszer megmondtam az a rom nagyon veszélyes, hagytátok volna azt a labdát, fene ott egye, vesz majd Édesapátok másikat. Legközelebb, ha ilyen történik, kell hagyni gurulni. Megértettétek? 
- Igen, megértettük! - mondtuk egyhangúan. 
Magduska elköszönt, Pistiék is hazamentek. Kezdett sötétedni, nekünk sem volt már kedvünk játszani ...

Bütyök és cérna

Hazaértünk, Anyu meggyújtotta a petróleumlámpát. Mi levetkőztünk, aztán kint a mosóteknőben megmosakodtunk, pizsamába öltözve ültünk a konyhában, az ágyon. Anyu egész este a Katit korholta: 
- Legközelebb bármi történjen is, az az első, hogy szaladtok hozzám megmondani. Marika te is bűnös vagy! Miért nem jöttél rögtön? 
- Én akartam menni, de annyira megijedtem, földbe gyökeredzett a lábam! Megmozdulni sem tudtam - elkezdtem sírni: - Anyu ne haragudjon rám! Legközelebb, ha tudok, az lesz az első, szaladok megmondani! De ha akkor sem akar a lábam elindulni, mit csináljak? 
Anyu megsimogatta a fejemet: 
- Ha nem indul el a lábad, akkor kiabálj, ahogy csak bírsz! 
- De azt sem tudtam, valami gombóc idejött a torkomba, még nyelni is alig tudtam, nem hogy kiabálni. 
Katinak adott a kezébe tűt, és cérnát: 
- Katikám, te meg most megvarrod a szoknyádat, ahol elszakadt! 
Kati kezébe vette, forgatta nézegette. Aztán csak ült. 
- Anyu, én ezt nem tudom megvarrni! 
- Kislányom, ha elszakítani eltudtad, akkor megvarrni is megtudod. Próbálkozz csak! 
Kati befűzte a tűbe a cérnát, oda forgatta a szoknyáját, ahol a szakadás volt rajta. Anyu odaült mellé, és mutatta hogyan kell fordítani a visszáját, hogy mikor készen van a varrás, ne látszódjon nagyon. Kati belebökte a tűt, aztán húzta, húzta, majd szépen kihúzta az egészet, és csodálkozott: 
- Anyu, miért nem maradt ott? 
- Kötöttél rá bütyköt? 
- Bütyköt, azt meg minek? 
- Hát ne szaladjon ki, úgy mint ahogy most neked kiszaladt. 
- De már elfelejtettem miképpen kell csinálni! 
Anyu megmutatta neki, a hüvelykujj, és a mutatóujj között hogyan kell megsodorni a cérnát. Kati sokáig próbálkozott, mire végre sikerült neki a bütyök. Nekem nem kellett varrnom, de én is gyakoroltam a bütyök kötést. A télen már tudtam, de én is elfelejtettem már. Végre ment a bütyök kötés, de azóta már elfelejtődött a szoknyát miképpen kell a kezébe fogni. Anyu újra eligazgatta a szoknyát. Kati belebökte a tűt, és most már boldogan nevetett: 
- Anyu ide nézzen! Ott marad a cérna! Nem szaladt ki. 
- Jól van kislányom, csak szép apró öltéseket csinálj! Kati a következő öltést ahol feljött a cérna, jó egy ujjnyi távolságra bökte. Felhúzta, és mutatta: 
- Anyu megnézi, így jó lesz? 
- Jaj kislányom, mondtam, apró öltésekkel, ez olyan, mint amekkorát egy béka ugrik. Olyan picikéket kell, mint a hangya amekkorát lép. Anyu elszakította a cérnát, felbontotta. Katinak újra kellett kezdeni, megint a bütyök kötéssel. 
- Anyu! Mutassa meg az első öltést, mekkorát kell bökni! 
Anyu egész közel ült, fogta Kati kezét, ami nagyon nehezen akart úgy kanyarodni, ahogy az apró öltést kellett csinálni. Aztán a következő öltéshez is igazította a kezét, majd ott maradt közel és figyelte. Ha nagyot akart bökni, akkor visszairányította a kezét. A nyári estén a konyhaajtó nyitva volt, a szellő néha belefújta gyenge lehelletét a petróleumlámpába. Ilyenkor kicsit felvillant a lámpa, majd elhalványodott. A berekből felhallatszott a békák koncertje, a közeli rétről a tücskök muzsikája. Kati csak öltögetett, közben mindig ránézett Anyura: 
- Megnézi, jól van így? 
- Még kicsit apróbbakra öltsél, és akkor jó lesz. 
Elkészült végre. Kati kifordította, lesimította a varrást, majd boldogan mondta: 
- Idenézzen Anyu! Alig látszik meg! Jól megvarrtam? 
- Igen. Jól megvarrtad. Így kell ezt csinálni. De legközelebb inkább azon iparkodj, hogy ne szakadjon el! Még jó, hogy befejezte, mert a petróleumlámpából kezdett kifogyni a petróleum. Már csak alig, alig pislákolt. Jól van kislányaim, ma már nem töltök bele. Elmegyünk aludni. 
- Itt maradhatunk magával az ágyban, olyan jól befészkeltem már magamat? - kérdeztem Anyut. 
- Hát persze, hogy itt maradhattok! Csak ne rugdaljátok még álmotokban is a labdát! 
A lámpát nem is kellett eloltani, elaludt magától. A konyhaajtó is nyitva maradt, néha jó hűs levegőt hozott be a szél. A tücskök zenéje meg a legszebb altató muzsika volt számunkra. Reggel azt sem vettük észre mikor Anyu elment. Az asztalon várt bennünket a reggeli. A tejbedara már nem volt folyós, kicsit megdagadt a tányérunkban. Ott volt mellette a cukor, a kakaó és az írás: Az Ezeres János bácsi szőlőjéhez mentem...

Büntetésben

A tejbedara kicsit már kemény volt, még jó, hogy Anyu hagyott az asztalon tejet, ráöntöttem, és összekevertem. Na így már ízlett is. Katinak mindegy volt, mire én nekiálltam enni, ő már eltüntette az övét. 
- Marika, ha nem tudod megenni, majd segítek ám! 
- Nem kell segíteni, meg tudom enni. 
Aztán elkezdett minden disznóságot mondani, hogy menjen el az étvágyam. 
- Emlékszel azokra a kicsi kukacokra, amik a disznók korpájába volt a múltkor? Na, én miközben ettem, az enyémben pont olyant találtam. 
- Nem hiszem el. Hol van? - Megettem! Aztán fintorgott hozzá egyet, hogy milyen gusztustalan volt. Nem kellett többet mondania. Rögtön elment az étvágyam. 
- Nesze itt van, ebből is kieheted a kukacot! 
Kati kivette a kezemből a tányért. Éppen akkor halljuk, Anyu matat a kulccsal, nyitja az ajtót. 
- Kislányaim ilyen korán felkeltetek? Katikám te miért a Marika tányérából eszel? Ott volt a tiéd is. 
- Azt már megette, azért eszi az enyémet, mert odaadtam neki. Azt mondta van benne olyan kukac, mint amilyen a disznók korpájában volt. 
Anyu ránézett a Katira: 
- Kati! Ezt honnan vetted, hogy kukac van a tejbedarában? Kati nagy komolyan próbálta elhitetni még Anyuval is, hogy kukac volt benne, de Anyu nem vette be a csalafintaságát. 
- Akkor te miért eszed meg, ha kukac van benne? 
- Én szerettem így is, engem nem zavar, csak a Marikát zavarja. Anyu elvette a tányérom a Katitól, és odaadta nekem: 
- Egyed nyugodtan, nincs ebben semmi féle kukac. 
- De nekem már nem kell. Megeheti! - és undorodottan eltoltam magam elől. 
Anyu mérgében odaborította a moslékosvödörbe. 
- Kukacosat nem kell megenni. 
- Kár érte, pedig én megettem volna nagyon szívesen. 
Anyu melegített egy kis tejet, szelt bele kenyeret, azt megtudtam enni, de azért turkáltam, hátha abban is van kukac. Megvártuk a 4027-es személyvonatot, azzal jött Apu vissza Gyékényesről. Tegnap este későn ért oda a vonat. Ilyenkor a mozdonyvezető, és a fűtő ott alszik a fűtőházban. Van egy olyan pihenőhely, ahol meg tudnak mosakodni, van utasellátó, ahol valami meleg ételt tudnak enni. Utána egy két sörrel leöblíteni, de a sörrel csak mértékkel, mert másnap hajnalban már indulnak is vissza. Amíg ők pihennek, van a felvigyázó, aki a mozdonyon ébren tartja a tüzet. Apunak is az volt a munkaköre először, mikor a dombóvári fűtőházhoz került. Anyu tudta, ha személyvonatot visznek, akkor a visszaérkezés óramű pontosságú, nem úgy, mint a tehervonatnál. 
Már akkor kiültünk a ház elé mikor a vonat Csomából elindult. Anyu közben Katit korholta. Még el sem felejtődött a tegnapi rosszaság, már a mai napot is azzal kezdi, mivel tud olyant csinálni, amivel felbosszantja: 
- Katikám, kislányom miért csaptad be a Marikát ilyen sületlenséggel? 
Kati csak hajtogatta: 
- Pedig én láttam benne kukacot! 
- És te mégis megetted! 
- Igen, megettem, mert engem nem zavar a kukac. 
- Na jó, legközelebb ha találok, majd szólok, ha szereted. 
Ezzel a kukac téma lezáródott, de én nem tudtam elfelejteni. Közben a vonat kiindult Attalából, Anyu az abrosszal elkezdett integetni, mi is ott bóklásztunk körülötte. Jött is a fütty jel. 
- Na, most már indulhatunk ki a szőlőbe, talán délre már el is tudom végezni. Labdát ne hozzatok, tudjátok, ott mindig legurul! 
Ebédet nem is vittünk, csak a korsóban a vizet. Anyu folytatta ahol abbahagyta. Mi elmentünk a présházhoz játszani. Körbejártuk, alá néztünk a sindők alá, de már kirepültek a kisverebek. Az egyik mogyoróbokor ágai között rátaláltam egy pókra. Leültem a közelébe úgy, hogy a nap pont rávilágított a hálójára. Nagyon sok apró sárga kis pontocska volt a pókháló egyik sarkában. Egész közel mentem hozzá, és egyszer csak látom, hogy a kis sárga pontocskák elkezdenek mozogni. 
- Kati gyere ide, siess! Ilyet még nem láttál! 
- Na, mi az ami ilyen sürgős? – Gyere, nézd meg! Mik azok ott? 
- Azok kis pókok! Még nem láttál ilyent? 
- De érdekes, nem láttam még. 
Kati fogott egy kis botot, és oda akart nyúlni a pókhálóban izgőmozgó kis lényekhez. Én ellöktem a kezét. 
- Ne bántsd őket, ha tudom, hogy meg akarod piszkálni őket, nem is szóltam volna. Majd elkezdtem kiabálni segítségért, mert egyre csak hadakozott azzal a bottal. 
- Anyu, jöjjön gyorsan! A Kati bántani akarja a ... - kimondani már nem tudtam, mert Kati befogta a számat, mire jól beleharaptam a kezébe, erre elengedett, de újra a pókháló közelébe akart férkőzni. Fejjel nekimentem, belegurult a mogyoró bokor ágai közé. Úgy, hogy elakadt a köténye, és csak a nagy hasadás hallatszott! Ki sem tudott keveredni a bokorból, miközben Anyu is odaért. 
- Mi van itt megint? 
Én szerettem volna elmondani a Kati piszkálódását, de most előbb az volt a kérdés, Kati hogyan került a bokorba, és a köténye miért szakadt el. Egymás szavába vágva mondtuk a történetet. Nem győztem túlkiabálni, hogy saját maga miatt került a bokorba. Anyu, hogy igazságot tegyen, mindkettőnket megbüntetett. Le kellett térdelni a présház mellett. Úgy helyezkedtem a térdeléssel, hogy láthattam a pókhálót. Eleivel nem volt gond, de később már kezdett fájni a térdem, a hátam. Nehéz volt tartani magam. Ilyenkor kicsit ráültem a sarkamra. Anyu mikor kiért egy-egy sor szőlőn, megnézett bennünket, hogy térdelünk-e rendesen. Mikor láttam jönni, kiegyenesedtem. Egész délelőtt büntetésben voltunk, csak amikor befejezte a munkát, és hazaindultunk akkor kelhettünk fel. Úgy elgémberedett a lábam, meg sem tudtam mozdulni. Anyu sürgetett bennünket: 
- Gyerünk lányok, induljatok! A domboldalon Aput láttam jönni. 
Már messziről kiabált: 
- Na, ki ér ide előbb? Mit hoztam én a kis csimotáimnak? Mi csak ott álltunk, és alig tudtunk elindulni, de a kíváncsiság legyőzte a fájdalmat ...

A szép szó, a türelem, egyedül az élet tanítója

Mikor a lejtőhöz értünk, elkezdtünk gömbölödni. Apu állított meg bennünket. A kezében két kis cekkert lóbált, egyre magasabbra tartotta, hogy ugráljuk érte. Elgémberedett lábunkba kezdett vissza térni az élet. Aztán Apu megsajnált bennünket, odatartotta borostás arcát. Mi cuppanós puszit adtunk rá. Végre megkaptuk. Egyből néztük mi van benne. Kiborítottuk a fűbe, Dunakavics, Zizi, és egy télifagyi pottyant ki belőle. Közben Anyu is odaért. Átölelték egymást, és náluk sem maradt el a szokásos puszi. 
- Elkényezteted ezeket a lányokat. Nem kell nekik folyton ajándék. Most még különösen sok van a rovásukon! 
- Ezt a kis cekkert azért vettem tegnap este Gyékényesen, mert megsajnáltam a cigányasszonyt, aki árulta. Kaposváron szállt fel a vonatra, a hátán egy nagy batyuval, karjában egy tetőtől talpig piszkos purdéval, mellette a másik kettő sem volt tisztább. Aztán mikor Gyékényesen leszállt, ott várakozott a peronon. Odajött hozzám, hogy a jó Isten áldja meg magát! Vegyen valamit a portékámból, hadd tudjak venni ezeknek az éhező gyerekeknek valamit! - Megsajnáltam, gondoltam veszek a gyerekeknek valami harapnivalót. Kértem is szalámis zsemlét. Nem akartam én cserébe semmit, de aztán ott hagyta és mondta, hogy vigye csak el, jó lesz a gyerekeinek! Na így került hozzám. Üresen meg nem állíthatok vele haza. Vettem bele kis cukorkákat. 
- Hát most pont nem jókor. Egész délelőtt büntetésben voltak! 
- Miért? Mit csináltak? Mikor meghallottuk, hogy ezekre a szavakra terelődik a beszélgetés, már nem fájt tovább a lábunk, futásnak eredtünk, a kis cekkert lóbálva. Jobb, ha nem vagyunk a közelben, mert még folytatódna a büntetés. A Kati kötényén a szakadás ott éktelenkedett, jobb, ha Apu nem látja meg. Hátha vissza kell adni a sok finomságot. Anyu elmesélte a tegnapi rosszaságot, a ma reggeli kukacos tejbedarát, és délelőtti veszekedést. Apu meg csak hajtogatta: - Gyerekek, persze, hogy rosszalkodnak! Miért? Jobb lenne ha elülnének egy helyen, úgy kellene arrébb lökni őket, hogy mozduljatok, menjetek játszani!? 
- Még jó hogy nem hallják ezt! Te meg csak ne adjál lovat alájuk! Kell őket regulázni. Nem engedhetem őket szabadjára. Ha haza érünk, csak kérd meg a Katikádat, mutassa meg a szoknyáját, a kötényét! 
- Miért, milyen? 
- A szoknyáját tegnap este varrta meg, a köténye meg most szakadt el. 
- Ez olyan nagy baj? Majd lesz helyette másik! 
– Jaj, te ember, neked is hiába beszélek, látom. 
 Anyu nem is szólt többet hazáig. Látta, hogy csak magára hagyatkozhat. Apu mindig mindent könnyedén vesz. Lehet, hogy eltúlozta, de ő ezt látta otthon. Az édesapja mindig intette a jóra. Szegény édesanyjától nem sokat kapott az életre való felkészülésből. Ott volt neki a sok apró gyerek, még az egyik menni sem tudott, már a következő húzta a karját. Aztán később meg mikor már akkora volt, reá akaszkodtak a kisebbek. Szegény kis Bözsi még akkora sem volt, mint a Marikám most, már jött velem a mezőre, mert tudta, hogy tőlem csak a szép szót hallja, mert otthon édesanyámnak hamar eljárt a keze! Üssem őket én is, mikor már a szó nem elég? Nem! Azt nem tehetem! Drága jó édesapám mindig azt mondta: - A verés nem segít! Azzal csak rontunk a helyzeten, a szép szó, a türelem, egyedül az az élet tanítója. De mennyi szép szó, türelem kell? Margit, Margit csak próbálkozz! 
Mikor haza értünk, én hoztam be száralékot, Apu a tüzet rendezte, Anyu és Kati a kertbe mentek az ebédnekvalóért. Csipkedett krumplilevest és zöldbab főzeléket főzött. Kati elővette a varrós dobozkát, és minden parancs nélkül, elkezdte varrni a kötényét. Apu lepihent a ház előtt lévő diófa alá. Mikor kész volt az ebéd úgy kellett felébreszteni. Utána újra lefeküdt, de most már ott bent a szobában a mi helyünkön, mert ott jó hűvös volt. Anyu csendben elmosogatott, és minket is figyelmeztetett. - Lányok! Csendben legyetek, Édesapátok hadd tudjon aludni! Tudtuk, mikor a figyelmeztetés úgy szól, hogy "Lányok "és nem úgyhogy "Kislányaim " akkor jobb, ha elülünk a fenekünkön, nem élezzük a helyzetet. Én kimentem hátra, a nagy diófa alá. Már régen csináltam a téglaport. Kati Anyuval vízért ment, és ott maradt játszani a szomszédban a Pistáékkal. De ott is csendben kellett lenni, mert a Pista édesapja is egész éjjel dolgozott a tűzoltóságon. Anyu kiment a kertbe a paradicsomot kötözte, gazolta a veteményest. Téglaporhoz nem volt már semmi alapanyagom, kérdeztem Anyut: - Elmehetek le a kocsiútra keresni dirib-darab téglakat? - Egyedül nem mehetsz el. Várd meg a Katit, ha haza jön, elmehettek! Kati megunta a katonásdi játékot a szomszédban, jött nagy hévvel, már elfelejtkezett az intelemről, hogy csendben kell lenni, mert Apu alszik. Anyunak kellett csitítgatni: 
- Pszt, csendben! Édesapátoknak pihenni kell. Marika szeretne dirib- darab téglát gyűjteni, lemehettek a kocsiútra. Vigyetek kosarat, és hazafelé szedjetek csalánt a malacoknak! A kosárban ott van a rossz kesztyű, és a sarló. A sarlóval vigyázni! ...

Jaj, mit tegyek?

Katival szaladtunk le az aljba. A kosarat otthagytuk a Buda horhó bejárata előtt. Eldugni nem kellett, ott hagyhattuk bátran, tudtuk nem viszi el senki. Itt lent aztán kiabálhattunk, nem zavartuk vele Apu az álmát. Hoztam az új cekkeremet, abba szedegettem a kocsiúton talált apró tégladarabokat. Kati bement a rétbe megnézni, hogy a fűzfák közelében ott vannak-e még a vadkacsák. Tele szedtem a cekkert. Lent a réten nagyon meleg volt, inkább elindultam befelé a horhóba. Amilyen csendben csak tudtam, még örültem is, hogy Katinak más dolga akadt, legalább nem lármázza fel az egész erdőt. A nap még elég magasan járt, a horhó elején még itt ott besandikált félszemmel a napsugár, aztán ahogy beljebb mentem, egyre sötétebb lett. Itt beljebb már a legyek sem zöngicséltek. Sokat játszottunk erre, amikor Anyu vezénylésért ment, és nem volt kedvünk vele tartani, de egyedül még nem jártam itt. Volt egy korhadt hársfa, annak az odvában szoktunk játszani. Most is oda tartottam. A partoldalon kiálló gyökerekbe kapaszkodva lehetett feljutni. Megálltam néha, hallgatózni. Fent egészen magasan két sas körözött, csak néha lehetett látni a fák sűrű lombkoronája között. Víííííjjj, vííííjjj hallaták a hangjukat. A veszély elől az erdő lakói szerencsére megtalálták a búvóhelyüket. Felértem a korhadt hársfa alá. Leheveredtem az odvába. Füleltem, vártam vajon milyen kaland vár rám. 
Ahogy itt pihengetek, egyszer csak egy folyamatos zizegő hangra leszek figyelmes. Nem tartott sokáig, így nem tudtam betájolni, és azonosítani sem, mi is lehet ez. Most ütemes zaj hallatszott, aztán újra a folyamatos zizegés. Figyeltem, de látni semmit sem lehetett. A hang néha megszűnt, majd kis idő múlva újra folytatódott. Aztán kezdett egyre közelebb érni, és most már a zizegés és az ütemes zaj egyszerre volt hallható, de még mindig nem láttam semmit. Félni nem féltem, de most nem bántam volna, ha a Kati is itt lenne velem. Zzzzzzzzzzz.....tam ....tam ......tam....zzzzzzzzzzz, kikecmeregtem az odúból. Csendben kerestem egy botot, és mentem a zaj irányába. Minden egyes lépésnél megálltam. A hangot egyre közelebbről hallottam. A messzeségben csörtetés hallatszott. Reménykedtem, hogy a Kati jön, ráunt a vadkacsák keresésére, de nem Kati volt. Teljesen más irányból jött a hang és egyre hangosabb volt. Már láttam is, egy őzike jött a két gidájával. Nem messze tőlem szaladtak tova. Aztán az őzike megállt, figyelt, bele szagolt a levegőbe, és kicsinyeit maga előtt sürgetve eltűnt az ösvényen. 
Lehet, hogy észre sem vettek engem. Most a zaj is megszűnt. Bánkódtam, vajon mi lehetett az. Nem indultam még vissza, reménykedtem meg fogom tudni milyen titokzatos zajnak voltam a tanúja. Visszamentem vártam. Nem kellett sokáig várni. Mikor minden újra csendes lett, újra elkezdődött az ütemes zaj tam...tam....tam... Ez a tam... olyasmi zaj volt mikor a száraz levél közé beesik valami. A zizzenés meg olyan, mintha valami folyamatos mozogna a levelek között. 
Vártam, minden idegszálammal figyeltem és végre ott voltak egészen közel hozzám. Elöl egy béka ugrált, közvetlen mögötte egy kígyó siklott. Most már minden világos volt, miért is volt ilyen két különböző hang. A béka ugrálása, és a kígyó, ahogy tekeredett utána. Nagyon kevés előnye volt már a békának. Lehet, hogy a következő földre érkezésekor már a kígyó szájában végzi. Mit csináljak? Ilyen közel még soha nem voltam egy kígyóhoz. Irtóztam is tőle, már ha beszéltek róla, akkor is futkosott a hátamon a hideg. A békát nagyon sajnáltam, de azt is tudtam, hogy a kigyónak is enni kell valamit. 
- Jaj mit tegyek? De kár, hogy nincs itt a Kati. Az egyből elintézné, nem teketóriázna vele. Még egy ugrás, jaj mindjárt bekapja! Aztán mégsem, most is sikerült elugrani a békának. Aztán erőt vettem magamon, nem hagyhatom a kígyónak, hogy felfalja a békát. Odamentem, és jó hosszú bottal kezdtem elriasztani a kígyót. Felemelte a fejét, és felém kezdett kúszni. Nagyon megijedtem, megmozdulni sem tudtam. Úgy jártam, mint tegnap, mikor a Kati beesett a bozótosba. Próbáltam kiáltani, de hang sem jött ki a torkomon. Csak legalább most jönne a Kati. A bottal megpróbáltam feléje ütni. Jaj, mi lesz most, ha nem is sikló, hanem valami mérges kígyó, talán pont egy vipera? Nem tudtam egy lépést sem tenni. A gombóc megint ott volt a torkomban. Semmi hangot nem tudtam kiadni. A kígyó emelgette a fejét, a nyelvével felém sziszegett. A béka kihasználva a helyzetet már messzire elugrált, én meg csak ott álltam, még jó hogy annyi lélekjelenlétem volt, hogy a bottal a kígyó felé hadonásszak. Nem tudom mennyi idő telhetett így el. Egyszer csak lépéseket hallottam, majd végre hangot is: 
- Marika hol vagy, gyere már megszedtem a csalánt is, mehetünk haza! Gyere, ne bújkálj! Tudom, hogy ott vagy az odúban! Megszólalni még mindig nem tudtam, de a lábam sem akart mozdulni. Ha eldobom a botot, talán a Kati észre vesz, de ha nem vesz észre, elmegy itt leszek bot nélkül, és akkor végem. Jaj mit tegyek? Már indult volna vissza a Kati, mikor mégis csak eldobtam arra feléje a botot. Észrevette. - Gyere, ne dobálózz, nem akarok most oda felmászni, najó, ha nem jössz, én megyek haza! Jaj, csak el ne menjen, imádkoztam magamban. És elment, most már botom sincs, akár fel is falhat az a bestia. Könnybe lábadt a szemem. Az egész testemen forróság járta át, végem van. A kígyó ugyan nem közeledett, de nem is távozott. A feje kimagaslott a levelek között, és a nyelvét hosszan kidugdosta. Nem tudtam mennyi idő telt így el. Végre Anyunak a hangját hallom: 
- Biztos, hogy itt volt? Miért nem mentél fel megnézni? Marika! Gyere kislányom! 
- Itt szoktunk játszani, és az előbb le is dobott egy botot. Végre megláttam Anyu kendőjét, de még mindig nem jött ki hang a torkomon. Anyu jött egyre feljebb, már ő is meglátott engem: 
- Marika, mi történt, miért nem szólsz, miért nem jössz? Anyu odaért mellém, én a kezemmel mutattam a kígyó irányába. Anyu rémülten kapott fel: 
- Csak nem mart meg? A fejemet ráztam csak, mert még most sem tudtam megszólalni. Közben felért a Kati is. Anyu mutatta neki a kígyót. Kati a keze ügyében talált husánggal oda csapott neki, a kígyó fél pillanat alatt eltűnt. - Ettől a kis kígyótól kell annyira megijedni? Most tért vissza csak a bátorságom, odabújtam Anyuhoz, és elkezdtem keservesen sírni ...

Ne félj kis bokszosom!

 Ott ültünk Anyuval sokáig. Én meg csak szipogtam, és még jó ideig nem tudtam megszólalni. Kati már sürgetett bennünket. Mikor látta Anyu, hogy most már megnyugodtam, lecsúsztunk a partoldalon. Először ő ereszkedett le fenéken csúszva, utána én. Most bátran nekiengedtem magam, tudtam ott lenn a végén lesz aki elkap. A végén már nevettünk: 
- Anyu, hadd menjek fel még egyszer, olyan jó ilyen gyorsan leérkezni. 
- Jól van, felmehetsz, de csak egyszer. 
Katinak sem kellett több, szaladt vissza, ő is szeretett volna lendületből leérkezni. A gyökerekbe kapaszkodva vissza másztunk, először én csúsztam. Anyu kitárta karját, és elkapott. Utána Kati érkezett. Anyu most is kitárta a karját, Kati olyan nagy lendülettel jött, eldöntötte Anyut. Beleborultak a puha száraz falevélbe. Hatalmas nevetés lett a vége. Anyu bele gömbölgette Katit a levélbe, én sem akartam kimaradni a játékból. Az úton görgetett bennünket a sok száraz falevélben. A horhó végén már kevesebb volt a levél, nem volt már olyan élvezet benne hemperegni. Olyanok voltunk, mint egy tüskés disznó. Megráztuk magunkat, a levelek szerte széthullottak, mint az őszi szélben az elsárgult levél. Anyu megnyugodott, sikerült elterelni gondolataimat az előbb átélt ijedelemből, de azért nem hagyhatta intő szó nélkül: 
- Marika! Te miért voltál egyedül? Hogy engedtelek el? A Katival ketten elmehettek, és te erre ott vagy egyedül a kígyóval. Nem volt semmi mentségem, nem is kerestem a szavakat, csak leszegtem a fejem, és bólogattam. 
- Ennyi nem elég, hogy csak bólogatsz. Szeretném hallani! 
Mit kellett volna csinálni? Most megint oda jött a gombóc a torkomba. Tudtam, Anyunak igaza van, tudtam mit kellene mondanom, de nem jött ki a hang a torkomon. Az a nyavalyás gombóc, de a sírás, az bizony kijött. Megint sírni kezdtem, s a gombóc egyre csak ott szorongatott. Anyu odaadta Katinak a csalános kosarat. Felvett a hátára: 
- Na, pattanj fel! Megállt a part mellett, onnét könnyen rácsusszantam a hátára. 
- Na, most már jobb? Szorosan öleld át a nyakamat. A gombóc kezdett szép lassan eltűnni. Lenyeltem-e vagy mi történt vele, nem tudom. Talán jobb lett volna, ha kiköpöm, mert így visszajöhet. Most már a hang is ki jött belőlem: 
- Anyu! Miért van az a gombóc mindig ott a torkomban? És ha a maga közelében vagyok, hallom a hangját, érzem a kezét, akkor meg eltűnik valahová! 
- Azt a gombócot én úgy megijesztem, nem mer többet a közeledbe férkőzni. Nem kell félned akkor sem, ha nem vagyok a közeledben! 
- De ha nem jött volna, akkor az a bestia meg is evett volna. 
Kati nagyot nevetett: 
- Az a bestia egy kis ártatlan sikló volt. Jobban félt, mint te! 
- De akkor miért öltögette rám a nyelvét, és miért sziszegett? 
- Így próbált távol tartani magától! 
- Biztos, nem bántott volna? 
- Légy nyugodt, nem bántott volna. Kezdtem megnyugodni, és most már Anyu intő szavaira is megtaláltam a választ. 
- Anyu! Igaza van, nem kellett volna egyedül csatangolni az erdőben, de a Kati olyan nagy zajjal jön mindig, elriasztja azokat az állatokat, amiket én olyan szívesen megnéznék. Legközelebb az biztos nem megyek egyedül. Inkább ne lássak semmit, de még egyszer nem akarok egy ilyen bestia fogságába esni. Kati, és Anyu elnevette magát. 
- Anyu! Most már letehet, biztos nehéz voltam a hátán, és elfáradt velem. Majd ha gombóc jön a torkába, és vigasztalni kell, én is viszem majd magát. Anyu letett a földre, megsimogatott, megpuszilta a fejem búbját: 
- Jól van kislányom. De még jó sok zöldbabfőzeléket meg kell enned, hogy elbírjál! Siessünk lányok, Édesapátok már nem tudja merre jártunk ilyen sokáig. Hazaértünk, Apu már tüzet rakott. A déli maradék megmelegedett a platnin. Anyu vacsora közben elmesélte a kalandomat. Apu odahúzott magához szorosan: 
- Ne félj kis bokszosom, azok a kígyók nem is szeretik azt, aki ilyen bokszos. Most az egyszer végre örültem, hogy ilyen bokszos vagyok ...

Sutya pince

Újra volt idő, a diófán ettünk. Anyu oda hozta ki a kistányérunkat. Éhesek voltunk, mint a farkas. Mostanában gyorsan elkészülő ebéd, vacsora volt mindig, de most több idő maradt a főzésre. 
- Katikám, kislányom tudsz fogni egy kakast a kendermagos csirkéiből? Vacsorát csinálok belőle tejfölösen, egy kis nokedlival. Mit szóltok hozzá? 
Kati már ugrott is le a diófáról. Futás ki a szilvásba, onnét hallatszott a káricálás. Ugrottam én is, hátha szükséges a segítségem, mert a tejfölös csirkét már nagyon fájésztam. Kati az első csirkét, amit ért, megfogott, szaladt vele Anyuhoz. 
- Kislányom ez jérce, nem vághatom ezt le. Tudod, meg kell tartani, nemsokára tojik. Kakast fogjál! 
Most már nehéz volt megközelíteni őket. Az előbbi nagy csetepaté bizalmatlanná tette őket. Kimenekültek a szilvás mögött kezdődő erdőbe, elbújtak az ágak közé. Kati mérgelődött. 
- Miért is nem tudtam elsőre kakast fogni, ha így elbújnak, biztos nem vacsorázunk tejfölöscsirkét. Elbújtunk mi is a Sutya pince elejébe. Ott volt a nagy hársfák alatt. 
Anyu mesélte, hogy a háború alatt itt bujdokoltak, akik el akarták kerülni a frontot. A pince eleje már leszakadozott. Téli hóolvadás után, a gyenge, felázott sárgaföldet könnyen magával ragadta a patakokká összegyülemlett sárga folyam. Kicsit a kezünkkel elfötörtük az el