Szöllőhegyen
Dédapám romos házánál
Még nem omlottak le a százados falak,
Még néhol látszik a régi szín, a vakolat
Még áll a tornác ódon sárga fa váza,
Az oszlop, ami tartja, oly repedezett,
Mind dédapám kérges tenyere.
Alatta még látszik a cifra cementlap
Darabokra töredezett néhai bája.
Ezen csúszkált jó apám, s fényesítette
Kövét kicsiny cipője, és bársony nadrágja.
A porlepte ablaküveg mögött még látni
A rézkilincset, mit dédanyám gondos keze
Varázsolt az aranynál is csillogóbb sárgára.
A nagyszoba kályhája nem ont már meleget,
Nem ülik körül felnőttek és kisgyermekek,
A sparhelten már nem lobog a teavíz,
Hogy testet és lelket felmelegítsen
Párnából és dunnából elszállt minden.
A tollpehely, az álmok, a csókok, a sóhajok.
Üres az ősi ház, nem lakja már senki,
A beomlott kút könnyekkel teli,
Sós vize már csak csalánt éltet,
Aki lekaszálná, meghalt már régen.
De feledve nem vagytok, a gyertyátok még ég!
És most boldogan nézem, hogy hol éltetek.
Sírotokon a kereszt elporladt már rég,
A sírhantot elfújta a hűvös őszi szél,
A falamon nem függ rólatok megkopott kép,
Nem láthattam soha arcotok szép színét!
Nem hallhatta fülem a hangotok zenéjét,
Dédapám nótáját, dédanyám meséjét!
Nem ízlelhettem kedvelt ételetek zamatát,
Orrom nem ismerte pincétek hűs illatát,
De hallottam dédanyám jóságáról sokszor,
S hallottam dédapám sok-sok igazságát!
Nem láthattam soha szép földi testetek!
Nem ölelhettetek féltőn, kedvesen,
De örökölhettem tőletek a nevemet,
És a testemben lüktet a véretek!
Magyarosi Zoltán Mihály
Dombóvár, 2020.01.07.
Fotó: Marosi Zoltán