Szöllőhegyen

Dédapám romos házánál

Még nem omlottak le a százados falak,

Még néhol látszik a régi szín, a vakolat

Még áll a tornác ódon sárga fa váza,

Az oszlop, ami tartja, oly repedezett,

Mind dédapám kérges tenyere.

Alatta még látszik a cifra cementlap

Darabokra töredezett néhai bája.

Ezen csúszkált jó apám, s fényesítette

Kövét kicsiny cipője, és bársony nadrágja.

A porlepte ablaküveg mögött még látni

A rézkilincset, mit dédanyám gondos keze

Varázsolt az aranynál is csillogóbb sárgára.

A nagyszoba kályhája nem ont már meleget,

Nem ülik körül felnőttek és kisgyermekek,

A sparhelten már nem lobog a teavíz,

Hogy testet és lelket felmelegítsen

Párnából és dunnából elszállt minden.

A tollpehely, az álmok, a csókok, a sóhajok.

Üres az ősi ház, nem lakja már senki,

A beomlott kút könnyekkel teli,

Sós vize már csak csalánt éltet,

Aki lekaszálná, meghalt már régen.

De feledve nem vagytok, a gyertyátok még ég!

És most boldogan nézem, hogy hol éltetek.

Sírotokon a kereszt elporladt már rég,

A sírhantot elfújta a hűvös őszi szél,

A falamon nem függ rólatok megkopott kép,

Nem láthattam soha arcotok szép színét!

Nem hallhatta fülem a hangotok zenéjét,

Dédapám nótáját, dédanyám meséjét!

Nem ízlelhettem kedvelt ételetek zamatát,

Orrom nem ismerte pincétek hűs illatát,

De hallottam dédanyám jóságáról sokszor,

S hallottam dédapám sok-sok igazságát!

Nem láthattam soha szép földi testetek!

Nem ölelhettetek féltőn, kedvesen,

De örökölhettem tőletek a nevemet,

És a testemben lüktet a véretek!

Magyarosi Zoltán Mihály

Dombóvár, 2020.01.07.

Fotó: Marosi Zoltán