Iskolába járok /Kapinya Marika történetei/

I.1   Első nap     

Nyugtalanul aludtam, éjjel többször felébredtem. Álmomban már írni, olvasni tanultam. De mikor meg kellett volna szólalni oda jött a gombóc a torkomban. Anyu reggel mondta:
- Marikám te kivel hadakoztál az éjjel? Hangosan beszéltél, nem akartad, hogy elmenjek mellőled. 
Most is alig tudtam megszólalni. 
- Anyu, eljön velem az iskolába?
- Igen Marikám, ma elkísérlek benneteket, de aztán holnap már magatoknak kell menni. 
Nagyot sóhajtottam. 
- Ne félj Marikám, ott lesz a Kati a közeledben!
A nap utolsó sugara elbújt a csomai erdő mögött. Lassan indulni kellett vezénylésért. 
- Te Józsim, menned kell a vezénylésért!
- Jól van Anyukám, még ezt a játszmát lejátsszuk, és megyek. 
A pogácsás tál kiürült, nem kell már félni, hogy ránk keményedik. A boroskorsóban sem volt már bor. 
Vége lett a játszmának, Gyusziék fölcihelődtek.
- Szomszéd néni köszönjük a vendéglátást, ez a töpörtyűs pogácsa nagyon jó volt. Ilyet csinálhat máskor is. - mondta nevetve Gyuszi. 
Kati bánkódott, hogy a mai kártyázásnak vége lett. Biztogatta a fiúkat, hogy jöjjenek máskor is. Anyu kikísérte őket. Apu öltözködni kezdett, hogy indul a vezénylésért. Anyu marasztalta:
- Elmegyek én, Józsim, csak azért mondtam, hogy a gyerekek vegyék észre már magukat, és induljanak haza. A lányoknak még tanulni is kell, aztán fürödni. Ha nem esik éjjel a hó, holnap iskolába mennek. 
- Maradj csak te a lányokkal, majd én elmegyek, hiszen egész délután csak heverésztem! 
Én jobb szerettem volna, ha Anyu megy, mert akkor talán Apu olvashatott volna nekem abból az indiános könyvből. Apu nem tágított, indult is. Nekünk elő kellett venni a számtan, és az írás füzetet. Anyu diktált mindegyőnknek feladatot. Nekiálltunk megoldani. Pár napig elő sem vettük, most sokáig kellett gondolkodni a megoldáson. Anyu közben elvégezte a kinti munkát. Megetette a disznókat, összeszedte a tojást, bezárta a baromfiakat. A végén egy öl fával jött be. 
Addigra már mindketten készen voltunk a megoldással. Leellenőrizte a munkánkat. 
Az enyém hibátlan volt, a Katié nem volt jó. A kétjegyű számmal való szorzás volt a feladat. 
A szorzást jó számolta, csak nem jó helyre írta egymás alá. Anyu kiradíroztatta vele és elmondta hol hibázott. Nekem írásból kellett gyakorolnom. Most már nem nyomtam rá a ceruzát, szép lazán fogtam, és igazán szépen tudtam kanyarítani a betűket. Leírtam egy oldalt. Nem is kellett többet írnom. 
Kati számtanfeladata is elkészült. A sparhelten elkezdett sutyorogni a melegítővizes fazékban a víz. Anyu behozta a teknőt. Elkészítette a fürdővizünket. Nem sokáig lubickoltunk, mert hiába volt fűtve egész nap, ebben a nagy hidegben nehéz volt a meleget megtartani. A hajunkat is megmosta Anyu. Hiába ellenkeztünk, hogy azt nem kell. A sparhelt közelébe ülve szárítottuk meg. A frissen vasalt pizsamánk jó illatú, ropogós volt. Mire Apu hazaért a vezényléssel, már az ágy végében ültünk és vártuk a vacsorát. Hurkát sütött Anyu. Most még nagy keletje volt, mert újdonság, de két hét után már a hátunk középre sem kívántuk. Pedig amíg van, addig, ha nem is minden nap, de minden másnap az asztalra került, mert eldobni való nincs. Bizony sokat kellett dolgozni azért, hogy az asztalra kerüljön. Kismalac korukban a leforrázott kukoricadarába belemuszikolni a főtt apró krumplit, azt a rengeteg csikeparét, csalánt hazahordani nekik, mert mindig ettek volna. Amikor megláttak bennünket, mindig réttak, olyankor valamit kellett dobni eléjük. Aztán kiganyézni alóluk. Friss szalmából jó kis fekhelyet csinálni nekik. Sajnáltuk is szegényt, mikor meghallottuk a visítását a minap. Anyu még meg is siratta. Úgy van a pipikkel is. Halogatja a levágásukat, de muszáj neki megcsinálni, mert senki nem csinálja meg helyette. A pogácsából, már csak az a széle volt, de mi azt is szerettük. A teás kannában mindig sutyorgott a víz. Ilyenkor télen, jobban szerettük azt inni, mint a vizet. Ma este Apunak is teát kellett készíteni, mert a bor elfogyott. Valahogy nem is ízlett neki, hiába kérlelte Anyut, hogy csak egy fél pohárkával adjon neki. 
- Józsim, tudod jól, hogy nincs. Megittátok kártyázás közben. Akkor gondolkodtál volna!
Most ebben az időszakban a hegyre sem jön senki, hogy lehessen hazahozni. Apu morgolódott, de nem volt mit tenni, be kellett neki érni a teával. 
- Hát ettül nekem béka nő a hasamban!
- Ne félj te attól, én is mindig vizet iszom, mégsem nőtt béka a hasamba. 
A vezénylése holnap délelőttre szólt. Vacsora után levette az ablakból az indiános könyvet. Én oda férkőztem egészen közel hozzá. Kati ott maradt lábtu. Anyu a sparhelt közelébe ült a díszpárnával a kezében. Apu most ott folytatta ahol a múltkor abba hagyta. 
Én becsuktam a szemem, és odaképzeltem magam a vadonba. Arra ébredtem, hogy Anyu cirógatja az arcomat. 
- Marika, ébresztő, nem esett több hó, iskolába kell menni. 
Legszívesebben befelé fordultam volna, hogy folytassam az álmom, mert ott éltem a vadonban, egy olyan sátorban, mint Sólyomszem, és a vadon élő állatok őrizték a sátrat. Még a farkas is ott volt köztük.

Nahát, a Kati közelsége engem nem tudott megnyugtatni. Most is hangosan dudorászott, próbált engem jobb kedvre deríteni, de hasztalan, mert a szorongás nem tágított a torkomból. Reggelente nem szoktunk tetőtől talpig mosakodni, de a mai nap különleges volt. 
A sparhelten gőzölgött már a melegítő vizes fazék, Anyu bele öntötte a mosó teknőbe, majd bele állított bennünket, és jól megmosdatott. A hajunkat is megmosta. A végén ecetes vízzel öblítette le. A lefolyó langyos ecetes vizet lefetyeltünk a nyelvünkkel. Nagyon szerettük. Mikor elkészültünk leültetett bennünket az ágyra. A törölközővel addig dörzsölte a fejünket, míg meg nem száradt a hajunk. Aztán a rövid ujjú fehér ruhánkat adta ránk. A sparhelten hátul melegedett a vasaló, hogy a frissen kikeményített szalagunkat kivasalja. Vigyázni kellett vele, mert a nejlonszalag hamar meg tud égni, nedves törölköző között simította. Megfésülte a fényesen csillogó hajunkat, két copfba fonta, és a végére kötötte a szalagot. Fejünk tetejére még tekert egy kis hurkát, azt egy pici csattal rögzítette. Zokninkat a szatyorba rakta, nem szerette volna, ha összepiszkolódik a harmatos úton. 
- Na, kislányaim, készen vagytok, itt üljetek addig, hamar elkészülök én is. A mosdóvizünkben gyorsan megmosakodott, magára kapta az ünneplő ruháját. Most kendőjét sem kötötte fel. 
Nagyon szeretem így mikor kendő nélkül volt. Hosszú sötét haját két copfba fonta, és addig tekergette ott hátul a fején még egy kis kontyba nem tekeredett. Soha nem nézte tükörbe, de még is olyan szép volt mintha egy fodrász csinálta volna. Mikor már teljesen összetekeredett akkor a hajtűket ide-oda szurkálta, és már kész is volt. Kati már féregett, menni akart, mert meghallotta a pajtások hangját ahány nagy csetepatét csapva jöttek fel a dombnak. Egy egész gyerek sereget volt. Jött a Gábor, a Laci, a Jancsi, a Joke, az Annuska a Magduska, jöttek a szomszéd gyerekek is. A Pityu, és a Jóska. A Jóska is most ment elsőbe. Kati már sürgette Anyut:
- Anyu, menjünk, már mert elkésünk. 
- Jaj, Katikám, de jó hogy ennyire megkedvelted már az iskolát, attól félsz, hogy nem érünk oda! Na, szaladj, menj a gyerekekkel, de a ruhádra vigyázz!
Nem ám fára mászol, vagy fűben hancúrozol a gyerekekkel! Marikám te is mehetsz, magamhoz veszem a cserepes hortenziát, amit a tanító néninek vettem, aztán én is megyek utánatok. 
- Én nem akarok a gyerekekkel menni, én magával szeretnék menni. A fiúk már kórusban kiabálták:
- Kati! Kaproncás Kati!
Kati mit sem törődve Anyunak intő szavával, keresztül kasul a réten, szaladt a gyerekek után. Még jó, hogy a zoknit Anyu a szatyorban vitte. Én nem tágítottam Anyu mellől. A dombtetőn Irénke néni, a szomszéd gyerekek anyukája várt ránk. A többi gyereket már nem kísérte el senki. Anyu és Irénke néni egész úton beszélt. 
A gyerekek már olyan messze jártak csak néha hallatszott egy egy nevetés, az is legtöbbször a Kati nevetése volt. Felértünk a tetőre, vágyakozással néztem a kilátó felé, mostanában már nem sok időnk lesz, hogy Anyuval ott együk meg az ebédet. Aranyló sárga szőlőfürtök várták a szüretet. Éhes döngicsélő darazsak lakmároztak, szálltak egyik tőkéről a másikra. Néha seregélyek hada reppent fel a közeledtünkre. Úgy húztam halasztottam volna még az időt, vagy ha menni is kell, de legalább Anyu is ott lehetne velem. Anyu néha megszorította a kezem, aztán csak biztogatott. 
- Ne félj Marikám, majd megszokod, aztán a jövő héten már azért nyaharogsz, hogy vasárnap is mehess iskolába. 
Én próbáltam másra gondolni, de a végén a gondolataim mégis ott kötöttek ki az iskolába. A szokásos úton mentünk, a Gili-horhó fáinak hűs árnyakéban. Leértünk a faluba, innen már lehetett látni az iskolát. Ha nem volt sár, át lehetett menni a kukoricás közt. A mezsgyén kész gyalog utat tapostak már a gyerekek. Mi sem kerültünk a bolt felé. Minden irányból érkeztek a gyerekek. A nagyokat már nem kísérte senki. Egy-egy csokor virággal a kezükbe jöttek. A kicsik olyan félénken, mint én, az anyukájuk kezét szorosan fogva. A nagyobb gyerekek meg nevetgélve, egymást ölelgetve az újra viszont látás örömére. 
Anyu segített felhúzni a zoknit, most már erre nem piszkolódik be. Megkereste a Katit, neki is felhúzta, aztán már szaladt is a padtársa elé, akivel egész szünidőben nem találkozott. Anyu még utána kiabált.
- Kislányom itt a virág, amit a tanító néninek adsz. 
- Adja oda a Marika, én már tavaly sem akartam adni, nem emlékszik?
Megint rám maradt volna a virág, de aztán mégis Anyunak kellett oda adni, mert mire oda került volna a sor, elszállt a bátorságom. Körbe néztem a gyerekek között, de csak azokat ismertem, akik felénk laktak. Kati már szinte mindenkit ismert. Nagy beszédben voltak. Kint várakoztunk az udvaron, mert a tanító néni még nem jött meg, kicsit reménykedtem, hogy talán meg sem jön, és még sem kell járni iskolába. Aztán motorberregésre figyeltünk fel. Megérkezett a tanító néni, én ismertem, mert évzárókor, évnyitókor mindig elkísértem a Katit, de akkor biciklivel szokott jönni. Most egy kis sötétpiros aranyos kis pöfögős robogóval jött. A fején egy barnás színű bőr sapka. És ilyen melegben is kesztyű volt a kezén. A gyerekek annyira körbe állták alig tudott leszállni, mikor már leszállt, alig tudta tolni, mert ott lépkedtek a közelében. Mi már láttunk a Katival ilyen motort, sőt már ültünk is rajta, mert a keresztapánknak is van motorja, de az nagyobb volt és annak olyan az ülése, ketten is lehet vele menni. 
Én nem csak azért maradtam távol, mert nem érdekelt a motor, engem a tanító néni sem érdekelt. Na, végre le tudta támasztani a kis pöfögős gépezetet. Levetette a bőrsapkáját, megigazította a sapka alatt lelapult frizuráját, a kesztyűt berakta a táskájába, és a közelébe sereglet gyerekek között felment a lépcsőn. Próbált bennünket csendre inteni.  Párszor hangosan ránk szólt, aztán megkért bennünket álljunk sorba. 
Legszívesebben utolsónak maradtam volna, de pont nekünk a kicsiknek kellett előre menni. 
Egy sötét hajú kis lány lett a párom. Ő is olyan félénken volt, mint én. Megfogta a kezem aztán megkérdezte. 
- Szeretnél mellettem ülni?
Én kicsit meglepődtem, és elengedtem Anyunak a kezét, megfogtam a kislány kezét és mondtam neki:
- Igen, szeretnék! Engem Marikának hívnak, neked mi a neved?
- Piroska…

I.2 Jelen  

Tanító néni igazgatta a sorokat. Minket oda állított előre, mögöttünk még két pár kislány, és csak azután következtek a fiúk. Kati, és Anyu is messze állt tőlem. Rossz érzés fogott el. Mi lesz velem? Hamarosan magam maradok a nagyvilágban. Jó, itt áll mellettem a Piroska, de hogyan tudna ő engem megnyugtatni, mikor ő is ugyanúgy fél, mint én. A nap most bújt elő az iskola teteje mögül. Erősen hunyorogni kellett, mert belesütött a szemembe. Kapóra jött, mert így legalább kicsit el tudtam palástolni, hogy kitöröljem a könnycseppet a szemem sarkából. 
Hiába nem akartam, hogy sírjak, de nem tudtam ellene tenni. Anyu messziről figyelt, látta a küzdelmem. Oda jött hozzám, kezembe adta a cserepes hortenziát, aztán a fülembe súgta. 
- Ha odatartod az arcod elé, nem látja meg senki a könnyeidet. Aztán ha jönnie kell, hagyd, had jöjjön, úgyis hervad már ez a hortenzia, legalább megöntözöd. 
Ránéztem Anyura, és az, hogy megöntözzem a hortenziát nagyon murisnak tűnt. Kitörölgettem a szememből a maradék könnyet, és jóleső megkönnyebbülés járta át az egész testem. 
Itt van ez a cserép virág, ha bajban leszek, csak belefúrom a fejem a nagy rózsaszín virágok közé, senki sem fogja látni, és még hasznos is lesz, mert közben megöntözöm a szomjas szirmokat. Aztán eszembe jutottak a harmat cseppek, amiket le szoktam nyalogatni a levelek végéről, az finom édes volt, de a könnycsepp, ami néha bele gördült a számsarkába az meg olyan sós volt, mint a vasárnapi húsleves. Ha attól meg elhervad a virág, tanító néni mit szól. Legjobb lesz, ha nem sírok. Azt sem hallottam mikor már szólt a tanító néni, induljunk fel a lépcsőn. A hátam mögött álló kislányok lökdöstek.
- Menj már! Süket vagy? Nem hallottad a tanító nénit?
Piroska húzta a karomat, mert két kézzel szorongattam a virágot, nem láttam tőle a lépcsőt, így a virággal együtt orra estem. Tanító néni ott volt a közelben, segített felállni, aztán megkérdezte:
- Nekem hoztad ezt a szép virágot?
Most voltam csak igazán megijedve, még át sem léptem az iskola küszöbén már is bajba keveredtem. Nem szerettem volna rögtön odaadni, mert akkor hova bújjak a könnyeimmel. Nagy nehezen annyit tudtam mondani:
- Igen, a tanító néninek hoztam, de majd később szeretném oda adni. 
-Jól van Marikám, majd akkor bent oda adod, de most menjünk be a tanterembe. A nagyobb gyerekeket rendre kellett utasítani, mert kuncogtak a megtörtént eseményen. Kati hangját azért hallottam mikor mondta az egyik nagyobb fiúnak:
- Ne nevess, mert kapsz egy nyaklevest tőlem!
Megnyugtatott, amit hallottam, mégis csak számíthatok rá. Jól ismertem már az iskolát, emlékeztem, a folyosóra, a falon lévő vízcsapra. De mikor a tanteremben értünk mintha mindent elfejtettem volna. Akkor újnak tűnt minden. A falak vakítóan fehéren ragyogtak. A padló tükör sima fényes volt. A keleti oldalon három hatalmas ablakon áradt be a napfény. Aztán ott szemben, ahogy beléptünk, ott volt a sötét fekete tábla. Egyik része vonalas a másik kockás. Ez mindent elrontott. Szinte magába szívta az a rengeteg fényt. Oda kellett bújnom a hortenzia mögé, mert a félelem megint úrrá lett rajtam. Olyan szép volt, olyan nyugodt volt minden, mindaddig, amíg azt a ronda ijesztő táblát meg nem láttam. 
Aztán a tábla előtt egy kis dobogón ott volt a tanító néni asztala. De ez csak egy nagyon kicsit takart el abból ronda fekete táblából. 
Volt még egy másik ronda illesztő valami. A tábla közelében egy nagy fekete kályha. A kályhából egy vastag ugyancsak fekete cső kapaszkodott fölfelé, aztán belebújt a fehér falba.  Miért kell ennek ilyen ronda feketének lenni, milyen szép a miénk otthon, ragyogó fehér, és még szép piros rózsák zöld levelek is vannak az oldalára festve. Ha rózsákat nem is festettek volna rá, legalább ne lenne ilyen ijesztően fekete. A hortenzia mögül leskelődtem kifelé, de akárhogy is akartam, nem tudtam megbarátkozni ezekkel a szörnyekkel. A többi gyerek is beért közben, tanító néninek egyfolytában figyelmeztetni kellett őket. 
-Gyerek! Csendet kérek! Pszt! Pszt!
Jó sok időbe telt mire mindenki elhallgatott.
- Szervusztok, gyerekek, és szeretettel köszöntöm a jelen lévő szülőket is. Külön üdvözlöm azokat a kis nebulókat, akik ma kezdik meg az iskolát. Tudom nekik ez hatalmas nagydolog, mert itt sok olyan új dologgal találkoznak, amit eddig nem láttak. De nem kell félni, majd szép lassan hozzászoknak. Igaz gyerekek?
Ezzel oda fordult azokhoz, akik már egy két éve itt koptatták az iskola padját. A gyerekek egyből hangosan válaszoltak. 
-Igeeeeen! Igaz! Nem kell félni, de azért nem olyan jó!
Aztán nevetgéltek.
- Na, csendben legyetek! Most elrendezzük ki hol fog ülni! Gyertek csak Piroska, és Marika ti itt az első padban fogtok ülni.
Én pont ott voltam a katedra előtt és gyorsan leültem, így a Piroskának át kellett menni a túloldalra, ami ott volt a mellett a ronda fekete szörnyeteg mellett. Hatalmas kő esett le a szívemről, na, ezt szerencsére megúsztam, mert biztos nem tudtam volna sírás nélkül átélni, hogy ott legyen a helyem. Mögöttünk ültette le a tanító néni azt a két kislányt, akik az udvaron álltak, és noszogattak, hogy menjen már.  És volt még két másik lány utánuk. A következő padokat a fiúk foglalták el. Nagy zsivaj lett, a nagyobb gyerekek furakodtak, ki elöl, ki hátul szeretett volna ülni, ám a tanító néni a saját kedve szerint rendezte a sorokat. Később már megtudtam, a rakoncátlan gyerekek hátul szerettek volna lenni, hogy kevésbé legyenek szem előtt, de a tanító néni nagyon jól tudta, és pont előre ültette őket. Kati is az első padba került az ablak mellett, most nem a tavalyi padtársát ültette mellé a tanító néni. Most egy fekete göndör hajú lánnyal kellett neki ülni. Végre mindenkinek talált helyet a tanító néni. Hátul egy pad még üresen is maradt. Odaállt az asztal mellé.  Elővett egy nagy vastag könyvet, és hangosan elkezdte olvasni a neveket. 
Velünk, az elsősökkel kezdte. Én nagyon izgatott voltam. Figyeltem mikor kerül rám a sor, hogy tudjam mondani: jelen...

I.3 Ecc, pecc, kimehetsz

Tanító néni hangosan kezdte mondani a neveket:
- Dombóvári József: jelen, Gungl Julianna: jelen, Hegedűs János: jelen, Hodnik Mária: jelen, Kapinya Mária.
Kicsit vártam, mert engem soha senki nem hívott Máriának, mivel nem válaszolt senki, gondoltam én lehetek az a Mária. Halkan válaszoltam: jelen. Ránéztem a Katira, bólogatott, hogy jól van, tanító néni folytatta. 
- Kollár József, Kovács István, Kovács József, Kovács Piroska, Németh Erzsébet, Molnár Imre, Rehák Zsuzsanna, Slavati László, Vati Mária. 
Mindenki sorban válaszolta, jelen.
- Ti vagytok az én elsős kis diákjaim. Most kiosztom a könyveket, de sajnos nem jut mindenkinek új könyv. Jelentkezzen az, aki új könyvet szeretne!
Én egyből felraktam a kezem, mert tavaly is olyan jó illata volt a Kati új könyveinek. Tanító néni odaadta a kupacba rakott könyveimet. Az volt az első dolgom, hogy megszagoljam, ennek is olyan jó illata van-e. Nagyon jó volt a szép fényes borítóját az arcomhoz érinteni, kicsit lehűtötte az izgalomtól kipirult arcomat. Nézegettem hátrafelé, ahol Anyu várakozott, hogy figyel e rám. Persze hogy figyelt, a szája mosolygós volt, és bólogatott, hogy lát, figyel rám. Piroska is új könyvet kért, ő is boldogan nézegette, lapozgatta. Volt két elsős, aki megbukott, annak nem kellett másik könyv, hiszen ott volt a tavalyi. Az utolsó padba ülő fiúnak nem jutott az új könyvből, de ők nem bánkódtak miatta. Nagyon lefoglalt bennünket a könyvek lapozgatása. Olyannyira el voltunk foglalva, észre sem vettük, már az összes gyereknek kiosztotta a könyvet. Kati használt könyvet kért, neki már nem volt fontos az illata. Azok féláron voltak. 
Anyu beállt a sorba, ahol a jelenlévő anyukák kifizethették a könyveket. A nagyobb gyerekek már kint szaladgáltak az udvaron, de én jobb szerettem itt maradni a könyveim mellett, féltem, hátha valaki lelöki a padról. Mikor már mindenki kifizette a könyveket, tanító néni fogott egy csengőt és kint a lépcsőn elkezdett csengetni vele. A futkározó gyerekek abbahagyták a játékot, és a lépcső előtt felsorakoztak. Nagy zsivajjal keresték az új helyüket. Tanító néni felírta a táblára az órarendet, a gyerekek lemásolták egy papírra. Az enyémet Kati írta fel. Tanító néni azt mondta, hogy ma még nem tanulunk, csak barátkozunk az új dolgokkal. Mi gyerekek elsősök nagyon félénken mertük még a padot is elhagyni. Kint a folyosón kis csapatokban verődtünk, és elkezdtünk ismerkedni. Én az elsősök közül csak a szomszéd gyereket ismertem, még most már a padtársam nevét is tudtam. Közénk vegyültek a nagyobb gyerek is. Kati jött a barátnőivel és hívott engem is fogócskázni. Kiszámolóval döntötték el ki legyen a fogó. Kati számolta ki.

Ecc, pecc, kimehetsz
Holnap után bejöhetsz
Cérnára-cinegére
Ugorj cica az egérrel, fuss

Lehet, tudta kinél kell kezdeni, hogy ne mi ránk essen. Az új padtársa lett a fogó, egy még a Katinál is magasabb lány. Egyből utánam eredt, azt hitte majd könnyű préda leszek, hipp-hopp már meg is fog. De én nem hagytam magam. Már az egész udvaron átkergetett de még jó messze volt tőlem. A lépcső volt a ház, ahol nem ért megfogni. Szerencsére be tudtam szaladni kicsit kifújni magam, de a göndörhajú lány nem hagyott piheni. Megállt a lépcső előtt, és mondta a mondókát:

Egér egér ki a házból. 
Most jöttem a kávéházból. 
Aki háromra nem lesz kinn.
Az lesz a cica.

Elkezdett számolni: 
- Eeeegy, keettőő, há-rom.
Mire kimondta volna, én, sutty, kiszaladtam mellette. Nem is jött utánam, másik lányok után eredt. Mi, akit épp nem kergetett, ott incselkedtünk vele. 
- Ilyen cica mellett aludni is lehet. De minden pillanatban ugrásra készen voltunk, ha felénk talál futni, legyen időnk elszaladni. Végre elkapta a Magduskát, na, hát a Magduska mellett tényleg lehetett aludni. Kati már akarattal megfogatta magát, mert nagyon unalmas lett a játék. Belefáradtunk a fogócskázásba, bementünk a folyosóra inni. A falicsap mellett volt egy pohár, mohón ittunk egymás után. Bementem az osztályba, a cserepes hortenzia még ott volt a padomon. Gondoltam most már biztos nem kell, hogy a könnyeimmel öntözzem. A kezembe vettem és egyedül oda mentem a tanító néni elé, odaadtam neki, de olyan bátor már nem voltam, hogy mondjak valamit. Tanító néni átölelt, megköszönte, láttam nagyon örült neki. 
Anyu ridiküljében ott volt a fényképezőgép, megkérdezte csinálhat-e olyan képet vele, hogy itt állunk az iskola előtt. Átkarolt bennünket és Anyu lefényképezett.
Tanító néni újra becsengetett, Mikor már minden gyerek szép csendben ült, felállt a dobogóra:
- A mai évnyitó ezzel véget ért, holnap reggel nyolckor mindenki legyen a helyén. A könyveket kössétek be, rakjatok rá vignettát, úgy ahogy kell. Aki nem fizette ki a könyveket, holnap hozza az árát. Köszönöm szépen a sok virágot Mielőtt elköszönnénk, még elénekeljük a himnuszt. 
Mindenki felállt vigyázzba, és elkezdték énekelni. Mi elsősök még csak tátogtunk, mert nem tudtuk.
Anyunak a hangja kihallatszott az éneklők közül. Segítettünk felrakni a motorra virágokat, elköszöntünk és hazaindultunk. Megnyugodtam, egyelőre nem is olyan rossz ez az iskola, a hortenziát sem öntöztem, és az a fránya gombóc is csak egy kicsit jött oda a torkomba ...

I/4. Az én féltett könyveim

 

Hazafelé már én is a gyerekekkel mentem. Könyveimet Anyura bíztam, többször visszaszaladtam hozzá, és figyelmeztettem nagyon vigyázzon rá. Ilyenkor arcomhoz szorítottam, és megszagoltam. Imádtam az illatát. A Piroska egy darabig velünk jött. Ott lakott a Gili-horhó végénél egy szép új házban. Örültem, hogy pont mellette ülök. Megbeszéltük, reggel megvár a sarkon, és onnantól együtt megyünk. Beszélgettünk. Egyből rájött, hogy mi a Katival testvérek vagyunk. 
- Nekem is vannak testvéreim, csak ők már nagyobbak. Az Ibi és a Zoli, ők ikrek, és már felsősök, és van egy még nagyobb bátyám, ő most katona, csak ritkán van itthon. 
Örültem az új barátnőmnek, igazából még nem is volt barátnőm, mert a Magduska néha eljön játszani, de azon kívül nem szoktunk beszélgetni. Közben oda értünk a sarokhoz ahol a Piroska az anyukájával befordult a házuk felé, mi meg folytattuk az utunkat a Gili-horhó árnyas fái közt. Katiék már eltűntek a szemünk elől, csak a vidám nevetgélést visszhangozta a horhó. Anyu az Irénke nénivel beszélgetett.
Irénke néni örömmel újságolta:
- Na, mi már nem sokáig koptatjuk ezt az utat!
- Miért mondod ezt szomszéd asszony?
- Tudod Margitom, még karácsony előtt leköltözünk a faluba, a Káposzta telepre.
- De sajnálom, hogy elmentek, milyen jó szomszédok voltunk, a gyerekek is eljátszottak, azért örülök, hogy közelebb lesztek mindenhez. Gyerekeknek sem kell mászni a hegyet, hóban, sárban. A szomszédnak is közelebb lesz a tűzoltósághoz bejárni. Hát én ilyenről nem álmodozhatok.
- Egyelőre csak árendába, de aztán majd talán később a miénkbe.
- Mi is csak nem rég fizettük ki a ház utolsó részletét, láttad, a szobába még bútort sem tudtuk venni, a szegre akasztva lógnak a ruháink. De talán ha meglesz a zárszámadás, ha az égiek is úgy akarják, akkor tudunk fordítani valamit. 
Hallgattam Anyuék beszélgetését. Azon gondolkodtam, vajon hol is lesz hely az én féltett könyveimnek. Katinak mindegy volt, haza jött az iskolából, aztán csak úgy repült szegény táska, hol az ágyon, hol alatta kötött ki, de úgy is volt, reggel keresni kellett, mielőtt elindult. Nagyon ritkán vette elő, Anyu mindig kérdezte:
- Katikám a házi feladatot megcsináltad?
- Már megcsináltam az iskolában!
Neki mindegy volt, nem bánkódott akkor sem, ha rossz jegyet, vagy figyelmeztetést hozott az ellenőrző könyvecskében. A konyhában nincs olyan hely, ahol ne kelljen féltenem. Talán a rádió tetején?
De ahhoz meg mindig le kellene húzni a cipőmet, ha kezembe, akarom venni, mert a rádió az ágy fölött van. A stelázsin ott vannak a lábasok, tányérok, aztán az ott van a sparhelt mellett, bár mikor felfröccsenhet a zsír, vagy más baja eshet. Mindenképp a szobában lesz a helye. Majd az ágyunkon, este meg mikor lefekszünk, odarakom lábtól. Amit az előbb Anyu beszélt a szomszéd nénivel, az kicsit megnyugtatott. Ha tudnak venni szekrényt, talán asztalra is futja. Talán akkor majd már lesz helye a könyveimnek. 
Közben utolértük a gyerekeket, a kilátónál várakoztak. 
Megvárták, míg odaérünk, Kati kérlelte Anyut, hogy felmászhasson az állványzaton, mert még az Annuska és a Magduska nem látta, és nem akarták elhinni.
Anyunak nem nagyon tetszett az ötlet, az ünneplő ruhában felmászni, de arra gondolt, mégis csak jobb, ha most csinálja, mert biztos volt benne, ha nem engedi meg, az első adandó alkalommal biztosan megmutatja a lányoknak. 
Körbeállták a kilátót, Kati lehúzta a szandált, a zoknit, és mint egy macska villámgyorsan kapaszkodott, egyik karzatról a másikra. 
Lent a fiúk tapsoltak, éljeneztek.
Annuska, és a Magduska még a lélegzetét is visszatartotta, úgy figyelte. Anyunak minden idegszála megfeszült úgy kísérte a szemével, és segítette lélekben. 
Kati felért, kihajolt a karzaton, aztán lekiabált:
- Na, most már elhiszitek?
A fiúk utána mentek a létrán, én is velük tartottam.
A két lány, nem mert feljönni, hiába hívtuk őket, hiába mondtuk:
- Nem kell félni! Nem szabad lefelé nézni. 
Ők akkor sem mertek feljönni. Körbenéztünk, megszámoltuk a templomtornyokat. Mondtuk sorba:
- Az ott az attalai, ott a pulai, az meg ott a dombóvári, ott a messzeségben meg a töttösi. 
Mikor már kiélveztük az összes látnivaló gyönyörűségét sorban lejöttünk. 
Anyuék és a lányok felkecmeregtek, mert közben leültek a kilátó alá a fűbe. Innentől már én is a gyerekekkel tartottam. A Csullag dombról lefelé versenyt futottunk. Majd elhagytuk a lábainkat annyira nagyon belelendültünk, ünneplő ruha ide, ünneplő ruha oda, úgy tudtunk csak megállni, hogy belebukfenceztünk a Vati kút előtt a fűbe. 
A versenyt a Kati nyerte meg, igaz nem fogadtunk semmibe, de ez a mai nap nagyot emelt a tekintélyén. Én sem maradtam el mögötte. Egyből kineveztek a fiúk " Kis Kaproncásnak"...

I.5 Indigókék papír és vignetta
 

Dombtetőn elköszöntünk a gyerekektől. Kati még utánunk kiabált: 
- Holnap gyertek időben, legyen időnk játszani!  
- Katikám, nem elég az iskola után? Így mire oda érsz az iskolába, már összepiszkítod a ruhád!
- Majd vigyázok rá. 
-Na, ahogy te vigyázol azt meg lehet nézni - dohogott magába Anyu.
Hazaértünk, ünneplő ruhánkat levetettük, belebújtunk az otthoni játszósba. Én rögtön sürgettem Anyut:
- Anyuuu, mikor köti be a könyveimet?
- Várjál Marikám, majd sor kerül arra is!
- De én most szeretném!
- Szeretnéd, szeretnéd! Tudod, jól előbb ebédet kell készíteni, nem sokára Édesapátok is haza ér! Szaladj is gyorsan hozz be a kiskosárba száralékot, hadd tudjam megrakni a tüzet! 
Katikám! Te se ácsingózzál, hozz be a kertből paprikát, paradicsomot, hagymát! Ha segítetek, hamarabb készen leszünk, aztán jöhetnek azok a könyvek.
Kati immel-ámmal indult a kertbe, dunnyogott magában. Jól vannak azok a könyvek így is, jobb mennénk játszani. De azért fogta a kosarat.
- Mennyit hozzak?
- Hozzál jócskán, lecsót csinálunk, úgyhogy legyen belőle vacsorára is.
Fogtam a kis kosarat, futás a favágítóra, mielőbb készen legyünk, már ott jutott eszembe, nem figyeltem meg Anyut hová rakta a szatyrot, amiben a könyveim voltak. Nyugtalan lettem, ha beleesik a lavórba, vagy a vizes vödörbe. Visszamentem megnézni. 
- Hát a száralék?
- Majd mindjárt hozom, de előbb biztonságos helyre rakom a könyveimet. 
Még jó is, hogy mentem, a vizespadon volt, kiszedtem a szatyorból az enyémeket bevittem a szobába, beleraktam az iskolatáskába. A táskát a párnám alá dugtam. Kifelé menet hallom Anyut, morfondírozik magában:
- Na, én aztán meg vagyok áldva ezekkel a lányokkal, az egyik azt se tudja, hogy könyvei vannak, a másik az őrületbe kerget már az első nap, mi lesz akkor később!
- Futás! Hozod már azt a kosarat?
Kutya futtában beledobtam az ágakat, nem rakosgattam úgy, mint máskor. Szaladtam be a kosárral. 
- Anyuuu itt van, mit segítsek még?
- Ha a Kati beér a kertből, segítheted szelni a paprikát, paradicsomot, a hagymát majd én, leszelem, ne csípje a szemedet. 
Kati ledobta a pitarba a kosarat, aztán már szaladt fel a dombra, mert a szomszéd fiúk hívták játszani. 
- Te is mehetsz ám Marikám, ha szeretnél! Majd felkészítem én azt a lecsót. 
Nagyon csalogatott a játék, nem tudtam mit tegyek, ha maradok Anyunak segíteni, hamarabb be tudja kötni a könyveket. De aztán úgy döntöttem, most már a könyvek jó helyen vannak ott a párnám alatt. 
- Anyu nem baj, ha inkább játszani megyek?
-Mért is lenne baj, hiszen én is küldtetek, majd sor kerül, azokra a könyvekre ne félj.
Felvettem a régi mackó nadrágot, mert hallottam stokobiliznek. Vittem a Katiét is, talán még nem késő, nem lett csupa zöld füves a szoknyája. Szaladtam fel a dombra közéjük hemperedtem. Kati is felvette a mackót, mehetett a játék. 
A Pista volt a kidobó, jó sokáig nem talált el senkit. Aztán kicsit elügyetlenkedtem, mert beletenyereltem egy tüskébe, és amíg azzal foglalkoztam, hogy kihúzzam az ujjamból eltaláltak. Hiába mondtam " Most nem ér "
Azt mondták ilyen nincsen, hogy "Most nem ér"
Megmérgesedtem, az első dobással kidobtam a Jóskát, pedig még a tüske bene volt az ujjamban. Szegény Jóskát jól megfuttattam, amikor rám célzott olyan messze rúgtam a labdát amennyire csak tudtam, így volt időm a tüskét piszkálni. 
Anyu kiabálása vetett véget a játéknak. Irénke néni is pont akkor kiabált. Mintha csak összebeszéltek volna. Kérdeztem is őket:
- Mit főzött az anyukátok?
- Lecsót! És a tiétek?
- Az is lecsót!
Jót nevetünk, aztán megbeszéltük evés után újra jövünk játszani. 
Épp elhelyezkedtünk a diófán, mikor Apu megjött. Le is másztunk vissza, hiszen olyan sok dolog volt, amit el akartam mondani, azt meg nem lehet onnét a fa tetejéről kikiabálni.
- Sziasztok, kis csimotáim! Na, milyen volt az első nap?
Én azt se tudtam mivel kezdjem, hiszen olyan nagyon sok minden történt velem ma.
Katinak nem volt az iskolával kapcsolatban semmi mesélnivalója, egyedül a kilátóba mászást mondta el. Én azt, hogy elestem a lépcsőn, nem akartam elmondani, azt sem, hogy a cserepes hortenzia volt a mentsváram, ha éppenséggel sírnom kellett volna. Ezeket csak Anyu tudta. Arról már szívesen beszéltem, mikor kergetőztünk, és ki a padtársam.
Na és a könyvek, legszívesebben rögtön megmutattam volna Apunak, mert tudtam ő többre becsüli, mint Anyu, de féltem, hogy nem tiszta a keze és nyomot hagy.
Megvolt az ebéd, Kati ment vissza a fiúkkal játszani, én inkább itthon maradtam, vártam Anyura, mikor tudja már bekötni a könyveimet. Apu ledőlt az ágyra, én oda kuporodtam mellé, és sorba megmutattam a csodálatos jó illatú könyveimet. Nem volt sok, azt sem tudtam melyik milyen könyv. Apu a kezemből nézte, mert nem adtam oda neki. Elmondta milyen könyvek:
- Nézd Marikám ez vastag kemény borítású az olvasó könyv.
Kicsit átlapoztam a végefelé már folyamatosan voltak a betűk.
- Mikor ide értek a tanulással addigra tavasz lesz, és te mindezt el tudod majd olvasni. 
Néztem a sok fekete betűt, szorongás jött rám, ha mégsem tudom majd megtanulni, aztán jövőre is majd újra elsős leszek. 
Apunak el sem mertem ezt mondani. Összecsaptam a könyvet, felkaptam azt a másik kettőt is. 
Leugrottam az ágyról, kiabáltam Anyunak.
- Anyu, jöjjön már bekötni ezeket a könyveket!
Kíváncsi voltam az a másik kettő milyen könyv, de már Aput elnyomta az álom.
Szép indigókék papírral bekötötte Anyu, aztán elmondta az a vékonyabb könyv a számtan könyv. Az a kis egész lapos könyv, az ének.
Ráragasztotta a címkét, és nagyon szép gömbölyű betűkkel ráírta a nevem.
            Kapinya Marika 
             Olvasó könyv.
              Első osztály. 
Gyönyörködtem benne, de a szorongás újra visszajött. Egyre csak azt a sok-sok betűt láttam magam előtt. Most már nem csodálkoztam, hogy a Kati nem akart iskolába menni. 
- Anyu maga hogyan tanult meg olvasni?
- Jaj, kislányom az már nagyon rég volt. 
- Magának is ilyen szép táskája, tolltartója, könyvei voltak?
- Nem kislányom, nekem egy vászontarisznya volt a táskám, abban vittem a palatáblát, és a palavesszőt.
- Palatábla? Az meg minek?
- Mi még úgy tanultunk meg írni, olvasni. 
Nekünk nem volt könyvünk-füzetünk. 
Aztán nekünk nem is szeptemberben kezdődött az iskola, hanem akkor, mikor már nem lehetett a mezőn dolgozni. Mi szegény gyerekek csak addig maradhattunk az iskolában, amíg tél volt, de sokan még akkor sem tudtak iskolába menni, mert nem volt nekik cipőjük. Mi szerencsések voltunk, az édesapám minden gyerekének tudott cipőt venni, még ha nagyon szegények is voltunk.
- És maga könnyen megtanult olvasni? Mert én attól félek, nem tudok majd megtanult. Belenéztem az olvasókönyvbe, olyan összevisszaság van ott. Nagyon megijedtem. 
- Ne ijedj meg kislányom, nehéz lesz, de ha oda figyelsz, biztos megtanulsz, látod, a nővéred rá sem hederít a könyvekre, aztán mégis megtanult. 
Közben Anyu bekötötte a füzeteket is. Elővette a Katiét, azt is megcsinálta. Mire mindennel végzett bizony lámpát kellett gyújtani. 
Nem tudjuk a Kati meddig játszott volna még, mert már sötét volt és még mindig csak a nagy nevetés hallatszott a dombról. 
- Katikám, kislányom, hát te nem találsz haza?
Izzadtan, kibomlott hajjal, esett be az ajtón. 
- Anyukám olyan jót játszottunk, farkaséhes vagyok. Van még a lecsóból?
- Van, persze, hogy van, csak csendben, ne ébreszd fel Édesapádat. Meg aztán előbb mosakodj meg ott kint a teknőben. 
Kati ledobta a ruháit, ment ugrott bele a teknőbe majd kiszakadt a teknő feneke. 
- Lassan, csendben kislányom. 
Anyunak kefével kellett ledörgölni róla a koszt.
- Jaj, Anyukám, lenyúzza rólam a bőrt. 
- Hát minek maszatoltad magad ennyire össze, legközelebb legalább vigyázol.
Felvettük a pizsamánkat, és ágyba bújtunk. 
A táskámat oda raktam lábtú. Sokáig nem tudtam elaludni, azok a fekete betűk ott táncoltak a becsukott szemem előtt, és nem akartak megállni.

 

I.6    Szertartás

Az a sok fekete betűt egész éjjel ott táncolt a fejemben. Néha szénaboglyákká alakultak, néha sorban másztak, mint a hangyák. Minden egyes hangya betűt cipelt a hátán. Akadályokat gördítettem eléjük, mikor megálltak meg tudtam nézni. De akárhogy is néztem, nem tudtam megjegyezni. Anyu ébresztett reggel:
- Marikám, kislányom te nem akarsz Iskolába menni? Gyere, kelj fel! A Kati már készen van. 
Kiugrottam az ágyból, nem szerettem volna elkésni mindjárt az első nap. Anyu megfésülte a hajamat, Kati koszorúba kérte ma a frizuráját, ilyenkor az volt a szokása Anyunak, hogy egyformák legyünk, nekem is koszorút csinálni. Szerettem így hordani a hajam, mert ilyenkor nem kellett vigyázni a szalagra. Tejbe rizs volt a reggeli kakaóval meghintve. Anyu még indulás előtt a kezébe fogta az arcomat:
- Marikám, kislányom ne izgulj, meglásd, megy majd szépen minden, mint a karikacsapás. 
Már ezektől a szavaktól szorongás jött a torkomba. Hogyan lehet nem izgulni, mikor ott a könyvben az a sok ákom bákom. Azt én biztos nem tudom megtanulni. Kati már a dombtetőn várt, kiabált:
- Siess Marika, mert nem várunk meg!
Ott volt már mindenki, Anyu megpaskolta a fenekem:
- Na, szaladj, mert tényleg elkésel.
Az úton a többiek végig kergetőztek. Nekem nem volt kedvem. A présházaknál nagy mozgolódás volt. Készültek a szüretre. A pincék elött üstben forralták a vizet, amivel a hordókat mosták. Néha kelepelővel lármáztak, mert a seregélyek csapatostul ellepték a szőlőt. Ahol közel voltunk, beköszöntünk, ismerős nénik, bácsik mosolyogva néztek utánunk. Az út mellett sárga szőlőfürtök mosolyogva kínálták magukat. Néha egy egy fürtöt leszakítottunk, és menetközben leszemezgettük. A Gili-horhó végén már várt rám a Piroska. Kicsit jobb kedvre derített. Ott voltak a testvérei is. Ők is mentek az iskolába, csak ők más irányba. Anyu a nyáron, mikor a Szentannához mentünk, mutatta:
- Az ott fent az iskola, ahova a felsősök járnak.
Aztán rámutatott egy régi ütött kopott épületre. Az utcáról sok lépcső vezetett fel, és még udvara sem volt ahol játszani lehet. Ha kijönnek az osztályból a gyerekek, egyből az utcán találják magukat, de ti szerencsések vagytok, mert nektek szép az iskolátok. Piroska átölelte a nővérét, elköszöntünk tőlük. 
Az iskola udvarán már sokan várakoztak. Katiék ledobták a táskát a folyosón, és szaladtak fogócskázni. Piroska már bátrabb volt, mint én, mert több gyereket ismert, mint én. Aki a hátunk mögött ült, az a szomszédja volt. A másik lány a völgyben lakott a Szentanna felé. Várakoztunk a lépcsőn, én inkább csak figyeltem nem volt bátorságom megszólalni. Kati arra szaladt felém, aztán hívott:
- Dobd le a táskádat, és gyere fogócskázni! 
Sajnáltam a táskámat eldobni, de ez az egyhelyben állás is nagyon rossz volt. Bementem a folyosóra, a táskám beraktam egy kis szekrénybe, ami az egyik falat teljesen befedte. Gondoltam jó helyen van itt. Aztán futás ki az ismerős gyerekek közé. Igaz volt köztük olyan, akit nem ismertem, de úgy alakítottam, hogy mindig a Kati közelében legyek. A ház most is a lépcső volt. Mikor már nagyon közel volt aki kergetett, beszaladtam, mert ott nem ért megfogni. 
Nagy játék hevében azt sem vettük észre, mikor a tanító néni megérkezett, csak a csengetést hallottuk. Vége volt a fogócskának. Beszaladtam a táskámért, a lépcsőn kellett sorakozni úgy, mint tegnap. Piroska sugdolózott, mert ilyenkor már nem lehetett beszélgetni. 
- Kerestelek Marika, hová tűntél el?
- Fogócskázni mentem a nagyokkal. 
Ott álltunk elől, tanító néni ránk szólt. 
- Csendet kérek! Indulás!
Megszeppentünk, egy szót sem mertünk többet mondani. Mindenki megtalálta a helyét, a tanító néni felállt a katedrára, és mikor teljesen elcsendesedett a terem elkezdte:

Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.

Csak mi elsősök álltunk ott csendben, a nagyok mind szavalták a tanító nénivel. Kati hangja különösen kihallatszott. Mikor vége lett, két negyedikes gyerek odajött az asztal elé. Először velünk szemben álltak, szemükkel pásztázták az osztályt majd együtt mondták:
- Osztály vigyázz!
Mindenki vigyázzba vágta magát. Szembe fordultak a tanító nénivel, és folytatták:
- Tanító néninek tisztelettel jelentem, az iskola létszáma harminchét, és nem hiányzik senki.
- Köszönöm, jól van, üljetek le.
Gábor, és Ilonka a helyére ment, ők is leültek. Olyan váratlanul érintett ez a szertartáshoz is beillő jelenet, hirtelen nem volt idő még arra sem, hogy megszemléljem a két szörnyeteget ...

I.7   Széna vagy szalma?

El sem tudtam képzelni mit csinál a tanító néni ezzel a sok különböző korú gyerekkel.
Legelőször oda ment a negyedikesekhez, ők csak heten voltak. Megkérte őket, vegyék elő a számtan könyvet, füzetet. Aztán feladta az elvégzendő számolást. A harmadikosoknak is számtanórájuk volt, nekik is a füzetbe kellett megoldani az első oldalon lévő számításokat. Kati az ablakon kifelé nézelődött, tanító néni rá is szólt:
- Katikám nehéz volt visszatérni az iskolába, figyelsz rám egyáltalán?
Kati valóban nem figyelt, elkalandoztak a gondolatai a fán csicsergő madarakon. Bólogatott, hogy érti. De mikor a tanító néni a másodikosokhoz ment, a padtársáról leste mit kell csinálni. Tanító néni kiadta a munkát a másodikosoknak, és mi következtünk. 
- Kis nebulóim veletek ma még csak ismerkedünk, mi ma még nem tanulunk, csak ízlelgetjük az iskolát. 
Hatalmasat dobbant a szívem, ma még nem tanulunk, akkor nem kell szorongani. 
- Az iskolában mikor nem írtok, vagy olvastok, szép egyenesen kell ülni. A kezeteket a hátatok mögé rakjátok. Odajött hozzám, és kezét a hátamra téve egyenes testtartásba igazított. Fogta a kezem és hátra rakta. 
Most már bánkódtam, hogy itt ülök az első padban, majd mindig nekem kell csinálni mindent, mert itt vagyok kéznél, de most már késő, na, majd jövőre szemfülesebb leszek. Abban reménykedtem talán később majd valamelyik rakoncátlan fiút ide ülteti, én meg elülhetek hátra. Talán még a szörnyeteg mellett is jobb volna. Most vetettem még csak rá a tekintetemet. Szerencsére már nem is volt olyan félelmetes, és a táblát is kezdtem megszokni. 
- Na, látjátok a Marikát, így kell ülni. És óra alatt csak akkor szabad beszélni, ha szólítalak benneteket!
- Ki szeretne ki jönni ide a táblához, és elénekelni valamit, amit tud.
Nagyon lelapultam, hátha nem lesz jelentkező, és engem választanak ki, hogy énekeljek. Rövid kis verseket tudtam, kiszámolókat is, de énekelni, azt nem. Piroska és a harmadik padban ülő kislány már ment is az asztal felé. 
- Várjatok csak, az nem úgy van, hogy csak felállunk és megyünk. Ilyenkor előbb felrakjátok a kezeteket magasra, a mutató és a középső ujjaitok nyitva maradjanak, többit becsukjátok. Ezzel megmutatta a saját kezén.
- De még most sem jöttök, megvárjátok, amíg felszólítalak benneteket. Na, kipróbáljuk?
Piroska és a Zsuzsi felrakta a kezét, a tanító néni szólt:
- Piroskám gyere akkor, és énekelj!
Piroska felállt a katedrára, és cérna vékony alig hallható hangon elkezdte énekelni a Csiga biga gyere kit. Már bánkódtam, hogy nem jelentkeztem, mert így én is el tudtam volna énekelni, de már késő volt. Utána a Zsuzsikát hívta ki, ő már kicsit bátrabb volt. A gólya gólya gilicét énekelte, ezt is tudtam. Gondoltam, ha ilyen egyszerű, akkor legközelebb én is jelentkezek.
Az éneklés után kaptunk egy fehér papírlapot, és azt irkálhattunk, rajzolhattunk rá, amit akartunk.
Én sokáig gondolkodtam mit rajzoljak, papírra még nem sokszor rajzoltam, de ha valahol várakoztunk, vagy a mezőn mikor unatkoztam sokat rajzoltam a porba. A lábammal elsimítottam a porhanyós földet, ha kellett még apróra is dörzsöltem, hogy szép sima legyen. Bottal különböző dolgokat karcolásztam, de főleg virágokat, vagy fákat, pillangókat. Már jó sok idő eltelt, de nem tudtam mit rajzoljak. Piroska papírja már teljesen tele volt firkálva. Tanító néni le-feljárkált a padok közt. Mikor közeledett felém én eltakartam a kezemmel, hogy ne lássa a nagy semmit. Megállt mögöttem. A gombóc rögtön oda jött a torkomba. Jaj ha most megkérdi, miért nem rajzolok, még válaszolni sem tudok. Elkezdtem a ceruzával össze vissza vonalakat huzigálni.
Ahogy így huzigáltam egyre jobban hasonlított a szénaboglyához, amiben azok a kusza betűk összegabalyodtak álmomban. Az is lett belőle. Egy szénaboglya, csak egyedül én tudtam, hogy ez nem más, mint az olvasó könyvből elkóborolt betűk. 
Tanító néni elkezdte járni a padokat. Hátul a fiúknál kezdte. Megkérdezte mindenkitől mi az, amit rajzolt. Néztünk hátra felé, hallgatóztunk, ki mit rajzolt. Volt ott kígyó, ház, falevél. virág. Most már lassan a gombóc sem volt ott a torkomba. Mikor oda ért a tanító néni bátran mertem mondani:
- Ez egy boglya!
- Széna vagy szalma?
Erre már nem tudtam válaszolni, mert azt akartam, hogy ez az én titkom maradjon. Csak a fejemet ráztam.

I.8  Udvari wc és felhőszakadás     

Tanító néni megnézte a másodikosok, harmadikosok, negyedikesek feladatát, addig nekünk hátratett kézzel csendben kellett ülni. Nagyon unalmas volt, most már nem csodálkoztam a Kati panaszkodásain, és ez még csak az első nap első óra. Hogy lehet ezt kibírni? Végre kimehettünk. Én rögtön megkerestem a Katit, mert pisilni kellett, és egyedül nem mertem elmenni. Kati ment volna játszani, le akart, rázni:
- Menj a Magduskával, majd ő megmutatja!
Én belekapaszkodtam a karjába, és kérleltem, hogy ne a Magduskával kelljen mennem.
- Na, gyere akkor, most meg mutatom, de legközelebb már nem jövök veled.
A WC az udvaron volt. A lányoké délnek, a fiúké északnak nézett. A fal fehérre volt meszelve, az ajtó világos olyan érdekes almazöld színű. Mikor benyitottunk, már több lány is várakozott, hogy sorra kerüljenek. Kati dunnyogott:
- Elmegy az egész szünet azzal, hogy téged kísérgetlek!
Az egyik nagyobb lány előre engedett. Beléptem, de mikor megláttam milyen, nem is kellett már. Fel kellett volna ülni a deszkára, de csupa pisi volt. Anyu a vonaton vagy más helyen mindig felemelt, és oda tartott. Kérleltem a Katit jöjjön be. A lányok válaszoltak:
- Kati nincs már itt, siess, mert nekünk is kell!
Kimentem, a sírás folytogatott. Miért nem várt meg? Kint fogócskázott az udvaron, arra szaladt mikor meglátott:
- Na, mi van, végeztél?
A fejemet ráztam aztán hüppögve mondtam:
- Ott nem lehet pisilni, csupa pisis a deszka.
- Jaj, Marika, de kényes vagy! 
- Nem vagyok kényes, bejöhettél volna velem, segíteni úgy, ahogy Anyu szokta. 
Kati nevetve elszaladt, mert pont őt kergették, de még visszakiabálta.
- Majd holnap Anyu eljön veled, ha WC kell menned. 
Elbújtam az épület mögé, mert most már nem csak hüppögtem, hanem hangosan sírtam. 
Nem látott senki, gyorsan leguggoltam és odapisiltem. Aztán körbe néztem és kiosontam, megtörölgettem a szemem. Senki nem foglalkozott velem. Leültem a lépcsőn vártam, hogy becsengessenek. A második óra most nekünk is önálló foglalkozás volt. 
Kaptunk egy kis darab papírt és kedvünk szerint firkálhattunk rá. Megkapták a feladatot a harmadikosok, és a negyedikesek. A másodikosoknak volt hangos számtan óra. 
Nem jött semmi ihlet a rajzolásra. Inkább a számtanórát figyeltem. Magduskát hívta ki a tanító néni a táblához. Egy összeadást kellett neki kiszámítani, amit a tanító néni felírta. Sokáig gondolkodott mire elkezdett a krétával írni. A nagy csendben hátborzongatóan csikorgott a kréta. A megoldás jóra sikeredett. Kapott még pár kérdést arra is tudott válaszolni.
- Magduska hozd ki az ellenőrződet.
Kivitte a könyvecskét. Tanító néni beírta az első ötöst. Magduska örömmel ment a helyére és büszkén mutatta a Klárinak az ötösét. Utána a Zoli felelt, de neki nem volt olyan jó a felelte. Már vége felé közeledett az óra. A papírlap még mindig üres volt. Kinéztem az ablakon, a függöny felett ki lehetett látni, sűrű sötét felhők kergették egymást. Gyorsan oda kacskaringóztam egy két felhőt mire a tanító néni hozzám ért az ellenőrzéssel.
Olyan jól sikerült, meg sem kérdezte, hanem egyből mondta:
- Szépek ezek a felhők. 
Vége lett ennek az órának is. Szünetben csak a folyosóra tudtunk kimenni, mert a sötét felhőimből nekieredt az eső. Hatalmas szélvihar kíséretében sokáig esett. Az ablakból néztük, közel sem volt szabad menni, mert néha villámlott is. A harmadik hangos óra a Katiéké volt. Nekünk most újságpapírból kellett hajtogatni papírcsákót. Azt nekem nem volt nehéz, mert már régóta tudtam, a Piroskának is segítettem. Mikor elkészültünk hátratett kézzel, egyenesen ülve kellett várakozni az óra végéig. Hát ez a várakozás nagyon kínzó volt. Kis idő után már a vállam leroskadt, nehéz volt egyenesen kihúzva tartani magamat. Alig vártam az óra végét. Az udvarra most sem mehetünk ki.
A fiúk le-felszaladgáltak azon a kicsi folyosón. Még neki sem indultak már is vége volt. A tanító néni az irodájában volt. Mikor nyílt az ajtó, rögtön abba maradt a futkosás, mert akit rajtakapott, bizony koppant a fején a vonalzó, vagy a mogyorófavessző. A negyedik óra énekóra volt. 
Most mindegyik osztály bekapcsolódott az éneklésbe. Először a himnuszt énekelték. Már jó párszor hallottam, egyszer kétszer én is hallattam a hangomat, igaz a repedt fazéknak jobb hangja volt, mint nekem. Aztán egy két nagyobb lánynak kellett egymaga énekelni. Majd a nagyobb gyerekek a sűrű vonalas füzetbe érdekes kis karikákat rajzoltak, aminek még lába is volt, de hol fent, hol lent. Azt mondta a tanító néni, ez a hangjegy. Alig vártam már az óra végét.
Nekünk, elsősöknek ez volt az utolsó óra. A Katiéknak még volt órájuk. Nem tudtam mitévő legyek. Az eső után most már kisütött a nap, de tócsákban állt a víz mindenhol. Úgy döntöttem inkább megvárom a Katit. Jóska sem hazafelé indult, hanem a Káposzta telepen lakó mamájához.
Kint a folyosón várakoztam. Egy örökkévalóság volt mire véget ért az óra.  
Hazafelé körbe kellett menni a bolt felé. Kati a gyerekekkel lábbeli nélkül az árokban ment, néha térdig érő vízben. A szandálomat én is lehúztam, mert az út is tele volt pocsolyával. A Gili-horhón még most is folyt le a víz. Sok helyen kellett kidőlt fákat kerülgetni, mert a nagy szél kidöntötte. Nem volt nehéz neki kidönteni, mert némelyik fának már a levegőben volt a gyökere. A horhó közepén Anyuval találkoztunk össze, jött elénk, gondolta, hogy lesznek majd kidőlt fák. Nagyon megörültem, rögtön a nyakába ugrottam. Sokáig szorongatottam mire el tudtam engedni ...

I.9    Boldogulni az életben
 

Átvergődtünk a kidőlt fákon, Anyu, amit tudott félre húzott, de volt olyan vastag fa, amit meg sem tudott mozdítani. 
- Holnap reggel jövök veletek, hozok fűrészt, aztán szabaddá teszem az utat. 
Végre kiértünk a horhóból, megpihentünk az első présház teraszán, bátran ide ülhettünk. Anyu ezt a szőlőt is kapálta. Most nem volt itt a gazdája. Hívták ide is szüretelni, hétvégén lesz majd.
- El is felejtettem mondani ebben a nagy munkában, a szomszédék diófáját is kidöntötte a szél. Félig bent maradt a gyökere, de az egész koronája a földön van. 
Álmélkodtunk, sürgettük Anyut, mert szerettük volna már látni. Anyu vitte helyettem a táskám, szandálom. Így szabadon tudtam futkározni. Versenyt futottunk, ki ér előbb oda egy egy nagyobb pocsolyához. A Csullag dombról úgy csúsztunk le. Szomorú látvány volt a kidőlt diófa. A fiúk egyből látták benne az újabb játszó helyet, mert így könnyen fel lehet mászni rá, és alatta is lehet majd bújócskázni. Kati a nagy iúkkal ott is maradt volna, hogy kipróbáljak, de Anyu nem engedte őket a közelébe menni. 
- Várjatok még a játékkal. Lehet, tovább dől. Veszélyes így, majd a Pista apukája hazajön, ő tűzoltó, megmondja fel lehet-e mászni rá. 
A gyerekeknek nem nagyon tetszett Anyunak az intelme, de nem volt mit tenni. Elköszöntek.
- Csókolom Margit néni, sziasztok Kaproncás lányok. 
- Szervusztok gyerekek! Holnap reggel gyertek korábban, segíthettek a horhóban a vastag fákat elrakni. 
- Jó, Margit néni. Jövünk. 
Ezzel szaladtak tovább, a Dáró domb következő horhója felé. 
Anyu finom ebéddel várt bennünket. Az egyik kedvencem volt, zöldbab leves, és palacsinta. 
A leves hátra húzva a sparhelten, a palacsinta a remben várt bennünket. Az iskolásruhát mindig át kellett cserélni az itthoni játszósra, átöltöztünk. Nem másztunk most fel a ház előtti diófára enni, túl fáradtak voltunk hozzá. A partoldal is csupa latyak volt, inkább bent ettünk. 
Anyu kérdezgetett bennünket:
- Na, mondjátok el mi volt az első tanítási napon!
Kati egyből rávágta:
- Áh, nem volt semmi különös, ja és házi feladat sincs. 
- Marikám, és neked milyen volt?
- Milyen volt? Hát, ha tudom, hogy ilyen rossz, akkor inkább én is elrepültem volna a gólyákkal. Anyu, nagyon rossz az iskolában. Ott kell ülni, de olyan egyenesen mintha karót nyeltünk volna. A kezünket hátra kell rakni, és olyan sokáig tartott egy óra, úgy éreztem már nem bírom tovább. Aztán a Kati nem segített pisilni! Ott hagyott egyedül. Olyan ronda volt a wc-ben a deszka, arra én biztos nem ülök rá!
- Ejnye, Katikám! Ez igaz?
- De Anyu, ne kelljen már még a wc-re is kísérgetnem ezt a kis pisist!
Felugrottam, neki estem:
- Jól tudd meg, nem is vagyok pisis! Nem segítettél, és többet nem is kell.
- Lányok! Ne legyen ebből veszekedés! Katikám, mit mondtam neked? Mivel engedtelek el reggel, a húgodra oda figyelsz, és segítesz neki, ha kell!
- Segítek, de nem wc-re menni! 
Duzzogott tovább -azt biztos nem fogom megcsinálni!
- Ha ott kell, akkor ott segítesz, erről többet nem szeretnék vitát hallani!
Olyan fáradt voltam, még játszani sem volt kedvem. Táskámat elraktam a párnám alá, nem érdekelt már, hogy lapozgassam! Már a szagát sem szerettem. Anyu kimosta a ruháinkat, kiteregette a szilvásba, gondolta a délutáni nappal még megszárad estig. Hozott ki egy pokrócot leterítette a fűbe. Hanyatt feküdtünk, néztük a felhőket. Olyan gyorsan változtatták az alakjukat, mire kitaláltuk mire hasonlít, addigra már más alakjuk volt. Elkezdte mesélni az ő első napját az iskolába. 
- Én is olyan kicsi voltam, mint te Marikám. Édesanyám még nem is akarta, hogy menjek iskolába. 
Akkor született a Bözsi, az Ilona még menni sem tudott, csak mászni. Nagy szükség lett volna otthon rám, de Édesapám nem tágított. 
- A fiúk is mentek mikor hat évesek lettek, a Margit lányom is megy iskolába! 
Édesanyám, nem tehetett mást. Mikor vége lett a mezei munkának, elengedett. Reggel mielőtt elindultam volna a baromfiakat, disznókat el kellett látnom. Drága jó Édesapám sokszor megkímélt, de mindig úgy, hogy Édesanyám ne vegye észre, mert különben pörölt vele. A Pista és a Ferkó már a felső tagozatba jártak, szerencsére a keresztanyám lánya annyi idős volt, mint én. Együtt mentünk. Őt is Margitnak hívták. Vele jártam végig a hat osztályt. Egymás mellett ültünk, de nem olyan padban, mint a tiétek itt, ebben a szép új iskolában. Hosszú padok voltak, ott ültünk egy sorban talán még tízen is, ahányan elfértünk. A könyökünk egymásnak ért olyan szorosan voltunk. A tanító bácsi, mert minket azt tanított, nagyon szigorú volt. Mindig azt mondta:
- Olyan csendet szeretnék, hogy a légy zümmögését is meghalljam!
Járta körbe a padokat, és a hosszú mogyoró vesszővel bizony odaütött, akit rajt ért, hogy beszélget. Mi a Margittal csendben maradtunk.
Még az első nap bejött a nagyságos asszony, kiválasztott négy kislányt, aki elment vele a kastélyba. Olyan szerencsések voltunk a Margittal hogy köztük voltunk. Segíteni kellett, porcelánt törölgetni, a konyhában zöldséget pucolni, diót törni. Nagyon jó volt hozzánk, mielőtt visszamentünk volna az iskolába, habos kakaóval száraz apró süteménnyel vendégelt meg bennünket. Nem született neki gyereke, és az iskolából hívott mindig gyerekeket, hogy körülötte legyenek. Aznap mikor vissza értünk már a táblára fel volt írva az ó betű. A tanító bácsi odahívott bennünket és mindegyőnknek egy sort kellett írni. Bizony az első ó betűk nagyon girbegurbák voltak, aztán hazafelé a porba, ahogy rajzoltuk egy pálcikával egyre szebben kanyarodott. A nagyságos asszony sokszor elkért bennünket. Alig vártuk már mindig, hogy jöjjön értünk. Nála írtam először ceruzával vonalas füzetbe.
Én nagyon szerettem iskolába járni, mert legalább addig nem nyúztak a kisebb testvéreim. Amikor nem a mezőn voltam kapálni, vetni, aratni, akkor otthon egyebet sem csináltam, mint valamelyik kisebb testvéremet ringattam. Aztán azzal a kevés kis idővel, amíg az iskolába jártam, mégis megtanultam, írni, olvasni, számolni. 
A nagyságos asszonynál megtanultam a konyhai, háztartási tennivalókat. Hálás is vagyok érte, mert amit megtanulunk az a miénk. Azzal tudunk boldogulni az életben, és azt senki nem veheti el.

I.10     Ki szereti az aludttejet?
 

Nekem nem kellett menekülnöm hazulról. Nekem az iskolából kellett menekülnöm. Nem azért, hogy olyan rossz volt, hanem Anyunak a hiánya miatt. 
Ha ő is jöhetett volna iskolába, semmi baj nem lett volna. Már a reggeli elválásnál odaült a gombóc a torkomba, és addig nem tágított, nem ment el, míg haza nem értem. Mikor megláttam a horhóban jönni velünk szembe, rögtön más lett az érzés bennem. Most hogy itt feküdtünk a pokrócot olyan jó érzés volt mellette lenni, bele fúrtam a fejem az ölébe, és kérleltem:
- Anyu meséljen még! Milyenek voltak a testvérei? Ha pisilni kellett a kicsiknek, maga segített nekik?
Anyu megsimogatta a fejünket, aztán bele kezdett:
- Szerettem én mindet, de a Bözsit és a Pannit különösen. Később mikor a Bözsi nagyobb lett vittem magammal a mezőre.
Egyik alkalommal Kozma puszta közelében kapáltuk a kukoricát, már másodszorra. Eddigre ha jó volt az időjárás a kukorica már méteresnél is magasabbra nőtt. Nem féltünk, mitől is féltünk volna. Kicsi gyerekkorunk óta a mezőn nőttünk fel. Meleg volt, a kukorica közt nem járt a levegő. Nagy volt a gaz, csak lassan haladtunk a kapálással. A föld végében volt egy kis mocsaras rész, tudjátok mikor a Csáléról, es a Hajszáról meséltem nektek, na, ott voltunk. Ebéd után szerettünk volna kicsit lepihenni. Volt ott egy vadkörtefa. Annak az árnyékba feküdtünk le. Engem is elnyomott az álom. Ebédünk aludttej volt, de nem ettük meg mindet, gondoltuk hagyunk belőle délutánra, mert az aludttej jó szomjoltó volt. 
Bözsi ébredt először, és csak bökdöste a hátam, aztán mikor már kinyitottam a szemem, mutatott az elemózsiás szatyor felé. Megszólalni sem mert, a mutatóujját a szájára tette. El sem tudtam képzelni mi lehet az, amitől ennyire megijedt. Csendben felkecmeregtem nézek oda, de én is majd halálra rémültem. Hát Marikám-kislányom, a gombóc nekem is oda jött a torkomba! Aztán nem volt elég a gombóc, még a lábamból is kiszállt minden erő. Megmozdulni sem tudtam. Nagyot sóhajtottam. Bözsinek már sírásra állt a szája. Most én jeleztem neki a számra rakott mutató ujjammal. 
Egy hatalmas vastag kígyó volt a szatyor köré tekeredve. Az aludttejes fazék felborulva. A kígyó ott mocorgott tekerőzött. Aztán éreztem itt valamit tenni kell, itt a testvérem, akit meg kell védenem. 
Csendben felálltam, Bözsit is felsegítettem. Megfogtam a kezét és amilyen csendben csak lehetett eltávolodtunk a körtefától. A kapáinkat a kukoricaföldön hagytuk, és amikor már kicsit messzebb jártunk futásnak eredtünk. Hátra sem mertünk nézni, attól féltünk, hogy a kígyó jön utánunk. Egészen a pusztáig futottunk, Édesapánk ott dolgozott az istállóban. Mikor meglátott bennünket sietve jött felénk. 
- Kislányaim mi történt? Miért szaladtok?
Sokáig még megszólalni sem tudtunk Édesapám átölelt bennünket, aztán csak csitítgatott. 
- Nincsen semmi baj. Minden rendben van. Itt vagyok veletek, ki bántott benneteket?
Most már, hogy tudtam védelmező kezek közt vagyunk, kezdett a gombóc eltűnni a torkomból.
De azért még mindig csak akadozva tudtam bele kezdeni a történetbe.
Elmondtam mi történt velünk Közben a kígyó még hatalmasabbá vált az emlékeimben. Elég volt rágondolni, máris remegés rázta az egész testemet Pedig nem ez volt az első eset, hogy kígyóval találkoztam. Édesapám megnyugtatott bennünket, délután ott maradtunk vele az istállóban. Csak este mikor végzett a munkával akkor indultunk a kukoricaföld felé. Kezünket fogva közelítettük meg a drámai helyszínt. A vadkörtefa alatt ott volt a szatyor, az üres aludttejes fazék. Bözsivel ijedten járt körbe a tekintetünk. Hazafelé indultunk, vállunkra vettük a kapát. Otthon Édesanyám megkérdezte:
- Na, lányok elvégeztétek a kapálást?
Édesapám válaszolt helyettünk:
- Nagyon gazos az a kukoricaföld, holnap elmegyek én is, segítem megkapálni nekik. 
Hálás szemmel néztünk Édesapánkra, azért is, hogy nem mondta el a történetet, és azért is, hogy holnap velünk jön. 
Másnap korán reggel már kint voltunk a mezőn kapálni. Minden fordulónál oda mentünk a vadkörtefához megnézni a tegnapi bitorlót, úgyhogy közben szorosan fogtuk Édesapánk kezét. Nem találkoztunk vele. Kapálás közben sem volt egy nyugodt pillanatunk sem, a tudat, hogy nem vagyunk, egyedül a védelmező kar ott van a közelben nagyon jó érzés volt.
Iskolába járok. 

I.11     Fáj az elszakadás

Jó lett volna még hallgatni a történetet. Örültem, hogy szerencsésen végződött a mezőn a kígyós kaland, mert nem szerettem őket. Még a hideg is kirázott tőle, a történet hallatán.
A lenyugvó nap sugarai táncot jártak a ruha szárítón lengedező ruhákon, a messzeségben a csomai erdő mögött már csak egyre kisebb része látszott. Néha egy tovatűnő felhő megfelezte, ilyenkor olyan volt, mintha egy sziget úszkálna benne. A malacok elkezdtek rénni, hiányolták, hogy még üres a vályú.
- Kislányaim mi aztán jól ellustálkodtuk ezt a délutánt. Gyerünk, mindenki csinálja a dolgát!
Marikám szedd be ruhákat, Katikám te menj, nézd meg beültek-e a baromfiak! Az a kis kopasz nyakú szeret elbóklászni, nem szeretném, ha elvinné a róka, én megyek, adok enni a disznóknak.
Dolgunk végeztével bent vártuk, hogy Anyu megrakja a tüzet. Most már nem lehetett az eresz alatt levő mosóteknőben mosakodni, hideg volt a víz. Ilyenkor a sparhelten melegített Anyu vizet. Hétköznap csak mosakodtunk, alul felül. Fürdés, hajmosás csak szombaton este volt. Először én, aztán a Kati, a végén Anyu fürdött meg, de ő már csak akkor, mikor minket ágyba dugott, és hallotta, hogy elaludtunk.
Ma este csak mosakodás volt. Utána pizsamában ettük meg a délről megmaradt palacsintát, ami a remben közben jól megmelegedett. A kakaó kifolyt belőle és finom csokis karamellás darabokat lehetett felpiszkálni a cseszikés szürke lábas aljáról. Ez egy olyan lábaska volt, aminek nem volt magas az oldala, főzni nem nagyon szokott benne Anyu, inkább csak melegíteni, vagy a gánicát megpirítani, mindkét oldalán szép pirosra. A végén Anyunak kellett igazságot tenni, hogy elossza köztünk, mert veszélyesen hadakoztunk a villával. Közben a sparhelten megmelegedett a vasaló.
Csak a rajtunk lévő ruha volt kimosva, ilyenkor nem kellett parazsat rakni a vasalóba, elég volt, ha jól áttüzesedett. Anyu lepakolta az asztalról a vacsora maradványát, rá terítette a vasalós pokrócot. Kivasalta a ruháinkat, bevitte a szobába, és az ágyunk mellett lévő szegre akasztotta.
Közben mi ott ültünk a konyhában az ágyon a Szabó családot, hallgattuk a rádióban. Vége lett a Szabó családnak, Anyu lekapcsolta a rádiót és egyenként bevitt bennünket a szobába. Betakart, megpuszilta a homlokunkat, és jó éjszakát kívánt. 
Ő még ilyenkor nem feküdt le. Hallatszott a mosogatás zaja, apró tányérkoccanások, a kanalak, villák csilingelése, a lábas kicsit durvább fémes hangja, ahogy hozzá ért a mosogató vájdling oldalához. Nem láttam, de a zörejek apró hangjából mindig tudtam mit csinál. Mikor már mindent elmosogatott, hallottam, ahogy a víz lobogott a sparhelten, és amikor leforrázta a malacoknak a moslékos vödörbe elkészített darát. Aztán utána megkeverte a piszkavassal, és csak azután öntötte bele a mosogatóvizet. Nem mindig jutottam el addig, hogy halljam, mikor a söprűvel kisöpör, és utána a kimegy behozni a felmosó vödröt, a lavórból beleönti a mosakodásunk után maradt vizet és kicsavarja a régi ezer lyukából álló melegítőt, ami most már felmosó rongyként teljesített szolgálatot mielőtt végképp ki lett volna dobva. Ma este nem akart álom jönni a szememre. Hallottam, kivitte a vizet talán egészen az útig, mert sokára jött vissza. Aztán apró kicsi nesz, talán a rádió tetejéről a varrós doboz? Mert olyan kis zizzenetek voltak mikor a ruha egymáshoz ér. Igen biztos az lehetett. Mert ilyen csendesen mást nem lehetett csinálni, mint varrni. A rétről sem hallatszott már fel a békák esti muzsikája. Csend volt. Becsuktam a szemem. De a szénaboglya a keszekusza betűkkel ott táncolt a szemem előtt. Aztán jött a szorongás, holnap újra iskolába kell menni. A két fekete szörny, és most már az a ronda WC sem hagyott nyugodtan. Mikor bele néztem, olyan mélynek tűnt. Nem úgy, mint a miénk. Itthon nem félek, még ha sötétben kell egyedül kimennem, akkor sem. Kati meg azt mondta, nem fog engem kísérgetni. Aztán a még nagyobb baj, hogy Anyu sem lesz ott a közelemben. 
Pedig ha ott lenne velem, biztos nem félnék azoktól a szörnyetegektől. Egyre jobban körbe fonódtak körülöttem ezek a félelmetes gondolatok. Felkeltem, kinyitottam az ajtót, Anyu a zajra felriadt a varrásból. 
- Ide jöhetek maga mellé?
- Gyere csak kislányom, mi a baj? 
- Nem tudok elaludni!
Anyu eligazította a párnát maga mellett, oda fészkeltem magam egészen közel a kezei közé. 
Félre tette a falvédőt, amit varrt. Simogatni kezdte a fejem.
- Mondjad Marikám, miért nem tudsz elaludni?
- Anyu én nem akarok iskolába járni, én itt akarok maga mellett lenni mindig. 
- Emlékszel, a Kati sem akart menni az iskolába, de aztán lassan megszokta, majd te is megszokod.
Hiszen még csak egy nap voltál. Tudod, sok időbe telik mire megkedveled.
- De én soha nem tudom azt megkedvelni. A legnagyobb baj az, hogy maga nincs ott.
- Tudod, hogy én nem mehetek már iskolába, hogy nézne az ki, ha odaülnék közétek. 
Aztán Anyu elnevette magát, de éreztem ez a nevetés nem olyan volt, mint máskor, ez olyan nevetés volt, amiben benne volt a sírás is ...

I.12    Egy ujjal sem érhettek hozzá a húgomhoz!

Sokáig simogatott mire elaludtam. Ott ébredtem mellette. A reggeli már ott volt az asztalon. Kati dunnyogott mikor felébredt és meglátta, hogy Anyu mellett aludtam. 
- Persze a Marikának mindent szabad! Én is magával akarok aludni. Ha a Marikának lehet, nekem miért nem?
- Katikám, mikor nem tudtál aludni, te is kijöhettél hozzám! Ne légy igazságtalan a húgoddal! És nagyon szépen megkérlek, ha látod, hogy szomorú az iskolában, menj oda hozzá, vigasztald meg. 
- Na, akkor ott lehetnék vele mindig, mert mindig csak lógatja az orrát!
- Most miért beszélsz így? Már elfelejtetted, amikor nem akartál iskolába menni?
- Most sem akarok! De muszáj. Majd a Marika is rájön, nincs mit tenni. Ha szeretünk, ha nem oda kell menni. 
Én mérgesen hallgattam, amit mond. Neki könnyű volt, mert neki csak az iskolával kellett megbarátkozni. Neki csak az volt a baja, hogy nem csinálhat azt, amit akar. 
Nekem ettől sokkal, nagyobb bajjal kellett megküzdenem. Anyunak a hiányára nincs semmi gyógyír, egyedül az, amikor a közelében lehetek.
Fent a dombon már várakoztak a gyerekek. 
Hátamra kaptam az iskolatáskát, nyakamba a kis tízórais táskát, és szaladtam a Kati után. Anyu is jött ma reggel velünk, meg kellett igazítani a hordóban a kidőlt fákat Mikor beértünk a horhóba már fűrész, és balta csattogását hallottuk. Szerencsére másnak is eszébe jutott a horhó rendbe tevése. 
Sumonyi János bácsi, és a Szerpák Feri bácsi szorgoskodott. Tejes kannájukat az út szélére állították. A nagy teherrel nem is tudtak volna átevickélni a kidőlt fákon. 
A fiúk is ledobták az iskolatáskát, és a lefűrészelt ágakat felhajigálták a partodalba, végig járhatóvá tették az utat. Most a nagy sár miatt mi is körbe mentünk a bolt felé. Piroska már várt rám. Anyutól elköszöntem, most is sokáig ölelt, és fülembe súgta, hogy más ne hallja:
- Ott vagyok veled gondolatban minden pillanatban!
Ez az útravaló jó sokáig biztonságérzetet adott, de sajnos egész nap nem tartott ki.
Mire megérkezett a tanító néni már bent voltunk az osztályba. Mikor belépett mindenki köszöntötte:
- Jó reggelt kívánunk tanító néni!
- Szervusztok, gyerekek. 
Tanító néni megállt a katedrán, és elkezdtük szavalni a Szózat első két versszakát. Mi elsősök inkább csak néhány szót, mert még nem tudtuk a teljes szöveget. 
Mikor vége lett, akkor következett az a bizonyos szertartás:
Tanító néninek tisztelettel jelentem…
Ma sem hiányzott senki. Utána tanító néni irányítása alatt kimentünk az udvarra. 
A mai nap tornaórával kezdődött. Ennek nagyon örültem, legalább kint lehetünk a szabadban. 
Az összes gyerek kint volt az udvaron. Az óra azzal telt el, hogy tornasorba állított bennünket. 
Először a fiúkat, addig a lányok szabadon futkározhattak. 
Utána mi következtünk. A legmagasabb lány egy negyedikes Teri nevű lány volt. Ő még a tanító néninél is magasabb volt. Hallottam mikor sugdolóztak a harmadikosok!
- Persze, hogy ilyen magas már megbukott!
- Nem is egyszer!
De csak úgy jó messze mertek beszélni róla, mert hamar kaphatott tőle fülest bárki. 
Kati az ötödik volt, a harmadikosok közt a Köbli Marika volt csak alacsonyabb nála. 
Ahogy elnéztem az osztálytársaimat szomorúan könyveltem el, én vagyok a legkisebb. Úgy is volt. A tornasorban az utolsó lettem. Ezért mikor a tornagyakorlatokhoz beállított bennünket a tanító néni, én kerültem az első sorba. Ez nem volt jó. Így minden gyakorlatot annak a módja szerint végig kellett csinálnom. Aki az utolsó sorban volt az el tudta mismásolni, ha nem figyelt oda a tanító néni. Mikor már mindenki tudta hol a helye, tanító néni körbe futtatta velünk háromszor az iskolaudvart. Ez nekem nem volt nehéz, akár tízszer is körbe tudtam volna futni. Így is olyan lassú volt az iram, mindig neki futottam az előttem futó lánynak. Na, most jött még csak a java. Tanító néni szájába vett egy sípot és vezényelt újabb három kör. De most már a sípszóval és a keze intésével gyorsabb iramra ösztökélte az elöl futókat. Még ez sem jelentett nehézséget, mert otthon még dombnak felfelé is bírtam ezt a tempót. Mikor lefutottuk ezt a három kört is, még mindig nem lehetett megállni, de most már szabad volt elkerülni az előttünk lévőt. Végre szárnyakat kaptak a vágyaim, szaladni, szaladni! A többiek eddigre már ki voltak fulladva.
Az a magas lány bírta csak a tempót, utána a Csatári Gábor, aztán a Kati, egy másik harmadikos fiú és én következtem. Aki lefutotta ezt az utolsó kört, leülhetett a tanító néni mellé a fűbe. A végére már én is kifulladtam, szaladt mögöttem egy másodikos lány, de olyan közel voltam a célhoz, nem hagyhattam, hogy megelőzzön. Kati oda jött hozzám, boldogan huzigálta meg a hajamat. 
-Ez az Marika így kell!
Megdicsért a tanító néni is.
Aztán kihozott a szertárból két bőr foci labdát. Az egyiket a fiúk kapták, a másikat a lányok. Kicsit unalmas játék következett egymásnak dobálták a labdát. Tanító néni a lépcsőn állva figyelte a játékot. Ha valaki kilógott a sorból rögtön belefújt a sípba. Az óra végét is ezzel jelezte. Elvette a bőr labdát, bevitte a szertárba és mondta, tíz perc szünet következik. Még mindenki előtt oda értem a WC re. Szerencsére nem volt lepisilve a deszka. Fel tudtam ülni úgy, hogy rátenyereltem a deszkára. Még jó, hogy a kallantyút beakasztottam, mert már rontottak volna be a nagyobb lányok. Most is dörömböltek az ajtón. 
- Siess, mert nekünk is kell!
Meghallottam a Kati hangját, ő is köztük volt. Kifelé menet megbúboltak volna a nagyobb lányok, de a Kati nem hagyta. 
- Állj! Egy ujjal sem érhettek hozzá a húgomhoz!
Még az a nagy magas bukott lány is szót fogadott neki. Olyan jóleső érzés járta át az egész testem. 
Sok idő már nem is volt hátra, hamarosan becsengetett a tanító néni. 
Na, egy órát már kibírtam, és már egyedül is voltam a wc-ben. Már csak három órát kell kibírni...

I.13    Mintha üres hordóban ülnék

Becsengetés után tanító néni feladta a munkát a többi gyereknek.
Nekünk addig csendben, hátratett kézzel kellett várakozni. Nehéz volt csendben maradni, mert pont ilyenkor jut az eszünkbe a sürgős mondanivaló. Hangosan nem lehet mondani, a sugdolózáshoz meg oda kell hajolni a padtársunkhoz, és már mindjárt két bűnt is elkövetünk, nem ülünk egyenesen hátra tet kézzel, és még beszélgetünk is. Piroskának szerettem volna elmondani a kidőlt diófát, de a tanító néni pont rám nézett mikor elkezdtem mesélni. 
- Marika mi az a halaszthatatlan dolog, ami nem várhat a szünetig? Elmondod nekünk is?
Lehajtottam a fejem, és rám jött a szorongás. 
- Állj fel! Hadd halljuk!
A lábamból kiszállt az erő, alig tudtam megmozdítani. A kezemmel segítettem magam, hogy fel tudjak állni, de megszólalni nem tudtam. 
- Piroska, akkor te mondd el, mit mondott a Marika?
Piroska is felállt, de mivel még el sem kezdtem a mondandómat, nem volt mit mondjon. 
- Majd ha eszetekbe jut, szóljatok! Most leülhettek. 
Égett az arcom, legszívesebben kiszaladtam volna az iskolából, és soha többé nem jöttem volna vissza. A fülemben egyfolytában zúgott. 
" Majd ha eszetekbe jut, elmondjátok "
A hang olyan magasról jött mintha a tanító néni ott repkedett volna a fejem felett. 
Azt sem hallottam meg, mikor kihívott a táblához. Piroska bökött oldalba a könyökével. 
Akkor már másodszorra mondhatta a tanító néni:
- Marika! Kapinya Marika, neked szóltam! Gyere ki a táblához és folytasd ahol én abbahagytam a cica farkát!
Annyira el voltam mélázva, el sem tudtam képzelni milyen cica farkát emleget. Nem tartott sokáig hogy oda érjek, hiszen egy karnyújtásnyira voltam attól a ronda fekete szörnyetegtől. 
Tanító néni a kezembe adta a krétát.
- Folytasd a cica farkát! 
Felnéztem a táblára, és a legfelső sorban valami kacskaringózó vonalat láttam, ami tényleg hasonlított a cica farkához. Olyan magasan volt még csimpaszkodva sem értem fel. 
A közelembe lévő sorba én is kanyarítottam valami cica farkát, de egyáltalán nem hasonlított arra, amit a tanító néni rajzolt. 
- Jól van Marikám, leülhetsz, de legközelebb jobban figyelj!
Ki tudna olyan cica farkat írni, amilyet én írtam fel a táblára?
Sokan jelentkeztek, az utolsó padban ülő fiúnak kellett kijönni a táblához. Imre végig írta a táblát cica farkakkal. Tanító néni megdicsérte, aztán még a hátam mögött ülő lányokat is oda hívta a táblához. Ők is dicséretet kaptak. Elővettük azt a sok vonalas füzetet, és abba kellett a cica farkából egy egész oldalt írni. Már az első sor után elgémberedett az ujjam, annyira szorítottam a ceruzát, olyan nagyon rá nyomtam még az ötödik oldalon is cica farka volt. Közben a tanító néni leellenőrizte a nagyok órai munkáját. Az óra végén még újra oda jött hozzám, és kezemet fogva irányította.
-Nem kell annyira rányomni a ceruzát, csak szép lassan, gyengéden.
Megpróbáltam, az első vonalnál még szép gyengéden fogtam a ceruzát, de aztán észre sem vettem mikor, már újra olyan erősen szorítottam, hogy begörcsöltek az ujjaim. 
Vége lett az órának. Még mindig ott volt a gombóc a torkomba. A tízórais szünet volt, de egy falat sem ment le a torkomon. Kati szaladt arra felém. 
- Ha nem eszed meg a tízóraidat, odaadhatod, majd megeszem én. 
Csak bólogatni tudtam, hogy megeheti. Piroska sem jött oda hozzám, hogy megkérdezze, mit akartam mondani. A lépcsőn ülve várakoztam, bár már csak mehetnék haza. Olyan messziről jött a gyerekek jó kedvű játéka, nevetése, mintha egy üres horhóban ülnék, ők meg kint játszanának. Kábán végig ültem a következő órát, ahol most a kockás füzetbe egyenes vonalakat kellett huzigálni. Most is olyan erősen rányomtam a ceruzát, majd kiszakadt a papír. Lassan csináltam, mert aki elkészült egyenes testtartásban, hátratett kézzel kellett ülnie. Így meg szinte ráhasaltam a füzetre, vagy a kezemre támaszkodva tartottam magam. 
Az a szótlan, csendben fegyelmezetten ülés egyre másra csak azt a boldogságos időket hozta az emlékezetében, mikor kis csikóként Anyu mellett szaladgálhattam. Addig, míg el voltam foglalva a feladatokkal kevésbé gondoltam rá. Arra összpontosítottam, szép legyen a munkám. 
Milyen jó volt a mezőn, Anyu segítő karjai közt. Ha most itt lenne, biztos tudna segíteni, hogy ne nyomjam rá ilyen erősen ezt a ceruzát. Az óra végén most is megnézte a tanító néni. Piroska füzete sarkára oda rajzolt egy piros pontot. Nekem nem rajzolt semmit, csak annyit mondott:
- Mondtam már neked, hogy nem kell ennyire rányomni!
Ezek a hangok is olyan messziről jöttek, mintha most is az üres horhóban ülnék. Az utolsó órán rajzolhattunk, én sokáig figyeltem a nagyok hangos óráját, mikor a tanító néni felém nézett akkor egy-egy szalmaszálat oda húztam a boglyámba. Óra végén átnézte a rajzokat, nálam csak annyit mondott:
- Na, itt van egy újabb boglya!
A boglya tele volt azzal a sok ákombákommal, ami ott kavargott a fejemben. 
Az elsősöknek ez volt az utolsó óra. Nem vártam senkire, még a Piroskát sem vártam meg. 
A Gili-horhóban szabadjára engedhettem a könnyeimet, ott nem látta, nem hallotta senki, csak a madarak. Ott az árnyas fák alatt aztán szép lassan megnyugodtam, mire felértem a szőlők közé már azt vettem észre egy szép fecskefarkú pillangót kergetek. Aztán mikor ott voltam egészen közel hozzá, akár meg is foghattam volna, akkor arra gondoltam, dehogy is fogom meg, milyen élete lenne fogságban! Ő is úgy szorongana, mint én az iskolában...
 

I.14    Kokas gulyás

Nem is hazafelé vettem az irányt, mert reggel Anyu a lelkemre kötötte: 
- Marika, a Buda Rudi bácsi pincéjéhez gyere, ott szüretelünk, megértetted?
Mikor felértem a Gili-horhóból, most jobbra kellett elfordulni. Ebből az irányból még nem mentünk oda. Kicsit tanakodtam is magamban vajon jó felé megyek. Az egyik szőlőben az út közelében szüreteltek. A biztonság kedvéért inkább megkérdeztem:
-Csókolom! Erre kell menni a Buda Rudi bácsi szőlőjéhez?
-Szervusz, Marika, igen erre, látod ott azokat a magas hársfákat? Ha azokat elkerülöd, utána balra fordulsz, és onnan már látszik is. Csak nem iskolából jössz?
-Igen, az iskolából jövök. 
-Hát a Katika?
-Nekik még volt egy órájuk, nem jöhetett velem. 
-Aztán hogy tetszik az iskola?
-Sehogy sem tetszik, nem szeretek ott lenni. 
-Hát kevés gyerek dicsekszik azzal, hogy szeret iskolába járni, de majd megszokod. 
-Nem szokom én azt meg sohasem. 
Elköszöntem, és mentem arra a magas hársfák felé. El sem lehetett téveszteni, onnét már látszott a pince, és már messziről meghallottam Anyunak a hangját. Hatalmasat dobbant a szívem. Futásnak eredtem, hogy minél hamarabb oda tudjak bújni hozzá. Kint voltak a sorok között, még köszönni is elfelejtettem a nagy rohanásban. Anyu két vödör szőlővel jött befelé, ő is ledobta rögtön, hogy magához tudjon szorítani. 
Az úton magamban megfogadtam, nem fogok nyahorogni az iskola miatt, mert olyankor mindig szomorúságot látok a szemében, de még megszólalni sem kellett, már tudta ma sem volt kedvemre ott lenni. 
Mikor minden porcikámat átjárta ez a megnyugvás, akkor néztem csak körül, és köszöntem mindenkinek. A nagy örömömben Aput észre sem vettem. Úgy csinált mintha haragudna érte, de nem sokáig tudta eljátszani a szerepét, mert elnevette magát, hozzá is oda bújtam. 
Rudi bácsi viccelődött velem:
-Gyere kis bokszosom, ilyen bokszos iskolás kislánytól én is kapok puszit. 
-Magának adjanak a nem bokszos kislányok puszit!
Jót nevetett mindenki, Katica néninek adtam puszit, de másnak, senkinek sem. 
Be is hívott rögtön a konyhába. 
-Gyere kis virágszálam, mit adjak enni? Kérsz mákos kalácsot, vagy inkább diósát?
-Mindegy nekem Katica néni, mert farkas éhes vagyok. 
Vágott jó vastag szeletet mindegyikből, oda rakta az asztal sarkára, hogy elérjem.
Katica néninél nem kellett várni Anyunak az intő tekintetére, nála olyan volt mintha otthon lettem volna. 
Megettem a kalácsot, olyan finom volt, mint amilyent Anyu szokott sütni. 
-Vágjak még egy darabot? Vagy megvárod az ebedet, hamarosan kész lesz. Ide nézz mi fő itt ebben a nagy fazékban!
Azzal felvett az ölébe, hogy bele lássak a sparhelten lobogó fazékba. Nagy fakanállal kavargatta.
-Emlékszek ám mit mondtál a tavasszal!
"Katica néni szüretkor a magkokasból főzzön nekem gulyáslevest "
Nézd a! Itt fő a magkokas!
Nagyon jó illata volt a levesnek. 
- Most már csak a krumplit kell belerakni, megfő, aztán ebédelünk. 
A pince lejárnál a feldolgozóban volt a nagy fa kád. Fölötte volt a daráló, abba borogatták bele a puttonyokból, vödrökből a szólót. Fényes fogú János bácsi állt a daráló mellett. Ő a Katica néni apukája volt. Nem neki való munka volt már a nehéz puttonyokkal hordani, de a szóló darálást még meg tudta csinálni. Kaláccsal kicsit enyhült az éhségem, így már kibírom ebédig. Visszamentem Anyuhoz. Kaptam egy metszőollót és segítettem szedni a szőlőt. Rudi bácsi körbe hordta a boros üveget, végig kínált mindenkit. Apuval még kétszer is koccintottak. Anyu csak hajtogatta a fejét mikor Apu ránézett. 
- Csak módjával Józsim! Tudod, estére szolgálatba kell menni. 
-Hol van még az! Anyukám, ne félj te, amíg engem látsz. 
Mikor ezeket a szavakat meghallotta Anyu, már tudta, hogy többet ivott a kelleténél. 
Az utolsó koccintásra megérkezett a Kati. 
-Hát én nem kapok?
-Kislányom, hát ki köszön?
- Ja! Csókolom! Én is kérek egy kis bort. 
-Nem gyereknek való bor,
-Anyu, csak egy egész keveset, épp csak bele dugom a nyelvem. 
-Csak annyit, itt előttem! Mert figyellek. 
Rudi bácsi töltött a pohárba, majdnem félig volt a kétdecis pohár. 
-Hozd ide Katikám, figyellek, hogy épp csak bele dugod a nyelved. 
Kati oda vitte a poharat, Anyu egy pillanat alatt kilöttyintette úgy, hogy valóban csak a nyelvét megnedvesíteni tudta vele. 
Kati mérgelődött, Anyu meg korholta:
-Nem elég, hogy Édesapádra oda kell figyelnem, még te is csak a gondot halmozod itt nekem. 
Katica néni ebédre invitáló kiabálása enyhítette a fagyos hangulatot. 
Gyertek, kész az ebéd! Mindenki asztalhoz!
Az asztalhoz szó igazából annyit jelentet, hogy mindenki oda üljön, ahol jól érzi magát. 
Mert ilyenkor tízen tizenöten is összejönnek, és ennyi asztalt, széket, ilyen szerény körülmények között nem lehet oda készíteni. Ilyenkor inkább az a fontos, hogy mit eszünk. 
Katica néni nekünk merített először. Tudta, hogy én a kis combikáját szeretem, ami a szárnya tövét jelenti. Kati a nagy combot szerette. 
Mikor ezeket kimerítette, az után a felnőttek maguknak azt merítettek, amit akartak, vagy ami még volt. Szüretkor két kokas is a fazékban végezte, mert Katica néni azt szerette, ha mindenki jól lakik. A szüreti sűrű gulyáslevesbe került még zöldség, sárgarépa, paprika, paradicsom, krumpli, a fűszerek, amiket a szőlőben szedett össze. Anyu is finom gulyáslevest főzött mindig, de a Katica nénié valahogy mindig finomabb volt. És az a finom ropogós héjú kenyér, nem győztem eleget enni belőle. A leves után felszelte a diós mákos kalácsot, amiben olyan vastagon volt a töltelék, hogy alig volt tésztája. A mákosból jól kiérzett a belereszelt citromhéj íze. 
Ebéd után csak kicsi pihenést engedhettek meg maguknak, mert úgy volt mindig beütemezve, hogy egy nap alatt le kell szedni. 
Tele hassal nehéz volt neki állni. Én Anyunak segítettem szedni, mindig párosával szedtük, így nem kellett körbe kerülni a tőkét. Katica néni elmosogatott aztán ő is jött. Ott voltak segíteni a szomszédok, a testvére a Titkár Mariska néni, a fia a Jancsi, aki együtt jött a Katica néni lányával, a Marikával. Egy évvel voltak idősebbek a Katinál. Délelőtt ők is iskolában voltak. Mikor már nem sok volt vissza mi gyerek elmehetünk játszani. Így négyen még jobban lehetett bújócskázni, fogócskázni. 
Szegény Anyunak egész délután Aput kellett egzecírozni, hogy kevesebbet emelgesse a poharat. Ittasan nem mehet szolgálatba, és mikor már van egy kis bódulat a fejében, nehéz ellent állni neki. 
Mi gyerek a csap alá tartottuk a poharunkat, és szürcsölgettük a finom édes nedűt, utána meg egymás kezébe adtuk a WC kilincset, legtöbbször sürgetve " De nagyon siess!
Az edények elmosásához már nem tudtunk ott maradni, mert Apunak kellett egy kis pihenés a szolgálat előtt. Kint a mosóteknőben egy kicsit langyos vízben mosakodtunk, és most, is mint sokszor már megtörtént világosban ágyba kellett bújni, hogy Apunak legyen nyugodt a pihenése. 
Katival a paplan alatt susmorogtunk. Egymásnak adtuk a tanácsokat hogyan lehetne az iskolát elviselhetőbbe tenni.

I.15     Megcsináltad a házi feladatot?

Hallottuk Apu készülődését, végre nem kellett susmorogni. Világos nappal nehéz ágyba bújni. 
De így szoktuk meg kicsi korunk óta. Pár óra pihenés jót is tett neki, még kicsit mámoros volt a feje, de mire a réten beér, a fűtőházhoz, addigra kitisztul majd. 
- Tudod Józsim, hogy nem szeretlek így útnak bocsájtani! Legközelebb majd jobban vigyázok rád. 
- Ne bolondozz már! Szín józan vagyok, nézd meg!
Becsukta a szemét, és féllábra állt. Rá is dőlt rögtön az ágyra. 
- Látod! Nem lehet ilyennel játszani. Ha észreveszik, könnyen munka nélkül maradsz, és akkor mi lesz velünk?
- Ne félj, amíg te engem látsz! Mire beérek már semmi gond nem lesz. 
Felvette a táskáját, felemelt mindkettőnket, puszit adott Anyunak is, és elballagott. A csomai erdő mögött még néha átvillant a fák között a lemenő nap utolsó sugara. 
Anyu kipakolta a kosarat, amit a Katica néni adott útravalónak, mivel a vacsorát nem tudtuk megvárni. Volt benne jó nagydarab kalács, aztán egy újságpapírba csomagolt kolbász, egy jó nagydarab sonka. Anyu tört egy darabot a kolbászból és a kezünkbe adta. Ettük csak úgy kenyér nélkül. 
Anyu mindig mondja:
- Addig kell megenni, amíg nem szárad ki!
Hát nálunk eddig még soha sem száradt ki. Én nem tudom, hogy csinálják mások, hogy még szüretkor is van kolbászuk. 
- Anyu! Nekünk miért nincs már kolbász a padláson? 
- Miért nincs? Mert megettük Marikám!
Anyu elkezdett nevetni. Aztán mondta:
- Ha szeretnétek, hogy jövőre szüretkor is legyen, elvisszük a szomszédba a Juliska nénihez!
- Miért nem a Cseresznyésékhez visszük?
- Mert az nagyon messze van, akkor még a jövő szüretre is maradna. 
Száraz volt a kolbász, nehéz volt harapni, de mindegy falatját megettük. Most már hogy éhesek sem voltunk mehetünk aludni. 
- Anyu, aludhatok magával?
Mielőtt még Anyu válaszolt volna Kati már ment is a kispárnáinkért.
- Én is itt akarok aludni! 
- Jól van lányok, feküdjetek le, de nekem még sok a teendőm. 
Elmosogatott, leforrázta a malacok daráját. Kimosott pár darab ruhát. Ez a csendes neszezés álomba ringatott bennünket.  Reggel arra ébredtünk, már megint csak magunk vagyunk az ágyban. 
Anyu már kint a kertben krumplit szedett. Az asztalon készen várt bennünket a szalonnás-hagymás rántotta. Mindegyünknek kirakta a kistányérjába, hogy ne legyen belőle vita. 
Katinak mindig kicsit több, mert ő nagyobb. Megreggeliztünk, Anyu észrevette, hogy felébredtünk, bejött. Megfésülte a hajunkat. Mire indulásra készen voltunk, addigra pont ide is értek a gyerekek. 
Ma sem kellett haza jönni iskola után, a nevetős Feri bácsi szőlőjénél volt a szüret.
Anyu még utánunk kiabált. 
-Akkor ne felejtsétek el lányok! Tudjátok, hol van. 
Már hogy ne tudtuk volna, mikor felértünk a Gili-horhóból ugyanúgy a hársfák felé kellett menni, semerre nem kellett kanyarodni. Kati egész úton a tegnapi szüretet mesélte a pajtásoknak. Azok kicsit irigykedve hallgatták, hogy ma is oda megyünk iskola után. 
Lent a Gili-horhó aljában a Piroska várt rám. 
- Szia, Marika, megcsináltad a házi feladatot?
- Szia, Piroska! Milyen házi feladatot?
- Hát abba a vonalas füzetbe egy oldal cicafarkat kellett írni. 
Te jó ég, én egyáltalán nem emlékeztem rá. Leültem az út szélére, elővettem a füzetet, egy ceruzát, és elkezdtem írni. Kati visszanézett, kiabált:
- Gyertek, mert elkésünk!
Mikor látta, hogy nem mozdulunk, visszaszaladt.
- Mit csinálsz Marika?
- Elfelejtettem a házi feladatot. 
- Na, add ide! Majd én lekaparom gyorsan. 
Kivette a kezemből, és pár pillanat alatt már vissza is adta.
- Nesze, itt van. 
Sokkal szebb volt mintha én írtam volna, nem volt rányomva a ceruza sem. Piroskára nézett, aztán mondta:
- Aztán senkinek egy szót se, mert akkor kapsz tőlem. 
Piroska még szólni sem tudott, csak bólogatott. Elraktam a füzetet, futás, mert már hallatszott a tanító néni motorjának a robogása. Mire letámasztotta, és bejött a terembe, már mi is a helyükön voltunk. 
A nap ma is a Szózat szavalásával kezdődött. Egyre többet tudtunk már belőle. Ahol nem tudtuk a szöveget csak mormolásztunk valamit halkan. Az első hangos óra ma is nekünk volt. 
Tanító néni kiadta a többi gyereknek a feladatot. 
Én hol erre, hol arra sandítottam. Kati kacsintott egyet, biztos azt akarta ezzel mondani, legyek csak nyugodt, nem veszi észre a tanító néni. A másik oldalon a Piroska mosolygott, és mikor leültünk oda súgta:
- Ne izgulj!
Tanító néni jött végig a padok közt. Mikor hozzám ért, olyan nagyon dobogott a szívem, biztos voltam benne, hogy ő is hallja. Aztán csak annyit mondott:
- Látod? Le tudod te írni szépen is. Jól van! - és oda rajzolt a füzet sarkára egy pici piros pontot nekem is. Piroskával összekacsintottunk, aztán mikor már lehetett alig vártam, hogy a Kati is arra nézzen felém. Végre oda nézett, én mutattam neki a kis piros pontot. Csak vigyorgott egyet. 
Tanító néni most egy fecskefarkat írt fel a táblára. Reménykedtem, hogy ma nem nekem kell kimenni a táblához felírni. Többen is jelentkeztek, most a Hegedűs Jancsinak szólt. 
Ő sem volt sokkal ügyesebb nálam, de ő legalább felérte a táblát. Nekünk a füzetbe kellett írni. 
A baj csak most kezdődött, mert az a fránya ceruza megint nem akart engedelmeskedni. Amikor elkezdtem kanyarítani, még szép lazán fogtam, de mire a végére értem, már megint nagyon erősen rányomtam. Szorongás jött újra a torkomba, ha észreveszi a tanító néni, és megkérdezi miért nyomom rá? Teljes erőmmel a ceruzára figyeltem, nagy nehezen sikerült egy olyan fecske farkat leírnom, amit nem nyomtam rá. Az óra végére leírtam két sort, az egész oldalt be kellett volna írni. 
Mikor jött ellenőrizni, csak annyit mondott:
- Aki nem készült el, annak ez a házi feladat. Ne felejtsétek el!
Kicsengettek, ma is az első utam a wc-be vezetett. 
Szerencsére ma is én érkeztem elsőnek, és még tiszta volt. Mire a nagyok oda értek, már én kifelé jöttem. Kati kint várt rám. Odasúgtam neki, a piros pontot. Ő meg mit sem törődve, hogy meghallják azt mondta:
- Majd legközelebb is megcsinálom, így legalább nem árulsz el, ha valami rosszat csinálok.
- Legközelebb nem lesz, mert oda figyelek, és ha rosszat csinálsz, akkor bizony elárullak. 
Már nagyon bánkódtam, hogy így alakult, a piros pontnak sem tudtam örülni. Nem hogy nem örültem, még bánkódtam is. Mikor becsengettek megpróbáltam kiradírozni a füzet sarkából, de teljesen nem jött ki, mert a színes ceruzát nem vitte ki a radír, pedig már majdnem teljesen átdörgöltem a papírt…

I.16    Meg tudom csinálni

Szomorúan néztem a halványodó piros pontot. 
Ez az egy piros pontom van, de ez sem az én érdemem. Tanító néni szavai csengtek a fülembe:
" Meg tudod te ezt csinálni "
Most is úgy éreztem mintha egy hordóban ülnék, és csak úgy kongott, visszhangzott, ami körülöttem történt. Második órán a számtan füzetbe kellett ferde kampókat írni. Nehezen álltam neki. 
Ránéztem a Piroska füzetére, már tele írta az egész oldalt. Az enyémben még egy sor sem volt kész, és az is olyan ákombákom volt, mint a boglyáim, amiket az utóbb időben rajzolni szoktam. 
Vége volt az órának. Tanító néni körbe járta a padokat, hol dicséretet, mondott, hol biztatás:
-Jól van Imre, csak így tovább! Erzsikém nagyon kimentél a kockából, otthon gyakorold még. Írj három sort. 
Oda ért hozzám. A szívem megint olyan hangosan dobogott, hogy visszhangzott a hordó, amiben ültem. Mintha nem is ott lennék, messziről jött a hang. 
-Marika szünetben Itt bent maradsz befejezni!
Összekuporodtam a hordóban, hallottam, ahogy szaladnak ki a többiek az udvarra. Kati is futott velük, nem állt meg! Senki nem állt meg. Senki nem kérdezte meg. Te miért nem jössz?
Ott maradtam egyedül, a két szörnyeteggel. Oda mentem a táblához, kezembe vettem a krétát, és a kockás részébe elkezdtem rajzolni a kampós botokat. Először a legalsó sorba, aztán egyre feljebb ameddig elértem. Eleinte csikordult néha a kréta, mert nagyon rányomtam, aztán lassan csak a nagyon halk korcogása hallatszott. A legfelső három sort nem értem fel hiába csimpaszkodtam.
Mikor elkészültem odamentem a sarokban álló szörnyeteghez onnét néztem a másik szörnyeteget.
-Na, neked is tetszik? Csak azt szeretném mondani, akkor sem félek tőletek, hiába néztek rám ilyen mogorván. Látod ide mertem jönni hozzád egész közel. 
Megfogtam a kályha ajtó kallanttyúját. A hideg vas érintése olyan volt, mintha megégetett volna. Elkaptam a kezem, aztán lassan újra megérintettem, hogy tényleg forró-e. Most már nem kaptam vissza a kezem, éreztem, hogy jóleső érzés a hideg vas. Lassan érezni kezdtem, hogy már nem a hordó fenekén ülök. Kezdett beszűrődni az udvarról a gyerekek vidám kiabálása. 
Fogtam a rongyot, amivel a hetes a táblát szokta letörölni. Letöröltem az összes kampót. 
Visszaültem a helyemre, és elkezdtem írni a kockás füzetbe, sorba, sorba a kampókat. 
Mikor az egész oldal betelt, akkor csengettek be.
Csapzott, kipirult arccal jöttek sorba a gyerekek. Csak akkor lett csend mikor a tanító néni belépett. A szószékhez vezető út, mellettem vezetett el.
Csak elment mellettem, lehet már elfelejtkezett, hogy én büntetésből nem mehettem ki. Szerettem volna, ha megnézi, ha oda rajzol a sarkába egy piros pontot, csak egy, icipici piros pontot, ami már az enyém, amire már büszke lehetek. 
De a tanító néni nem állt meg mellettem. Ment fel a katedrára. 
-Üljetek le. Most énekóra lesz mindenkinek. 
Én azért elöl hagytam a számtan füzetet, reménykedtem, ha arra jön, talán meglátja. Talán megdicsér. Talán kapok egy piros pontot. 
De a tanító akár hányszor is eljött arra, nem nézett rá, nem vette észre. 
Az énekórán együtt énekeltünk, vagyis inkább kornyikáltunk, mert néha olyan hangok voltak, hogy a tanító néni vezénylő karja megállt a levegőbe. 
-Állj! Innen kezdjük újra! 
Újra kezdtük, de aztán valaki megint rosszul kornyikált, úgyhogy többször is újra kezdhettük. 
A fiúk sokszor nevetséges módon viselkedtek. 
Az ének vége valahogy úgy szólt. 

" Hej, ricca ricca 
Hej, Borcsa te!
Valamelyik negyedikes fiú úgy énekelte. 
" Hej ricca ricca kukorica"

Az egész iskolanevetésbe tört ki.
Csak a tanító néni nem nevetett. 
- Ki volt az?
Senki nem jelentkezett. Erre a komoly szigorú hangra megfagyott a levegő az iskolába. 
Az éneklésnek vége lett. Az ének füzetbe kellett a nagyobbaknak olyan kampós botokat írni, aminek a végén az a kis labda volt. 
Nekünk, elsősöknek csendben hátratett kézzel kellett kivárni az óra végét. Egy örökké valóságnak tűnt mikor felállhattunk, szünetre csengetett ki a tanító néni. 
Szaladtam a többi gyerekkel. Kati társaságát kerestem. Most két csapatban álltak egymással szemben. Kati oda rántott hozzájuk. 
-Marika te is velünk vagy. Oda állított a sor végére. Egymás kezét fogtuk szorosan. Kati és az erősebb nagyobb gyerekek középen álltak. Aztán az ellentáborból elkiáltotta magát a Teri:
- Adj király katonát!
Kati vissza kiabálta:
-Nem adunk!
-Ha nem adtok, szakítunk!
- Szakíts, ha bírsz!
Azzal egy negyedikes fiú meg iramodott és felém szaladt, Kati oda kiabált nekem!
-Marika szorítsd a kezed amennyire csak tudod. 
Mellettem a Kis Joke állt egymásra néztünk és amennyire csak tudtuk, szorítottuk egymás kezét. A negyedikes fiú úgy lepattant rólunk, mintha kőfalnak ütközött volna. Az csapatunk üdvrivalgással fogadta a hatalmas sikert. Két ilyen kis nyihetegen fennakadni egy negyedikes fiúnak! Én voltam az egész iskolába a legkisebb, igaz a Joke már harmadikos volt, de ő is beillett elsősnek, olyan kicsi volt. Most már ezzel a szerzett katonával jó erős hadseregünk lett. Kati következett az ellenségen áttörni. Nem voltak kétségeim, hogy sikerül neki.
Mikor nekiszaladt, akkor lett vége a szünetnek. Nagyon bánkódtunk. Befelé menet Kati mellettem állt és meghuzigálta a copfomat, ami nála a dicséretet jelentette. A csapat többi játékosai is, megveregették a vállam, vagy csak kicsit oldalba böktek:
-Jók voltatok, óra után folytatjuk!
Alig vártam, hogy vége legyen az órának, de féltem is hátha legközelebb átszakítják a sáncot, és akkor nem kísér ilyen kedves simogató elismerés. 
Most már elraktam a kockás füzetet, nem bántam, hogy nem dicsért megérte a tanító néni. 
Sokkal jobban örültem annak, hogy a szörnyetegekkel barátságot kötöttem, és annak is nagyon örültem, hogy a nagyok bevettek a bandába, és ha ilyen kicsi is vagyok, mégis számítok valaminek. 
Rajz óránk volt. A papírlapot sokáig csak néztem, olyan dolgot szerettem volna rajzolni, ami több mint egy boglya, vagy egy felhő, amiből hamarosan igazi vihar kerekedik. Nem, most nem jöhet a vihar, szünet után folytatjuk a játékot. A gondolataim elkalandoztak, olyan sok minden eszembe jutott, amit lerajzolhattam volna. De a gondolatok mind ott maradtak a fejemben. Hiába fogtam a ceruzát a kezembe, és egyre másra igazgattam rajzoltam a vonalakat, a végén mindig csak egy boglya kerekedett ki belőle. Kiradíroztam, újra próbáltam annak a szép fecskefarkú lepkének a szárnyát megrajzolni, nem sikerült. Piroskának már egy egész rétre való virág volt a papíron. 
Óra végén tanító néni megint végig járta a padokat, mikor oda ért hozzám, megkérdezte:
-Marika te csak boglyákat tudsz rajzolni?
Hogy ne nevessen ki az egész iskola, megbátorodtam, és mondtam.
-Tanító néni ez nem boglya!
- Hát mi? Mert olyan boglya félének gondoltam!
-Ijedtemben, ahogy rá néztem, egyből eszembe jutott a sarkon a gólyafészek. 
-Ez gólyafészek, csak már kirepültek belőle a gólyák, még mielőtt elkezdődött volna az iskola, már akkor elrepültek oda messze Afrikába. 
Azért nem látni őket. 
Tanító néninek nem tudom mi tetszett rajta annyira, oda rajzolt a sarkába egy kicsi piros pontot. 
Hatalmas boldogságot éreztem, végre van nekem is piros pontom, amit én érdemelte ki. Igaz kétségeim voltak, mert ez a sok ákombákom összevisszaság bizony nem érdemel piros pontot. De ha a tanító néni így gondolja, akkor biztos így van. Kicsengetett. Nekünk már nem volt több óránk. Én azért én ott maradtam, megvártam a Katit. 
Nem hagyhattam cserben őket a játékban. 
Folytattuk ahol abba maradt. Kati neki szaladt az ellenségnek, olyan erővel érkezett, átszakította a sáncot, és még egy másik gyereket is magával rántott. Az ellenség nagyon megfogyatkozott.
Ha most sikerül kivédeni a támadást már csak hárman magadnak. A legerősebb csapat tag szaladt felénk, megint minket spécizett ki. Jokéval hiába szorítottuk egymás kezét, úgy elrántott bennünket, mint a rongyot. Kellett menni vele az ellenség táborában! Kati oda kiabált:
- Nem baj! Majd kiszabadítalak benneteket. 
Lehet nem volt túl sportszerű, de hagytuk is magunkat, hogy újra visszakerüljünk a csapatba.
A visszavágásra már nem került sor, becsengettek nekik. Oda kiabáltam a Katinak:
-Megvárlak!
Egyedül maradtam az udvaron, ahol sokat játszottunk ott már nem volt fű. Elsimítottam a földet, egy darab bottal szebbnél szebb pillangókat rajzoltam. 
Az iskola melletti szolgálati lakásból a felsősöket tanító tanár bácsi felesége jött ki. Ilonka néni. Egy kis gyereket sétáltatott, aki abban lelte örömét, hogy a szép pillangókat mielőtt teljesen elkészültek volna úgy, hogy elrepüljenek, rájuk taposott. Ilonka néni hiába húzta más felé, addig sírt, míg el nem érte őket. 
Mire kijöttek az óráról a gyerekek, egy pillangó sem maradt. Pedig olyan jó lett volna, ha látja a tanító néni, mert ezért már biztos megérdemeltem volna azt a piros pontot. 
A gyerekek még szerettek volna ott maradni játszani, de én figyelmeztettem a Katit:
- Gyere, menjünk! Tudod, Anyu ott van a nevetős Feri bácsi szőlőjénél szüreten, és vár bennünket. 
Nehezen hagyta ott a játékot. Visszakiabált az ott maradt gyerekeknek:
-Ne hagyjátok magatokat, holnap folytatjuk!
A Gili-horhóból kiérve, szaladva tettük meg az utat. Katit az éhes gyomra vitte, engem Anyunak a simogató karjainak a hiánya.

I.17  Adj király katonát

A csapat többi játékosai is, megveregették a vállam, vagy csak kicsit odalba böktek:
-Jók voltatok, óra után folytatjuk!
Alig vártam, hogy vége legyen az órának, de féltem is hátha legközelebb átszakítják a sáncot, és akkor nem kísér ilyen kedves simogató elismerés. 
Most már elraktam a kockás füzetet, nem bántam, hogy nem dicsért meg érte a tanító néni. 
Sokkal jobban örültem annak, hogy a szörnyetegekkel barátságot kötöttem, és annak is nagyon örültem, hogy a nagyok bevettek a bandába, és ha ilyen kicsi is vagyok, mégis számítok valaminek. 
Rajz óránk volt. A papírlapot sokáig csak néztem, olyan dolgot szerettem volna rajzolni, ami több mint egy boglya, vagy egy felhő, amiből hamarosan igazi vihar kerekedik. Nem, most nem jöhet a vihar, szünet után folytatjuk a játékot. A gondolataim elkalandoztak, olyan sok minden eszembe jutott, amit lerajzolhattam volna. De a gondolatok mind ott maradtak a fejemben. Hiába fogtam a ceruzát a kezembe, és egyre másra igazgattam rajzoltam a vonalakat, a végén mindig csak egy boglya kerekedett ki belőle. Kiradíroztam, újra próbáltam annak a szép fecskefarkú lepkének a szárnyát megrajzolni, nem sikerült. Piroskának már egy egész rétre való virág volt a papíron. 
Óra végén tanító néni megint végig járta a padokat, mikor oda ért hozzám, megkérdezte:
-Marika te csak boglyákat tudsz rajzolni?
Hogy ne nevessen ki az egész iskola, megbátorodtam, és mondtam.
-Tanító néni ez nem boglya!
- Hát mi? Mert olyan boglya félének gondoltam!
-Ijedtemben ahogy rá néztem, egyből eszembe jutott a sarkon a gólyafészek. 
-Ez gólyafészek, csak már kirepültek belőle a gólyák, még mielőtt elkezdődött volna az iskola, már akkor elrepültek messze Afrikába. Azért nem látni őket. 
Tanító néninek nem tudom mi tetszett rajta annyira, oda rajzolt a sarkába egy kicsi piros pontot. 
Hatalmas boldogságot éreztem, végre van nekem is piros pontom, amit én érdemelte ki. Igaz kétségeim voltak, mert ez a sok ákombákom összevisszaság bizony nem érdemel piros pontot, de ha a tanító néni így gondolja, akkor biztos így van. Kicsengetett. Nekünk már nem volt több óránk. Én azért én ott maradtam, megvártam a Katit. Nem hagyhattam cserben őket a játékban. 
Folytattuk ahol abba maradt. Kati neki szaladt az ellenségnek, olyan erővel érkezett, átszakította a sáncot, és még egy másik gyereket is magával rántott. Az ellenség nagyon megfogyatkozott.
Ha most sikerül kivédeni a támadást már csak hárman maradnak. A legerősebb csapat tag szaladt felénk, megint minket pécézett ki. Jokéval hiába szorítottuk egymás kezét, úgy elrántott bennünket, mint a rongyot. Kellett menni vele az ellenség táborában! Kati oda kiabált:
- Nem baj! Majd kiszabadítalak benneteket. 
Lehet nem volt túl sportszerű, de hagytuk is magunkat, hogy újra visszakerüljünk a csapatba.
A visszavágásra már nem került sor, becsengettek nekik. Odakiabáltam a Katinak:
-Megvárlak!
Egyedül maradtam az udvaron, ahol sokat játszottunk ott már nem volt fű. Elsimítottam a földet, egy darab bottal szebbnél szebb pillangókat rajzoltam. 
Az iskola melletti szolgálati lakásból a felsősöket tanító tanár bácsi felesége jött ki. Ilonka néni. Egy kis gyereket sétáltatott, aki abban lelte örömét, hogy a szép pillangókat mielőtt teljesen elkészültek volna úgy, hogy elrepüljenek, rájuk taposott. Ilonka néni hiába húzta más felé, addig sírt, míg el nem érte őket. 
Mire kijöttek az óráról a gyerekek, egy pillangó sem maradt. Pedig olyan jó lett volna, ha látja a tanító néni, mert ezért már biztos megérdemeltem volna azt a piros pontot. 
A gyerekek még szerettek volna ott maradni játszani, de én figyelmeztettem a Katit:
- Gyere, menjünk! Tudod, Anyu ott van a nevetős Feri bácsi szőlőjénél szüreten, és vár bennünket. 
Nehezen hagyta ott a játékot. Vissza kiabált az ott maradt gyerekeknek. 
-Ne hagyjátok magatokat, holnap folytassuk!
A Gili-horhóból kiérve, szaladva tettük meg az utat. Katit az éhes gyomra vitte, engem Anyunak a simogató karjainak a hiánya...

I.18    Pogácsa, kalács, kolbász

Nem tudom melyikünk érzései voltak erősebbek, Kati korgó gyomra vagy az én áhított várakozásom, hogy Anyunak védelmező karjai közt legyek, egyszerre érkeztünk meg. Kati egyből a sparhelt körül járkált, kíváncsian Leskelődött bele a leveses fazékba. Nem tudom mire számított, mert bármelyik szüreten voltunk, mindenhol a magkokasból készült az ebéd. Most is figyelmeztetni kellett, mert annyira el volt foglalva az éhségével, még köszönni is elfelejtettem, csak akkor tudtam megszólalni, mikor Anyu a karjai közül körbe néztem. 
-Csókolom Annus néni!
-Szervusz, Marikám, de megnőttél!
Hát erre nem tudtam mit mondani, biztos nem látta akkor az osztálytársaimat, milyen nagyok ők. 
-Gyertek kis bogaraim Egyetek egy kis pogácsát, amíg megfő az ebéd. 
Kati nem volt szívbajos, jobb szerette a kalácsot. 
-Én inkább mákos kalácsot kérek, ha van. 
- Hát már hogyne lenne, gyere, Katikám vágok neked egy szeletet, Marikám te is kalácsot kérsz?
- Igen, én is inkább azt. 
Kaláccsal a kezünkbe kiültünk a diófa alá. 
Nem volt szabad a szőlős vödrök közelébe menni a morzsával. Anyu abbahagyta a szüretelést pár percre, hogy kikérdezze a nap eseményeit. 
Azt se tudtam hol kezdjem olyan sok minden történt ma. Úgy szerettem volna, ha csak Anyu hallja, ami a szörnyetegekkel történt, féltem, hogy kinevetnének, úgy súgtam a fülébe. 
Anyu csak bólogatott, simogatta a fejem:
- Látod, mondtam én neked, hogy így lesz. Csak ki kell várni türelmesen. Aztán amiatt, hogy nem látta meg a tanító néni a füzetbe a szép írásodat, nem kell szomorkodni, a piros pont nem számit. 
Az számít egyedül, hogy szépen leírtad. Mert amit megtanulsz, magadnak tanulod meg. Van-e érte piros pont, vagy nincs, az ne érdekeljen soha sem. Majd az élet megjutalmazza a tudásod! A piros pont az csak egy olyan valami, amivel dicsekedni lehet, de az meg nem szép dolog, jobb szerénynek maradni.
Elgondolkodtam, amit Anyu mondott. Nem igazán értettem, miért nem jó dicsekedni vele. 
Piroska is milyen boldog volt mikor az ő rajzára kapott piros pontot. Én meg csak szomorkodtam, hogy az enyémre csak annyit mondott a tanító néni hogy " Szép felhők"
És milyen más érzés volt mikor a láthatatlan gólyáimra én is kaptam. 
Szerettem volna elmondani Anyunak, de nem találtam a szavakat, amivel elmagyarázzam. 
Már nem is mentünk ki a sorok közé, Annus néni kiabálása ebédre invitálta a szüretelőket. 
Feri bácsi szeretett volna össze bökdösni a szúrós borostájával, de sikerült kibújni a kezei közül, hogy elkerüljem a következő támadást a diófán helyeztem magam kényelembe. Kati is követte a példámat. Anyu oda nyújtottá fel a bádog kistányérba a finom gulyáslevest. A vidám társaság hiányolta, hogy a kisrigók nem fütyörésznek a fán. Nem fogtak ki rajtunk, mert Apu már rég megtanított fütyülni bennünket. Sőt én már a két ujjamat a számba rakva, nyelvemet visszaperdítve is megtanultam. A végén már azt mondták:
- Ha nem hallgatnak el ezek a rigók, mindjárt ledobáljuk őket hanttal. 
Jobbnak láttuk, ha csendben maradunk. 
Ebéd után Anyunak segítettem Kati az Annus néni lányával szedte. A legfinomabb szőlőszemeket mind végig kóstoltam. Estefelé Apu is megérkezett a szolgálatból egyenesen ide jött, tudta, hogy itt vagyunk. Nem sok volt vissza a szőlőszedésből  
Feri bácsival sokszor koccintottak, most nem pörölt vele Anyu, mert nem kellett szolgálatba menni. Volt idő kipihenni a mámort. Útravalónak Annus néni is pakolt egy karkosárba. Abban is volt kolbász, sonka, kalács. 
A gondolat megint csak ott motoszkált a fejemben: 
- Anyuuu, hogyan van az Annus néniéknek is még mindig kolbászuk?
-Tudod, Marikám ők nem egy disznót vágnak, mint mi. Nekik több disznó is ott hízik az ólba. Aztán vágnak egyet, mikor leesik az első hó, egyet karácsonyra, aztán ahogy fogy, még januárban is. Tudod, a sokból könnyen lehet még szüretkor is elővenni. 
- Miért nem tudunk mi is olyan sokat vágni, és akkor nekünk is lenne. 
- Talán ha már nem kell félre tenni a szekrényre, meg a sok más egyébre akkor már nekünk is lesz még szüretkor. Igaz ahhoz előbb kellett jó kamra, mert a padláson nagyon meleg van nyáron, és kifolyna belőle a zsír.
- Akkor azért mondja maga mindig jobb megenni tavasszal, hogy ne folyjon ki belőle a zsír?
-Azért is, meg azért is, hogy ne fájésszátok az a szárazkolbászt. 
Hát én nem bántam volna, ha száraz is lett volna, mert nagyon szerettem a kolbászt.

I.19 Amit megtanulunk, magunknak tanuljuk meg

Apu végig danolta az utat hazafelé. Anyu próbálta csitítani, de hasztalan volt. Az út szélén szedtünk egy öl gazt a malacoknak, mert már a Vati kútnál hallatszott a réásuk. Vacsoráról nem kellett gondoskodni, Annus néni jól felpakolt mindenből. Ahogy haza értünk Apu ledőlt az ágyra és már el is szunyókált. Anyu tüzet rakott, vizet melegített a mosakodáshoz. Amíg megmelegedett a víz ettünk a kolbászból és a finom foszlós kenyérből. Megmosakodtunk, és lefeküdtünk. Anyu indult vezénylésért. 
- Csendben legyetek, hogy Édesapátok tudjon aludni.
Nyúlt a lámpához, hogy eloltsa, mikor nekem eszembe jutott a házi feladat. Egy egész oldal kampós botot kellett leírnom. 
-Anyu, ne oltsd el a lámpát, meg kell írnom a házi feladatot. 
Anyu letörölte az asztalt, odaakasztotta föléje a lámpát. A hokedlira rakott párnát, hogy jobban felérjem.
-Ülj ide kislányom, aztán csináld meg. 
Egy kicsit várt, nézte a kezem, hogy kerekítem azokat a kampókat. Megnyugtatott:
- Jó lesz így, csak szépen, lassan. 
Annyira belemerültem az írásba, azt sem vettem észre, hogy már nincs ott mögöttem, még az ajtócsukódást sem hallottam. 
Kati unatkozott, sürgetett.
-Siess Marika! Szeretnéd, ha megírnám helyetted?
Tegnap is kaptál érte egy piros pontot. 
- Nem akarom elkapkodni, nem kell megcsinálnod, azt a piros pontot meg kiradíroztam, nem kell nekem olyan piros pont, amit nem én érdemeltem meg.
-Jaj, ne hülyéskedj, nem mondom el senkinek! 
-Nemazért nem akarom, azt szeretném, ha szépen meg tudnám én is csinálni. Meg kell tanulni nekem is, mindig nem lehetsz ott velem.
Kati elővette az olvasókönyvét, és halkan elkezdte olvasni az első történetet. 
Sokszor meg kellett állnom, biztogatni magam, hogy ne nyomjam rá erősen a ceruzát. 
Mire elvégeztem Anyu is hazaért. Megdicsért. Most már nyugodtan mentem aludni. 
Fáradságos nap után hamar elaludtunk. Reggel úgy ébredtem, hogy nem emlékeztem a szokásos betűkkel összegabalyodott boglyára. 
Ma is úgy engedett útnak bennünket Anyu, hogy az iskola után az Irénke néni szőlőjéhez menjünk, mert ott szüretelünk. 
A gyerekekre most mi vártunk a dombtetőn. Egész úton a tegnapi játékot beszélték. Mindannyian bent voltak a csapatban. Jó lett volna megtartani az eredményt. Közben mutogatták a jobbnál jobb fogásokat, amivel nem tudja majd az ellenség átszakítani a kezünket. 
A Gili-horhó végénél már várt rám a Piroska. Onnan már nem a bandával mentem. De azért fél füllel hallgatództam, nehogy lemaradjak valamiről. 
Az adj király katonát, ellenfél játékosai már felállva vártak ránk. Tanító néni még nem érkezett meg, így szembe felálltunk mi is. A szélén most is mi voltunk a Jokéval, annyi erősítést kaptunk, hogy a Kati oda jött a végére. Középen maradt a Csatári Laci, és a Vellás Jancsi. A Magduska, és az Annuska volt a másik végén. 
Elkezdődött a játék, mi kezdtük:
-Adj király katonát!
-Nem adunk. 
-Ha nem adtok, szakítunk!
-Szakíts, ha bírsz. 
A legerősebb fiú szaladt neki az ellenség sáncának. Nem volt kétséges, hogy hárman jönnek vissza. Most ők következtek. Az újonnan szerzett katonákat úgy osztották el, hogy ne egymás mellett legyenek, hátha összejátszanak. Most is a Teri jött szakítani, de most nem felénk futott. A tegnapi csúfondáros fennakadást szégyellte. Ha erősebb gyerekeknél nem tud szakítani az nem olyan szégyenletes. 
Jött is hatalmas széllel, el is rántotta a Magduskát, és a Lacit. Nagy éljenzéssel ünnepelték a sikert. 
A folytatásra már nem volt idő, megérkezett a tanító néni. Kifáradva csapzottan estünk be a padba. 
A nap most is a Szózat elszavalásával kezdődött. Egyre többet tudtunk már belőle. Tanító néni feladta az órai munkát, én a számtan füzetemet ott hagytam elöl, reménykedtem, hogy észreveszi a kampóimat. De elsiklott a tekintete felette. 
Anyunak az intelme jutott eszembe. 
Nem számít a piros pont. Amit megtanulunk, magunknak tanuljuk meg, akár van érte dicséret, akár nincs, nem számít. 
Most ferde vonalakat kellett írni, vigyázni, hogy ne menjünk ki a kockából. 
Sokszor megálltam és olyankor mindig nyugtatgattam magam, hogy ne nyomjam rá erősen a ceruzát. Nem siettem, mert tanító néni mikor meglátta, hogy valaki elvégezte a feladatot, akkor egyenesen hátratett kézzel kellett ülnie. 
Így meg írtam, hallgatództam mit tanulnak a nagyok. Sokkal könnyebb volt kivárni az óra végét. Sikerült éppen úgy időzíteni, hogy elvégeztem. Alig vártuk már, hogy folytathassuk a játékot. 
Futás, csatasorba álltunk.
Most mi következtünk, Kati szaladt az ellenségnek. Rögtön visszaszerezte a két elvesztett katonánkat. Most újra ők következtek. Kati padtársa a Marci Marika rohant pont felém. Jokeval összenéztünk és úgy kulcsoltuk össze a kezünket, ahogy iskolába jövet megbeszéltük. 
Nem sikerült átszakítani neki. A Teri csúnyán megszidta, Marci Marika sem hagyta magát, visszavágott egyből:
- Tegnap mikor téged állítottak meg, az nem volt baj? Nem is leszek veletek többet! 
Becsengettek, még WC re is elfelejtettem elmenni a játék hevében. Nagyon hosszú volt a következő óra. Szégyelltem jelentkezni és kikéretőzni. Pedig már hallottam mikor a nagyobbak kikéretőznek. Nekünk volt hangos óra. Jó lelapultam, nem akartam jelentkezni, felelni, azon izgultam, nehogy bepisiljek. Mikor vége lett az órának elsőnek értem oda a wc-be, nem néztem, hogy pisis-e a deszka, örültem, hogy sikerült kibírnom.
Az adj király katonát, játékot nem folytattuk, mert Teriék csapata összeveszett. Kupaktanácsot ültünk, milyen játékkal folytassuk a szünetet. 
Kati mellett nekem elismert helyem lett a bandába, és a tegnapi ellenség megállítása is fényesített az álláspontomon. A többi elsős csak kis körben állós játékot játszott, vagy kocséroztak. Ilyen körbenállós unalmas játékra nem voltam kapható. Már iskolába járás előtt is mindig valami vad fiús játékot játszottunk a szomszéd fiúkkal. Nem maradt már idő játékra becsengetett a tanító néni. Katiéknak volt hangos órájuk. Most hamar elvégeztem a kiadott munkát. 
Hátra tett kézzel figyeltem. Számtanóra volt. Katinak is ki kellett menni a táblához. Sokáig gondolkodott a megoldáson, de a végén sikerült neki. Tanító néni egy ötöst írt be az ellenőrzőjébe. Katinak fülig ért a szája úgy vigyorgott mikor meglátta. 
Nekünk, elsősöknek ez volt az utolsó óra. 
Piroskával az úton nem sokat beszéltünk. Neki a többi elsős kislány volt a témája, én inkább a nagyokról beszéltem volna, nem voltunk közös nevezőn. Egyhangúan köszöntünk el.
A Gili-horhó madarai vígan csiripeltek, ünnepelték ők is a jó kedvem.

 

I.20    Hangos volt a domb a nótázástól

Sietősre vettem a lépteim. Eddig minden percben el voltak foglalva a gondolataim, nem volt időm arra nagyon jól eső érzésre gondolnom, aminek a hiánya miatt rám tört a szorongás máskor. Talán igaza van Anyunak, megszokom. Most hogy így magamra maradtam, mégis egyre erősödött bennem a hiány. Szaladtam dombnak felfelé, a forróság az egész testem átjárta, alig vártam már, hogy odaérjek Anyuhoz a szőlőbe. Az út mellett voltak ismerős nénik, oda kiáltottak:
- Hová szaladsz Marika?
Nem álltam meg, nem szerettem volna időt veszíteni, csak úgy vissza kiabáltam:
- Szaladok, mert vár Anyu.
Még mondtak mást is, de azt már nem hallottam tisztán. Az Irénke néni szőlője a kilátó után volt, ahol már lefelé mentünk a Csullag dombról. A tetőn kétfelé ágazott az út, a szőlőt mindkét útról meg lehetett közelíteni. Nem a présház felé mentem, mert már messziről megláttam Anyunak a kékvirágos fejkendőjét. Ha présház felé megyek, biztos voltam benne hogy el kellett volna időznöm a segítségre érkezett vendégekkel. Nem törődve kerítéssel, akác tövissel, törtettem át mindenen. Anyu a sor végén szedte a lepotyogott Noha szemeket. Olyan hirtelen teremtem mellette, hogy még a vödröt is elejtette. 
- Marikám, te hogy kerülsz ide?
Nem tudtam megszólalni rögtön, csak odabújtam hozzá, csak dugtam a fejem a köténye alá, ha valaki jön, ne lássa a könnyes arcom. Anyu csendben, hogy ne hallja senki suttogta:
- Csak nincs valami baj, ki bántott, csurom vizes vagy, miért szaladtál?
Csak a fejemet ráztam, hogy megnyugtassam. Köténye sarkával megtörölte az arcom, és simogatta a fejem. Lassan kezdtem megnyugodni. 
- Úgy hiányzott! Azért szaladtam, hogy minél előbb ide érjek. 
- Jaj, édesem azért nem kell szaladni, hát tudod, hogy itt vártam rád. 
- De én minél hamarabb itt akartam lenni magával. 
A többi szüretelő csak most vette észre, hogy odaértem. Szerencsére már az arcomon sem látszott a sírás nyoma. Irénke néni unokája Péter annyi idős volt, mint én. Ma nem ment iskolába, hogy itt tudjon lenni a szüreten. Eddig ő tekerte a szőlődarálót. Igaz nem érte még föl, de az apukája csinált egy kis dobogót a munkálatokhoz. Mikor meglátott rögtön hívott be a présházba. 
- Gyere, Marika megmutatom a ledarált szőlőt. 
Most már nyugodtan mentem, éreztem Anyunak a közelségét, és ez a semmihez nem hasonlítható érzés nagyon megnyugtatott. 
A konyhából nagyon jó illatok jöttek. Leginkább odamentem volna, de a Péter húzott a kezemnél fogva. Felléptem én is a dobogóra, belekukkantottam a már félig darált kádba, amiben azokból a csodálatos szép fürtökből, egy halom foszlányos szem, és csupasz szőlőmaradvány látszott csak. 
Most ért be ágy puttonnyal a Sanyi bácsi, bele borította. 
- Szeretnéd tekerni a darálót?
Nagyon szerettem volna kipróbálni már másnál is, de nem lehetett, mert nem értem fel. Féltem, hogy nincs annyi erőm, hogy áthajtsam. 
- Megmutatod, hogyan kell?
Péter neki lendült, könnyedén áttekerte. Oda húzta a kezem, átadta a kereket. Így, hogy lendületben volt nem volt nehéz áthajtani. Jöttek sorra a teli vödrökkel, és én csak tekertem a kereket, figyeltem, hogyan lesz abból szép hamvas otelló fürtökből egy pillanat alatt egy halom rondaság. 
Már meguntam a daráló tekerését, meg a kezem is kezdett fáradni. Péter észrevette, hogy egyre lassabban hajtom. 
- Ha akarod, meguntad, hajtom én.
Szívesen átadtam. Bementem az Irénke nénihez a konyhába. 
- Csókolom Irénke néni. 
- Szervusz, kis virágszálam. Hallottam a hangod, de nem akartalak zavarni benneteket, Péter már nagyon várta, hogy ide érj. Egész délelőtt unatkozott. Az apját nyúzta egyfolytában azt kérdezte, mikor jönnek már a lányok! Mikor meg elkészült a dobogó, akkor meg azon izgult, hogy csak nektek is tetszedjen a darálás. Hiába mondtam neki, ez fiúknak való munka. 
Én most kicsit sajnálkoztam, hogy ilyen hamar ráuntam, abban reménykedtem talán a Katinak majd jobban tetszik. Az üres vödrökkel kimentem Anyuhoz. Már hírét vitték a puttonyosok, hogy segédje van a fő darálósnak. Irénke néni szőlőjébe nagyon sok Noha volt. Mikor már jól meg van érve, elég csak hozzá érni a tőkéhez máris alatta vannak a szemek, és azokat az apró szemeket nagyon nehéz volt felszemezgetni. Anyu most is egy ilyen tőke mellett serénykedett. Segítettem neki felszedni. 
Kati, és a pajtásai hangját már messziről hallottuk. 
Anyu figyelt, de hiába várta, hogy kijön oda hozzánk. Neki most sem és régebben sem volt fontos, hogy Anyunál bejelentkezzen. Irénke néni ebédre meghívó hangjára abba hagytuk a szemezgetést, indultunk be.

Kati már a Péterrel hajtotta a darálót. Nagyon tetszett neki. Még Anyut sem vette észre, annyira bele merült a munkába. Anyuval ott ültünk a legfelső lépcsőfokon, vártuk mikor vesz bennünket észre. 
Kiürült a daráló, üresen hangosabban nyekergett. Kati megállt, belehajolt a kádba, már olyan magasan volt benne a szőlő, elérte kézzel a mustot, két kezével tölcsért formált és kimerített a mustból. Arcán, ruháját folyt végig az édes nedű úgy itta. Mikor a maradékot visszadobta, akkor vette észre, hogy ott ülünk és őt nézzük. 
- Csókolom, hát maga mióta figyelt?
- Szervusz, Katikám, már egy kis ideje itt vagyok!
Elnevette magát, már nyúlt újra bele, hogy nekem is adjon. 
- Kati én nem kérek!
- De kérj! Igyál belőle, nagyon finom. 
- Én inkább pohárból iszom, nézd meg milyen lett a ruhád!
Kati egyet igazított a kötényén, mintha azzal le tudta volna törölni a ráfolyt mustot. 
- Nem baj, majd kimosom. 
Közben már mindenki elfoglalta a helyét a rögtönzött padokon. Irénke néni nekünk gyerekeknek merített először, és mindegyőnktől megkérdezte milyen részét merítse a tányérunkba.
A gulyáslevest mákos, diós kalács követte. Délután Apu is megérkezett. Neki már a munkából nem is maradt, János bácsival jó párszor koccintottak. Anyunak szemmel kellett tartani a Katit nehogy ő is koccintson. Hazafelé újra hangos volt a domb a nótázástól.

I.21    Apu mégiscsak igazságos velem 

Apunak jó kedve volt. Mikor hazaértünk kijött velünk játszani a rétre. Vittük a labdát, fejelni szerettünk volna. Nekiálltunk, először a Kati játszott Apuval. Volt vita egyfolytában. 
-Apu! Ez nem ér. Nagyon magas volt. 
Legközelebb azon vitáztak, hogy a lerakott cipőn /mert az volt a kapufa/, kívül volt, vagy belül. Apu ráunt a vitatkozásra. 
-Gyertek, elmegyünk, az erdőbe vágunk kapufának valót!
Mentünk is vele, fűrésszel, kis baltával felszerelkezve a Sutya erdőbe.
Nem kellett messze menni, rögtön találtunk olyan fákat, ami erre a célra megfelelt. 
Apu neki állt kifűrészelte, elvágta megfelelő méretre. Amíg a többit vágta, mi elkezdtük legallyazni, és lehúzni a háncsát. Hat darab fa kellett, ami két métertől kicsit hosszabb.
Jó sokáig tartott mire az összessel készen lettünk. A fa rönkjét betakargattuk száraz falevéllel senki nem vette észre, hogy ott voltak fák. Az összes levágott ágat behúztuk a favágítóra. Mire mindennel készen lettünk, már kezdett sötétedni. Mi szerettük volna, ha leássa Apu, és ki tudjuk próbálni milyen igazi kapufák mellett fejelni, de Anyu szigorú parancs szavával még Apu, sem mert szembe szállni. 
-Gyertek megmelegedett a mosdóvíz! Vacsorázni kell és a házi feladatot is meg kell még csinálnotok! 
Igaza volt Anyunak, de nehéz a játékot ott hagyni, holmi házi feladat csinálásáért. 
- Menjetek csak kis csimotáim, majd holnap megcsinálom, mire megjöttök az iskolából készen lesz.
Vacsorára rántott levest és lisztestercet csinált Anyu. A kenyeret elkockázta, és még meg is szárítottá a sütőbe amig főtt a vacsora. 
Nagyon szerettem így a rántott levest, mindig csak annyi kenyeret raktam bele, amit rögtön megettem, nem szerettem mikor elázott. A lisztesterchez baracklekvárt bontott. Úgy szerettem, hogy a tányérba egyik részén volt a lisztesterc másikon a lekvár, és csak a falatkáknál kevertem össze. Kati mikor megkapta az egészet összekeverte rögtön, olyan pepice forma lett, én úgy meg nem tudtam volna enni. Anyu sem szerette olyan összekeverten, így amit nem evett meg a Kati, az a malacok moslékjában végezte. Nem is rakott neki Anyu sokat, inkább kétszer háromszor is merített. 
Készen voltunk a vacsorával, Anyu letakarította az asztalt, közelebb hozta a lámpát, hogy tudjuk megcsinálni a házi feladatot. 
Nekem a számtan füzetben kellett írnom a hullámokat gyakorolnak, Katinak olvasni kellett. 
Anyu mosogatás közben ránk figyelt. Katit néha figyelmeztette. 
- Katikám, ne harapd el a szó végét, nem kell annyira sietni vele. 
Felém hajolt, megnézte a hullámaimat, amik bizony túlságosan is kihullámzottak abból a pici kockából. 
- Marikám, lassabban, látod, hogy kimentél itt is, meg itt is a vonalból. 
Aztán rámutatott ahol olyan csúnya volt. 
-De miért ilyen kicsikék ezek a kockák? Mennyivel könnyebb lenne, ha jó nagy kockák lennének. 
Most már nem nyomtam annyira nagyon rá a ceruzát, mint az első napokba, de a széptől azért még messze volt. Belefáradtam mire a végére értem. Megmosakodtunk, és Apu mellé kuporodtunk az ágyra, hogy hallgassuk vele a focimérkőzést. Apu olyan izgalomban volt a mérkőzés alatt, mikor gól volt, még az ágyról is leugrott, és ott ugrált tapsolt örömében, de mikor a kapu mellé rúgták akkor meg olyan cifrán káromkodott, még Anyunak is rá kellett szólni:
-Jaj, te Józsim ne beszélj ilyen csúnyán a lányok előtt!
Apu rá se hederített, egyre csak csendre intette. Még olyankor is mondta, hogy "csend! Csend!", mikor halálos csend volt, senki sem szólt egy szót sem.
Vége lett a mérkőzésnek. A Fradi nyert a Honvéd ellen. Apu csak lassan nyugodott le. A délutáni koccintgatásnak sokáig megmaradt a mámorító hatása. Katival elmentünk lefeküdni.
Anyu csendben folytatta az esti teendőit. Sokáig hallottam, hogy súrolja a ruhát a mosóteknőben, a sparheltajtó nyikordult, rakott még a tűzre. Aztán a kis neszezés egyre messzebbről hallatszott, míg a végén elaludtam. 
Reggel mikor felébredtünk már pattogott a tűz, pirítós kenyér kicsit égett szaga miatt ki volt nyitva az ajtó. Apu már kint volt a réten az egyik kapufát már fel is állította. Pizsamában szaladtunk ki megnézni, hogy nem túl magas-e. 
Katinak jó volt, ha jól felugrott elérte, de én hiába ugráltam, sehogy sem értem el.
Elszomorodtam, hogy én ilyen kicsi vagyok, és nekem akkor sokkal könnyebb lesz gólt fejelni így. 
Anyu kiabált utánunk:
-Lányok gyertek enni, mert kell indulni az iskolába, és még öltözködni, fésülködni is kell!
Az öltözés megvolt egy pillanat alatt, de a fésülködés már nem olyan egyszerű volt. Főleg ha a sok hancúrozás közepette jól össze is volt kócolódva a hajunk. Olyankor sokszor bizony nagyon húzta a fésű, legtöbbször két copfba fonta, aztán visszahajtotta és úgy kötötte bele a frissen vasalt fehér szalagot. 
Már hallottuk a pajtások hangját. Fent álltak a dombon Apuval beszélgettek. Legszívesebben ott maradtak volna rögtön kipróbálni a kapufánkat. 
Hallottam, méricskélték, 
- Józsi bácsi ez kicsit alacsonyabb, mint a másik!
-Hát persze, hogy alacsonyabb. Marika is alacsonyabb nálatok!
Mikor ezt meghallottam, nagyon megörültem, mégis csak igazságos velem Apu.

2.1. Hogyan játsszunk?

Ledobtam az iskolatáskát, megnéztem meddig érek fel. Ha Ugrottam elértem a felső kapufát. 
Legszívesebben ott maradtam volna játszani. 
Az úton kiterveltük a többi gyerekkel.
Ma nem volt szüret sehol sem, így iskola után haza jövünk, és játszhatunk az új fejelő pályán. 
Mindenki ki szerette volna próbálni. 
Piroska várt a szokásos helyen. Éppen csak oda köszöntem neki, mert a bandába fontos dolgokról beszéltek, nem akartam lemaradni semmiről. 
Tanító néni jött a kis motorján, már kezdett minden olyan természetesnek tűnni. 
A Szózat, a hetesek jelentése. Osztály vigyázz!
Üljetek le! Vegyétek elő.
Tanító néni érces hangját már nem volt olyan szorongató érzés hallani, mint az első napokba. 
Kiadta a feladatot a nagyoknak. Nekünk volt írás óra. Elővett egy újságpapírból készült füzetet. Ami abból állt, hogy az újság lapok egymásra voltak rakva, félbe hajtva, és a hajtásnál cérnával össze volt varrva. Úgy lehetett lapozgatni, mint egy könyvet. Nekem már nem volt különleges, mert a Katinak is volt ilyen újságos füzete mikor elsős volt. Emlékszek mikor Anyu varrta otthon. Az újságot Apu hozta, valahonnan mert nekünk nem volt. Tanító néni körbe vitte, hogy mindenki meg tudja nézni. 
- Láttátok, megnéztétek jól. El tudjátok otthon mondani, hogy milyent kell csinálni. 
Kórusban válaszolunk:
- Igen, meg tudjuk mondani. 
-Akkor holnapra legyen mindenkinek ilyen füzete. 
Aztán felrajzolt a táblára egy olyan bögrét, aminek nem volt füle, a következő sorban egy lefordított fül nélküli bögrét rajzolt. 
Kicsit unottan figyeltem, mert a gondolatom már a délutáni játékon járt. Ijedten álltam fel amikor engem szólított. Soha nem olyanok szólít, mikor oda figyelek. Most sem tudtam, hogy mit kellene csinálni. Kimentem a táblához és álltam izgatottan. 
Kati látta a szenvedésem, aztán kézzel, lábbal próbált rávezetni, hogy folytassam, amit a tanító néni elkezdett. 
Kezembe vettem a krétát, de nem értem fel olyan magasra. És ilyen közel állva nem is láttam mi volt felírva. Egy nagy gombócot lenyeltem, és félénken megszólaltam:
-Tanító néni nem érem fel, és nem is látom, mi van felírva. 
Tanító néni összeráncolta a homlokát, szúrós tekintettel rám nézett. Majd a helyemre küldött. 
Piroska ment ki helyettem, ő magasabb volt nálam, de a legfelső sort ő sem tudta folytatni. 
Mikor lejjebb ért a táblán az írás újra engem hívott ki. Most nagyon oda figyeltem, és gyönyörű fületlen bögréket rajzoltam. Mikor visszamentem helyemre, és végig néztem táblán, az én bögréim voltak a legszebbek.
Vége volt az első órának, már hozzá szoktam, ha ilyenkor én érek elsőnek a WC re, akkor tisztán találom. Szaladtam, majd fellöktem a lépcsőn még a nagyobbakat is, nehogy megelőzzenek.
Az " adj király katonát " vita óta nem játszottak a nagyok, csoportokba verődve beszélgettek, lökdösődtek. Piroska unatkozott a lépcsőn, már bántam, hogy mostanában kicsit mellőztem. Mégis csak a barátnőm. Gondoltam elhívom játszani:
-Szeretnél játszani velem?
-Igen, de hogyan játszunk?
-Kocsérozzunk!
Nem kellett neki kétszer mondani, már nyújtotta is a kezét. Neki is fodros szoknyája, és copfja volt, mint nekem. Ahogy forogtunk körbe körbe a szoknyánk fodra és a copfjaink kergették egymást. 
A többi lányok is kedvet kaptak, versenybe voltunk ki bírja tovább. Aztán mikor már nem bírtuk lefeküdtünk a fűbe, ahol még percekig forgott velünk a világ. 
Mikor becsengettek gyorsan ittunk a falicsapnál.
Csendes óránk volt. Nem siettem a feladattal. Pár kis fületlen bögre után megálltam, figyeltem a harmadikosok olvasás óráját. Olyan szép történetről olvastak, még könnyet is csalt a szemembe. 
Nem tudtam mindent megérteni, olyan valamit olvastak, hogy az egyik iskolás gyerek nem itta meg a tejet, amit az iskolába kapott, hanem kiszökött, és ott kint egy nagykendőbe öntötte. 
Aztán a tanító bácsija kifigyelte, és az a nagykendő, amibe öntötte a kistestvére volt. És azért vitte, mert nagyon szegények voltak, és megsajnálta a kishúgát. Eszembe jutottak a csökölyi cigánygyerekek. Hogy örültek a kenyérnek és a kolbásznak. A kinőtt ruháinknak. 
Kicsit elszégyelltem magam, mikor azon nyahorogtam, hogy nekünk miért nincs szüretkor kolbászunk. Mikor hány, de hány gyerek még annak is örülöne, ha kenyeret ehetne. Vagy tejet ihatna, mint ez a "kiskendős "
Annyira elgondolkodtam a tanító néni hangja zökkentett vissza a valóságba. 
- Marika mindenki be tudta fejezni az órai munkát.
Itt bent maradsz a szünetbe, és befejezed!
Mindenki szaladt ki. Szomorúan néztem utánuk. 
Neki álltam ezeknek a fületlen bögréknek.
Azt nem mondta a tanító néni, hogyha elkészülök bent kell-e maradni. Én pár perc alatt lekapartam. Igaz nem a legszebbre sikerült, de a gyerekek vidám játéka nagyon sok erőt adott. 
Még volt időm kocsérozni a Piroskával.
Becsengetés után leellenőrizte a tanító néni a munkámat, megsimogatta a fejem majd mondta:
-Legközelebb ne bámészkodj el!
Az énekórán sokat nevettünk, mert a tanító néni kórusban akart énekeltetni velünk, de valaki mindig eltévesztette. Óra végén együtt elénekeltük a himnuszt, azt mondta a tanító néni azért énekeljük mindig, hogy mi elsősök is minél előbb megtanuljuk.
Nekünk ez volt az utolsó óra. Piroskával indultam hazafelé, lassan mentünk. Néha leraktuk a táskát, és gyakoroltuk a kocsérozást. 
Ma nem volt kedvem egyedül haza indulni Katiékat a Gili-horhóba vártam meg. Elbújtam egy bokorba aztán mikor jöttek elkezdtem morogni, mint egy fenevad, de csak a Magduska ijedj meg a többiek egyből rájöttek, hogy én vagyok. 
Vidám szaladtunk le a Csullag dombról, hogy mielőbb ott legyünk az új fejelő pályán.
2.2 én vezettem 9:8-ra 
Szaladtunk ledobni a táskát, Kati felkapta a labdát, és már futott vele fel a dombra. Anyu kiabált utána: - Katikám, át kell öltözni! Nem az iskolába járós ruhába játszol! Én átöltöztem a mackó nadrágba, a Katiét kivittem. Tudtam, hogy azért nem jön vissza, hogy átöltözzön. Apu is kijött velünk. Kati döntötte el, ki játszik először. Elkezdte a kiszámolót: Ecc, pecc, kimehetsz Holnap után bejöhetsz Cérnára cinegére Ugorj cica az egérre Fuss! Ő volt az első, akire esett. Még egyszer számolt, most a Csatári Lacira esett. Gyerekkel a kidőlt diófán foglaltunk helyet. Apu elmondta a szabályokat. -Csak az a gól, ami átmegy a gól vonalon. És csak fejjel lehet befejelni. Tíz gól után, vége a játszmának. Védekezni lehet kézzel, lábbal fejjel. Megértettétek? Mindenki harsogta, hogy megértette, és sürgették a Katiékat, kezdjék már el. Laci nem volt ügyes a fejelésbe, most játszott először. Én beálltam labdaszedőnek, mert dombnak lefelé hamar elgurult. Egész rövid idő alatt tíz- három lett az eredmény a Kati javára. Utána az Annuska játszott a Vellás Jancsival. Ők sem voltak nagy fejelő mesterek, különösen Annuska, rövid idő alatt rá is unt, mert több öngólt fejelt, mint ami a Jancsi kapujába ment. A gyerekek közben kiabáltak, szurkoltak az ügyesebb játékosnak. Én a Magduskával kerültem össze, neki sem volt még gyakorlata. Hamar bele unt, mert nem tudott egy labdát sem befejelni. A szomszéd gyerekek Pista, és Jóska ügyesek voltak, látszott, hogy ők már sokat játszottak így. Annuskának Magduskának nem is tetszett a játék. Elköszöntek, és haza mentek. A Gábor a Jokeval került össze. Joket könnyű volt megvenni. A diófán ugrálva kiabáltunk, szurkoltunk a nekünk, rokonszenvesebb játékosnak. Én a Joket biztattam, de kevés volt ez a biztatás a győzelméhez. Apu regulázta a maradék játékosokat. A győztesek most egymással csaptak össze. Fűszállal sorsolta ki Apu, ki kivel kerül össze. Nem tudom, hogy csinálta Apu, de nekem szerencsére nem a nagy fiúk jutottak. A szomszéd Jóskával kellett megküzdenem. Kapufa nélkül már többször is megmérkőztünk, néha sikerült győzni ellene. Kati kezdte a Gáborral, végig fej fej mellett haladtak. Kilenc - kilences állásnál a Gábornál volt a győzelem megszerzése, de a Kati hatalmas védéssel mentett. Óriási küzdelemben Katinak sikerült befejelni. A következő páros mi voltunk a Jóskával. Én az alacsonyabb kapuban voltam, előnyösebb helyzetben. De mégis a Jóskának sikerült elhúzni, már nyolc- három volt mikor sikerült párszor betalálnom a kapujába. Aztán már én vezettem kilenc- nyolcra, mikor egy nagy védéssel a szilvásba kötött ki a labda. Kati futott utána. Szomorúan kullogott vissza kezében a kilyukadt labdával. A fejelőbajnokságot egyelőre fel kellett függeszteni. A diófán ülve szomorkodtunk. Apu próbált bennünket megnyugtatni: - Ne szomorkodjatok! Holnap mikor jövök, haza a szolgálatból veszek egy másik labdát, de most úgy csináljatok úgy, mintha meguntátok volna, hogy Anyu ne tudjon róla. A fiúk elköszöntek, mi a labdát bevittük, hogy Anyunak ne legyen feltűnő. Eszembe jutott az újság papírból készült füzet. Kértem Anyut, hogy csináljon nekem. Sajnos most sem volt otthon újság, amiből lehetett volna csinálni. De megígérté este mikor a vezénylésért megy, kér a bakterházból. Szomszéd Irénke néni jött elköszöni. Ma este már a Káposzta telepen hajtják nyugovóra a fejüket. Anyu visszaadta Irénke néni kotlósát, amelyet a nyár végén kapott tőle kölcsönbe. -Szomszédasszony, hálás köszönet, hogy kisegítettél. Most így legalább nem csak az a pár jércém lesz, amit meghagyott az a beste a tavasszal. Jó kis kotlós volt. Tizenhét tojásból, tizenötöt kiköltött. Mivel tudom meghálálni a jóságod? - Margitom, megháláltad te már ezt ezerszer! Emlékszel mikor a forradalom volt, és nem volt egy csipet só senkinek, hoztad a csirkéket, és cserélted sóra. Vagy amikor az árvíz volt, nem lehetett kenyeret venni, te sütöttél nekünk is? Nem is lesz ilyen jó szomszédom az biztos, akár hová költözök. Hallgattuk Irénke néni szavait. Elszomorkodtunk mi is. Milyen jó volt a fiúkkal játszani. Vajon jön majd valaki ide lakni? Milyen emberek lesznek! Lesznek majd pajtások? Pista bácsi nagybátyja jött lovaskocsival a dombról, tele pakolva, minden féle dolgokkal. Szekrény, asztal, ágydeszka, dunyha, edények, volt ott minden. Anyuval összeölelkeztek. Irénke néni a fiúkkal elindult a kocsi után. -Ne bánkódj Margitom, nem a világ vége az a Káposzta telep. Találkozunk majd hamarosan Anyu fogta a vizes vödröt, mi is elkísértük. Üres volt a szomszédok udvara, háza, csak a macskájuk maradt itt. -Anyu nézze nem vitték el a macskájukat! Megfogjam, utánuk szaladjak vele? -Nem kell Katikám, úgyis visszajönne! A macskák azok olyanok, nem annyira a gazdájukhoz vannak hozzá szokva inkább a környezetükhöz. Ha eljön hozzánk, adhattok neki enni, csak a házba nem kell beszoktatni. -Anyu, de én úgy szeretném, ha a mi macskánkká válna. -Lehet a miénk, ha át jön, de nem bent a házban, és erről nem szeretnék többet hallani! Kati elszomorodott, szerette volna, ha vele alszik. De erről én sem akartam hallani. -Még, hogy macska az ágyban! Elég azt elviselnem mikor a kopasznyakút hurcibálod! A macskát már nem tűröm meg. Szerencsére a macska nem hagyta magát megfogni, akárhogy is cicicicizett is neki. Segítettük haza vinni a vizet. Apu lepihent, mi elkísértük Anyut az állomásra. Én már azért is, nehogy elfelejtsen kérni régi újságot. Az állomáson Vince bácsi volt szolgálatban. -Jó estét Vince bácsi! -Jó estét maguknak is. Ma a lányok is elkísérték? Mióta elkezdődött az iskola, nem is láttam őket! Lányok hogy tetszik az iskola? -Hát az sehogyan! Mondtuk szinte egyszerre. -Jobb lenne a mezőre menni? - Igen, sokkal jobb lenne! Én huzigáltam Anyunak a kötényét, aztán súgtam az újságot, nehogy elfelejtse. Meg is kérdezte rögtön. -Vince bácsi, tud adni nekünk olyan régi újságot, ami már nem kell magának. -Már hogy ne tudnák, nézze, ott van az asztal alatt abba a dobozban, télre gyűjtöm begyújtani a kályhába. Anyu összefogott egy nagy csomót, megköszönte, felírta a szolgálatba jelentkezés idejét, elköszöntünk, indultunk haza. Mikor hazaértünk csendbe kellett maradni, Apunak este tizenegyre kellett lejelentkezni, volt még pár óra addig nyugodtan aludhatott. Halkan megmosakodtunk, megvacsoráztunk, és lefeküdtünk. Sokáig nem tudtunk még elaludni. Katival a paplan alatt sugdolóztunk. A délutáni játékot elevenítettük fel. Sajnálkoztam a következő játékon már a szomszéd fiúk nem vehetnek részt.
2.3 Újság

Apu mielőtt útnak indult, bejött a szobába megpuszilt bennünket és a fülünkbe súgta, úgyhogy Anyu ne hallja:
- Holnap hozom, a labdát addig ezt a lyukasat tüntessétek el.
Katival összenevettünk, nem lesz nehéz eltüntetni, felvisszük a szomszédék házához, ott mostanában úgysem jár senki. 
Most már az álom is könnyebben ránk talált. 
Éjjel álmomban tanító néni kiállított a táblához, és megszidott. Mindenkinek volt újság papírból füzet, csak egyedül nekem nem volt. 
A gyerekek az újság papírba gyakorolták a fordított bögrét, nekem a táblára kellett írnom. 
Reggel mikor felébredtem, Anyu oda készítette már a táskám mellé az elkészült újság papír füzetet. Megnyugodtam, aztán hangosan gondolkodva mondtam:
-Akkor mégsem kell egyedül a táblánál írnom azokat a fordított bögréket. 
- Milyen bögréket beszélsz kislányom?-
-Nagyon rosszat álmodtam, nem volt kész a füzet, és a tanító néni megszidott. 
-Kislányom, ne izgasd magad feleslegesen, látod, itt van, nem felejtettem el. Mikor Édesapátok elment az éjjel megcsináltam. 
Oda bújtam Anyuhoz, de jó hogy ilyen jó Anyukám van, mindig gondol, mindenre.
Reggelire tejbe áztatott kalácsot ettünk. A Katica néni szüretjéről maradt még. A vége volt ahol nem volt benne mák, így üresen nem akart elfogyni, de tejbe áztatta nagyon finom volt. Tízóraira volt még egy kis száraz kolbász. 
A dombon már várakoztak a pajtások, Gáborék még bekiabáltak a szomszédba, nem tudták, hogy mától kezdve a Pistáék nélkül megyünk. Kati mondta el az újságot. 
-Tegnap este leköltöztek a Káposzta telepre. Ma már onnan jönnek már az iskolába. 
Mindannyian bánkódtunk, jó pajtások voltak. 
Jancsi és a Joke dicsekedte a hallottak után:
- Nem sokáig járunk már mi sem veletek. Anyuék vettek házhelyet, lent az iskola közelébe. Építkezni fogunk. Szép új házat építünk! Azt mondta az édesapám még fürdőszoba is lesz majd benne. 
Joke is rákontrázott, nekünk meg olyan házunk lesz, hogy nekem is lesz szobám, amiben majd csak én egyedül alszok, és akkor már nem kell öreganyámmal aludni. 
-Miért? Te az öreganyáddal alszol?
Kérdezte a Kati, aztán elkezdett nevetni. 
Magduska kelt a Joke védelmében:
-Mi olyan nevetséges, én is a mamámmal alszok. 
-Hát nem ott alszol ahol az a szép nagy magas vetett ágy van, és a tetején ott ül az a szép hajas baba?
-Az a tisztaszoba! Oda csak a vendégek engedjük be!
-És kik szoktak vendégségbe menni hozzátok?
-Eddig még senki, nem jött, de ha jönne valaki, akkor lenne neki hely!
-Hát nekünk nincsen tiszta szobánk, mikor vendégek jöttek, leraktuk a "szómazsákot" a földre aztán ott aludtak. 
Magduska mondta, 
- Mi vendégeinknek nem kell a földön aludni!
Kati, hogy még se ő maradjon alul a vitába:
-Persze, hogy nem kell a földön aludni, mikor nem megy hozzátok senki. 
Gáborék inkább a Kati pártjára álltak a vitában. 
Nekik sem volt tiszta szobájuk. Ők is egy ágyban aludtak a testvérekkel. Ha vendég ment hozzájuk, náluk is a földre került a "szómazsák"
A nagy beszélgetésbe közben oda értünk az iskolába. A Káposzta telepről akkor jöttek meg a gyerekek, most már a mi régi szomszédaink abba a bandába tartoztak. 
Mert a játékok, amiket két csapatban játszottunk, úgy állítottuk össze, hogy Dáróból érkezők együtt voltak, és a Káposzta telepiek is együtt voltak. Aztán a másik völgyből, Homokpusztáról érkezők hozzá csapódtak ide, is oda is. 
Tanító néni berobogott a kis motorján. Sötétbarna kabátban, fején motoros bőr sapka, kezén bőrkesztyű. A kis motor sötét meggypiros színű volt. Odaállította a fiúk WC mellett lévő tárolóba. A fát, szenet is ott tárolták. 
Nyugodtan vártam az írás órát, mert tudtam nem kell a táblánál írnom, ahogy az éjjel megálmodtam. 
Mikor megtörtént a szokásos reggeli "szertartás". Tanító néni kiadta a feladatot a nagyoknak. 
Majd oda jött hozzánk, és az első szava az újság papírból készült füzet volt. 
- Mindenkinek itt van, amiről tegnap beszéltem?
Hátul két fiú is jelentkezett, hogy nekik nem volt otthon újság papír.
Tanító néni nem akarta elhinni. De én akkor úgy éreztem szegény fiúk, biztos igazat mondanak, mert nekünk sem volt otthon. Ha Anyu nem tudott volna kérni a bakterházban, nekem sem lenne. 
Sajnáltam őket, jelentkeztem. 
Tanító néni felszólított. 
- Tessék Marika, mit szeretnél mondani?
- Tanító nekünk sem volt otthon újságunk, az Anyukámnak is úgy kellett kérni, hogy tudja megcsinálni nekem. 
A gyerekek sugdolóztak, akinek az érdekében beszéltem hálás szemmel néztek rám. 
Tanító néni megkérdezte hol kérte Anyu az újságot. Én elmondtam, hogy a bakterházba kaptuk, és még maradt ott sok, ha délután elmennek, kaphatnak belőle. 
Most nem is azt használtuk, a vonalas füzetbe fél fületlen bögréket kellett írni.
Eleivel még rányomtam a ceruzát, aztán egyre gyengébben fogtam. Az utolsó sorban már nagyon formás fél bögrék mosolyogtam vissza rám.
2.4  Verekedés
Szünetben szaladtam a WC-re. Az utóbbi időben senki sem előzött meg. Most is én értem oda elsőnek. Gyorsan beakasztottam a kallantyút, mert hallottam már jönnek a nagyobb lányok. Kicsit félve mentem ki, mert hallottam a Terinek a hangját, és mióta fenn akadt rajtunk az adj király katonát játékban, nem ment úgy el mellettem, hogy ne húzza meg a hajam. Hallgatóztam, Katinak nem hallottam a hangját. Most ha kimegyek, biztos meghúzza a hajamat. A gombóc oda jött a torkomba. A lábamat is elhagyta az erő. 
Már verték az ajtót az öklükkel. 
- Gyere már ki!
Nem tudtam megszólalni, ott ültem vártam, abban reménykedtem talán bejön a Kati, vagy valamelyik lány a mi bandánkból. 
Nem jött senki. Már tovább nem húzhattam az időt. Váratlanul kicsaptam az ajtót. A lányok ott álltak olyan közel, hogy valamelyiknek épp az orrát csaptam el. Kezébe temette az arcát, a többiek nézték mi történt vele. Én kihasználva a meglepetésüket kiszaladtam köztük. Futás, ahogy tudtam. Katit kerestem. Az udvar másik végén volt, kergetőzött a Dáró dombi gyerekekkel. Mikor meglátott, abbahagyta a játékot, látta az ijedt tekintetem:
- Mi van? Miért vagy így betojva?
Nem mertem megállni, attól féltem, hogy valaki fut utánam, a szívem dobogása olyan hangot hallatott, mint a lépések hangja. Csak mikor már bent voltam a mi bandánk gyűrűjében, akkor tudtam megszólalni:
-A Teriék a wc-ben!
- Mit csináltak?
Csak nehezen tudtam elmondani mi történt. 
Mire végére értem, már jöttek felénk a másik bandából a lányok. Élükön a Teri, aztán a Juci, aki az orrát törölgette a véres zsebkendővel. Kati röhögésben tört ki, annyira, hogy meg sem tudott szólalni, csak mutogatott rám, még a végző orrú Jucira. Több se kellett a Teriék bandájának. Nekünk estek, erre már a fiúk is közbe léptek. 
Engem a Marci Marika tepert le. Elkezdett ütlegelni. Én lekuporodtam a földre, a kezemet a fejem fölé tartottam. Kati nem tudott oda jönni, segíteni. A Terivel voltak össze akaszkodva. Ahol érték egymást ott ütlegelték. Kati nem hagyta magát, pedig jóval kisebb volt a Terinél. A Marci Marika megunta az ütlegelésem, ment a Teri segítségére. 
Nem hagyhattam a Katit, megbátorodtam, már a gombócot sem éreztem a torkomba. Egymást rángatták, ahol érték ott csattant az ütés. A nagy kavarodás közben a közelükbe férkőztem, és elkaptam a Terinek a copfját. Amennyire csak tudtam vissza rántottam, biztos fájt neki, mert jött utánam. Kati kiszabadult a kezei közül. Aki épp nem volt harcban, elkezdett kiabálni, biztatni!
Húzzad, ne engedd el!
Valaki szólhatott a tanító néninek, mert kint a lépcsőn elkezdte rázni a csengőt. 
Elengedtem a Teri copfját, és futottam, hogy minél közelebb legyek a tanító nénihez. 
Tudtam, hogy ott már nem mer bántani. Sorakozás közben vérmes tekintettel méricskélt, de nem úsztuk meg ennyivel.
Tanító néni megvárta, hogy elcsendesedjünk, bementünk az osztályba.
Aztán elkezdte sorolni a neveket, akik a verekedésben részt vettek. 
- A többiek üljenek le!
Ki kezdte a verekedést?
Nem szólt senki. Nekem, ha nem lett volna a gombóc a torkomba, én elkezdtem volna. 
- Még egyszer kérdezem, ki kezdte a verekedést?
Most sem szólt senki. 
- Ha eszetekbe jut, szóljatok! Így maradtok az óra végéig. 
Nagyot sóhajtottam, miért nem szólalt meg valaki, nekik is gombóc van a torkukban. 
Tanító néni kiadta a munkát. Aki a verekedésben részt vett, annak nem kellett megcsinálni, csak ott állni egyenesen vigyázzban. Nagyon hosszú volt ez az óra. Már azt hittem összeesek, nem bírom tovább. 
Csak oldalra tudtam sandítani. Kati felém nézett. Bíztató tekintete erőt adott. Ha más kibírja, nekem is ki kell bírnom. Vége lett az órának. 
-Na, valakinek eszébe jutott, ki kezdte a verekedést?
Nem szólt senki. Most már nem volt a gombóc a torkomban, de úgy gondoltam, ha senki sem szól, akkor miért pont én szóljak. A szünetben nem mehettünk ki. Az elmúlt óra feladatát kellett megcsinálni. Újra megkérdezte a tanító néni:
-Ki kezdte a verekedést?
Most sem szólt senki. 
Ezt az órát is végig álltuk. Most már nem volt olyan szorongató érzés, már néha a gondolataim is el tudtak kalandozni. Kint jártam az erdőn, mezőn. A pillangók, zöld gyíkok, a mókusok, elterelték a figyelmemet a fáradtságról. Óra végén tanító néni várta, hogy most már biztos eszünkbe jut, ki kezdte a verekedést, ám most is hallgatott mindenki. Nekünk, elsősöknek ez volt az utolsó óra. Házi feladatnak megkaptam, amit az óra alatt kellett volna megcsinálni. A büntetésben levők most sem mehetek ki. Én nem indultam haza. Megvártam a Katit. Miattam keveredett bajba, nem hagyhatom magára, még ha nem is sok hasznát veszi, hogy ott vagyok mellette, de abban reménykedtem talán újra el tudom kapni a Terinek a copfját.

2.5  Szertár
Míg várakoztam a Katira, eszembe jutott a házi feladat. A lépcsőn nem volt helye a füzetnek, ölembe fogtam, így meg össze-visszahullámzott. Nem tudtam írni. Nyitva volt a szertár, csendben belopakodtam. Mióta iskolába járok, már az első perctől kezdve kíváncsi voltam mi van ott bent. 
Mikor valami kellett, tanító néni a nagyokokat küldte ki:
- Annuska, hozd be Magyarország térképét, vagy:
Hozd be a szertárból méteres vonalzót!
Most itt volt az alkalom, hogy végre megássam, mik vannak itt bent. 
Hatalmas feltekert gurigák voltak, a végeken egy darab lécféleség, azon zsinór lógott. Nézegettem, ezek biztos azok a térképek, amiket a tanító néni felakaszt a táblára. 
Teljesen kitekerni nem tudtam, csak egy kicsit kipöndörítettem. Zöld, és barna különböző árnyalatai váltották egymást. Néhol vékonyabb, vastagabb kék kacskaringós vonalak hálóztak be. Némelyik kék vonal végén vízcsepp formájú alakzatok voltak. Elmélyülten néztem. Ki tud ezeken eligazodni, hogy lehet az, hogy a tanító néni a mogyorófa pálcikával meg csak mutogatja:
-Nézzétek! Ez itt a Kapos folyó.
Aztán a pálcikával haladt felfelé. Mikor elért egy másik folyóhoz, megállt:
-Na, milyen folyóhoz ért most a Kapos, mibe ömlik bele?
Emlékeztem mikor Budapestre utaztunk, Apu mondta:
- Az ott a Simontornyai vár. És itt ömlik a Kapos a Sióba. Milyen érdekes! De jó lenne, már ha tudnék írni, olvasni! Akkor már meg tudnám nézni hol, van a Simontornya! Vajon a vár is rajta van? Tovább nem tudtam kitekerni, mert ahhoz fel kellett volna akasztani. Benéztem a szekrénybe, egy dobozban kréták voltak, épp nyitottam volna a másik dobozt mikor hallom csikordult az ajtó. Lépések egyre közelednek, bebújtam a térképek közé. Lekuporodtam amennyire csak tudtam. Aztán eszembe jutott, a táskám ott hagytam az ajtó előtt. Nem volt már idő, hogy behúzzam magam mellé. Egy barna magasszárú cipőt láttam, belépni, bele is rúgott a táskámba, félrerúgta, szerencsére nem nézte meg mibe rúgott bele. A cipőről ráismertem, a Teri volt az. Hangosan morfondírozott:
- Kitudja melyik a Magyarországon térképe?
Te jó ég, most jött ám még csak hatalmas gombóc a torkomba. Ha elkezdi keresni itt a sok térkép közt melyik az, biztos észrevesz. Már szidtam hordtam magamat. Miért vagyok ilyen kíváncsi! Nem volt elég a mai büntetés? Most itt vagyok. Ha észrevesz, itt vagyok egyedül, senki nincs a segítségemre, akár mit csinálhat velem. Vagy ha nem bánt, akkor meg elárul a tanító néninek. Becsuktam a szemem, és vártam. Teri kitekerte kicsit azt a térképet, ami legelöl volt. 
-De jó, pont a legelső az. 
Felfogta és indult vele ki a szertárból. Még jó hogy nem nézett vissza, mert, ahogy elvette nem volt semmi, ami eltakart volna. Hallottam távolodik a lépései, becsukja maga mögött a terem ajtaját. 
Hatalmasat dobbant a szívem. Te jó ég, ezt megúsztam. Felkaptam a táskámat indultam kifelé. Meg sem álltam a Gili-horhó bejáratáig. Ott jutott eszembe, hogy meg akartam várni a Katit, hátha folytatódik a verekedés. Leültem az egyik kidőlt fára ott várakoztam. Innen a bejárattól lehetett látni az iskola kijáratát. Figyeltem mikor van vége az órának, és jönnek kifelé. Egyszer csak látom, özönlenek kifelé, legelsőnek a Kati szalad, aztán a többi Dáró dombi gyerek. A tanító néni készülődik, a nagyobb fiúk segítenek neki, kitolják a járdára a kismotorját. A homoki csapat a Terivel az élén már a sarkon járt.
Katiék jöttek keresztül a kukoricás melletti ösvényen. Megnyugodtam, hogy elcsitultak a kedélyek. Nincs folytatása a verekedésnek.
2.6   Bármi történik is, mondjátok el!
Átgondoltam a szertárban történteket. 
Most már nem csodálkoztam, hogy a Kati lépten-nyomon bajba keveredett. 
Ha én is így folytatom szegény Anyunak még több gondja, baja lesz. 
Csak tudnám megállni, hogy ne menjek mindig a fejem után. Már jó párszor ráfizettem, ott volt az a nyári eset, amikor magam maradtam azzal a kígyóval. Szerencsém volt,  mert Anyu rám talált. 
Most is szerencsém volt, hogy a Teri nem vett észre. Még bele gondolni is rossz volt, a gombóc oda jött rögtön a torkomba. 
A délelőtti eset a wc-ben, a véres orra a Jucinak, a verekedés. Te jó ég, ha ez a szertáros történet a tanító néninek a tudomására jutott volna.
Megérkeztek a Dáró dombi gyerekek, Katival az élükön. Éppen arról beszélgetek, hogy az utolsó órán a Terinek háromszor ki kellett menni a szertárba, mert nem jó térképet vitt be. Aztán azt mesélte, hogy elsőre mikor kiment ott volt az ajtóban egy táska, és mikor másodszorra ment már nem volt ott. Azzal ijesztgetett bennünket, hogy szellemek járnak a szertárban. 
Nem tudtam mit csináljak, elmondjam-e nekik az én sztorimat. A végén arra jutottam, még is csak jobb, ha elmondom nekik. Tőlük nem kellett tartanom, hogy beárulnak a tanító néninek. Mikor már mindenki elmondta mit gondol a szertári szellemekről, megszólaltam. De most már nyugodtan. A gombócnak se híre se hava nem volt. 
- Tudjátok kié volt az a táska?
A gyerekek egyből elkezdtek lehurrogni!
-Te azt se tudod, miről beszélünk. 
-Hát jó, ha úgy gondoljátok!
Kati azért nem hagyta annyiban. 
- Marika, ha tudsz valamit, akkor mondd el!
-De látod, a többiek nem akarják. 
-De én szeretném, ha elmondanád, ha tudsz valamit. 
-Én mindent tudok!
Az összes gyerek megállt, ledobták a táskát, aztán a farönkre ültek. Kíváncsian nógattak.
-Na, mondd már! Úgy se hisszük el. 
-Akkor minek mondjam?
Most már még kíváncsibbak lettek. 
-Na, jó, elmondom, de becs szó, hogy nem mondjátok el senkinek. 
Megvártam, míg mindannyian megígértek. 
- Úgy gondoltam megvárlak benneteket az iskolában. Aztán eszembe jutott, hogy van házi feladat. Gondoltam megcsinálom, de a lépcsőn nem volt jó helyem, bementem a folyosóra, és észrevettem a szertár nyitva van. Mivel már régóta kíváncsi voltam mi van ott bent, bementem. 
Az iskolatáskát ledobtam az ajtó elé. 
Kutatgalódtam, nézegettem a térképeket, a szekrényben a krétát, épp egy másik dobozt akartam kinyitni mikor csikordult az ajtó. Gyorsan elbújtam a térképek közé. Csak a Terinek a barna cipőjét láttam. Ő nem sokat időzött, az elsőt bevitte. Mikor hallottam becsukódni utána az ajtót, gyorsan eljöttem. De ezek szerint jól tettem, mert visszament másik térképért. Na ezért nem találta másodszorra a táskát. A gyerekek sorba-hátba veregettek. Mindegyik mondott valami elismerő szót. Magamban kicsit elszégyenkeztem. Mert azt már nem meséltem hozzá a történethez, hogy mennyire be voltam tojva, és hogy a Gili horhó bejáratáig végig szaladtam. 
Jó eső érzés volt, hogy nem vesznek dedósnak. De azért a boldogságom nem volt felhőtlen. 
Mert így hogy minden jól alakult vidáman, könnyedén beszéltem róla, de ha a lapulásra gondoltam, bizony, most is ott volt az a fránya gombóc. Az egész úton a szellem volt a téma. Már megbántam, hogy elmondtam. Féltem, hogy valamelyik gyerek előbb utóbb elszólja magát. Mielőtt még elváltunk tőlük újra megígértettem velük, hogy hallgatnak a történetről. Megálltunk, és megkérdeztem:
-Így görbüljél meg?
- Így görbüljek meg!
Volt a válasz mindenkitől. 
Anyu már várt bennünket. Bableves, és pogácsa volt az ebéd. A pogácsából lekvárosat is csinált, nekem meggylekvárral, Katinak szilvalekvárral.
Már indultunk volna játszani mikor motorberregést hallottunk. Erre nem sokszor fordult még elő. A keresztapánknak volt motorja, ő jött nagy ritkán. De ez nem is olyan hangos berregés volt. 
Megállt lent a ház előtt. Máté bácsi volt, a brigadéros. 
-Jó napot Margit, szervusztok, lányok!
-Csókolom Máté bácsi. Jó napot Máté!
-De jó, hogy itthon találom, holnap kezdődik a répaszedés. Reggel a magukénál kezdődik!
- Jól van Máté, megyek reggel délután meg a lányok is jönnek, mikor vége az iskolának. 
-Isten áldja!
-Isten áldja magát is Margitom!
Máté bácsi elment, be sem indította a motort, csak úgy legurult vele a dombról. 
- De jó hogy ilyen sok pogácsát sütöttem, legalább holnapra nem kell ennivalóról gondoskodni. 
Na, kislányaim akkor megkezdjük holnap az újabb iga húzását. Marikám, ha neked kevesebb órád lesz, várd meg a Katit!
Eszembe jutott a mai megvárás, mit csináljak, elmondjam Anyunak? De akkor csak az aggodalmat ültettem el a gondolataiba. Ha nem mondom el, akkor meg magamat gyötröm. 
Mert mindig azt mondta: „bár mi is történik, akár milyen rossz is, mindig mondjátok el"
Sokáig úgysem tudom titkolni, mert a homlokamra van írva. Most is rájött: 
- Akartál valamit mondani Marikám?
Katira néztem, ő az ujjával jelzett, hogy tartsam a titkot. 
- Nem akartam mondani semmit. 
Anyu ment a kertbe, Katival kimentünk fejelni. Már a nap elbújt a Dáró mögött, mikor abbahagytuk.  Apunak integettünk a meggyújtott újság papírral, Gyékényes felől jött. Szeptember közepén már hat óra felé kezd sötétedni. Olyankor nem szokott Anyu mindig lámpát gyújtani, csak ha fontos dolgokat kellett megcsinálni. A sparheltben szokott begyújtani. A nyilasokon ki-kivillanó fény elegendő volt, hogy kukoricát morzsoljunk. Még jó is hogy sötét volt. A napi történeteket mesélte a Kati, és nekem annyira égett az arcom, Anyu biztos észrevette volna, hogy valamit titkolunk. Fürdés, vacsora után elmentünk aludni. De nekem nem jött az álom a szememre. Már csak arra vártam, hogy a Kati elaludjon. Anyunak halk neszezése még hallatszott. A felmosó vödröt kivitte. Mire visszaért ott kuporodtam a konyhában az ágyon. 
- Tudtam Marikám, hogy akarsz valamit mondani. Nehezen kezdtem bele, nem is tudtam hol kezdjem Aztán egyre könnyebb volt mondani. Anyu az ölébe vett, aztán csak csóválta a fejét. 
Majd mikor már nem volt mit mondani, félve megkérdeztem:
- Most nagyon haragszik rám?
- Haragszom, de ha nem mondtad volna, el sokkal jobban haragudnék. 
Bicikli zörgése törte meg a csendet, épp jókor érkezett Apu.
2.7 Megalázva
Apu érkezése nagyon jókor jött. Úgy szégyelltem magam, nem elég, hogy a Kati örökös fejfájást okoz. Még csak pár napja járok Iskolába, és minden nap történt velem valami. 
Miattam is aggódnia kell Anyunak. 
Apu is észrevette rajtam, hogy ez a konyhai odabújás Anyuhoz, valamit takarhat. 
- Hát te kis csimotám miért nem alszol még? 
-Már megyek is!
Azzal kétfelöl két-két puszit nyomtam az arcára. 
Kettőt az érkezésre, kettőt, a jó éjszakát puszinak. 
De Apu magához ölelt, és nem engedett el.
-Nekem is elmondod a titkot?
Most, hogy már Anyunak elmondtam, nem volt olyan nehéz beszélni róla. 
Apu a térdére ültetett, én meg csak mondtam az iskolába történteket. 
Elmosolyodott, együtt izgult velem, mikor a végére értem, nem sóhajtozott, mint Anyu. Megdicsérni ugyan nem dicsért meg, de azt mondta:
-Jól tetted, én sem hagytam volna magam. Megsimogatta a fejem. Most már későre jár, menjél aludni. 
Anyu bekísért, Kati már az igazak álmát aludta. 
Sokáig nem tudtam elaludni. Anyu bánkódik a sok rosszaságon, ami nap, mint nap megtörténik velünk, Apu meg nevet rajta. Bámultam a zsalugáter nyílásain a holdat. Olyan sokáig néztem, hogy az aranysárga csigavonalas fény karikái a szememig nem értek. 
Reggel mikor felébredtem, eszembe jutott, tegnapi izgalmakban, a végén nem csináltam meg a házi feladatot. Még mindenki aludt. Csendben kilopakodtam a táskámmal a diófa alá. Az ölembe vettem, nem számított, hogy összevissza mozog a kezem alatt. Leírtam, még hozzá úgy, hogy a ceruzát sem nyomtam rá. Néha kimentem a vonalból, néha nem úgy kanyarodott, ahogy kellene volna, de legalább kész van. Piros pontot biztos nem kapok rá. Közben Anyu is felébredt. Meglepődött mikor ott talált a füzetemmel a fa alatt. Megdicsért.
- Látod kislányom, ennek örülök, hogy ilyen kötelességtudó vagy, de legközelebb este nézd meg van-e házi feladat. 
Reggeli pirítós kenyér volt, jól megdörzsölve fokhagymával. Közben Anyu kiadta az parancsot:
-Lányok, tudjátok, ma kezdődik a répaszedés. 
Iskola után a Káposzta telep felé gyertek, aztán utána az állomás felé. Én majd jövök elétek. 
Katikám, te már ismered jól az utat. Marikára vigyázz, az úton ne játszatok el.
Megértettétek?
-Igen tudom!
-De akkor úgy is legyen, ne csak mondjad. 
Anyu megfésülte a hajunkat, a két copfot visszahajtotta, és belekötötte a fehér masnit. 
A gyerekek már kiabáltak!
-Kaproncás Kati! Kis Kaproncás!
Szerencsére már elfelejtették a tegnapi történetet. 
A Gili horhóba érve észrevettünk egy mókust. 
Egy mogyoró fa ágán lakmározott a mogyoróból. Szerettük volna megfogni, Laci ledobta a táskáját, uzsgyi, föl a fára. Már egészen közel volt hozzá, mikor a mókus átugrott egy másik ágra. Kati nekem adta a táskáját:
-Hozzad Marika, majd én megfogom!
Felmászott a hársfára a mókus után. De ő sem járt nagyobb sikerrel. Már szinte mindenki a közeli fákon volt. A táskák szanaszét ledobálva, de a mókus még mindig egyik fáról a másikra ugrált. 
Észre sem vettük mennyire eljárt az idő. Mikor kiértünk a horhóból már senki nem volt kint az iskola udvarán. 
Most mi lesz, tanakodtunk. Rosszabbnál rosszabb ötletekkel álltak elő. Gábor kezdte:
- Elromlott az óránk!
-Ne hülyéskedj, ezt úgysem hiszi el a tanító néni, mindenkié elromlott?
Kati folytatta, de már sántikált is:
- Elestem, megrándult a lábam, és ti segítettek. 
-Ez sem jó. 
Mondták többen is. De akkor mit mondjunk. Én már az elején arra gondoltam, megmondjuk az igazat, hogy mókust kergettünk, de nem mertem mondani. Én vagyok a legkisebb, és biztos kis beszari dedósnak tartanak, ha ezzel hozakodok elő. Már az iskola bejáratánál jártunk mikor megszólaltam:
- Mi lenne, ha az igazat mondanánk?
Bár mit mondunk, egyik sem mentség, ha büntetést kapunk, akkor legalább a bűneinkért viseljük a büntetést. Morgolódás volt a válasz. Aztán azt mondja a Jancsi:
- Jó, de akkor te mondod el.
‐Én? Miért pont én? Én vagyok a legkisebb. 
De ezt már alig tudtam kimondani, mert a gombóc oda jött a torkomba. A többiek mind rákontráztak:
- Te mondod, mert te találtad ki!
Már a folyosón jártunk mikor a Kati odasúgta a többieknek:
- Majd én elmondom, ha senki nem akarja elmonda ni
Bekopogtunk, megvártuk még a tanító néni válaszolt. 
-Tessék!
Beléptünk, tanító néni az asztalnál állt a kezében a mogyoró fa pálca. Szigorú tekintettel kérdezte:
- Szeretném tudni hol volt ez a díszes társaság?
Akartunk menni a helyünkre, de a tanító néni oda irányított bennünket az asztal elé. Én próbáltam hátra maradni, de mindenki úgy akart helyezkedni, hogy hátul maradjon. Másodszorra kérdezte:
-Na, kimondja el, miért késtetek el?
Kati ott állt egész közel a tanító nénihez. Észrevettem, hogy ő is fél megszólalni. Én meg nem tudtam a gombóc miatt. Most mi lesz. Még nem voltam ilyen helyzetben. Tanító néni ránk parancsolt kezeteket nyújtsátok, felemelte a pálcát és sorban rásuhintott jó erősen mindkét tenyerünkre. Nekem már akkor könnybe lábadt a szemem mikor még az előttem lévő sorban osztogatta a tenyerest. Nem is tudom, hogy mikor ért oda hozzám. És azt sem, mi fájt jobban a mogyoró fa pálca suhintása vagy a szégyen, hogy itt állok a többi gyerek előtt megalázva.
2.8 Minden bátorságom

Csak hullott a könnyem. Égett az arcom. Tanító néni nagyon mérgesen monda:
-Helyetekre mehettek, de állva maradtok az óra végéig!
Leraktam a padra a táskám. És csak hullott a könnyem, csorgott végig az arcom. 
Nagyon szégyelltem magam. Ha senki nem mondja el, lehet, egész nap állnunk kell. 
Csak ne jönne a gombóc a torkomba. Nem volt már sok vissza az órából. Tanító néni kiküldte a többieket, mi, akik elkéstünk nem mehettünk ki.
- Ti jó madarak gondolkodjatok el. Mire bejövök szeretném hallani miért késtetek el. 
Tanító néni kiment. Egyből nagy susmorgásba kezdtünk. Most nekem is visszatért a hangom. 
Nem akartam a következő órát is végig állni. 
-Mondjátok meg az igazat! Szóltam alig hallhatóan. A fiúk egyből leszájjaltak. 
-Ha annyira akarod, akkor mondd meg te!
Vagy mondja meg a Kati, ő úgyis elvállalta. Kati most már nem volt olyan bátor, ő is másra akarta terelni a késés okát. De támadt egy ötlete, mint általában mindig. 
-Tudjátok mit, sorsoljuk ki! Akire kerül a kiszámoló, az mondja, de nincs, visszakozz! Megértettétek?
Remegett a lábam, körbe álltuk a Katit, elkezdte:

-Apa cuka funda luka 
Funda kávé kamanduka 
Ap cuk, funda luk  
Fun da ká vé  ka man duk.

A Magduskára esett. Ő egyből visszakozott:
-Én aztán biztos nem fogom elmondani!
Mindannyian rögtön felhorkantunk. De az elején megegyeztünk, mondtuk kórusban. 
- De én akkor sem mondom! 
Makacsolta meg magát Magduska. 
Tanító néni visszajött a terembe, megállt a katedránál. Nekem egyből elszállt minden bátorságom. Remegett a lábam. A szorongás vissza jött a torkomba. Szigorúan ránk nézett. 
- Na! Hadd halljam!
Csendben voltunk, senki nem szólt semmit. 
Beszűrődött a gyerekek játékának a zsivaja. Én még oldalra sem mertem nézni. 
Tanító néni a mogyoró pálcikával el kezdett sétálni köztünk. Mikor közel ért hozzám, már becsuktam a szemem, nem akartam látni, ha rám üt. 
Ha újra verésre kerül a sor, akkor inkább most tegye, ne akkor mikor itt bent vannak a többiek, gondoltam magamban. Járt körbe a padok közt. A pálcikával néha belesuhintott a levegőbe.
-A következő órát is így akarjátok folytatni?
Erre sem szólt senki. Kiment, hogy becsengessen a többieknek. Most megint elkezdtünk susmorogni. 
Meg kell mondani, szinte mindenkitől ezt hallgaatom. Nagyon nehéz volt már vigyázzba állnom. Nem tudom, a többiek meddig bírják. 
Miért nem mondja már valaki. Nekik is gombóc van a torkukban. Így morfondíroztam magamban. 
Én már rég megmondtam volna, ha van elég bátorságom. Itt vannak ezek a szájhős nagy fiúk, aztán azt akarják, hogy a legkisebb mondja el. 
Bejöttek a többiek, röhögcséltek rajtunk. 
Tanító néni rájuk förmedt:
- Mindenki vigyáz állásban akarja eltölteni a következő órát?
Egyből csend lett. Feladta a leckét a nagyoknak, és az elsősökkel kezdett el foglalkozni. 
Engem nem kérdezett, pedig én is tudtam a válaszokat. Igaz, jelentkezni sem mertem. 
Mikor nem nézett arra felém, kicsit rátámaszkodtam a padra, mert már kerülgetett az összeesés. Nem akartam, hogy rajtam nevessen az egész iskola. Összeszedtem minden erőmet. 
Elterveltem magamban, ha az óra végén még mindig nem beszélnek a többiek. Én majd elmondom, még ha sírva is, de elmondom. Talán az lenne a jó, ha bemehetnénk a tanári szobába. Ott nem látnának a többiek, hogy sírok. Az óra végére megint a hordóban ültem. A hangok olyan messziről jöttek csak úgy kongott körülöttem minden. Nem is vettem észre hogy kiment már mindenki a teremből. Tanító néni állt előttem. 
- Marika te nem akarsz kimenni?
Akkor tértem vissza abból a különös ürességből. 
-Kimehetek? - Kérdeztem ijedten.
-Igen, már mindenki ki ment. Majd a tanítás végén folytassatok a büntetést!
-De a tanítás után nekünk sietni kell a répaföldre. 
Mondtam kétségbe esetten. Akkor vettem csak észre, hogy nincs gombóc a torkomba. Most talán el tudom mondani, és vége lesz a büntetésnek. 
Tanító néni kérdően nézett rám. 
-A répaföldre mentek egyesen az iskolából?
-Igen, Anyu jön majd elénk, és nagyon aggódná, ha nem találkozik velünk. 
Aztán mikor ezeket mind elmondtam, szomorúan gondoltam Anyura. Szegény milyen aggodalommal lesz, ha nem találkozik velünk. Összeszedtem minden bátorságom, meg kell, hogy mondjam, Anyunak nem okozhatunk egy újabb szomorúságot.
- Tanító néni! Reggel egy mókust kergettünk a Gili horhóba. Szerettük volna megfogni, de mindig átugrott egy másik ágra. Nem tudtuk megfogni. Ezért nem értünk ide időben. 
Tanító néni végig hallgatta. Közben szigorúan nézett. Mikor végig mondtam, bólogatott, es azt mondta:
-Jól van Marika, a te büntetésed lejárt! De a többiek maradnak az órák után. 
- De én egyedül nem indulhatok útnak! A Katival kell mennem, és ha nem megyek, akkor Anyu nagyon aggódni fog.
Kérem, engedje el a többieket is, most már tudja hol késtünk. 
Tanító néni megcsóválta a fejét, aztán csak annyit mondott:
-Na, jó menj, szaladj a többiek után. Majd meggondolom. 
Kimentem az udvarra. A gyerekek kisebb csoportokban ácsingóztak az udvaron. 
Megkerestem a Dáró dombi gyerekeket. Még mindig azon vitatkoztak, hogy kimondja el.
Eddig észre sem vették, hogy nem vagyok köztük, most hogy láttak jönni a terem felöl, minden szem rám szegeződött. Körbe fogtak, egymás szavába vágva kérdeztek:
-Mi van, hol voltál eddig?
Kihúztam magam, egy cseppet sem féltem, sőt még varrattam is őket:
- Hol voltam? Elmondtam miért késtünk el!
-Mit mondtál. 
-Mit mondtam? Hát, amit kellett. 
-Na, ne hülyéskedj, mit mondtál?
-Elmondtam, hogy mókust kergettünk!
-Aztán mit mondott a tanító néni?
-Hát azt, hogy az én büntetésem lejárt. 
Kértem, hogy a tiéteket is engedje el! De arra azt mondta, majd meglátja. 
-Nem kaptál újabb tenyerest?
-Nem. 
A gyerekek megveregették a hátam. Mindenféle hülyeségeket mondtak. 
- Látod, megmondhattad volna, mindjárt mikor ide értünk, akkor nem kellett volna két órát végig állnunk. 
Kati jött velem a  wc-re, közben kérdezte, őt sem engedi el a tanító néni. Nem tudtam neki mit mondani, mert én sem tudtam mit dönt, majd a sorsuk felől. Nem tudtam örülni a szabadságomnak, mert ha a Kati nem jöhet. Én sem mehetek, és akkor Anyu biztosan nagyon fog majd aggódni.

2.9 „Fejmosás”

Az utolsó órán már mindenki leülhetett. Reménykedtem, hogy a többi gyereknek sem lesz több büntetés. Az utolsó óra Katiéknak volt hangos. Nekünk az újság füzetbe kellett gyakorolni a fecske farkát, és a hullámot írni. 
Tanító néni mindenki füzetébe bele rajzolta a mintát, és ezt kellett piros színű ceruzával át írni. 
Írni, írni, hogy gyakoroljuk. Már olyan sokszor át írtam, kezdett kilyukadni a papír. 
Hallgatództam, a Katiéknak fogalmazás órájuk volt. Tanító néni olyan feladatot adott fel, amiben arról kellett nekik írni "Milyen rosszaságot csináltam mostanában? "
A gyerekek nekiveselkedtek a füzetnek. Egyik kezükkel a padra támaszkodtak, másik kezükben a ceruza. A tekintetük cikkázott erre, arra. Legtöbbjüknek a ceruza vége a szájukba, olyan jó ízben rágcsálták, mint ahogy a vasárnapi ebédnél a sült csirke combkáját szoktam rágcsálnia harmadikosokból öten Dáró dombiak voltak. Nem is tudom mi gondolkodni való volt ezen a fogalmazáson. Ha én már tudtam volna írni, biztos nem rágcsáltam volna a ceruzát. Tanító néni fel alá sétált, noszogatta őket. 
-Ilyen nehéz ez a feladat? Emlékeztesselek benneteket?
Némelyik gyereknek már nem kellett az emlékeztető. Láttam a Kati is neki állt írni. 
Mikor már mindegyik gyerek abba hagyta az írást, tanító néni megkérte őket, hogy olvassák fel.
Kati fogalmazása:
Én olyan sok rosszaságot csináltam, azt sem tudom, hol kezdjem! Mostanában sokat verekedtem, igaz csak visszaütöttem, mert a húgomat védtem meg. Aztán összepiszkítottam a ruhámat, amiért Anyukám nagyon haragudott rám. Aztán fára másztam, hogy mókust fogjak, és e miatt elkéstem az iskolából, amiért a tanító néni haragudott nagyon. Szeretnék jó gyerek lenni, de a kisördög nem hagyja. Így meg ígérni sem tudom, mert biztos nem tartom meg az ígéretem. 
A gyerekek némelyik mondatnál hangosan kuncogtak. Tanító néni nem győzte őket fegyelmezni. 
- Csendben legyetek, kíváncsian várom, hogy ti mit írtatok. Kati hozd ki az ellenőrződet!
Kati ijedten kereste a táskájába, sokáig matatott, félt, hogy rossz jegyet kap. Gondolta, ha nem találja, akkor nem is lesz beírva. 
-Segítsem megkeresni?
Látta nincs mit tenni, kivitte. 
Tanító néni beleírt valamit, de nem adta rögtön vissza. A többi gyerek következett. Szinte mindenki megemlítette a reggeli mókuskergetést. De olyan szépen senki sem fogalmazta meg, mint a Kati. Az óra végén mindenkinek ki kellett vinni az ellenőrzőjét. Kati mikor megkapta, sokáig meg sem merte nézni, aztán olyan óvatosan lassan kinyitotta, majd hangosan felkiáltott: ötös!
Tanító néni az óra végén jó kis „fejmosást” tartott. 
- Szeretném, ha ez a mai dolog nem ismétlődné meg. És ha példát vennétek egy elsőstől, akinek volt elég bátorsága, hogy feleljen a tetteitekért. És nem csak saját magát védte, hanem a ti érdekeitekért szót emelt. 
Nekem úgy égett az arcom, mint amikor a bajban voltam, nem akartam kitűnni a többiektől, mert az nem előny sohasem. Jobban szerettem volna ha tanitó néni semmit nem mond rólam. De a Kati miatt kellett szólnom, mert ha nem mehettünk volna haza, akkor Anyunak újabb gondot okoztunk volna. Nem is néztem arra feléjük. 
Indultunk haza. Szerencsére a Káposzta telep felé kellett menni, így legalább nem kell hallgatnom a Dáro dombi gyerekeket. Kati el volt foglalva az ötösével. Én is nagyon örültem neki.
Pistáekkal mentünk az alsó utcán, be akartak hívni bennünket, hogy megmutassák az új házukat, amiben most laknak. Kati bement volna, de sikerült lebeszélni, hogy most nem mehetünk, mert Anyu vár ránk. Elköszöntünk, de megígértük, hogy mikor vége lesz a répaszedésnek, megnéztük az új házukat. A Vakedli saroktól már csak ketten mentünk. A poros kocsi úton lehúztuk a cipőt, jó meleg volt a homokos út, jó volt rugdalni a port. A rétről ökörnyálat fújt az arcunkba az őszi szellő. Csikálta az arcunkat, ha nem ért el bennünket, beszaladtunk a rétbe, hogy elkaphassuk. Mikor a hídra értünk már messziről megismertük Anyut, tekerte a biciklit, szinte szárnyalt, hogy minél előbb a védelmező karjai közé ölelhessen bennünket.
2.10 Répaszedés
Kati mikor meglátta Anyut, egyből arra gondolt, nem mondjuk meg a mókuskergetést. 
-De akkor az ötösödet sem tudod elmondani!
-Miért ne? Azt elmondjuk!
-De ott a füzetedbe, ha megnézi Anyu, egyből elolvassa a fogalmazást, és abból rájön. 
-Akkor inkább az ötöst sem mondom meg!
Makacsolta meg magát Kati. 
-Én azt mondom, mondjuk el, úgy ahogy történt, előbb utóbb úgyis kitudódik, és addig izgultunk egyfolytában? Ne legyen egy nyugodt percünk, hogy mikor tudódik ki?
-Na, jó, de akkor te mond el. 
-Már megint én? Nem szégyelled magad, a rosszaságra van eszed, de utána nem mered vállalni a felelősséget!
Már nem beszélhettünk tovább, mert egész közel ért már Anyu!
Én jól belecsíptem a Kati oldalába, hogy mihez tartsa magát, ha nem mond el mindent. 
Anyu leugrott a bicikliről, én belekapaszkodtam a karjába. Már nagyon hiányzott máskor is, de most főleg a mai viharos nap után. 
- Minden rendben van kislányaim?
Nem szóltunk semmit. Én vártam a Kati beszámolójára. 
Anyu még egyszer megkérdezte:
-Kicsikéim, csak nincs valami baj? Bántott valaki benneteket az úton?
Lökdöstem a Katit, na, mondd akkor!
Kati elkezdte:
-Anyu! Kaptam egy ötöst!
-Katikám, jaj de örülök, és ezt nem akartad elmondani? Miért kaptad?
-Hát épp ez a baj. 
Mondta szomorúan. Azzal elővette a fogalmazás füzetet, és odaadta Anyunak. 
Anyu letámasztotta az árokba a biciklit, aztán leült az árokpartra. Mi is mellé kuporodtunk. 
Lapozgatta, odaért a mai fogalmazáshoz, nézte az ötöst, majd nekiállt olvasni. Mi ott ültünk mellette, és figyeltük az arcát. Anyu soha nem tudott színészkedni. Olvasás közben elmosolyodott. A végén oda húzta maga mellé Katit, és sokáig szorította. 
- Jól van kislányom, nem haragszom, hogy elkéstetek. És nagyon örülök, hogy őszinte voltál. 
Csak azt kérem, soha semmit ne titkolj el. Akármilyen rosszaságban benne vagy, mindig mondd meg az igazat!
Kati most így, hogy Anyu nem haragudott elmondta az egész történetet. 
Elmondta a vigyázzba állást, és azt is, hogy egyedül én mertem bevallani a tanító néninek. 
És azt is elmondta mikor a tanító néni engem megdicsért a bátorságomért. 
Most már nyugodtan mehettünk a répa földre. 
Anyu felültetett bennünket. Engem előre, Katit hátra. Nem volt messze a mező, épp ahol az út mellett véget ért az északi oldalon a házsor a ”mellyéken”. Lent hagyta az árokparton a biciklit, mi is leraktuk a táskát. Már nagyon vártuk répaszedést Még egyszer sem csináltuk. 
Anyu rámutatott a sok répa kupac között az egyikre:
- Nézzétek, Édesapátokkal már ennyit megcsináltunk. Tegnap ekével meglazították a répa alatt földet, hogy könnyebben fel lehessen szedni. Legelőször azt szedjük fel, ahol a kupac lesz, aztán elkezdjük odadobálni. Mivel huszonnégy sor van, kevés lenne egy, kupacba rakni. Ezért tizenkettő- tizenkettő sorból fogjuk rakni a kupacot. Nekem a répát le kell "fejelnem", ami nem más, mint levágom a fejét, de csak épp annyit, hogy ne maradjon rajta levél. Gyertek, megkeressük Édesapátokat!
Apu az egyik kupac répa mellett aludt. Mellette négy üres sörös üveg. Anyu tekintete elkomorult. 
Az előbb még olyan vidáman vezetett bennünket.  Ledobta a piros török bécsi mintás kötényét, ráterítette Apunak a fejére, hogy ne tűzze a nap. 
Maga elé kötötte a kék félkötényt. Oda mentünk az elemózsiás szatyorhoz. Mi is levetettük az iskolába járós ruhánkat. Anyu rakosgatta a szalvétára a katonákat. Volt még a szüreten kapott kolbászból is. Megebédeltünk. Anyu csak egy kis kenyér gyürkét majszolt pár szem szőlővel. Hiába kínáltuk a kolbásszal mentegetőzött:
- Tudjátok jól, hogy én nem szeretem. 
Ebéd után az első kupacnál még ott volt Anyu segíteni, megmutatta. Utána már mi ketten csináltuk a Katival. Anyunak kellett a "fejelést csinálni. Egy régi kaszának egy darabjából lett kialakítva az a vágó alkalmatosság. Nagyon gyorsan haladtunk. Szerettük volna a "fejelést” is csinálni, most, hogy Apu aludt az ő kése szabad volt, de Anyu azt mondta ez nagyon veszélyes, mert könnyen elvághatjuk a kezünket. Kati addig, meddig míg meggyőzte Anyut, mutassa meg neki.
-Ide nézz! A bal kezedbe fogod, ott messze attól a résztől, amit le kell vágni, és rásuhintasz egyet. 
Kati az első pár répánál nagyot vágott le, vagy kicsit kisebbet, mint kellett, de aztán hamar bele jött. Szerettem volna kipróbálni én is. De olyan kicsi volt a kezem, hogy egy kézzel nem is tudtam megfogni a répát. Így nem maradt más hátra, csak néző lehettem. Délután jöttek lovaskocsival behordani. Nevetős Feri bácsi, Róka Rudi bácsi volt a kocsis. Nekik segítettem feldobálni. Mikor egy egy kupacot felraktunk én hajtottam a lovakat a következő kupacig. Közben ahhoz a kupachoz értünk ahol Apu aludt. A zajra felébredt. Jó kedvében volt. Meg akarta kínálni a kocsisokat sörrel, de aztán rájött, hogy nincsen, mert megitta az összeset. Katit küldte volna el a kocsmába, de Anyu nem engedte. 
Nehéz volt vele szót értetni, nem ihat többet, mert estére szolgálatba kell mennie. A kocsisok is lebeszélték.
Abban egyeztek meg, hogy majd a hegyen koccintanak az újborral. 
Ami répát nem tudtak felrakni, azt a levágott levelekkel be kellett takarni, hogy ha véletlenül fagy lesz holnap, akkor ne fagyjon meg. Készülődtünk haza, mert már későre járt.
2.11 Apu és a mókus
Anyu biciklire ült. Mi Apuval a kertek kertek alatt mentünk. Apu még oda kiáltottak Anyunak:
- Ne felejtsd el a sört!
-Nem felejtem el, ne félj!
A kertek alatt szinte minden hol szilvás volt, néhol akadt még a fákon finom hamvas kék szilva. 
Apu megrázta a fát, hogy hulljon le, mi meg jót lakmároztunk belőle. Szaladgáltunk, egy egy sövény mellett elbújtunk, hogy megijesszük Aput. De volt olyan is, hogy ő ijesztett meg minket. Nem számítottunk rá, és majd halálra reméltünk. Oda értünk a vasúthoz. Előbb Apu ment fel a vasút partra, és mikor jól belátta a sinékét, hogy nem jön vonat, akkor mehettünk csak utána. Kati elmondta Apunak is a reggeli mókuskergetést. A büntetést, a fogalmazást, az ötöst. Apu jókat nevetett, de azért dicséretet nem kaptunk a késésért. 
-Lányok, legközelebb hazafelé álljatok meg játszani, de mókus nem érdemes kergetni, azt nem lehet megfogni. Sokkal ügyesebb nálatok. 
Egyszer mikor még kisgyerek voltam, engem is becsalogatott az erdőbe. 
A teheneket őriztem, nyár volt, csak egy kis nadrág volt rajtam. Ugrált egyik ágról a másikra. Annyira meg szerettem volna fogni, még a tehenekkel sem törődtem, csak szaladtam utána. Már jó mélyen bent jártam az erdőbe mikor eltűnt egy fa odvában, de jó magasan. Nem nyugodtam, felmásztam. Mikor már közel voltam a lyukhoz, oda tartottam a fülem a fa törzséhez, hallgatództam. 
De nem hallottam semmit. Még egy kúszás hiányzott, hogy felérjek. Sikerült, már nyújtom a kezem bele nyúlni, mikor egy kígyó hírtelen kidugta a fején, a nyelvével legalább egy arasznyira volt az arcomtól. Ijedtem elengedtem a fatörzset, lehuppantam a földre, fölpattantam aztán futás, ahogy csak bírtam. Egy pillanatra hátra néztem. A kocsiúton, mint egy kerék úgy gurult utánam. Nagyon kevés előnyöm volt, még szaporábban szedtem a lábam. Kiértem az erdőből. Hazafelé nem mertem futni, mert a mostohám meg is nyúzott volna, ha megtudja, hogy ott hagytam a legelőn a teheneket. 
Öreganyámhoz vettem az irányt, de már hátra nézni sem mertem. Féltem elbotlok, és akkor végem van. Öreganyám kint volt az udvaron, kiabáltam neki jöjjön be azonnal. Szegény elég nehezen tudott csak menni. Én az ajtón belül álltam mikor belépett, becsaptam az ajtót. 
Leroskadtam a padra. Öreganyám nem is tudta elképzelni mitől ijedtem meg ennyire. 
Kis idő múlva kilestem az ablakon, de nem láttam semmit. Akkor tudtam csak megszólalni. Elmondtam neki hogy jártam az odúval. 
Próbált megnyugtatni, de még mindig remegett a lábam. Ittam egy pohár vizet. Öreganyám fogta a kampós botját, és óvatosan kiment. Én tisztes távolságból követtem. Kikísért a legelőre. Ott is maradt velem egész délután. Volt kint egy kis fokosom, azt le nem tettem egy pillanatra sem. 
Szerencsére a tehenek ott pihentek a fák alatt ahol hagytam őket. Senki más nem tudott erről a kalandomról csak Öreganyám, és most ti. 
Közben felértünk a Kapos folyó hídjára. Innen már lehetett látni a házunk tetejét. Anyu már haza érhetett, mert vékony fehér füst szállt fel a kéményből. A nap már régen elbujt a csomai erdő fái mögött. A réten kezdett leszállni a köd. A bokrok belevesztek a szürkületbe. Katinak még lett volna kedve egyet bújócskázni, de én ez után a kígyós történet nem szerettem volna távol lenni Aputól. Ezt azért nem akartam a Kati tudtára adni, mert kicsúfolt volna. Addig csalogatott még engedtem. Én voltam a hunyó, Kati előre szaladt, és kiáltotta:
- Jöhetsz!
Mentem a hang után. A bokor olyan sötét volt, hogy már minden hol árnyakat láttam. Körbe szaladtam, megálltam vártam, semmi mozgás. Apu kint az úton szép lassan ment tovább. 
- Kati, gyere elő, nem talállak, Kati ott bent hasalt a bokorba, kibújt. 
- Na, jól elbújtam?
- Igen, nagyon jó elbújtál. De inkább most menjünk Apu után. 
Elkezdtem szaladni. Kati utánam, aztán egyszer elkiabálja magát:
-Vigyázz Marika! Itt egy kígyó. 
Nekem sem kellett több, ahogy csak bírtam futás Apu után, mikor utolértem, bele kapaszkodtam a karjában, és siránkoztam, hogy vegyen fel a hátára. 
- Mi baj, kislányom? 
- Nem hallotta? Kati kiabálta, hogy itt egy kígyó. 
- Jaj, te kis csacska, nem jöttél rá, hogy csak ijesztget. 
Apu felvett a hátára, én meg oda bújtam hozzá.
2.12    Szégyelld magadat! 
Kati előre szaladt, én Apunak a hátán nagy biztonságban éreztem magam. A mesebeli kígyó itt fent biztos nem ér el gondoltam. Apu azért próbált megnyugtatni:
-Nem kell félni kislányom. Erre mifelénk nincsenek ilyen kígyók. Amit én láttam akkor kisgyerekkoromban, azóta sem találkoztam ilyennel. 
Lehet mikor hátra néztem nem is egy kígyó kergetett, lehet csak egy görbe ágat fújt arrébb a szél. Én meg ijedtemben egy guruló szörnyetegnek láttam. 
- Akkor nincsenek is ilyen kígyók?
-Lehet, van valami hasonló, de itt ezen a vidéken biztosan nincs.
Nem nyugodtam meg, az árnyak a bokrok közelében olyan félelmetesek voltak. Akárhogy is próbáltam másra gondolni, a végén mindig egy kígyó tűnt elő. Hazaértünk, Kati már mesélte Anyunak a kígyót. A végén nem felejtette elmondani azt sem, hogy engem megijesztett. 
Anyu nagy érdeklődéssel hallgatta, de mikor a végére ért, és azt a részt mondta, mikor megijesztett, elkomorult az arca:
-Kislányom! És ez szerinted olyan nevetséges?
Megijeszteni a tesvéredet! Szégyelld magadat! 
Már azt hittem, hogy mára elég a rossz cselekedetből, de te még arra a nagyon sokra is rá tudsz kontrázni. 
Tudott mit, most előveszed a gyakorló füzetet, és leírod harmincszor " Nem ijesztgetem a testvérem "
- De Anyu, az nagyon sok!
-Te kerested magadnak, legközelebb majd oda figyelsz, mit csinálsz!
Kati nagy dirrel-durral szedte elő a füzetet, és a ceruzát. Odaült az asztalhoz, nekiállt. Engem mérges szemekkel nézegetett. Mikor Anyu kiment, megfenyegetett:
- Holnap majd kapsz még ezért. 
Én ijedten néztem rá.
-Miért kapok? Tudd meg jól, hogy ezt, és a többi rossz cselekedetedet te magad keresed magadnak!
És nagyon megijedtem mikor a kígyóval ijesztgettél. Még most is magam előtt látom. 
- Azért mert kis dedós vagy!
-Nem vagyok dedós!
- De az vagy!
-Most meg is mondalak Anyunak, hogy holnap…
Nem tudtam tovább mondani, mert belépett Anyu. 
- Mit akarsz megmondani Marika?
Nem akartam megmondani igazából, csak rá akartam ijeszteni. De most, hogy Anyu meghallotta, arra gondoltam megérdemli, ha elmondom. 
-Kati holnap meg akar verni, mert miattam kell neki írni most. 
Anyu szomorúan nézett ránk. Aztán csak annyit mondott:
-Katikám, kislányom te semmiből nem tanulsz! Ötvenszer írod le! És ha egy ujjal is hozzá nyúlsz a Marikához, meglátod, nem úszod meg holmi írással. 
Kati körmölte a sorokat, Anyu megnézte. 
- Ha így folytatod, akkor százszor kell leírnod. 
Ezeket radírozd ki! És tessék szép gömbölyű betűkkel írni. 
Apunak a vezénylése este kilenc órára szólt. Pihenésre már nem is volt idő. 
Készen volt a rántott leves, és a smarni. Megvacsorázott, és indult is. Indulás előtt Katinak meghuzigálta a haját, és puszit sem kapott, majd azt mondta:
- Ez az ijesztgetésért kaptad. Meg ne tudjam Még egyszer, hogy ijesztgeted a Marikát. 
Kati fel sem nézett a füzetből. Mikor befejezte ott hagyta az asztalon, és evés, mosakodás nélkül akart lefeküdni. Anyu rászólt:
- Mosakodás nélkül nem fekszünk bele a tiszta ágyba. Ha nem akarsz megmosakodni, van hely kint a malacok mellett!
Kati kiment, sokáig időzött odakint. Aztán mikor már kezdte elunni magát, látta, hogy senki nem megy ki utána, bejött. Öntött magának vizet a lavórba, megmosakodott, de az is csak olyan két ujjal magára szórta a vizet olyan volt. Anyu figyelte, de nem szólt egy szót sem. 
Kati vacsora nélkül ment lefeküdni. Nekünk sem volt étvágyunk. Csak kanalaztuk a levest, de a tányér csak nem ürült ki. A maradékot a moslékba öntötte Anyu.
Én nem akartam a szobába menni a Kati mellé az ágyba. Oda fészkeltem magam a konyhában az ágyra. Anyu még sokáig tette a dolgát, kimosta a szennyes ruhát, kivasalta a holnapi kötényünket, szalagunkat Mikor felforrt a víz, leforrázta a malacok daráját. Aztán már csak fél álomban hallottam a söprű suhogó hangját. Álmomban kergettem a mókust, kígyó elől menekültem, a keszekusza szénaboglyákat ugráltam át. Reggel Anyu a karjábna ébredtem. 
Cirógatott:
-Marikám, kislányom, ébresztő!
2.13 Piros pont
Kati továbbra is tartotta a haragot. Reggelit is csak úgy a sparhelt mellett állva ette meg. Mikor Anyu megfésülte, felkapta a táskáját és indult volna. 
Anyunak kellett utána szólni:
- Katikám mióta indulunk úgy iskolába, hogy nem köszönünk, nem várjuk meg a másikat?
Kati megállt, de már nem ment oda Anyuhoz, hogy puszit adjon, úgy, mint máskor minden reggel. 
Anyu oda ment hozzá, megsimogatta a haját, és megpuszilta a homlokát:
-Katikám, az igazságért nem kell megharagudni! 
Tegnap nagyon csúnya dolog volt, amit a Marikával műveltél. Ígérd meg, nem csinálsz többet ilyent. 
Kati lehorgasztotta a fejét, és mormolt valami alig hallhatót. Anyu nem nyaggatta tovább. Közben én is elkészültem, és a gyerekek is megjöttek. Gyorsan adtam puszit Anyunak, aztán már az útról kiabáltam vissza. 
-Sietünk a répa földre!
Anyu is útra készen volt, csak ő lefelé vette az irányt. Egyik kezében a bicikli kormány, a másikkal addig integetett, amíg csak látott. A Dáró dombi gyerekek már elfelejtették a tegnapi napot. Én nagyon örültem ennek, mert nem akartam kitűnni közülük azzal a sok dicsérettel, amit a tanító néni mondott rólam. 
A Jokeval mentünk hátul. Megkérdezte vigye-e a táskámat. Ez nagyon jól esett, de nem akartam, hogy a többiek ezért kinevessék. Inkább azt mondtam.
- Ma nem nehéz, inkább holnap vidd. 
Abban reménykedtem talán elfelejti holnap. Nem volt semmi időrabló esemény, így rendesen oda értünk az iskolába. Piroska most is várt rám. Az órák előtt nem sok időnk maradt játszani. 
A nagyok fogócskáztak, mi kisebbek kocséroztunk. 
Megérkezett a tanító néni. Mire lerakta a szokásos helyre a kismotorját, mi már bent az osztályban vigyázzba állva vártuk. Most is, mint mindig, amikor belépett, a Szózat első két versszakát kezdtük el szavalni. Most már lehetett hallani a kicsik hangját is. A szavalás olyan egyhangú volt, a szavak egybe olvadtak.
" Hazádnakrendületlenlégyhíveohmagyar"
Addig mondtunk mindig, egyfolytában amíg levegőt nem kellett venni. Tanító néni néha ilyenkor velünk szavalt, hogy az a szavalás olyan legyen, amilyennek lennie kell. 
Az első óra legtöbbször nekünk volt hangos óra. Kiadta a többiek feladatát, aztán oda jött hozzánk:
- Vegyétek elő azokat a kis keménypapírból készült piros korongokat. Ma ezzel kezdünk el számolni. Már alig vártam, hogy számoljunk, mert otthon, amikor a Kati gyakorolt, én már hamarabb ki tudtam számolni az eredményt, mint a Kati. Kiraktuk a padra, aztán a tanító néni feladta a kiszámolni valót. 
Először csak olyan nagyon egyszerű számítást, amihez nekem nem is kellett a korong, elég volt a pad alatt a kezemre nézni és már jelentkeztem. 
Először csak felraktam szépen a kezem, de a tanító néni átnézett rajtam arra hátra, és az utolsó padban ülő fiúnak szólt. Neki kellett felelni. Nem is jó választ adott, megint jelentkeztem, már majd kiestem a padból, de a tanító néni most sem nekem szólt. A Zsuzsikát kérdezte, ő végre jó választ adott, következtek a további feladatok. Most is nagyon hamar kiszámoltam, jelentkeztem. Aztán ahogy hallottam hogyan csinálják a nagyok, mikor felelni akarnak minden áron. 
Kezem fent, kicsit kimagasodok a padból aztán elkezdtem:
-Tantatantatanta.
Ami nem más akart lenni, mint "Tanító néni "
Csak ugye a nagy felelni akarás közben ez lett belőle. 
De mind hiába, most sem nekem szólt. Mikor kiszámoltam a megoldást a pad alatt a kezemen, utána kiraktam a korongokkal a padra. Tanító néni, ha akarta akár az asztaltól is láthatta. 
Már a kezem elfáradt fent tartani a jelentkezéshez. Elszomorodtam, engem soha nem kérdez. 
Eljött az óra vége. Körbe járt a padok közt. Hozzám is oda jött, és egy szép piros pontot oda írt a számtan füzet sarkára. A Piroskát, és a hátunk mögött ülő lányokat is megdicsérte. 
Óra végén szerettem volna megmutatni a Katinak, de meg sem állt, szaladt ki a többi gyerekkel. 
Szünetben én sem mentem oda hozzájuk. Az elsős és másodikas lányokkal játszottunk.

Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske,
nyitva van az aranykapu,
csak bújjatok rajta!
Rajta, rajta leszakadt a pajta,
leszakadt a pajta, bennmaradt a macska.

Aztán ilyenkor a végén lecsaptuk a kezünket. A fiúk is jó mókának találták ezt a játékot. Ők is csatlakoztak hozzánk. A szünetnek hamar vége lett. A következő óra rajz volt. Nagy bajban voltam. Tanító néni azt mondta olyan dolgot rajzoljunk, ami az őszre emlékeztet bennünket. 
Az egész falat be tudtam volna rajzolni, olyan sok minden emlékeztetett az őszre. 
Már vagy ötször kiradíroztam, mert mindig mást gondoltam. A végén egy szőlőfürtöt rajzoltam. Már kiszínezni nem is maradt időm. 
Tanító néni megdicsérte, de nem kaptam piros pontot. Mondta majd otthon színezzem ki.
Kati most is hanyagolt szünetben, de nem estem kétségbe. Továbbra is a lányokkal játszottunk. 
Nekünk, elsősöknek ma is kevesebb óránk volt. Kint a lépcsőn ülve vártam, és közben kiszíneztem a szőlőfürtöt. Katikénak is vége lett az órának. A Káposzta telepi gyerekekkel mentünk, a Vakedli saroktól most is cipő nélkül, és rugdaltuk a port. Anyu már a hídon várt bennünket. 
Nagy örömmel újságoltam a piros pontot. Amit most már meg is érdemeltem. Anyu Katit faggatta, kapott-e ma valami jegyet. Egyhangúan felelte, hogy nem kapott semmit. 
Felültünk a biciklire, Anyunak sokáig kellett löködni magát, hogy az iramot megadja, és fel tudjon szállni. Az ebédet az egyik répa határnál ettük meg. Reggel Anyu bement a boltba, hogy kicsit változatosabb enni valót tudjon elénk tenni. 
Lecsó kolbászt ettünk mustárral, eleivel nem szerettem a mustárt, de mostanában már szívesen mártogattam bele a kolbászt.  Még be sem fejeztük az evést mikor lovaskocsival jöttek a répáért. Át kellett hurcolkodni egy másik kupachoz. Nevetős Feri bácsi viccelődött velem. 
- Na, te kis bokszos szemű, aztán van-e ötös abban az ellenőrzőben?
-Ötös az nincsen, de piros pont az van. Ma is kaptam egyet. 
Mondtam büszkén. 
-Akkor már fel sem akarsz ülni oda a bakra?
- Miért ne akarnák?
Már ugrottam is, még a kolbászt is ott hagytam. Nevetős Feri bácsi neki állt egy olyan ötágú vellával rakni a répát, aminek e hegye kis gomb szerűségben végződött. Mikor elfogyott a kupac meghúztam a gyeplőt, és előre mentünk a következő kupacig.
2.14    Vágyakozás
Nagy örömmel hajtottam a lovakat egyik kupactól a másikig. Mikor már jó púpozott volt a lovaskocsi segítettem eligazítani a tetejét, hogy ne szóródjon el az úton. Anyuék is befejezték az ebédet. 
Katival húzkodtuk fel a répákat, és dobáltuk egy határra. Mikor messzebb voltunk a kupactól úgy húztuk oda a levelénél fogva. Nagy igyekezett közepette sokszor elő fordult, hogy elszakadt a levél és elestünk. Anyu folytatta a " fejelést ". Nevetős Feri bácsi mondta, ma már répáér nem jön vissza. Mikor Anyu elkészült egy egy kupaccal nekünk az volt a feladatunk, hogy a levágott répa levéllel betakarjuk. Vigyázni kellett rá, ilyenkor szeptember végén már fagyosak voltak néha a hajnalok. Aztán nem csak a fagytól védte a levél, így nem száradt, és nem veszített a súlyából. 
A megtermelt javakra vigyázni kellett, mert bizony a betakarításig nagyon sokszor megizzadt a hátunkon a ruha. Tavasszal a legelső munka a sarabolás, aztán utána hamarosan az egyelés, és egész nyáron át a kapálás. Mikor már az összeset betakartuk, és felhúzni sem kellett többet, oda kuporodtam Anyunak a közelébe. Kati megkapta Apuvágó szerszámát, ő már tudott vele dolgozni. 
Én Anyunak adogattam kézre a répát, ne kelljen lehajolnia. Anyuval beszélgetünk. 
- Tudjátok kislányaim a tavaszra már nekünk is lesz bútor a szobában, ha az égiek is úgy akarják. 
Februárban lesz a zárszámadás. Akkor kapjuk meg az egész évi munkánk után a járandóságunkat.
Ha végre lesz a répaszedésnek, mehetünk a szőlőbe bekapálni. Azt a pénzt is hozzá tudjuk tenni. Nagy örömmel hallgattuk. 
- Akkor már nem kell együtt aludnom a Marikával?
Nem, úgy lesz, mint a kovácsi mamánál, vagy a Magduskáéknál, hogy a szép hajas baba lesz felültetve az ágy tetejére?
- Nem úgy lesz Katikám. Nekünk nem azért lesz a bútor, hogy nézegessük, vagy a betérő embereknek mutogassuk. Ti abban az ágyba alhattok, és a ruhátokat is az új szekrénybe rakjuk majd. 
- Anyu! Lesz majd asztal is, ahová a könyveimet tehetem majd?
-Lesz Marikám, odatesszük az ablak elé, hogy ha tanulsz, legyen világos. 
-És lesz majd szék is, nem kell majd bevinnem a hokedlit, ha tanulni akarok?
- Lesz székünk is. 
Már elképzeltem a szobába a szép ragyogó új bútort. Az ablak előtt az asztal, szépen sorba a könyveim, füzeteim, akkor eszembe jutott a Kati. 
-Anyu, és a Kati hová rakja a könyveit, füzeteit?
-Ő is oda, elfértek rajta mind a ketten. 
Kati közbe szólt:
- A Marikáé lehet az egész asztal, nekem nem kell. Én úgysem tanulok, vagy amit tanulni akarok, azt meg tudom tanulni a konyhába is.
Megnyugodtam, az egész asztal az enyém lesz. 
Jobb is így, mert a Kati nem vigyáz semmijére, még tönkre tenné az én dolgaimat is. 
Kezdett a nap egyre lejjebb szállni, itt nem nagyon tudtunk hozzá mérni az időt, mert nem látszott a csomai erdő a házaktól. Betakartuk az utolsó kupac répát. A vizeskorsót bele takartuk a répa közé, nem kellett haza vinni, holnap is ide jövünk, és van itt a közelben vízcsap, hogy megtöltsük. Haza indultunk, de most nem a kertek alatt, mert Anyunak meg kellett nézni a vezénylést. Az elemózsiás szatyor üres volt, könnyedén tudott tekerni a biciklivel. Jenő bácsi volt az állomáson szolgálatban. 
Most már nem macerált a szemem színével, csak az iskolában történt dolgokra volt kíváncsi. 
- Na, lányok kinek van több ötöse? 
Mindig ez az ötös, egyebet sem tudnak kérdezni. 
Morgolódtam magamban. Mivel nekem még egy sem volt Katinak meg már kettő is.
Kati nem dicsekedte el az övét. Így én sem hozakodtam elő a piros pontjaimmal. Pedig már három is volt, igaz az egyik nem az én érdemem volt, és azt nem akartam közéjük számolni. Apunak holnap estére szólt a vezénylése. Elköszöntünk. Mikor a hídra értünk, látszott a kéményből felszálló füst, Apu már otthon volt. Csend volt fent a dombon, a disznók sem réttak. Apu biztosan adott már nekik enni. Segítettük tolni a biciklit dombnak felfelé. Az hársfák alatt már jött a vacsora illata. Anyuval találgattuk mi is lehet, de nem jöttünk rá. Húsféleség illata ínycsiklandozóan hívogatott bennünket. A sparhelten már félre volt húzva a lábas. Egymást félre lökve nyomultunk befelé. Apu épp a tányérokat rakta az asztalra. Emeltük volna a födőt, de Apu elállta az utat. 
-Ilyen éhesesek vagytok? És puszit kiad?
Már tartotta oda a borostás arcát. Katival egyszerre ugrottunk a nyakába. Felkapott bennünket, pörgött is velünk egyet-kettőt. Mi meg már alig vártuk, hogy megtudjuk, mi van a lábasban. Végre földet ért a lábunk. 
- Józsim, de jó, hogy nem kell vacsoráról gondoskodnom! Micsoda jó illatok vannak, de honnét szereztél te húst?
- Tévedtél Anyukám, ez nem hús!
-Nem hús? Pedig olyan illata van, hát mi akkor?
-Találjátok ki!
Mi már nagyon éhesesek voltunk. Próbáltunk a lábas közelébe férkőzni.
- Gyerünk kis csimotáim, mosakodni előbb, aztán eszünk!
2.15 Őszi munkák
Még Anyu sem nézhetett bele a lábasba. Nem húztuk az időt, gyorsan megmosakodtunk, és pizsamában ülve vártuk, hogy Apu végre feltárja, előttünk mi van a lábasba. 
Először krumplit rakott a tányérunkba, héjában volt megfőzve, utána hámozta meg, és darabolta el.
Aztán oda rakta az asztalra a lábast, és csiribí-csiribá rámerítette a gomba pörköltet a krumplira. Egyből bele kanalaztunk, nagyon éhesek voltunk, és a vacsora finom volt. 
Anyu nem győzte dicsérni. 
-Hát Józsim ilyen finomat nem mostanában ettem. 
Hol találtad?
-A szokásos helyén!
- Ne bolondozz, soha nem árulod el. Szeretném tudni én is. 
- Anyukám, az titok!
-Na, ne félj, majd kileslek egyszer!
Mondta Anyu nevetve, De nagyon örült ennek a vacsorának. Fáradtak voltunk mindannyian, ha még ezután kellett volna neki állni, főzni, bizony jó ideig várhattunk volna. Kenyér csücskével a tányért, és még a lábast is kitörölgettük, Anyunak könnyű dolga volt mosogatáskor. Apu lefeküdt az ágyra, mi is oda bújtunk hozzá. Anyunak még így is, hogy nem kellett főzni, sok dolga volt. Apu bekapcsolta a rádiót, csendben hallgattuk a Ludas Matyi történetét. Apu néha hozzá fűzte:
-Így kéne csinálni most is. Mert nagyon sok Döbrögihez hasonló ember szívja a vérünket. 
Én igazából nem tudtam mit akart ezzel mondani, de a történet nagyon tetszett, igaz a végére már elaludtam. Reggel a szobában ébredtem Kati mellett. Kicsit elcsodálkoztam, mikor kinyitottam a szemem. Álmomban már ott ragyogott az új bútor a szobában. Anyu simogatta a fejem. 
- Gyere Marika, Kati már meg is reggelizett, hamarosan itt lesznek a pajtások. 
Kiugrottam az ágyból, a pirítós kenyér jó fokhagymás volt, kicsit még a nyelvemet is csípte utána a tea. Már hallatszott a gyerekek zsivaja. 
A szalagot már félúton kötötte Anyu a hajamba. 
- Siessetek ma is ki a répa földre, megyek majd elétek. A tegnapi délután olyan gyorsan elmúlt, nem emlékeztem volt-e házi feladat. 
Mikor Piroskával összetalálkoztunk, az volt az első kérdésem, hogy volt e feladva lecke. 
- Miért kérded? Nem csináltad meg?
- Hát, ha volt, akkor nem. 
-A számtan füzetbe kellett egyenes vonalakat írni, egy oldalt!
Gyorsan ledobtam a táskám, leültem az út szélére, majd az ölembe fogva elkezdtem írni a vonalakat. 
Nem akartam, hogy a Piroska is elkéssen, mondtam neki, hogy menjen, csak hagyjon ott engem. 
- Nem hagylak itt. Írjad csak gyorsan, majd ha jön a tanító néni, akkor szólok, és együtt szaladunk. 
Jó esett, hogy Piroska ott maradt velem. Épp az utolsó sort írtam mikor messziről meghallottuk a motor berregését. Gyorsan bedobtam a füzetet a táskába. Futás, még a tanító néni előtt be tudtunk menni a kapun. Szerencsére most nem segítették a fiúk helyére vinni a motort. Így míg beért, az utolsó sort is be tudtam fejezni. A Szózatot olyan bátran hangosan mondtam, mint még soha. Piroska rám kacsintott mikor elment mellettem a tanító néni. Nagy szerencse volt, hogy elkészültem vele, mert egyik fiúnak sem volt kész. Ők büntetésből szünetben nem mehettek ki.
Ma végre megtanultuk az első számot írni. Az 1- est. Én már régóta tudtam, mert a Kati mikor tanult mindig néztem hogyan csinálja. Az egyest meg nagyon könnyű volt írni. Óra végén ma is kaptam egy kicsi piros pontot a számtan füzetembe.
Szünetben fogócskáztunk most már a többi elsős is bátrabb volt. Igaz legtöbbször mi kicsik voltunk a fogok. Az írás órán, most is az újság papírból készült füzetbe gyakoroltunk. Katiéknak megint fogalmazást kellett írni az őszi munkákról. Figyeltem a harmadikosokat, most is csak gondolkodtak, hogy mit is írjanak. Hogyan lehet ezen gondolkodni, mikor minden nap őszi munkát csinálunk. Talán, ha én is harmadikos leszek, akkor nekem sem jut majd az eszembe. A végén azért jó kis fogalmazások születtek. Szerettem hallgatni őket, mikor óra végén szólt a tanító néni, hogy olvassák fel.
A Joke ezt írta: 
" Őszi munka nálunk a kukoricaszedés. Nap közben én nem tudok segíteni, mert az iskolában vagyok. De este, mikor hazahozzák, akkor tudok segíteni én is. A lovaskocsival leborítják az udvarra.
Ilyenkor mindig jönnek a szomszédok segíteni. Körbe üljük a nagy halom kukoricát, és fosztjuk. A kifosztottat kosárban édesapám és a bátyám felhordják a góréba. A szomszéd gyerekek is ott vannak nálunk ilyenkor. Mikor már a vége felé tart a munka akkor nekünk már nem kell fosztani, ugrálhatunk bele a puha csumába. Az a legjobb őszi munka nekem "
Tanító néninek nagyon tetszett a Joke fogalmazása. Kapott is egy ötöst. 
Kati a répaszedést írta le:
"Nekünk a cukorrépa szedése az őszi munka. 
Anyu reggel mikor mi az iskolába jövünk, a répa földre megy. Mikor vége az iskolának mi is oda megyünk. A répát kupacokba kell rakni, ezt mi ketten a Marikával csináljuk. Anyu a leveleket vágja le róla. Néha én is csinálhatom ezt a munkát, de nagyon kell vigyázni, mert könnyen beleszaladhat a kés a kezünkbe. Estefelé lovaskocsival jönnek, és elhordják a vasútra, ahol vagonokba rakják, és sokszor az én Apukám fűti azt a mozdonyt, ami a répát a cukorgyárba viszi. ”
Kati fogalmazása is ötös lett. Szünetben hozta oda megmutatni. Örültem neki, nagyon szépen megfogalmazta, és arra meg különösen büszke voltam, hogy Aput is beleírta. 
Az órák végén a Káposzta telepi gyerekekkel mentünk. A cukorrépáról beszélgettek. Ott hallgatództam a nagyok mögött, olyan jó lett volna tudni, hogyan lesz abból a répából a cukor. 
Mert a búza, ha szétrágjuk, látszik benne a fehér liszt, a szőlőt lemuszikoljuk, ott a must, abból meg majd lesz a bor, de hogyan lesz az a fehér korcogós édes cukor, el sem tudtam képzelni.
2.16 A gombavadászat fortélyai
Mikor már magunk maradtunk, nyaggattam a Katit:
-Hogyan lesz a cukorrépából cukor?
-Honnét tudjam?
-Hát te már nagy vagy, azt hittem tudod!
-Ha olyan kíváncsi vagy, kérdezd meg a tanító nénit!
- De én most szerettem volna tudni, mert hétfőre már elfelejtem. 
Megláttam Anyut, az állomásról gurult lefelé. Szaladtam eléje. 
Összetalálkoztunk, ilyenkor sokáig bújtam hozzá, hogy pótoljam az egész napos hiányát. 
- Csak nincs valami baj, hogy elhagytad a Katit?
-Nincs semmi baj, csak azért szaladtam, hogy minél előbb magához tudjak bújni. 
Közben a Kati is oda ért, neki elég volt egy puszi az arcára, nem igényelte, hogy Anyu babusgassa. 
-Gyertek Kislányaim!
Engem felültetett előre, Kati egyedül fel tudott már mászni hátra. A táskákat a kormányra akasztotta. 
Csak az állomás után ült fel. Dombnak felfelé nehéz lett volna elindulni. 
Apu is kint volt a répa földön segíteni, estére megy majd szolgálatba, nem is megy már haza. Anyu úgy pakolta a táskát. Ebédet az egyik répa kupac mellett ettük meg. Apu reggel korán újra elment gombázni, abból készített Anyu mára ebédet még reggel. Kislábasba rakta. Most itt a mezőn körbe ültük, és kenyérrel mártogattuk. Ebéd után Apu lefeküdt egyet szunyókált a levágott répa leveleken. Én is oda bújtam hozzá, Anyu hagyott bennünket aludni, Katival ketten folytatták a munkát. Kocsizörgésre ébredtünk. Már épp az a kupac került rakodásra ahol szunyókáltunk. 
Most a Rudi bácsi jött, de nem is lovaskocsival, hanem teherautóval. Ilyen közel még soha nem láttam teherautót. Rudi bácsi leállította, kiszállt. Apuval diskurált. Én meg csak néztem ezt a hatalmas járművet. Olyan magas volt a kereke, mint én. Ahova a répát dobálták, fel sem értem. Apu is segített rakodni. Azon álmélkodtam, milyen jó lenne felülni. Rudi bácsi látta a sóvárgásom. Mikor arrébb kellett menni a következő kupacig felkapott és oda ültetett maga elé. Aztán mondta:
-Na, kis bokszosom, most te kormányozol!
Elengedte a kormányt, én nagyon megijedtem, rángattam jobbra, balra a kormányt. Olyan alacsonyan voltam, ki sem láttam. Már megbántam, hogy beültem. Rudi bácsi meg csak dicsért. 
-Jól van így kell, nagyon ügyes vagy. 
Alig vártam, hogy megálljunk. Kiugrottam és mentem Anyuhoz, még meg sem köszöntem a kocsikázást. Mikor újra át kellett állni, úgy csináltam mintha nem hallanám, hogy hív. Katival húztam, dobáltam a répát. Noszogattam menjen ő kocsikázni, de neki sem volt kedve. Jó messziről integettem mikor a megrakott teherautóval elhajtott. Később Nevetős Feri bácsi jött lovaskocsival, de most nem a répát rakodta fel, hanem a levágott leveleket. Kíváncsian kérdeztem minek viszi, azt mondta a teheneknek a tsz majorba. Semmit nem lehet eldobni, ez a része is nagyon hasznos, a tehenek jól tejelnek tőle. A lovaskocsira szívesen felültem, Feri bácsi meg örült is neki, így nem kellett a fájós lábával olyan sokszor le-fel ugrálni. Jó púposan megrakta a kocsit, nekem még meg is kellett taposnom, hogy még több fölférjen. Kezdett a nap egyre alább szállni. A levegő is kezdett lehűlni. 
Apunak indulni kellett. Anyu mondta neki, hogy menjen biciklivel. Holnap vasárnap, nem jövünk a mezőre. Elköszöntünk tőle. Feri bácsi is most indult mivel egy irányba mentünk Anyu és a Kati is felült a répa levél tetejére. Az állomási elágazóig utaztunk a Feri bácsival. Megköszöntük a fuvar. Hazafelé eszembe jutott a cukor rejtélye. 
-Anyu olyan kíváncsi vagyok hogyan lesz a répából cukor. 
-Marikám erre én is kíváncsi vagyok, kérdezd meg a tanító nénit, aztán jól jegyezd meg, hogy nekem is el tudd mondani. 
Már egész sötét lett mire haza értünk. Szegény malacok majd eladták az ólat, annyira réttak. Anyu köténye tele volt az útszélén szedett gazzal. Első útja oda vezetett, beborította nekik, egyből elhallgattak. Én a favágítón raktam tele a kosarat száralékkal. Kati a tyúkólat ellenőrizte, hogy beültek-e mind. Lámpát gyújtott Anyu. Legszívesebben lefeküdtem volna, de meg kellett várni a mosdóvizet, hogy megmelegedjen. Anyu tüzet rakott, aztán fogta a tejeskannát, lement a Juliska nénihez tejért. 
Közben megmelegedett a fazékban a víz. Amíg megmosakodtunk, elkészült a tejesmártás. Kenyérrel az volt a vacsoránk. Ilyenkor mikor Apu éjjel szolgálatban volt sokszor ott aludtunk Anyuval. 
Bekapcsolta a rádiót, a Ludas Matyi folytatása következett. Csendben hallgattuk. Anyu közben befejezte az aznapi teendőket. A végét ma sem hallottam, mert elaludtam. 
Reggel Apu mellett ébredtünk, már megjött a szolgálatból. Anyu már megetette a jószágot. A fazékba melegedett a víz a mosáshoz. 
Apu csak egész keveset pihent felébredt. 
-Gyertek kis csimotáim, eljöttök velem, megmutatom nektek a vadászterületem. 
Gyorsan öltözködtünk, nagy izgalomba voltunk. 
-Apu, milyen vadászterületet?
-Hát a gombákra úgy kell vadászni! Nem is tudtátok?
Katival néztünk egymásra, erre igazán nem gondoltunk. 
-Tudjátok, erre úgy kell vigyázni, mint a hétpecsétes titokra. Mert ha valaki kilesi a mi titkos helyünket, akkor levadásszák előlünk. A gomba nagyon gyorsan nő, tegnap még hírmondója sem volt, ha ma nem szedjük le, holnap már elvénül! Kukacos lesz! Akkor meg már nem jó. 
Most megmutatom nektek az összes titkos lelőhelyet. Úgy kell megközelíteni, hogy előtte körbe nézünk, nem-e lát valaki bennünket. Ha tiszta a levegő gyorsan bemegyünk. Ezek a gombák, amiket most szedünk, nagyon szeretik a korhadt fák környékeit. Ahol valamikor szilva, dió, akácfa volt. 
Na, látjátok már rá is találtunk. Aztán Apu rámutatott a bokorra. 
Katival néztünk körbe, de nem láttuk a gombát. 
Apu lehajolt, félre húzta az ágat, és csoportokban ott volt gomba. Apró barna kis kalapocskák, hosszú lábakon ott vártak ránk. Apu oda adta a kést a Katinak, és mondta neki hogyan vágja le.
- Vigyázza vele, csak óvatosan, hogy ne törődjön össze. A tövét ott hagyjuk, mert ilyenkor lehetnek még apró egész kicsi gombák, ami holnap, holnapután nőnek meg. Nem szedjük össze mindet, mindig hagyunk ott, hogy elszóródjon a spórája. 
-Apu, mi az a spórája?
-A gombák nem magról szaporodnak, nekik spórájuk van. Ahol az elszóródik, és kedvező körülményeket talál a spóra akkor ott nő majd. 
Leszedte a Kati. Apu újabb helyre vezetett bennünket. Ott is sokat találtunk. Ezt most én szedtem le.
-Kis csimotáim akkor megtanultátok a vadászatot?
- Igen. - Örömmel lóbáltam a kosarat. 
- Amint látom, azért mindent még nem tudtok. A kosarat nem lóbáljuk, letakarjuk, vedd is le a kötényed, és terítsed rá. Ha valakivel találkozunk, nem kell neki tudni, hogy vadászatból jövünk. Elmegy a friss nyomunkon és akkor lőttek a holnapi vadászzsákmányunknak.
Most siessünk is, nehogy összetalálkozunk más vadászokkal. 
Hazaértünk, Anyunak tátva maradt a szája, mikor azt a sok gombát meglátta. Ami nem kellett a mai ebédhez, felfűzte egy zsinórra és felakasztotta száradni. Apu a nagy vadászat után ledőlt csak úgy ruhástól az ágyra, kis idő múlva már húzta is a lóbőrt.
2.17 Fejelés és dióskalács
Ebédre gomba pörkölt készült nokedlival. A levesbe is került a gombából. Ha lett volna valami sütemény, ami gombából készül, biztos megsütötte volna Anyu, de hiába bújta a szakácskönyvet, nem talált olyat. Bőviben voltunk a diónak, így abból készített süteményt. Ki kellett menni a favágítóra törni, hogy Apunak ne zavarjuk az álmát. Kati törte, én pucoltam. Anyu felszerelte a húsdarálót a hokedlire, belerakta a diódaráláshoz szükséges hengert, ledarálta. Közben a sparhelt közelében meleg helyen kelt a kalácstészta. Már teljesen fel volt rajt púposodva a csíkos vászonterítő. Ott ólálkodtunk az asztal körül, vártuk a nyers tésztát, mikor lehet belőle lecsípni egy kis darabot. 
Anyu tudta nagyon jól, miért vagyunk ott, és mielőtt megdézsmáltuk volna a már elkészített kalácsot, szakított mindegyünknek egy darabot. Aztán hozzáfűzte most is, mint mindig. 
-Lányok, tudjátok, hogy nem sajnálom, de ha sokat esztek belőle nyersen, megfájdul a hasatok, mint a múltkor. Remélem nem felejtettétek el.
Dehogy felejtettük, de ez a nyers tészta olyan finom volt, nem lehetett ellenállni. 
Anyu kérdezgetett a vadászatról. Katival csendben maradtunk. Nem nagyon akartuk elmondani a titkot, mert Apu azt mondta ez a mi titkunk. Anyu kinevetett bennünket. 
- Jaj, kis csacsikám, nekem elmondhatjátok!
-De Apu azt mondta, hogy senkinek sem szabad elmondani. 
A nevetésre felébredt Apu is. Oda húzott magához, aztán mondta:
- Látom megtanultátok a vadászatot, egyedül Anyunak szabad csak elmondani. 
Aztán őt is ki okította, mint minket. Megkelt a tepsiben a dióskalács, be lehetett rakni, sülni. Ebéd idejére jó melegen sütött már a nap is. Végre a ház előtti diófán ehettük meg az ebédet. 
A kopasznyakú hiába fötörgetett a fa alatt, most nem esett le neki semmi. 
Ebéd után megmutattam Apunak a piros pontjaimmal, nagyon megdicsért, és jutalmul kimentünk a rétre fejelni. Anyu még sokáig tett vett a konyhába, az udvaron, a kertbe. 
Nagy vidámsággal voltunk, amikor sikerült gólt fejelnem, Katival együtt éljeneztünk. Hamarosan feljöttek a szomszédból a fiúk. A Gyuszi, és az Öcsi. Mikor vége lett a játszmának ők is bekapcsolódtak a játékba. Katit és engem elneveztek "Melindák " csapatának, ők meg a " Karalábék " voltak. Óriási nagy játékba merültünk. Már írni kellett a mérkőzések eredményeit, mert ilyen sokat nem lehetett fejben tartani. Én nagyon sokszor veszítettem, ilyenkor nem tudtam visszatartani a sírást. Mérgemben, tehetettlenségemben csak úgy jött a sírás. Hiába nem akartam akkor is jött. De ez nem olyan volt, mint amikor a gombóc ott volt a torkomban, Ez olyan valami más volt. 
Apu próbált vigasztalni:
- Ne sírj Marikám, a játék az ilyen. Ha van két csapat, akkor az egyiknek veszteni kell. 
- De nem akarok mindig én, lenni a vesztes. 
Mondtam szipogva, közben a ruhám ujjával törölgettem a maszatos arcomat. Apu viccelődött velem. 
- Na, most aztán le sem tagadhatod, hogy nem vagy kis bokszos. Szaladj be, nézd meg magad a tükörben. 
Beszaladtam, még jó hogy nem látott senki! Valóban csupa fekete volt az arcom a por, izzadság, és könny elmaszatolódott az arcomon. Megmosakodtam, visszamentem, addigra már kiestem a fordulóból. Az utolsó meccs, a Kis  " Melinda " és a kis " Karalábé " közt zajlott. 
Vagyis Kati és az Öcsi mérkőztek össze. Fent ültünk a kidőlt diófán. Apu és én a Katit biztattuk, a Gyuszi az Öcsinek szurkolt. Anyu hozott a kalácsból, végig kínálta a társaságot. 
Félidő volt. Hat-négyre a Kati vezetett. Ők is megálltak, ettek a kalácsból. 
Anyu is ott maradt velünk, neki én magyarázta el a szabályokat, mert semmit nem tudott erről. 
Kezdődött a második félidő, kapucsere is volt ilyenkor. 
Most a Kati került hátrányosabb helyzetbe, nappal szembe kellett neki játszani, de egy kis előnye is volt, mert ez volt az alacsonyabb kapu, amit Apu az én magasságomhoz készített. 
Már feljött az Öcsi nyolc-nyolcra mikor egy kis felhőt oda fújt a szél a nap elé. Vége lett az Öcsi előnyének Kati két fejelésből két gólt szerzett. 
Kati felkapta a labdát, szaladt vele Anyuhoz. 
- Anyu látta? Látta milyen szép gólt fejelnem?
- Láttam kislányom nagyon örültem neki, hát, ha még ha az iskolában is ilyen jól szerepelnél, akkor annak is nagyon tudnék örülni.
2.18 Fradi-Honvéd
A rangadónak vége lett. Sokáig beszélgettünk kint a kapufák mellett. Gyusziék viccelődtek:
- Jövő vasárnapra kirakjuk a Buda horhó bejáratához, "vasárnap délután rangadó!
Melindák és a Karalábék összecsapása. Belépő díj két forint. Egyhangúan éljeneztük ezt a felvetést. 
Már számolgattuk a bevételt. Tervezgettük a nézők ülőhelyét a kidőlt diófán. 
Anyunak kell majd valami süteményt csinálni, és abból is tudunk majd bevételt csinálni. 
Anyu elment vezénylésért, a szomszédék fiúk is hazamentek. Későre járt mi is bementünk. 
Apu bekapcsolta a rádiót, épp focimérkőzést közvetítettek. Ott is rangadó volt. Apunak a csapata játszott, a Fradi és a Honvéd. Csendben hallgattuk. A riporter olyan gyorsan beszélt, alig lehetett követni. Szinte magunk előtt láttuk, ahogy szaladtak a labda után a játékosok. Mikor a Fradi ott volt az ellenség kapuja előtt, síri csöndben kellett lenni, egy szót sem szóltunk Apu mégis folyton ránk szólt. 
-Psszt, csöndben legyetek!
Aztán ha mellé rúgták, felugrott, és cifrákat káromkodott. Elküldte őket abba a bizonyos búsba:
- Két ballábasok, elmehettek kapálni!
Aztán most meg a Honvéd került a Fradi kapuja elé. Minden idegszálával koncentrált. Majd mikor megúszták gól nélkül, elkezdte magasztalni őket. 
- Igeeen! Így kell, gyerünk, gyerünk!
Végre megszólalhattunk! Fradi berúgta a labdát, a riporter hosszan hangosan kiabált: "Góóóóóóól!góóóóól! Egy nullra vezetett a Fradi. Folytatódott a mérkőzés. Mi halálos csöndben vártuk a fejleményeket. Anyu közben megérkezett a vezényléssel, de Apu oda sem figyelt mit mond Anyu. Sőt neki is csöndben kellett maradni. Vége lett az első félidőnek, akkor tudta csak megmondani Anyu, hogy hamarosan kell majd Apunak indulni. 
Apu mérgelődött, hogy nem tudja végig hallgatni a mérkőzést. Anyu elkészítette a táskát, és mondta:
- Józsim, ha biciklivel mész, akkor végig hallgathatod. Holnap majd elmegyek én gyalog a répaföldre.
- Tényleg nem baj? És a lányokért, hogy mész el?
-Hogyan megyek? Hát gyalog. Kibírjuk egyszer, igaz lányok?
Katival rögtön válaszoltuk:
- Hát persze hogy kibírjuk, hallgassuk csak végig a meccset!
Anyu tüzet rakott, a fürdő víz melegedett hátul a vízmelegítős fazékba. A sparheltbe pirosan izzott a parázs, tele rakta a vasaló gyomrát az apró izzó parazsakkal. Kicsit meglóbálta a levegőbe, hogy még jobban életre keljen a parázs, ne füstöljön a vasaló. A ruhák már ott voltak a hokedlin bevizezve, várták, hogy a vasaló sisteregve kisimítsa a gyűrődéseiket. A petróleumlámpa néha fellángolt, mikor Apu hirtelen felugrott, amikor a Fradi újabb gólt rúgott. Már kettő- nulla volt. Lassan eljött az indulás ideje, Apu már felöltözve, táskája a kezében állt. a Honvéd rúgott egy gólt. 
Apu toporzékolt mérgében. Aztán halálos csöndben figyeltük az utolsó pillanatokat. Megnyugodhattunk. Lefújták a mérkőzést, kettő-egy lett a végeredmény. Apu megkapta az útra való puszit. Anyu kikísérte az útig. Visszafelé behozta a mosóteknőt, elkészítetté a fürdő vizet. Beleültünk mindketten. Anyu megmosdatott bennünket, megmosta a hajunkat, készített ecetes öblítő vizet a hajunkra. A jó langyos vízzel még egyszer átmosta, aztán mikor öblítette szürcsöltem a lefolyó vizet, soha nem hagytam ki, hogy ne igyak belőle. Utána felültünk a hokedlire a sparhelt mellé. Törölközővel jól megdörzsölte a fejünket, majd kifésülte. A frissen kivasalt pizsamába bújtunk, és hátiba egyenként bevitt bennünket a szobába. A sok játék, egész napos hancúrozás jól elfárasztott bennünket. A zsalugáter nyílásain a holdvilág jó éjszakát kívánt.
Ma éjjel is Anyuval alhattunk.
2.19 Itt van az ősz
Nehéz napok idők jöttek, beköszöntött az igazi ősz. Eddig még néha mezítláb rugdalgattuk a port a kocsiúton, ma reggel hideg őszi eső verte el az út porát. Tegnap még rövid gatyában fejeltünk azon az emlékezetes rangadón, ma már mackó nadrágban, magasszárú cipőben is fáztunk, amíg az iskolába értünk. Anyu meghagyta:
- Kislányaim ma is a Vakedli sarok felé gyertek. 
Nem tudom még, eltudunk-e menni répát szedni. Ha az időjárás engedni, megyek. És jövök majd elétek. 
A sok esőben felázott a kocsiút. A kerekek nyomában mélyen belesüppedt a szép új fekete fehér magasszárú cipóm. Megpróbáltam a keréknyom között a fűben menni, sajnáltam az új cipőmet. A Gili-horhóban még rosszabb volt, mert ott az árnyékban egyáltalán nem nőtt fű.
Szinte járhatatlanná vált. Ilyenkor, aki arra járt, talált magának járható utat. Volt egy kis csapás fent a horhó tetején. Igaz nem volt hivatalos gyalog út, mert különböző gazdák földjein kellett keresztül gázolni. De ilyenkor ősszel már nem csináltunk kárt semmiben. Először egy kis réten kellett átvágni, utána a szőlők végében vezetett az ösvény. A végén a Giliék szilvásán mentünk. 
A csarnokba járó asszonyok is erre jártak, nem szólt érte soha senki. 
Piroska már várt rám, ott állt a sarkon földig ért rajta az eső kabát. Az enyém is nagy volt, mert azt mondta Anyu:
- Nagyobbat kell venni, hogy legalább jövőre is jó legyen.
Hiába volt nagy, a táskámat még sem tudtam alája venni, mert nem volt hozzá elég bő. 
Kívül volt a hátamon, attól féltem, hogy eláznak a könyveim. Fáradtan érkeztünk meg. 
Játszani senkinek nem volt kedve, a lépcsőn tisztogattuk sárból a lábbelinket.  Folyosón rázogattuk az elázott ruháinkat. Szegény tanító néni is ázottan, fáradtan érkezett, a szokásostól kicsit később, mert beázott a kismotorja, és úgy kellett tolni. Teljesen le voltunk hangolódva. Már az ablakon kinézve is szomorú, búskomor volt a szürke égbolt, és az eső halk egyhangú kopogása. Talán kellett is ez nekünk, talán egy intő jel volt, hogy elég az állandó hangoskodásból, elég az örökös hadakozásból. 
A Szózat most még unalmasabban hallatszott. 
Tanító néni érces hangja bele belecsengett. 
"E nagyvilágon "
A következő versszakot kicsit élénkebben mondtuk, de aztán újra leeresztettünk. 
Hetes elmondta a hiányzókat. Tanító néni feladta a csendes óra anyagát. 
Nekünk most is az újságpapírból készült füzetbe kellett gyakorolni. A negyedikeseknek volt olvasás óra. A füzet fölé hajoltam, úgy csináltam mintha írnék, de sutyiban az olvasás órát hallgattam. 
Nagyon találó volt. A tanító néni felolvasott egy verset, ami pont az őszről szólt. 
Valahogy úgy kezdődött.

"Itt van az ősz 
Itt van újra…”

Ahogy így olvasta, nagyon tetszett nekem. Emlékeztem rá, hogy Anyu már többször is elmondta nekünk. Aztán ahogy folytatta, már kételkedtem benne, hogy, azért a valóságban ez nem olyan szép. 
Elgondolkodtam azt mondja a vers:
" Tudja isten, hogy mi okból szeretem, de szeretem " 
Hát hogy lehet szeretni ezt a ronda időt. Nyakig sárosak vagyunk, esünk kelünk az az utálatos sárban. A ruha suhog rajtunk, egymás szavát se halljuk, se nem látjuk, mert az eső kabát kucsmája az orrunkig ér. 
"Kiülök, a dombtetőre onnan nézek szerte szét "
Ki akar kiülni a dombra ebben a cudar időben. Az az ősz biztos nem a mai napról szól biztos. 
Gyorsan írtam pár feladatot, mert már jött is a tanító néni ellenőrizni a munkánkat. 
Még jó, hogy csak úgy felületesen tekintett rá a másik sorból, mert nem sokszor írtam át. 
A szünetben a folyosón, és az osztályban voltunk. Elég nagy lármát csapatunk, mert a tanító néni többször is átjött az irodából, és hangosan verte az asztalt a mogyoró pálcikával. 
- Sarokban akartok állni?
Kérdezte a  rakoncátlan gyerekeket.
A következő órát is végig hallgattam, most a Katiéknak volt hangos órájuk. 
Ők újra arról a kisfiúról olvastak, aki az iskolába kapott tejet kivitte, és egy nagykendőbe öntötte. 
De igazából abban a kendőben a kis testvére volt. Ez már nagyon tetszett, vagyis inkább a szívemhez szólt. Milyen jó testvér volt a kisfiú. Ő is megihatta volna, de inkább az éhező testvérének vitte. 
Ha haza megyünk, megkérem, a Katit olvassa el. 
Most a számtan füzetbe kellett gyakorolni a hullámot. Olyan lazán fogtam a ceruzát, hogy szinte alig ért a papírra. A hullámok sehol nem mentek ki a vonalból. 
Talán ez a bús komor idő kellett hozzá, hogy a kezem engedelmeskedjen a gondolatomnak. 
Az óra végén kaptam is egy piros pontot. Még meg is simogatta a tanító néni a fejemet:
- Látod Marika, tudsz te szépen írni, ha akarsz. 
Nem szóltam semmit. Mit is mondhattam volna. Szépen akartam én írni mindig, de valami megakadályozott. A második szünetre már elállt az eső. Az iskola udvarán nagy tócsákban állt a víz. Kati hívott, hogy menjek játszani, ugrálják át a tócsákat. 
- Dehogy megyek!
Már egész úton sajnálkoztam a szép új cipőm milyen lesz, most akarattal menjek bele a sárba. 
Kértem ő se menjen, ha vizes lesz a lába, hogyan megy majd a répa földre?
2.20 Egész napos fagyoskodás
Hiába figyelmeztettem, csurom vizes lett a lába. Szünet után az utolsó üres pad tetején szárította a zoknit, cipőt. Tanító néni nagyon megszidta. Mikor vége lett az órának felhúzta úgy nedvesen, indultunk a Káposzta telepen keresztül.
Anyu már várt ránk a Vakedli saroknál. 
-Kislányaim menjetek haza, Édesapátok otthon van. Ebben a nagy latyakban jobb, ha otthon lesztek. Majd amennyit tudok, megcsinálok. Aztán ha javul az idő, holnap majd jöttök ti is. 
Bánkódtam, jobb szerettem volna Anyuval menni, de hiába nyahorogtam, nem engedte. 
Kati örült, hogy nem kellett menni a mezőre, fázott a lába a vizes cipőben. Elköszöntünk Anyutól. 
Mikor haza értünk Kati a sparhelt szélére rakta a cipőjét száradni. Apu kint a favágítón fűrészelt. 
Mikor észrevette, hogy megjöttünk bejött. Éhes volt már, arra várt, hogy haza érjünk. Az ebéd már ki volt készítve az asztalra. Bableves és zsíros pogácsa, még langyos volt Két külön tálban volt a pogácsa, az egyikbe üres, a másikba lekváros. A lekvárosból volt szilva, és meggylekváros. Kati a szilvását, én a meggyeset szerettem. Ebéd után elmosogatott Apu. Aztán kérdezte van e kedvünk vadászin menni. Persze hogy volt, attól izgalmasabb dolgot ki sem találhatott volna. 
Átöltöztünk az otthoni ruhánkba, Kati cipője közben megszáradt. Apu elővette a hócipőt, igaz nem volt még hó, de sár ellen is nagyon jó szolgálatot tesz. Mindegyünknek a kezébe adott kosarat, kést. Apu az övébe csomagolt egy pár pogácsát, hátha megéhezünk a nagy vadászat közben. A Buda horhón mentünk fel. Itt is nagyon nagy sár volt, csúszkáltunk össze vissza. Apu egy hosszú botot fogott, abba kapaszkodtunk, ha már többször visszacsúsztunk. Az egyik kidőlt diófánál megállt, majd oda hívott bennünket is. 
-Gyertek gyorsan!
Nyújtotta a botot, belekapaszkodtunk. A szánk is tátva maradt a rengeteg gomba láttán. 
Apu ráült a kidőlt diófára, mi a késsel elkezdtük szedni bele a kosárba, úgy ahogyan kioktatott bennünket. Nem is kellett messze menni, már ahol szedtük látható volt a másik vadászterület. Örömünkben felkiáltottunk. Apu nem győzött csendre inteni bennünket. 
- Ej, hát mégsem tanultátok meg! Vadászat közben csendben kell lenni. Nagy csörtetés verte fel az erdőt. Apu az ujját a szája elé téve intett, hogy maradjunk csendben. Sőt még lejjebb is nyomta a fejünket, és ő is lelapult. Az egyik szőlős gazda vergődött keresztül a bokrokon. Apu csendben suttogta. 
- Reméljük, nem fedezi fel ezt a zsákmányt. 
Mi még a lélegzetünket is visszatartottuk. 
Nem túl messze tőlünk hajtogatta a bokrokat, majd hangosan mormogott magába. 
-Tavaly mintha itt lett volna!
Lassan távolodott a zaj, majd teljesen megszűnt. 
Apu felsóhajtott. 
-Hála az égnek, nem vette észre ezt a helyet. Látjátok, ezért kell mindig csendben maradni. 
Ha meglátott volna bennünket, tudta miért vagyunk itt, mint ahogyan mi is tudjuk, hogy ő mit keresett. Összeszedtük a gombát, a tövénél hagytunk úgy, ahogy Apu tanította. Minden kosár megtelt. Visszafelé már nem lent a horhóban mentünk, igaz így két dombot is meg kellett mászni, de megért annyit. Mert fent a tetőn a száraz falevelek között meg tudott kapaszkodni a lábunk, nem csuszkáltunk. 
Otthon Apu megmutatta hogyan kell feltűzni, hogy fel lehessen akasztani, száradni. A sparhelt felett már minden tele volt aggatva, nem volt már, hely hová tenni. A mai vacsora is gomba volt. De még így is maradt egy kosárral. 
-Tudjátok mit, ezt meg elviszitek a szomszédba. 
Juliska néni biztos örülni fog neki. 
Kati felkapta a kosarat, és már futott vele le a dombon. Anyu sokáig maradt, úgy jött, hogy a vezénylést is hozta már magával. 
-Holnap szabadnapos leszel.
-De jó, akkor, ha nem esik, tudunk menni már reggel a répaföldre. Mennyi maradt még?
- Ha holnap egész nap tudunk dolgozni, a kislányok is tudnak jönni délután, talán be tudjuk fejezni. 
Legszívesebben mi iskolába sem mentünk volna, de Anyu ebbe nem egyezett bele. 
A gomba pörkölt már készen volt, Amíg a víz felforrt Anyu kavart egy kis nokedlit. 
Finom volt a krumplival is, de a nokedlival igazi fejedelmi étel volt. 
Vacsora, mosakodás után, még hallgathattuk kicsit a rádiót, aztán a jó éjszakát puszi után elvonultunk aludni. Ma este sem kellett sokáig a zsalugáter nyílásain keresztül bekandikáló hold fényét nézegetni, hamar álom jött a szemünkre. Reggel mindenki indult. Katival mi felhúztuk a hócipőt, hogy ne legyen sáros a cipőnk. Anyuék gumicsizmásan vágtak neki az útnak. 
-Kislányaim gyertek, majd a híd körül találkozunk. 
Csak nekünk volt hócipőnk, a gyerekek kíváncsian körül álltak bennünket mikor lehúztuk, és ott álltunk a szép tiszta magasszárú cipőben. Az enyémnek még a fekete része csillogott is. Szerették volna felpróbálni, Én csak úgy engedtem meg, hogy cipő nélkül, mert a cipőjük csurom sár volt. Hogy nézett volna ki belül, ha bele lépnek olyan sáros lábbal. 
Így zoknival meg lötyögött a lábukon, nem volt már olyan érdekes nekik. De se baj, az a fontos, hogy az én szép cipőm tiszta marad. Alig vártam, hogy vége legyen az óráknak. Kémleltem a felhőket, reménykedtem, hogy elviszi messzire az esőt. Ma a Katinak is kevesebb órája volt, nem kellett várni rá. Sürgettem, ne játszadozzunk az úton. Ebben a nagy sárban Anyunak is gyalog kellett jönnie. Már a hidat is elkerülte. 
Mikor összetalálkoztunk most nem akartam sok időt elvesztegetni az oda bújással. Elvette tőlünk a táskát, az egyiket a hátára a másikat a kezébe fogtam Én a szabadon maradt kezébe kapaszkodva mentem. A répaföldön minden csurom sár volt. A táskánkat az út mellett lévő akácfára akasztotta. Az ebédet is állva ettük meg. Majd az iskolás kötényt felakasztotta Anyu a táskák mellé. Már nem messze volt a vége. Katival húzkodtuk a sáros répát, kétszer olyan nehéz volt, mint amikor szárazon szedtük. Bokáig bele süppedtünk. A hócipőnkön olyanná változott, mint az elefánt lába. Kezünk majd lefagyott a jéghideg répalevélen. Néha kicsit megálltunk a kezünket megtörölgettük a nadrágunk szárába, aztán a hónunk alá dugtuk ott meletgítgettük. Vagy a szánkkal ráleheltük a meleg levegőt. 
Nem kellett betakarni a kupacokat, Nevetős Feri bácsi jött lovaskocsival. Szerettem volna felülni a bakra, de nem akartam elvesztegetni az időt. A kupacokat most sokkal közelebb raktuk egymáshoz, dobálni egyáltalán nem lehetett, minden egyes répát úgy húztunk oda. A sötét felhők félelmetesen közeledtek, de az égiek velünk voltak, és elvitték őket messzebbre. Lehet ott is azon imádkoztak, hogy csak még egy kicsit tartson ki.
Hát nekünk kitartott. Már csak egy kupac volt, ami a "fejelésre” várt. Csak két kés volt, amivel Anyu és Apu dolgozott. Katival, amelyikről tudtuk a sarkunkkal rúgtuk le a levágandó részt. A végén segítettünk kézzel feldobálni a lovaskocsira. A kocsi kerék mélyen belesüppedt a sárba. Feri bácsi nem is ült fel a bakra, lent a földről hajtotta a lovakat. Szegény pacik, teljesen neki voltak feszülve, alig tudtak elindulni. Aki ott volt mindenki segítette tolni. Kezünk-arcunk, ruhánk minden csupa sár volt. Összeszedtük cókmókunkat. Az első vízcsapnál lemostuk magunkról a maszatot. A csapból kifolyó víz melegnek tűnt az elfagyott kezünknek. Hazafelé Emi néninél a boltban Anyu kenyeret vett, aztán azt mondta:
-Kislányaim kérjetek magatoknak az Emi nénitől olyan cukorkát, amit szeretnétek. 
Katival kiválasztottuk, amit a legjobban szerettünk. Emi néni egy darab papírból tölcsért formált és kicsi lapátkával telemerte fruttival a zacskót. 
Apu öt üvegsört kapott, egyet rögtön meg is ivott, ne kelljen haza vinni. Most már kicsit átmelegedett a kezünk, nekünk is sikerült kibontani a fruttit a papírból, ami meg nem jött le, azt megettük. 
Az állomáson nem kellett várni a vezénylésre. Már megjött, mire oda értünk. 
Másnap reggel hat órára kellett szolgálatba menni. Bent a rétben kerülgettük a nagy víztócsákat. Az úton nem lehetett közlekedni, elnyelte volna a sár a cipőnket. Egész úton csak az a téma volt, milyen jó, hogy elvégeztük. Az utolsó kocsival, mind az összes répa betakaradott. Most már nem kell miatta aggódnia Anyunak. Most már csak a hegyen a szőlő bekapálás van vissza. Azt meg bármikor tudja majd csinálni. Az iskolából nekünk is útba esik, nem kell kilométereket gyalogolni. 
Otthon Apu ment a jószágokat ellátni. Anyu tüzet rakott, vacsorára volt még a tegnapi bablevesből, pogácsából. Megmelegedett a víz, mosakodtunk, aztán a sparhelt mellett melegedtünk. Most jött ki rajtunk az egész napos fagyoskodás. Jó forró teát kaptunk, az ágyba sindőt melegített Anyu. Belecsavarta egy avíttas törölközőbe, mikor az ágy jól átmelegedett, akkor mentünk csak lefeküdni. Ma este sem kellett bennünket ringatni, hogy álom jöjjön a szemünkre.
2.21 Betegek vagyunk
Reggel Anyu hiába ébresztett bennünket. Nyakig be voltunk takaródzva, mégis reszkettünk a takaró alatt. Anyu ijedten kapott a homlokunkhoz!
-Jaj, egek ura, ezek a lányok égnek a láztól! Óh, jaj, istenem mit csináljak?
Csak halk nyöszörgésre futotta tőlünk. 
-Anyu! Szomjas vagyok!
Anyu kiment a konyhába, hallottam, hogy a sparhelt ajtót nyitja, rak a tűzre, a teás fazékba vizet önt. Visszajött hozzánk:
-Drága kincseim, rögtön kész lesz a finom hárs virágból készült tea. 
Egyik kezét a Kati, másik kezét az én homlokomra rakta. Olyan jó hűs volt, mindjárt jobban éreztem magam. Apu már nem volt otthon. 
-Gyertek, kicsikéim kijöttök a konyhába, ott már jó meleg van. 
Hiába akartam mozdulni, olyan gyenge voltam, még a kezemet sem tudtam felemelni. 
Anyu ölbe vett, és kivitt a konyhába. Aztán a Katit is kihozta. Jó magasa igazította párnát, hogy szinte ülve voltunk. Betakart bennünket. 
Elkészült a tea, mézzel édesitette. Hiába akarta a kezünkbe adni, a kezünk lehanyatlott, nem volt annyi erő benne, hogy megfogjuk. 
Oda tartotta a szánkhoz. Mohón ittuk. Kicsit felélénkült a szemünk. Elővette a lázmérőt, előbb az én hónom alá dugta. A hideg üveg érintése olyan volt, mintha megégetett volna. Anyu ott várt az ágyra ülve, és simogatta a fejünket. Majd nyugtatott bennünket. 
-Meglássátok, jobban lesztek hamarosan! 
Kihúzta a lázmérőt, ránézett, fordította, kicsit mert lehet nem jól látta. Nagyot sóhajtott. 
Szerettem volna megnézni mit lát rajta. Kicsit odatartotta a szemem elé, de én nem láttam semmit. 
Kezébe fogta, és elkezdte rázni, majd oda dugta a Kati hóna alá. Ő is felszisszent, mert hirtelen úgy érezte mintha megégette volna. Anyu csak addig lépett el az ágytól, amíg kiszaladt a favágítóra fáért. Most nem a százalékból rakta meg a kosarat, a gurigába fűrészelt fából hozott be. Rakott a sparheltbe két nagy gurigát. Közben lejárt az idő, Katitól is kivette a lázmérőt. Felállt, oda ment az ajtó elé, hogy jól lássa. Most a sóhaja még mélyebbről jött. Ijedten néztünk rá. 
-Anyu nagyon lázasak vagyunk? Most meg fogunk halni?
- Jaj, drága kis kincseim, dehogy fogtok meghalni. Nagyon lázasak vagytok, de segítek, rajtatok ne féljetek.
Anyu elővette a pad alól a régebbi ágyruhákat, aztán ollóval elkezdte vágni, széles csíkokra. Közben mi hol kitakarództunk, vagyis inkább csak ki akartunk takaródzni, mert olyan meleget éreztünk majd megsültünk. A másik pillanatban meg nyakig magunkra húztuk a takarót, mert rázott bennünket a hideg. 
Anyu bevizezte az ágyruha darabokat, aztán először a Katit belecsavarta, majd a hidegvizes ágyruhára száraz törölközőt rakott. Betakarta nyakig. Kati ugyan ellenkezett, de Anyu simogatta a fejét, és megnyugtatta:
-Így kell kicsit lenni kislányom, meglásd, utána jobban leszel. 
Most én következtem. De nekem nem rakott Anyu az egész testemre vizes ruhát, én csak a csuklómra, bokámra, és a homlokomra kaptam. 
Kati a látottak után ragmálódott:
-Már megint a Marikának van kedvezve, neki miért nincs olyan bebagyulálás, mint nekem? 
- Jaj, te kis csacskám, azért nincs neki olyan, mert alacsonyabb a láza!
- Miért, nekem magas?
- Igen Katikám, neked nagyon magas negyven fok!
-És a Marikának mennyi?
-Neki csak harminckilenc, neki talán elég csak a kezén, lábán, homlokán. Talán ezzel is lemegy. 
De ha nem megy le, neki is így kell csinálni, mint most neked. 
Közben Anyu oda tartotta a szánkhoz a teás csészét. A torkunk is fájt, de a jó forró mézes hársvirág tea után kicsit enyhült a fájdalom. Anyu kicserélte a vizes ruhát rajtunk, mert közben a forró testünktől megmelegedett. Oda ült mellénk és mesélte, hogy mikor a kisebb testvérei betegek voltak, őket is így gyógyították.
- Emlékszem még a háború alatt történt, a Bözsi egyik reggel olyan beteg lett, hogy Édesapám rögtön szaladt az orvosért. De hiába ment nem volt otthon, kint volt a fronton, nem is tudta a felesége, hogy mikor várható, hogy haza jön. Nem volt akkor még olyan szegény háznál, mint a miénk, lázmérő. A kezünkkel érzékeltük, ha valaki beteg volt. Hát most szegény Bözsinek olyan tüzes volt a homloka, szinte égetett az érintése. Nehezen vette a levegőt. Édesapám csak ott ült mellette.
Akkor még én is kislány voltam, de megfigyeltem mit csinál édesanyám. Lent voltunk a nagyságos asszonynál a pincében, mert már napok óta bombáztak. Édesanyám a lámpafénye mellett szabdalta fel a kombinéját, azt vizezte be, a vizes ruhára vastag pokrócot rakott, és ezeket cserélgette egész nap, és a forró mézes teát öntögette bele a szájába. Én és a többi testvér, ott álltunk mellette. Mást nem is tudtunk, mint imádkozni. Képzeljétek el, estére kelve már kérte a zsíros pogácsát, annyira jobban lett. Pár nap alatt aztán teljesen meggyógyult. Meglássátok, ti is meggyógyultok egy két nap alatt. 
Anyu újra megmérte a lázunkat. Az enyém egy nagyon kicsit feljebb ment, de azt mondta Anyu, vár még kicsit, ha még feljebb megy, akkor engem is be kell bagyulálni úgy, mint a Katit. 
Katinak nem emelkedett a láza, a vizes ruhát folyamatosan cserélgette rajtunk. Néha kicsit elnyomott bennünket az álom, arra ébredeztünk, hogy a forró testünket érinti a hideg vizes ruha. Közben a hangunk is elment, csak halk susmorgás jött ki belőlünk. Anyu hiába kínált bennünket étellel, semmi nem kellett. Aztán akár milyen rosszul is éreztük magunkat, hiába nem volt se ízlésünk se szaglásunk, annak az undormányos hagyma teának megéreztük a szagát, és az ízét. Anyu hiába rakta tele mézzel. Oda tartotta a szánk elé, és ha akartuk, ha nem, le kellett nyelni, nem lehetett elmismásolni.
3.1 Dönci
Anyu csak addig ment ki, amíg a jószágokat ellátta, és fát hozott be. Odakint egész nap esett az eső. Hallgattuk, ahogy folyt le a tetőn, bele a mosóteknőbe csordogált. A csordogálás különböző hangokat adott. Amikor elkezdett esni, és még üres volt a teknő, mély kopogó hangok voltak, aztán egyre halkabban plittyent bele a teknőbe lévő vízbe. Mikor tele lett, Anyu kimerte a melegítő vizes fazékba, és a mosó fazékba. Ebédet nem is főzött, mi nem ettünk egy falatot sem. Apu csak éjszaka vagy holnap reggel érkezik majd meg. Ő magának meg soha nem csinált, elég volt, ha egy kis darab kenyeret megeszik valami gyümölccsel. A torokfájástól csak halkan nyöszörögtünk, ha valamit kértünk, de Anyu már a mozdulatunkból is tudta mi hiányzik. Nagy nehezen még belénk tukmált egy csésze hagymateát. Addig cserélgette a hidegvizes ruhát, amíg teljesen le nem ment a lázunk. Közben el elszunyókáltam. Álmomban biztosan hangosan beszélhettem, mert néha arra ébredtem, hogy a fejemet simogatja, és csitítgat.
- Itt vagyok Marikám, ne félj, nincs semmi baj!
Olyankor megnyugodva aludtam vissza. Az eső csak nem szűnt. A szürkületben elveszett az idő érzékünk is. Azt hittük már este van. Igaz teljesen mindegy volt. Amíg aludtunk Anyu kukoricát morzsolt. Mikor meghallotta, hogy ébredezünk, oda ült az ágy szélére, és várta leste az óhajunkat. De mi nem kívántunk semmit. 
Az a valamit mégis csak!
- Anyu! Meséljen valamit, olyant, amikor még maga is kis gyerek volt. 
-  Azt szeretnétek, ha mesélnék?
-Igen, hiszen olyan régen mesélt már. 
-Várjatok! Rakok a tűzre egy darab szenet, hátra annyira bele jövök a mesélésbe, hogy elfelejtkezek róla. Talán annyi idős lehetem, mint te Katikám. Ősz volt, még nagyon sok munka vissza volt a mezőn. Iskolába így még nem mehettem. Igaz sok más gyerek sem. Azoknak is dolgozni kellett kint a határban, amíg mindent be nem takarítottak. Tanító bácsi beszélt az édesapámmal. 
-Te Pali, küldd el estére a "Döncit" az iskolába, Karácsonyra színdarabot szeretnék előadni velük!
Aztán ha addig várok, amíg betakarítotok mindent, már kevés idő maradna betanulni a szerepet!
Hát tudjátok el is küldött édesapám este az iskolába, pedig édesanyám nagyon ellenezte. 
- Minek ennek a lánynak este elcsatmarogni hazulról? Jó helyen van itthon!
- Ne akadékoskodj, addigra elvégzi a dolgát, majd én elkísérem, úgyis megyek a litániára!
Vett védelmébe engem édesapám. 
Első este még nem volt ott mindenki, mert nehéz volt meggyőzni némelyik szülőt. 
Ekkor még csak elmondta a tanító bácsi, hogy miképpen fog majd történni ez a színielőadás. 
Nagyon kíváncsian hallgattuk. Mindent szerettünk volna tudni. 
Tanító bácsi nem győzött csendre inteni bennünket. Várjatok, csak szépen sorjában. 
A mindent látó királylányt fogjuk előadni. Ma még nem csináljuk meg a szereposztást, megvárjuk, hogy mindenki itt legyen. Most elolvasom nektek a mesét. Azzal mi gyerekek leültünk sorba a padokra. Tanító bácsi belekezdett a mesébe. 
-Volt valamikor a világon egy király, és ennek a királynak volt egy lánya, aki olyan volt, hogy mindent látott az egész világon. És senki nem tudott előle elbújni. 
Én már is elképzeltem magam, hogy én vagyok a királylány. De aztán rögtön el is vetettem ezt a gondolatot! Tudjátok miért?
Izgatottan vártuk vajon miért is nem lehet Anyu az a mindent látó királylány. Hiszen most is szinte mindent lát, mindent tud. De azért megkérdeztem:
-Anyu, miért nem lehetett maga a királylány?
- Tudjátok miért nevezett engem a tanító bácsi " Döncinek "?
Ezt a "Döncit " most hallottuk először, dehogy is tudtuk. 
- Miért volt „Dönci? "
- Hát mert olyan kis dunci voltam, nem kövér, csak olyan kis kikerekedett. Aztán a tanító bácsi elnevezett így. És a gyerekek is így hívtak az iskolában. Na, már most ezek után, hogyan is lehettem volna én a királylány? Ezek után már nem is érdekelt annyira a színdarab. De azért nem akartam, hogy a tanító bácsi rossz szemmel nézzen rám, végig hallgattam. És a végére érve már nem is bántam, ha nem engem választ majd királylánynak. 
Anyu folytatta a mesét. 
A király kihirdette, hogy…
Fáradság, láz, Anyunak a csodálatos szép hangja elnyomott bennünket. 
Másnap reggel arra ébredtünk, hogy Apunak a borostás álla csiklandozza az arcunkat.
3.2 Rózsa
Megjött Apu a szolgálatból, a mi helyünkre ment lepihenni. A szobában nem volt semmilyen fűtés. A konyhából engedte be Anyu a meleget. Most, hogy ilyen betegek voltunk jobbnak látta, ha ott maradunk a konyhában. Nem volt már lázunk, csak a torkunk fájt. Enni még most sem kívántunk. Csak hársvirágból készült teát ittunk jó sok mézzel. 
Aztán később éreztem újra annak az undorító hagyma teának a szagát. Hiába próbáltam mondani, jól vagyok, a rekedt hangom meghazudtolt. Ott feküdtünk az ágyban, még kiborítani sem tudtam. Anyu addig nem mozdult mellőlünk, amíg mind egy cseppig meg nem ittuk. 
Hogyan is lehet egy ilyen undorító dolognak gyógyító ereje, el sem tudtam képzelni. 
Anyu ellátta a jószágot, készített fel ebédet. Reménykedett, talán lassan visszajön az étvágyunk. Bablevest rakott fel, a zöldséget, sárgarépa még nem rakta bele, mert azoknak elég fél óra, hogy megfőjenek. Oda nyújtott egy kis sárgarépát, na, arra már kaphatóak voltunk, elrágcsáltuk, aztán még nyújtottak ki a takaró alól a kezünket, hogy Anyu rakjon bele. 
- Drága kis kincseim, ezt már szeretem, most már sokkal nyugodtabb vagyok. Látom, már a nehezén túl vagytok. 
Készen volt mindennel. Rakott a tűzre egy darab szenet, aztán oda kuporodott mellénk az ágyra. 
-Tegnap elaludtatok már a történet elején, ha most ébren tudtok maradni, akkor folytatom. 
Katival egyből felélénkültünk.
-Igen, nagyon várjuk, hogy milyen szerepet kapott a kis "Dönci".
-Tudjátok egy héten kétszer kellett menni este az iskolába a színdarab próbára. 
A tanító bácsi úgy alakította a próba napokat, hogy egybe essen a litániával, mert tudta voltak olyan gyerekek, akik este féltek egyedül útnak válni. Ilyenkor meg szinte minden családból valaki ment a templomba. A második alkalommal már sokkal többen voltunk. Ott volt a kedves barátos nőm is a Kerbot Margit. Emlékeztek, róla már többször is beszéltem. Nagy érdeklődéssel hallgattuk a tanító bácsit. 
- Látom, most már itt van mindenki, akinek üzentem. Most együtt kitaláljuk kinek milyen szerep jusson. 
Margittal karunkat összeölelkezve vártuk. 
Vajon nekünk milyen szerep jut. 
-Arra gondoltam talán a királylány szerepre kiválaszthatnánk a Kerbot Margitot. 
Barátnőm a neve hallatára mögém akart bújni, de a tanító bácsi nem hagyta. 
-Gyere csak lányom ide az asztalhoz!
Margit elpirult, kicsit még kérette magát, de aztán oda állt az asztal mellé. 
-A kiskondás szerepére a Boronkai Palit  gondoltam!
Pali nem volt olyan szégyenlős, mint a Margit, felállt és bátor lépésekkel kiment az asztalhoz. 
-A király legyen a Simon Jóska. 
Ő sem félt, mikor kiért az asztalhoz, elkezdett komédiázni a Margittal. 
Tanító bácsi csendre intette őket. 
-Tudjátok ez most komoly dolog amit mi csinálni fogunk. Karácsony előtt az iskolába itt lesz majd az egész falu apraja nagyja, aki titeket fog nézni. Ne szeleskedjétek el.
Aztán sorolni kezdte a többi szereplőt. A Nagy Mariska volt a királylány szobalánya, aztán voltak ajtón állók, a hal, a sas a varjú is emberi szerepet kapott, sőt a rózsa is.
Nagyon nagy izgalommal vártuk, Anyu vajon milyen szerepet kap. 
Már szinte mindenkinek volt valami szerepe, mikor a tanító bácsi végre engem szólított. 
- Kis "Döncim " te leszel a rózsaszál. 
Erre igazán nem számítottam. Nagyon meg örültem neki. A rózsa mégis csak jobb, mintha a hal lennék, vagy a varjú. De még az ajtón állónál is jobb. 
Ma este még egyszer elolvasta, hogy értse meg mindenki a szerepét. Aztán a palatáblára felírták, kinek mit kell mondani. 
Nekem szerencsére nem kellett mondani semmit, csak hol a kiskondással kellett menni, hol a kertben ácsorogni, de nagyon murisnak tűnt a szerepem. A barátnőm Margit azon izgult, hogy ő biztos nem tud ilyen sok szöveget megtanulni. 
Tanító bácsi noszogatta. 
-Nem olyan sok, meglátod, ha itt többször eljátsszuk, már álmodban is fel tudod majd mondani. 
Aztán karácsonyig még nagyon sok idő van. 
A nagyságos asszony azt mondta, majd segít nektek a jelmezt megvarrni. 
Hazafelé menet, Édesapám várt bennünket a templomnál, boldogan újságoltam el neki, hogy rózsa vagyok a színdarabba. 
Volt még egy hónap, hogy mindenki betanulja a szerepét. Esténként alig vártuk, hogy mehessünk az iskolába a próbára. 
Aztán eljött az előadás napja.
3.3 Pempő
Kopogásra ébredtünk. Anyu is elszunyókált mellettünk. 
- Kaproncás Kati!
Hallottuk a kiáltást. Anyu ijedtem igazította meg a fejkendőjét, és ment ajtót nyitni. 
A Dáró dombi gyerekek voltak az ajtóba!
-Szervusztok, gyerekek, gyertek be!
A gyerekek szabadkoztak:
-Nem szeretnénk bemenni, csak kíváncsiak vagyunk miért nem jöttek a lányok Iskolába?
-De kedvesek vagytok, hogy érdeklődtök. Betegek a lányok, tegnap magas lázuk volt, most már szerencsére a lázuk lement, de a torokfájás megmaradt. Itt vannak az jó meleg ágyban, gyertek, nézzétek meg őket. Laci, és a Joke belépett, de megálltak az ajtóban. Anyu beljebb meghívta őket, mert nem hagyhatta az ajtót nyitva. Laci elővette az írás füzetet, és megmutatta mit kell megcsinálni a Katinak. Aztán elköszöntek a gyerekek. Mi vágyakozó tekintettel kisértük őket az ajtóig. 
-Köszönjük, hogy benéztetek!
-Siessetek meggyógyulni, hiányoztok! Nincs, akivel hülyéskedni lehet. 
Anyu kikísérte őket. Aztán mikor bejött elnevette magát:
- Lássátok, jó, hogy szenet raktam a tűzre, már rég kialudt volna a tűz! Mindannyian elaludtunk. 
Remélem a bab is megfőtt eddigre. 
Hogy megfőtt-e? Teljesen elfőtt. 
-Tudjátok mit, nem is bableves lesz, inkább pempőt csinálok belőle, a sárgarépát meg, ha kéritek, megehetitek így nyersen. Arra már volt étvágyunk, hogy nyers sárgarépát együnk. 
Anyu öntött egy kis vizet még az elfőtt babhoz, aztán mikor forrt belekevert egy kis lisztet, úgy a markából lassan folyt bele a fazékba, a fakanállal gyorsan keverte, hogy ne legyen csomós. Aztán kis idő múlva a fazékban elkezdett puffogni, még egy kicsit hagyta Anyu főni hátul a sparhelten. 
Mi meg csak nyújtogattuk ki a kezünket a takaró alól újabb sárgarépátért. Anyu szívest örömest adta, örült, hogy kezd vissza térni az étvágyunk. Hagymát kezdett el pucolni, már megijedtünk, hogy hagyma tea készül megint, de Anyu megnyugtatott:
- Ne féljetek, nem hagyma teának pucolom, a babhoz lesz. Zsírban megsütöm, aztán azon fogjuk meg pirítani a pempőt. Sajnos tejföl nincs itthon, de azt majd hozzá gondoljuk!
Megnyugodtunk, fájt ugyan a torkunk, de semmi világ pénzéért nem mondtuk volna Anyunak, annyira utáltuk azt a hagyma teát. 
A zörgölődésre Apu is felébredt, meg aztán a korgó gyomra sem hagyta tovább aludni. 
-Olyan jó illatok terjengenek itt a konyhában, hogy már a nyálam is folyik! Mi készül itt?
Aztán már emelte volna a födőt, de Anyu megállította!
- Hohó, nem oda Buda! Titok!
Majd megtudod, várd ki szépen az asztalnál. 
Apu nem tehetett mást leült az ágy szélére, aztán minket nyaggatott, hogy áruljuk el.
-A lányok sem tudják!
Mondta Anyu cinkosan, aztán ránk kacsintott. 
Apu meg oda bújt hozzánk, és csak biztogatott bennünket, hogy áruljuk el. 
A sült hagymának nagyon jó illata volt, nem olyan undorító, mint amikor főtt a teának. 
Mikor Anyu kicsit félre fordult, oda súgtam Apunak:
-Pempőt csinált Anyu. 
Apunak huncut mosoly húzódott az arcára. 
- Tudom már, hogy minek van ilyen jó illata! Tejbe dara készül, mondta pajkosan. 
Tejbe dara, pirított hagymával, kakaóval megszórva.
Katival nagyokat kuncogtunk az ágyba. 
Az ínycsiklandozó sült hagyma meghozta az étvágyunkat  
Anyu nekünk is merített. Felmagasította a fejünk mögött a párnát, a takaróra rakott egy konyharuhát. Apu sem ült az asztalhoz, ott az ágy szélén kanalazta be a babpempőt, jól megszórva aranyos sárgára sült hagymával. Nekünk ugyan fájt a torkunk, de ez a pempő könnyen lecsúszott. Rögtön jobb kedvre derültünk. Mosogatás után ahányan voltunk, mindenki ott kuporgott az ágyon, és Anyu folytatta a színdarab történetét.....
3.4 A színdarab
Attól féltünk, hogy leszakad a vaságy. Apu feküdt, én és a Kati a falnak támaszkodva nyakig betakaródzva ültünk. Hátunk mögött kispárnával, hogy ne legyen hideg a fal. Anyu az ágy végére kuporodott. Ott kint most is esett az eső. Alig múlt dél, de már szürkületben úszott a kicsi konyha. 
Nem mertünk lefeküdni, attól féltünk most is elalszunk. Anyu folytatta a történetet. 
-Karácsonyra mindenki tudta már a szerepét. 
Délután volt az előadás az iskolába. 
Eddig mikor próbáltunk minden olyan könnyen ment, nem izgultunk. Most, hogy tele volt a terem, elszállt minden bátorságunk. Tanító bácsi próbál megnyugtatni bennünket. 
- Csak semmi izgalom. Ne nézzetek le a színpadról. 
Mint amikor próbáltunk! Meglátjátok menni fog. A mesélő a tanár bácsi volt. Bemutatott bennünket, aztán elkezdte:
-Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király, és ennek a királynak volt egy lánya, aki minden látott. És ez a lány olyan legénynek akarta adni a kezét, aki úgy el tud bújni, hogy ő nem látja meg. 
Próbálkoztak is rögtön a cifrábbnál cifrább királyfiak, de egyiknek sem sikerült úgy elbújni, hogy ő ne lássa meg.
Ekkor a faluban a kondás szólt az anyjának:
-Édesanyám süssön nekem pogácsát!
A színpadon háttérben ott volt a tornyos királyi palota, és ott ült az én kedves barátnőm a Margit. Itt a színpad elején meg a kondás, a tarisznyájába pakolta a pogácsát. Aztán elindult szép lassan ballagott. Egyszer csak lát egy halacskát vergődni a tóparton, megfogja, bele csavarja egy zsíros ruhába, aztán berakja tarisznyájába. Megy, mendegél tovább. 
Hát látja ám hogy egy sas és egy varjú, ütik, tépik egymást. Veszekednek egy csizmán, 
Oda köszönt nekik. 
-Hát ti min veszekedtek?
- Mikor apánk meghalt, hagyott ránk egy csizmát, és nem tudjuk eldönteni kié, legyen. 
- Na, jól van, majd én eldöntöm. Te sas koma szállj fel erre a hegyre, te varjú koma erre a másikra. Mikor intek, ti szálljatok ide hozzám. Aki előbb ide ér, azé lesz a csizma. 
Úgy is lett, elszállt mind a két madár. A kiskondás intett, és a sas ért vissza előbb. Az övé lett a csizma. A kiskondás folytatta az útját. A sas magasan szállt amerre a kiskondás ballagott. 
Aztán egyszer csak odaért hozzám. Nekem lehorgasztott fejjel kellett állnom az út szélén. 
A kiskondás megsajnált, nekem azt kellett mondanom:
-Köszönöm, hogy megmentettél, kérlek, vigyél el a királylány kertjébe, ültess el oda, és minden nap öntözz meg! 
A kiskondás szót fogadott. Erre én követtem a kiskondást. Odaértünk a palotához, engem leültett a földre, aztán úgy csinált mintha vizet öntene rám. Majd bement a királyhoz. Elmondta, hogy ő bizony úgy el tud bújni, hogy nem látja meg a királylány. Az első nap a hal segített neki, de akármilyen mélyen alámerült a tengerbe, bizony észrevette a királylány. A második nap a sas repítette olyan magasra, hogy a nap mögé került, ám ott is észrevette a királylány. Harmadik nap a királylány kérte, hogy szedjenek neki virágot a kertből. Hát akkor engem is leszedtek, és bevittek. A kiskondás akkor oda bújt a szoknyám alá. A királylány nézelődött ám minden felé, még a messzelátót is a szemére vette, de hiába nézett messze mindenfelé, mert ott volt mellette egész közel és ott meg nem nézte. 
Akkor megszólalt a királylány. 
- Most már előjöhetsz! Elnyerted a kezem. Én a tied, te az enyém!
Lett is nagy öröm a palotában. Akkor minden szereplő kisorakozott a színpad szélére és meghajoltunk. 
Hatalmas taps, éljenzés következett. 
Tanító bácsi megköszönte a szereplést. Megköszönte a néző közönség tapsviharát. 
A nagyságos asszony is ott volt a nézőtéren. Oda jött hozzánk, és meghívott bennünket a kastélyba. 
Örömmel mentünk, most már felszabadultan, túl voltunk ezen a számunkra nagyon fontos megmérettetésen. A kastélyban terített asztal várt bennünket. Finom szendvicsek, pástétomok, sütemények. Nagyon szép porcelán csészében habos kakaó. Mi csak ámultunk a sok finom dolog láttán, azt sem tudtuk mihez nyúljunk. A nagyságos asszony kedvesen biztogatott bennünket:
-Csak bátran kedveseim, úgy mintha a kiskondás és a királylány esküvőjén lennétek!

3.5 Foszlós kalács
Az eső tovább esett. Halk egyhangú kopogása hallatszott, ahogy az eresz alatt lévő teknőbe hullott. A konyha szürke félhomályát a sparheltből kiszökkenő fény néha pirosas villogással élénkítette fel. A vízmelegítő fazékban halk sutyorgás jelezte, hogy egyfolytában forr benne a víz. Anyu leszállt az ágyról, hátra húzta, hogy ne sutyorogjon tovább. Megpiszkálta a tüzet, aztán rakott rá egy darabot abból a fényes feketeszénből, amit Apu a táskájában egy rongyba csavarva szokott hazahozni. Aztán visszakuporodott az ágy végébe. Mi vártuk, hogy válaszolhasson a sok kérdésre, ami a történethez fűződött.
- Anyu! Miért nem látta meg a királylány a kiskondást?
-Azért mert nem gondolta, hogy a rózsavirágba bújt bele. Azt hitte, hogy valahol a messzeségben van! Azért nézte a messzelátóval. 
- Anyu! És igazából feleségül vette a királylányt a kiskondás?
- A mesében igazából, de a valóságban nem. 
-És akkor a Margit barátnőjének ki lett a férje?
-A Margitot egy szabási legény vette el, ez már akkor történt mikor nagylány volt. 
-Anyu! Milyen volt a habos kakaó ott a nagyságos asszonynál?
-Katikám! Az nagyon finom volt. Foszlós kalácsot ettünk hozzá. 
- Csinál majd nekünk habos kakaót?
- Látod kislányom azt soha nem kérdeztem meg a nagyságos asszonytól, hogy kell csinálni. 
De foszlós kalácsot azt már ma este ehettek! Jó lesz?
Katival megörültünk, ha nem is lesz habos kakaó, jó az a kalács tejjel, vagy teával. 
Anyu neki állt, hogy foszlós kalácsot süssön nekünk. Apu befelé fordult, mi az ágy végére ültünk, de a takarót azért magunkra húztuk. Anyu fogta a lisztes dobozt, felment a padlásra lisztért. Aztán elővette a gyúródeszkát, az asztalra tette. Majd a rózsás dagasztótálba lisztet szitált. Aztán a szekrény tetejéről leemelt egy kis vászonzacskót, és ami benne volt, bele morzsolta egy kislábasba és öntött rá tejet. Mi árgus szemekkel kisértük minden mozdulatát. A rózsás tálat, szitát, gyúródeszkát láttuk többször is. De ez a kis zacskó eddig elkerülte a figyelmünket. 
-Anyu az mi amit abból a zacskóból beleöntött a lábasba?
-Kislányom, az a kovász. 
-És mi az a kovász?
- A kovász, amitől majd megkel a kalács. Amikor utoljára kelt tésztát sütöttem, ami bent maradt a tálban, hagytam megszáradni. Mikor megszáradt, lekapartam a tálról, és bele raktam ebbe a kis zacskóba. Ezt mindig száraz helyen tartom. Láttátok ott van mindig fent a szekrény tetején. 
Aztán ha kell hirtelen, úgy, mint most, csak előveszem. Lehet a boltban élesztőt venni, de azért most ki tudna elmenni?
Anyu oda hozta az ágy szélére ahol ültünk, és mutatta, hogyan kezd életre kelni a langyos tejben. 
A megszitált lisztet oda tette a vízmelegítős fazék tetejére, hogy az is melegedjen. Szerettünk volna mindent tudni. 
- Miért jó, ha meleg a liszt?
- Azért kislányom, mert a melegben sokkal könnyebben tud a kovász növekedni!
- Miért kell neki növekedni?
-Hát hogyan legyen foszlós kalács, ha nem növekszik! Attól lesz olyan puha laza, ha jól megkel.
Közben egy kislábasba felmelegített egy jó nagy fakanálnyi zsírt. Aztán oda rakta a tálat az átlangyosodott liszttel az asztalra. Szórt rá egy kis sót, csinált a kezével egy kis gödröt és a gödörbe öntötte a tejet, amiből már majdnem kiszaladt a kovász annyira feléledt. Hozzáöntötte a langyos zsírt, a cukros dobozból hintett egy kis cukrot, és a végén egy tojást. És a jobb kezével elkezdte összekeverni körkörös mozdulatokkal. Az asztal az ágy végében volt, ott térdepeltünk az ágy szélén, hátunkra húzva a takaró, és figyeltük hogyan készül a foszlós kalács. Anyu a bal kezével fogta a rózsás tálat, és a jobb kezével gyors ütemes mozdulatokkal nyúlkált bele a tésztába. Aztán csak emelte el a tésztát a tál oldalától. Már olyan gyorsan járt a keze, a tésztának nem is volt ideje odaragadni a tál oldalához. Kezdtek apró kis buborékok lenni a tésztán. Néha lopva oda nyúltunk, hogy kicsípjünk egy kis nyerstészta darabot. Anyu tudta már jól, jobb ha ad belőle, mert addig úgysem nyugszunk amíg nem eszünk eleget. Aztán megszórta liszttel a tetejét letakarta egy vászon terítővel, és odarakta a sparhelt közelébe. A kezére ragadt tésztát lecsipegettük. Aztán eszébe jutott egy gyerekkori története, amikor a finom foszlós kalácsot akart sütni, és csak "Furkos kalács " lett belőle. 
- Még a háború előtt történt. 
Tudjátok, már sokszor elmeséltem, egész kicsi lány voltam még, mikor már édesanyám odaállított kenyeret dagasztani. Talán tíz éves lehettem, ott sírtak rítak rajtam a kisebb testvéreim, hogy süssek nekik valamit. Nem volt még akkor ilyen jó világ, mint most, hogy a boltban minden féle cukorkát lehessen venni. Gondoltam sütök nekik foszlós kalácsot. Keresztanyáméknál ettem olyat, na meg a nagyságos asszonynál. 
Megszitáltam a lisztet, leáztattam a kovászt, már minden ott volt készen, hogy elkezdjem dagasztani. 
A kovászos lábaska már bugyogott. A testvéreim mind úgy ültek körbe, és lesték mit csinálok, ahogy  ti is itt lestétek. Elkezdtem dagasztani, dagasztottam, már majd bele szakadt a hátam, de nem kezdett el hólyagosodni a tészta. Nagyon bele fáradtam, megliszteztem a tetejét, és meleg helyre raktam. Aztán vártam. Elmúlt egy óra, de a tészta nem kezdett el emelkedni. Elmúlt még fél óra, de a tészta még mindig nem emelkedett.
3.6 …ha nem hal meg kovász
Csendesen figyeltük a történetet. Kíváncsian vártuk, hogy a mostani foszlós kalács vajon megkel-e.
Anyu levette róla a vászon terítőt, oda hozta megmutatni. Már teljesen kikelt a rózsás dagasztó tálból. Kicsit bele csíptünk, de Anyu elvitte előlünk. 
-Kicsikéim ettetek az imént, nem szeretném, ha elrontanátok a gyomrotokat. Fájésztuk, hogy nem ehettünk belőle többet így nyersen. Belisztezte a gyúródeszkát, és ráborította. Gyengéden bánt vele. Hat kis csomót szakajtott ki belőle. Elkezdte sodorni csak úgy a kezével, és mikor már olyan hosszú volt, mint a tepsi, fonta, mint a hajunkat szokta. Bele rakta a tepsibe. 
Két fonat lett belőle. Majd kenő tollal megkente a tetejét tojás fehérjével. Újra letakarta és a sparhelten hátul a melegítő vizes fazék tetejére rakta. Mikor ezzel elkészült, folytatta a "Furkós kalács "történetet. 
- A kemencét elfűtöttem már akkor, amikor ledagasztottam. Vártam, emelgettem a vászonterítőt, amivel le volt takarva. De bizony az én foszlós kalácsot nem kelt meg. Akkora volt, mint amikor beleraktam. A gyerekek húzták vonták a kötényem, ők is meg akarták nézni. Aztán csak vigasztaltak:
- Nem baj nénje, megesszük mi így is! Amilyen lesz olyan lesz. 
Kiborítottam akkor is így a gyúródeszkára, fontam belőle két kalácsot ugyan úgy, mint most. Hagytam még, hogy talán most majd megkel, de meg sem mozdult. 
Édesapám jött meg a mezőröl, látta, hogy körbe álljuk a kemencét, nagy mosolygós arccal jött felénk. 
- Mi készül itt, mi ez a meglepetés?
Én szomorúan vettem le a vászonterítőt a tepsiről, és mutattam Édesapámnak. 
-Most is úgy csináltam, mint eddig mindig. Olyan sokáig dagasztottam már meggörbült a hátam. 
Nem tudom, miért nem akar megkelni. 
- Mond el lányom, szépen minden folyamatot. 
- Megszitáltam a lisztet, oda raktam meleg helyre. A kovászos zacskóból bele morzsoltam a tejbe a kovászt, azt felraktam addig a sparhelt szélére, aztán mikor bugyogott, akkor bele öntöttem a dagasztó tálba és a zsírral, sóval, cukorral elkezdtem dagasztani. 
Édesapám a történetet végig hallgatta, aztán visszakérdezett:
-Azt mondod, hogy bugyogott a tej, amiben a kovász volt? 
Én csak bólogatni tudtam, mert már környékezett a sírás. 
- Drága kis lányom, semmi baj, megesett ez már mással is. Nagyon meleg volt a kovász. Amikor bugyogott, elveszítette az életét. Megégett. Azért nem kelt meg. Beleraktad mindet?
-Igen, nem maradt semmi, gondoltam majd a végén hagyok, mint mindig a következő sütéshez. 
Jaj, mi lesz most Édesapám, nincsen több kovászunk!
- Ne aggódj kislányom, kérünk a Kerbot keresztanyádtól! 
Közben a kemencében kisült a "Furkós kalács "
Az én drága kis testvéreim úgy ették mintha mannát ettek volna. Jó íze volt, de olyan kemény volt, ha a kutyát megdobálták volna vele, biztos lesántult volna. 
Na, ilyen volt az a "Furkós kalács " De most nézzük meg, megkelt-e? Nem-e ez is olyan lesz?
Anyu leemelte a melegítő vizesfazék tetejéről. Már majd kifordult a tepsiből. Berakta az előmelegített sütőbe. Alig vártuk, hogy megsüljön. A kalács illatára Apu is felébredt. 
Anyu kivette a sütőből, meglocsolta nagyon kevéske kis tejjel. Visszaterítette rá a vászonterítőt. Boldogan oda bújt hozzánk. 
- Kicsikéim, látjátok ilyen lesz a foszlós kalács, ha nem hal meg a kovász!
3.7 A felnőttek is tanulnak?
Meg sem vártuk, hogy meghűljön a kalács. Anyu tört belőle mindegyünknek. Melegített egy kis tejet, beleöntötte a csészénkbe. Nem győztünk betelni vele. 
- Kicsikéim ilyen melegen többet nem kaptok. Várjátok meg, amíg kihűl!
Nehéz volt várni, de szót fogadtunk. Apuval hallgattuk a rádiót, Anyu elment a vezénylésért. 
A rádió egyre halkabban szólt, egyszer csak elhallgatott. 
- Na, ezeknek a telepeknek is befellegzett. -mondta Apu, néhány cifra káromkodás közepette. 
-Mi az, hogy befellegzett?
Kíváncsiskodtunk. 
-Kislányaim, mikor sokáig használjuk, elfogy az ereje. Ezeknek meg most itt elfogyott. Kell venni helyettük másikat. 
- És azoknak mikor fellegzik be?
-Ha sokat hallgatjuk a rádiót, akkor hamar, ha keveset, akkor sokára. 
Van kedvetek kártyázni?
Most együnknek sem volt kedve. Azt szerettük volna, ha Apu is mesél. El kezdtünk rimánkodni neki:
- Apuuuuu! Meséljen valamit!
-Na, jó, bújjatok ide mellém! Emlékeztek, már sokszor elmondtam, nagyon kevésszer mehettem el az iskolába. Az öreganyám sokszor megsajnált. Reggel mikor hajtottam ki a teheneket a legelőre, kijött, készített nekem tízórait, és elküldött az iskolába. Ő meg ott maradt a teheneket őrizni. 
Nagyon le voltam maradva, a többi gyerek már mind tudott írni, olvasni. Én meg csak a nevemet tudtam leírni. Tanító bácsi nem bántott ezért, tudta, hogy szívest örömest jöttem volna én az iskolába, csak a mostohám nem engedett. Nekünk akkor még nem volt füzetünk, ceruzánk. 
Palatáblát és palavesszőt használtunk. Akkor a tanító bácsi felírta nekem az ABC-t, és egész nap azt kellett mondanom, úgy, hogy ha elakadtam, vagy ő, vagy valamelyik gyerek kisegített. 
Aztán mondta, hogy amikor őrzöm a teheneket, ezt akkor is tudom gyakorolni, ha már megtanulom, ad mesekönyvet amiból olvashatok. Aznap már úgy megtanultam, hogy egyedül is fel tudtam mondani. De bizony ez nagyon kevés volt ahhoz, hogy olvasni tudjak. Olyan keservesen hosszú volt egy szó, amit kimakogtam, hogy mire a végére értem, elfelejtettem az elejét. Az öreganyám sem tudott segíteni, mert ő sem tudott, se írni, se olvasni, de az anyám sem. Egyedül a mostohám, és a fia, Pista, ők tudtak. De tőlük meg hiába kértem a segítséget, nem adtak. Kint a legelőn a porba írtam a betűket. 
Mikor ráuntam, sípot faragtam, vagy madárfészek után kutattam. Tudtam melyik fán, milyen madár költ. Voltak gyerekek, akik a legelőn keresztül mentek haza. Ilyenkor odajöttek hozzám, Irigykedtek a szépen szóló sípra, vagy a Mátyás madárra, amit az ingem alatt "röjtögettem"
Kellett volna nekik, én szívesen oda adtam volna, ha cserébe minden nap odajönnek hozzám, és segítenek megtanulni írni, olvasni. Megkötöttük az alkut. A palatáblán minden nap újabb és újabb szó került. Én meg csak faragtam, az újabb sípokat, másztam a fára, keresni a madarakat. Néha öreganyám eljött helyettem teheneket őrizni. Olyankor az iskolába a tanító bácsi kikérdezett miként megy az írás, olvasás. 
Nagyon sajnáltuk Aput, hogy neki ilyen nehéz gyerek kora volt. Még jobban oda bújtunk hozzá. 
Anyu érkezett meg a vezényléssel.
- Józsim, holnap iskolába kell menned!
Mi elképedtünk. Apu még most is jár iskolába?
-Hát nem csak a gyerekek járnak iskolába?
-De nem ám, a felnőttek is tanulnak!
- És Apu most mit tanul?
- Tudjátok, nem ám olyan egyszerű ott a mozdonyon! Nem csak annyiról szól az én munkám, hogy dobálom a szenet abba hatalmas kazánba. Sok mindent tudni kell, figyelni kell. A vasút mellett vannak jelzőlámpák. Azokat mind ismerni kell. Amikor nem dobálom a szenet, oda kell állni az ablakba, és figyelni a pályát. Egyik oldalon a mozdonyvezető bácsi, másik oldalt én. Szeretnétek látni egy olyan könyvet amiből én tanulok?
Hát persze, hogy meg akartuk nézni. Apu leemelt a rádió tetejéről egy paksamétát .
Lerakta az asztalra.
-Na, itt van, nézzétek! 
Én még csak a képeket tudtam nézegetni benne, de a Kati már hangosan olvasta. 
-Ha a nyílt pályán a jelző pirosan világít...
De aztán nem folytatta. 
- Apu, ez nagyon unalmas!
- Unalmas, vagy nem, kislányom ezt nekem mindig kell tudni, és tudjátok nagyon hálás szívvel gondolok vissza a falubéli gyerekekre, akinek sípot faragtam, Mátyás madarat fogtam, hogy tanítsanak meg írni, olvasni. Mert ha nem tudnék olvasni, akkor csak a fűtőháznál készíthetném elő a mozdonyokat. Nem mehetnék Gyékényesre, Pécsre, vagy éppen Budapestre.
Anyu hallgatózott, nem is tudta miről beszélünk. 
Közben kihűlt a foszlós kalács, most már bátran ehettünk, amennyit csak akartunk.
3.8 Tojás les
Ma este már a szobában aludtunk Anyu a sparhelten melegített sindőt, belecsavarta egy régi törölközőbe Mielőtt aludni mentünk volna, jól megmelegítette az ágyunkat. Forró teát ittunk, ami hars virágból készült, és nyakig betakarództunk. Hamar elaludtunk, reggel Apu már elment az iskolába. Még most is nevettünk, ha arra gondoltunk, hogy Apu is iskolába jár. A paksaméta eltűnt az asztalról, azt mondta Anyu, hogy abból tanulnak. És negyedévente, vizsgázniuk is kell. 
- Anyu mit jelent az, hogy vizsgázniuk kell?
-Katikám, az olyan, mint amikor téged kérdez a tanító néni. Igaz Apunak nem írnak be jegyeket, mint neked, de ha valaki nem felel jól a kérdésekre, nem utazhat. 
- És Apu mindig jól felel? Apu utazhat?
-Eddig még mindig jól felelt, de ha hazajön, majd megkérdezzük tőle. 
Végre elállt az eső, és kisütött a nap. 
Az udvaron nyakig érő sár volt. Az ablakon keresztül nézelődtünk kifelé. A késői kelésű csibék hatalmas sár csizmában vergődtek a nagy pocsolyába. Most, hogy már nem volt velük a kotlós, mert Anyu visszaadta az Irénke néninek, mikor leköltöztek a Káposzta telepre, magukra maradtak. Nem volt, aki vezesse okét, nem volt, akinek a szárnya alá menekülhettek mikor az ég elsötétült és sas körözött felettük. Tizenöten voltak, mikor augusztus elején kikeltek.
És most is meg volt még mind a tizenöt. Már a szárnytollukat is megnövesztették. Anyu mindig mondogatta, mikor szórta nekik a szemet:
-Gyertek, Gyertek! Pipipipipi, Gyertek, ti vagytok az én megmentőim. 
A kis kendermagos csirkéiből már jércék lettek. Kati már az iskola kezdés idejében talált tojást, amit azok tojtak. Könnyen meglehetett ismerni. Az első tojás kisebb, és legtöbbször kicsit véres. Azt mondta Anyu azért, mert ahol kibújik a tojás az egy kicsi lyuk, és ilyenkor kitágul, hogy tudja megtojni a tojást. Most már van olyan nap, hogy nyolc, tíz tojást is talált a Kati. Egyedül ő tudta hol vannak a fészkek. Most, hogy már napok óta ágyban vagyunk, nem lett össze szedve. Biztos sokat talál majd. Reggelire a foszlós kalács mellé Anyu kakaót készített. Igaz nem volt habos, de így is nagyon finom volt. A Dáró dombi gyerekek hangja, behallatszott. Megálltak, bekiabáltak.
- Kati! Kaproncás Kati! Kis Kaproncás!
Anyu kiabált nekik vissza:
-Nem mennek még a lányok Iskolába, talán majd hétfőn. 
A gyerekek tovább mentek. Mi vágyakozva néztünk utánuk. Mégis csak jobb volt iskolába menni, mint itthon betegen feküdni. De azért annak örültünk, hogy amíg ágyban voltunk, ott kint cudar idő volt. És még ma is nyakig érő sárban gebegnek fel a dombra, le a dombról. Anyu ellátta a jószágokat. Katitól tudakolta merre keresse a tojás fészkeket. 
-Nem árulom el azt senkinek, kicsit később majd felöltőzöm, és összeszedem. 
Anyu nem vitatkozott vele. Most már jobban vagyunk, kell is a kinti levegőn a mozgás, mert különben nagyon legyengülünk. Kint ez után a sok eső után, csak csizmában lehetett járni. Minden ezüstösen csillogott a napsütésben. A mackónadrág alá harisnyát is kellett húzni. Anyu a tavalyi kinőtt téli kabátot is ránk imádkozta. Kati a tojásos kiskosárral pillanatok alatt eltűnt a szemünk elől, pedig Anyunak az volt a terve, hogy most kifigyeljük. Elbújtunk a disznóól mellett. Legalább azt lássuk meg, honnét jön elő. Ahogy ott a csutaszárba belebújva vártunk, épp mellettünk huppant le a disznóól tetejéről. Az üres kosarat dobta, a kötényét a kezével fogta össze, és utána a földön számolta bele hangosan a tojásokat. 
-Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc. Hú de sokat tojtatok!
Aztán ment még arra hátra a Sutya erdőbe. Anyuval összekacsintottunk, széles vigyorra állt a szánk. Csendben lopakodtunk utána. A szilvásban könnyen haladtunk utána, füves volt, nem volt sár, de ahogy kiértünk az erdőbe csúszkáltunk össze vissza. Ami ágba bele kapaszkodtam, kiszakadt az átázott földből. Legurultam a part oldalon egyenesen a Sutya pince bejáratához. Kati akkor bújt ki a pincéből. A kis kosár már telis-tele volt tojással. Kicsit megrebbent. 
- Hát te, hogy kerülsz ide?
Aztán a háta mögé rakta a kosarat, azt hitte nem vettem észre. Lent a sárban még kétszer visszacsúsztam. Láttam Anyu onnét fentről figyel bennünket. Nem árultam el, hogy ő is itt van.
- Hogy kerülök ide? Hallottam a káricálást, azt hittem ide tojt valamelyik jérce, füllentettem. 
Segíts már felkászálódni!
Kati nem tudta mitévő legyen, a kezében hátul ott a tojás, ha lerakja, észrevehetem. 
Inkább oda állt közel hozzám:
- Kapaszkodj a nadrágomba!
A kezem csupa sár volt, nem akartam össze piszkítani az ő ruháját is, elég volt az, hogy én már úgy nézek ki, mint egy malac, aki a sárban dagonyázik. Egy kiálló gyökérbe kapaszkodtam. 
Nagyon nehezen visszamentünk a szilvásba, közben többször visszacsúsztunk, Kati nem tudta tovább titkolni a Sutya pincébe lévő tojás fészket. De meg kellett ígérnem, hogy a kettőnk titka marad. Nem mondhattam el neki, hogy már Anyu is tudja. Mert akkor lebuktam volna, hogy füllentettem neki az imént. Mire beértünk Anyu már levette a csizmáját, így semmi áruló jel nem utalt arra, hogy velem volt. Kati örömmel rakta ki a szerzeményét. 
Most, hogy négy napja nem szedte össze a tojást egy egész tyúkaljára való összejött. De sajnos nem volt kotlós hogy elültette volna Anyu. Elfáradtunk ebben a nagy tojásszedésben, ez a pár nap betegség kivette belőlünk az erőt. Levetettem a sáros ruhám, Anyu odarakta megszáradni, aztán kikefélte. 
A csizmáink a pitaron maradtak. Anyu felkészítette az ebédet, nekünk kezdett vissza jönni az étvágyunk.
3.9 Gyógyulunk    
Az őszi napsugár hamar felszárította az udvart. Anyu kapával, gereblyével eligazította az utat, mert a felázott földön mély nyomokat hagytak a csizmáink. Kiültünk a favágítóra onnét figyeltük a munkálatokat. Kiganyézott a disznók alól, a tyúkoknál. A disznóól tetején is meg kellett igazítani a tetőt, mert beázott. Kati ugrott, hogy majd ő felmegy. Anyuval összekacsintottunk, tudtuk miért van ez a nagy igyekezet. Anyu hagyta, dobott fel még ágakat, csutát, szénát. Kati óvatosan rakta, nehogy tönkre tegye a tojófészket. Közben a sparhelten megfőtt a krumpli, amíg meghámoztuk a krumplit, megfőtt a tojás is. Tojásos rántott leves, és rakott krumpli készült. Kercseligetről ide hallatszott a harangszó. Anyu kiküldött bennünket:
- Kislányaim nézzétek meg, jött-e édesapátok a déli vonattal. 
A réten nem lehetett keresztül jönni, mert ez után a sok eső után az egész rét víz alatt volt. Jöttek többen is át a hídon, de majd csak akkor válik el, ha elérnek a Vakedli sarokig. Katival kint ültünk a disznóól mellett. Egy tyúk épp akkor kezdett el káricálni, és elrepült a disznóól tetejéről. 
- Kati, ez most tojott el -mondtam neki. 
Kati próbálta másra terelni a szót, nehogy lelepleződjön a titka, de nem tudta, mert én már indultam is fel, hogy lehozzam a tojást. Visszarántott. 
- Majd megnézem én!
Nem akartam hagyni, én is szerettem volna a még meleg tojást megfogni. 
Összevesztünk. Egymást visszarántva már a fél disznó ól mellől eltékozoltuk a kukoricaszárat. 
Még azt sem vettük észre mikor Apu megérkezett, és a favágítón ülve figyelte a harcot. Már el is felejtettük min veszekedtünk. Csak birkóztuk egymást bele a csutába. 
Anyu kiabálása vetett véget a hancúrozásnak. 
- Lányok! Lányok, jött Édesapátok a vonattal. 
Még egyszer belelöktük egymást, aztán kezdtük lerázni magunkról a csutát. Akkor vettük észre Aput. 
- Hát maga mikor jött ide? 
- Már jó kis ideje, hogy itt vagyok. Na, gyertek ide, majd én leszedem rólatok ezt a sok maszatot, mert ha Édesanyátok meglát, akkor nem csak a maszat lesz leszedve rólatok. 
Megálltunk Apu előtt. A sapkájával kezdett megtisztogatni bennünket. Mikor már elfogadható állapotban voltunk, felkapott bennünket, én a nyakába, Kati a hátára, és bevitt. 
Az egész ajtó elsötétült. Anyu egy kicsit megijedt. 
- Hát te Józsim? Már itt is vagy, hiába kérdeztem ezeket a gézen-gúzokat, nem válaszoltak. 
Na, gyertek, mossatok kezet, kész az ebéd!  
Nem mentünk ki a diófára enni, mert még csúszós volt a törzse, nehéz lett volna felmászni. Aztán még kíváncsiak voltunk arra is, hogy Apunak sikerült-e a vizsgája. 
Alighogy befejeztük az evést, Apu ledőlt az ágyra, mi oda fészkeltük magunkat és kérdezgettük mi volt az iskolába. 
-Apu! Ott is vannak padok, katedra, asztal, tábla, mint a mi iskolánkban?
- Hát persze hogy van, hova ülnénk, ha nem lenne! Asztal, katedra, tábla is van. 
-És magának is tanító néni tanítja azokat a jelző lámpákat?
- Dehogy is tanító néni, Nekünk tanár bácsink van. 
- És maguknak is van szünet, és mit csinálnak a szünetben?
- Igen, nekünk is van szünet. Olyankor mi is kimegyünk, akik cigarettáznak, azok elszívnak egy cigit, mi meg elbeszélgetünk kivel mi történt mostanában. Kinek melyik mozdony a kedvence. 
- És magának melyik a kedvence?
- Jaj, úgy csináltok, mintha nem tudnátok, nekem a " Füles " a kedvencem. 
- És sikerült a vizsgája? Utazhat tovább a nagyvilágba?
- Igen, sikerült. Minden kérdésre hibátlanul válaszoltam. 
Anyu, mosogatás közben hallgatózott, most nem is tudta megállni szó nélkül. 
- Hallottad Katikám? Apu minden tudott, tanulj te is kicsit szorgalmasabban!
- Minek tanuljak, nem akarok én a nagyvilágba járni!
- Hát, ha akarsz, ha nem, most előveszed az olvasó könyvet, és hadd halljuk hogyan megy az olvasás!
Kati nagy dirrel-durral elővette az olvasókönyvét. 
- Kati! Légy-szíves azt olvasd el, ahol a Péter a nagykendőbe öntötte a tejet. Nekem az nagyon tetszett.
Anyu is oda ült hozzánk, Kati lapozgatott, megkereste az olvasókönyvben a történetet. 
A végén nagyon szomorú lettem. 
- Anyu mikor maguk még kicsik voltak, akkor is volt olyan, akinek nem volt otthon ennivaló?
- Hát bizony sokkal kevesebb mindenben volt részünk akkor. A mi családunk nem éhezett. Nem sok jutott, de kenyér mindig került az asztalra. 
Nem voltunk jó módban. Két hold föld kevés volt ennyi éhes szájnak. De Édesapám vállalt részes munkát. És ahogy nőttünk, mi is mentünk vele dolgozni. Volt olyan idő, még a háború előtt, hogy három tehenet is fejtem. Akkor még a csarnokba is tudtunk vinni. Disznót is háromszor vágtunk. 
- És akkor maradt nyár végére is kolbász?
- Dehogy maradt, annyi éhes szájnak még ötször is lehetett volna vágni. 
Nekem is elő kellett venni az újság papírból készült füzetet. Anyu feladta a gyakorolni valót. 
Apu elszunyókált, mi megpróbáltuk bepótolni a hiányzás miatt elmaradt feladatokat.
3.10 Megjött az étvágy és a munkakedv
Egész délután gyakoroltunk. Apu felébredt, Katival számtan feladatokat oldottak meg. Anyu elővette vette a kapákat, megélezte, elkészítette a szőlő bekapáláshoz. Ha nem esik több eső, holnap már lehet kezdeni a domboldalas homokos földön. Holnap vasárnap, de nem lehet várni vele, minden jó időt ki kell használni. 
Elment a vezénylésért. Mi már nagyon ráuntunk a tanulásra. Apu nem is nyaggatott tovább. Elővette a malmos játékot, kerestünk kilenc szem babot, és kukoricaszemet. Először én csak néző voltam. 
Kati kezdte lerakni, Apu következetesen rakta, ide is oda is. Nekem mondta. 
-Marika jól figyeld meg!
Én akár, hogy is figyeltem, sehogy nem jöttem rá a trükkre. Kati sem járt sokkal, nagyobb sikerrel. 
Mikor már csak kettő szem babja maradt a Katinak, befejeződött a játék. 
Most én következtem a Kati ellen. 
Apu segíteni akart nekem, de ezt a Kati nem jó néven vette. 
-így nem ér, nem játszok, ha a Marikának segít. Igaza is volt. Nagy rutinom nem volt, már a lerakás közepette két kukoricaszemet is elvesztettem. De azért nekem is sikerült levenni egyet a Kati babjaiból. Apu megmondta, csiki-csukizni nem ér, de mi sokkal érdekesebb változatot nem tudtunk. 
Hamar vége lett a menetnek, mert véletlenül, kész akarva felborítottam a malom táblát. Kati mérges lett, mert nyerésre állt. 
Anyu megjött a vezényléssel. Hajnalban öt órára kellett jelentkezni Apunak. 
Korán ke kellett feküdni, hogy Apu tudja, kipiheni magát. Az ebédből még volt vacsorára is. 
Anyu a táskát is elkészítette, hogy hajnalban ne kelljen vele foglalkozni. Nekünk meghagyta:
-Kislányaim, ha reggel holdvilág lesz, akkor kimegyek a Róka Rudi bácsi szöllejéhez kapálni, mire felébredtek haza jövök. Megértettétek?
Reggel sokáig aludtunk Anyu valóban hazaért addigra mire felébredtünk. Bundáskenyér illata terjengett a konyhában. Végre visszatért az étvágyunk. Az ágy szélén ülve, pizsamában ettünk. 
Megetette a jószágot, majd neki állt sütni egy piskótát. A tojás fehérjét a dagasztós rózsás tálba rakta annyi kanál cukrot adott hozzá ahány tojás volt, olyan kemény habbá verte, amikor felfordította a tálat, a hab benne maradt. Hozzá rakta a sárgáját, és annyi lisztet, mint amennyi volt a tojás. Kizsírozta, lisztezte a tepsit, beleöntötte, és berakta sülni. Katival mi egymás kezéből ráncigáltuk a tálat, mert mindketten nyalakodni akartunk. Anyunak nehéz volt igazságot tenni, igazából nem is tudott. A vége mindig sírás lett. Én, azért mert a Kati nem hagyott, a Kati, azért mert Anyu elvette tőle. Anyu legszívesebben egyőnknek sem adta volna, inkább elmosogatta volna. Mindig azt szokta mondani:
- Ha még egyszer így viselkedtek, egyikőtök sem nyalakodik, de aztán mégis csak sajnálta kimosogatni. Volt, amikor két-három tojással többet csinált, és kistányérba rakta, nehogy vitázzunk, de akkor is, aki előbb végzett, az ment belenyalakodni a másikéba.
Kisült a piskóta, még úgy melegen felcsavarta egy szalvétára, és úgy hagyta kihűlni. Közben elkészítette a szatyrot, amit viszünk a szőlőbe. 
Volt még egy, darab sonka a szüretről, főzött tojást, pár szem krumplit, kenyeret. Aztán mikor meghűlt a piskóta, meg kente baracklekvárral. Ott ácsorogtunk, nyaldostuk a szánk szélét addig, amíg Anyu le nem vágott belőle egy egy szeletet. A többit visszatekerte a szalvétába és azt is a szatyorba rakta. Dobott egy öl gazt a malacoknak, és elindultunk. 
Anyu nem akarta, hogy vigyük a kapáinkat.
- Kislányaim épp, hogy kezdtek lábadozni, nem kell nektek még kapálni. Eljátszotok, pihengettek a szélén. 
- De Anyu nem baj, ha ott van, ha nagyon unjuk a játékot, akkor kicsit kapálunk. 
Addig, meddig míg bele egyezett. 
A Róka Rudi bácsi szölleje a házunk felett volt. Volt olyan része, hogy látszott a háztető. Itt nem volt pince, csak egy kis gyöpös rész a tetőn, a közepe felé. Szüretkor ott szoktak várakozni a lovaskocsival, mikor felrakodták a hordókba, kádakba a leszüretelt szőlőt, hogy átvigyék a másik dombon lévő présházhoz. Sok játék lehetőség most nem volt. A levelek már lehullottak, bújócskázni nem lehetett. A fű is hideg volt, nem volt jó lefeküdni. Anyu elküldött bennünket kis száralékért a közeli erdőbe, hogy tudjuk majd megsütni a sonkát, és a hamuba a krumplit. Az erdőben csak az a fa volt jó, ami lábon volt, mert az árnyékban a földön, még mindig nedves volt minden Letördeltük a száraz ágakat. A sorok végén készítettük el ott ahol az a gyöpös kis tér volt. Közeledett az ebéd ideje. 
Kati meggyújtotta a tüzet, rakosgattuk úgy az ágakat, hogy begyulladjanak, mikor már jó parázs volt Anyu belerakta a krumplit. A sonkának csak a zsíros részét sütöttük meg, mert a piros húsát jobb szerettük nyersen. A szőlőben találtunk még néhol paprikát, örökös hagymát. Fejedelmi ebéd kerekedett. A kis katonák így sorakoztak fel a szalvétán. Puha foszlós kenyér, rajta a piros husi, egy pici a zsírosból is, az megsütve, tojás, krumpli, paprika, hagyma. Olyan gyorsan tűnt el a szalvétáról, Anyunak nem igen volt ideje, hogy a saját szájába is rakjon, de örömmel készítette, hiszen az elmúlt pár napban alig ettünk valamit. A lekváros piskóta tekercsnek alig maradt hely. Ebéd után Anyu is pihent kicsit. Délután nem volt már semmi érdekes játék, mentünk mi is kapálni, a domboldalas részét lehetett csak, mert máshol nagyon sáros volt, rá ragadt a kapára. 
A bekapálásnál, hátrafelé kell araszolgatni, egy kapavágás jobbra, egy kapavágás balra, jól feltölteni a földet a szőlőtőkéhez, hogy ne fagyjon el a vessző, ha télen nagyon hideg lenne. 
Itt ahol ilyen domboldalas volt az egyik kapavágás mindig felfelé kellett húzni, és az bizony nehéz munka volt. Anyu mondta:
-Kislányaim, ti csak lefelé húzzátok a földet, már az is hatalmas nagy segítség, ha azt nem nekem kell kapálni.
A jó homokos földben könnyedén hasított a kapa. Pár óra után már le is értünk a végére. El nem végeztünk, mert a tetőn az egyenes részét nem lehetett kapálni. Összeszedtük a cókmókunkat, és átmentünk a Buda Nanica néni szőlőjébe, annak is volt ugyanilyen nyugati domboldal, és annak is jó homokos földje volt. Itt már több érdekesség volt, ott volt az Ezeres János bácsi pincéje, a partoldal, ahol végig le lehetett gömbölödni. A nagy diófa, aminek földig leért az ága, amikor hintáztunk rajta. Olyan nagy játékban voltunk Anyunak nem is kellett kiabálni sohasem, mert hallotta merre vagyunk. Nem vártuk meg a késő estét, haza indultunk még világosban. Holnap újra megyünk iskolába, és ma este még fürödni, hajat mosni is kell.
február 9., 20:10
2023. febr. 9. 20:10
Te küldted
II/20. Egész napos fagyoskodás

Hiába figyelmeztettem, csurom vizes lett a lába. Szünet után az utolsó üres pad tetején szárította a zoknit, cipőt. Tanító néni nagyon megszidta. Mikor vége lett az órának felhúzta úgy nedvesen, indultunk a Káposzta telepen keresztül.
Anyu már várt ránk a Vakedli saroknál. 
-Kislányaim menjetek haza, Édesapátok otthon van. Ebben a nagy latyakban jobb, ha otthon lesztek. Majd amennyit tudok, megcsinálok. Aztán ha javul az idő, holnap majd jöttök ti is. 
Bánkódtam, jobb szerettem volna Anyuval menni, de hiába nyahorogtam, nem engedte. 
Kati örült, hogy nem kellett menni a mezőre, fázott a lába a vizes cipőben. Elköszöntünk Anyutól. 
Mikor haza értünk Kati a sparhelt szélére rakta a cipőjét száradni. Apu kint a favágítón fűrészelt. 
Mikor észrevette, hogy megjöttünk bejött. Éhes volt már, arra várt, hogy haza érjünk. Az ebéd már ki volt készítve az asztalra. Bableves és zsíros pogácsa, még langyos volt Két külön tálban volt a pogácsa, az egyikbe üres, a másikba lekváros. A lekvárosból volt szilva, és meggylekváros. Kati a szilvását, én a meggyeset szerettem. Ebéd után elmosogatott Apu. Aztán kérdezte van e kedvünk vadászin menni. Persze hogy volt, attól izgalmasabb dolgot ki sem találhatott volna. 
Átöltöztünk az otthoni ruhánkba, Kati cipője közben megszáradt. Apu elővette a hócipőt, igaz nem volt még hó, de sár ellen is nagyon jó szolgálatot tesz. Mindegyünknek a kezébe adott kosarat, kést. Apu az övébe csomagolt egy pár pogácsát, hátha megéhezünk a nagy vadászat közben. A Buda horhón mentünk fel. Itt is nagyon nagy sár volt, csúszkáltunk össze vissza. Apu egy hosszú botot fogott, abba kapaszkodtunk, ha már többször visszacsúsztunk. Az egyik kidőlt diófánál megállt, majd oda hívott bennünket is. 
-Gyertek gyorsan!
Nyújtotta a botot, belekapaszkodtunk. A szánk is tátva maradt a rengeteg gomba láttán. 
Apu ráült a kidőlt diófára, mi a késsel elkezdtük szedni bele a kosárba, úgy ahogyan kioktatott bennünket. Nem is kellett messze menni, már ahol szedtük látható volt a másik vadászterület. Örömünkben felkiáltottunk. Apu nem győzött csendre inteni bennünket. 
- Ej, hát mégsem tanultátok meg! Vadászat közben csendben kell lenni. Nagy csörtetés verte fel az erdőt. Apu az ujját a szája elé téve intett, hogy maradjunk csendben. Sőt még lejjebb is nyomta a fejünket, és ő is lelapult. Az egyik szőlős gazda vergődött keresztül a bokrokon. Apu csendben suttogta. 
- Reméljük, nem fedezi fel ezt a zsákmányt. 
Mi még a lélegzetünket is visszatartottuk. 
Nem túl messze tőlünk hajtogatta a bokrokat, majd hangosan mormogott magába. 
-Tavaly mintha itt lett volna!
Lassan távolodott a zaj, majd teljesen megszűnt. 
Apu felsóhajtott. 
-Hála az égnek, nem vette észre ezt a helyet. Látjátok, ezért kell mindig csendben maradni. 
Ha meglátott volna bennünket, tudta miért vagyunk itt, mint ahogyan mi is tudjuk, hogy ő mit keresett. Összeszedtük a gombát, a tövénél hagytunk úgy, ahogy Apu tanította. Minden kosár megtelt. Visszafelé már nem lent a horhóban mentünk, igaz így két dombot is meg kellett mászni, de megért annyit. Mert fent a tetőn a száraz falevelek között meg tudott kapaszkodni a lábunk, nem csuszkáltunk. 
Otthon Apu megmutatta hogyan kell feltűzni, hogy fel lehessen akasztani, száradni. A sparhelt felett már minden tele volt aggatva, nem volt már, hely hová tenni. A mai vacsora is gomba volt. De még így is maradt egy kosárral. 
-Tudjátok mit, ezt meg elviszitek a szomszédba. 
Juliska néni biztos örülni fog neki. 
Kati felkapta a kosarat, és már futott vele le a dombon. Anyu sokáig maradt, úgy jött, hogy a vezénylést is hozta már magával. 
-Holnap szabadnapos leszel.
-De jó, akkor, ha nem esik, tudunk menni már reggel a répaföldre. Mennyi maradt még?
- Ha holnap egész nap tudunk dolgozni, a kislányok is tudnak jönni délután, talán be tudjuk fejezni. 
Legszívesebben mi iskolába sem mentünk volna, de Anyu ebbe nem egyezett bele. 
A gomba pörkölt már készen volt, Amíg a víz felforrt Anyu kavart egy kis nokedlit. 
Finom volt a krumplival is, de a nokedlival igazi fejedelmi étel volt. 
Vacsora, mosakodás után, még hallgathattuk kicsit a rádiót, aztán a jó éjszakát puszi után elvonultunk aludni. Ma este sem kellett sokáig a zsalugáter nyílásain keresztül bekandikáló hold fényét nézegetni, hamar álom jött a szemünkre. Reggel mindenki indult. Katival mi felhúztuk a hócipőt, hogy ne legyen sáros a cipőnk. Anyuék gumicsizmásan vágtak neki az útnak. 
-Kislányaim gyertek, majd a híd körül találkozunk. 
Csak nekünk volt hócipőnk, a gyerekek kíváncsian körül álltak bennünket mikor lehúztuk, és ott álltunk a szép tiszta magasszárú cipőben. Az enyémnek még a fekete része csillogott is. Szerették volna felpróbálni, Én csak úgy engedtem meg, hogy cipő nélkül, mert a cipőjük csurom sár volt. Hogy nézett volna ki belül, ha bele lépnek olyan sáros lábbal. 
Így zoknival meg lötyögött a lábukon, nem volt már olyan érdekes nekik. De se baj, az a fontos, hogy az én szép cipőm tiszta marad. Alig vártam, hogy vége legyen az óráknak. Kémleltem a felhőket, reménykedtem, hogy elviszi messzire az esőt. Ma a Katinak is kevesebb órája volt, nem kellett várni rá. Sürgettem, ne játszadozzunk az úton. Ebben a nagy sárban Anyunak is gyalog kellett jönnie. Már a hidat is elkerülte. 
Mikor összetalálkoztunk most nem akartam sok időt elvesztegetni az oda bújással. Elvette tőlünk a táskát, az egyiket a hátára a másikat a kezébe fogtam Én a szabadon maradt kezébe kapaszkodva mentem. A répaföldön minden csurom sár volt. A táskánkat az út mellett lévő akácfára akasztotta. Az ebédet is állva ettük meg. Majd az iskolás kötényt felakasztotta Anyu a táskák mellé. Már nem messze volt a vége. Katival húzkodtuk a sáros répát, kétszer olyan nehéz volt, mint amikor szárazon szedtük. Bokáig bele süppedtünk. A hócipőnkön olyanná változott, mint az elefánt lába. Kezünk majd lefagyott a jéghideg répalevélen. Néha kicsit megálltunk a kezünket megtörölgettük a nadrágunk szárába, aztán a hónunk alá dugtuk ott meletgítgettük. Vagy a szánkkal ráleheltük a meleg levegőt. 
Nem kellett betakarni a kupacokat, Nevetős Feri bácsi jött lovaskocsival. Szerettem volna felülni a bakra, de nem akartam elvesztegetni az időt. A kupacokat most sokkal közelebb raktuk egymáshoz, dobálni egyáltalán nem lehetett, minden egyes répát úgy húztunk oda. A sötét felhők félelmetesen közeledtek, de az égiek velünk voltak, és elvitték őket messzebbre. Lehet ott is azon imádkoztak, hogy csak még egy kicsit tartson ki.
Hát nekünk kitartott. Már csak egy kupac volt, ami a "fejelésre” várt. Csak két kés volt, amivel Anyu és Apu dolgozott. Katival, amelyikről tudtuk a sarkunkkal rúgtuk le a levágandó részt. A végén segítettünk kézzel feldobálni a lovaskocsira. A kocsi kerék mélyen belesüppedt a sárba. Feri bácsi nem is ült fel a bakra, lent a földről hajtotta a lovakat. Szegény pacik, teljesen neki voltak feszülve, alig tudtak elindulni. Aki ott volt mindenki segítette tolni. Kezünk-arcunk, ruhánk minden csupa sár volt. Összeszedtük cókmókunkat. Az első vízcsapnál lemostuk magunkról a maszatot. A csapból kifolyó víz melegnek tűnt az elfagyott kezünknek. Hazafelé Emi néninél a boltban Anyu kenyeret vett, aztán azt mondta:
-Kislányaim kérjetek magatoknak az Emi nénitől olyan cukorkát, amit szeretnétek. 
Katival kiválasztottuk, amit a legjobban szerettünk. Emi néni egy darab papírból tölcsért formált és kicsi lapátkával telemerte fruttival a zacskót. 
Apu öt üvegsört kapott, egyet rögtön meg is ivott, ne kelljen haza vinni. Most már kicsit átmelegedett a kezünk, nekünk is sikerült kibontani a fruttit a papírból, ami meg nem jött le, azt megettük. 
Az állomáson nem kellett várni a vezénylésre. Már megjött, mire oda értünk. 
Másnap reggel hat órára kellett szolgálatba menni. Bent a rétben kerülgettük a nagy víztócsákat. Az úton nem lehetett közlekedni, elnyelte volna a sár a cipőnket. Egész úton csak az a téma volt, milyen jó, hogy elvégeztük. Az utolsó kocsival, mind az összes répa betakaradott. Most már nem kell miatta aggódnia Anyunak. Most már csak a hegyen a szőlő bekapálás van vissza. Azt meg bármikor tudja majd csinálni. Az iskolából nekünk is útba esik, nem kell kilométereket gyalogolni. 
Otthon Apu ment a jószágokat ellátni. Anyu tüzet rakott, vacsorára volt még a tegnapi bablevesből, pogácsából. Megmelegedett a víz, mosakodtunk, aztán a sparhelt mellett melegedtünk. Most jött ki rajtunk az egész napos fagyoskodás. Jó forró teát kaptunk, az ágyba sindőt melegített Anyu. Belecsavarta egy avíttas törölközőbe, mikor az ágy jól átmelegedett, akkor mentünk csak lefeküdni. Ma este sem kellett bennünket ringatni, hogy álom jöjjön a szemünkre.
 

2.21 Betegek vagyunk

 

Reggel Anyu hiába ébresztett bennünket. Nyakig be voltunk takaródzva, mégis reszkettünk a takaró alatt. Anyu ijedten kapott a homlokunkhoz!
-Jaj, egek ura, ezek a lányok égnek a láztól! Óh, jaj, istenem mit csináljak?
Csak halk nyöszörgésre futotta tőlünk. 
-Anyu! Szomjas vagyok!
Anyu kiment a konyhába, hallottam, hogy a sparhelt ajtót nyitja, rak a tűzre, a teás fazékba vizet önt. Visszajött hozzánk:
-Drága kincseim, rögtön kész lesz a finom hárs virágból készült tea. 
Egyik kezét a Kati, másik kezét az én homlokomra rakta. Olyan jó hűs volt, mindjárt jobban éreztem magam. Apu már nem volt otthon. 
-Gyertek, kicsikéim kijöttök a konyhába, ott már jó meleg van. 
Hiába akartam mozdulni, olyan gyenge voltam, még a kezemet sem tudtam felemelni. 
Anyu ölbe vett, és kivitt a konyhába. Aztán a Katit is kihozta. Jó magasa igazította párnát, hogy szinte ülve voltunk. Betakart bennünket. 
Elkészült a tea, mézzel édesítette. Hiába akarta a kezünkbe adni, a kezünk lehanyatlott, nem volt annyi erő benne, hogy megfogjuk. 
Oda tartotta a szánkhoz. Mohón ittuk. Kicsit felélénkült a szemünk. Elővette a lázmérőt, előbb az én hónom alá dugta. A hideg üveg érintése olyan volt, mintha megégetett volna. Anyu ott várt az ágyra ülve, és simogatta a fejünket. Majd nyugtatott bennünket. 
-Meglássátok, jobban lesztek hamarosan! 
Kihúzta a lázmérőt, ránézett, fordította, kicsit mert lehet nem jól látta. Nagyot sóhajtott. 
Szerettem volna megnézni mit lát rajta. Kicsit odatartotta a szemem elé, de én nem láttam semmit. 
Kezébe fogta, és elkezdte rázni, majd oda dugta a Kati hóna alá. Ő is felszisszent, mert hirtelen úgy érezte mintha megégette volna. Anyu csak addig lépett el az ágytól, amíg kiszaladt a favágítóra fáért. Most nem a százalékból rakta meg a kosarat, a gurigába fűrészelt fából hozott be. Rakott a sparheltbe két nagy gurigát. Közben lejárt az idő, Katitól is kivette a lázmérőt. Felállt, oda ment az ajtó elé, hogy jól lássa. Most a sóhaja még mélyebbről jött. Ijedten néztünk rá. 
-Anyu nagyon lázasak vagyunk? Most meg fogunk halni?
- Jaj, drága kis kincseim, dehogy fogtok meghalni. Nagyon lázasak vagytok, de segítek, rajtatok ne féljetek.
Anyu elővette a pad alól a régebbi ágyruhákat, aztán ollóval elkezdte vágni, széles csíkokra. Közben mi hol kitakarództunk, vagyis inkább csak ki akartunk takaródzni, mert olyan meleget éreztünk majd megsültünk. A másik pillanatban meg nyakig magunkra húztuk a takarót, mert rázott bennünket a hideg. 
Anyu bevizezte az ágyruha darabokat, aztán először a Katit belecsavarta, majd a hideg vizes ágyruhára száraz törölközőt rakott. Betakarta nyakig. Kati ugyan ellenkezett, de Anyu simogatta a fejét, és megnyugtatta:
-Így kell kicsit lenni kislányom, meglásd, utána jobban leszel. 
Most én következtem. De nekem nem rakott Anyu az egész testemre vizes ruhát, én csak a csuklómra, bokámra, és a homlokomra kaptam. 
Kati a látottak után ragmálódott:
-Már megint a Marikának van kedvezve, neki miért nincs olyan bebagyulálás, mint nekem? 
- Jaj, te kis csacskám, azért nincs neki olyan, mert alacsonyabb a láza!
- Miért, nekem magas?
- Igen Katikám, neked nagyon magas negyven fok!
-És a Marikának mennyi?
-Neki csak harminckilenc, neki talán elég csak a kezén, lábán, homlokán. Talán ezzel is lemegy. 
De ha nem megy le, neki is így kell csinálni, mint most neked. 
Közben Anyu oda tartotta a szánkhoz a teás csészét. A torkunk is fájt, de a jó forró mézes hársvirág tea után kicsit enyhült a fájdalom. Anyu kicserélte a vizes ruhát rajtunk, mert közben a forró testünktől megmelegedett. Oda ült mellénk és mesélte, hogy mikor a kisebb testvérei betegek voltak, őket is így gyógyították.
- Emlékszem még a háború alatt történt, a Bözsi egyik reggel olyan beteg lett, hogy Édesapám rögtön szaladt az orvosért. De hiába ment nem volt otthon, kint volt a fronton, nem is tudta a felesége, hogy mikor várható, hogy haza jön. Nem volt akkor még olyan szegény háznál, mint a miénk, lázmérő. A kezünkkel érzékeltük, ha valaki beteg volt. Hát most szegény Bözsinek olyan tüzes volt a homloka, szinte égetett az érintése. Nehezen vette a levegőt. Édesapám csak ott ült mellette.
Akkor még én is kislány voltam, de megfigyeltem mit csinál édesanyám. Lent voltunk a nagyságos asszonynál a pincében, mert már napok óta bombáztak. Édesanyám a lámpafénye mellett szabdalta fel a kombinéját, azt vizezte be, a vizes ruhára vastag pokócot rakott, és ezeket cserélgette egész nap, és a forró mézes teát öntögette bele a szájába. Én és a többi testvér, ott álltunk mellette. Mást nem is tudtunk, mint imádkozni. Képzeljétek el, estére kelve már kérte a zsíros pogácsát, annyira jobban lett. Pár nap alatt aztán teljesen meggyógyult. Meglássátok, ti is meggyógyultok egy két nap alatt. 
Anyu újra megmérte a lázunkat. Az enyém egy nagyon kicsit feljebb ment, de azt mondta Anyu, vár még kicsit, ha még feljebb megy, akkor engem is be kell bagyulálni úgy, mint a Katit. 
Katinak nem emelkedett a láza, a vizes ruhát folyamatosan cserélgette rajtunk. Néha kicsit elnyomott bennünket az álom, arra ébredeztünk, hogy a forró testünket érinti a hideg vizes ruha. Közben a hangunk is elment, csak halk susmorgás jött ki belőlünk. Anyu hiába kínált bennünket étellel, semmi nem kellett. Aztán akár milyen rosszul is éreztük magunkat, hiába nem volt se ízlésünk se szaglásunk, annak az undormányos hagyma teának megéreztük a szagát, és az ízét. Anyu hiába rakta tele mézzel. Oda tartotta a szánk elé, és ha akartuk, ha nem, le kellett nyelni, nem lehetett elmismásolni.
 

III/1. Dönci

 

Anyu csak addig ment ki, amíg a jószágokat ellátta, és fát hozott be. Odakint egész nap esett az eső. Hallgattuk, ahogy folyt le a tetőn, bele a mosóteknőbe csordogált. A csordogálás különböző hangokat adott. Amikor elkezdett esni, és még üres volt a teknő, mély kopogó hangok voltak, aztán egyre halkabban plittyent bele a teknőbe lévő vízbe. Mikor tele lett, Anyu kimerte a melegítő vizes fazékba, és a mosó fazékba. Ebédet nem is főzött, mi nem ettünk egy falatot sem. Apu csak éjszaka vagy holnap reggel érkezik majd meg. Ő magának meg soha nem csinált, elég volt, ha egy kis darab kenyeret megeszik valami gyümölccsel. A torokfájástól csak halkan nyöszörögtünk, ha valamit kértünk, de Anyu már a mozdulatunkból is tudta mi hiányzik. Nagy nehezen még belénk tukmált egy csésze hagymateát. Addig cserélgette a hidegvizes ruhát, amíg teljesen le nem ment a lázunk. Közben el elszunyókáltam. Álmomban biztosan hangosan beszélhettem, mert néha arra ébredtem, hogy a fejemet simogatja, és csitítgat.
- Itt vagyok Marikám, ne félj, nincs semmi baj!
Olyankor megnyugodva aludtam vissza. Az eső csak nem szűnt. A szürkületben elveszett az idő érzékünk is. Azt hittük már este van. Igaz teljesen mindegy volt. Amíg aludtunk Anyu kukoricát morzsolt. Mikor meghallotta, hogy ébredezünk, oda ült az ágy szélére, és várta leste az óhajunkat. De mi nem kívántunk semmit. 
Az a valamit mégis csak!
- Anyu! Meséljen valamit, olyant, amikor még maga is kis gyerek volt. 
-  Azt szeretnétek, ha mesélnék?
-Igen, hiszen olyan régen mesélt már. 
-Várjatok! Rakok a tűzre egy darab szenet, hátra annyira bele jövök a mesélésbe, hogy elfelejtkezek róla. Talán annyi idős lehettem, mint te Katikám. Ősz volt, még nagyon sok munka vissza volt a mezőn. Iskolába így még nem mehettem. Igaz sok más gyerek sem. Azoknak is dolgozni kellett kint a határban, amíg mindent be nem takarítottak. Tanító bácsi beszélt az édesapámmal. 
-Te Pali, küldd el estére a "Döncit" az iskolába, Karácsonyra színdarabot szeretnék előadni velük!
Aztán ha addig várok, amíg betakarítotok mindent, már kevés idő maradna betanulni a szerepet!
Hát tudjátok el is küldött édesapám este az iskolába, pedig édesanyám nagyon ellenezte. 
- Minek ennek a lánynak este elcsatmarogni hazulról? Jó helyen van itthon!
- Ne akadékoskodj, addigra elvégzi a dolgát, majd én elkísérem, úgyis megyek a litániára!
Vett védelmébe engem édesapám. 
Első este még nem volt ott mindenki, mert nehéz volt meggyőzni némelyik szülőt. 
Ekkor még csak elmondta a tanító bácsi, hogy miképpen fog majd történni ez a színielőadás. 
Nagyon kíváncsian hallgattuk. Mindent szerettünk volna tudni. 
Tanító bácsi nem győzött csendre inteni bennünket. Várjatok, csak szépen sorjában. 
A mindent látó királylányt fogjuk előadni. Ma még nem csináljuk meg a szereposztást, megvárjuk, hogy mindenki itt legyen. Most elolvasom nektek a mesét. Azzal mi gyerekek leültünk sorba a padokra. Tanító bácsi belekezdett a mesébe. 
-Volt valamikor a világon egy király, és ennek a királynak volt egy lánya, aki olyan volt, hogy mindent látott az egész világon. És senki nem tudott előle elbújni. 
Én már is elképzeltem magam, hogy én vagyok a királylány. De aztán rögtön el is vetettem ezt a gondolatot! Tudjátok miért?
Izgatottan vártuk vajon miért is nem lehet Anyu az a mindent látó királylány. Hiszen most is szinte mindent lát, mindent tud. De azért megkérdeztem:
-Anyu, miért nem lehetett maga a királylány?
- Tudjátok miért nevezett engem a tanító bácsi " Döncinek "?
Ezt a "Döncit " most hallottuk először, dehogy is tudtuk. 
- Miért volt „Dönci? "
- Hát mert olyan kis dunci voltam, nem kövér, csak olyan kis kikerekedett. Aztán a tanító bácsi elnevezett így. És a gyerekek is így hívtak az iskolában. Na, már most ezek után, hogyan is lehettem volna én a királylány? Ezek után már nem is érdekelt annyira a színdarab. De azért nem akartam, hogy a tanító bácsi rossz szemmel nézzen rám, végig hallgattam. És a végére érve már nem is bántam, ha nem engem választ majd királylánynak. 
Anyu folytatta a mesét. 
A király kihirdette, hogy…
Fáradság, láz, Anyunak a csodálatos szép hangja elnyomott bennünket. 
Másnap reggel arra ébredtünk, hogy Apunak a borostás álla csiklandozza az arcunkat.

III/2. Rózsa

 

Megjött Apu a szolgálatból, a mi helyünkre ment lepihenni. A szobában nem volt semmilyen fűtés. A konyhából engedte be Anyu a meleget. Most, hogy ilyen betegek voltunk jobbnak látta, ha ott maradunk a konyhában. Nem volt már lázunk, csak a torkunk fájt. Enni még most sem kívántunk. Csak hársvirágból készült teát ittunk jó sok mézzel. 
Aztán később éreztem újra annak az undorító hagyma teának a szagát. Hiába próbáltam mondani, jól vagyok, a rekedt hangom meghazudtolt. Ott feküdtünk az ágyban, még kiborítani sem tudtam. Anyu addig nem mozdult mellőlünk, amíg mind egy cseppig meg nem ittuk. 
Hogyan is lehet egy ilyen undorító dolognak gyógyító ereje, el sem tudtam képzelni. 
Anyu ellátta a jószágot, készített fel ebédet. Reménykedett, talán lassan visszajön az étvágyunk. Bablevest rakott fel, a zöldséget, sárgarépa még nem rakta bele, mert azoknak elég fél óra, hogy megfőjenek. Oda nyújtott egy kis sárgarépát, na, arra már kaphatóak voltunk, elrágcsáltuk, aztán még nyújtottak ki a takaró alól a kezünket, hogy Anyu rakjon bele. 
- Drága kis kincseim, ezt már szeretem, most már sokkal nyugodtabb vagyok. Látom, már a nehezén túl vagytok. 
Készen volt mindennel. Rakott a tűzre egy darab szenet, aztán oda kuporodott mellénk az ágyra. 
-Tegnap elaludtatok már a történet elején, ha most ébren tudtok maradni, akkor folytatom. 
Katival egyből felélénkültünk.
-Igen, nagyon várjuk, hogy milyen szerepet kapott a kis "Dönci".
-Tudjátok egy héten kétszer kellett menni este az iskolába a színdarab próbára. 
A tanító bácsi úgy alakította a próba napokat, hogy egybe essen a litániával, mert tudta voltak olyan gyerekek, akik este féltek egyedül útnak válni. Ilyenkor meg szinte minden családból valaki ment a templomba. A második alkalommal már sokkal többen voltunk. Ott volt a kedves barátos nőm is a Kerbot Margit. Emlékeztek, róla már többször is beszéltem. Nagy érdeklődéssel hallgattuk a tanító bácsit. 
- Látom, most már itt van mindenki, akinek üzentem. Most együtt kitaláljuk kinek milyen szerep jusson. 
Margittal karunkat összeölelkezve vártuk. 
Vajon nekünk milyen szerep jut. 
-Arra gondoltam talán a királylány szerepre kiválaszthatnánk a Kerbot Margitot. 
Barátnőm a neve hallatára mögém akart bújni, de a tanító bácsi nem hagyta. 
-Gyere csak lányom ide az asztalhoz!
Margit elpirult, kicsit még kérette magát, de aztán oda állt az asztal mellé. 
-A kiskondás szerepére a Boronkai Palit  gondoltam!
Pali nem volt olyan szégyenlős, mint a Margit, felállt és bátor lépésekkel kiment az asztalhoz. 
-A király legyen a Simon Jóska. 
Ő sem félt, mikor kiért az asztalhoz, elkezdett komédiázni a Margittal. 
Tanító bácsi csendre intette őket. 
-Tudjátok ez most komoly dolog amit mi csinálni fogunk. Karácsony előtt az iskolába itt lesz majd az egész falu apraja nagyja, aki titeket fog nézni. Ne szeleskedjétek el.
Aztán sorolni kezdte a többi szereplőt. A Nagy Mariska volt a királylány szobalánya, aztán voltak ajtón állók, a hal, a sas a varjú is emberi szerepet kapott, sőt a rózsa is.
Nagyon nagy izgalommal vártuk, Anyu vajon milyen szerepet kap. 
Már szinte mindenkinek volt valami szerepe, mikor a tanító bácsi végre engem szólított. 
- Kis "Döncim " te leszel a rózsaszál. 
Erre igazán nem számítottam. Nagyon meg örültem neki. A rózsa mégis csak jobb, mintha a hal lennék, vagy a varjú. De még az ajtón állónál is jobb. 
Ma este még egyszer elolvasta, hogy értse meg mindenki a szerepét. Aztán a palatáblára felírták, kinek mit kell mondani. 
Nekem szerencsére nem kellett mondani semmit, csak hol a kiskondással kellett menni, hol a kertben ácsorogni, de nagyon murisnak tűnt a szerepem. A barátnőm Margit azon izgult, hogy ő biztos nem tud ilyen sok szöveget megtanulni. 
Tanító bácsi noszogatta. 
-Nem olyan sok, meglátod, ha itt többször eljátsszuk, már álmodban is fel tudod majd mondani. 
Aztán karácsonyig még nagyon sok idő van. 
A nagyságos asszony azt mondta, majd segít nektek a jelmezt megvarrni. 
Hazafelé menet, Édesapám várt bennünket a templomnál, boldogan újságoltam el neki, hogy rózsa vagyok a színdarabba. 
Volt még egy hónap, hogy mindenki betanulja a szerepét. Esténként alig vártuk, hogy mehessünk az iskolába a próbára. 
Aztán eljött az előadás napja.
 

III/3. Pempő

 

Kopogásra ébredtünk. Anyu is elszunyókált mellettünk. 
- Kaproncás Kati!
Hallottuk a kiáltást. Anyu ijedtem igazította meg a fejkendőjét, és ment ajtót nyitni. 
A Dáró dombi gyerekek voltak az ajtóba!
-Szervusztok, gyerekek, gyertek be!
A gyerekek szabadkoztak:
-Nem szeretnénk bemenni, csak kíváncsiak vagyunk miért nem jöttek a lányok Iskolába?
-De kedvesek vagytok, hogy érdeklődtök. Betegek a lányok, tegnap magas lázuk volt, most már szerencsére a lázuk lement, de a torokfájás megmaradt. Itt vannak az jó meleg ágyban, gyertek, nézzétek meg őket. Laci, és a Joke belépett, de megálltak az ajtóban. Anyu beljebb meghívta őket, mert nem hagyhatta az ajtót nyitva. Laci elővette az írás füzetet, és megmutatta mit kell megcsinálni a Katinak. Aztán elköszöntek a gyerekek. Mi vágyakozó tekintettel kisértük őket az ajtóig. 
-Köszönjük, hogy benéztetek!
-Siessetek meggyógyulni, hiányoztok! Nincs, akivel hülyéskedni lehet. 
Anyu kikísérte őket. Aztán mikor bejött elnevette magát:
- Lássátok, jó, hogy szenet raktam a tűzre, már rég kialudt volna a tűz! Mindannyian elaludtunk. 
Remélem a bab is megfőtt eddigre. 
Hogy megfőtt-e? Teljesen elfőtt. 
-Tudjátok mit, nem is bableves lesz, inkább pempőt csinálok belőle, a sárgarépát meg, ha kéritek, megehetitek így nyersen. Arra már volt étvágyunk, hogy nyers sárgarépát együnk. 
Anyu öntött egy kis vizet még az elfőtt babhoz, aztán mikor forrt belekevert egy kis lisztet, úgy a markából lassan folyt bele a fazékba, a fakanállal gyorsan keverte, hogy ne legyen csomós. Aztán kis idő múlva a fazékban elkezdett puffogni, még egy kicsit hagyta Anyu főni hátul a sparhelten. 
Mi meg csak nyújtogattuk ki a kezünket a takaró alól újabb sárgarépátért. Anyu szívest örömest adta, örült, hogy kezd vissza térni az étvágyunk. Hagymát kezdett el pucolni, már megijedtünk, hogy hagyma tea készül megint, de Anyu megnyugtatott:
- Ne féljetek, nem hagyma teának pucolom, a babhoz lesz. Zsírban megsütöm, aztán azon fogjuk meg pirítani a pempőt. Sajnos tejföl nincs itthon, de azt majd hozzá gondoljuk!
Megnyugodtunk, fájt ugyan a torkunk, de semmi világ pénzéért nem mondtuk volna Anyunak, annyira utáltuk azt a hagyma teát. 
A zörgölődésre Apu is felébredt, meg aztán a korgó gyomra sem hagyta tovább aludni. 
-Olyan jó illatok terjengenek itt a konyhában, hogy már a nyálam is folyik! Mi készül itt?
Aztán már emelte volna a födőt, de Anyu megállította!
- Hohó, nem oda Buda! Titok!
Majd megtudod, várd ki szépen az asztalnál. 
Apu nem tehetett mást leült az ágy szélére, aztán minket nyaggatott, hogy áruljuk el.
-A lányok sem tudják!
Mondta Anyu cinkosan, aztán ránk kacsintott. 
Apu meg oda bújt hozzánk, és csak biztogatott bennünket, hogy áruljuk el. 
A sült hagymának nagyon jó illata volt, nem olyan undorító, mint amikor főtt a teának. 
Mikor Anyu kicsit félre fordult, oda súgtam Apunak:
-Pempőt csinált Anyu. 
Apunak huncut mosoly húzódott az arcára. 
- Tudom már, hogy minek van ilyen jó illata! Tejbe dara készül, mondta pajkosan. 
Tejbe dara, pirított hagymával, kakaóval megszórva.
Katival nagyokat kuncogtunk az ágyba. 
Az ínycsiklandozó sült hagyma meghozta az étvágyunkat  
Anyu nekünk is merített. Felmagasította a fejünk mögött a párnát, a takaróra rakott egy konyharuhát. Apu sem ült az asztalhoz, ott az ágy szélén kanalazta be a babpempőt, jól megszórva aranyos sárgára sült hagymával. Nekünk ugyan fájt a torkunk, de ez a pempő könnyen lecsúszott. Rögtön jobb kedvre derültünk. Mosogatás után ahányan voltunk, mindenki ott kuporgott az ágyon, és Anyu folytatta a színdarab történetét.....
 

III/4. A színdarab

 

Attól féltünk, hogy leszakad a vaságy. Apu feküdt, én és a Kati a falnak támaszkodva nyakig betakaródzva ültünk. Hátunk mögött kispárnával, hogy ne legyen hideg a fal. Anyu az ágy végére kuporodott. Ott kint most is esett az eső. Alig múlt dél, de már szürkületben úszott a kicsi konyha. 
Nem mertünk lefeküdni, attól féltünk most is elalszunk. Anyu folytatta a történetet. 
-Karácsonyra mindenki tudta már a szerepét. 
Délután volt az előadás az iskolába. 
Eddig mikor próbáltunk minden olyan könnyen ment, nem izgultunk. Most, hogy tele volt a terem, elszállt minden bátorságunk. Tanító bácsi próbál megnyugtatni bennünket. 
- Csak semmi izgalom. Ne nézzetek le a színpadról. 
Mint amikor próbáltunk! Meglátjátok menni fog. A mesélő a tanár bácsi volt. Bemutatott bennünket, aztán elkezdte:
-Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király, és ennek a királynak volt egy lánya, aki minden látott. És ez a lány olyan legénynek akarta adni a kezét, aki úgy el tud bújni, hogy ő nem látja meg. 
Próbálkoztak is rögtön a cifrábbnál cifrább királyfiak, de egyiknek sem sikerült úgy elbújni, hogy ő ne lássa meg.
Ekkor a faluban a kondás szólt az anyjának:
-Édesanyám süssön nekem pogácsát!
A színpadon háttérben ott volt a tornyos királyi palota, és ott ült az én kedves barátnőm a Margit. Itt a színpad elején meg a kondás, a tarisznyájába pakolta a pogácsát. Aztán elindult szép lassan ballagott. Egyszer csak lát egy halacskát vergődni a tóparton, megfogja, bele csavarja egy zsíros ruhába, aztán berakja tarisznyájába. Megy, mendegél tovább. 
Hát látja ám hogy egy sas és egy varjú, ütik, tépik egymást. Veszekednek egy csizmán, 
Oda köszönt nekik. 
-Hát ti min veszekedtek?
- Mikor apánk meghalt, hagyott ránk egy csizmát, és nem tudjuk eldönteni kié, legyen. 
- Na, jól van, majd én eldöntöm. Te sas koma szállj fel erre a hegyre, te varjú koma erre a másikra. Mikor intek, ti szálljatok ide hozzám. Aki előbb ide ér, azé lesz a csizma. 
Úgy is lett, elszállt mind a két madár. A kiskondás intett, és a sas ért vissza előbb. Az övé lett a csizma. A kiskondás folytatta az útját. A sas magasan szállt amerre a kiskondás ballagott. 
Aztán egyszer csak odaért hozzám. Nekem lehorgasztott fejjel kellett állnom az út szélén. 
A kiskondás megsajnált, nekem azt kellett mondanom:
-Köszönöm, hogy megmentettél, kérlek, vigyél el a királylány kertjébe, ültess el oda, és minden nap öntözz meg! 
A kiskondás szót fogadott. Erre én követtem a kiskondást. Odaértünk a palotához, engem leültett a földre, aztán úgy csinált mintha vizet öntene rám. Majd bement a királyhoz. Elmondta, hogy ő bizony úgy el tud bújni, hogy nem látja meg a királylány. Az első nap a hal segített neki, de akármilyen mélyen alámerült a tengerbe, bizony észrevette a királylány. A második nap a sas repítette olyan magasra, hogy a nap mögé került, ám ott is észrevette a királylány. Harmadik nap a királylány kérte, hogy szedjenek neki virágot a kertből. Hát akkor engem is leszedtek, és bevittek. A kiskondás akkor oda bújt a szoknyám alá. A királylány nézelődött ám minden felé, még a messzelátót is a szemére vette, de hiába nézett messze mindenfelé, mert ott volt mellette egész közel és ott meg nem nézte. 
Akkor megszólalt a királylány. 
- Most már előjöhetsz! Elnyerted a kezem. Én a tied, te az enyém!
Lett is nagy öröm a palotában. Akkor minden szereplő kisorakozott a színpad szélére és meghajoltunk. 
Hatalmas taps, éljenzés következett. 
Tanító bácsi megköszönte a szereplést. Megköszönte a néző közönség tapsviharát. 
A nagyságos asszony is ott volt a nézőtéren. Oda jött hozzánk, és meghívott bennünket a kastélyba. 
Örömmel mentünk, most már felszabadultan, túl voltunk ezen a számunkra nagyon fontos megmérettetésen. A kastélyban terített asztal várt bennünket. Finom szendvicsek, pástétomok, sütemények. Nagyon szép porcelán csészében habos kakaó. Mi csak ámultunk a sok finom dolog láttán, azt sem tudtuk mihez nyúljunk. A nagyságos asszony kedvesen biztogatott bennünket:
-Csak bátran kedveseim, úgy mintha a kiskondás és a királylány esküvőjén lennétek!
 

III/5. Foszlós kalács

 

Az eső tovább esett. Halk egyhangú kopogása hallatszott, ahogy az eresz alatt lévő teknőbe hullott. A konyha szürke félhomályát a sparheltből kiszökkenő fény néha pirosas villogással élénkítette fel. A vízmelegítő fazékban halk sutyorgás jelezte, hogy egyfolytában forr benne a víz. Anyu leszállt az ágyról, hátra húzta, hogy ne sutyorogjon tovább. Megpiszkálta a tüzet, aztán rakott rá egy darabot abból a fényes feketeszénből, amit Apu a táskájában egy rongyba csavarva szokott hazahozni. Aztán visszakuporodott az ágy végébe. Mi vártuk, hogy válaszolhasson a sok kérdésre, ami a történethez fűződött.
- Anyu! Miért nem látta meg a királylány a kiskondást?
-Azért mert nem gondolta, hogy a rózsavirágba bújt bele. Azt hitte, hogy valahol a messzeségben van! Azért nézte a messzelátóval. 
- Anyu! És igazából feleségül vette a királylányt a kiskondás?
- A mesében igazából, de a valóságban nem. 
-És akkor a Margit barátnőjének ki lett a férje?
-A Margitot egy szabási legény vette el, ez már akkor történt mikor nagylány volt. 
-Anyu! Milyen volt a habos kakaó ott a nagyságos asszonynál?
-Katikám! Az nagyon finom volt. Foszlós kalácsot ettünk hozzá. 
- Csinál majd nekünk habos kakaót?
- Látod kislányom azt soha nem kérdeztem meg a nagyságos asszonytól, hogy kell csinálni. 
De foszlós kalácsot azt már ma este ehettek! Jó lesz?
Katival megörültünk, ha nem is lesz habos kakaó, jó az a kalács tejjel, vagy teával. 
Anyu neki állt, hogy foszlós kalácsot süssön nekünk. Apu befelé fordult, mi az ágy végére ültünk, de a takarót azért magunkra húztuk. Anyu fogta a lisztes dobozt, felment a padlásra lisztért. Aztán elővette a gyúródeszkát, az asztalra tette. Majd a rózsás dagasztótálba lisztet szitált. Aztán a szekrény tetejéről leemelt egy kis vászonzacskót, és ami benne volt, bele morzsolta egy kislábasba és öntött rá tejet. Mi árgus szemekkel kisértük minden mozdulatát. A rózsás tálat, szitát, gyúródeszkát láttuk többször is. De ez a kis zacskó eddig elkerülte a figyelmünket. 
-Anyu az mi amit abból a zacskóból beleöntött a lábasba?
-Kislányom, az a kovász. 
-És mi az a kovász?
- A kovász, amitől majd megkel a kalács. Amikor utoljára kelt tésztát sütöttem, ami bent maradt a tálban, hagytam megszáradni. Mikor megszáradt, lekapartam a tálról, és bele raktam ebbe a kis zacskóba. Ezt mindig száraz helyen tartom. Láttátok ott van mindig fent a szekrény tetején. 
Aztán ha kell hirtelen, úgy, mint most, csak előveszem. Lehet a boltban élesztőt venni, de azért most ki tudna elmenni?
Anyu oda hozta az ágy szélére ahol ültünk, és mutatta, hogyan kezd életre kelni a langyos tejben. 
A megszitált lisztet oda tette a vízmelegítős fazék tetejére, hogy az is melegedjen. Szerettünk volna mindent tudni. 
- Miért jó, ha meleg a liszt?
- Azért kislányom, mert a melegben sokkal könnyebben tud a kovász növekedni!
- Miért kell neki növekedni?
-Hát hogyan legyen foszlós kalács, ha nem növekszik! Attól lesz olyan puha laza, ha jól megkel.
Közben egy kislábasba felmelegített egy jó nagy fakanálnyi zsírt. Aztán oda rakta a tálat az átlangyosodott liszttel az asztalra. Szórt rá egy kis sót, csinált a kezével egy kis gödröt és a gödörbe öntötte a tejet, amiből már majdnem kiszaladt a kovász annyira feléledt. Hozzáöntötte a langyos zsírt, a cukros dobozból hintett egy kis cukrot, és a végén egy tojást. És a jobb kezével elkezdte összekeverni körkörös mozdulatokkal. Az asztal az ágy végében volt, ott térdepeltünk az ágy szélén, hátunkra húzva a takaró, és figyeltük hogyan készül a foszlós kalács. Anyu a bal kezével fogta a rózsás tálat, és a jobb kezével gyors ütemes mozdulatokkal nyúlkált bele a tésztába. Aztán csak emelte el a tésztát a tál oldalától. Már olyan gyorsan járt a keze, a tésztának nem is volt ideje odaragadni a tál oldalához. Kezdtek apró kis buborékok lenni a tésztán. Néha lopva oda nyúltunk, hogy kicsípjünk egy kis nyerstészta darabot. Anyu tudta már jól, jobb ha ad belőle, mert addig úgysem nyugszunk amíg nem eszünk eleget. Aztán megszórta liszttel a tetejét letakarta egy vászon terítővel, és odarakta a sparhelt közelébe. A kezére ragadt tésztát lecsipegettük. Aztán eszébe jutott egy gyerekkori története, amikor a finom foszlóskalácsot akart sütni, és csak "Furkos kalács " lett belőle. 
- Még a háború előtt történt. 
Tudjátok, már sokszor elmeséltem, egész kicsi lány voltam még, mikor már édesanyám odaállított kenyeret dagasztani. Talán tíz éves lehettem, ott sírtak rítak rajtam a kisebb testvéreim, hogy süssek nekik valamit. Nem volt még akkor ilyen jó világ, mint most, hogy a boltban minden féle cukorkát lehessen venni. Gondoltam sütök nekik foszlóskalácsot. Keresztanyáméknál ettem olyat, na meg a nagyságos asszonynál. 
Megszitáltam a lisztet, leáztattam a kovászt, már minden ott volt készen, hogy elkezdjem dagasztani. 
A kovászos lábaska már bugyogott. A testvéreim mind úgy ültek körbe, és lesték mit csinálok, ahogy  ti is itt lestétek. Elkezdtem dagasztani, dagasztottam, már majd bele szakadt a hátam, de nem kezdett el hólyagosodni a tészta. Nagyon bele fáradtam, megliszteztem a tetejét, és meleg helyre raktam. Aztán vártam. Elmúlt egy óra, de a tészta nem kezdett el emelkedni. Elmúlt még fél óra, de a tészta még mindig nem emelkedett.
 

III/6. …ha nem hal meg kovász

 

Csendesen figyeltük a történetet. Kíváncsian vártuk, hogy a mostani foszlós kalács vajon megkel-e.
Anyu levette róla a vászon terítőt, oda hozta megmutatni. Már teljesen kikelt a rózsás dagasztó tálból. Kicsit bele csíptünk, de Anyu elvitte előlünk. 
-Kicsikéim ettetek az imént, nem szeretném, ha elrontanátok a gyomrotokat. Fájésztuk, hogy nem ehettünk belőle többet így nyersen. Belisztezte a gyúródeszkát, és ráborította. Gyengéden bánt vele. Hat kis csomót szakajtott ki belőle. Elkezdte sodorni csak úgy a kezével, és mikor már olyan hosszú volt, mint a tepsi, fonta, mint a hajunkat szokta. Bele rakta a tepsibe. 
Két fonat lett belőle. Majd kenő tollal megkente a tetejét tojás fehérjével. Újra letakarta és a sparhelten hátul a melegítő vizes fazék tetejére rakta. Mikor ezzel elkészült, folytatta a "Furkós kalács "történetet. 
- A kemencét elfűtöttem már akkor, amikor ledagasztottam. Vártam, emelgettem a vászonterítőt, amivel le volt takarva. De bizony az én foszlós kalácsot nem kelt meg. Akkora volt, mint amikor beleraktam. A gyerekek húzták vonták a kötényem, ők is meg akarták nézni. Aztán csak vigasztaltak:
- Nem baj nénje, megesszük mi így is! Amilyen lesz olyan lesz. 
Kiborítottam akkor is így a gyúródeszkára, fontam belőle két kalácsot ugyan úgy, mint most. Hagytam még, hogy talán most majd megkel, de meg sem mozdult. 
Édesapám jött meg a mezőröl, látta, hogy körbe álljuk a kemencét, nagy mosolygós arccal jött felénk. 
- Mi készül itt, mi ez a meglepetés?
Én szomorúan vettem le a vászonterítőt a tepsiről, és mutattam Édesapámnak. 
-Most is úgy csináltam, mint eddig mindig. Olyan sokáig dagasztottam már meggörbült a hátam. 
Nem tudom, miért nem akar megkelni. 
- Mond el lányom, szépen minden folyamatot. 
- Megszitáltam a lisztet, oda raktam meleg helyre. A kovászos zacskóból bele morzsoltam a tejbe a kovászt, azt felraktam addig a sparhelt szélére, aztán mikor bugyogott, akkor bele öntöttem a dagasztó tálba és a zsírral, sóval, cukorral elkezdtem dagasztani. 
Édesapám a történetet végig hallgatta, aztán visszakérdezett:
-Azt mondod, hogy bugyogott a tej, amiben a kovász volt? 
Én csak bólogatni tudtam, mert már környékezett a sírás. 
- Drága kis lányom, semmi baj, megesett ez már mással is. Nagyon meleg volt a kovász. Amikor bugyogott, elveszítette az életét. Megégett. Azért nem kelt meg. Beleraktad mindet?
-Igen, nem maradt semmi, gondoltam majd a végén hagyok, mint mindig a következő sütéshez. 
Jaj, mi lesz most Édesapám, nincsen több kovászunk!
- Ne aggódj kislányom, kérünk a Kerbot keresztanyádtól! 
Közben a kemencében kisült a "Furkós kalács "
Az én drága kis testvéreim úgy ették mintha mannát ettek volna. Jó íze volt, de olyan kemény volt, ha a kutyát megdobálták volna vele, biztos lesántult volna. 
Na, ilyen volt az a "Furkós kalács " De most nézzük meg, megkelt-e? Nem-e ez is olyan lesz?
Anyu leemelte a melegítő vizesfazék tetejéről. Már majd kifordult a tepsiből. Berakta az előmelegített sütőbe. Alig vártuk, hogy megsüljön. A kalács illatára Apu is felébredt. 
Anyu kivette a sütőből, meglocsolta nagyon kevéske kis tejjel. Visszaterítette rá a vászonterítőt. Boldogan oda bújt hozzánk. 
- Kicsikéim, látjátok ilyen lesz a foszlós kalács, ha nem hal meg a kovász!
 

III/7.  A felnőttek is tanulnak?

 

Meg sem vártuk, hogy meghűljön a kalács. Anyu tört belőle mindegyőnknek. Melegített egy kis tejet, beleöntötte a csészénkbe. Nem győztünk betelni vele. 
- Kicsikéim ilyen melegen többet nem kaptok. Várjátok meg, amíg kihűl!
Nehéz volt várni, de szót fogadtunk. Apuval hallgattuk a rádiót, Anyu elment a vezénylésért. 
A rádió egyre halkabban szólt, egyszer csak elhallgatott. 
- Na, ezeknek a telepeknek is befellegzett. -mondta Apu, néhány cifra káromkodás közepette. 
-Mi az, hogy befellegzett?
Kíváncsiskodtunk. 
-Kislányaim, mikor sokáig használjuk, elfogy az ereje. Ezeknek meg most itt elfogyott. Kell venni helyettük másikat. 
- És azoknak mikor fellegzik be?
-Ha sokat hallgatjuk a rádiót, akkor hamar, ha keveset, akkor sokára. 
Van kedvetek kártyázni?
Most együnknek sem volt kedve. Azt szerettük volna, ha Apu is mesél. El kezdtünk rimánkodni neki:
- Apuuuuu! Meséljen valamit!
-Na, jó, bújjatok ide mellém! Emlékeztek, már sokszor elmondtam, nagyon kevésszer mehettem el az iskolába. Az öreganyám sokszor megsajnált. Reggel mikor hajtottam ki a teheneket a legelőre, kijött, készített nekem tízórait, és elküldött az iskolába. Ő meg ott maradt a teheneket őrizni. 
Nagyon le voltam maradva, a többi gyerek már mind tudott írni, olvasni. Én meg csak a nevemet tudtam leírni. Tanító bácsi nem bántott ezért, tudta, hogy szívest örömest jöttem volna én az iskolába, csak a mostohám nem engedett. Nekünk akkor még nem volt füzetünk, ceruzánk. 
Palatáblát és palavesszőt használtunk. Akkor a tanító bácsi felírta nekem az ABC-t, és egész nap azt kellett mondanom, úgy, hogy ha elakadtam, vagy ő, vagy valamelyik gyerek kisegített. 
Aztán mondta, hogy amikor őrzöm a teheneket, ezt akkor is tudom gyakorolni, ha már megtanulom, ad mesekönyvet amiból olvashatok. Aznap már úgy megtanultam, hogy egyedül is fel tudtam mondani. De bizony ez nagyon kevés volt ahhoz, hogy olvasni tudjak. Olyan keservesen hosszú volt egy szó, amit kimakogtam, hogy mire a végére értem, elfelejtettem az elejét. Az öreganyám sem tudott segíteni, mert ő sem tudott, se írni, se olvasni, de az anyám sem. Egyedül a mostohám, és a fia, Pista, ők tudtak. De tőlük meg hiába kértem a segítséget, nem adtak. Kint a legelőn a porba írtam a betűket. 
Mikor ráuntam, sípot faragtam, vagy madárfészek után kutattam. Tudtam melyik fán, milyen madár költ. Voltak gyerekek, akik a legelőn keresztül mentek haza. Ilyenkor odajöttek hozzám, Irigykedtek a szépen szóló sípra, vagy a Mátyás madárra, amit az ingem alatt "röjtögettem"
Kellett volna nekik, én szívesen oda adtam volna, ha cserébe minden nap odajönnek hozzám, és segítenek megtanulni írni, olvasni. Megkötöttük az alkut. A palatáblán minden nap újabb és újabb szó került. Én meg csak faragtam, az újabb sípokat, másztam a fára, keresni a madarakat. Néha öreganyám eljött helyettem teheneket őrizni. Olyankor az iskolába a tanító bácsi kikérdezett miként megy az írás, olvasás. 
Nagyon sajnáltuk Aput, hogy neki ilyen nehéz gyerek kora volt. Még jobban oda bújtunk hozzá. 
Anyu érkezett meg a vezényléssel.
- Józsim, holnap iskolába kell menned!
Mi elképedtünk. Apu még most is jár iskolába?
-Hát nem csak a gyerekek járnak iskolába?
-De nem ám, a felnőttek is tanulnak!
- És Apu most mit tanul?
- Tudjátok, nem ám olyan egyszerű ott a mozdonyon! Nem csak annyiról szól az én munkám, hogy dobálom a szenet abba hatalmas kazánba. Sok mindent tudni kell, figyelni kell. A vasút mellett vannak jelzőlámpák. Azokat mind ismerni kell. Amikor nem dobálom a szenet, oda kell állni az ablakba, és figyelni a pályát. Egyik oldalon a mozdonyvezető bácsi, másik oldalt én. Szeretnétek látni egy olyan könyvet amiből én tanulok?
Hát persze, hogy meg akartuk nézni. Apu leemelt a rádió tetejéről egy paksamétát .
Lerakta az asztalra.
-Na, itt van, nézzétek! 
Én még csak a képeket tudtam nézegetni benne, de a Kati már hangosan olvasta. 
-Ha a nyílt pályán a jelző pirosan világít...
De aztán nem folytatta. 
- Apu, ez nagyon unalmas!
- Unalmas, vagy nem, kislányom ezt nekem mindig kell tudni, és tudjátok nagyon hálás szívvel gondolok vissza a falubéli gyerekekre, akinek sípot faragtam, Mátyás madarat fogtam, hogy tanítsanak meg írni, olvasni. Mert ha nem tudnék olvasni, akkor csak a fűtőháznál készíthetném elő a mozdonyokat. Nem mehetnék Gyékényesre, Pécsre, vagy éppen Budapestre.
Anyu hallgatózott, nem is tudta miről beszélünk. 
Közben kihűlt a foszlós kalács, most már bátran ehettünk, amennyit csak akartunk.
Te küldted

III/8. Tojás les

 

Ma este már a szobában aludtunk Anyu a sparhelten melegített sindőt, belecsavarta egy régi törölközőbe Mielőtt aludni mentünk volna, jól megmelegítette az ágyunkat. Forró teát ittunk, ami hars virágból készült, és nyakig betakarództunk. Hamar elaludtunk, reggel Apu már elment az iskolába. Még most is nevettünk, ha arra gondoltunk, hogy Apu is iskolába jár. A paksaméta eltűnt az asztalról, azt mondta Anyu, hogy abból tanulnak. És negyedévente, vizsgázniuk is kell. 
- Anyu mit jelent az, hogy vizsgázniuk kell?
-Katikám, az olyan, mint amikor téged kérdez a tanító néni. Igaz Apunak nem írnak be jegyeket, mint neked, de ha valaki nem felel jól a kérdésekre, nem utazhat. 
- És Apu mindig jól felel? Apu utazhat?
-Eddig még mindig jól felelt, de ha hazajön, majd megkérdezzük tőle. 
Végre elállt az eső, és kisütött a nap. 
Az udvaron nyakig érő sár volt. Az ablakon keresztül nézelődtünk kifelé. A késői kelésű csibék hatalmas sár csizmában vergődtek a nagy pocsolyába. Most, hogy már nem volt velük a kotlós, mert Anyu visszaadta az Irénke néninek, mikor leköltöztek a Káposzta telepre, magukra maradtak. Nem volt, aki vezesse okét, nem volt, akinek a szárnya alá menekülhettek mikor az ég elsötétült és sas körözött felettük. Tizenöten voltak, mikor augusztus elején kikeltek.
És most is meg volt még mind a tizenöt. Már a szárnytollukat is megnövesztették. Anyu mindig mondogatta, mikor szórta nekik a szemet:
-Gyertek, Gyertek! Pipipipipi, Gyertek, ti vagytok az én megmentőim. 
A kis kendermagos csirkéiből már jércék lettek. Kati már az iskola kezdés idejében talált tojást, amit azok tojtak. Könnyen meglehetett ismerni. Az első tojás kisebb, és legtöbbször kicsit véres. Azt mondta Anyu azért, mert ahol kibújik a tojás az egy kicsi lyuk, és ilyenkor kitágul, hogy tudja megtojni a tojást. Most már van olyan nap, hogy nyolc, tíz tojást is talált a Kati. Egyedül ő tudta hol vannak a fészkek. Most, hogy már napok óta ágyban vagyunk, nem lett össze szedve. Biztos sokat talál majd. Reggelire a foszlós kalács mellé Anyu kakaót készített. Igaz nem volt habos, de így is nagyon finom volt. A Dáró dombi gyerekek hangja, behallatszott. Megálltak, bekiabáltak.
- Kati! Kaproncás Kati! Kis Kaproncás!
Anyu kiabált nekik vissza:
-Nem mennek még a lányok Iskolába, talán majd hétfőn. 
A gyerekek tovább mentek. Mi vágyakozva néztünk utánuk. Mégis csak jobb volt iskolába menni, mint itthon betegen feküdni. De azért annak örültünk, hogy amíg ágyban voltunk, ott kint cudar idő volt. És még ma is nyakig érő sárban gebegnek fel a dombra, le a dombról. Anyu ellátta a jószágokat. Katitól tudakolta merre keresse a tojás fészkeket. 
-Nem árulom el azt senkinek, kicsit később majd felöltőzöm, és összeszedem. 
Anyu nem vitatkozott vele. Most már jobban vagyunk, kell is a kinti levegőn a mozgás, mert különben nagyon legyengülünk. Kint ez után a sok eső után, csak csizmában lehetett járni. Minden ezüstösen csillogott a napsütésben. A mackónadrág alá harisnyát is kellett húzni. Anyu a tavalyi kinőtt téli kabátot is ránk imádkozta. Kati a tojásos kiskosárral pillanatok alatt eltűnt a szemünk elől, pedig Anyunak az volt a terve, hogy most kifigyeljük. Elbújtunk a disznóól mellett. Legalább azt lássuk meg, honnét jön elő. Ahogy ott a csutaszárba belebújva vártunk, épp mellettünk huppant le a disznóól tetejéről. Az üres kosarat dobta, a kötényét a kezével fogta össze, és utána a földön számolta bele hangosan a tojásokat. 
-Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc. Hú de sokat tojtatok!
Aztán ment még arra hátra a Sutya erdőbe. Anyuval összekacsintottunk, széles vigyorra állt a szánk. Csendben lopakodtunk utána. A szilvásba könnyen haladtunk utána, füves volt, nem volt sár, de ahogy kiértünk az erdőbe csúszkáltunk össze vissza. Ami ágba bele kapaszkodtam, kiszakadt az átázott földből. Legurultam a part oldalon egyenesen a Sutya pince bejáratához. Kati akkor bújt ki a pincéből. A kis kosár már telis-tele volt tojással. Kicsit megrebbent. 
- Hát te, hogy kerülsz ide?
Aztán a háta mögé rakta a kosarat, azt hitte nem vettem észre. Lent a sárban még kétszer visszacsúsztam. Láttam Anyu onnét fentről figyel bennünket. Nem árultam el, hogy ő is itt van.
- Hogy kerülök ide? Hallottam a káricálást, azt hittem ide tojt valamelyik jérce, füllentettem. 
Segíts már felkászálódni!
Kati nem tudta mitévő legyen, a kezében hátul ott a tojás, ha lerakja, észrevehetem. 
Inkább oda állt közel hozzám:
- Kapaszkodj a nadrágomba!
A kezem csupa sár volt, nem akartam össze piszkítani az ő ruháját is, elég volt az, hogy én már úgy nézek ki, mint egy malac, aki a sárban dagonyázik. Egy kiálló gyökérbe kapaszkodtam. 
Nagyon nehezen visszamentünk a szilvásba, közben többször visszacsúsztunk, Kati nem tudta tovább titkolni a Sutya pincébe lévő tojás fészket. De meg kellett ígérnem, hogy a kettőnk titka marad. Nem mondhattam el neki, hogy már Anyu is tudja. Mert akkor lebuktam volna, hogy füllentettem neki az imént. Mire beértünk Anyu már levette a csizmáját, így semmi áruló jel nem utalt arra, hogy velem volt. Kati örömmel rakta ki a szerzeményét. 
Most, hogy négy napja nem szedte össze a tojást egy egész tyúkaljára való összejött. De sajnos nem volt kotlós hogy elültette volna Anyu. Elfáradtunk ebben a nagy tojásszedésben, ez a pár nap betegség kivette belőlünk az erőt. Levetettem a sáros ruhám, Anyu odarakta megszáradni, aztán kikefélte. 
A csizmáink a pitaron maradtak. Anyu felkészítette az ebédet, nekünk kezdett vissza jönni az étvágyunk.
 

III/9. Gyógyulunk    

 

Az őszi napsugár hamar felszárította az udvart. Anyu kapával, gereblyével eligazította az utat, mert a felázott földön mély nyomokat hagytak a csizmáink. Kiültünk a favágítóra onnét figyeltük a munkálatokat. Kiganyézott a disznók alól, a tyúkoknál. A disznóól tetején is meg kellett igazítani a tetőt, mert beázott. Kati ugrott, hogy majd ő felmegy. Anyuval összekacsintottunk, tudtuk miért van ez a nagy igyekezet. Anyu hagyta, dobott fel még ágakat, csutát, szénát. Kati óvatosan rakta, nehogy tönkre tegye a tojófészket. Közben a sparhelten megfőtt a krumpli, amíg meghámoztuk a krumplit, megfőtt a tojás is. Tojásos rántott leves, és rakott krumpli készült. Kercseligetről ide hallatszott a harangszó. Anyu kiküldött bennünket:
- Kislányaim nézzétek meg, jött-e édesapátok a déli vonattal. 
A réten nem lehetett keresztül jönni, mert ez után a sok eső után az egész rét víz alatt volt. Jöttek többen is át a hídon, de majd csak akkor válik el, ha elérnek a Vakedli sarokig. Katival kint ültünk a disznóól mellett. Egy tyúk épp akkor kezdett el káricálni, és elrepült a disznóól tetejéről. 
- Kati, ez most tojott el -mondtam neki. 
Kati próbálta másra terelni a szót, nehogy lelepleződjön a titka, de nem tudta, mert én már indultam is fel, hogy lehozzam a tojást. Visszarántott. 
- Majd megnézem én!
Nem akartam hagyni, én is szerettem volna a még meleg tojást megfogni. 
Összevesztünk. Egymást visszarántva már a fél disznó ól mellől eltékozoltuk a kukoricaszárat. 
Még azt sem vettük észre mikor Apu megérkezett, és a favágítón ülve figyelte a harcot. Már el is felejtettük min veszekedtünk. Csak birkóztuk egymást bele a csutába. 
Anyu kiabálása vetett véget a hancúrozásnak. 
- Lányok! Lányok, jött Édesapátok a vonattal. 
Még egyszer belelöktük egymást, aztán kezdtük lerázni magunkról a csutát. Akkor vettük észre Aput. 
- Hát maga mikor jött ide? 
- Már jó kis ideje, hogy itt vagyok. Na, gyertek ide, majd én leszedem rólatok ezt a sok maszatot, mert ha Édesanyátok meglát, akkor nem csak a maszat lesz leszedve rólatok. 
Megálltunk Apu előtt. A sapkájával kezdett megtisztogatni bennünket. Mikor már elfogadható állapotban voltunk, felkapott bennünket, én a nyakába, Kati a hátára, és bevitt. 
Az egész ajtó elsötétült. Anyu egy kicsit megijedt. 
- Hát te Józsim? Már itt is vagy, hiába kérdeztem ezeket a gézen-gúzokat, nem válaszoltak. 
Na, gyertek, mossatok kezet, kész az ebéd!  
Nem mentünk ki a diófára enni, mert még csúszós volt a törzse, nehéz lett volna felmászni. Aztán még kíváncsiak voltunk arra is, hogy Apunak sikerült-e a vizsgája. 
Alighogy befejeztük az evést, Apu ledőlt az ágyra, mi oda fészkeltük magunkat és kérdezgettük mi volt az iskolába. 
-Apu! Ott is vannak padok, katedra, asztal, tábla, mint a mi iskolánkban?
- Hát persze hogy van, hova ülnénk, ha nem lenne! Asztal, katedra, tábla is van. 
-És magának is tanító néni tanítja azokat a jelző lámpákat?
- Dehogy is tanító néni, Nekünk tanár bácsink van. 
- És maguknak is van szünet, és mit csinálnak a szünetben?
- Igen, nekünk is van szünet. Olyankor mi is kimegyünk, akik cigarettáznak, azok elszívnak egy cigit, mi meg elbeszélgetünk kivel mi történt mostanában. Kinek melyik mozdony a kedvence. 
- És magának melyik a kedvence?
- Jaj, úgy csináltok, mintha nem tudnátok, nekem a " Füles " a kedvencem. 
- És sikerült a vizsgája? Utazhat tovább a nagyvilágba?
- Igen, sikerült. Minden kérdésre hibátlanul válaszoltam. 
Anyu mosogatás közben hallgatózott, most nem is tudta megállni szó nélkül. 
- Hallottad Katikám? Apu minden tudott, tanulj te is kicsit szorgalmasabban!
- Minek tanuljak, nem akarok én a nagyvilágba járni!
- Hát, ha akarsz, ha nem, most előveszed az olvasó könyvet, és hadd halljuk hogyan megy az olvasás!
Kati nagy dirrel-durral elővette az olvasókönyvét. 
- Kati! Légyszives azt olvasd el, ahol a Péter a nagykendőbe öntötte a tejet. Nekem az nagyon tetszett.
Anyu is oda ült hozzánk, Kati lapozgatott, megkereste az olvasókönyvben a történetet. 
A végén nagyon szomorú lettem. 
- Anyu mikor maguk még kicsik voltak, akkor is volt olyan, akinek nem volt otthon ennivaló?
- Hát bizony sokkal kevesebb mindenben volt részünk akkor. A mi családunk nem éhezett. Nem sok jutott, de kenyér mindig került az asztalra. 
Nem voltunk jó módban. Két hold föld kevés volt ennyi éhes szájnak. De Édesapám vállalt részes munkát. És ahogy nőttünk, mi is mentünk vele dolgozni. Volt olyan idő, még a háború előtt, hogy három tehenet is fejtem. Akkor még a csarnokba is tudtunk vinni. Disznót is háromszor vágtunk. 
- És akkor maradt nyár végére is kolbász?
- Dehogy maradt, annyi éhes szájnak még ötször is lehetett volna vágni. 
Nekem is elő kellett venni az újság papírból készült füzetet. Anyu feladta a gyakorolni valót. 
Apu elszunyókált, mi megpróbáltuk bepótolni a hiányzás miatt elmaradt feladatokat.

III/10. Megjött az étvágy és a munkakedv

 

Egész délután gyakoroltunk. Apu felébredt, Katival számtan feladatokat oldottak meg. Anyu elővette vette a kapákat, megélezte, elkészítette a szőlő bekapáláshoz. Ha nem esik több eső, holnap már lehet kezdeni a domboldalas homokos földön. Holnap vasárnap, de nem lehet várni vele, minden jó időt ki kell használni. 
Elment a vezénylésért. Mi már nagyon ráuntunk a tanulásra. Apu nem is nyaggatott tovább. Elővette a malmos játékot, kerestünk kilenc szem babot, és kukoricaszemet. Először én csak néző voltam. 
Kati kezdte lerakni, Apu következetesen rakta, ide is oda is. Nekem mondta. 
-Marika jól figyeld meg!
Én akár, hogy is figyeltem, sehogy nem jöttem rá a trükkre. Kati sem járt sokkal, nagyobb sikerrel. 
Mikor már csak kettő szem babja maradt a Katinak, befejeződött a játék. 
Most én következtem a Kati ellen. 
Apu segíteni akart nekem, de ezt a Kati nem jó néven vette. 
-így nem ér, nem játszok, ha a Marikának segít. Igaza is volt. Nagy rutinom nem volt, már a lerakás közepette két kukoricaszemet is elvesztettem. De azért nekem is sikerült levenni egyet a Kati babjaiból. Apu megmondta, csiki-csukizni nem ér, de mi sokkal érdekesebb változatot nem tudtunk. 
Hamar vége lett a menetnek, mert véletlenül, kész akarva felborítottam a malom táblát. Kati mérges lett, mert nyerésre állt. 
Anyu megjött a vezényléssel. Hajnalban öt órára kellett jelentkezni Apunak. 
Korán ke kellett feküdni, hogy Apu tudja, kipiheni magát. Az ebédből még volt vacsorára is. 
Anyu a táskát is elkészítette, hogy hajnalban ne kelljen vele foglalkozni. Nekünk meghagyta:
-Kislányaim, ha reggel holdvilág lesz, akkor kimegyek a Róka Rudi bácsi szöllejéhez kapálni, mire felébredtek haza jövök. Megértettétek?
Reggel sokáig aludtunk Anyu valóban hazaért addigra mire felébredtünk. Bundáskenyér illata terjengett a konyhában. Végre visszatért az étvágyunk. Az ágy szélén ülve, pizsamában ettünk. 
Megetette a jószágot, majd neki állt sütni egy piskótát. A tojás fehérjét a dagasztós rózsás tálba rakta annyi kanál cukrot adott hozzá ahány tojás volt, olyan kemény habbá verte, amikor felfordította a tálat, a hab benne maradt. Hozzá rakta a sárgáját, és annyi lisztet, mint amennyi volt a tojás. Kizsírozta, lisztezte a tepsit, beleöntötte, és berakta sülni. Katival mi egymás kezéből ráncigáltuk a tálat, mert mindketten nyalakodni akartunk. Anyunak nehéz volt igazságot tenni, igazából nem is tudott. A vége mindig sírás lett. Én, azért mert a Kati nem hagyott, a Kati, azért mert Anyu elvette tőle. Anyu legszívesebben egyőnknek sem adta volna, inkább elmosogatta volna. Mindig azt szokta mondani:
- Ha még egyszer így viselkedtek, egyikőtök sem nyalakodik, de aztán mégis csak sajnálta kimosogatni. Volt, amikor két-három tojással többet csinált, és kistányérba rakta, nehogy vitázzunk, de akkor is, aki előbb végzett, az ment belenyalakodni a másikéba.
Kisült a piskóta, még úgy melegen felcsavarta egy szalvétára, és úgy hagyta kihűlni. Közben elkészítette a szatyrot, amit viszünk a szőlőbe. 
Volt még egy, darab sonka a szüretről, főzött tojást, pár szem krumplit, kenyeret. Aztán mikor meghűlt a piskóta, meg kente baracklekvárral. Ott ácsorogtunk, nyaldostuk a szánk szélét addig, amíg Anyu le nem vágott belőle egy egy szeletet. A többit visszatekerte a szalvétába és azt is a szatyorba rakta. Dobott egy öl gazt a malacoknak, és elindultunk. 
Anyu nem akarta, hogy vigyük a kapáinkat.
- Kislányaim épp, hogy kezdtek lábadozni, nem kell nektek még kapálni. Eljátszotok, pihengettek a szélén. 
- De Anyu nem baj, ha ott van, ha nagyon unjuk a játékot, akkor kicsit kapálunk. 
Addig, meddig míg bele egyezett. 
A Róka Rudi bácsi szölleje a házunk felett volt. Volt olyan része, hogy látszott a háztető. Itt nem volt pince, csak egy kis gyöpös rész a tetőn, a közepe felé. Szüretkor ott szoktak várakozni a lovaskocsival, mikor felrakodták a hordókba, kádakba a leszüretelt szőlőt, hogy átvigyék a másik dombon lévő présházhoz. Sok játék lehetőség most nem volt. A levelek már lehullottak, bújócskázni nem lehetett. A fű is hideg volt, nem volt jó lefeküdni. Anyu elküldött bennünket kis száralékért a közeli erdőbe, hogy tudjuk majd megsütni a sonkát, és a hamuba a krumplit. Az erdőben csak az a fa volt jó, ami lábon volt, mert az árnyékban a földön, még mindig nedves volt minden Letördeltük a száraz ágakat. A sorok végén készítettük el ott ahol az a gyöpös kis tér volt. Közeledett az ebéd ideje. 
Kati meggyújtotta a tüzet, rakosgattuk úgy az ágakat, hogy begyulladjanak, mikor már jó parázs volt Anyu belerakta a krumplit. A sonkának csak a zsíros részét sütöttük meg, mert a piros húsát jobb szerettük nyersen. A szőlőben találtunk még néhol paprikát, örökös hagymát. Fejedelmi ebéd kerekedett. A kis katonák így sorakoztak fel a szalvétán. Puha foszlós kenyér, rajta a piros husi, egy pici a zsírosból is, az megsütve, tojás, krumpli, paprika, hagyma. Olyan gyorsan tűnt el a szalvétáról, Anyunak nem igen volt ideje, hogy a saját szájába is rakjon, de örömmel készítette, hiszen az elmúlt pár napban alig ettünk valamit. A lekváros piskóta tekercsnek alig maradt hely. Ebéd után Anyu is pihent kicsit. Délután nem volt már semmi érdekes játék, mentünk mi is kapálni, a domboldalas részét lehetett csak, mert máshol nagyon sáros volt, rá ragadt a kapára. 
A bekapálásnál, hátrafelé kell araszolgatni, egy kapavágás jobbra, egy kapavágás balra, jól feltölteni a földet a szőlőtőkéhez, hogy ne fagyjon el a vessző, ha télen nagyon hideg lenne. 
Itt ahol ilyen domboldalas volt az egyik kapavágás mindig felfelé kellett húzni, és az bizony nehéz munka volt. Anyu mondta:
-Kislányaim, ti csak lefelé húzzátok a földet, már az is hatalmas nagy segítség, ha azt nem nekem kell kapálni.
A jó homokos földben könnyedén hasított a kapa. Pár óra után már le is értünk a végére. El nem végeztünk, mert a tetőn az egyenes részét nem lehetett kapálni. Összeszedtük a cókmókunkat, és átmentünk a Buda Nanica néni szőlőjébe, annak is volt ugyanilyen nyugati domboldal, és annak is jó homokos földje volt. Itt már több érdekesség volt, ott volt az Ezeres János bácsi pincéje, a partoldal, ahol végig le lehetett gömbölödni. A nagy diófa, aminek földig leért az ága, amikor hintáztunk rajta. Olyan nagy játékban voltunk Anyunak nem is kellett kiabálni sohasem, mert hallotta merre vagyunk. Nem vártuk meg a késő estét, haza indultunk még világosban. Holnap újra megyünk iskolába, és ma este még fürödni, hajat mosni is kell.

 

3.11 Esti készülődés

 

A kapákat haza sem vittük. Holnap is ide jövünk. Anyu összeszedte az öreg kivénhedt szőlőtőkéket, letört száraz faágakat. Cipekedni kaptunk mi is egy-egy darabot. Jó kis szórakozás volt rugdalni, és versenyezni, melyikőnké repül messzebb. Otthon aztán ezzel a tűzrevalóval hamar felmelegedett a fürdővíz. Amíg a víz melegedett megvacsoráztunk. Volt még a déli sült sonka zsíros részéből, parázson sült krumpliból. Az ilyen maradék ennivalónak nagy keletje volt mindig. A vacsora fénypontja a végére jutott, a madárlátta piskótatekercs. Anyu úgy szeletelte fel, hogy maradjon belőle holnapra, tízóraira. Vacsora végére már a konyhában is jó meleg volt. Anyu behozta a mosóteknőt, beleöntötte a vizet, majd mindketten beleültünk. Egymással szemben, kezdtük egymást fröcskölni. 
-Hohó! Lányok nem kell, hogy elússzon a konyha! Lassabban!
Kaptunk egy kis bádogpoharat, amivel egymásra öntöttük a vizet, most már kicsit moderálva magunkat. Mikor már kezdett hűlni a víz, Anyu öntött hozzá. Kicsit félre kellett húzódni, és a játékkal fenn hagyni, nehogy ránk öntse a meleg vizet. A végén jött a " fekete leves " a sampon. Beleöntötte a bádog pohárkába, öntött hozzá langyos vizet, és elkezdte dörzsölni vele a fejünket. Hiába csuktuk be a szemünket, valahogy mégis csak bele ment, és csípte. Kezünkkel hadonásztunk:
-Anyu elég! Már tiszta a fejünk! Öblítse már!
Na, azt a részét nagyon szerettem. Igaz az első öblítést még nem, mert annak olyan szappan íze volt. A második, az már jó volt. Anyu szép lassan csurgatta rá a fejemre a langyos ecetes vizet. A másik kezével meg most is dörzsölte a fejemet. Ahogy az arcomra csorgott az öblítővíz, én csak dugdostam ki a nyelvemet, aztán lefetyeltem, mint a macska a tejet. Az öblítést még párszor megismételte Anyu. Mikor már mindenütt tiszták voltunk, becsavart bennünket egy törölközőbe, és a sparhelt közelébe ültetett a hokedlire. Aztán gyors mozdulatokkal egy másik törölközővel szárította a hajunkat. Mi meg folyton nyafogtunk:
-Anyu, az enyémet, ne a Katiét, azé már száraz!
-Nem is igaz, nem száraz még, Anyu előbb enyémet!
Legtöbbször a vége az lett, kezünkbe adta a törölközőt. 
-Itt van kislányaim, szárítsátok meg a hajatokat, ha nem tudtok megegyezni!
Most is erre a sorsra jutottunk. De ez még nem volt elég. A vita tovább folytatódott:
-Látod Marika! Most miattad nem szárítja Anyu a hajunkat!
-Nem is igaz! Mert te miattad!
-Elég legyen! - mondta Anyu most már hangosabban, mint ahogyan általában beszélni szokott. 
Lesütöttem a szemem, elszégyelltem magam. Valóban nem tudtunk veszekedés nélkül ellenni egy percet sem! Anyu telerakta a vasaló hasát piros parázzsal. Már az asztal mellé a székre oda volt készítve a vasalni való. Meglóbálta a levegőbe a vasalót. Mi meg csendben szó nélkül figyeltük, ahogyan az apró piros szikrák pattognak ki belőle. A lámpa fénye néha még meg libbent, ahogy a levegő járt a konyhában. Jó illata volt a frissen kivasalt pizsamának, és szinte megégette a testünket, ahogy olyan forrón bele bújtunk. Most már a hajunk is száraz volt. Anyu gyengéden kifésülte belőle az összekódolódott tincseket. Hiába volt a legnagyobb gyengédség, néha így is felszisszentünk mikor húzta a fésű. A végén kiszedte a fésűből a kócos hajat, és a kis gombolyagot bedobta a tűzbe. Néztük, ahogy pillanatok alatt egy sercegéssel a tűzbe vész, kellemetlen bűzt hagyva maga után. Két copfba fonta hajunkat, most szalagot nem kötött bele. Csak úgy hagyta lelógni. Könyörögtük, hogy a konyhában aludhassunk. 
- Nem tudtok nyugodtan aludni, én még zörgölődök.
- Nem baj, ha zörgölődik, az majd jó kis altató muzsika lesz nekünk. 
A végén hagyta. 
- Na, jó! De ma már több veszekedést nem szeretnék hallani. 
Katival összeölelkeztünk, és jó testvér módjára takaró alá bújtunk. 
Anyunak még nagyon sok dolga volt. A fürdővizünkhöz öntött még melegvizet, és előmosta a levetett ruháinkat. Azt hallottuk, hogy a szobából is kihozza az ágyruhát. Azt is kimosta. Sparhelt ajtó nyikordult, és hátul a vízmelegítős fazékba sutyorgott a víz. A teknőből kimerte a piszkos vizet, amikor már kevés volt benne akkor úgy öntötte. Kihordta a vizet, talán egészen le az útig, mert sokára ért vissza. Vége lett a vízmelegítős fazék sutyorgásának, mert beleöntötte a teknőbe. Felöntötte hideg vízzel. Aztán a mosókefe súrlódása hallatszott, ahogy a ruhán fel alá járt. Ez a halk monoton zaj igazi altató muzsika volt. Arra már nem emlékszem mikor fekhetett mellénk, mert az igazak álmát aludtam. Reggel újra a víz sutyorgására ébredtünk, csak most a teás kanna zenélt. A bundáskenyér már asztalon várt bennünket. Kitöltötte a teát. Még pizsamában az ágy végében térdelve ettünk. Anyu már odakészítette az iskolás ruháinkat. A hajunkat nem kellett újra fésülni, csak belekötni a ragyogó fehér szalagot. Közben Anyu indulásra készen állt. A dombtetőn ma reggel mi vártunk a Dáró dombi gyerekekre. Már messziről kiabálták:
-De jó! Meggyógyultak a Kaproncások!

3.11 Kis hörcsög

Együtt mentünk Anyuval az Ezeres János bácsi szőlőjéig. Kati előre ment a gyerekekkel, én Anyu mellett maradtam. Megint nehéz volt az elválás most, hogy a napokban mindig együtt voltunk. Hozta a táskámat, és mikor az elvállásra került a sor sokáig kapaszkodtam a kötényébe. 
- Menj, csak Marikám majd megyek eléd mikor vége lesz az óráidnak! 
Ez kicsit megnyugtatott. De még így is a Csullag dombról is integettünk egymásnak. 
Katiék már a kilátónál jártak, mikor végre úton értem őket. Nagy beszédben voltak. Sok minden történt ez alatt a pár nap alatt, amíg mi nem voltunk. Újra az "Adj király katonát " játszották, a Káposzta telepi gyerekek győztek minden alkalommal. Igaz a mi csapatunkból többen is hiányoztak. Kati vigasztalta őket:
- Ne féljetek, ha ma is játszunk, nem kell félni, hogy kikapunk tőlük. 
Kati egyből fitogtatta is az erejét.
"Vellás " Jancsit, Gábort, és a Lacit odaállított az útra:
- Na, most fogjatok vissza!
A fiúk beálltak, úgy ahogy szoktuk játszani az adj király katonát. Kati ledobta a táskáját, neki szaladt. 
A fiúk mielőtt a Kati neki indult volna, sugdolóztak. Amilyen gyorsan csak tudott futni neki iramodott. Mikor oda ért a sánchoz a fiúk elengedték egymás kezét, Kati hatalmas iramban futott neki az út szélét szegélyező Krisztus tövisnek. A nagy tüskék végig tépték a kötényét, még a szalagot is kiszakították a hajából. A kardigánja is elszakadt. A kezét felhasította. Szaladtam oda hozzá, mikor láttam, hogy él, fel tud kelni egyedül is, ott hagytam, ledobtam én is a táskámat és neki estem a fiúnak. Ahol csak értem rúgtam, csíptem haraptam, mint egy megriadt vad. Aztán ordítottam:
- Hogy lehettek ilyen szemetek? Miért csináltátok ezt? Mocskos piszkos szemetek vagytok!
A fiúkat olyan hirtelen érte a támadás, hogy az első pillanatban még védekezni sem tudtak. A Lacinak olyan erővel mentem neki, hogy feldöntöttem. A többinek, a lábát rugdaltam. A Joke, Annuska, Magduska, megrökönyödve álltak, és mikor a fiúk vissza akartak ütni, eléjük álltak. 
- Marikának igaza van, szemétséget csináltatok. 
Én mérgemben sírtam, de még mindig kakaskodtam. Azzal sem törődtem, ha megvernek. Közben a Kati is feltápászkodott, a zsebkendőjét a vérző kezére szorította. A nagy csetepatét az épp arra járó "Deszendári" szakította félbe. 
"Deszendári "a csősz volt. A szőlőhegyen ő járt ellenőrizni. A hátán puska. Mindig féltünk tőle. De most nem ijedtem meg. 
- Mi folyik itt?
Oda álltam elé, és mondtam mit csináltak a fiúk a Katival. A fiúk csak sunnyogtak, legszívesebben kereket oldottak volna. Megnézte Katinak a kezén a sérülést, a fiúkat legorombította, nekem megfogta a vállam aztán csak annyit mondott. 
- Te kis hörcsög, szép tőled, hogy megvédted a testéred! Na, menjetek, mert elkéstek az iskolából. 
Folytattuk az utat. Alighogy látó, hallótávolságon kívül került a „Deszendári " a fiúk elkezdtek csúfolni!
- Na, mi van te kis hörcsög?
Nekem sem kellett több, ahol értem ott rúgtam, csíptem haraptam őket. Most már a Kati is vérszemet kapott, ledobta a táskát, neki estünk a fiúknak. A Joke, az Annuska és a Magduska is velünk volt. Igaz a két lánynak nem sok hasznát vettük, mert legtöbbször csak útban voltak. De legalább hozták a táskáinkat. A végén futásnak eredtek. De még jó is, mert különben elkéstünk volna az iskolából. Tanító néni akkor kanyarodott be a sarkon a kismotorjával mikor oda értünk. Hogy ne keveredjünk bajba, a háborút felfüggesztettük. Bementünk az osztályba mintha mi sem történt volna. Csak a szemükkel próbáltuk ölni egymást. Az iskolában sok minden történt egy hét alatt.  Piroska megmutatta a füzetébe, hogy már az " a " és az "o " betűt tanuljuk. Tanító engem nem feleltetett, mert tudta sok bepótolni valóm van. A szünetben a Káposzta telepi gyerekek szerették volna folytatni az " Adj király katonát " játékot, de a mi csapatunkban belháború folyt. Csak kisebb csoportokban gyülekezve folytak az összeesküvések. Óra alatt nem tudtunk figyelni a tanulásra, mert folyton figyeltünk egymásra, milyen harci cselekvéssel tudunk ártani az ellenségnek. Alighogy vége lett az órának, máris gyülekezetünk a WC mögött. Egy néhány Hamu völgyi gyerek is hozzánk csapódott. 
Kati osztály társa a Köbli Marika, és a Tóth Jancsi. Igaz ők más felé laknak, de ha előbb sorra kerülne a háború, számíthatunk rájuk. Nem is tudtam figyelni az órán, még jó, hogy tanító néni nem kérdezett tőlem semmit. Már az utolsó óra volt nekem. Tudtam, hogy engem Anyu vár, mert megígérte, de nem hagyhattam ott a Katit és a bandát. Igaz én voltam a legkisebb, de rúgni, csípni, harapni azt nagyon tudtam. Kint vártam, hogy vége legyen az óráknak. 
Mikor végre kijöttek a Katiék előre siettünk. Most nem mentünk keresztül a foci pályán. Körbe a járdán a bolt felé indultunk. Akik gyerekek hozzánk csatlakoztak, azoknak arra vezetett az útjuk. 
Anyu már nem győzött várni, jött velünk szembe. 
- Marikám, kislányom miért nem jöttél?
Katikám, mi történt a kezeddel milyen a ruhád?
Egymás szavába vágva meséltük a reggeli epizódot.

3.12 Pingálás

Anyu elhűlve hallgatta végig a reggeli veszekedés történetét:
- Akkor azért siettek el olyan gyorsan mellettem még köszönni is elfelejtettek ezek a fiúk. 
Jaj, kis lányom, nem tud elmúlni úgy egy nap, hogy veled ne történjen valami. 
- De Anyu! Most nem én voltam a hibás. Én csak meg akartam mutatni nekik, hogy le tudjuk győzni a Káposzta telepi gyerekeket. Ők meg összeesküdtek ellenem, mert nekik az egy jó móka volt. Kiröhögtek mikor a tüskéből másztam ki, szerencse, hogy a Marikának volt lélekjelenléte, és megleckéztette őket. 
Elköszöntünk a Hamu völgyi gyerekektől. Most, hogy itt volt Anyu velünk, nem féltünk, hogy hazafelé megtámadnak bennünket. Anyu úgy készült, hogy nem kellett hazamenni. Volt ebéd, váltó ruha. Már az Irénke néni szőlőjébe mentünk, mert a homokos domboldalas szolokét már minden hol elvégezte. Az egyenes részen még nagyon cupákos volt a föld. Hiába volt fényes a kapánk, ráragadt. Ha marad a jó idő, a hétvégére már mindenhol tudunk dolgozni. 
Irénke néni szőlőjéhez szerettünk menni. Hátul majdnem földig ért a tető. Tavasszal a sindőt felemeltük, és ott voltak alatta a verébtojások, vagy a már kikelt kis csurik. Meztelenek voltak. A testükhöz képest, óriási fejük volt. Kékeslila kis tehetetlen madárkák feje csak úgy kókadozott a hosszú nyakukon. Kati fészekkel együtt szokta kiszedni. Lerakta a földre, aztán bottal piszkálta a csőrüket. Az éhes kis csurik azt hitték az anyukájuk érkezett meg az eleséggel. Tátogattak, néha halkan panaszosan csiporogtak Én még nézni sem szerettem őket. Akkor már igen, mikor kitollasodtak. Olyankor már én is szerettem velük játszani.  Feldobtuk a levegőbe, szegény kis csurik akik még nagyon kicsik voltak, csak repkednek, nagyon gyorsan csapkodtak a szárnyaikkal. Ilyenkor ősszel már csak üres fészkeket lehet találni. Anyu a présház bejárata előtt készített helyet ebédelni. A ház előtt csinált tüzet, nyárson megsütöttük a sonka zsíros részét. A parázs közé krumplit raktunk be sülni. A nap jól oda sütött. Durván megmunkált asztal, pad székek voltak a kellemes déli fekvésű présház nyitott előterében. Ezek a szabadban elköltött ebédek olyanok voltak mintha nagy utazók lennénk, és egy egy utazás alkalmából mindig máshol állnánk meg. Az útra rá lehetett látni. Ilyenkor úgy köszöntünk vissza mintha idegenek lennénk. Persze mindenkit ismertünk, aki erre elment. Kicsit furcsán néztek ránk. De olyan is volt, hogy észrevették a játékunkat, és bolondoztak velünk. -Na, lányok, mi a finom ebéd, jut nekem is? –
Katinak a kezén, olyan helyen volt a sérülés, hogy nem tudott kapálni. 
Ebéd után nekem sem volt kedvem segíteni Anyunak. Már nagyon rég nem játszottam a téglaporos játékomat. Itt az Irénke néni présháza körül sok apró különböző színű tégla darabokat találtam. 
Kati eddig mindig hülyeségnek tartotta a játékomat, de most neki is megtetszett. Sőt neki még újabb ötlete is támadt. Mikor kész volt a por, volt a cementkádban víz. A szőlőlevelekre raktuk a port és a kádban utaztattuk. Könnyű volt, lebegett a víz tetején. Aztán mikor erre ráuntunk, a porból pépet csináltunk, és a ház falára pingáltunk. 
Már az egész ház hátulja tele volt különböző rajzokkal. Volt ott, virág, ház, macska. Amire éppen ihletet kaptunk. Anyu furcsállotta, hogy ilyen nagy csendben vagyunk. 
-Katikám, Marikám mit csináltok?
Mi nagy örömmel hívtuk Anyut. 
- Jöjjön, nézze meg, milyen szépet rajzoltunk!
Anyu kiért a sor végére, lerakta a kapát. Ahogy közelebb ért, láttam, hogy valami nem jót cselekedtünk, mert csak csóválta a fejét:
- Jaj, már megint, egy percre nem lehet titeket magatokra hagyni! Hogy gondoltatok el. Így kipingálni másnak a házát. 
-Azt hittük, hogy örül neki, mondtuk szomorúan. 
Anyu talált egy rongyot a kád mellett, elkezdte lesúrolni a művünket. Szerencsére nem volt megszáradva, könnyedén lejött. Katinak a kezébe adta a rongyot, és neki kellett befejezni. A falról piros lé folyt le, sokáig tartott mire sikerült eltüntetni. Ahogy közeledtünk a tél felé, minden nap rövidebb lett. Nyáron a csomai falu mögött tért nyugovóra a nap. Aztán szép lassan a csomai erdő mögött. Most már a Daru vár fái mögött búcsúzik el, olyan hirtelen, hogy iparkodni kell, hogy az otthoni teendőket még világosban el lehessen végezni. 
Haza indultunk. Volt pár száraz tőke, arra nem volt gondja Anyunak. Úgy rugdaltuk hazáig. 
A kötényébe „csikeparét” /disznóparéj/ kötött, így a malacokat is el tudta hallgattatni, addig még a moslék elkészül. 
Legelső tenni való a tűzrakás. Ilyenkor a melegítő vizes fazék előre van húzva, sőt Anyu még a karikát is félre húzza, hogy még hamarabb forrjon a víz a darát leforrázni. Aztán mikor már le van, forrázva utána még kell várni vele, hogy jó dagadjon meg. Az apró főtt krumplit bele muszikolni. Olyan jó illata jön a malacok moslékjának, hogy legszívesebben már azzal csillapítanánk az éhünket. De azzal még várni kell. Apu nem volt várható, ilyenkor este Anyu sokszor csinál tejberizst, vagy tejbedarát. Katit szalajtotta a Juliska nénihez. 
-Katikám, hozzál két liter tejet, vigyázz a pénzt nehogy elveszítsed, mint a múltkor! 
Én a tüzet őriztem. Anyu közben elment még vízért. Elkísértem én is. Igaz segíteni, most nem tudtam, mert ami kannát én elbírok, azzal Kati ment el tejért. Kati a tojásokat már sötétben szedte össze. 
Ma este tejes mártásra voltunk kiéhezve. Az is nagyon hamar készen van. A zsírban szép sárgásbarnára pirítani a lisztet, ez az én feladatom volt. Folyton kellett kavarni a fakanállal, nehogy megégjen. Mikor már szép színe lett, Anyu felöntötte tejjel, de most már ő kavarta. Ott álltam a sparhelt mellett, és figyeltem, hogy szép lassan elkezd sűrűsödni a vacsoránk...

3.13 Ki tehet róla?

Anyu elkészítette a mosdó vizünket. Megmosakodtunk Katit Anyu mosdatta, mert nem volt jó, ha a sebes keze vizet ér. Pizsamában ültünk az asztalhoz. A tejesmártást nagyon szerettük. 
Anyu az összes tejet megfőzte, gondolta, ha nem esszük meg, jó lesz a maradék reggelire. 
Vacsora után Katinak a kezébe adta az elszakadt kötényt. 
- Katikám olyan munkát szeretnék látni, hogy ha valaki rá néz, ne vegye észre, hogy el volt szakadva. 
Kati csak forgatta a tűt a kezében, beleszúrta a köténybe, aztán kihúzta. Nagyokat sóhajtozott. 
- Anyu! Ezt én nem tudom megvarrni. 
-Kislányom, ha elszakítani eltudtad, akkor tessék megvarrni.
Visszaejtette az ölébe, és elkezdett szipogni. 
- De nem én tehetek róla, hogy elszakadt!
- Kislányom, akkor ki tehet róla? Én? Vagy a Marika?
- Nem maga, és a Marika sem, a fiúk. 
- Igen, a fiúk is tehetnek róla, de ha te nem hősködsz, akkor nem történik ez meg. 
Na, add ide, és ülj ide mellém, aztán jól figyeld meg, mert legközelebb, ha elszakad, neked kell megvarrni. 
Oda ültünk egész közel Anyu mellé, olyan közel voltunk, hogy mikor a cérnát húzta a könyökével az oldalunkhoz súrlódott.
- Látod, a visszáján kell varrni, így össze fogod az anyagot, és elkezded apró öltésekkel!
Kati bólogatott, hogy látja.
- Anyu, magának mikor elszakadt a köténye, mit mondott az anyukája?
- Jaj, kislányaim, az én anyukámnak nem volt olyan nagy türelme, mint nekem. Hamar eljárt a keze. Vagy olyan is történt, hogy vacsora nélkül mentünk aludni. Emlékszem, már egész nagylány voltam.
Vasárnap készültünk a templomba, mikor elővettem azt a kék apróvirágos ruhám, tudjátok, amit a nevezetes borjúk árából vettünk Édesapámmal. Akartam felvenni, és a hátán teljesen el volt hasadva. 
Kezembe fogtam, forgattam, gondolkodtam, mikor is volt rajtam utoljára, de semmi olyan nem jutott az eszembe, hogy elszakítottam volna. A lányok már útra készen álltak a kapuban, már csak én rám vártak. Felvettem a hétköznapos ruhám, kezemben a szakadt kékvirágos, mentem ki lányok után. 
- Szeretném megtudni, kiszakította el ezt a ruhát?
A lányok egymás közt susmorogtak, de senki nem vállalta el. Édesapám jött ki utánunk a kapuba. 
- Mi történik itt lányok? Már harangoztak, ha nem indultok, elkéstek a miséről. 
- Indultunk volna, de valaki elszakította a ruhám, most senki nem vállalja magára. 
- Mutasd csak kislányom!
Édesapám kezébe vette, aztán a lányokat visszairányította a konyhába.
- Addig nem indultok, sehova amíg ki nem derül, hogy ki szakította el.
A Bözsi halkan megszólalt. 
- Én tudom, de azt mondta, ha elárulom, akkor megver. 
Ekkor már tudtam kinek a műve, de azt akartam, hogy maga mondja el.
Még mindig nem szólalt meg a tettes. 
Akkor Édesapám lerakta a ruhát egy székre aztán csak annyit mondott:
- Vetkőzzetek le a hétköznapi ruhába, ma senki nem megy misére. Most én a Margittal kimegyek a hegyre öregapátokhoz. Mire haza érünk, a ruha olyan legyen mintha semmi sem történt volna vele. 
Megértettétek?
Ilonka egyből elkezdett rimánkodni:
- De engem vár a plébános bácsi, nekem mindenképpen el kell mennem a misére. 
- Ilonkám a plébános bácsi elvárhat. Ha megmondtátok volna, mi történt a Margit ruhájával, már rég meglehetett volna varrni, és már a templomba hallgatnátok, hogy másodjára harangoznak. Több szót nem akarok hallani.
A lányok nem mertek ellenkezni, én pedig Édesapámmal elindultam a kertek alatt ki a szőlőbe öregapámhoz. 
-Ugye sejted kislányom ki volt a tettes?
- Nem csak sejtem, most már biztos vagyok benne, hogy az Ilonka volt. 
- Nem baj kislányom, ez majd jó kis lecke lesz nekik. 
Öregapám nem várt bennünket, kint pipázott a kunyhó előtt. 
- Hát titeket meg miféle szél fújt ide vasárnap délelőtt, nem a templomban volna a helyetek?
Édesapám nem akarta hosszúra fogni a mondókáját, csak annyit mondott:
- Majd a " létániára " megyünk. 
Kimentünk vele a sorok közé, örömmel mutatta végig, milyen szépen mutatkozik a Rijekából hozott vesszőkön. 
Mikor már úgy gondolta Édesapám, hogy ennyi idő alatt megvarrhatták az elszakadt ruhám, elköszöntünk. 
- Gyere lányom, megnézzük, milyen munkát csinált ez az Ilonka. 
A ruhám a székre volt akasztva. Olyan szépen megvarrta meg sem látszott hol volt elszakadva. 
A lányok nem voltak otthon, csak Édesanyám a három legkisebb testvéremmel. Ebédre haza értek, az asztalnál senki sem szól egy szót sem. Közben Katinak a köténye is elkészült, már csak a kardigánon kellett eltüntetni a szakadás nyomát. Ez már nehezebb volt, mert kötött kardigán volt, és vissza kellett bontani az ujját a szakadásig. 
Még szívesen hallgattuk volna a történetet, de Anyu ágyba parancsolt bennünket. 
- Későre jár, holnap egy újabb hosszú nap lesz. 
Bevitt bennünket a szobába, az ágy jó meleg volt a sparhelten át melegített sindőtől. Nyakig betakaróztunk. A zsalugáter résein bevilágított a holdvilág.

3.15 Kössünk békét! 

Reggel nem kellett ébreszteni bennünket. Anyu éjjel megjavította Kati kardigánját, meg sem látszott rajta a szakadás. Anyu visszabontotta, és újra megkötötte. Most, hogy így benne volt a munkában, még kötött is az ujjához, mert már kicsit rövid volt, pont olyan színű fonala nem volt. A kardigán kék volt a kézelő része piros lett. Katinak nagyon tetszett, én kicsit elszomorodtam, mert az enyém is rövid volt már, szerettem volna én is ilyen piros kezelőt. A tejesmártás már megmelegedett, Anyu látta rajtam, hogy valami nem passzol, de nem szólt egy szót sem. 
Két copfba fonta a hajunkat, majd a végére belekötötte a szalagot. Mikor a kardigánom a kezembe fogtam, egyből fülig ért a szám, az enyémet is meg hosszabbította. Ugyan olyan volt, mint a Katié.
-Láttam kislányom mikor megnézted a Katiét, hogy neked is tetszene, tudtam már előre, megcsináltam a tiédet is. Elég hosszú lett?
Felpróbáltam, egy nagyon kicsit hosszú volt, de vissza lehetett tűrni, így tavasszal pont jó lesz. 
Anyu is készen volt az Indulásra. Együtt váltunk útnak. Nem vártunk a Dáró dombi gyerekekre. 
Az Irénke néni szőlőjébe ment Anyu. Ha vége az iskolának oda kell majd mennünk. Katival ketten ballagtunk. Még mindig nagyon haragos volt a fiúkra. Anyu nem kezdett el kapálni, megvárta a fiúkat. Nagy beszédben voltak, meglepődtek mikor Anyut maguk előtt találták. Legszívesebben más felé mentek volna, de itt a Csullag dombon, csak a szőlőkhöz vezetett be út. Oda meg nem akartak menni. Most sem köszöntek. Lehajtott fejjel mentek volna tovább, de Anyu az útjukat állta. 
- Jó reggelt fiúk! Álljatok meg egy kicsit!
A fiúk szerették volna elkerülni ezt a beszélgetést, de nem volt mit tenni, meg kellett állni. Anyu hagyott egy kis időt, hogy talán van nekik annyi bátorságuk, hogy bocsánatot kérjenek, de hiába várta, csak álltak, a fejüket leszegték. 
-Gyerekek, ami megtörtént azt már nem lehet visszacsinálni, De ugye tudjátok, hogy ez nagyon csúnya dolog volt? Szerencsére nem történt nagyobb baj. Együtt jártok minden nap, együtt játszotok. Ha még egyszer ehhez hasonló előfordul, nem ússzátok meg egy egyszerű fejmosással. A mogyoró vesszőt ide készítettem. Jól véssétek az agyatokba! Megértettétek?
A fiúk bólogattak
-Ez nem elég! Akarom hallani!
A fiúk fellélegeztek, és most már hallatták a hangjukat. 
- Igen, megértettük. Csókolom Margit néni! 
Elindultak, de jó ideig nem beszélgettek. Persze mogyoróvessző nem volt odakészítve, de valami félemlítőt kellett mondani. Már az iskolába voltunk mikor megjöttek. Odajöttek hozzánk.
Most attól nem tartottunk, hogy közel harcba keveredünk, mert az osztályba szigorúan betartottuk a tűzszünetet. 
-Kaproncások! Kössünk békét!
Katival mi nagyon meglepődtünk. Erre nem számítottunk. Nyújtották a kezüket, mi elfogadtuk a békekötést. Aztán már magyarázkodásra nem is maradt idő. Megjött a tanító néni. 
Elmondtuk a Szózat első két versszakát. 
Most már minden elsős is hallatta a hangját. Minden reggel nagy hangon kezdtük el, aztán szép lassan egyre kisebb hangon szavaltuk. Ilyenkor a tanító néni néha ránk szólt:
-Gyerekek, nem rétes ez, hogy húzni kell!
Érces hangjával folytatta velünk, ilyenkor a mi hangunk is egyből felerősödött. A hetes lejelentette a napi hiányzást, és végre leülhettünk. 
Leskelődtem arra Kati felé, vajon tud-e már valamit, miért volt ez a hirtelen jött békekötés, de csak a vállát huzigálta, ami azt akarta jelenteni, hogy nem tud semmit. 
Nekünk volt a hangos óránk. A többi gyerek megkapta az órai munkát. 
Ma egy újabb betűt tanultunk. A lefordított fületlen dupla bögrét. Aminek az "m" betű a neve. 
Örültem, mert hamarosan le tudom majd írni a nevem. Most már az olvasókönyvbe is belelapoztunk és kezdtük össze olvasni a betűket.

3.16. Szótagolás

Nekem nagyon nehezen ment az összeolvasás. Vagyis nem szótagoltam. Tanító néni ott állt mögöttem, és mondta velem. De én soha nem hagytam a két szó közt szünetet. 
- Még egyszer Marika! Ma-ma, I- mi.
Nekem olyan értelmetlenek tűnt, minek így elfelezni, nemhogy örült volna a tanító néni, inkább ott egzecírozott. 
- Ma, itt megállsz, hagysz egy kis szünetet, és csak azután mondod: ma.
Hát valahogy úgy sikerült elérnem ennek a kiejtését, mikor oda értem az: ma szótaghoz köhintettem egyet, és csak azután mondtam a ma: szócskát. 
Tanító néni csak csóválta a fejét:
- Ez így nem jó! Figyeld, hogyan mondja a Piroska!
Már a sírás kerülgetett, a torkomba visszatért a gombóc, és újra beleestem a hordóba. Piroska hangja olyan messziről jött, alig hallottam. Csak úgy kongott körülöttem minden. A többieknek is el kellett olvasni. Az egész testemet forróság járta át. Még az óra végét sem érzékeltem. Kati szólongatott:
- Marika gyere, "Adj király katonát " játszunk! Mi van veled?
Én sírva mondtam neki:
-  Nem tudok olvasni!
- Te ezért sírsz? Először én sem tudtam. Majd megtanulsz! Gyere játszani, már csak ránk várnak!
-De kivel vagyunk? Hiszen a Vellás, a Gábor, és a Laci az ellenségünk. 
Már azt is elfelejtettem, hogy kibékültünk
- Nem is tudod? Már békét kötöttünk! Elmondták, hogy reggel Anyu nagyon megpirogatta őket, és elismerték, hogy nagy hülyeség volt, amit csináltak. 
Na, gyere! Olvasni meg majd meg tanulsz!
Szaladtam a Kati után. Már el is kezdték a játékot, és az ellenség el is szakította a sáncunkat. 
Kati mérgesen kiabált velük:
- Mondtam, hogy várjatok meg!
Most mi lesz? Hogyan szerezzük vissza a Magduskát és a Joket?
Jancsi nyugtatta:
-Jó van! Igazad van, várhattunk volna, de a Teriék nem akartak várni tudták, hogy ki kell használni az időt amíg, te nem vagy itt. 
Most mi következtünk. Kati szaladt neki. 
Mikor egész közel ért hozzájuk ahol száján, ahogy kifért, úgy ordított, és az utolsó pillanatban még irányt is változtatott. A váratlan fordulat meglepte őket. Három katonát elhozott, kettő a mi bandánkból való volt, harmadik az ellenségé volt.  A visszavágásra nem került sor, mert vége lett a szünetnek. Csendes órán magunkban kellett gyakorolni az olvasást. Most hogy nem kellett hangosan mondani, tudtam szótagolva is mondani. Mégis csak igaza volt Katinak, sikerül meg tanulnom olvasni. Mikor már beleuntam, a sok ma-ma, I- mi értelmetlenségbe, figyeltem a negyedikesek olvasását. Bizony volt olyan, aki még most is szótagolva olvasott. Alig vártuk az óra végét, hogy folytatni tudjuk a játékot. Tízórai szünet volt. Gyorsan megettük a zsíroskenyeret. Az almát már úgy ettük, hogy csatasorba álltunk, és a zsebünkből szedtük elő az almát mikor bele akartunk harapni. A Teriék csapata következett. Tudtam, hogy nálam fognak majd szakítani. A Katival voltam össze fogódzkodva. Nem a legerősebb embereket küldték, egy másodikos szemüveges lány jött, a Klári. Kati rám kacsintott, majd megszorította nagyon erősen a csuklóm, hogy már fájt. Klári fenn akadt. 
Most már a mi csapatunkba lehetett volna, de ő inkább nem játszott tovább. Felült a lépcsőre. 
Már többen is ültek ott. Buzdították a csapatokat. 
Most mi következtünk. Kati ment volna újra, de a fiúk is szerettek volna szakítani. 
Gábor indult, mi izgatottan vártuk, vajon sikerül neki. Ő sem a legerősebb helyen próbálkozott. 
Nem volt szerencséje, kicsit könnyedén vette, és bizony fennakadt. Kati mérgesen vitázott a Jancsival:
-Mondtam én, hogy megyek, most jobb így nektek, hogy elveszítettük a Gábort.
Jancsi leszájalta:
- Majd visszaszerzem én!
- Ha én mentem volna, nem kellene visszaszerezni, mert el sem veszítettük volna. 
De most megint ők következtek, és a suli legnagyobb, leghatalmasabb, a katonája jött felénk.

 

3.17 Ruszkik

És jött, jött felém, mint egy tank. A copfja lebegett a levegőbe, szinte vízszintesen repült utána. Katira néztem, látta az ijedt tekintetem. Oda ordította:
- Ne félj, megfogjuk! 
Elengedte a másik kezével az Annuska kezét, és mindkettővel az én kezemet fogta meg. 
Teri az utolsó pillanatban irányt váltott, és mivel ott nem is volt sánc, neki szaladt az iskola falának teljes iramban. Csak egy nagyon kicsit tudta lefékezni magát. 
Én fellélegeztem, de ez a művelet nem volt sportszerű játék. A nézők egy része tapsolt, a másik része hangosan röhögött, ahogy a Teri visszapattant a falról. Nem ütötte meg magát szerencsére, de történhetett volna rosszabbul is, mint ahogy a Kati járt tegnap reggel. Kati és az Annuska mehetett vele. A fiúk most a Katit okolták, hogy vesztettünk. 
Kati visszaszájalt:
-Persze, ez most baj, hogy nálam szakítottak, de mikor nálatok volt ilyen az nem volt baj. 
Visszavágóra már nem maradt idő. Becsengetett a tanító néni.
Sorakozás közben a Teriék csapata vígan neveltgélt. Mi meg egymást okoltuk a vereség miatt. 
Katiéknak volt hangos órájuk. Az "Itt van, az ősz Itt van újra" verset kérdezte ki a tanító néni. 
Kati nem is tudta, hogy meg kellett tanulni. A többi gyerek, akik nem hiányoztak azok sem tudták. Tanító néni megkegyelmezett nekik, nem írta be az ellenőrzőbe az egyest, de az egész osztály bent maradt zárva, mikor vége lett az órának. 
Nem tudtam mit csináljak, ha megvárom a Katit, sokára érek oda a szőlőbe, ha nélküle megyek, akkor el kell mondani, hogy bemaradt zárva. Árulkodni meg nem szerettem volna. 
Ott maradtam megvártam. Nagyon hosszú volt a várakozás. Tanító néni addig nem engedte ki okét, amíg fel nem tudták mondani hibátlanul. Katinak nem kellett sok idő, hogy megtanulja, de meg kellett várni az összes gyereket, hogy felmondja. 
Ahogy ott kint a lépcsőn várakoztam, Anyu jött be a kapun. A dolgozó kék köténye volt elé kötve, a magasszárú barna cipőjének a színe sem látszott, ahogy kapálás közben ráragadt a sáros föld. Haja néhol előbújt a kendője alól, ahogy munka közben a szőlővessző beleakadt, és kiráncigálta.
- Marikám mi történt, miért nem jöttetek? Valami baj van?
Most már nem volt lehetőség, úgyis rájön Anyu. 
- Katiék bemaradtak zárva, mert nem tudták a verset. 
Anyu oda ült mellém a lépcsőre, várakoztunk. 
Már talán két óra is elmúlhatott, Anyu megunta a várakozást. Nem pocsékolhatja el az idejét itt a semmit tevéssel. Bekopogott. Tanító néni meglepődött mikor meglátta Anyut. 
Anyunak már jócskán elfogyott a türelme. A rövid illedelmesen köszönést, nem éppen illedelmes panaszlásával folytatta. Meg sem várta a tanító néni magyarázkodását.
- Ha nem tudja a leckét, írja be az ellenőrzőbe, amit be kell írni. De ne kelljen nekem ide az iskolába lóhalálában futnom, hogy mi történt a lányaimmal, miért nem jöttek. El tudja képzelni mi minden gondolat volt az eszemben, amíg ideértem? Már ha öt percet késnek, akkor is nyugtalan vagyok! Most meg már három óra van. Kati felé fordult, Megtanultad azt a verset? Ha igen, mondd fel, és gyerünk haza!
Tanító néni hirtelen csak annyit mondott:
- Kati mehet, megtanulta már. 
- Ha megtanulta, miért nem küldte haza? 
Megfogta a Kati kezét rántott rajta egyet, indulás előtt még annyit mondott. 
- Nem szeretnék jönni a lányokért a jövőben! Jóccakát!
Aztán becsapta maga mögött az ajtót. Katival csak úgy loholtunk Anyu után. Egész úton morgolódott. 
-Azt hiszi, hogy csak úgy útnak engedlek benneteket a nagyvilágba. Hogyan gondolta, hogy 
bezár? Az őrület határán voltam, amíg oda nem értem az iskolába. 
A Gili-horhóban még mindig nagy sár volt. Fent mentünk a csapáson. Mikor felértünk a kis rétre, a kocsi úton jó pár kék melegítő nadrágos fehér trikós férfi futott libasorban egymás után. Anyu leült egy kidőlt fára, oda húzott magához. 
- Úgy aggódtam értetek. Ugye tudjátok, hogy bárki bár mit is mond, soha senkivel sehová nem mentek el. Egymást el nem hagyjátok sohasem!
Ha azt mondom, " a Buda Rudi bácsi szöllejéhez gyertek, akkor oda jöttök! Megértettétek?
Még most is olyan szorosan fogott, alig tudtunk válaszolni. 
-Igen, tudjuk Anyu! 
Aztán a kíváncsiság azért furdalta az oldalunkat. 
- Kik voltak azok a bácsik, akik ott futottak?
- Azok ruszkik, emlékeztek mikor Szekcsőre mentünk, ott az út mellett a laktanyában laknak.
Katonák. 
- És mit keresnek itt erre a hegybe?
-Erre futnak, edzenek. Ha összetalálkoztok velük, félre álltok, hagyjátok futni őket! 
Bár mit is mondanak, ti ne figyeljetek rá. Ha bajban vagytok, dobjátok el táskát és futás, ahogy tudtok, és kiabáljatok, de egymást soha ne hagyjátok el!
Most még közelebb bújtam Anyuhoz. 
A katonák már messze jártak, de a lábuk dobogása itt lüktetett az agyamban.

3.18 Veszedelmek

Jó sokáig ültünk ott a rét szélén. Most, hogy láttam ezeket az embereket más nyugtalanító dolog is az eszembe jutott. Esténként mikor a rádió a híreket mondta, volt olyan, amit nem értettem, de azt hittem Anyu kinevet érte, ha megkérdezem. 
Nehezen kezdtem bele. 
- Anyu akarok kérdezni valamit, de nem tudom, hogy kezdjem el. 
- Mondjad bátran Marikám. Bár mit is akarsz mondani, mindegy hol kezded!
- Anyu, mi az a sárga veszedelem?
Anyu várt egy kicsit, mert nem is tudta ő sem, mit mondjon. Aztán visszakérdezett. 
- Hol hallottad ezt a sárga veszedelmet? 
- A rádióban. Csak nem tudtam vajon mi lehet az. Aztán lehet, hogy nem is jól értettem. De ugye nem nevet ki ezért. Mert van még más is, amitől félek.  Anyu meglepődött. 
- Marikám, miért nem mondtad már előbb, hogy félsz. És ez a másik mi? Mitől félsz?
- Azt is a rádió mondta, azt mondta, hogy a Jugoszláviából jöttek át farkasok. 
Anyu még jobban magához húzott. 
-Nem akartam mondani, de most, hogy ezek a ruszkik is itt vannak, még több félni való lett. 
- Igazad van kislányom, jó, hogy szóltál. 
-Tudja már az úton mindenhol azt néztem, melyik fára tudok felmászni ha, jön a farkas, de a sárga veszedelmet nem tudom mi. Az elöl is fára kell mászni?
-Nem, dehogy is. A sárga veszedelmet csak úgy emlegetik, ami a jövőnket fenyegeti. 
Tudjátok, arra nap keletre van egy hatalmas ország, úgy hívják " Kína”. Ez az ország óriási nagy, talán egész Európától nagyobb. És ezt az országot rengetegen lakják. És az egész világ attól fél, hogy elhatalmasodnak felettünk. 
- És miért hívják sárga veszedelemnek?
-Ezeknek az embereknek, a bőre színe sárga. 
-És ezért emlegetik úgy, hogy a " sárga veszedelem"?
Elgondolkodtam.
- Anyu! Akkor ez elöl, a sárga veszedelem elöl nem is lehet elbújni. 
- Ez elöl, nem tudunk elbújni kislányom. Ettől nem kell félned!
-És a ruszkiktól, farkasoktól? Azoktól kell félni? Hová tudok elbújni a ruszkik, elöl. Ha ilyen hirtelen előttem teremtődnek, mint az előbb? Anyu! Miért kell félni tőlük?
Ezernyi félelemmel teli gondolat gyötört.
- A farkasok nem merészkednek az ember közelébe, inkább csak a hegyekben vannak. A ruszkik nem bántanak, de jobb, ha kikerülitek őket. 
És az a legjobb, ha a többi gyerekkel jöttök együtt. 
Nem kell velük szóba állni, ha mondanak valamit, úgysem értitek, mert nem magyarul beszélnek. 
-Hát hogyan beszélnek?
- Oroszul.
- Ezek is olyan kis katonák, mint aki a maga karjai közt halt meg a háborúban?
-Igen kislányaim, ezek is olyanok. És szegények nem a saját jó szántukból vannak itt. Távol két, három ezer kilométerre a szeretteiktől. Biztos nekik is hiányzik az édesanyjuk, testvéreik. 
Na, most már megnyugodtál Marikám?
- Csak egy kicsit nyugodtam meg. Az lenne jó, ha mindig itt lehetnék a karjai közt, akkor lennék igazán megnyugodva. 
Anyu megsimogatott bennünket, aztán nógatott:
- Menjünk kislányaim, ma már befellegzett a kapálásnak. 
Szedtünk össze száraz ágakat, gazt a malacoknak, és haza indultunk. 
Otthon már füstölt a kémény. Nem hallatták hangjukat a malacok sem. Apu már nekik is adott enni. A ház előtt szelte a vacsorának valót.

3.19 ha menekülni kell

Ott settenkedtünk Apu körül, hogy megtudjuk mi lesz a vacsora. 
Nem volt nehéz kitalálni, gombát szelt, de ez nem olyan volt, mint amit a múltkor szedtünk. Ilyent még nem láttunk. A féltenyérnyi szürkés színű gombát vékony csíkokra vágta.
- Apu! Ez is ehető gomba? Milyen érdekes, miért nem kerek, mint amit a múltkor találtunk?
- Persze, hogy ehető, hát miért készítenem?
Azért ilyen, mert ez a diófán terem. Az is a neve, hogy " Diófa géva" legtöbbször a kiszáradt fákon lehet találni, és a törzsén van, azért ilyen az alakja. Megnéztük alul is. Olyan érdekes apró kis lemezek voltak, nagyon szép tiszta volt. Nem úgy, mint amit a földről szedtünk fel. 
-Apu megmutatja a titkos lelőhelyet?
-Vasárnap, ha itthon leszek, elviszlek benneteket egy újabb körútra. 
Anyu örült, hatalmas segítség volt, hogy Apu előkészítette a vacsorának valót. Szelt hagymát a lábasba, egy fakanálnyi zsíron elkezdte szép aranysárgára sütni. Majd belerakta a gombát, és piros paprikát is rakott rá. Felöntötte vízzel. Egy fazékba rakott fel vizet a nokedlinak.
Mire a víz felforrt, megfőtt a gomba, és kész volt a nokedli tészta csak ki kellett szaggatni. 
Egy felfordított födőről szaggatta bele a lobogó vízbe. Egy nagy késsel olyan gyorsan ugráltak bele a nokedlik, alig lehetett követni őket. Katival a sparhelt mellett álltunk, és figyeltük. 
Mikor feljött a nokedli a víz tetejére, kimerte a tésztaszedővel a rózsás tálba. Aztán folytatta addig, míg el nem fogyott a kiszaggatni való. A forró nokedli vizével leforrázta a malacok daráját. 
Apu serénykedésének köszönhetően hamar asztalhoz ülhettünk. A gomba mindig fejedelmi étel volt nálunk. Szerencsére sokszor került az asztalra. 
Kora tavasszal Szent György nap tájékán a "Szent György gomba "Aztán egész nyáron át a csibe gomba, nyár végén a pöfeteggomba. Ősszel a tuskó gomba, most meg a géva. Télen is élvezhettük, mert Anyu a felesleget megszárította. Most is lóg fent a padláson egy jó nagy vászonzsákkal. A gomba majdnem annyit jelentett nekünk, mint a hús. Most ebben a nagyon nehéz időkben, hogy a Lajka miatt baromfi nélkül maradtunk, bizony kisegített bennünket a bajból. Vacsora közben Anyu elmesélte:
-A mi falunk közelében voltak hatalmas tölgyerdők. Na, ott volt még csak igazán Kánaán gombából. De hát a szegény ember csak furfanggal jutott hozzá. Az erdő az uraságé volt, így a benne lévő gomba is. Az erdőkerülő folyton járta az erdőt, és ha a kosarunkban talált, kiboríttatta velünk. Én a bátyáimmal, és a Bözsivel mentem gombát szedni. Nagyon sok vargányát, galambicát, rókagombát találtunk mindig. Mikor tele volt a kosár, a bátyáim csendben keresztülvágtak a hazafelé vezető úton. Én a Bözsivel nagy énekléssel folytattam a keresgélést az erdőbe, egy két kisebb kis gyöszös gombával a kosarunkban. Jó nagy zajt csaptunk, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. Így a fiúk szerencsésen hazaértek a nagy zsákmánnyal. Ránk is talált mindig az erdőkerülő, ki is kellett önteni a kosárból, ami benne volt. Néha megsajnált bennünket mikor jó ing volt rajta:
- Na, gyertek, megmutatom, hol találtok gombát. Ilyenkor félig szedhettük a kis kosarat. Volt, amikor a szamócából is jó lakhattunk. 
Mi magunkban jókat nevettünk, mert tudtuk, hogy a Pista, és a Ferkó, már otthon felfűzte zsinórra a gombát, és már szárad is a levegős padláson. 
-Most itt nem kell félni, hogy jön a " Deszkás" és ki kell önteni a gombát?
-Hát ezért szedjük mindig titokban. Azért járunk korán, mert ha szőlősgazda megtudná, hogy leszedtem, nem örülne neki. De vannak olyanok is, hogy nem ismerik, nem szeretik, és le sem szedik. A réten meg a csibegomba a tsz földjén van. Igazából azt bárki szedheti. Csak tudjátok sokan lusták annyit hajúdozni, mert azokból az apró kicsi kis gombácskákból bizony nagyon sokára jön össze egy levesnek való. Aztán az embernek a körme jócskán belevág, az ujjába mire azt az aprócska gombát leszakítja. 
Vacsora után megmosakodtunk, és oda ültünk Apu mellé az ágyra. 
Anyu elmesélte az iskolai bezárást. Elmondta azt is, hogy a tanító nénivel miképpen beszélt. 
Apu kikérdezett a Katit a versmondásból. Hibátlanul elmondta, de nem úszta meg legorombítás nélkül. 
- Lányok nektek elsődlegesen az a dolgotok, hogy tanuljatok, és csak ez után jön a munka és a játék. 
Most készen van már a házi feladat?
- Nincs semmi!
Mondtuk gyorsan, egyszerre. Aztán nekem eszembe jutott, hogy holnap el kell vinni az iskolába azt a keményfüzetfélét, amiben nincsen egy lap sem, hanem vékony gumi van belefűzve, ahová majd a betűket rakjuk azt a lapot is vinni kell, amin a betűk vannak, és az ollót sem hagyjuk itthon. 
Milyen jó. hogy Apu megkérdezte, mert már elfelejtkeztem róla. 
Apu bekapcsolta a rádiót, figyelmesen hallgattam, vajon most is beszélnek a sárga veszedelemről, vagy a farkasokról? 
Nem hagyott nyugton a gondolat, már az ágyban voltam, és még ott is arra gondoltam, hogy megyek az úton, és figyelem az út szélén a fákat. Tudtam mindegyiket, hol van rajta az elérhető ág, amibe bele tudok kapaszkodni, ha menekülni kell.

3.20    Ilyen cica mellett, aludni is lehet

Nem bánkódtunk, hogy reggelire is gomba volt, sőt még örültünk is. Közben veszekedtünk, kié legyen a lábas kikaparni. Ma reggel Apu is harcba szállt a lábasért, mert ő is szerette, mikor az összekevert gomba a nokedli megpirul. Anyu nem tudott igazságot tenni. 
- Nem elég a lányokkal, most még te is itt nyahorogsz, mint egy kis gyerek!
Kapta ki Apu kezéből a lábast. Már ott volt, hogy önt bele vizet, kimosogatja, és senkié sem lesz, mikor a Katinak sikerült megkaparintani. 
- Marika, uzsgyi, föl a fára, ez már a miénk. 
Egy pillanat alatt fent voltam az alsó ágon. Kati felnyújtotta, és ő is felmászott. Másztunk egyre följebb, addig, hogy Apu ne érjen el bennünket, de nagy bajban voltunk, mert menekülés közben elvesztettük a villát, ami benne volt. Anyunak kiabáltunk:
-Anyu! Dobjon fel nekünk egy villát!
Apu, mint egy kis éhes kutya, ott ácsingózott a fa alatt. 
- Ne dobjál fel nekik. Lejönnek és akkor az enyém lesz a lábas - pajkoskodott Apu. 
Anyu hozta a villát, de Apu folyton úgy ugrált, hogy ne tudja feldobni.
Nem győztünk várni a villára. Kati letört egy kisebb ágat, és azzal feszegettük több-kevesebb sikerrel, aztán az ötágú villánkkal tömtük magunkba, most testvériesen. Egy nekem egy neked. Igyekezni kellett, mert a Dáró dombi gyerekek hangja már ide hallatszott, és a hajunk sem volt még megfésülve. 
Lehuppantunk a földre, Apunak odanyújtottuk az immár üres lábast:
-Ez a magáé!
Belenézett a lábasba, mókásan elpityeredett. 
- Jól van kis csimotáim, jöttök ti még az én utcámba!
Már megbántuk, hogy nem hagytunk benne egy falatot sem. Odabújtunk hozzá:
- Jól van Apucikánk majd legközelebb hagyunk, vagy inkább a magáé lesz az összes, csak ne kelljen menni a maga utcájába. 
Anyu villámgyorsan befonta a hajunkat, majd útnak bocsájtott bennünket. 
-Nem elcsatmarogni, egymásra vigyázzatok, a Fényesfogú János bácsi szőlőjénél leszünk. 
Édesapátok is tud jönni. Siessetek, talán estére el is végezzük. A gyerekek pont felértek a dombra mikor mi is oda értünk. Elpanaszolták, hogy ők még sokáig ott voltak az iskolában, kezdett már sötétedni, mire mindenki fel tudta mondani hibátlanul a verset. Éhesek voltak, mint egy farkas, és otthonbüntetésből nem is ehettek. A farkas szó hallatára eszembe jutott az a Jugoszláviából átszökött farkas, és most pont olyan helyen mentünk, hogy nem volt olyan fa, amire felmászhattam volna. Sietettem őket.
-Menjetek gyorsabban, mert elkésünk! 
Nem akartam az igazi okot megmondani, mert féltem, hogy kinevetnek. A tekintetem körbe cikázott. Akkor voltam nyugodt, mikor könnyen megmászható fa közelében mentünk. Lent a faluban már nem féltem akkor sem, ha nem volt fa, mert ott meg könnyen átugorhatom kerítést. Most már csak a sárga veszedelmet, és a ruszkikat kellett leküzdenem. Nem is figyeltem miről beszélnek annyira lefoglaltak ezek a félelmetes gondolatok. Piroska várt rám. Az iskolába időben odaértünk, még egy kergetőzésre is maradt idő. A Szózatból most is rétest csináltunk. A végére már csak olyan halk meákolás forma hallatszott. Tanító néni nem szólt bele. Kivárta türelemmel. A hetes lejelentett. Az első óra nekünk volt hangos. Megkapták a többiek az órai anyagot. Nekünk azt a keménytáblás füzetfélét kellett elővenni, amiben nem voltak lapok, csak vékony gumi volt beletűzve ahová majd a kivágott betűket rakjuk. 
- Mindenki elhozta, amit kértem? Ollót is hozott mindenki?
Morajlás futott végig a padok közt. Halkan csak úgy egymás közt:
- Neked van ollód, én nem tudtam, hogy azt is kell hozni.
-Nekem a füzet sincs itt - hallatszott hátulról. 
-Álljanak fel azok, akiknek nincs itt valami!
Nem mertem hátra nézni, de úgy hallatszott sokan felálltak. 
-Hozzátok ki az ellenőrzőt! 
A fél osztály ott sorakozott a katedra előtt. Tanító néni mérgesen firkantott bele. 
Visszaküldte a gyerekeket a padhoz, majd annyit mondott. 
- Így, hogy nincs itt mindenkinek, nem tudjuk elkezdeni a betűk kivágását, de holnap legyen itt mindenkinek! 
Az olvasást gyakoroltunk, és egy újabb betűt kezdtünk el leírni. A fél bögrét, vagyis az " i " betűt. 
Most nem került rám a sor az olvasásba. Pedig úgy éreztem talán sikerül volna. Mert amikor a Piroska hangosan olvasott, akkor magamban nekem is ugyanúgy sikerült összeolvasnom. 
Vége lett az órának. A szünetben a fogócskázást folytattuk. Ha fiú volt a fogó, akkor az mindig lányt kergetett. Mikor mi lányok voltunk a fogók, mi a fiúkat kergettük. 
Engem a Kis Joke akart megfogni. A lépcső volt a ház, ha valaki oda be tudott szaladni ott nem ért megfogni. Aztán mikor valaki lassú gyerek került fogónak, ott incselkedtünk körülötte. 
"Ilyen cica mellett. 
Aludni is lehet.”
És ott szaladtunk el az orra elött, hogy még jobban idegesítsük.
Hát a Joke mellett is lehetett aludni. Persze nekem nem, mert ha nem voltam a házban, akkor mindig én utánam eredt. Most is megérintette a szalagot a hajamban, és azt mondta:
- Megvagy Kiskaprocás!
- Ez nem ér, nem vagyok még meg! Meg kell fognod!
Joke begorombult, futott utánam, kacskaringóztam, cseleztem jobbra, balra. De hiába messze voltam a háztól, és egyre messzebb kerültem, már az udvar legmesszebbi sarkába. Utolért. Elkapott. Megszorított. 
- Na, most megvagy!
- Igen, most megvagyok!
Lehajtott fejjel kullogtam vissza. 
A többiek nem is tudták, hogy már én vagyok a fogó, kihasználva ezt az előnyt, rögtön megfogtam a Kovács Jocót. Próbálták érvénytelenné nyilvánítani, de a vitára nem maradt idő. Becsengetett a tanító néni.

3.21 Bukfenc

Az utolsó óra torna volt. A fiúk a folyosón öltöztek át. A lányok az osztályteremben. Tanító néni kint volt az irodában. A tornaruhánk egy fekete klottgatya, és egy fehér trikó volt. 
Iskolába a ruhánk alatt kombinét hordtunk, de a tornaórás napokon a trikót vettük fel. A klott gatyát az iskolában a bugyira húztuk fel. A fiúk mindig leskelődtek, de így hogy semmit nem vetettünk le, hasztalan volt a leskelődésük. 
Kimentünk az udvarra, tanítónéni megállt az udvar közepén. Mi külön sorba álltunk a fiúktól, torna sorba. Még mindig én voltam a legkisebb. 
Legelső a Teri volt, Kati a negyedik. Én előttem a "Csini "Marika volt. Most már úgy láttam, hogy én vagyok a magasabb, de a tanító néni nem változtatott. Futással kezdtünk. Tanító néni diktálta a ritmust. Aztán a futást is különbözőképpen kellett csinálni. Először a térdeket kellett magasra emelni, mindig magasabbra már majdnem az állunkat verte, de tanitó néni, még mindig magasabbra akarta. 
Két kört futottunk így körbe az iskola udvarán. Utána a sarkunkat kellett magasra emelni. 
Ezt is kétszer kellett lefutni. Aztán szökdécselve. A végén, szabadon, kinek milyen gyorsan ment. 
Kati a Terivel fej fej mellett értek be, én a harmadikosok közt értem célba. 
Elfáradt mindenki. Szabadon lehetett lazítani a tornagyakorlatok megkezdése előtt. Kihasználva a nézőközönséget, elkezdtem cigánykerekezni. Egy páran próbálkoztak utánozni, de olyan hosszan senkinek nem sikerült elmenni, mint nekem. Kézen állni csak a fal mellett sikerült sokáig. Fejen állni akár percekig is sikerült. Voltak, akik megtapsoltak, de voltak olyanok is, akik irigykedve piszkáltak. 
- Azt hiszed, hogy ez is valami? Bármikor megcsinálom, de most nem akarom. 
Aki a pártomon voltak, rögtön visszaszóltak neki:
- Ha meg tudod csinálni, akkor mutasd meg, mert addig nem hisszük el. 
- Most nem akarom, majd a jövő tornaórán. 
Nem volt idő tovább a kérkedésre. Tanító néni sorba állított bennünket. Én sajnos a legelső voltam. Itt elöl nem lehetett sumákolni, minden gyakorlatot rendesen meg kellett csinálni. 
A kar gyakorlatokkal kezdtük, aztán a törzs, és a végén a láb gyakorlatok jöttek. Mikor ennek vége lett. Tanító néni megkért két nagyfiút, hogy hozzák ki a szertárból a matracot. Lerakták a földre és a bukfencezést kellett mindenkinek megcsinálni. Voltak olyan lányok, akiknek kellett segíteni, mert egy maguk nem tudták megcsinálnod. Rám utoljára került a sor. Ettől egyszerűbb feladatot nem is adhattak volna. Utána a visszafelé bukfencezést kellett bemutatni. Ez most velem kezdődött. Mikor megcsináltam azt mondta a tanító néni. 
- Marika csináld meg megegyszer, hadd lássák, hogyan kell megcsinálni!
Ennek nagyon örültem, mert még az iskolában nem nagyon remekeltem semmivel. Még egyszer sem mondta a tanító néni, hogy " Na igy kell csinálni".
A nagyszájú gyerekek, akik eddig olyan lekezelően bántak velem, most egyből másképp néztek rám. 
Sor került a nagy szájhős gyerekre, aki a cigánykerekemet blamálta, akár hogy próbálkozott csak oldalra tudott visszafelé bukfencezni. Én jót mosolyogtam magamban, a többi gyerek nem állta meg szó nélkül. 
- Még hogy tudsz cigánykerekezni! Még visszafelé bukfencezni sem tudsz. 
Tanító néni csendre intette őket. Mikor mindenki megcsinálta a gyakorlatot, lehetett szabadon szaladgálni szerettük volna megkapni a labdát, de a tanító néni nem engedte, azonban megígérte, hogy a következő órán labdázni fogunk. Vége lett a tornaórának, a fiúk bevitték matracot. 
A klottgatyát le sem vetettük, felvettük rá a mackó nadrágot. Indultunk haza. 
A Gili-horhóban még most is sár volt, így fent az ösvényen mentünk. Itt olyan keskeny csapás volt, hogy csak egymás után tudtunk menni. Úgy alakítottam, hogy a banda közepe tájékán menjek, mert a gondolataim sokszor oda kanyarodtak a fenyegető veszélyekhez. Anyuék az út közelébe kapáltak, mikor meghallották a gyerekzsivajt Anyu kijött az útra. Most a fiúk sem felejtettek el köszönni. 
Át öltöztünk játszósruhába. A présház előterében ebédeltünk. A délutáni nap pont odasütött.

4.1. Emlékszel?

Fényes fogú János bácsi szölleje a kilátótól nem messze volt. A vége az útra dőlt ki. Középen volt az út. Az egyenes részében volt egy katykó, ott nagyon nehéz föld volt, szappanos, ragadós agyag. Még most is, hogy javában felszáradt már mindenhol, ott még nehéz volt kapálni. Hiába volt tükörfényes a kapa, a föld ráragadt. Minden egyes kapavágásnál neki kellett kocogtatni a tőkének. Anyuék a reggeli friss erővel ott kezdték a munkát, mert ha az marad délutánra, mikor már fogytán az erejük, nem bírták volna csinálni. Ahogy mentünk befelé, a présház felé, örömmel néztük, hogy a neheze már készen van. 
Apu a pince tetején szunyókált, várta az érkezésünket, és a parázson sült krumplit. Sonkának csak a zsíros részéből volt, de nem számított, mert farkas éhesek voltunk. 
Örökös hagymából volt bőven, a kis katonák ott sorakoztak a szalvétán. Apu is felébredt és közénk ült. Neki is kellett katonákat készíteni. 
- Jaj, Józsim! Ne gyerekeskedj már! 
- Miért Anyukám? Nem örülsz, hogy van egy ilyen nagy " lulóca" fiad is?
- Jól van Józsim, kapsz te is katonákat, de ha gyerekszámba veszlek, akkor bizony bor nem jár!
Tudod, hogy a gyerekek nem ihatnak bort!
Kati Apu pártját fogta rögtön. 
- De egy kicsit ihatnak, mert a Rudi bácsinál én is ittam!
- Persze te is ittál! Sutyiban, mert megengedve nem volt. 
-De Anyu! Egy egész kicsit kaphatok most is?
- Persze, még mit nem, aztán majd nem bírok veletek. A hamuban sült krumplitól fekete bajusz rajzolódott a szánk fölé. A cementkád víz tükrében nézegettük, és nevettünk egymáson. 
Az árnyékban lapult a boros, és vizeskorsó. Kati lopva jól ráhúzott a borosra, csak én vettem észre, mert mikor a korsót elvette a szájától, piros lé folyt le az állán. Kardigánja ujjába törölte, és az ujját a szája elé rakva jelezte, hogy el ne áruljam. Kummantottam neki, hogy nyugodtan lehet. 
Apu szólt, hogy van egy kis meglepetés:
-Gyertek kis csimotáim, elmegyünk vadászni, amíg Anyu elpakol. 
-Persze én csak pakoljak, készítsem a kis katonákat? Én is el szeretnék menni, vadászni!
-Mit mondotok? Anyu is eljöhet velünk vadászni?
Rögtön belecsimpaszkodtam Anyu kötényébe:
-Igen, nagyon jó lenne, ha Anyu is eljönne!
És maga mondta, hogy ez olyan titok, amit Anyunak is elmondhatunk. 
Anyu sebtében összerakta az ebéd maradványát. A parázsra löttyintett egy kis vizet a cement kádból. Aztán felkapta a karkosarat.
-Na, készen vagyok, indulhatunk a vadászatra!
Elindultunk a szemben lévő szőlőkön keresztül, ami miránk vár, és majd a jövő héten kerül sorra a bekapálással. Amikor kiértünk a végére, ott volt már az erdő széle. A fákról már lehullott az összes levél. Vastag zizegő szőnyegen mélyen belesüppedt a lábunk. 
- Jaj, te Józsim hová viszel te engem?
- Gyere csak Anyukám, ne nyahorogj! Te akartál jönni!
- Jaj, de én nem gondoltam, hogy ilyen messze elviszel!
- Messze? Ez neked messze van?
- Hát igen, már kettőt tudtam volna fordulni ott a jó homokosába!
- Majd fordulunk, ha visszaérünk! Igaz lányok? Ti is jöttök majd kapálni. 
- Igen!
Mondtam gyorsan, nehogy Anyukám meggondolja magát és visszainduljon. 
A domboldal meredek volt, néhol seggen csúszva értünk el egy egy fához, amibe megkapaszkodtunk. Ha szerencsénk volt, akkor egy élő fa volt, nem egy kiszáradt, ami mihelyt hozzá értünk kitörött, és a lefelé gurulás folytatódott. A ruhánkra ragadt levelekkel úgy néztünk ki, mint egy kis tüskésdisznó. 
Leértünk az aljba, csörgedező patak hangja irányába vezetett bennünket Apu.
- Te Józsim, ez a patak ahová vízért jártam, mikor még árendába laktunk!
- Na, végre, hogy rá jöttél, már azt hittem nem ismersz rá. 
- Aztán minek jövünk mi ide?
- Ne kíváncsiskodj, majd meglátod! Gyertek csak utánam!
Eszembe jutott mikor Anyu mesélte azt a sárga kicsi házat. 
- Anyu ott volt az a sok egér, amikor benyitottak a szobában? Ott volt az a" düggedütt "szekrény is?
Meg amikor visszament az állomásra és nem tudta melyik dombon kell felmenni?
Anyu leroskadt egy kidőlt fára. 
- Állj meg Józsim egy kicsit!
Szeme sarkában könnycsepp csillogott. Keze fejével letörölte, aztán kis idő múlva tudott csak megszólalni, mikor már ebben pár pillanatban át érezte azt a rengeteg küzdelmet, amit azóta átélt. 
- Igen Kicsikéim, itt nem találtam azt az utat. Jaj, te Egek Ura, milyen hatalmas bajból segítettél ki! A hóesés minden nyomot eltüntetett. Besötétedett, a fejemen az a hatalmas pakk, a kezemben a kosár. Katikám, kislányom te meg ott maradtál, egyedül. Az őrület keringtetett, jaj, mi lesz veled, ha nem találom meg azt a sárga ütött-kopott kis házat.
Leültünk Anyu mellé a fára. A gyenge őszi napsugár cirógatta az arcunkat. Anyu simogatta a fejünket. 
- Aztán megtalálta azt az utat, ami oda vezetett?
-Igen kislányaim, megtaláltam, és te Katikám úgy aludtál, mint a bunda. Még az egereket is elriasztottad a szuszogásoddal!
Erre elnevettük magunkat. Anyunak eszébe jutott még számtalan gondolat, de az is eszébe jutott, hogy a szőlőkapálás félbe maradt. 
-Menjünk kislányaim, most ezer annyi a munka. Majd ha elvégeztük, akkor eljövünk, és elmesélem. 
Katival megkérdeztük merre induljunk tovább, aztán, mint a vadak, csörtettünk keresztül mindenen. Egy darabig még hallatszott, hogy Apu és Anyu beszélgetnek." Emlékszel Józsim? Emlékszem Anyukám "
Végre megláttuk azt a kis sárga ütött kopott kis házat. 
- Apu ez az a ház?
- Igen, megérkeztünk!
- Jaj, te Józsim, de minek hoztál most ide bennünket?
- Majd meglátjátok, csak gyertek utánam. 
Apu hajtogatta előttünk a magas csalánt, ami körbe nőtte a házat.

4.2 Gévagomba

Mentünk egyre beljebb. A házról omladozott a vakolat. Szemmel láthatóan nem járt erre senki a közelmúltban. 
-Te Józsim, biztos, hogy nem lakik itt senki, nem ám előjön egy nagy kutya! Vigyázzatok lányok, maradjatok itt a közelemben. 
- Ne félj Anyukám, ha lenne itt kutya, már előjött volna. 
Szerettünk volna belépni a házba, de Anyu szorosan fogta a kezünket. 
- Nem lehet bemenni, látjátok, hogy lóg a gerenda!
Apu csak ment arra hátra. A tyúkólat már teljesen megette az enyészet. A disznóólon is csak imitt- amott volt tető. A csalán már nem csípett, mert a fagyos reggelek lekókasztották a leveleit. 
Én ott maradtam Anyunak a közelében, belekapaszkodtam a köténye sarkába. Egészen hátra mentünk. Apu már oda ért a helyszínre:
- Tudtam én, hogy el kell ide jönni! Ide nézzetek!
Széthajtotta előttünk a bozótost, egy öreg kivénhedt diófarönköt pillantottunk meg, telis-tele gévával. 
Most már elengedtem Anyu kötényét, álmélkodva néztük a rengeteg gombát. 
-Jaj, te Józsim, hát honnét tudtad, hogy ez itt van? 
- Honnét? Hát emlékeztem rá, mikor itt laktunk, már akkor is volt, és ahol egyszer megtelepszik, ott meg is marad sokáig. 
Anyu óvatosan szedte, a kosárba már nem fért több. Levette a kötényét, és a maradékot abba rakta. 
- Na, boldogok vagytok? Érdemes volt eljönni?
- Igen, nagyon jó, hogy ilyen sokat találtunk, pár napig nem kell, gondolkodni mi legyen az étel. 
De most már induljunk vissza, mert a kapálást senki sem csinálja meg helyettünk. 
A csapáson mentünk, amerre jöttünk. A forrásnál enyhítettük a szomjunkat. A vadak nyoma mélyen belesüppedt az ingoványos talajba. Most terőhvel még nehezebb volt a kapatón feljutni. Apu ment előre, egy vékony mogyoró rudat tört le, abba kapaszkodtunk mindannyian. 
Mikor vissza értünk a korsók oda voltak állítva a pince ajtóba. Amíg mi elcsavarogtunk, itt járt János bácsi. Apu megemelte őket, beleszagolt, tele volt mindkettő borral. Kati egyből szomjas lett, mit volt mit tenni, ihatott a borból. Anyu ott termett mellette, és mielőtt nagyot húzott volna belőle, levette a szájáról.
- Hohó, kislányom, nem oda Buda! Elég!
- De Anyu én tényleg szomjas vagyok. 
-Kibírod Katikám, én is kibírom, és a Marika is kibírja. 
Anyuval elmentünk a közelben lévő vadkörtefához, és egy öl apró gyümölccsel tértünk vissza. 
- Ha valaki szomjas, egyen ebből, ez majd csillapítja a szomjúságot. 
Apu bolondozott.
- Anyukám nekem attól elvásik a fogam. 
-Én nem tudtam, hogy Apu csak viccnek szánta:
- Apukám nekem jó a fogam majd megrágom én magának. Lett nagy nevetés. Egész délután azzal cukkoltuk Aput, hogy majd én megrágom neki a vadkörtét. A sárgaföldes domboldalon kapáltunk, Katival mi csak lefelé húztuk a földet, így nem volt nehéz haladni. Anyu számba vette, mi van még vissza. A mellettünk lévő darab is miránk várt, a homoki Bözsié, a titkár Jancsié, a pipás Antal bácsié. A másik oldalon a Buda Treszka nénié, és a szemben lévő Buda Jóska bácsié. 
Anyu nagyot sóhajtott:
- Remélem, adnak elég erőt az égiek, hogy elvégezzük mindezt. 
Gyerekeim, ha be tudjuk fejezni ezeket, és megkapjuk, a tsz-ben a zárszámadást, talán lesz annyi pénzünk, hogy vegyünk a szobába bútort. Katival karöltve táncoltunk. 
-Hurrá, nekünk is lesz szekrényünk, ágyunk, asztalunk most már! Majd elhívjuk a "szuszogós” Magduskát, és megmutatjuk neki. Kati már annyira bele élte magát egyet bukfencezett a szőlők közt. 
- Anyu! És majd ráugorhatok a vetett ágy tetejére?
- Igen, egyszer kétszer, de vigyázni kell rá, mert nagyon fáradságot munkával kerestük meg a rávalót. A nagy beszélgetés közben gyorsan ment a munka. Le is értünk a végére. 
Anyu összepakolta a haza vinni valót, volt ott minden, senki nem ment üres kézzel. Pedig a kapákat nem is kellett haza vinni. Anyunak a fején a kosár gomba, a kezében a kötényébe kötött. Nekünk a hátunkon az iskolatáska, kezünkben száraz szőlőtőke. Apu ki nem adta volna a kezéből a korsót, amit hazafelé menet sokszor a szájához emelt. Mikor Anyu nem látta, Kati is ráhúzott. 
A Vati-kútnál megálltunk, mert akár milyen jó is volt a vadkörte, a szomjunkat nem oltotta. 
Otthon könnyű volt a tűzrakás. Ugye a favágítóra menés az én feladatot volt mindig, de most elég volt egész estére, amit haza hoztunk. 
Kati ment összeszedni a tojásokat. Apu elment vezénylésért, Anyunak a vacsorafőzés volt a feladata. A gévagombát pillanatok alatt megpucolta. Most már a kertbe sem kellett menni hagymáért, mert bent volt egy kis kosárban, amit minden naposan használt. Amíg a gomba megfőtt, lekavarta a nokedlit, és a forró vízbe bele szaggatta. 
Apunak jó kedve volt, egész úton hazafelé danolászott. Másnap sem kellett mennie szolgálatba, jöhet kapálni, és még a korsó is tele volt.

4.3 Itt a sárga veszedelem?

 

Napokig gombát ettünk. Nem untunk meg, mert Anyu minden alkalommal másképp csinálta. 
A legkapósabb nokedlival volt. Aztán következett rizzsel, krumplival, lecsóba, tojással, tejfölösen. 
Mikor már mindegyikkel formában elkészítette, jött elölről. Az időjárás kedvezett, minden nap lehetett kapálni. Mikor Apu is tudott menni, akkor a nehezebb, ragadós részben dolgoztak. A szőlősgazdák ragmálódtak, mindegyik azt akarta, hogy az övét csinálja meg Anyu. 
Nehéz volt velük megértetni, hogy miért csak az a nehéz földű rész van megcsinálta. Az iskolában egyre több betűt megtanultunk. A kirakós füzetben alig volt már üres rubrika. Volt keménypapírból egy sín, abba kellett szavakat kirakni. Ez nagyon jó játéknak tűnt. Tanító néni mondta a szót, lassan szótagolva, nekünk is szótagolva kellett kirakni. Én olvasni is jobban szerettem szótagolás nélkül, de azt mondta a tanító néni, fontos megtanulni így, mert a jövőben könnyebben tudjuk majd elválasztani a szavakat. Számtanból már az összes számot megtanultuk. Az összeadást, kivonást gyakoroltuk. Kis korongokat kellett használni, de én jobb szerettem a kezemen kiszámolni, csak akkor használtam a korongokat, amikor a tanító néni a közelben sétált. 
A szünetekben az " Adj király katonát " játszottuk. A győzelem hol a miénk, hol az ellenségé volt. A Teriék csapata erősebb volt, de ez nem jelentett semmit, mert mi is át tudtuk szakítani a sáncunkat. Már el is felejtkeztem a gyötrelmes gondolatokról. Egyik nap ragyogó, szép idő volt, nem vártam meg a Katiékat. A Gili-horhó felszáradt, nem kellett fent az ösvényen menni. Siettem, hogy Anyunak a közelébe lehessek minél előbb. Ahogy így a gondolataimba merülve baktatok, már látszott a vége a horhónak, a nagy világosságot árnyak takarták el. Jöttek velem szemben a ruszkik. Épp csak annyi időm maradt, hogy félre álljak. Elszaladni, vagy elbújni nem volt idő. A szívem a torkomban dobogott. Emlékeztem Anyunak az intő szavára, félre álltam. A fejemet lehajtottam, és vártam, hogy oda érjenek. Anyu azt mondta, ha bajban vagyunk, ledobni a táskát és futni, kiabálni. Én annyira megijedtem, megmozdulni sem tudtam, nem, hogy elszaladni. Odaért az első, nagy magas vörös hajú, a bőre is vöröses színű volt. A feje olyan volt, mint egy kefe a rövidre vágott hajával. 
Ahogy elfutott mellettem az arcán mosolyt láttam. Aztán jött a következő, annak már egész sötét volt a bőre színe, és a haja fekete volt, ő is mosolygott. Kicsit megbátorodtam, és visszamosolyogtam.
Aztán csak jöttek sorba, volt olyan katona, akinek sárgás színű volt a bőre, és a szeme olyan vágott forma. Akkor eszembe jutott a sárga veszedelem, lehet, hogy ő kínai volt? És már itt is van a veszedelem. Már csak a farkasok hiányoznak, de ha jönnek, akkor legalább most jöjjenek, amikor itt vannak ezek az erős emberek, és elbánnak velük. Aztán nyugtatgattam magam. Nem kell félni, ha csak ilyen az a sárga veszedelem. Némelyik mondott valamit, " Bárisnya " ezt megjegyeztem, majd otthon megkérdezem Aputól mit jelent, ő olyan sok mindent tud, pedig szegény még iskolába is alig járt. Elhaladt mind az összes. Különös szag maradt utánuk. Csak mikor már messze jártak akkor indultam tovább. Anyu a Buda Jóska bácsi szöllejében volt. Szaladtam, majd elhagytam a lábam, hogy mielőbb el tudjam mesélni a ruszkikkal való találkozást. Anyu meglepődött mikor meglátta, hogy egyedül jövök. 
- Marikám minden rendben, miért szaladsz? Miért nem vártad meg a Katiékat?
- Szerettem volna minél hamarabb magával lenni. Oda bújtam. 
-Anyu találkoztam a ruszkikkal. 
Nem hagytam időt, hogy kérdezzem, folytattam:
- A Gili-horhóban jöttek lefelé, és úgy ahogyan maga mondta, félre álltam, nem bántottak. Némelyik rám mosolygott az, egyik még azt is mondta " Bárisnya ". Anyu mit jelent az a szó? 
- Azt hiszem kislányt jelent, de majd megkérdezzük Édesapádat, ő biztos jobban tudja. 
- Anyu lehet, hogy a sárga veszedelmet is láttam!
-Miért, mit láttál Marikám?
- Volt egy olyan katona bácsi, akinek sárga volt a bőre, az volt a sárga veszedelem?

4.4 Jó lehet még?

Anyu megigazította a tüzet, belerakta a krumplit sülni. Aztán leültünk a földre, közel húzott magához:
- Ez az egy sárga bőrű, nem a veszedelem. Majd akkor lesz veszedelem, ha elhatalmasodnak felettünk. Egy kis megnyugvás volt számomra. Találkoztam a ruszkikkal, és a sárga veszedelemtől sem kellett már annyira félnem. 
Nagy gyerek zsivaj hallatszott, Katit elkísértek a Dáró dombi gyerekek. Olyan sokat beszélt nekik a kidőlt diófáról, a vadkörtefáról, kíváncsivá tette őket. Az utóbbi dorgálás jót tett nekik, olyan nagy „csókolomot” köszöntek, még a Dáró váron is meghallották. 
Kati ledobta a táskáját, és elirányította őket a játék birodalmunkba. Kicsit irigykedve nézték a kidőlt diófán kialakított általunk olyan csodálatosnak tetsző labirintusokat. 
-Nézzétek ez itt a konyha. Mostanában ugyan nem játszottunk benne, de ott voltak még az üres csigaházak apró kérgek. A lányok elbűvölve nézték. 
- És főzni is szoktatok?
-Igen, mikor vendégeket várunk. 
- Miért, még azok is szoktak jönni. 
-Persze, de játszásiból.
Annuskának és a Magduskának, nem volt testvére. Ők el sem tudták képzeli, hogy lehet játszásiból jönni a vendégeknek. A fiúknak voltak testvéreik, így ők magyarázták el. Nem maradhattak sokáig, mert az utolsó eset mikor későn mentek haza, jó kis lecke maradt nekik. Nem akartak ebéd nélkül maradni. Tele rakták a zsebeiket vadkörtével, és indultak le az úton. A forrásnál érnek majd ki.
Anyu figyelmeztette őket, fogjanak botot a kezükbe, mert Szerpákéknál néha szabadon vannak a kutyák. Sokáig hallatszott vidám beszélgetésük. Kati boldog volt, hogy megmutatta a játék birodalmunkat. Anyu kikaparta a hamuból a krumplit. Nem mentünk be présház előterébe enni, mert oda már nem sütött be a nap. Fent a pince sipon foglaltunk helyet. A katonákat szakmányába kellett rakni Anyunak, mert olyan éhesek voltunk, mint egy farkas. Ez volt az utolsó darab szőlő, amit be kellett kapálni. Szerencsére itt mindenhol jó homokos föld volt. Azért is hagyta Anyu utoljára, mert itt az eső után rögtön lehetett kapálni. Délután kedvet kaptunk egy kis főzőcskézésre. 
Anyu hagyott bennünket játszani, most már nyugodt volt, hogy el tudja végezni, amit elvállalt. 
Nem vártuk meg a késő estét. Mert ilyenkor nagyon rövid idő alatt besötétedik. Készített Anyu egy köteg korhadt tőkét, olyan sok volt, hogy a kötényébe kötve, a fején vitte. A kardigánjából font egy koszorút, azt tette a fejére, hogy ne nyomja a girbegurba tőke a fejét. Nekünk is jutott cipekedni való, a fagyvédett helyeken szedett üde zöld csíkeparét az elemózsiás szatyorban vittük. Indulás előtt még megraktuk a zsebünket vadkörtével. Még jó hogy időben indultunk, mire haza értünk már lámpát kellett gyújtani. Anyu megrakta a tüzet a száraz tőkék kis idő múlva pattogva jelezték, hogy megadták magukat a tűz varázsának. A ma esti gomba változat a lecsós gomba volt. 
Anyu a hagymát, mi a paprikát szeltük. Mire a malacok megkapták a moslékjukat, a mi vacsorának is elkészült. A lecsót soha nem szerettük villával enni, csak úgy kenyérrel mártogatva. Először a kenyér belével, a végére hagytuk a finom héját. Anyu ilyenkor levágta mind a két végét, hogy mindegyőnknek jusson gyürke. Mosakodni most is csak derékig, aztán a lavórba beleállva Anyu megmosdatott bennünket alulról is. Fürdés vasárnap este volt. Ilyenkor a hajunkat is mindig megmosta. Reggelente már komoly fagyok voltak, Anyu elővette a télikabátunkat. 
- Gyertek lányok, próbáljátok fel. Jó lehet még?
Hát a tavaly tél óta olyan sokat nőttünk, hogy egy arasznyi hiányzott az összegombolásnál. 
Anyu próbálta huzigálni, de mind hiába. Olyan volt mintha, présben lennénk. 
- Jaj, kislányaim ezt nem gondoltam, azt hittem még ezt a telet kihúzzatok benne. 
Elvégezzük a bekapálást, kell venni nektek téli kabátot, remélem, nem fáztok meg addig a kis kabátban. Mondom is Édesapátoknak, úgy intézze a szabadnapját.
- Miért kell ahhoz szabad nap?
- Azért kincseim, mert Pestre megyünk télikabátot venni. 
Most minden zokszó nélkül elvonultunk aludni, nagy izgalomba hozott bennünket, hogy új télikabátot kapunk, és Pestre utazunk...

4.5 Ötös alá
 

Reggel deres volt a rét. Anyu a kiskabát alá ránk adta a kardigánt, és a mackófelsőt, kendővel bagyulálta be a fejünket. Közben csak sopánkodott.
- Csak nehogy megfázzatok nekem. Még ezt a pár napot húzza ki az időjárás. 
Hiába mondtuk, hogy nem kell ennyi ruha, nem fázunk, de nem tágított. Így kellett menni. 
A többi gyerekek is kiskabátosan voltak. Talpunk alatt csikorgott a fagyos föld, a réten ezüstösen csillogott a deres növényzet. 
Eddig nem is vettük észre, milyen szép alakja van a vadsárga répa bogos ernyőjének, vagy, hogy itt a mező is tele van pókhálóval. Leheletünket pipafüstként eregettük. Gili-horhóban a fák koronái közt ezüstösen csillogott a dér. Mire az iskolába értünk pirospaprikaként virított az orrunk. Egymáson nevettünk, hogy néz ki a másik, közben nekünk is ugyanolyan volt az orrunk.
Tanító néni sokáig dörzsölte a kezét mire átmelegedett. Valahogy ebben, friss reggelben még a Szózat elszavalásával sem volt gond. Mindenki kiadta magából a hangot. 
Az első óra ének volt. Olyankor együtt kornyikált az egész osztály. Szó szerint kornyikált, mert olyan bábeli zavar lett a többszólamú énekléssel, hogy szegény tanító néni befejezte a vezénylést:
- Elég gyerekek, nem így! Rá mutatott az első sorba állókra. Mikor intek, akkor megálltok egy pillanatra, aztán most jöttök ti, és a mi csoportunkra mutatott. 
-Kezdjük elölről!
Elkezdte az első sor, majd következtünk mi. Nekünk ugyanazt kellett volna énekelni, mint amit az előbb énekeltek, de valahogy úgy jött ki, hogy mi folytattuk a második sorral. 
- Állj, állj, állj! Nem így, már mondtam az előbb, hogyan lesz ebből több szólam?
Mi semmit nem értettünk a szólamokból. 
Újra elkezdtük. De most sem jártunk nagyon sikerrel. 
Tanító néni bele unt. 
- Tudjátok mit, most kimegyek az irodába. 
Ti próbáljatok magatok, 
A Teri volt az iskolába a legnagyobb, kezébe nyomta a pálcát:
-Tessék, te vezényeld őket! 
Az ajtó becsapódott, mi legszívesebben futkároztunk volna. De a Teri rögtön leteremtett bennünket. 
- Csendben legyetek, és kezdjük:
"Az árgyélus kis madár nem száll minden ágra "
Most a második sor ugyan ezt éneklik, az első sor a második sort. 
" Én sem fekszem mindenkor, szép paplanos ágyba "
Nem tudjuk minek köszönhettük, de megszületett az első kétszólamú mestermű. Tanító néni rontott be. 
-Ez az végre, látjátok, hogy ha akartok, tudtok ti énekelni. Kivette a Teri kezéből a pálcát, beállította a sorba. 
- Na, próbáljuk meg még egyszer!
És újra sikerült. Nem is tudom, hogy lehetett ennek örülni, mikor olyan összevisszaság volt az egész, de hát, ha egyszer a tanító néninek ez tetszik. Még párszor végig énekeltük, aztán már bele untunk és csak kornyikálásra futotta tőlünk. 
- Na, jól van, mára akkor megelégszünk ennyivel. Kimehettek szünet van! - pedig még nem is járt le az óra. 
Az udvaron kezdett felengedni a fagyos föld, szaladgálni nem volt jó, mert hamar el lehetett esni, és a sárba meghempergőzni, a nagyok kint a lépcsőn hülyéskedtek, mi kicsik a folyosón kocséroztunk. A következő óra nekünk volt hangos. A többi három osztály megkapta a feladatát. 
Nekünk olvasás óra volt. Alig vártam már a felelést, mert sokat gyakoroltam és úgy éreztem biztos sikerül ötösre elolvasni. Eddig úgy jártam mindig, ha jelentkeztem, akkor nem szólított fel a tanító néni. Ha nem jelentkeztem, akkor engem kérdezett. Most a cselhez folyamodtam, olyan unott képpel figyeltem az órán. Bejött a csel:
-Na, Marika hadd halljuk, neked hogyan megy?
Megköszörültem a torkom, hogy jó hangosan tudjak olvasni. Hibátlanul felolvastam az egész oldalt. Tanító néni visszalapozott, ott is elolvastam mindent. Óra végén kikérte az ellenőrzőnket, és beírt egy ötös alát. Mikor megláttam elkeseredtem, mert ugyanolyan jól elolvastam, mint a hátam mögött ülő Csini Marika, és az övét nem húzta alá. A sírás folytogatott. Vajon az enyém miért ötös alá. 
A következő órákon már nem is figyeltem semmire. Mikor vége lett az órának egyedül indultam haza. 
Még a Piroskát sem vártam meg. A Gili-horhóban nagy sár volt, most hogy felengedett a fagy, fent mentem az ösvényen. A ruszkikkal már nem féltem találkozni, a sárga veszedelem sem volt olyan félelmetes már. Most hogy egyedül voltam, gondoltam kipróbálom a fáramászást is. Elképzeltem, hogy hirtelen elő bukkan egy farkas. Ledobtam a táskát, a legközelebbi fa alsó ágába bele kapaszkodtam, fellendítettem magam, és már nyúltam is a következő felettem lévő ágra. Ez olyan gyorsan történt, hogy az a gondolat béli acsarkodó farkas még a fa közelében sem volt. Négy, öt méter magasról megnyugodva néztem le. A táskám ott van a fa alatt, de a fene ott egye azt a táskát. Anyu is mindig azt mondta, "a táskát dobjátok el, és futás, menekülés "
Lemásztam, az úton még egy másik fánál is kipróbáltam, ott kicsit nehezebben sikerült a második ágról feljebb jutni, de már az első ágon is nagyobb biztonságban voltam, mint a földön. Úgy eljátszottam az időt, Katiék utolértek. Kíváncsiskodtak mit csináltam eddig, de nem mondtam el, féltem kinevetnének. A gyerekek kedvet kaptak, ma is a Buda Jóska bácsi szölleje fele jöttek. A vadkörtéből telerakták a zsebüket, és elköszöntek. Anyu már ebéddel várt bennünket, reggel nem tudott jönni korán, mert fagyos volt a föld. Szilvás gombócot csinált. Annyi volt belőle, hogy veszekedni nem kellett rajta, annyit ehettünk, amennyi belénk fért. 
Nem volt már sok vissza a bekapálásból, oda álltunk Anyu mellé és segítettünk, annak reményében, hogy sikerül befejezni, csak húztuk, húztuk a földet, máskor beszélgetni szoktunk mindenféléről, de most csendben voltunk. Hirtelen jött el az este, a nyugati égbolt vörös volt, ahol a nap utolsó sugara elbúcsúzott a mai naptól, a keletin szép jó estét kívánt a holdvilág " ejt te szorgalmas népség, nem kellene már estét csinálni "?
Anyu kérlelte:
- Gyere csak, mutasd nekünk az utat, ma már addig nem hagyjuk abba...

4.6 Farkasok!

Csak a kapák suhogása hallatszott. Húztuk a földet, kezdett ropogós lenni a fagytól. A kardigán ujját feltűrtük, hiába volt hideg, mi kimelegedtünk a munkában. 
-Drága kis kincseim, az utolsó sor! 
Együtt kapáltuk. Mikor a végére értünk, Anyu letérdelt mellettünk. Magához húzott bennünket, majd felnézett az aranysárgán világító holdra, és elmondta a fohászát:
- Hatalmas teremtőm, köszönöm, hogy ilyen sok erőt adtál nekünk, köszönöm, hogy velem voltál, mikor néha elkeseredtem. Kísérj bennünket a kis hajlékunkba!
Felöltöztünk, mert csak a munka közben volt meleg. Most hogy megálltunk a csípős szellő megborzongatta a megizzadt hátunkat. 
Összepakolódtunk. Anyu a kapákat összeütötte, hogy lepotyogjon róla a ráragadt föld. Vállára vette a miénket is. A fényesen csillogó kapákon menet közben táncot járt a holdvilág. 
Kati is pördült egyet, kettőt örömében.
- Jaj, kislányom, nem vagy elég fáradt?
- Fáradt voltam, de most már kipihentem magam. 
Örülök, hogy vége a bekapálásnak. 
- Drága kincseim tavaszig lement a gond. Meg szabadultunk a minden napos robottól. 
A Csullag dombon valami árny jött velünk szembe. Anyu mellé bújtunk. Ilyenkor este nem sokan járnak, már mindenki bebújik a jó meleg házba. Anyu ráismert a lépésről. 
-Józsim, de jó hogy jössz!
Előbújtunk Anyu védelmező karjai mögül, repültünk a másik védelmező karok közé. 
Apu mindkettőnket felkapott. Mi nem törődve a bökős arcával, összevissza puszilgattuk. 
- Szerbusztok, kis csimotáim!
Most nem rég értem haza, épp csak tüzet raktam, megettem a jószágot. Nagyon aggódtam már, miért nem vagytok otthon. Csak nem fejeztétek be?
- De bizony! Befejeztük. Drága kis csimotáid egész délután kapáltak. Nem akartuk, hogy maradjon belőle. 
Apu lerakott bennünket a földre, Anyut is felkapta kapástul, szatyrostul. 
- Ne bolondozz Józsim, tegyél le!
Apu csak az után tette le, hogy forgott vele párat. 
A Szerpák völgyben vonyítottak a kutyák. A telihold olyan világosságot csinált mintha nappal lenne. A kocsi úton már újra csikordult a föld a cipőnk alatt.
A leheletünk szürke füstjének homályban figyeltük Anyuék beszélgetését. 
- Tegnap este felpróbáltak a lányok a télikabátot. Hát tudod, kinőtték. Kell venni helyette. 
- Tudod, mit mondanak! A lányok a pad alatt is megnőnek. Az a jó, ha nőnek, veszünk nekik. 
Tudod, mit elmegyünk Pestre!
- Te Józsim! Te bele látsz a gondolataimba, de hamarosan kell menni, mert egyre hidegebb van, és ez a kiskabátjuk van csak. 
- Akkor nagyon jókor kértem a szabad napot. Holnap, holnapután itthon leszek. 
- Épp arra akartalak megkérni, de tényleg Józsim, neked ördögöd van. 
Katival mi elkezdtünk körbe ugrálni Aput, és énekeltük: 
- Apunak ördöge van! Apunak ördöge van. 
Közben hazaértünk. A konyhába jó meleg volt. A sparhelt platni résein táncot járt a tűz, amíg a petróleumlámpát meg nem gyújtották a falon, a mennyezeten csodálatos alakzatokat öltött magára a kicsi konyha. Kár, hogy nem gyönyörködtettünk tovább, mert Anyu meggyújtotta a lámpát. A lavórba készített vizet. Micsoda hatalmas segítség volt, hogy már lehetett is mosakodni. A sparhelten hátul a szilvás gombóc maradéka is megmelegedett. Az alja kicsit oda is pirult. Anyuék megvárták, amíg mi jóllakunk, csak az után kapargatták ki a maradékot. Nem volt már idő semmire. Arra sem emlékeztünk, mikor hogyan kerültünk ágyba, mert olyan fáradtak voltunk. 
Reggel a tejberizs illata hamar kiugrasztott bennünket az ágyból. A vaságy végében térdepelve pizsamában ettünk. Anyu mindegyőnknek kénye kedve szerint készítette. Én először fehéren, aztán kakaóval megszórva, de nem összekeverve. Kati rögtön kakaóval összekeverve, és neki még plusz cukor is kellett rá. A ruháink cipőink letisztítva vártak bennünket a hokedlire készítve. 
Még látszott a hold mikor elindultunk az iskolába. Ma reggel még hidegebb volt, csak úgy csípte az arcunkat a fagy. A lányokon már téli kabát volt. A fiúk kiskabátosan, mint mi a Katival. 
A gyerekek ma is a Buda Jóska bácsi szölleje felé akartak hazafelé jönni. Kati örömmel újságolta:
-Elmehettek arra, de mi már nem megyünk, az este holdvilágnál elvégeztük. 
Akkor már nekik sem volt fontos az arra menés. A Gili-horhóba bejáratához értünk, mikor váratlanul feltűnt egy vonyító falka. Én vettem észre legelsőnek, elkiáltottam magam!
- Farkasok!
Mert így messziről úgy néztek ki.
Ledobtam a táskát, és a már hetekkel ezelőtt kiszemelt fán termettem egy pillanat alatt. 
A többiek még felsem ocsúdtak, a falka már ott vicsorította rájuk a fogát. A gyerekek néztek szerteszét, mivel tudnak védekezni. Ordítottak:
- Segítség, Segítség!
A Gábornak sikerült egy karót a kezébe kapni, azzal hadonászott feléjük. A gyerekek egy kupacban úgy forgolódtak, hogy mindig szemben legyenek a vérengző vadakkal. A táskájukkal a kezükben tartva maguk elött. Irtó félelmetes volt, én kiabáltam nekik másszanak fel a fára, de mihelyt valaki kimozdult a kupacból kész préda volt. Sírtam:
-Kati gyere, segítek felmászni!
De abban a hatalmas ugatásban nem hallotta. Csak forgolódtak, közben jajveszékeltek annak reményében, talán valaki meghallja. A táskából elővették a tízórait, jó messze eldobták, a vadállatok mind rárohantak, morogtak acsarkodtak érte. Kati és a Lacinak sikerült felmászni közben egy másik fára. Megnyugodtam, hogy a testvérem már biztonságban van, de a többieket is féltettem.
Aztán a tízórais csomagok repültek, a gyerekek kezdték követni a példámat. A Magduskát úgy kellett feltolni, mert nem tudott fára mászni, az Annuska is csak nagy nehezen jutott fel. A Kati húzta a Jancsi tolta. Az utolsó tízórais csomag elrepült, most már csak ketten voltak a földön. A Joke, és a Jancsi. Lenyújtottam a lábam, hogy kapaszkodjon bele a Joke. Jó kellett szorítani az ágat, mert majdnem lerántott engem is. Végre a Jancsi is biztonságban volt.
A bestiák visszatértek a táskák közt szaglászták csak az enyém nem volt nyitva. Ott tépték a könyveket, füzeteket. Most már, hogy mindenki biztonságban volt, egymásnak integettünk, még viccelődésre tellett tőlünk, de azért nem hagytuk abba a segítségért kiabálást.

4.7 Hogyan menekülünk meg a kóbor kutyák elől?

Most már volt idő, hogy szemügyre vegyem a ránk támadt falkát. Kóbor kutyák voltak. Soványak girhesek. Ott vicsorították a fogukat a fák alatt. Ugráltak fel, de mind hiába, nem értek el bennünket. 
Az úton messze feltűnt egy alak. Én láttam meg először. 
- Gyerekek megmenekültünk! Jön a " Deszkás "
- Kiabálj neki!
- Kiabálnék, de nem jut eszembe a neve,
Mert csak mi adtuk neki ezt a nevet," Deszi, vagy Deszkás, vagy ha már nagyon viccesek akartunk lenni, azt is mondtuk "Deszendári "
Aztán még versike is passzolt hozzá. 
Deszendári bőgatyája tviszt,
Elakadt az akácfába tviszt, 
Úgy kell, neki mér cicázott. 
Mért nem inkább bibliázott,
Tviszt, tviszt, tviszt.

Annuskának eszébe jutott, hogy Feri bácsi a neve. 
Kiabáltunk, ahogy a torkunkon kifért, de az acsarkodó kutyákat nem tudtuk túl ordítani. 
- Feri bácsi ide gyüjjön gyorsan! Segítség!
Feri bácsi mindenképp erre jött. A hátán átalvetve a puska, amit csak messziről szoktunk megcsodálni. Mikor a kutyák felfedezték az érkezését, otthagytak bennünket, feléje iramodtak. 
Lekapta a puskát a hátáról, a derék táskából betöltötte, és még pont időben sikerült neki bele lőni a levegőbe, mert már egész közel bekerítették. Aztán még egyszer töltött, de ezt már az eliszkoló falka után célozta. Nagy kainkulás közepette biztos találat volt a sörétes golyó. Mikor már biztonságban éreztük magunkat, lemásztunk a fáról. 
Egymás szavába vágva meséltük mi történt. Az én fára mászásomat senki nem említette. Pedig ha nem ezt cselekedik, sokkal rosszabbul is végződhetett volna. Nem akartam vele előhozakodni, úgyis mindig kis okostojásnak tituláltak. Nekem elég volt az a tudat, hogy megmentettem a bandát. Még ha nem is az a Jugoszláviából átszökött farkasok voltak. A gyerekek összeszedték a szétszóródott könyveket, füzeteket. Egyedül az én táskám úszta meg rongálás nélkül. Feri bácsi a kutyák nyomába eredt. Mi folytattuk az utat az iskolába. Nem tudjuk mennyi idő múlt el, az órák már elkezdődtek. 
Szakadtan, fáradtan estünk be. Tanító néni a kezét széttárva várt bennünket. 
- Na, megfogta ez a díszes társaság a mókust?
A Jancsi volt a szószólónk:
-Tanító néni nem mókust kergettünk, minket kergették a kóbor kutyák. 
-Jobb kifogást nem tudtatok kitalálni? Na, hadd halljam, mi történt!
-De tanitó néni, minket tényleg megtámadtak a kóbor kutyák.
Most már segítettünk a Jancsinak. Bizonygattuk, hogy milyen nagy veszélyt éltünk át. 
-Ha nem tetszik elhinni nekünk, kérdezze meg a Deszkást!
-Kit kell megkérdeznem?
-Ja, a Feri bácsit, a csőszt. 
A gyerekek elővették a megtépázott könyveiket. Tanító néni folytonos hüledezés közepette vizsgálta a táskákat. 
- De miért adtátok a kutyáknak, a táskát? Hogy lehettek ilyen felelőtlenek? Miből tanultok a jövőben?
- Miért adtuk oda? Jobb lett volna, ha minket marcangolnak szét azok a megveszett fenevadak?
Most már mindegyőnk fel volt háborodva. Mit gondol a tanító néni, szórakozásból etettük meg velük a tízórait?
Nehezen kezdte megérteni a helyzet súlyosságát. Az egész iskola halálos csöndben figyelte az általunk átélt halálos veszedelmet. Néha halkan csak annyit kérdeztek:
- Ez mind igaz? Folytassátok, hogy menekültetek meg?
Most szóba került az én hőstettem. Nem akartam fennhéjázó lenni, de a Jancsi bizony kiemelte az előrelátó bölcs cselekedetemet. 
- Mi ott lent a táskánk mögé bújva védekeztünk, a kis Kaproncás meg, fent a fán biztatott bennünket, hogy mi is mászunk fel. Akkor került sor arra, hogy a táskából kivettük a tízórait, messze eldobtuk, és gyorsan felmásztunk. De a táskát visszacsukni már nem volt idő, ezért tudtak a kutyák kárt okozni. Aztán elmondtuk a Deszkás sörétes puskáját. A végén szinte összerogytunk a padra, pedig még a tanító néni nem is szólt, hogy " Üljetek le."
Már rég a tízórai szünetnek az ideje volt. Tanító néni szólt, hogy ehetünk. Közülünk csak nekem volt ennivalóm. Katival elosztottam. A többiek is adtak egy-egy darabot a tízórai nélkül maradottaknak. 
Az egész iskola teljesen le volt döbbenve a történteken. A Hamu völgyi gyerekek, a Homokpusztai gyerekek egyből félelembe burkolództak. Ők is távol voltak a hazáktól, okét is bár mely pillanatban megtámadhatták a kóbor kutyák. A következő órán nekünk volt hangos óránk. 
A többieknek mindenkinek fogalmazást kellett írni. Azzal a címmel:
„Hogyan menekülünk meg a kóbor kutyák elől?”
Nekünk az olvasás könyvben a „ty” betűt kellett megtanulni. Pont jókor, mert legalább már le tudtam írni a „kóbor kutyát”. Az óra végén a betűsínbe kiraktuk a "kóbor kutyák " szót. A fogalmazás az egész iskoláknak jól sikerült. Ilyen élménybeszámoló után nem volt nehéz ihletet meríteni.

4.8 Nem kell félni többet

Vége volt az órának, de én nem indultam haza. Tanító néni megengedte, hogy az utolsó padban ülve várjam meg a Katiékat. 
Nagyon szerettem hallgatni azokat az olvasmányokat, amit a nagyok tanulnak. 
Most arról olvastak, hogy egy szegény fiú és az anyukája egész délután pénzt keresett, hogy tudjanak venni szappant. Hét krajcár kellett volna. Mire a hét krajcárt megtalálták, már késő volt, besötétedett, és petróleumjuk sem volt. Így nem tudta kimosni a ruhát. Elgondolkodtam. Mi is szegények vagyunk, de szappan, petróleum, kenyér mindig van otthon és holnap reggel Pestre utazunk télikabátot venni. 
Mikor vége lett az órának, Katival odamentünk a tanító nénihez, elkéretőzni, hogy holnap nem jövünk iskolába. Tanító néni, megkérdezte hová megyünk. Mi örömmel újságoltuk, hogy Budapestre. 
Tanító néni, nem akadékoskodott. Szaladtunk a többiek után, mert most a legjobb, ha együtt marad a társaság. Mikor elértünk a Gili horhóba, mindenki tört magának egy husángot, és libasorban masíroztunk egymás után. Nem bolondoztunk, mindenki figyelt. Mi lányok mentünk elöl, a Jancsi és a Gábor zárta a sort. A dombon elköszöntünk a Dáró dombi gyerekektől. Anyu meglepődött milyen levertek vagyunk, és a ház falának támasztott bot is furcsa volt. Mikor beléptünk leroskadtunk az ágyra. 
- Mi van kislányaim, miért vagytok ilyen fáradtak. 
Nem is tudtuk hol kezdjük. 
- Anyu, ma reggel nagyon nagy veszélyben voltunk. 
Anyu összecsapta a kezét:
- Milyen veszélyben?
Egyből körbe forgatott bennünket, hogy megnézze ép-e minden porcikánk. 
- Egy kóbor kutya csapat ránk támadott. 
Apu pont akkor lépett be, elhűlve hallgatták végig az esemény minden mozzanatát. Még most is reszkettem a félelemtől, ahogy újra felelevenedett a kutyák vonyítása a fogaik vicsorítása. 
Anyu sokszor elmondta, milyen jó hogy fára másztam. Apu felöltözött, magához vette a kisbaltát és egy husángot, majd elindult le a szomszédba a Gyusziékhoz. Az ebédet sem várta meg, a zsebébe rakott pár pogácsát. Anyu nékünk kimerítette a bablevest. A sonkának a bőrkéjét is belefőzte, amitől nagyon finom lett. A pogácsát most is több tepsivel sütött, egy tepsi üres pogácsát, aztán meggylekvárost, és szilvalekvárost. Ami megmaradt becsomagolta holnapra, útravalónak. 
Aztán délután még elment Pulába a szőlőbekapálás-pénzt elkérni a gazdáktól. 
Egy füzet lapra írva kitől, mennyi pénz jár. Anyunak meghagytuk, hogy nagyon éber legyen, és a husángot el ne felejtse sohasem. A réten messze el lehetett látni, nem történhet meglepetés, de a feljárónál bármely pillanatban megtámadhatják. Anyu minket is óva intett, 
- Maradjatok itt bent, jövök nem sokára!
Kati megigazította a megtépázott olvasókönyvét. Beragasztotta a kitépett lapokat. 
Én az ablakban ültem, vártam Aput, Anyut. Anyu még sötétedés előtt hazaért. Kirakta az asztalra a pénzt. Katival számoltuk, ilyen sok pénzt még nem is láttunk egyszerre. Egyik részét elrakta a virágos bögrébe. 
- Tudjátok, ez a szobabútorra van félre téve, de még nincs, annyi amennyibe kerül. Ha meg lesz a zárszámadás talán már elég lesz a rávaló. 
Anyu elkészítette a holnapi ruhánkat, Pestre ünneplőbe öltözve megyünk, a búzavirágkék színű szoknyában. Most hogy már reggel nagyon hideg van, bundabugyiba betűrve a fehér fércharisnya. Ami egészen a combunk tövéig felér. A kiskabát is sötétkék. Szerettük volna megvárni Aput, de elnyomott bennünket a fáradság. Reggel már bundáskenyér és tea várt bennünket. 
- Egyetek kislányaim, aztán indulunk! 
Az állomásra menet a mackó nadrágot is felvettük, mert ropogós fagyos reggel, megkérdezte, mibe öltözködtünk. Ott aztán levetettük, mert Budapestre mégsem lehet mackó nadrágosan utazni. Aput faggattuk, hol volt az este olyan sokáig. 
- Hiába is kérdeztek, nem mondok semmit, ez nem nektek való! Annyit mondok csak, nem kell félni többet a kóbor kutyáktól. 
Katival sugdolóztunk vajon mit is csináltak Apuék. Abban reménykedtünk talán majd a Gyuszitól megtudjuk. A sistergős gőzös berobogott. Nem volt érdemes leülni, mert Dombóváron úgyis át kell szállni. A Nagyállomáson pár perc várakozás után beérkezett a pécsi vonat, erre szálltunk fel. 
Apu keresett egy üres fülkét. Befészkeltük magunkat. Ott kint még sötét volt, így jobbnak láttuk, ha alszunk egyet. Lehúztuk a cipőt, én Anyu, Kati Apu ölébe hajtotta a fejét. A zakatolás jó kis duruzsolása hamar álomba ringatott bennünket. Már hét ágra sütött a nap, mikor felébredtünk. 
Közel járhatunk Pesthez, mert a házak egymást érték, ettünk pár pogácsát, és vártuk, hogy megérkezzünk. Minden egyes alkalommal olyan mintha, most jönnénk először. Mindig ugyanaz a várakozás.

4.9 Hekk és sör

A Gellérthegyet messziről megismertük és már ismerős volt a Duna, a vár, az Országház. Kérdezősködni nem akartunk, inkább csak néztünk ki a villamos ablakon. A házak között néhol alig sütött be a nap. Milyen rossz lehet itt élni ebben a szürkeségben. Jó lett volna még utazni, de Apu sürgetett bennünket. 
-Gyertek kis csimotáim, megérkeztünk. Megvesszük a télikabátot, utána elmegyünk a Margitszigetre. 
Az Úttörő Áruházban hatalmas választék volt. 
Nézegettük válogattunk a kabátok között. Szabadjára voltunk engedve.
- Az árát ne nézzétek, olyant válasszatok, ami tetszik. 
Katival kiválasztottunk egy drapp halszálkás-mintás kabátot. Tetszett mindkettőnknek. Felpróbáltuk, aztán Anyu kérte az eladót, hogy mindegyőnknek egy számmal nagyobbat hozzon. Katival mi duzzogtunk. A kezünk ki sem látszott olyan hosszú volt az ujja. A bokánkig leért, még egy személy elfért volna benne. Hiába sírtunk, hogy ez nagy, Anyu nem tágított. 
- Kislányaim most ezt fel lehet tűrni. Nem baj, hogy hosszú, legalább jobban tartja a meleget. 
Nem tudunk jövő télre megint télikabátot venni. Ha akartuk, ha nem, bele kellett törődni. Kaptunk hozzá fehér svájci sapkát. Már be sem kellett csomagolni rajtunk maradt. A kék félkabátunk került a szatyorba. Apu még választott egy mackónadrágot és felsőt. Örömmel simogattuk az arcunkhoz az új bolyhos jóillatú sötétbordó anyagot. Legszívesebben abba is bele bujtunk volna. 
Kaptunk még a hajunkba szalagot, és apró hajcsatakot. 
Nehezen bele törődtünk a télikabát hosszába. 
Egymást csúfoltuk. 
-Kati, te olyan vagy, mint egy " paparuska".
- Marika te is ugyanolyan vagy!
- Lányok elég legyen a veszekedésből! Tudjátok hány gyerek örülne, ha ilyen kabátja lenne?
Tudtuk, hogy Anyunak igaza van. 
Újra kint voltunk a város forgatagában. Apu hátára vette a batyut, gyalog indultunk az utcákon keresztül a Duna part irányába. Dél körül járhatott az idő. Az egyik üzletből ínycsiklandozó illat szállingózott ki.
-Gyertek Anyukám eszünk egy pár falatot!
-Jaj, Józsim, ez itt nagyon drága lehet. 
-Dehogy, ez egy talponálló, meglátod pár forintból jó lakunk mindnyájan. 
Apu nemtágított, beirányított bennünket. A nyál összefolyt a szánkban. Volt ott olyan sokféle finomság, alig tudtunk választani. 
-Lányok, nyugodtan nézzétek meg, mi az, amit megennétek! Anyukám te is válassz magadnak! 
- Nekem jó, amit a lányok választanak. 
- Apu az ott milyen hal?
Rámutattunk egy olyan kis tömzsi érdekes alakú rántott halra. 
-Kicsikéim az "hekk" hal, ami tengeri hal és nincsen benne apró szálka, bátran lehet enni. Kértek ilyet?
- Igen, szeretnénk hekket enni! 
Katival egyre csak ismételgettük "hekk". Anyunak is olyan kellett. Apu magának egy darab véreshurkát, és egy darab kolbászt kért. Egy nagy tálcára rakta a sok finomságot a pecsenyés néni, aztán egy olyan asztalra rakta, amit mi is felértünk. Apu Anyunak is sört kért, nekünk bambit. 
A tálcán olyan ínycsiklandozóan kínálta magát a "hekk" kézzel tördeltünk kis darabokat a szánkba, óvatosan, mert nem akartuk elhinni, hogy tényleg nincs benne szálka. Anyu kézzel apró részekre szedte, és most már ő is bátran bíztatott bennünket. 
-Ehetitek bátran kislányaim, nincs benne szálka, ilyen halat még nem is láttam. 
Belecsipegettünk Apu hurkájába, kolbászába. Apu a mustáros ujjával pontocskát rajzolt az orrunkra. 
Anyunak is nagyon ízlett a "hekk "és a végén sört ivott. Apu kacsingatott ránk, hogy ezt korommal fel kell írni a kéménybe, hogy Anyu sört ivott. Olyan sok volt a tálcán, meg sem tudtuk enni az összeset. 
A pecsenyés néni zsírpapírba rakta a maradékot, és elhoztuk. Anyu nem is kérdezte meg mennyibe került. A mosdóban elintéztük dolgaikat. Most már nem volt olyan érdekes a falból kifolyó víz, mint az előző időben mikor itt jártunk. Gyalog mentünk ki a Margitszigetre. Olyan jó idő volt, hogy a télikabátot Apunak kellett vinnie, visszavettük a kis kék félkabátot. 
Apu mesélt arról az időről mikor katonaszökevény volt, és a Józsi barátjával járt itt a szigeten.

 

4.10 Eldózerolták…

A szigeten ráérős emberek sétáltak. Leültünk egy padra. A fák már itt is levetették szép őszi ruhájukat. Legszívesebben bele hemperegtünk volna a sokszínű szőnyegbe, de Anyu látta a szándékunkat. 
-Látjátok, ez a különbség a Margitsziget fái, és a Fényesfogú János bácsi kidőlt diófája közt. 
Ott bármikor bukfencezhettek a fák alatt, itt meg csak nézni lehet. 
-De Anyu miért nem bukfencezhetünk? Olyan jó lenne. Vigyázunk a ruhánkra. 
- Tudom én, hogy vigyáztok! Egy napot kibírtok, 
Tudjátok mit, inkább gyűjtsetek különböző faleveleket!
- Faleveleket? Az nem olyan érdekes. 
Inkább ott maradtunk a padon, és Aput noszogattuk:
- Apu, mit csináltak a barátjával mikor kijöttek a Margitszigetre?
- Nem sokszor jártunk itt, de egy alkalomra különösen emlékszem!
Majdnem minden éjjel bombáztak. Nekünk ott ahol a barátom lakott, nem volt hová menekülni. Már nem volt egy ép ház sem. Mikor jött a légi riadó, egyhatáron voltunk mind. A kicsi gyerekek az anyjuk ölében, mi a Józsival felettük hajolva, mintha csak ért is volna valamit az összefont karunk felettük. Valamit mégis csak ért, mert minden alkalommal megúsztuk. 
A napok olyan egyformák voltak. Józsival csatangoltunk a városban, pályaudvarokon, keresve a lehetőséget, hogy betevő falatunk meglegyen. Tél vége volt, eddig nem látszott a fehér hó lepel alatt, milyen siralmas az egész város. Most, hogy elolvadt a hó egyre-másra tátongtak az épületek oldalában a bombázások förtelmes nyomai. A kicsik is szerettek volna jönni velünk egy-egy ilyen felderítő csámborgásra. Az anyjuk nem szívesen engedte el velünk. De egy vasárnap mindannyian felkerekedtünk, és jártuk az utcákat. Itt kötöttünk ki a Margitszigeten. A Duna teljesen meg volt áradva. Volt olyan része a szigetnek, hogy víz alatt volt. A gyerekek apró fadarabokkal játszottak, úsztatták őket az áradatban. Józsival felfedező körútra indultunk, mert napok óta alig volt étel a ház körül. Az egyik épületben a romok alatt találtunk némi élelmiszert. Józsival összekötöztük a kabátunkat, abba pakoltuk bele. Volt ott sok minden, a gyerekeknek felcsillant a szemük mikor meglátták. A konzervet kenyér nélkül falták fel. A maradékot belepakoltuk a kabátba, és a hátunkra vettük. Na, ilyen volt a mi Margitszigeti kirándulásunk, bárcsak rátalálnék az én drága barátomra, és a családjára!
- Apu, menjünk el arra amerre lakott a barátja!
- Jaj, kislányom, hát azt hiszed, nem mentem el arra? Dehogyis nem mentem. Az egész környéket eldózerolták, egy felüljáró épült a helyén. Kérdeztem én arra mindenkit, de senki nem tud róluk semmit. 
-Gyertek kis bogaraim, most itt a váron keresztül lemegyünk az állomásra.
Felkerekedtünk, Apu hozta az új kabátot. Katival kéz a kézben végig kocséroztuk a budai várat. A túloldalon mikor leértünk ott találtuk magunkat a déli pályaudvaron. Apu megkereste a hazafelé induló vonatot. Útravalónak hozott még pár üvegsört, és bambit. Az ebédünk maradékát már a zakatoló vonaton ettük meg. Anyu nem győzte dicsérni, hogy milyen finom az a hekk. A madár látta kenyér maradékát is úgy ettük, mint aki soha nem evett, kenyeret. Mire Dombóvárra értünk, újra megéheztünk. Anyu hiába kereste a restiben a szálka nélküli halat, nem tudtak adni belőle. Így a talpon állóban hurkát, kolbászt ettünk. 
Most már megcseréltük a kabátot, mert kezdett hideg lenni. Sőt már a mackónadrágot is felvettük.  Már nem Pesten vagyunk, itt már bárki, bármit mondhat. Pulába úgy érkeztünk, hogy már a vezénylést is leadták, Apu másnap újra Pestre utazik, a reggeli személyvonatot viszik a Dallos Pistával. 
Anyu meghagyta neki, ha van rá mód, hozzon abból a finom szálka nélküli halból. 
A télikabátot otthon le sem akartuk vetni, legszívesebben abban aludtunk volna. 
Anyu felakasztotta a szegre, végig simította, aztán még annyit mondott:
- Talán nem sokára már a szekrénybe kerültök, ha az égiek is úgy akarják.

4.11 Friss hó

Mintha csak vezényszóra érkezett volna a hó. Tudta, hogy nem volt szabad neki esni tegnap. 
Most már eshet, van télikabátunk, és a szőlők is be vannak kapálva. 
Mindig vártuk az első hóesést. Apu már hajnalban elment szolgálatba. Anyu bundás kenyérrel, teával várt bennünket. A maradékot elrakta tízóraira. 
A cipőnkre felhúztuk a hócipőt, és az új mackó nadrágot és felsőt vettük fel. 
Mikor hóesés van, legtöbbször nincs hideg, most sem volt. Csak épp annyira, hogy nem olvadt el a hó. Talpunk alatt csikorgott. Nyelvünket dugdostuk ki, hogy elkapjuk a friss hó pihéket. 
A dombtetőn leraktuk a táskát, és elkezdtünk hó golyót gyártani. Nem kellett sokat forgatni, egy két gyúrás, és már kész is volt. Mikor megláttuk a Dáró dombi gyerekeket, úgy álltunk, hogy ne látszódon a sok hógolyó. Aztán mikor odaértek, elkezdtük dobálni fiúkat. A lányok hozzánk csatlakoztak. 
Pont egyenlő arányban voltunk, a fiúkat váratlanul érte a támadás. Kaptunk is, adtunk is. Jól kimelegedtünk. A végén a mosdatásra került a sor. Engem a Joke kapott el. Nem is szaladtam el, minek fárasszam magam? Leguggoltam, aztán az arcomat a kezem közé temettem. Üggyel, bajjal azért sikerült megmosni az arcomat. Mikor már minden lány meg lett mosdatva, csak azután indultunk el. 
Volt már előttünk csapás, a csarnokba járó asszonyok letaposták az utat, csak egy kis friss hó jelezte, hogy azóta eltelt egy kis idő. Libasorban mentünk, kezünkben száraz gallyal, amivel a friss hóba rajzoltunk. A Gili-horhó fáin, vastagon megtapadt a hó. Néha feldobtunk rá egy hó golyót, hogy hulljon le ránk. Piroska már várt rám. Őt is megmosdatták a fiúk, hiába ellenkezett. 
Tanító néni gyalog jött. Barna bundás kabátjának feltűrve a gallérja. A sapkája, és a kesztyűje ugyanolyan barnabundás volt, mint a kabátja. A táskája nem a hátán volt, mint nekünk, hanem az oldalán volt keresztül vetve. Egyazon időben érkeztünk a bejárathoz. Megakadt a szeme az új kabátunkon. 
- Jó reggelt gyerekek!
-Jó reggelt kívánunk tanító néni. 
- De szép kabátotok van!
Kati egyből fordult párat, hogy a tanító néni jól láthassa. 
- Mi választottuk a Marikával, csak Anyu azt mondta, egy számmal nagyobbat kell venni, mert akkor jövőre is jó lesz. 
- Igaza volt az Anyukátoknak. Drága egy ilyen nagykabát, nem lehet minden évben újat venni. 
A hócipőt kikapcsoltuk, és levetettük, alatta a bőrcipő száraz volt. Az osztályban a mi lábunk után nem maradt tócsa, de a többieknél mindenhol olvadta hó volt a pad alatt. 
A Szózat elszavalását mindig akkor kezdtük el, amikor a tanító néni belépett a terembe. Az első versszak jó hangosan, aztán ha a tanító néni nem szólt közbe, egyre halkabban, és egyre jobban nyújtottuk, mint a rétest. 
Először került rám a sor, hogy jelentsek, a Piroskával mi voltunk a hetesek. Kati segített ellenőrizni ki hiányzik. Vége volt a Szózatnak. Piroska és én oda álltunk az asztal elé, és kezdtük. 
- Osztály vigyázz!
Tanító néninek tisztelettel jelentem az osztály lét száma negyvenhét. 
Ebből hiányzik négy tanuló. 
- Köszönöm! Leülhettek!
Helyünkre mentünk, közben odalestem a Katira, hogy jól csináltam-e. Kati kacsintott egyet, megnyugodtam, hogy nem tévesztettem el. Megkapták a feladatokat a csendes óra részvevői. 
Nekünk volt az első óra hangos. Az ábécéből már csak a cs, és az ny betűt nem tanultuk. Most már szinte mindent el tudtunk olvasni. Tegnap nem voltam iskolában, nem szerettem volna felelni, mert nem gyakoroltam az új olvasmányt. Tanító néni mégis kérdezett:
- Marika akkor folytasd ahol abba hagyta az Imre! 
Nem követtem az olvasást, azt sem tudtam, melyik oldalon vagyunk. Csak úgy találomra, elkezdtem olvasni. 
" A kis nyúl didereg megbújik a földön. 
Nem baj, ha hull a hó, csak vadász ne jöjjön "
Tanító néni nem szólt közbe, csak mikor a végére értem. 
- Marika, szerinted itt hagyta abba az olvasást az Imre?
Tudtam, hogy valami nagyon nem jót olvashattam, mert most vettem észre, hogy az ny betűt még nem is tanultuk. Nem szóltam egy szót sem. Tanító néni oda jött hozzám, átlapozott a másik oldalra, és oda rakta az ujjamat ahol olvasni kellett volna. Folytattam, szép lassan szótagolva. Mikor végére értem, tanító néni megdicsért, és megkérdezte:
- Ki tanította meg az ny betűt? Mert azt még csak ezután fogjuk tanulni. 
Hogy mondjak valamit, a Katira hivatkoztam, pedig nem is ő tanította, magamtól tanultam meg. 
Óra végén az ellenőrzőbe bekerült végre egy olyan ötös, ami nem lett alá húzva. 
Sokáig nézegettem. Fülig ért a szám a boldogságtól. 
Hiába mondja Anyu, hogy nem számít, mi van beírva. Nekem nagyon jó eső érzés volt ezt az ötöst nézegetni. 
A szünetben az egész udvart körbe szaladgáltuk. Nem maradt egy talpalatnyi hely, ami nem lett volna összetaposva. A hócipőt egy pillanat alatt felvettük, és a levétel is ugyanolyan gyorsan ment. 
A második óránk csendes óra volt. Az újság papírból készült füzetbe kellett kikeresni az ny betűt, pirossal át írni, és a cs betűt kékkel. Mikor elvégeztem figyeltem a nagyok foglalkozását. A tízórai szünetben pár pillanat alatt megettük a bundás kenyeret. Aztán futás hó golyózni. A banda most is úgy alakult, hogy a Dáró dombi gyerekek egy csapatban maradtunk. 
Én a kör közepén helyezkedtem el. Így a nagyobbak meg tudtak védeni, ha valamelyik nagyobb gyerek meg akart mosdatni. Ha mégis magam maradtam, lehuppantam a hóba, a karommal védtem az arcom. Aztán ha olyan nagy behemót gyerek támadott meg, úgy csináltam, mintha sírnék, akkor hamarabb abba hagyták az egzecírozást. Kati, és a Joke sokszor jöttek a segítségemre. 
Tanító néni hagyott bennünket játszani. Olyan hosszú szünet volt, hogy már bele fáradtunk a játékba. 
Kipirulva, kócosan, fáradtan estünk be a padba. Alig volt erőnk, hogy a feladott feladatokat megcsináljuk. Az utolsó órát, mikor már nekünk, elsősöknek nem volt óránk, az utolsó padban ülve várhattam meg. Mire haza indultunk, olyan sok friss hó esett, nem is látszott a reggeli nyomunk. Az elővigyázatosságról most sem felejtkeztünk meg. Még ha Apu azt is mondta, hogy nem kell félni a kóbor kutyáktól. Mi azért a Gili-horhó bejáratához oda készített husángot magunkhoz vettük.

4.12 Fene ott egye a nagykabátot!

Husáng a kézben. Ebben a vakító fehérségben a legkisebb mozgást is észre lehetett venni. 
A többiek nem tudom, hogy voltak vele, de én nem tudtam másra gondolni. 
Most, hogy rajtam volt ez a nagykabát még fára mászni sem tudtam. Kicsit lemaradtam, hogy megpróbáljam. Ledobtam a táskát a hóba, de hiába lendítettem magam, nem bírtam felkapaszkodni az ágra. Ha ledobom a nagykabátot! Támadt az ötletem, de már el is vetettem. Ha széttépik!?
Nem! A kabátot nem dobhatom le, hogy szétmarcangolják! Akkor mi legyen? 
Annyira elidőztem, észre sem vettem, és a gyerekek már olyan messze jártak, nem is láttam őket. 
Felkaptam a táskát, futás. Jaj, a botot meg ott felejtettem! Vissza a botért. Csak a vidám nevetést hallottam, de látni nem láttam őket. Közben Anyu már jött elénk. Katival a Csullag dombon találkozott össze. Ahogy libasorban kerülik ki gyerekek, Anyu ijedten látta, hogy nem vagyok a gyerekek közt. 
-Katikám, kislányom, hol van a Marika?
-Mit tudom én, hát nincs itt?
-Nincs, nem várt meg benneteket?
-De megvárt, együtt indultunk el, a Gili-horhónál még meg volt. 
Anyu többet nem is időzött velük, lóhalálába vágtatott előre, közben hangosan mormogott!
-Még annyit sem bízhatok rá, hogy vigyázzon a kisebbre. Mindig csak a meggondolatlan játék. 
Elkiáltotta magát. 
-Marika! Kislányom! 
A hangok hallatán nagyon megörültem! Anyu!
Szaladtam feléje. 
Örömmel öleltem át.
-Marikám, kislányom, miért maradtál le?
Megmondtam, hogy egyedül ne járkálj. 
Sírva bújtam el kabátja alá. 
-Anyu! Nem tudok fára mászni ebben a nagykabátban. Azért maradtam le, hogy kipróbáljam. De akárhogy is próbáltam, nem sikerült. 
A kabátot meg nem hagyhatom, hogy szétmarcangolják!
-Miért kellene, hogy szétmarcangolják?
-Mert ha levetem, akkor ott lesz a fa alatt. 
Anyu kezdte össze rakni a történetet. 
-Kislányom, ha veszély fenyeget, fene ott egye a nagykabátot, csak dobd le nyugodtan!
-És maga nem fog haragudni rám, hogy a szép új nagykabát a kutyák, vagy farkasok martalékává vállik?
-Nem, fogok haragudni, dehogy fogok haragudni. Az a fontos, hogy neked ne essen bántódásod. 
Megnyugodtam. Volt is ott a közelben egy kiszemelt meggyfa, egy pillanat alatt ledobtam a táskát, a kabátot, mire Anyu észbe kapott, már olyan magasan voltam, ha jött volna valamilyen fenevad, nem ért volna el.
Mikor már biztonságban voltam, nyújtottam a kezem, hogy Anyut is felhúzzam. Annyira beleéltem magam a menekülésbe, hogy kiabáltam is. 
-Anyu gyorsan jöjjön! Ide kapaszkodjon a kezembe. 
Sürgettem Anyut, mintha azok a fenevadak ott lettek volna. 
Anyut is akadályozta a kabátja, nem tudott benne felkapaszkodni. 
-Gyorsan vesse le maga is! 
Anyu ledobta az enyém mellé, és fellendült könnyedén az alsó ágra. 
-Most már megnyugodtál Marikám? Látod, biztonságban vagyunk mindketten. 
-És a Katiék? Anyu őket is meg kell menteni!
-Marikám, kislányom, ők már messze járnak. Ne félj ők is megmenekülnek.
-De a Kati nem tudja, hogy ledobhatja a nagykabátot!
-Marikám, légy nyugodt, a Kati egy percig sem gondolkodik azon, hogy ledobhatja- e! 
Fent a meggyfa ágai közt, kezdtem megnyugodni. 
Anyu leugrott a fáról, aztán én az ölébe csúsztam. Leporoltuk a kabátokat a hótól. Anyu hátára vette a táskámat. 
-Menjünk kislányom, Katiék már kitudja, merre járnak. Visszaszaladtam a husángért, mert hiába tudok fára mászni, de ha olyan hirtelen előttem terem valami fenevad, azért még is jó van mivel védekezni. 
Katiék, már a dombon hóembert csináltak. A táskák, kabátok egy kupacban. 
Senki sem kérdezte miért nem jöttem velük. Úgy el voltak foglalva, észre sem vették, hogy én is beálltam közéjük. Anyu kihozott egy vasutas bundás sapkát a hóember fejére. 
Nehezen akart megállni a hóember, mert ez a friss hó nem nagyon tapadt össze. 
A gyerekek tovább indultak, mi kérleltük Anyut, hogy hozza le a padlásról a szánkót. 
Nem kellett sokáig kérlelni, Kati segített neki, hogy minél előbb tudjunk játszani.
Még az ebédről is megfeledkeztünk. Anyunak úgy kellett beimádkozni bennünket. Pedig a kedvenc ételünket főzte. Csipkedett krumpli leves, és tarkedli. Kinek milyen lekvárral. 
A szánkó sem csúszott, ronda barna nyomot hagyott a szép fehér hóban. Rozsdás volt. 
Még dombnak lefelé is húzni kellett. Mikor bele untunk a kínlódásba, bementünk. 
Anyu egy darab petróleumos ronggyal kente be a szánkó talpát. 
-Hagyjátok így, holnap reggel már nem lesz rozsdás. 
Estefelé megjött Apu, táskájában egy darab fényes fekete kincs mellett egy kis zsírpapírba csomagolt finomság a számunkra.

4.13 Sólyomszem

Már vacsoráztunk, de az a kis zsírpapírba csomagolt valami nagyon kíváncsivá tett bennünket. Apu berakta egy bádogtányérba, és megmelegítette a sütőben. 
-Teljesen elkényezteted ezeket a lányokat. Már vacsoráztak!
-Ne dunnyogj Anyukám, inkább gyere te is, hoztam neked is. Láttam mennyire ízlett ott a talpon állóban. 
-Csak nem halat hoztál?
-De igen. Gyerekek egyetek, jó meleg! - és azzal odarakta az asztalra. 
Nagyon finom volt a hekk, valami mégis hiányzott. Pesten a talponállóban sokkal finomabb volt. Az illatok is mások voltak. Apu észrevette rajtunk, hogy nem rajongunk annyira, mint pár napja. 
- Nem ízlik kis csimotáim? Anyukám, neked sem tetszik? 
- Jaj, Józsim, már hogy mondhatsz ilyen, nagy finom, de hát most nemrég vacsoráztunk. 
Mi bólogattunk, hogy Anyunak igaza van, nem akartuk kedvét szegni Apunak, hiszen milyen nagy örömmel hozta. A fényes feketeszenet eldarabolta a fejszével, ami ilyenkor télen a sparhelt alatt volt, hogy ne kelljen a hó alól kibányászni, mikor szükség van rá. Egy két darabot rakott is a tűzre. 
Elmeséltük a hógolyózást, a hóemberépítést, én örömmel vittem megmutatni az első ötösömet, ami nem volt alá húzva. Kérte olvassam el, miért kaptam ezt a jó jegyet. Oda bújtam hozzá az ágyba és most nem szótagolva, hanem egybeolvasva, ahogy én szerettem olvasni, elolvastam. 
-Marika, nagyon szépen olvasol.
Elővett az ablakból egy vastag könyvet, aztán kinyitotta. 
- Ezt is el tudod olvasni?
A betűk sokkal kisebbek voltak, mint az olvasókönyvben, de nem jelentett nehézséget.
-"Sólyomszem leereszkedett a dombocskáról, s mélyen elgondolkozva visszament a partra. "
Megálltam, én is elgondolkodtam.
-Apu, ki az a Sólyomszem?
- A Sólyomszem egy vadász, az indiánok barátja!
- És kik azok az indiánok?
-Az indiánok, Észak Amerikában élnek. Egy népcsoport. A vadonban élnek, a bőrük réz színű. Sátrakban laknak, vadásznak, halásznak. 
- Apu én is lehetek indián?
- Miért szeretnél indián lenni?
- Mert akkor tudnék vadászni én is, és nem kellene félnem a farkasoktól, lenne nekem is lovam, fegyverem. Apu és most is ott élnek ezek az indiánok a vadonban?
- Sajnos már nem, már hírmondójuk is alig van. Az európai hódítók kiirtották őket.
- Kiirtották? Hogyan lehet, hogy az egyik ember csak úgy kiirtja a másikat?
Szerettem volna az elejétől kezdve végigolvasni ezt a könyvet. Anyu vetett véget a beszélgetésünknek.
- Miket nem mondasz ennek a lánynak, kicsi ő még ehhez, hogy megértse. 
- Dehogy kicsi, nem láttad mennyire érdeklődik utána?
- De akkor is kicsi, nem kell egy lánynak ilyeneket olvasni! 
Én Aput egyből a védelmembe vettem. 
- De kell nekem ezeket tudni, mert én akkor is indián akarok lenni!
- Na, most aztán jó helyen vagyunk, most neked kell lebeszélni erről, te raktad a bogarat a fülébe. 
- Miért kéne lebeszélni, majd kinövi!
Én csak hallgattam miket beszélnek rólam, és egyre jobban kezdett érdekelni az indiánok élete. 
Elkértem Aputól a könyvet és belelapoztam. Nagyon kevés kép volt benne, de azok olyan szépek voltak, hogy végképp eldöntöttem, én, ha törik, ha szakad, akkor is indián leszek. 
Anyu nagyot sóhajtott, tudta ő, hogy miért, mert amit én a fejembe veszek, azt nagyon nehéz onnan kimozdítani. Elkísért bennünket a szobába, kicsit ott maradt velünk, de nem indiánokról mesélt, hanem erdőben lakó tündérekről, akik engem egyáltalán nem érdekeltek. Mikor kiment, végre szabadjára engedhettem a gondolataim. Álmomban már nem féltem a farkasoktól, volt már lovam is, amivel el tudtam menekülni. 
Másnap még mindig esett a hó. Alig látszott meg a tegnapi csapás. Anyu a Gili-horhó végéig kísért bennünket, elbúcsúztam tőle. Megígérte délután is eljön elénk. 
Az iskola körül a járda mellett már egy méteres volt a hó, ahogy ellapáltolták a járdáról. Jó volt bele huppanni, nem is látszottunk ki belőle. Néhol kutyák jelezték, hogy arra jártak, citromsárga nyomot hagyva a vakító fehér hóban. Nagyon haragudtam rájuk, miért kell ezt a gyönyörű látványt így elrondítani? A fiúk is szórakoztak néha így, kacskaringós sárga rondaságot hagyva maguk után. Ezek után már nem volt kedvem belehemperegni a hóba. 
Ma is mi jelentettünk a Piroskával. Csak ma ő mondta a hiányzókat. 
Szerettem volna ma is ötöst kapni, de nem engem feleltettek. Az óra alatt mikor elvégeztem a feladatot, a becsukott szemem előtt próbáltam elképzelni a vadont, vajon ott is ilyen fák vannak, és van ott is szőlő, és az indián gyerekeknek is kell kapálni a szőlőben? 
Hazamegyek, megkérem, Aput olvasson nekem abból a könyvből. Teljesen a hatalmába kerített. Hazafelé még a husángról is elfelejtkeztem, a Kati figyelmeztetett.
- Marika, a husángot nem hozod? 
Visszamentem érte, de csak azért, hogy ne kelljen magyarázkodni, hogy már nem félek a farkasoktól. 
Anyu a Gili-horhóban jött velünk szembe. Hozta magával a szánkót. Már nem hagyott maga mögött barna csíkot, könnyedén siklott a hóban. Kati rögtön ki is próbálta, lecsúszott vissza egészen az aljába. Végig sikoltozott, akkor hallgatott csak el, mikor gyalogosan visszaindult. Az egyenes részen Anyunak kellett húzni bennünket. A Csullag dombon oda adtuk neki a táskánkat, és végig lesiklottunk. A többi gyerek is szerette volna kipróbálni, megígértük, hogy holnap mehetnek majd egyet. Apu már elment szolgálatba, szomorúan vettem tudomásul, hogy holnapig kell várnom válaszra, az indiánokkal kapcsolatos kérdéseimre.

4.14 Mesebeli álom

Épp hogy ledobtuk a télikabátot, és már szaladtunk szánkózni. Anyu hiába kiabált utánunk, már nem hallottuk:
-Kislányaim, ebédelni kell előbb, és kabát nélkül nem mehettek ki!
Mi meg sem hallottuk. Az első lecsúszás után, Anyu ott várt bennünket a bejáratnál. 
-Hát én hiába beszélek nektek? Gyerünk, egy, kettő! Befelé, előbb esztek, majd felöltőztök, és utána jöhet a játék. 
Nem volt mit tenni, be kellett menni. Rizibizi leves volt, és a tegnapi hekk, amit akkor nem ettünk meg. A végén most is szaladtunk volna kabát nélkül, de Anyu az ajtóban állt, és így kénytelenek voltunk felvenni a kék kiskabátot. Anyu az újat akarta ránk imádkozni, de addig meddig, míg erről sikerült lebeszélnünk. Most már nagyon jól csúszott a szánkó. Úgy irányítottuk, hogy a Kiskapos partján álltunk meg. Magduska is jött, hozta a kis fa szánkóját. Olyan magas volt a domb, hogy félóráig tartott, mire felhúztuk a szánkót. A lecsúszás meg nem tartott még öt percet sem.
A sokadik lecsúszott után variáltunk a játékon. Összekötöttük a szánkókat, és így együtt csúsztunk le. Nem a legjobb ötlet volt, mert ha felborultunk, mindenki felborult. Olyan is előfordult, hogy a szánkó, ilyenkor az utasa nélkül folytatta az útját. Az volt csak az igazi méreg, hogy gyalogosan kellett lemenni érte. Éhséget, hideget, fáradságot nem ismertünk. Még az este sem volt akadály, a holdvilág fényénél volt a legjobb a móka. Anyu közben sokszor kikiabált. 
- Lányok! Nem lesz még elég?
- Anyu! Ez az utolsó!
Aztán az utolsó után, még egy utolsó, meg, még egy. Már a végén a bejáratnál egy bottal várt bennünket. Nem szoktunk kapni vele, de ilyenkor mikor a kezébe volt készítve, jobbnak láttuk, ha tényleg abbahagyjuk a szánkózást. A ruháink egyből mentek a sparhelt fölé kihúzott zsinórra száradni, a cipők a sütő ajtóra. Mosakodás nem tartott sokáig, a bőrünk teljesen ki volt pirosodva az egész napos átfázástól.
Most, hogy kezdtünk átmelegedni, égett, viszketett. Pizsamában ülve vártuk a vacsorát. 
- Lányok, lányok, egész délután szánkózni, és a házi feladatot mikor csináljátok meg?
Kati egyből, rá vágta:
- Nincs is házi feladat. 
Nekem eszembe jutott, mikor a tanító néni mondta nekik a verstanulást. 
- De Kati, és a vers?
Kati lökdösött oldalba, hogy maradjak csendben, de én nem maradtam. 
- Anyu, én hallottam mikor mondta a tanító néni, hogy tanulják meg a verset. 
Kati nagyon haragosan nézett rám, aztán belesúgta a fülembe:
- Na, ezért még kapsz!
Nem akartam még jobban élezni a helyzetet, mert ha megkérdem tőle hangosan, hogy mit kapok, Anyu biztos ellátta volna a baját. A vacsoraevés közben Kati előtt az olvasókönyv, kinyitva a megtanulandó versnél.

" Hull a hó, hull a hó 
Mesebeli álom "

Pár versszak volt csak. Pillanatok alatt megtanulta. Mire befejeztük a vacsorát, már könyv nélkül fújta. 
Én Apunak a könyvei között fütetgelődtem. Anyu rám szólt:
-Marika, ott Édesapád iskolás könyvei vannak, vigyázz rá, tudod, hogy nem játék. 
-Tudom, de én azt az indiános könyvet szeretném megnézni. 
-Majd ha megjön, akkor oda adja. 
Mérgelődtem, de Anyu elég paprikás hangulatban volt, így jobbnak láttam, ha szót fogadok. 
Aludni küldött bennünket, és még mesét sem mondott. 
Kati hamar elaludt, de nekem nem jött álom a szememre akár, hogy forgolódtam. 
Hallgattam Anyu miket csinál. Mikor már semmi zaj nem volt, csendben lábujjhegyen kiosontam hozzá a konyhába. 
Anyu ijedten csukta össze a könyvet, amit a kezében tartott. 
- Miért nem alszol Marikám?
- Nem tudok elaludni, akár, hogy is erőltettem, nem jött álom a szememre. 
Oda bújtam Anyuhoz az ágyba, és látom, Apunak az indiános könyve van becsukódva. 
- Magának is tetszik?
- Kíváncsi voltam mi az, ami annyira megfogott téged.
Kinyitotta, és együtt nézegettük. Most már nagyon hamar álomba merültem. 
Álmomban én is indián voltam, és ott éltem a vadonban.

4.15 Török alagutak

Anyu mellett ébredtem reggel. Kati ragmálódott miatta. 
-Nem ér, hogy a Marika itt alszik maga mellett. 
Én is szeretnék itt aludni. 
-Igazad van Katikám, de olyan édesen aludtál, nem akartalak felébreszteni. 
-Csak ébresszen fel legközelebb!
-Jól van, legközelebb majd felébresztelek. 
Bundáskenyér és tea volt a reggeli. Ilyenkor sokat csinált Anyu, mert a maradékot elvittük tízóraira. 
Egész éjjel havazott, és a szél is feltámadt. Anyu a hátára vette az iskolatáskámat, kezébe a hólapátot, és útnak váltunk. A Dáró dombi gyerekek már vártak ránk. Előre engedték Anyut, hogy lapáttal csináljon csapást. A reggel csarnokba járó asszonyoknak meg sem látszott a nyoma. Volt ahol két méter magas torlaszt emelt, volt ahonnét elvitte az összeset, és a kopár föld feketedett. 
A Gili-horhóban haladtunk csak könnyen, ott szélvédett helyen voltunk. Anyu egészen az iskoláig kísért bennünket és megígérte, mire vége lesz, az óráinknak jön értünk. Nem sok gyerek volt még. A sarokban a fekete szörnyeteg most már nem volt olyan félelmetes, sőt már megkedveltem. Halkan duruzsolt, ontotta a meleget. A fekete kürt néhol piros színűvé változott, olyan tüzes volt. Vigyázni is kellett, mert már a közelében is égetett. Tanító néni is nehezen érkezett meg Dombóvárról, a szenes úton minden nap vitték be Szőlőhegyről a tejet a vajgyárba, de most ebben a hatalmas szélben, meg sem látszott a lovasszán nyoma. 
Elszavaltuk a Szózatot. Ma voltam utoljára a hetes, mert minden héten váltanak. 
- Osztály vigyázz! Tanító néni tisztelettel jelentem, az osztály létszáma negyvenhét, és ma hiányzik huszonegy tanuló. 
Tanító néni nem csodálkozott, ilyen cudar időben nehéz volt jönni. Megkérdezte hogyan tudtunk ide érni. Kati tartotta az élménybeszámolót:
-Anyu előttünk lapátolta a havat, mi meg libasorban jöttünk utána. 
A Homokpusztai gyerekeknek szerencséjük volt, elhozták őket lovasszánon. A Hamu völgyi gyerekek közül senki sem érkezett meg. Tanító néni nem is kezdett új tananyagba. Szeretett történeteket mesélni. Most is erre került a sor:
- Tudjátok gyerekek, régen nagyon régen mikor még a törökök elfoglalták Magyarországot, volt itt a közelben három vár. 
A Dombó vár, a Leány vár, és a Dáró vár. A törökök ezt a három várat össze kötötték alagúttal. A sok janicsár évtizedeken keresztül csak ástak, fúrták az alagutat, hogy a vár lakói biztonságban érezzék magukat. Látjátok, ha most nekünk is lenne alagutunk, milyen könnyen jöhettünk volna. 
Mi tátott szájjal hallgattuk. Mikor tanító néni befejezte a történetet, ezernyi kérdéssel fordultunk hozzá. Minden szerettünk volna tudni. 
-Most is meg van még az alagút? Tavasszal megkeressük!
Voltak olyan gyerekek, akinek a nagyszüleik meséltek az alagútról. Vellás Jancsi, jelentkezett:
- Tanító néni az nagyapám mesélte, hogy egyszer egy nagy esőzés után beszakadt a föld, és két irányba-alagútba folytatódott, de aztán beomlott, és nem mertek bele menni. 
Másoknak is voltak történetei, csak Kati és én, nem tudtunk hozzá szólni semmit, mert a mi szüleink messziről jöttek, és a környék történelméről semmit nem hallottak. 
Nagyon nagy érdeklődéssel hallgattuk ezeknek az alagutaknak a történetét.

4.16 Hókastély

A folyosón mozgolódás hallatszott. Tanító néni kinézett, a Hamu völgyi gyerekek közül jöttek meg páran. 
- Tanító néni kérem ne tessék haragudni, hogy elkéstünk, de nagyon nehezen tudtunk átjönni a hófúvásokon. 
- Semmi baj gyerekek, gyertek be, melegedjetek meg a kályha közelében, de vigyázzatok, nehogy megégjetek. 
A gyerekek kipirulva a hidegtől-fáradságtól, mentek a kályha közelébe. 
- Maradhatok ott melegedni, mert ma nem tanulunk!
Nagyon sokan hiányoznak. A gyerekek sugdolózni kezdtek:
- Ha nem tanulunk, akkor mit csinálunk. 
Tanító néni újra belekezdett a törökök által épített alagutak mesélésébe. 
Mi most is ugyan olyan nagy érdeklődéssel hallgattuk. Most már kezdtük elképzelni, hogy leereszkednek a bő buggyos bugyogójukba. 
- Tanító néni, Nem volt nagyon sötét? Mivel világítottak ott az alagútban? - kérdezte Kati. 
- Nagyon sötét volt, fáklyákat vittek magukkal. 
Minden gyerek szeretett volna tudni valamit. 
-Honnét tudták merre kell ásni? Hány napig ástak, mit csináltak azzal a sok földdel?
Tanító néni megpróbált mindenre válaszolni, de sokszor ő is csak találgatni tudta hogyan is történhetett. Mert erről nincsenek írások, ezeket az itt élő emberektől hallotta. 
Tízórai szünet volt. Megettük a bundáskenyeret, majd a tanító néni kiengedett bennünket kicsit játszani. Ott kint nagyon barátságtalan idő volt. Az északi szél hordta a havat. Hiába öltözködtünk fel, belénk bújt a legkisebb lyukon, végig futott a hátunkon, megborsóztatta a bőrünket, aztán kiszaladt belőlünk. Nem is vártuk meg a becsengetést, most, hogy nem tanultunk szívesen mentünk be.
Mindenki leült a helyére, tanító néninek senkit sem kellett figyelmeztetni. 
- Tudjátok gyerekek, hogy nem olyan rég fellőttek egy űrhajót, és utazott benne egy kutya?
Kati egyből jelentkezett:
- Katikám , mit tudsz róla, mit szeretnél mondani. 
- Csak azt szeretném mondani, hogy mi tudjuk a Marikával, és az is tudjuk, hogy Lajka a kutyának a neve, és azt mondta Anyu, hogy lehet, hogy a mi kutyánk is ott van fent a holdon. 
Elkezdett nevetni mindenki. Tanító néni nem győzte csendre inteni őket. 
- Gyerekek csendben legyetek, hallgassuk meg a Kati kutyájának a történetét!
A nevetés szép lassan elcsendesedett. Kati folytatta:
- Az úgy volt, hogy mikor a tavasszal mentem hazafelé, hozzám szegődött egy aranyos kis kutya. Aztán csak jött velem. A répa földre mentem. Mikor Anyuval összetalálkoztam, nem engedte meg, hogy velem jöjjön a kutyus, hiába sírtam. Azt mondta, nem ismerjük, lehet harapós, goromba. Ott kellett hagynom. Este mikor Apu haza jött, jött vele a kutya. Nagyon megörültem. Minden vágyam egy ilyen kiskutya volt. Anyu most is ágálódott. 
-Józsim, nem kell nékünk ez a kiskutya. 
Hiába mondta, Apu a háznál tartotta. A következő nap újra mentünk a répa földre, Apu szolgálatba. Este mikor haza értünk mind az összes baromfit kinyírta a kutya, és odarakta egy halomba a bejárati ajtó elé. Csurom vér volt minden. Anyu órákig temette a drága baromfiait. Egyetlen egy kotlós menekült meg a kis kendermagos. Másnap a kastély közelébe mentünk szőlőt kapálni. Zsinóron elvezettem, és ott Anyu útnak bocsájtotta. Mikor megálltunk ebédelni, újra ott somfordált a közelünkben. Akkor Anyu egy zacskóba rakott apró köveket, fát, üres csigaházat, és rákötötte a farkára, majd egy bottal jó ráijesztett. Többet nem láttuk, de Anyu néha mikor teli hold van és vonyítanak a kutyák, akkor azt szokta mondani. 
-Nézzétek, ott fönt van a mi Lajkánk! Mert úgy utólag annak neveztük el.
Most már nem nevetett senki. Sajnálkoztak a Lajkán, sajnálkoztak a sok kinyiffantott baromfin. 
Tanító néni is sajnálkozott a kutya miatt. Kis idő múlva folytatta az űrhajós beszélgetést. 
Tudjátok, hogy az űrkutatók azon dolgoznak, hogy embereket küldjenek fel a holdra!
Elcsodálkoztunk. 
- Embereket a holdra? Hogyan lehet, oda felmenni aztán mit lehet ott csinálni. 
- Készítenek egy olyan űrhajót, amiben az embert bele ültetik, és van, hozzá egy olyan kilövő állomás ahol fel tudják lőni. Először csak körbe körbe jár a föld körül, aztán elszakadt a föld vonzásából, és a holdon köt ki. Lehet, hogy ti már a holdra fogtok menni, kirándulni, mikor nagyok lesztek, de ha ti nem is, az unokáitok biztosan megtehetik majd. 
Elámultunk, csak becsuktuk a szemünket, és próbáltuk elképzelni, hogy mi vagyunk az űrhajósok.
Jártunk a múltban, a törökök alagútjában, Jártunk a holdon. Most visszacseppentünk a félelmetes jelenbe, ahol a tél egyre jobban kezdte kimutatni a foga fehérjét. 
Tanító néni adott fel jó sok házi feladatot gyakorolni, és meghagyta, ha az időjárás rosszabbodik, holnap ne is induljunk útnak. Most sem várta ki az órák végét, haza bocsájtott bennünket. 
A télikabátot nyakig begomboltuk, a sálat úgy kötöttük a fejünkre, hogy az arcunkat is védje. 
Elköszöntünk, és haza indultunk. 
A házak között nem volt hófúvás, a Gili-horhónál is szerencsénk volt, mert az védve volt, de mikor kiértünk bizony egy hatalmas hó fúvás takarta el a kijáratott. Meg sem kísérletünk átmenni rajta. 
A fák között kerestünk utat. Szerencsére minden fát, bokrot-présházat ismertünk. Úgy mentünk keresztül mindenen, hogy ahol felkapta a szél a havat arra mentünk. Az úttól nem akartunk nagyon eltávolodni, nehogy Anyuval elkerüljük egymást. Néha megálltunk, kiabáltunk, mert már közelgett az idő, hogy összetalálkozzunk vele. Jött is kezében a hólapáttal. Megörültünk, mert elég félelmetes volt sok helyen az a magas hó. A reggeli nyomunkból már semmi sem látszott, és még most is csak esett, esett és a szél építette kedvére a várait. 
Anyu elkísérte a Dáró dombi gyerekeket a Kiskaposig. Ott összetalálkozott az Annuska édesanyjával, aki már ugyanolyan aggodalommal volt, mint Anyu.
Otthon a ház alig látszott ki a köré épített hófúvásokból. A disznóól is egy fehér kastéllyá változott. A körbe állított csutát olyan furfangosan alakította a szél, hogy festeni sem lehetett volna szebbet. A tyúkoknak Anyuval állítottunk fel csutából kunyhót, a tyúkól közelében. Szegény pipik ott káricáltak, kapirgáltak egész nap. Anyu örült, hogy nem kell menni iskolába, ha az időjárás rosszabbik. Mi is örültünk neki, igaz ilyen, mint amilyen a mai nap volt, szívesen el lettünk volna holnap is. 
Vizet csak főzni és inni hoztunk. A többi szükségletet a felolvasztott hóból nyertük, tudtuk hol nem kell félni, hogy citromsárga díszítéses. Mert ugye a kutyapisis hólében nem akartunk mosakodni. 
Este Apu is megjött. Ő is nagyon elfáradt. A réten volt még csak igazi kacskaringós tornyú hókastély.

4.17 Ebben az évben kettőt vágunk

Táskából előkerült a szokásos fekete kincs. Mi már vacsoráztunk, de ilyenkor, mikor megjött a szolgálatból ott ácsingóztunk mindig az asztal körül. Anyu nekünk is rakott tányért, úgy ettünk, mint aki még nem evett aznap. 
- Meséljetek kis csimotáim, mi volt ma az iskolában?
- Ma olyan kevesen voltunk az iskolában, hogy a tanító nénivel nem is vettünk új anyagot. Egész nap csak beszélgettünk. És holnap reggel nem kell iskolába menni, ha nem javul az idő. 
- Cudar idő volt Somogyországban is. Volt olyan rész ahol előre kellett menni a mozdony elé, és ellapátolni a havat, jöttek segíteni még az utasok is.
- Nem láttál senkit a famíliából Józsim?
- Rokonnal nem találkoztam, de a faludbelivel együtt dobáltuk a havat, a Nagy Karcsi jött szolgálatba Dombóvárra, azt mondta, hamarosan ide költöznek. 
- A Nagy Karcsi? Ide jön lakni Dombóvárra? De jó, legalább lesz valaki itt a közelben egy falumbéli. 
- Majd ha újra találkozom vele, megkérdem hova mennek lakni. 
Nem tudtuk ki az a Nagy Karcsi, de örültünk, hogy Anyunak lesz egy földije itt a közelben. Vacsora után Anyuék beszélgettek.
- Mit gondolsz Józsim, ha legközelebb szabad leszel, nem lenne jó levágni az egyik hízót?
Mi felfigyeltünk a beszélgetésre. " Az egyik hízót "
- Anyu, az egyik hízót? Miért ebben az évben mi is kettőt vágunk?
- Úgy bizony. Az egyiket most a napokba, a másikat, majd ha kijön a sózóból a sonka, szalonna. 
- Miért kell kijönni a sonkának, szalonnának a sózóból?
- Azért kislányaim mert olyan kicsi a sózó teknő, hogy nem férnek el benne a két disznó lesózott dolgai. 
-És miért kell a sózóba tartani?
- Azért kell, mert sóval konzerváljuk, utána adunk neki pár füstöt, és egész nyáron át tudunk enni belőle. 
- Anyu, most hogy mi is két hízót vágunk, nékünk is lesz majd szüretkor is kolbász?
-Hát, ha elvisszük a Juliska nénihez! Akkor talán lesz. Kislányaim, amíg van addig eszünk kolbászt. 
Tudjátok a padláson, nyáron nagyon meleg van. Kiolvad belőle a zsír, és olyan száraz lesz, ha egy kutyát megdobunk vele, lesántulna. 
Nevettünk mindannyian. 
- Jól van kislányaim, most már késő van, menjetek aludni. 
Katival sokáig beszélgettünk, holnap nem kell korán kelni. Anyu még a zsalugátert is bezárta, de még így is csak úgy süvöltött a szél. Reggel ki sem tudtak Anyuék lépni, mert pont az ajtó elé hordta a szél a havat. Még jó hogy este bekészítette a hólapátot. Elállt a havazás, és a szél sem fújt már. Csillogó napsütésben, hunyorognunk kellett annyira zavaró volt ez a vakító fehérség. Apu is segített kiszabadítani a kijáratot. Az ablakot sem tudtuk kinyitni, mert előtte is a tetőig ért a hó. A jószághoz, és a favágítóhoz kellett legelőször utat csinálni. Végre sikerült fát behozni, és megrakni a tüzet. Anyu pirítóskenyeret készített reggelire. Jó vastagon megdörzsöltük fokhagymával. A hársvirágból készült teát mézzel édesítette. Kiszabadult a szánkó is, de most nem a játékkal voltunk elfoglalva, fuvarosok lettünk. Rakodtuk fel a havat, és lehúztuk az út mellé. Szerencsére elég volt csak leborogatni, mert az út mellett meredek volt a part oldal. Elhordtuk a disznóól elől is, és csináltunk a baromfiaknak is egy kis kapirgáló helyet. Anyu hozott le fokhagymát a padlásról, és megpucolta. Szitált kukoricakását, hogy lehessen majd főzni a hurkába. 
A szitáláskor megmaradt kukoricalisztből délután prószát sütött. Jól megszokta pincés meggyel. 
Még úgy frissen melegen a felét el is temettük. A dombra is csináltunk utat, igaz egész nap senki nem járt arra. De most hogy nem fújt a szél, már nem falra hányt borsó volt. Volt olyan hely ahol három méter magas torlaszok voltak. A csapás, amit készítettünk egy kis szűk út volt, mellette én ki sem látszottam olyan magas volt a hó. Apu az erdőbe ment, jó vastag fákat hozott haza a vállán és elfűrészelte. Katival újra mi voltunk a fuvarosok, szánkóval behúztuk. Mikor már nem fért el a sparhelt alatt a fás ládába, levittük a pincébe. Anyu lehozta a padlásról a bontószéket, üstöt, üstházat, nagy edényeket, húsdarálót, hurkatöltőt, és a véndőket. Megtisztogatta őket.
Aztán lefelé is csinált utat. Apuval együtt mentek a vezénylésért. Már holdvilágban értek haza. Másnap nem kellett neki szolgálatba menni. A kitervelt disznóvágást holnap meg is lehet csinálni. Minden készen állt a holnapi munkákhoz. Vacsorára csak egy kis rántott leves volt, és a maradék kukoricaprósza. Az egész napos munka nagyon kifárasztott bennünket. Odabújtunk Apu mellé az ágyra, és én elővettem az indiános könyvet, hogy olvasson kicsit belőle. Már a vége felé járt az olvasással, de a kedvemért újra kezdte elölről. Mindenki ott szorongott az ágyon, Anyunak volt még dolga, de nem akart zajongni, hogy jobban halljuk. Ezt mondta, de szerintem neki is nagyon tetszett a vadon története.

4.18 Hosszú nap

Apu is hamar elálmosodott, pedig én még sokáig hallgattam volna. 
- Most menjetek aludni kis csimotáim, mert holnap nagyon hosszú nap áll előttünk!
Az ölében vitt bennünket a helyünkre. Anyu melegített sindőt, amíg nem bújtunk a takaró alá addig ott volt a derekunknál. Mikor lefeküdtünk letoltuk a lábunkhoz. Olyan meleg volt, hogy még az avíttas törölközőn keresztül is égetett. Anyu ma este is becsukta a zsalugátert, mert cudar hideg idő mutatkozott. Hamar elaludtunk, reggel a legelső mocorgásra felébredtünk Anyu tüzet rakott, Apu a késeket élezte. Kimentünk a konyhába. 
- Hát ti mit akartok ilyen korán, gyerünk, bújjatok vissza az ágyba! 
- De Anyu! Nem tudunk tovább aludni. 
- Na, jó, öltözzetek akkor, melyikőtök fogja tartani a tálat a vérnek?
- Én nem! - mondta a Kati gyorsan. 
- Én sem akarok, inkább akkor visszafekszem az ágyba. 
Tudta Anyu mivel tud bennünket ágyba dugni. Ők már készen voltak. Holdvilágnál láttak annyit, amennyit kellett. Mi visszabújtunk az ágyba, Apu bundás sapkáját a fejünkben húztuk, és a takaróval a fejünk búbjáig betakaróztunk. Hallgatóztunk. Mikor a disznó elkezdett visítani, még a kezünket is a fülünkre szorítottuk, néha elvettük, hogy meghalljuk, hogy tart- e még. Mikor már biztosak voltunk, hogy szegény coca már nem él, csak akkor merészkedtünk újra a konyhába. Anyu jött, a kezében a tál. A vér még gőzölgött benne. Anyu keze szára is csurom vér volt, még az arcán is voltak piros pöttyök. 
A sparhelten már hátul volt a cseszikés tálban a hagyma megsülve, előre húzta, hogy jól sercegjen a zsír, és egy merőkanállal rakott bele a megalvadt vérből. Elkezdte kavargatni. Közben mi is felöltöztünk, mert most már nem féltünk a cocától. Apu már teljesen betakarta szalmával. Kint az üstházban is égett már a tűz. Szalmából csavart egy kis csomót, és begyújtotta, majd oda vitte a szalmával letakart cocához. A szalma elkezdett égni. Jó volt a hidegben a közelébe lenni. Teljesen áttüzesítette az arcunkat. Apu a vasvellával igazgatta a szalmát, ahol már leégett rakott helyette. 
Nekem most is az üstházban kellett őriznem a tüzet, havat kellett belelapátolnom az üstbe, hogy olvadjon fel. A coca lemosásához nagyon sok víz kellett. Érdekes volt látni, ahogy a hó egyre lejjebb csúszik a vízben. Kati Apunak segített. Szalmát hordott. Végig égett a cocán a szalma. Olyan fekete volt, mint a szén. 
-Apu ez teljesen leégett.
Sopánkodott a Kati. 
-Ne félj kislányom, jó lesz ez.
Fogott egy vödör vizet, és végig öntötte a cocán. A víz sistergett, mert a coca körül minden tüzes volt, gőzfelhőben úszott minden. Apu fogott egy lapátot, és a coca hátuljától elkezdte tolni a cocán a lapátot, ahogy tolta felfelé, a lapát mögött kezdett sárgállani a bőre. Anyu hozta a kaparó késeket, és azzal ő is elkezdte kaparni, mindig úgy visszafelé, hogy a sörte kijöjjön. Kati is kapargatta.
Mikor nem volt dolgom az üstház körül én is oda mentem, mert ott jó meleg volt a föld, és a coca is nagyon meleg volt. Most hogy végig kaparták látszott, hogy hol kell még újra meggyújtani a szalmát. Apu rakott megint tüzet a szalmából, és ahol nem jött ki rendesen a sörte, tovább perzselte. 
- Na, kis csimotáim, azt hiszem most már jó lesz. 
Én már készenlétben voltam, mert ami most szokott következni, azt nem lehet elfelejteni. Anyu is résen volt, mert nem akarta, hogy megharagudjak Apura. Kezdődött a körmök leszedése. 
Apu csak megcsavarta a coca lábujjait, és a körmök a kezében maradtak, csak úgy ledobta maga mellé. Anyu meg rögtön bele a kis kosárba, és mire Apu felébredt volna a körmök ott bűzölögtek az üstházban. Apu forgolódott, rugdalta a kormos fekete szalma elégett hamuját. Én meg végre túljártam az eszén Anyunak a segítségével mondtam neki. 
- Apu! Mit keres? Itt van!
- Hol van, mutasd?
Erre én mutattam a felszálló füstöt. 
- Itt van, nem látja?
Apu nézett mindenfelé, el sem tudta képzelni hova mutatok. 
- Jöjjön csak közelebb, most már csak a nyoma van, de szagát azért megszagolhatja!
Apunak most esett csak le, hogy Anyuval túljártunk az eszén. Felkapott, jól megbökdösött a borostás állával. Anyuval összekacsintottunk. Oda szaladtam hozzá, kicsit oda bújtam. Nagyon örültem, hogy a cinkosom volt. Közben elkészült a sült vér. Bementünk és csak úgy a sparhelt szélén kimártogattuk a cseszikés tálból, nem volt most idő asztalhoz ülni. 
Közben én is kiszaladtam, nehogy leégjen a tűz. 
Reggeli után, folytattuk a coca tisztítását. Kezdett szépen sárgulni. Néhol belecsíptünk, és kiszakítottunk egy kis darab bőrt, szaladtunk be megsózni. Anyu megmutatta honnét szabad, lefejteni, mert nem volt mindegy. Ahol szalonnát kellett kikeríteni, ott bizony nem lett volna jó, ha hiányzik a bőre. Az üstből elhasználtuk az összes vizet, amit a hóból nyertünk. Anyu most tiszta kúti vízzel töltötte meg. A bontószék olyan volt, hogy a lábát ki lehetett húzni. Most amíg ilyen nehéz volt a coca, nem is lett berakva a lába, lent a földön görgették rá Anyuék. Legelőször a coca fejét vágta Apu. A fülénél fogva rakta bele a vájdlingba, Anyu öntött rá vizet. Aztán a sonkák kerültek sorra. Apu levágta róluk a lábakat, de még így is olyan nehéz volt a Kati be akarta vinni, de el sem bírta. 
- Mit gondolsz Anyukám, meghagyjuk mind a négy sonkát?
- Ahogy jónak látod Józsim! De talán most az elsőket kellene meghagyni, így több kolbászt tudunk tölteni. Tudod, a lányok nagyon szeretik a kolbász. 
A kolbász szó hallatára már a nyál is összefolyt a szánkban. 
- Igen Apu kolbászt, mindenből kolbászt akarunk! 
- Hát mindenből nem lehet, de a sonkából abból lehet. Lekerült az összes sonka, most kezdődött a kényes része. Szétvágni, hogy a belet kilehessen szedni. 
Ott lábatlankodtam Apunak a közelében.
Mikor nem figyeltem oda, a maszatos ujjával végig cirógatta az arcomat, amit annyira nagyon utáltam, hogy egyből mentem be, hogy szappannal lemossam. 
- Ez a köröm eltüzeléséért volt - mondta. 
- Ne egzecírozd azt a kislányt!
Mozdult rá Anyu.
- Jó van, na! De valahogy kell velük játszanom. 
- De olyan butaság, amit csinálsz. Tudod jól, hogy a Marika nem szereti, ki tudnád kergetni vele a világból. 
Én mérgemben oda sem mentem Apunak a közelébe, pedig nagyon kíváncsi voltam milyen ott belül. 
A mosóteknőbe került minden. Anyu levágta róla a májat Majd a szívet, a tüdőt, a vesét és bele rakta az üstbe ahol már jó lobogott a víz. Aztán a teknővel elmentek a ganyédombra. 
Anyu elválasztott a belet a fodrától, nagyon óvatosan, nehogy kiszakadjon. Aztán a fodorzsírt is az üstbe rakta. 
- Anyu miért kell ezeket megfőzni?
- Azért kislányaim, mert ezekből készül majd a májas, kásás hurka, a disznósajt. 
Majd ledaráljuk, elszeleteljük, mit hogyan kell, és meglátjátok. Nagyon vártuk már hogyan is lesz ezekből a dolgokból hurka.

4.19 Olyan szelíd kis jószág volt

Közben megsült a pecsenye. Anyunak az volt az első dolga, mikor valami húshoz fért, hogy tele rakja a tepsit finom húsokkal. Nekünk szálkás husit, olyat, ami nem zsíros. Apunak azt a részét, aminek van jó kis cupákos része. Az egész disznó szét volt már darabolva, a bél ki volt eregetve. Most már megállhattunk annyi időre, hogy ebédeljünk. 
Jól megraktam a tüzet, hogy kibírja addig még eszünk. Nagyon vágyakoztunk már egy ilyen finom ebédre. A tavasz óta nem sok húst ettünk. A baromfikat kinyiffantotta a Lajka. Dombóváron nem sokszor jártunk, hogy a mészárszékben vegyünk. Nyáron, ha néha vett is Anyu, nem lehetett vele várni, el kellett készíteni még aznap. Nem olyan, mint amikor a sajátunkat tudjuk fogyasztani. Más években nyáron néha hétköznap is gondolt egyet Anyu:
- Katikám, szaladj, fogj egy kakast! De ne azt a kopasznyakú kendermagost, tudod, azt meghagyjuk magnak. 
Ki voltunk éhezve a finom húsokra. Nem is nagyon ettünk hozzá kenyeret, mert olyan finom szálkás volt. Ebéd után Apu a kolbászhúst kezdte el darálni. Kati Anyunak segített a belet kaparni, tavaly én is megpróbáltam egyszer, nem sok sikerrel. Ezernyi lyukat kapartam rajta. 
Nem bánkódtam, mert a bélkaparás munkálata nem nagyon vonzott. Hiába volt már többször is megmosva, én még mindig büdösnek éreztem, de ezt nem mondtam Anyunak, mert tavaly mikor szóvá tettem, azt mondta:
- Marikám, a kolbász és a hurka nem büdös?
Igaza volt, mert mikor az evésre került a sor, egyszer sem mondtam, hogy büdös. 
Az abalében megfőtt sok minden, amit a nap folyamán beleraktak. Apu a nagy fakanállal, szűrővel elkezdett halászni. A nagy piros vájdlingba rakta a disznó fejét, már teljesen levált róla a hús.
A szeme rám tekintet. Szomorúan gondoltam szegény cocára, milyen jó volt a nyáron, mikor felülhettünk a hátára. A csikeparét a kezünkből ette, olyan szelíd kis jószág volt. Most meg ilyen szomorú sors várt rá. Apu szép lassan mindent kiszedett. Nekem azt a feladatot adta, mikor már meghűl annyira, hogy meglehet fogni, szedjem le a csontokról a húst. Nem volt nehéz feladat, nem rég jöttem el az asztaltól, de már újra tudtam csipegetni, a főtt májból, bőrkéből, veséből.
Mikor a disznó állkapcsáról leszedtem a rajt lévőt, gyorsan rádobtam a tűzre, mielőtt még Apunak eszébe jutott volna az állkapocs csattogtatás. A szemeket is eldobtam, mert azokkal is szokott ijesztgetni. Kati is felszabadult a bélkaparásból. Az abalébe beleöntötte Anyu a kukoricakását. Katinak az volt a feladata, hogy megállás nélkül keverje a nagy fakanállal. Közben résen kellett lenni, mert a szomszéd kutyák, macskák jöttek a vérszagra. Apu a ledarált kolbászhúst fűszerezte. 
- Gyere, nézd meg Anyukám, elég bele a só? Tegyek még egy kis fokhagymát? 
Az ujját odatartotta a szánkhoz, hogy kóstoljuk meg. Semmi világ pénzéért nem kóstoltam volna meg nyersen, Anyu sem tudta megkóstolni. Mindig csak mondta Apunak:
- Jó lesz így, úgy esszük, ahogyan csinálod. 
Előkerült a hurkatöltő. Apu tele rakta a tartályát, és odafogta a hasához. Anyunak az volt a feladata, hogy a belet felhúzza arra a kis tölcsérszerűségre. Aztán ahogy Apu nyomta a hasához, Anyu igazította a belet, hogy ne legyen túl kemény, vagy túl puha. Amikor kész volt egy szál, akkor Anyu úgy igazította, hogy a közepén tekert egyet. A kész kolbászokat egy újságpapírral kibélelt kosárba rakta. Aztán csak tekeredett a kosárba a sok kolbász. Mikor tele lett a kosár, Apu felvitte a padlásra. 
Egy kis öklömnyi kolbászhús maradt, ami benne volt a töltőben.
- Ezt hozzá rakjuk a disznósajthoz -mondta Apu. 
Most már meghűlt a leszedett fejhús, szív, vese. Apu eldarabolta kisebb- nagyobb darabokba, a többi dolgokat meg ledarálta. 
Ezt is befűszerezte. Mikor oda tartotta a számhoz, ezt már meg tudtam kóstolni. 
Anyu hozta a cocának a gyomrát, és a katakönyökét, kézzel beletömték az elkészített sajt anyagot. Aztán egy nagy tűvel Anyu bevarrta. Közben a kása is megfőtt. Hoztam a kistányéromat, hogy kérjek belőle. Disznó vágáskor minden nagyon finom, de ettől finomabb dolgot, mint az abalében főtt kása nem találtam jobbat. Nem kellett hozzá kanál, vagy villa, csak úgy a mutatóujjal raktam a számba. 
Anyu egy nagy tányért megrakott kásával a tetejére rakott a pecsenyéből, és leküldte a Juliska néniékhez. Kati vitte le. Anyu meghagyta neki, hogy várja meg, hogy kiöntsék belőle, mert tavaly mikor ment az üres tányérért, az a kutyák előtt volt. Azok mosogatták el.
A maradék fejhúsból, bőkéből, májból, lett pár májas hurka. A kásás hurkában meg minden, ami volt. A ledarált fodorzsír, tüdő, vér. Apu ezt is befűszerezte. Ennek kicsit hosszadalmasabb volt a töltése, mert meg kellett kötözni. És ha valahol szakadt volt a bél, akkor ott is meg kellett kötni, hogy ne folyjon ki. Az üstbe újra víz került, és mikor már jó forró volt Apu belerakta a disznósajtot és a hurkákat. Nem kellett neki sok idő, hiszen ezek már mind főtt dolgok voltak, csak a bélnek kellett egy kis idő, hogy megfőjön. Anyu közben a szobában lesózta a sonkát, szalonnát, csülköt, kocsonyahúst. 
A padláson felaggatta a kolbászt. Mindjárt kellett is már ma este készíteni egy kis füstöt, mert hideg éjszaka elé néztünk, és ennek a friss elkészített kolbásznak nem tett volna jót a fagy. Egy régi lavór volt oda készítve abba rakta a parazsat, és akácfa fűrészporral takarta be úgy a parazsat, hogy ne aludjon ki, de ne is gyulladjon meg. Igazi mesteri munka volt tudni, hogy mennyit szabad rárakni a fűrészporból. A megfőtt hurkákat a bontó széken hagyták kihűlni. A disznósajtot két tepsi közé rakta Apu, és a tetejére rakott egy nagy követ. Nekem az volt a feladatom, hogy tűvel böködjem az oldalát, hogy a zsír tudjon kifolyni belőle. Mindez mire elkészült, már a hold is ránk köszönt. A disznósajtot már sötétben vitte fel a padlásra, utána a létrát elvette a faltól, és a part oldalnak támasztotta, nehogy valami macska megdézsmálja az egész évi ellátmányunkat. A mosogatásra, zsír kisütésre már nem maradt idő, Apunak a keze olyan fehér lett, mint egy doktornak a keze, lepihent, még a lámpát sem gyújtottuk meg. Anyu elment a vezénylésért.

4.20 Kóstoló

Anyu hazafelé bement a Juliska néniékhez tejért. Tudta, hogy a sok zsíros étel után, jót tesz egy kis tejes vacsora. Apunak másnap reggel kellett jelentkezni. Pont olyan időpontban, hogy el tudott menni vonattal, kicsit már ki tudta pihenni magát. Neki a friss hurkából kellett sütni. Anyu rakott be a tepsibe egy kis darab kolbászt is. A zsíros vacsorát nem kívántuk, de a sült kolbász illatára, összefutott a nyál a szánkban. Odaültünk Apu mellé az asztalhoz. Nem tudtunk ellenállni a hurkának sem. Egy nagy koppanást hallottunk az ajtón. 
Anyu kinézett. Ahogy kinyitotta az ajtót egy ágas bogas fa esett be. Most nem rég faraghatták, mert érezni lehetett a háncs illatát. Az ág végére egy összehajtogatott papír volt kötözve. 
Anyu behozta ágast. Kibontotta a papírlapot, az ákombákom írást alig lehetett kisilabizálni:

Kedves böllér úr.
Úgy hallottuk máma 
Nagy sivalkodás volt 
A maga udvarába. 
Négy lába van a disznónak, ötödik a farka.
Farka alatt van a duda, fújja meg a gazda.
Kínáljon meg minket, kívánjuk a gazdának,
Annyi disznót vágjon, ahány falatot rak a nyársra.

Jókat nevettünk, ahogy Anyu olvasta a sorokat. Apunak támadt egy ötlete:
- Rakj rá Anyukám mindenből, hurkát, kolbászt, sült húst, kenyeret, aztán tegyél rá ebből az erős paprikából! Majd elfújjuk a lámpát, és én elbújok a pince mellett. Kifigyelem kik jöttek nyársat dugni. 
Úgy is volt, Anyu telerakta a nyársat minden finomsággal. Eloltottuk a lámpát, Apu kiment, kirakta a nyársat a diófára, és elbújt a pince mellett. Mi az ablakból figyeltük. Ott kint holdvilág volt. Lehetett látni mindent. Kis idő múlva két alak jelent meg az udvaron. 
- Józsi bátyánk lefeküdt, azt hiszem mi éhen maradunk Jutka. 
- Úgy gondolod? De a nyárs már nincs ott az ajtóba Öcsi! Gyere, van itt valami a diófára akasztva. 
- Hú, tényleg, nem sajnálták ám! Ide nézz, Gyere együnk, haza sem visszük, mert akkor a Gyula is enni akar belőle. 
Neki álltak ott a diófa alatt.
Egyszer csak halljuk, ám, ha Jutka kiköpi, ami a szájába van. Elkezd sziszegni, szívja, fújja a levegőt, bekap egy marék havat. 
- Mi van, csendbe légy, még felébreszted őket. 
Ekkor előlépet Apu a pincéből, megsajnálta szegény Jutkát, nem gondolta, hogy pont ő fog beleharapni az erős paprikába. 
- Gyertek be, isztok egy kis bort, aztán már nem fog égni a szád. 
Anyu meggyújtotta a lámpát, bejöttek. Hozták magukkal a nyársat is nehogy megegyék a kutyák. 
Anyu töltött bort, Jutkának, Öcsinek és Apunak. 
Kati is tartotta a poharat. Anyu abba is öntött egy kicsit. Hamarosan el is múlott a fájdalom. 
- Józsi bácsi, maga jól ki tolt velem!
- Nem neked szántam, azt hittem, hogy az öcsi vagy a Gyuszi harap rá. 
Az asztalnál fejezték be a nyárs eltüntetését.
Apu még marasztalta őket, de a Jutka szabadkozott, hogy nem is szóltak otthon, hogy feljönnek.
Elköszöntek. A nyársat már el sem vitték, mindent megettek róla, csak az erős paprika árválkodott az egyik ágon. 
Későre járt, fáradt volt mindenki. Meseolvasásra sem került a sor. Pedig én szívesen hallgattam volna. Jobb lett volna azon elmélkedni, nem a disznó szomorúan néző szemére, aki farkas szemet nézett velem a vájdlingból. Próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat. A konyhában is elcsendesedett minden.
A disznóólban a két megmaradt jószág, marakodott, réttak. Pedig most már nagyobb helyük volt, vagy talán pont azon marakodtak, hogy most nem tud senki sem középen feküdni. Sajnálkoztam, hogy a másik is hamarosan erre a sorsra jut, mert csak az anyadisznó marad meg. Lassan álomba merültem én is. Reggel Apu már nem volt otthon, mikor felébredtünk. Anyu tejbedarát készített, már jó meleg volt a konyhában. A piros nagy lábasban sült az oldalas. Anyu a zsírszalonnát szeletelte. Mikor elkészült vele, kint az üstbe felrakta kisütni. Ezt a feladatot nem bízta ránk, mert veszélyes volt. A zsír ki tudott spriccelni, és megégette volna az arcunkat. 
Készített egy tálba orjacsontot, comb húst, hurkát, kolbászt, májas hurkát, és megbízott bennünket, hogy vegyük le a Juliska néniékhez. 
- Vigyázzatok, nehogy elessetek, és várjátok meg a tálat, nehogy a kutyák mosogassák megint! 
Katival beleraktuk egy kosárba a tálat, így könnyebben vittük. Juliska néni nem győzött sopánkodni:
- Jaj, kislányaim elhoztátok a fél disznót, minek pazaroljátok? 
- Hát hogy kóstolják meg maguk is. Azt mondta Anyu, hogy rakja is ki a tálból, azt vigyük most haza, nehogy a kutyák mosogassák el.
Mikor a végét mondta, én elkezdtem jó hangosan köhögni, aztán rugdaltam a Kati lábát, de ő meg, újra mondta volna a kutyák mosogatását, mikor szerencsére a Gyuszi jelent meg az ajtóban. 
- Gyertek be Melindák! Mikor folytassuk a fejelő versenyt?
- Gyere, most is lehet fejelni. Igaz a kapu ki sem látszik a hófúvástól. 
Juliska néni kirakta a kóstolót. Én szemfüles voltam, kivettem a kezéből. 
- Ne mosogassa, majd Anyu elmossa! Csókolom!
Azzal indultam, és húztam magammal a Katit. 
- Köszönöm szépen, mondjátok meg anyátoknak!
Mikor már nem hallották Katit dorgáltam.
- Hogy lehet annyi eszed, azt nem kellett volna hozzá mondani, hogy a kutyák mosogassák.
-Miért ne? Most legalább tudja, hogy Anyu nem szereti, mikor a kutyák mosogatnak.
Elmondtam Anyunak is. Ő is jó megdorgálta a Katit. A zsírszalonna már kezdett szépen pirulni. Mikor már majdnem kész volt Anyu öntött rá egy kis tejet. A zsír elkezdett sisteregni, habosodott, majd kifutott az üstből. Aztán elcsendesedett.
Anyu hozta a nagy piros lábast, amiben az oldalas már el volt készítve. A véndőbe rakta az oldalast és rámerte a forró zsírt. 
-Anyu ezt miért kell így csinálni? 
- Azért kislányaim, mert a forró zsírral konzerváljuk a sült húst. A zsír lezárja légmentesen, meglátjátok majd nyáron milyen jó lesz elővenni mikor fáradtan megjövünk a mezőről. 
Nyáron, de jó is lenne, már ha újra nyár lenne. 

4.21 Dúskálhattunk a sok jóban

De bizony a tél még csak most kezdődött. Pár napja, hogy leesett az első hó, és már most beleuntam. 
Talán akkor mikor még nem volt minden nap kötelesség, akkor jó volt. Most, ha nem esik újabb hó, hétfőn mehetünk az iskolába. Aztán ott az a nehéz nagykabát, még játszani sem lehet benne. 
Miért is kellett nekem megnőni, milyen jó lenne mindig Anyu közelében lenni. 
Szánkózni nem tudtunk, mert olyan mélyen belesüppedt a hóba, hogy egy helyben maradtunk. 
Az út meg nagyon szűk volt, épp hogy csak gyalogosan el lehetett menni. 
Egyedül az a szórakozás maradt, hogy beleugráltunk a part oldalba kihordott hóba. 
Igaz beleugrani nagyon jó érzés volt, de utána kikecmeregni fél óráig tartott, mert mindig visszacsúsztunk. Lábbal ki kellett taposni keményre a lépcsőt. Anyunak nagyon sok dolga volt, de hagyott bennünket játszani. A töpörtyűt kinyomkodta a krumplinyomón. Leszűrte a zsírt. Ami az üst alján maradt, azt a szürke cseszikés lábasba rakta. 
- Tudjátok mi lesz ennek a sorsa?
El sem tudtuk képzelni mi lesz annak a barna apró töpörtyűtörmeléknek a sorsa. 
- Hát majd ebből sütök finom pogácsát. 
-Azt a leveleset, amit egyenként a leveleire lehet szedni?
Most már emlékeztünk, Nagyon szerettük. Már azt is élvezet volt nézni, ahogy készült. 
Anyu a rózsás tálba szitálta a lisztet, bele nyúlt a sós dobozba, aztán csak úgy gondolom formán bele markolt a sóba. Rászórta a lisztre, és egy csipetnyit visszadobott a sótartóba. 
Másnál is mindig így csinált. Belemarkolt, és egy keveset visszadobott. Mindig gondolkodtam rajta. Vajon honnét tudja, hogy az már  nem kell.
Aztán a leáztatott kovászt hozzá keverte, majd a töpörtyűből egy keveset. Aztán összegyúrta. Majd a gyúródeszkán a sodrófával elsodorta. Mikor már majdnem akkora volt, mint a gyúródeszka, akkor a töpörtyűt rákente, hajtott rajta egyet, aztán megint megkente, és addig csinálta, amíg a pogácsatésztát bele tudta rakni a rózsás tálba. Fogta felrakta a sparhelt közepében lévő padra. Aztán fél óra múlva újra megcsinálta, és még jó párszor. Mikor a kiszaggatásra került a sor, a tészta már háromszor annyi volt, mint amikor elkezdte csinálni. 
A pogácsa kiszaggatást már ránk bízta. Katival veszekedtünk melyőnk csinálja. Anyunak kellett igazságot tenni. Mert hiába voltam én a kisebb, nekem is ugyan annyi kellett, mint a Katinak. 
És meg is kaptam mindig, de a Kati ezt igazságtalannak gondolta. Szerinte nekem nem járt annyi, mint Őneki, mert én kisebb vagyok. Mikor már az egészet kiszaggattuk a maradékot újra összegyúrtuk, és kisodorhattuk. Aztán újra jöhetett a pogácsa szaggatóval a tetejére körbe-körbe a díszítés. Majd kiszaggatni. A maradékot már nem gyúrtuk újra, a legvégét csak úgy belerakta Anyu a tepsibe, icipici kis, háromszögek, trapézok, minden alakzatok voltak. Legelőször ezt ettük meg mikor kisült. 
Már meg is éheztünk erre a pogácsára. 
- Anyuuu! Mikor sütünk ilyen pogácsát?
- Katikám, kislányom, nem látod, milyen sok dolgom van? Ha segítetek, hamarabb elkészülök vele, és akkor estére megsütjük azt a töpörtyűs pogácsát. Legalább felszabadul a szürke cseszikés lábaskám. Tudjátok, mindig azt használom, rántásra, vagy ha valamit melegíteni kell. 
Mentünk is rögtön Anyuval, mi az, amivel segíteni tudunk. 
- Marika, az üst tetején, ami megfagyott piros zsír, azt leszedheted ebbe a kislábasba. 
-De Anyu, minek az a piros zsír, és miért piros?
- Kislányom azért piros, mert ebben a vízben főztük ki az este a hurkát, és a disznósajtot, ahogy főtt, kijött a belőlük a zsiradék, és a piros paprika, amivel Édesapátok befűszerezte. Most azért szedjük le, mert könnyedén össze lehet szedni, és majd jó lesz, megkenni a kenyeret, vagy amikor paprikás krumplit, pörköltet csinálok. Kiszedtem a kislábasba a piros zsírt, kíváncsiság hajtott, bele nyalakodtam, finom volt. Kati Anyunak segített, együtt mentek vízért. 
A mosogatáshoz én csináltam megint a vizet, az üstbe hordtam bele a havat, de most már jó messzire kellett menni, mert a közelben elhasználtam mindet. Az összes edény, húsdaráló, hurkatöltő el lett mosva. Kati, amit elbírt felhordott a padlásra. A nehezét Anyunak kellett vinni.
Mikor már nem kellett semmit vinni, vagy lehozni a padlásról, készített parazsat a rossz ütött-kopott lavórban, és megcsinálta a füstöt. 
Most a napsütésben nagyon vicces volt, hogy az egész ház pipált. Először csak egy -két sünödnél kezdett szivárogni a füst, később már minden hol jött. 
Anyu néha felszaladt a létrán, benézett, hogy nem lángol-e. Mikor látta, hogy minden rendben, a létrát elvette a faltól, nehogy valami kóbor macska megkárosítson bennünket. 
Lassan minden visszatért a régi kerékvágásba, annyi különbséggel, hogy most dúskálhattunk a sok jóban. Anyu már délután leáztatta a kovászt, ami boldogan kelt életre újra.

5.1 Kovász

Eljött az este. Feljött a hold, és ma este csikorgott a hó a talpunk alatt. Szerencsére vastag hóbunda alatt nem szenvedett a vetés. A fák ágait is vastagon betakarta a hó. 
- Kislányaim most már csak az a kérdés, van - ezen elég liszt a dobozban, mert ha nincs akkor befellegzett a töpörtyűs pogácsának.
-Miért fellegzett be?
- Azért Katikám, mert olyan füst van fent a padláson, hogy nem tudunk lehozni, majd csak holnap. 
Kíváncsian emeltük le kredencről a lisztes dobozt. 
- Anyu szerencsénk van, jó nehéz, biztos tele van. 
Valóban tele volt. Anyu dobott egy darab szenet a sparheltbe. Aztán elkészítette az asztalt. Felrakta a gyúródeszkát. A rózsás tálba szitált lisztet, és belemarkolt a sóba. Egy gyors mozdulattal szórt a lisztre és a maradékot visszadobta a sótartóba. 
-Anyu miért nem kell már az a só?
- Azért Marikám, mert ha rá szórnám, akkor már túl sós lenne. 
Az ágy végénél térdepelve néztük, a töpörtyűs pogácsa előkészületeit. Aztán mikor elrakta kelni, elővette azt a csodálatos szép selyem díszpárna huzatot, amit nem olyan rég kezdett el varrni. Azt mondta:
- Kislányaim ennek késznek kell lenni, mire hazakerül a szobába az új bútor. 
- És hová rakjuk?
- A vetett ágy tetejére. 
- Nem babát rakunk oda, mint a kovácsi mamánál, vagy a szuszogós Magduskáéknál van?
- Nem kislányaim, a babákkal ti játszhatok. Nem dísznek vannak. Ez a párna lesz majd a tetején.
Amikor a kezébe vette mindig megcsodáltuk. Barackvirág rózsaszínű volt. Öt hullám volt. A középső volt a legnagyobb, aztán két oldalt egyre kisebb. A virágokat Anyu rajzolta rá. Azt mondta:
- Olyan szeretnék varrni, hogy a csodájára járjanak. 
Most hogy már középső virágcsoport kész volt, nem kételkedtünk benne. Biztosan a csodájára járnak. Piros, és rózsaszínű rózsák voltak, zöld kacskaringós levelek kötődtek egymáshoz. Aztán volt ott még margaréta, pipacs, búzavirág, szalmavirág. Na, hát ennek a szalmavirágnak olyan szirmai voltak, hogy a tű fokával kellett varrni. Ott ültünk egészen közel, vigyáznia kellett, nehogy megbökjön bennünket a tűvel, ahogy öltögetett. Kati szerette volna megtanulni ezt a varrást, nagyon tetszett neki.
Anyu elővette a maradék anyagot, ami megmaradt a párna kiszabásakor. Rajzolt rá hasonló virágokat.
Most kicsit félre kellett tenni, mert a pogácsa már jó magasra feljött. Ráborította a gyúródeszkára, amit előzőleg jó megszórt liszttel. Aztán a sodrófával kinyújtotta. Rá simította a sparhelt szélén melegen tartott törmelék töpörtyűt. Ahányszor hajtotta annyiszor mindig megkente. Újra felrakta a padra, hogy jól keljen meg. Visszatértünk a párna varrásához. Kati figyelte Anyunak a kezét, hogyan kell a tűfokával varrni. Az első szalmavirág nem valami ragyogó lett, de Anyu csak biztogatta:
- Nem baj kislányom, majd a következő már jobb lesz.
Nekem nem volt kedvem a varráshoz. Az ágy végében nézegettem az olvasókönyvem. 
Tanító néni meghagyta, hogy sokat gyakoroljunk, de eddig még elő sem vettük. Igaz most is csak nézegettem, nem gyakoroltam. Majd holnap!
Mindig azt mondjuk, de aztán valahogy mindig elmarad. Pedig ha nem esik, holnap után már biztos kell menni az iskolába. Lassan elkészült a pogácsa, nem volt több töpörtyű. És már háromszor annyi volt, úgy megkelt. Anyu hagyta nekem a kiszaggatást, mert a Kati nem akarta félretenni a varrását. Örömmel csináltam, kis pogácsákat raktam bele a tepsibe. Anyu még mindig nem rakta be a sütőbe, azt mondta, még ilyenkor is kell kicsit hagyni. Pedig már alig vártuk, hogy kisüljön. 
Anyu rakott fel teavizet, mikor már lobogott a víz, hátra húzta a sparhelten, tett bele hársvirágot, és lefedte. Katinak a második szalmavirágja már sokkal jobban sikerült. Végre az első tepsi pogácsa bekerült a sütőbe. Ott vártunk a sparhelt mellett, mert a széntől nagyon nagy meleget csinált, vigyázni kellett nehogy megégjen a pogácsa.
Anyu végre kivette a tepsit, a következőt meg berakta a helyére. Kiborította a rózsás tálba. 
Több se kellett nekünk, úgy forrón egyik kezünkből a másikba dobálva hűtöttük a leveles töpörtyűs pogácsát. Közben kicsi darabokat tördeltünk belőle. És Anyunak igaza volt, több só nem kellett bele. Pont így volt a jó. A mézzel ízesített teát ittuk a pogácsa mellé. A pogácsát leveleire szedtük. 
Anyu kivette a második tepsit is. Az első üres tepsit újra telerakta, és még egy kicsi maradt is, az a szele, ami a kiszaggatás után maradt, annak már nem is kellett tepsi, a szürke cseszikés lábaskába került. Rengeteg pogácsa lett, de ez eláll sokáig. A maradék kovászt megszárítottuk, és visszakerült a szokásos helyre, hogy legközelebb is újra éledhessen.

5.2 Szalmavirág

Kikönyörögtük, hogy a konyhában Anyu mellett alhassunk. Ő még sokáig varrt. Közben kérdezgettük:
- Anyu, maga hol tanult meg varrni?
- Kislányaim mikor akkora forma voltam, mint most ti, csak télen mehettem az iskolába. 
Emlékeztek, már meséltem a nagyságos asszonynak nem született gyereke, és jómódban élt. Karácsony előtt eljött az iskolába és kiválasztott egy pár kislányt, akit elvitt magával a kastélyba. Hát én olyan szerencsés voltam, engem is magával vitt, mikor odaértünk a kastélyba, legelőször megvendégelt bennünket. Olyan sok finomságot nem is láttam, mint ami ott volt, de a többi lány sem, mert ők is ugyanolyan szegények voltak, mint én. Először nem is mertünk hozzányúlni az ételhez. Akkor a nagyságos asszony odaült közénk, és megmutatta mivel, hogyan kell bánni, mert mi nem voltunk hozzászokva a késsel, villával evéshez. A vékony szelet kenyereket megpirította a hatalmas tűzhelyen, aztán úgy kente rá a vajat. Szalvétát adott mindegyőnknek, és mutatta milyen mozdulattal kell megtörölni a szánkat. Akkor láttam életemben először fügét. Biztogatott bennünket, hogy együnk csak belőle bátran. Nagyon kíváncsi voltam milyen lehet. Beleharaptam, és a többit eldugtam a zsebkendőmbe. Szerettem volna haza vinni a kisebb testvéreimnek. Nem volt szerencsém a nagyságos asszony észrevette:
- Döncikém, nem ízlik?
Már hogy ne ízlett volna, mit mondjak most? Aztán arra gondoltam, az lesz a legjobb, ha megmondom az igazat. 
- Nagyságos asszony, ez nagyon finom, és azért nem ettem meg, mert a kisebb testvéreimnek szerettem volna elvinni. 
-Egyed meg nyugodtan, majd ha mentek haza, adok belőle, és vihetsz haza. 
Boldogság járta át az egész testemet. Nem csak én ehetek ebből a finomságból. 
Mikor befejeztük a tízórait a nagyságos asszony elővett egy nagy kosarat. Tele volt különböző színű ruhadarabokkal, cérnákkal. A cserépkályhába duruzsolt az égő fa. Oda ültünk a közelébe, és válogathattunk kedvünkre, kinek milyen tetszett. Azokra a kis ruha darabokra is volt minden féle virág rajzolva, én pont azt választottam ki, amelyiken a szalmavirág volt. 
Kaptunk tűt, cérnát a kezünkbe, és a nagyságos asszony körbe-körbe járt és mutatta hogyan kell szálöltéssel varrni. Hát az elején az enyém is olyan volt, mint a tiéd Katikám. De aztán egyre szebbre sikerült. Amikor a szalmavirág szirmaihoz értünk, na, az volt csak igazán kacifántos. 
A virágnál először a közepén varrtuk ki, aztán a közepétől kiindulva szálöltéssel kifelé pár öltést. Egy- egy virágnál általában nyolc kifelé induló pár öltést kellett csinálni. Mikor ezzel készen voltunk akkor jött a tűfoka. A szálöltések alatt áthúztuk a cérnát a tűfokával, mikor át értünk akkor még egyszer át fűztük a szálöltésen, így mentünk körbe-körbe, amíg teljesen fel nem értünk. 
A Margit barátnőmmel már sírtunk, mert nem tudtuk olyan szépre kivarrni, mint ahogy akartuk, de a nagyságos asszony nagyon türelmes volt. Addig mutatta, fogta a kezünket, húzta a cérnát, amíg olyan nem lett, mint az övé.
Anyu pont a szalmavirágnál járt, így meg tudta mutatni. Kati már kezdte megérteni, engem nem nagyon vonzottak a szalmavirágok, jobb szerettem volna, ha Apu is otthon lett volna, és folytatja a vadon történetét. Próbáltam Anyut rábeszélni, hogy olvasson, de azt mondta:
-Marikám, kislányom, akkor hogyan készül el az én díszpárnám, amire kell? Majd Édesapád olvas mikor itthon lesz. Szomorúan fordultam a fal felé, és hamarosan álomba merültem. 
Reggel a saját ágyunkba ébredtünk. Apu az éj folyamán hazaért. Ölében vitt bennünket a helyünkre. Vasárnap volt. Sokáig aludtunk. Anyu már az ebédfőzéshez készülődött. Olyan sok minden enni való, hogy végre válogathattunk benne. Hozott fel a pincéből zöldséget, sárgarépát, kelkáposztát és a nagyfazékban csontlevest készített fel. A mai levesnek való le sem volt sózva. Ebben a hidegben egy-két napot kibír a friss hús, csont. A többi már a sózóteknőben konzerválódott. Anyu minden nap átforgatta, egy kis bádog pohárral megöntözte a sózólével. Minden kis falatnak meg volt a helye, ideje. Nem volt elpazarolni való darab egy szem hummánnyi sem. A legelső elfogyasztani valóval kellett elkezdeni. Apu aludt, nékünk halálos csendben kellett maradni. Kati elfoglalta magát a szalmavirággal. Anyu kukoricát morzsolt, én a csutából építettem a tornyot. Már olyan magas volt, mint az aszalt, de akárhogy vigyáztam magasabbra nem tudtam felrakni, mindig összedőlt. A csontleves szép lassan főtt, hátul a sparhelten. Az asztalon a rózsás tálba töpörtyűs pogácsa várakozott, hogy a leveleire szedjük.

5.3 Könyvtár, hóember, szalmavirág és kártya

Már nagyon vártuk, hogy Apu felébredjen. Nehéz volt csendben maradni, én meg különösen vártam, mert szerettem volna, ha olvas. Anyu nem adta oda a kezembe a könyvet, hogy legalább lapozgathassam, és a képeket nézegethessem. 
- Kislányom erre nagyon kell vigyázni, ez könyvtári könyv. 
-Az mit jelent, nem Apué ez a könyv?
- Nem Édesapádé, a fűtőháznál van a könyvtár, az egy olyan hely, ahol könyvek vannak, és azt 
el lehet hozni, olvasni. Mikor kiolvasta, vissza kell vinni.
- És ha újra ki akarja olvasni, újra elhozhatja?
-Igen, ha más nem vitte el olvasni. 
Ezt azért kérdeztem, mert arra gondoltam, hogy mikor már jobban tudok olvasni, megkérem Aput, hogy hozza nekem el.
Kati kivarrta a szalmavirágot. Mutatta Anyunak:
- Anyu, megnézi, jól van így?
- Katikám ez nagyon jó. Látod, ilyennek kell lenni, mikor így ki lehet csúcsosítani a szalmavirág közepét. 
Anyu a mutatóujjával az anyag visszájáról úgy igazította a virágot, hogy a közepén kimagaslott. 
Erre már én is kíváncsi voltam. Kati nagyon büszke volt magára, még hencegett is vele:
-Látod milyen szépet varrtam, te nem tudsz ilyent csinálni?
Most már irigykedtem rá, hogy én miért nem kértem Anyutól anyagot, de úgy csináltam, mintha nem érdekelne. Pedig nagyon-nagyon érdekelt. Olyan hangosan beszélgettünk, hogy Apu felébredt a zajra. Lehet másképp is felébredt volna már. Anyu csak arra vár, hogy ébredezzen, leszűrte a levest, és beleszaggatta az aranyló daragaluskát. Legelőször a levesbe főtt csont, és zöldségek kerültek az asztalra egy nagy ibolyavirágos porcelán tálba. Apu az asztal mellett, mi az ágy végében foglaltunk helyet. Nagy élvezettel szopogattuk le a csonton maradt kis húsdarabokat, ínakat, porcogókat. Apu még viccből morgott is hozzá, mint egy kutya. A sárgarépát, zöldséget, kelkáposzta levelet, egymás elöl happoltuk el. A végén Anyunak kellett igazságot tenni. 
- Gyerekek, van mindig elegendő. Miért nem lehet testvériesen elosztozni. 
Hogy teljes legyen a vasárnapi vigasság Apu is beszállt a zsákmányolásba. A tányérunkról huncut cselekhez folyamodva lopkodta el a kelkáposzta levelet. 
- Oda nézetek, ide szállt az udvarra egy kánya!
Aztán kimutatott az udvarra. Mi, hogy jobban lássuk azt a kányát, még az ajtóhoz is odamentünk, közben Apu elvitte a kelkáposztát. Kányát persze nem láttunk. Mikor visszamentünk, akkor vettük észre a csalafintaságot. 
- Jaj, te Józsim, mikor nő már be a fejed lágya? Rosszabb vagy a gyerekeknél. 
Az ibolyás tál kiürült. Jöhetett a leves. A leves tetején ezernyi apró kis gyöngy úszkált, a daragaluska, szinte elolvadt a szánkban. Kétszer is kellett Anyunak meríteni. Örömmel nézte, hogy milyen jó étvággyal eszünk.  A pogácsának már nem maradt hely. Ebéd után Anyu elmosogatott, Kati és én kimentünk kicsit az udvarra játszani. Még mindig nem lehetett szánkózni, de a hóemberépítéshez most már kiváló volt a hó. Ott kezdtük el ahol a hófúvás a legmagasabb volt. Nem kellett görgetni a havat, elég volt a lapáttal kifaragni a nagy kupac hóból. Egy olyan egybeszabott hóembert sikerült kiformázni, hogy nem volt neki lába, pocakja, nyaka, feje, hanem csak olyan volt, mintha egy nagy köpeny lenne rajta. A fejére raktunk egy régi lyukas lábast, amibe tavasszal Anyu a paprikamagot szokta vetni. Szenet nem kaptunk a szemének, azt mondta Anyu, azt ilyenre nem pazarolhatjuk. Így a mi hóemberünknek, piros szeme lett. Két darab csutát raktunk neki. Az orra és a szája sárgarépából készült. A söprűt sem adta oda Anyu, mert nem volt neki másik. Kukoricaszárból csináltunk neki. Egész jó kis hóember lett belőle, de még nem akartunk bemenni. Katinak támadt egy ötlete. 
- Marika csináljunk magunknak egy házat a hóból! 
Mentem én is egy lapátért, és elkezdtük a havat lapátolni, de nem igazán akart belőle hókunyhó lenni. Mikor volt már egy kis mélyedés, bele bújtunk, de mindig beomlott. Még szerencse hogy a lapát is ott bent volt velünk, mert így könnyebben ki tudtuk ásni magunkat. Megpróbáltuk összetömöríteni a havat, de nem sok sikerrel. 
Apu jött, hogy segítsen megcsinálni. Kis idő múlva rájött ő is, hogy nem lehet. 
- Lányok, kell várni, majd ha lesz egy kis enyhülés, megrokkan a hó, utána már tudunk belőle építeni. 
A szomszéd gyerekek, Gyuszi és az Öcsi hallották a hangunkat, hogy kint zajongunk. Feljöttek. 
Apu beinvitálta okét, és előkerült a kártya. 
Én még csak a nézője lehettem, mert nem igazán értettem a zsírozást, párban kellett játszani. 
Apu a Katival, Gyuszi az Öcsivel volt. Anyu a sparhelt mellett ült, és varrta a díszpárnát, a közelébe férkőztem, és megkértem, hogy nekem is csináljon olyan anyagot amilyen a Katié, mert én is szeretnék a tűfokával varrni. Kati szerencsére úgy el volt foglalva a játékkal, nem vette észre, hogy varrok. A játék hevében kiabálta:
-Apu! Hetest! Üsse meg!

5.4 „…dolgozni csak pontosan, szépen”

Az asztalra került a pogácsás tál, és a boros korsó. Anyu rakott poharakat, Kati ragmálódott, hogy neki miért nincs. Akkor Anyu oda tette a teáscsészéjét és megtöltötte teával. 
- De Anyu! Egy nagyon kicsit nekem is adjon a borból!
- Katikám, gyereknek nem való a bor. 
- Nem sokat, csak épp, hogy más íze legyen ennek a teának.
- Na, jó, annyit kaphatsz. 
Megízesítette kicsit a teát. Folyatódott a játék. Mindenkinek volt már bundája, és többször is kopaszak voltak. Ahogy fogyott a bor, úgy lett egyre nagyobb a hang. Nekem Anyu készített egy kis anyagot abból a selyemből, amiből az ő párnája készült. Olyat szerettem volna én is, mint amilyet Kati varrt. Anyu irányította a kezemet, hogyan fogjam a tűt, mekkora öltést csináljak. 
- Magának is így segített a nagyságos asszony?
- Igen, ott állt mögöttem, és ha nem jól böktem a tűt, akkor rám szólt, hogy Döncikém, nem olyan nagyot, mindig, csak aprókat, kicsikéket öltünk!
- Anyu! Azt nem mesélte tegnap este el, hogy a kapott fügét, amit hazavihetett a kistestvéreinek, avval mi lett? Hányan voltak otthon, jutott mindenkinél?
- Igazad van Marikám, látod arra már nem került sor az este. Mikor eljött az ebédidő, nem küldött bennünket haza. A szakácsnőnek már reggel meghagyta, hogy úgy főzzön, hogy nekünk is jusson. 
Délben félretettük a varrnivalót, és asztalhoz hívott bennünket a nagyságos asszony. 
Télvíz ideje volt, olyan gazdagon volt hús a csülkös bablevesben, hogy keresni kellett benne a babot. 
Volt benne sárgarépa, zöldség is bőven, és töpörtyűs pogácsát kaptunk hozzá. 
- Akkor a töpörtyűs pogácsa receptjét is ott tanulta meg?
- Igen Marikám. Olyan nagyon ízlett, és a Margit barátnőmmel tanakodtunk, vajon hogyan lehet így elkészíteni, hogy a leveleire lehet szedni. Meg is kérdeztük a nagyságos asszonyt.
Akkor megígérte, mikor legközelebb ilyet sütnek, eljön értünk az iskolába. Az ebéd végén a maradékot elcsomagolta, mindegyőnk kapott egy kis pakkot, nekem a fügéből is rakott, nem felejtkezett meg róla. 
A varrnivalónkat is hazavihettük, kaptunk hozzá cérnát is. Meghagyta, hogyha elkészül, vigyük el megmutatni. Mikor haza értem a testvéreim mind a nyakamba másztak, volt nagy öröm! Először a pogácsát adtam nekik. Aztán később a fügét. Azt sem tudták, hogyan tömjén a szájukba. 
- Hány testvére volt akkor magának? 
- Akkor már heten voltunk. A legnagyobb a Feri bátyám, aztán a Pista, majd én következtem. Utánam jött Ilonka húgom, Bözsi, Marika, Ági, és akkor a Panni volt a legkisebb. Még menni sem tudott, úgy mászott utánam mindig, aztán csak nyújtotta a kezét, hogy vegyem fel. Nagyon sokat ringattam mindet. Szegény Édesanyámnak éppen elég dolga volt mindig, nem volt arra ideje, hogy babusgassa őket. Amerre mentem, jöttek is utánam mindig. Iskolába is úgy kellett reggel elszöknöm, nehogy utánam jöjjenek. Amikor a mezőbe mentem a Bözsi mindig jött velem. A bátyáim akkor már leventébe jártak. Na, úgy elbeszélgetünk, mutasd csak azt a varrást!
Oda tartottam Anyunak. Csak hajtogatta a fejét.
- Itt már elkezdtél sietni! Nézd milyen nagyokat öltöttél. Ezt fel kell bontani!
Elszomorodtam, a Kati tényleg sokkal ügyesebb nálam. Anyu kezében vette, és elkezdte felbontani, mindaddig, amíg nem volt szép. Alig maradt pár öltés. Újra nekiálltam. Anyu most megállt a saját munkájával, és csak engem figyelt. Mikor a tű olyan nagyobb öltést fogott, akkor rögtön visszairányította a kezem. 
- Anyu, de ha ilyen aprókat öltök, akkor soha nem készül el!
- Marikám, nem lóverseny ez, hogy elkapkodjuk. Van rá időd, szép lassan, mert ha nem így tanulod meg, akkor a jövőben is elkapkodod. Csak szépen, lassan aztán hozzá mondta még. 
"…dolgozni csak pontosan, szépen, 
ahogy a csillag megy az égen, 
ugy érdemes."

5.5. Téli este

 

A nap utolsó sugara elbújt a csomai erdő mögött. Lassan indulni kellett vezénylésért. 
- Te Józsim, menned kell a vezénylésért!
- Jól van Anyukám, még ezt a játszmát lejátsszuk, és megyek. 
A pogácsás tál kiürült, nem kell már félni, hogy ránk keményedik. A boroskorsóban sem volt már bor. 
Vége lett a játszmának, Gyusziék fölcihelődtek.
- Szomszéd néni köszönjük a vendéglátást, ez a töpörtyűs pogácsa nagyon jó volt. Ilyet csinálhat máskor is. - mondta nevetve Gyuszi. 
Kati bánkódott, hogy a mai kártyázásnak vége lett. Biztogatta a fiúkat, hogy jöjjenek máskor is. Anyu kikísérte őket. Apu öltözködni kezdett, hogy indul a vezénylésért. Anyu marasztalta:
- Elmegyek én, Józsim, csak azért mondtam, hogy a gyerekek vegyék észre már magukat, és induljanak haza. A lányoknak még tanulni is kell, aztán fürödni. Ha nem esik éjjel a hó, holnap iskolába mennek. 
- Maradj csak te a lányokkal, majd én elmegyek, hiszen egész délután csak heverésztem! 
Én jobb szerettem volna, ha Anyu megy, mert akkor talán Apu olvashatott volna nekem abból az indiános könyvből. Apu nem tágított, indult is. Nekünk elő kellett venni a számtan, és az írás füzetet. Anyu diktált mindegyőnknek feladatot. Nekiálltunk megoldani. Pár napig elő sem vettük, most sokáig kellett gondolkodni a megoldáson. Anyu közben elvégezte a kinti munkát. Megetette a disznókat, összeszedte a tojást, bezárta a baromfiakat. A végén egy öl fával jött be. 
Addigra már mindketten készen voltunk a megoldással. Leellenőrizte a munkánkat. 
Az enyém hibátlan volt, a Katié nem volt jó. A kétjegyű számmal való szorzás volt a feladat. 
A szorzást jó számolta, csak nem jó helyre írta egymás alá. Anyu kiradíroztatta vele és elmondta hol hibázott. Nekem írásból kellett gyakorolnom. Most már nem nyomtam rá a ceruzát, szép lazán fogtam, és igazán szépen tudtam kanyarítani a betűket. Leírtam egy oldalt. Nem is kellett többet írnom. 
Kati számtanfeladata is elkészült. A sparhelten elkezdett sutyorogni a melegítővizes fazékban a víz. Anyu behozta a teknőt. Elkészítette a fürdővizünket. Nem sokáig lubickoltunk, mert hiába volt fűtve egész nap, ebben a nagy hidegben nehéz volt a meleget megtartani. A hajunkat is megmosta Anyu. Hiába ellenkeztünk, hogy azt nem kell. A sparhelt közelébe ülve szárítottuk meg. A frissen vasalt pizsamánk jó illatú, ropogós volt. Mire Apu hazaért a vezényléssel, már az ágy végében ültünk és vártuk a vacsorát. Hurkát sütött Anyu. Most még nagy keletje volt, mert újdonság, de két hét után már a hátunk középre sem kívántuk. Pedig amíg van, addig, ha nem is minden nap, de minden másnap az asztalra került, mert eldobni való nincs. Bizony sokat kellett dolgozni azért, hogy az asztalra kerüljön. Kismalac korukban a leforrázott kukoricadarába belemuszikolni a főtt apró krumplit, azt a rengeteg csikeparét, csalánt hazahordani nekik, mert mindig ettek volna. Amikor megláttak bennünket, mindig réttak, olyankor valamit kellett dobni eléjük. Aztán kiganyézni alóluk. Friss szalmából jó kis fekhelyet csinálni nekik. Sajnáltuk is szegényt, mikor meghallottuk a visítását a minap. Anyu még meg is siratta. Úgy van a pipikkel is. Halogatja a levágásukat, de muszáj neki megcsinálni, mert senki nem csinálja meg helyette. A pogácsából, már csak az a széle volt, de mi azt is szerettük. A teás kannában mindig sutyorgott a víz. Ilyenkor télen, jobban szerettük azt inni, mint a vizet. Ma este Apunak is teát kellett készíteni, mert a bor elfogyott. Valahogy nem is ízlett neki, hiába kérlelte Anyut, hogy csak egy fél pohárkával adjon neki. 
- Józsim, tudod jól, hogy nincs. Megittátok kártyázás közben. Akkor gondolkodtál volna!
Most ebben az időszakban a hegyre sem jön senki, hogy lehessen hazahozni. Apu morgolódott, de nem volt mit tenni, be kellett neki érni a teával. 
- Hát ettül nekem béka nő a hasamban!
- Ne félj te attól, én is mindig vizet iszom, mégsem nőtt béka a hasamba. 
A vezénylése holnap délelőttre szólt. Vacsora után levette az ablakból az indiános könyvet. Én oda férkőztem egészen közel hozzá. Kati ott maradt lábtu. Anyu a sparhelt közelébe ült a díszpárnával a kezében. Apu most ott folytatta ahol a múltkor abba hagyta. 
Én becsuktam a szemem, és odaképzeltem magam a vadonba. Arra ébredtem, hogy Anyu cirógatja az arcomat. 
- Marika, ébresztő, nem esett több hó, iskolába kell menni. 
Legszívesebben befelé fordultam volna, hogy folytassam az álmom, mert ott éltem a vadonban, egy olyan sátorban, mint Sólyomszem, és a vadon élő állatok őrizték a sátrat. Még a farkas is ott volt köztük. 

 

5.6    A többiek sem sokat gyakoroltak

Nem fordulattal befelé, Anyu csak cirógatta az arcomat.
- Kislányom ébresztő! Kell készülni az iskolába. 
Kati már fent volt, az asztalnál ült. A dirib-darab pogácsát szedte leveleire. Felöltöztem én is, és oda ültem mellé. Apu még ágyban volt, de már ő sem aludt. 
-Marikám az este nagyon hamar elaludtál! Arra sem emlékszel, hogy kerültél ágyba. Pedig nagyon izgalmas résznél jártunk. 
- Apu! Mondja el hol jártunk, mert tényleg nem emlékszem. 
-Majd ha lesz időnk, újra elolvasom, mert ha most elmondom, akkor már nem lesz olyan izgalmas. 
Ezek után még kíváncsibb lettem. 
-Csak annyit mondok, az ellenséges indiánok bekerítették a tavat ahol az öreg Tom lakik a lányaival. 
- Ugye meg tudnak menekülni?
- Látod, ha nem mondtam volna semmit jobb lett volna. Ha elmondok mindent, akkor már nem olyan érdekes. Na, most készülődj, mert elkésel az iskolából. Kati már indulásra kész. 
Magamra kaptam azt a nagy nehéz télikabátot. A táskámat Anyu hozta, mert elkísért bennünket. 
A Dáró dombi gyerekek már vártak a dombon. Örömmel üdvözöltük egymást. Mindenki azt szerette volna, ha még több hó esett volna, hogy inkább otthon maradhassunk. Libasorban kellett menni, mert a kitaposott út nagyon keskeny volt. Néhol olyan magas volt a hó, hogy ki sem látszottam. Anyu a Gili-horhó bejáratáig kísért bennünket. Mielőtt elköszöntem, meghagyta. 
- Marikám, kislányom várd meg a Katit, együtt gyertek haza, jövök majd elétek!
A Gili-horhóban csodálatosak voltak a fák, olyan volt mintha egy alagútban mennénk. A napsugár táncolt a csillogó fénylő hókristályokon. Lent a faluban már széles volt az út. Lovasszán nyoma után mentünk kerülővel, mert keresztül a mezőn nem volt még csapás. A lovasszán nyomán jól lehetett csúszkálni. A tejcsarnoknál a sarkon összetalálkoztunk a Hamu völgyi gyerekekkel.
Ők is a kocsiúton jöttek. Csilingelő hangok zavarták meg a játékunkat. Egy lovasszán jött. Alig tudtunk félre állni, nagyon féltem mikor elhaladt mellettem. Tanító néni integetett róla. A tejhordó szán volt. Minden nap vitte a tejet a vajgyárba, visszafelé hozta az üres tejeskannákat, és heti két alkalommal, kedden és pénteken kenyeret hozott a kenyérgyárból. Csak ha ítéletidő volt, akkor nem tudott menni, mint az első hófúváskor, vagy amikor az árvíz volt. Ma nem ment kenyérért, így a tanító néninek szerencséje volt, elhozta a lovasszán. 
Sokan hiányoztak. Talán ők még azt gondolták, hogy tart a rendkívüli szünet. A teremben jó meleg volt. A hetes lejelentett, tízen hiányoztak. A tanító néni kiadta a feladatot mindenkinek. Nekünk volt hangos óránk, olvasás. Izgultam, mert nem sokat gyakoroltam. Szerencsére nem velem kezdte, de aztán rám is rám került a sor. Úgy vettem észre, hogy a többiek sem sokat gyakoroltak, mert nagyon akadozva olvasott mindenki. Tanító néni nem is hagyta szó nélkül:
- Nem volt időtök gyakorolni? Szeretném tudni mit csináltatok ebben a pár napban. 
Én voltam az első, akinek el kellett mondani mivel foglalkoztam, amíg nem mentünk iskolába. 
-Tanító néni, nekünk az első napokban havat kellett hordanunk, mert teljesen ellepte az udvart. A jószágokat ki kellett szabadítani, aztán disznóvágás volt, ott kellett segítenem. És meg tanultam a tűfokával varrni. Azokat hogy hóember építettünk, játszottunk, azt nem akartam elmondani.
- Azért egy kis időd biztos lett volna, ha gyakorolj. 
- Egy kicsit gyakoroltam tegnap este, de nem sokat. 
Ennek az őszinte beismerésnek örült a tanító néni. 
- És te Piroska mit csináltál?
Piroskákénál is volt disznóvágás, neki is kellett segíteni. Ő is bevallotta, hogy nagyon keveset gyakorolt. Szinte mindenkinél volt disznóvágás. Ez volt a kifogás, hogy nem gyakoroltunk. 
- Na, jó gyerekek, most nem írok be senkinek rossz jegyet, de egy feltétellel! Holnapra mindenki átolvassa az utolsó három olvasmányt, annyiszor, hogy holnap, ha feleltek ne ilyen nyekergés legyen, mint most! Megértettük egymást?
Ujjongva válaszolt mindenki:
- Igen!
Nem gondoltuk, hogy ilyen szerencsésen megússzuk. Az egész nap így múlt el. Egyik osztályban sem gyakorolt senki. Tanító néni csak ingatta a fejét, hangosan gondolkodott: 
- Ezek a gyerekek, nem lehet okét szabadjára hagyni egy napig sem. 
Igaza volt, mert lett volna rá időnk, de mindig csak halogattuk. Már az összes kisbetűvel megismerkedtünk. Tanító néni úgy tervezte, hogy majd csak a téli szünet után kezdjük el a nagybetűket. Számtanból már tízes rendszerbe összeadni, kivonni tudtunk mindent. A téli szünetig már nem sok volt, így csak ismételtünk, gyakoroltuk. Most is az utolsó padban vártam meg, hogy vége legyen Katiék órájának. Ilyenkor szerettem az iskolába lenni, a gondolataim elkalandozhattak. Most a negyedikeseknek volt kézimunka óra. A szálöltéseket tanulták. Tanító néni megkérdezte:
- Marika, kérsz te is egy kis ruhaanyagot?
- Igen, szeretnék én is varrni!
Tanító néni rajzolt egy virágot a kis terítőforma anyagra, kaptam tűt, cérnát. A negyedikeseknek mutatta milyen a szálöltés, nehezen ment nekik. Hatalmas öltéseket csináltak. Tanító néninek ott kellett mellettük állni, hogy ne kapkodják el. A szálöltés már gyerekjáték volt nekem. Igaz az elején én is így csináltam. Mikor odaért hozzám a tanító néni, hogy megmutassa, én már a virág szárát ki is varrtam. 
- Marika, ez nagyon jó, most már tényleg elhiszem, hogy amíg otthon voltatok varrtál. 
Nagyon örültem a dicséretnek és annak, hogy én is megtanultam Anyutól a varrást. Szerettem volna a tűfokával készült varrást megmutatni, de ezt még nem tudtam olyan jól, mint Kati. Inkább az ő tudományával dicsekedtem, mert ő már nagyon szépen varrta a szalmavirágot. 
- Tanító néni, a Kati tud a tűfokával is varrni. 
- A tűfokával?
- Igen, azzal kell úgy varrni, hogy mikor készen van a virág, a közepét ki lehet nyomni. 
- Ma már nincs rá idő, de a következő órán megtanuljuk akkor. 
Vége volt az órának, Kati morgolódott minek dicsekedtem vele. Most majd neki kell mindenkinek megmutatni.
 

5.7    Szilvamag

Ne morgolódj, inkább örülj. Lehet, hogy kapsz egy ötöst a következő kézimunkaórán, ha megmutatod, a tűfokával hogyan kell varrni. 
- Azt hiszed, érdekel engem az ötös?
- Miért, nem örülnél, ha kapnál? Szerintem Anyunak is örömöt szereznél!
- Akkor se érdekel!
Duzzogott tovább. Mentünk hazafelé. A nagyok most is kint voltak a kocsiúton, a lovasszán nyomába. Én inkább a járdán mentem, mert féltem, hogy most is jön egy szán, és nem tudok félre állni. Sokáig tartott mire a Gili-horhó bejáratáig értünk, mert csúszkáltak oda vissza az úton. Én már rég odaértem, de egyedül nem indultam útnak. Nagyon elevenen élt bennem a kóborkutyák támadása, most még itt volt rajtam ez a nehéz nagykabát is. A horhó mellett lévő házban is volt kutya, láncra kötve. Nem szerette a gyerekeket. Akárhányszor eljöttünk a ház előtt annyira csahitult, majd elszakította a láncot. Féltem a ház előtt várakozni. Elindultam a horhó felé, de nem lent az úton, hanem fent, ahol akkor járunk, mikor nagy a sár. Az elején szilvás van. Örömmel vettem észre, hogy még most is van a fákon néhány szem. Levettem a táskámat, felakasztottam egy közeli fára a télikabáttal együtt. Megráztam a fát, amelyiken volt még szilva. Lehullott, bele a félméteres hóba, látszott hova esett, de hiába kotorásztam, nem találtam meg, pedig már nagyon fentem rá a fogam. Felmásztam a fára, sikerült elérnem. Olyan nem magvaváló, gömbölyű szilva volt. Jéggolyónak is lehetett gondolni. A ráesett hó egy kis jégburkot csinált köréje. Elkezdtem szopogatni, nagyon finom volt. Először a jeget, aztán a finom fagyos szilvát. A fagyos jeges fán megcsúszott a lábam, ijedtemben lenyeltem a számba lévő szilvát magostul. Féltem többet enni, mert már nyeltem le meggymagot, cseresznye magot, de azok nem ilyen hegyesek, mint a szilvamag. Leugrottam a fáról, felvettem a kabátot, táskát. Addigra a Katiék is oda értek. Nem mondtam el, hogy mi történt velem. Mikor felértünk a Gili-horhóból akkor érkezett meg Anyu. Én szótlan voltam. Féltem megmondani a lenyelt szilvamagot. Az úton hazafelé elmeséltük a nap történetét. Anyu korholt bennünket, hogy igaza volt a tanító néninek, tanulhattunk volna többet. 
Kati panaszolta, hogy dicsekedtem a varrásával. Ebben Anyu nekem adott igazat. 
Elköszöntünk a Dáró dombi gyerekektől. 
Hurkát sütött Anyu ebédre, aztán a kenyeret is ő sütötte, mert nem akart elmenni boltba. 
Én nem mertem enni, csak gubbasztottam.
- Marika, kislányom beteg vagy?
Kérdezte Anyu.
Csak halkan, alig hallhatóan válaszoltam:
- Nem vagyok beteg, csak nincs étvágyam. 
- Reggel még semmi bajod nem volt! Mi történt Marika?
Féltem mondani, féltem attól is, hogy meghalok, mert a szilvamag kiböki a gyomromat. 
Anyu sokáig nyaggatott mire kiszedte belőlem. A végén mégiscsak elmondtam. 
- Hazafelé a Gili-horhó felmásztam egy szilvafára, ettem olyan fagyos szilvát és véletlenül lenyeltem a magot! Anyu, most meghalok?
- Jaj, kislányom, dehogy halsz meg. Ha tudnád hány szilvamagot lenyeltem már én is az életemben. 
Anyu szorosan magához ölelt, simogatta, puszilgatta a fejemet. 
Kezdtem megnyugodni. Oda ültem a Kati mellé, és most már bátran ettem a finom Anyu sütötte kenyérből.
 

5.8    Indiános könyv

Egész délután tanulni kellett. Hiába nyahorogtunk, Anyu nem engedett ki bennünket játszani. 
Már mindent átolvastam, lassan már az egész olvasókönyvet kívülről fújtam.
- Anyu! Én már mindent tudok. 
- Akkor vedd elő az az írás füzetet, és abba gyakorolj!
Kati is nagyon unta már, de neki sokkal több tanulni valója volt. Anyu kiment ellátni a jószágokat, összeszedni a tojást. Én felmásztam az ablakba, és megkerestem az indiános könyvet. Elkezdtem lapozgatni. Mikor Anyu közeledett, eldugtam az olvasókönyv alá. Amikor nem volt a közelben, elővettem, és azt nézegettem. Hallottam, felment a padlásra, hozott le kukoricát morzsolni. Kezdett sötétedni. Gondoltuk most már biztos nem mehetünk ki játszani. 
Kati engem okolt, amiért elmondtam a tanító néni korholását. Igazat hagytam neki. Legközelebb nem hiszem, hogy elmondom. Már egész sötét volt ott bent, lámpát kellett volna gyújtani.
- Jól van, lányok mára abba hagyhassátok a tanulást, spórolunk, kicsit nem gyújtunk még lámpát, morzsolni sötétben is tudok. Majd ha vacsorázunk, meggyújtom.
Nem bánkódtunk, hogy sötétben kell lenni, legalább nem kell tovább tanulni. Annyira nagyon nem is volt sötét, mert a holdvilág bevilágított az ablakon. A sparhelt nyílásain is táncolt a kiszökő fénysugár. 
Csendben voltunk, mert tudtuk ilyenkor Anyu előbb- utóbb valami történetet kezd el mesélni. 
Befészkeltünk magunkat az ágyba. És hamarosan el is kezdte Anyu. 
-Bár csak nekem lett volna lehetőségem tanulni!
Hányszor de hányszor szerettem volna iskolába menni, de nem lehetett, mert a mezőre kellett menni, dolgozni. A tanító úr sokszor elmondta Édesapámnak:
-Te férfi, miért nem engeded, ezt a lányt jönni, olyan jó esze van, kár érte. 
Édesapám nem tehette meg, egymaga nem bírt azzal a kis gazdasággal. Aztán ott volt a sok kisebb testvérem, Anyámnak is kellett segítenem. Mikor néha eljutottam az iskolába, akkor meg ott sem maradhattam mindig, mert jött a nagyságos asszony, és elvitt magával pár gyereket segíteni, ami éppen volt, e miatt nem is panaszkodok, mert nála nagyon sok mindent megtanultam. Mindig közte voltam a kiválasztott gyerekek között, mert észrevette a nagyságos asszony, hogy amit megcsinálok, abban nincs hiba. 
Megtanultam Édesapámtól, hogy amit csinálunk, azt mindig jó kedvvel, becsületesen kell megcsinálni, mert ha dirrel-durral csináljuk, akkor nekünk is egy nyűg, és az olyan munkában nincs köszönet. Az idő is sokkal jobban múlik, ha kedvvel, szeretettel vagyunk. Egyszer tavasszal kellett menni a nagyságos asszonyhoz. Az egész iskola kivonult a szőlőbe. Korán reggel kellett menni addig még harmatos volt. Hamut kellett szórni a levelekre. Azzal védekezett, a szőlő betegségei ellen. Télen összegyűjtöttek a fahamut, száraz helyen tartották. És ilyenkor úgy kellett rá szórni, hogy mindenhol legyen rajt. Nekem nagyon nehéz volt, mert alacsony voltam, és a magas vesszőket nem értem el, ha csak úgy vaktában felszórtam, akkor meg kitudja hová szóródott. Már mindenki kiért a sor végére, csak én voltam még jó messze úgy a közepe felé. A többiek a sor végén reggeliztek és senki nem jött segíteni. Otthagyni nem akartam, mert féltem hátha pont az én soromat ellenőrzik, de már én is nagyon éhes voltam, úgy csináltam, mintha véletlenül kiborult volna a hamus vödröm. Az üres vödörrel igyekeztem kiérni. Eddig nem is vette észre senki, hogy én még nem értem ki. A nagyságos asszonyhoz mentem, panaszkodni, hogy a sorom félbe maradt, mert kiborult a hamu. Látta az üres hamus vödröm. 
- Döncikém, melyik a sorod, mindjárt elküldök egy nagyfiút, aki majd megcsinálta. Menj, moss kezet, és reggelizzél. 
Megnyugodtam, megcsinálják a soromat, és én is ehetek végre. 
A következő sorban nekem csak az alsó levelekre kellett szórnom a hamut. 
A nagyságos asszony, oda figyelt, ha valakinek nehézségei voltak. A hamuszórás, nagyon nehéz feladat volt, de akkor sem ment el a kedvem, igaz egy kis cselhez folyamodtam, hogy észrevegyék a nehézségeimet. Lassan az összes kukoricát lemorzsolta Anyu, és mi is megéheztünk. 
Meggyújtotta a lámpát. A sütőben már meleg volt az ebédről megmaradt hurka. A teás kannában sutyorgott a víz. Az indiános könyvet visszacsentem a helyére, nem szerettem volna, ha kiderül a csalafintaságom. Vacsora után Anyu elővette a díszpárnát, és nekünk is odaadta a félbe maradt kis terítőt.
Kati már a második szalmavirágot varrta, én még nagyon messze voltam attól, hogy az elsőt befejezzem. Anyu mellé ültem. Fél percenként kérdeztem, hogy jó lesz-e. Szerettem volna a következő kézimunka órán megmutatni a szalmavirágot. Katinak akkor nem kell morgolódni tovább. 
Kész lett az enyém is. Anyu a kezébe fogta, az ujjával hátulról kezdte kicsúcsosítani. Nem lett olyan szép, mint Katié, vagy Anyué, de Anyunak így is nagyon tetszett. 
- Elsőre nagyon jó kislányom. Az enyém sem lett rögtön jó, majd ahogy gyakorlod, mindig egyre szebbre sikerül. Fontos, hogy nem szabad elkapkodni. És tudod, amit csinálunk azt mindig örömmel, jó kedvvel, mert csak abban a munkában van köszönet.

5.9    Mesterségünk címere

Mára elég lesz kislányaim, holnap majd folytatjuk. 
Megmosakodtunk, a sparhelten hátul már melegedett a sindő, ami annak jele volt, hogy a szobában alszunk. Katival próbáltunk kicsit könyörögni, de mindhiába. 
-Tudjátok, hogy Édesapátok éjjel ér haza, múltkor is éjnek évadján kellett benneteket háborgatni, és a helyetekre vinni. Nem akarok többet hallani erről!
Megmelegítette az ágyat, és elmentünk aludni. Reggelre megenyhült az idő. Csurgott az eresz. A hó olvadni kezdett. Nagy nehezen ki tudtuk rimánkodni, hogy a kiskabátban menjünk. Abban sokkal könnyebb volt menni, és játszani is. Az új nagykabátban még csúszkálni is nehéz volt, és attól is féltünk, hogy elszakítjuk. A Dáró dombi gyerekek már vártak ránk a dombtetőn. 
Nehezen haladtunk a felolvadt hóban. Ahol már teljesen ki volt taposva az út, ott csak úgy cuppogtunk a nagy sárban. Különösen dombnak felfelé volt nehéz haladni. Ha a kitaposott út mellett mentünk ott meg derékig besüllyedtünk a latyakos hóba. A Gili-horhóban nem is tudtunk menni, mert patakokban özönlött az elolvadt hólé. Fent mentünk kis csapáson, ott a szilvásban a gyerekek is észrevették a fákon a szilvát. Most már nem volt jégbe burkolózva, és így hogy felolvadt nem is volt finom, olyan puha nyuszlókás forma volt, de még így is ették. Én nem mertem enni belőle, mert féltem, hogy ma is pórul járok. Lent a faluba körbe kellett menni, mert a horhóból kiömlő víz pont arra folyt amerre a gyalogutunk volt. Mindenhol hatalmas sárban haladtunk. Már a hócipőt is ellepte. Mikor odaértünk végre az iskolába, már nyakig sáros volt mindenki. Tanító néni is nehezen érkezett meg. A szenes úton még csak eljött, de azután hatalma sárban kellett neki gyalogolni. Amennyire tudtuk letisztogattuk magunkat. Ma már kevesen hiányoztak. A Szózat elszavalását most is elhúztuk, mint a rétest, csak akkor élénkültünk fel, amikor a tanító néni is szavalt velünk. A jelentés után a legelső óra tornaóra volt mindenkinek. Tanító néni most nem kérte, hogy öltözzünk tornaruhába, sőt az udvarra sem mentünk ki játszani. Az iskolába érkezéssel úgy elfáradt mindenki, hogy még a teremben való mozgásra sem volt erőnk. Tanító néni nem is nyektetett bennünket. 
- Tudjátok, mit csinálunk ma a torna helyett?
Sugdolóztunk, de jó nem kell tornázni. El sem tudtuk képzelni mi lesz.
- Aki még nem tudja ezt a játékot, akkor most megtanulja! Elmondom, hogyan kell játszani. 
Két gyerek kimegy a folyosóra, ott kint kitalálnak egy mesterséget. Bejönnek és megmondják a kezdő betűt, és elkezdik mutogatni, hogy azt a mesterséget hogyan csinálják. Mikor Bejönnek kéz a kézben kocsérozva jönnek, és ezt mondják:
Amerikából jöttünk. 
Két betűt hoztunk. 
Mesterségünk címere: U S
Értitek?

Senki nem ismerte ezt a játékot. Csendben voltunk. Tanító néni akkor megkérte a Terit:
- Gyere, akkor először én leszek az egyik, aki Amerikából jön. 
Kimentek. Kis idő múlva jönnek be kocsérozva.
Megálltak a katedra előtt, és elkezdték mondani a versikét:
-Amerikából jöttünk 
Egy betűt hoztunk 
Mesterségünk címere: Sz.
Mikor befejezték a mondókat. Elkezdtek mozogni. Mi találgattuk vajon mit is csinálhatnak. 
Tanító néni kezével utánozta a munkálatokat. Kezével egy körformát rajzolt, aztán azt a körformát megfogta két oldalt. Felrakta valahova. Valami mást a kezébe vett, aztán elkezdett kavirculni abba a képzeletbeli valamibe, amit az előbb lerakott. A gyerekek egymást túlharsogva kiabáltak mindenféle mesterséget, az elején nem figyelve arra a betűre, ami a mesterség címere volt, azzal a betűvel kellett mondani a mesterséget. 
Tanító néni meg is állította a játékot. 
- Csendet kérek egy pillanatra. Megfigyeltétek az elején, amikor mondtuk a mesterségünk címerét, azzal a betűvel kell kezdődni a mesterségnek. Most már csend lett. Csak néha volt halk susmorgás.
Teri csak kicsit utánozta a mesterséget, de a tanító néni megállás nélkül mozgott. Kavircult, aztán a szájához emelte, ami a kezébe volt. Majd úgy csinált mintha enne, aztán a kezével belenyúlt valamibe és kivett háromujjnyi valamit. Pontosan úgy, mint ahogy Anyu szokta sózni a levest. Nekem már az eszembe jutott, hogy mi a mesterség, csak azt nem tudtam, hogy hívják azt a személyt aki ezt csinálja. Megszólalni nem mertem inkább csak jelentkeztem. 
Tanító néni észrevette az igyekezetemet:
-Na, Marika te tudod mi a mesterség?
- Tanító néni kérem, én tudom, mit csinálnak, csak a mesterségnek a nevét nem tudom. 
- Ha nem mondja meg senki, akkor te megmondhatod mire gondoltunk. 
Senki sem tudta, csak halkan találgattak. 
- Marika, mond el mire gondoltál. 
- Én arra gondoltam, hogy az előbb megkóstolta az ételt, és tett még bele sót, mert sótlan volt. 
Édesanyám is így csinálja, csak ő egy egész pici sót, még visszadob a sótartóba. 
- Nagyon ügyes vagy, jól megfigyelted. Így van, főztünk a Terikével és a mesterségnek a neve: Szakács. Ha nem is találtad ezt ki, de mégis tiéd a győzelem. Válassz valakit, akivel kimentek, és kitaláltok valami mesterséget! 
Katit választottam. Kimentünk, és elkezdtünk tanakodni milyen mesterséget mutassunk be. Katinak az orvos jutott az eszébe, én nem egyeztem bele, mert nem tudtam mit tudunk csinálni, hogy bemutassuk az orvos munkáját. Eszembe jutott Apu, és ahogy dobálja be a szenet a mozdony kazánjába. Próbáltam azokat a mozdulatokat csinálni, és egész jónak tűnt. Kati is örültimért sokkal jobb volt, mint amit ö mondott. 
Elindultuk kocsérozva, közben mondtuk a mondókát. A végén hozzá mondtuk a két kezdőbetűt, M F.  Megálltunk a katedra előtt, és elkezdtük a képzeletbeli lapáttal lapátolni a szenet. 
Sokszor láttuk már, hogy csinálja Apu. Volt olyan is hogy utaztunk a mozdonyon mikor a fűtőháznál tolattak. Kinyitottuk a kazán ajtót, Kati megpiszkálta a parazsat, én meg a lapáttal leemeltem a szerkocsiról a szenet, és bedobtam. Aztán egyet töröltem a kezem fejével a homlokomon úgy, mint ahogy Apu szokta. Mert bizony a nyitott kazán ajtónál hamar izzadság cseppes lesz az ember homloka. Jó darabig csend volt. Már attól féltem nem jó csináljuk, legszívesebben egy fütyültem volna, mint a mozdony, de a tanító néni azt mondta semmilyen hangot nem lehet használni. Folytattuk a széndobálást. A kis Joke jelentkezett. 
Tanító néni kérdezte:
- Na Joke, megfejtetted mit csinálnak a Kapinya lányok?
- Igen én már tudom, azt csinálják, amit az apukájuk, és amit az én apukám is csinál, mozdonyt fűt. Dobálják a szenet. 
- Lányok, eltalálta a Joke?
Fülig ért a szánk, akkor még is csak jól mutattuk. Én örültem, hogy a Joke találta ki.
- Igen, az a mesterség. 
Most a Joke választott magának társat. A Gáborral mentek ki.
Mikor kimentek a tanító néni megdicsérte a bemutatásunkat, azt mondta olyan volt mintha egy igazi fűtőt látott volna. Eldicskedtem vele, nem volt nehéz utánozni, mert sokszor láttuk, amikor Apu dobálja a szenet. 
Közben bejött az újabb páros és a mesterség címere a T N volt. Elkezdték a mesterség bemutatásán mi meg azon gondolkodtunk vajon mit csinálnak.

5.10    Nem szabad súgni
 

Gábor és a Joke próbálta eljátszani azt a bizonyos mesterséget, ami T N-el kezdődik. Gábor ott maradt az asztalnál, Joke leült a padba. Mi sugdolóztunk egymás közt, mi is lehet az a mesterség. 
Gábor kezébe vette a mogyorófa vesszőt, és elkezdett vele mutogatni a térképen. Majd az ujjával rábökött a Jokera. Ő kiment a táblához. A Gábor úgy csinált, mintha magyarázott volna. Joke kezébe vette a krétát, és írni kezdett a táblára. 
Már többen is jelentkeztek. Tanító néni a szomszéd Pistát kérdezte:
- Na, hadd halljuk mi ez a mesterség!
- Tanító néni!
- Tessék!
- Hát az a megfejtés, hogy tanító néni.
Tanító néni elnevette magát majd oda fordult Gáborékhoz:
-Tényleg az a mesterség, eltalálta a Pista?
- Igen az. 
- Hát akkor ügyes vagy. De ma már nem folytatjuk a játékot, mert nagyon elszállt az idő, már két tornaóra is elmúlott. Elővehetitek a tízórait. Mi szerettünk volna még játszani kérleltük a tanító nénit, de mindhiába, azt mondta már így is túl sokat játszottunk. De megígérte, hogy ha az idő engedi, játszunk majd. Kint az udvar nagyon latyakos volt. A gyerekek cipője a reggeli pocsolyába jövéstől még vizes volt, ott száradt sorban a kályha mellett. Senki nem kívánkozott ki, csak akinek wc-re kellett menni. A következő óra nekünk volt hangos. Tanító néni kiosztotta a feladatot a nagyoknak. 
Mi addig elővettük a számtan könyvet, füzetet, és átlapoztuk, hogy ne érjen váratlanul, ha valakinek felelni kell. Felírta a táblára az összeadást és kivonást, amit át kellett másolni a füzetbe és kiszámítani. Nekem ez már nagyon ment. Pillanatok alatt végeztem vele, és most már a számok is bent maradtak a kockában. 
Mikor mindenki végzett. Sorba kérdezte a végeredményt, és nekünk ki kellett pipálni a jó választ, ha téves volt, akkor alá kellett húzni.  Hátul a fiúk sumákolni akartak. A nem jó válasznál is pipát írtak, és amíg a tanító néni írta fel a táblára a jó eredményt, addig ők kiradíroztak a téves választ. Nem voltak elég fürgék, a tanító néni végig sétált a padok közt. Észrevette a csalókat. 
-Hát ez meg mi? Nem is számoltad ki, és mégis kipipáltad. Meghúzta a Jocó fülét. Az Imrének is hasonlóan volt az eredmény. 
Tanító néni annak is meghúzta a fülét, sőt a tábláig húzta. És diktálta az összeadást. Nekünk is kellett írni a füzetbe. Hamar kiszámoltam, a korongokat nem is kellett használnom. Némelyik fiú azt az eredményt írta, amit az Imre irt fel a táblára. Láttam, hogy nem jó a megoldás szerettem volna súgni, de a tanító néni mindig felém nézett. Mikor kicsit félrenézett, intettem az Imrének, hogy nem jó. Akkor letörölte, és felírt másik számot, de sajnos az sem volt jó. Nem úszta meg szegény, kapott egy egyest. A Jocónak is ki kellett menni a táblához, neki kivonásokat kellett megoldási. Ezzel is hamar végeztem. Jocó számolta a kezén, én mutattam az ujjaimon az eredményt. Nem voltam elég szemfüles, mert a tanító néni észrevette.
Közeledett felém, a gombóc visszatért a torkomba. Égett az arcom. Tudtam, hogy ezt én sem úszom meg. Megnézte a füzetemben a megoldást, hibátlan volt. Megfogta a fülemet nekem is, fel kellett állnom. 
- Marika tudod, hogy nem szabad súgni, óra végéig állva maradsz, és legközelebb az ellenőrzőbe is beírok! Megértetted?
Olyan forró volt az arcom, csak úgy égett. Nem tudtam válaszolni csak bólogattam. Szerencsére hamarosan vége lett az órának. Jocó a szünetben megköszönte a segítséget. 
Én pironkodtam, hogy ilyen ügyetlen voltam, hogy lebuktam. A folyosón játszottunk. Mi lányok kocséroztunk, a fiúk azzal szórakoztak, hogy a szalagot kikapják a hajunkból. 
A csendes órán az újságos füzetből kellett olyan szavakat keresni, amit a tanító néni felírt a táblára. 
A negyedikesek olvasás órája sokkal érdekesebb volt. Arról olvastak, hogy a Ferkó gyereknek el kellett menni egy gazdag emberhez körtét szedni, a gazdag ember adott a Ferkónak egy sípot, és azt folyamatosan fújni kellett. Ha már egy pillanatra nem szólt, akkor a gazda rákiabált, hogy fújja. 
Szegény Ferkó nem ehetett egy szem körtét sem. Nagyon sajnáltam ezt a Ferkót, hogyan lehet egy ember ilyen fösvény, dolgoztatja a gyereket, és még egy szem körtét is bán tőle.

5.11    Egyedül vagyunk otthon

Hazafelé még nehezebben haladtunk. Most már a kis ösvényen is nagyon nehezen volt járható. 
A gyerekek még mindig találtak, én nem mertem enni, talán még most is bennem van a mag, amit pár nappal ezelőtt lenyeltem. Megpihentünk egy kidőlt fánál. A méteres hó már a felére apadt. 
Most volt az az idő, hogy semmire sem volt jó. A szánkó nem csúszott, hóembert nem lehetett görgetni, mert szét csúszott. Hó golyózni sem volt jó, mert nagyon kemény lett a golyó, fájdalmas volt, ha eltaláltak. Kipihentük az eddigi út fáradalmát, nekivágtunk dombnak felfelé. Fák közelében kellett mennünk, mert folyton visszacsúsztunk. 
A nagyfiúk mentek elöl, ha valaki elcsúszott magával rántotta a mögötte lévőket. A ruháink már sárosak, vizesek voltak. Sok időbe tellett mire felértünk. Az egyenes úton könnyebben mentünk, de a feketeleves még vissza volt. A Csullag dombról lemenni. Egyetlen megoldás volt, hogy belementünk a latyakos, magas hóba. A ruhánk már vizes volt, de itt legalább nem csúszkáltunk. 
Megbeszéltük, ha marad az időjárás ilyen, akkor holnap a Káposzta telep felé megyünk. Arra nem kell lejtőn menni. Anyu már a dombon várt bennünket. Elköszöntünk a Dáró dombi gyerekektől. Otthon rögtön átöltöztünk száraz tiszta ruhába, a levetett ruháinkat Anyu a sparhelt fölé aggatta száradni. Apu is otthon volt, csendben kellett lenni, mert aludt. Csipkedett krumplilevesbe, egy két darabka kolbász is került. Palacsintát nem töltötte meg Anyu, várta milyent szeretnénk enni. Én diósat, és mákosat kértem, a Katinak lekváros és darás kellett. A végén én üresen is ettem. Ebéd után Anyu elmosogatott és elővette a díszpárnát. Csendben varrogattunk. Gyakoroltam a tűfokával varrni, szerettem volna, ha a következő kézimunkaórán már olyan szépen tudom varrni, hogy meg tudom mutatni a tanító néninek. 
Apu kialudta magát, én már nagyon vártam. Szerettem volna, ha olvas az indiános könyvből. Megebédelt, és felöltözött. Elszomorodtam, na, ma sem tudom még mi történt a vízen úszó ház lakóival. Apu fáért ment a közeli erdőbe Anyuval. Mi is szerettünk volna velük menni, de nem volt még megszáradva a ruhánk, cipőnk, amit felvegyünk. Megvártam még messzebb járnak, elővettem az indiános könyvet az ablakból, kértem a Katit, hogy olvasson belőle. Katit nem érdekelte a történet, inkább kártyázni akart. Megegyezünk. Öt játszma után, öt oldalt olvas. Nem voltam olyan nagy játékos, mint ő, de néha én is győzni, most azonban úgy alakítottam, hogy ő nyerjen, legyen még nagyobb kedve olvasni. Kati olyan lassan vontatottan olvasott, hogy nem volt élvezet hallgatni. Igaz voltak olyan ismeretlen szavak, amiket nehéz volt kimondani. Nem is erőltettem a következő kártya parti után. Kezdett sötétedni, nem voltunk még megbízva a lámpagyújtással, azt mindig Anyu szokta. Még mikor nem volt teljesen sötét, olyankor már meg szokta tisztítani a cilindert. A balkezével megfogta a lámpát, leemelte a cilindert. Oda tartotta a szája elé és belelehelt. Aztán volt egy kis darab puha rongy, /valamikor kombinéként szolgált/, szóval ezt a kis rongyot beledugta, és elkezdte forgatni. Forgatta, majd kihúzta, oda tartotta a fény felé, megint belelehelt, és mindaddig huzigálta benne a rongyot, még tiszta nem lett. Most már sötét volt ahhoz, hogy cilindert tisztítsunk. Katinak sikerült leemelni a cilindert, én hoztam a gyufát, és meg akartam gyújtani. A lámpabél nem ért már ki. Kati tekert rajta, de sajnos nem jó irányba, így a bél beleesett a petróleumba. 
Most voltunk csak igazán nagy bajban. Én mondtam a Katinak, hogy az lenne a legjobb, ha hagynánk mindent, megvárnánk, hogy Anyuék haza érjenek, de ő erősködött, hogy meg tudja csinálni. Lerakta a cilindert az asztalra. A lámpát leemelte a szegről, odarakta a sparhelt elé. Már ott bent alig lehetett látni, kinyitotta a sparhelt ajtót, onnét jött annyi fény, amennyi elég volt ahhoz, hogy lássunk. 
Lecsavarta a lámpánál azt a részt, ami a belet tartotta, a piszkavassal kipecázta a belet. Beletuszkolta a helyére. Sikerült neki. Meggyújtottam a lámpabelet, Kati, ahogy rá akarta rakni a cilindert, hozzáért a lánghoz, ijedtében még a lámpát is leejtette. 

5.12    Tűz van

A lámpa eldőlt, de szerencsére nem törött el.
A petróleum kifolyt, és meggyulladt. Kati elkezdte taposni, zokniban, én ordítottam rá, hogy menjen el. A vizes vödör ott volt a közelben, elkezdtem locsolni a tűzre. Majd mikor már-már elbírtam, ráborítottam az egész vödörrel. 
Kati elkezdett jajgatni:
- Jaj, a lábam, ég a zoknim. 
- Vedd le gyorsan!
- Nem tudom, jaj, már a lábam is ég. 
- Szaladj ki a hóba! 
Kati kiszaladt, a tűz közben kialudt, nem gyújtott meg semmit. A sparheltből kiszűrődő fények mellett láttam, hogy a cementlap volt megfeketedett egy kicsit. Hangokat hallottunk. Megjöttek Anyuék. 
Anyunak furcsa volt a szag, csak ledobta a válláról a fát, és szaladt be. Kati még kint a hóba toporgott. 
- Lányok mi történt? Katikám te mit csinálsz ott a hóban?
Kati csak himmült-hámmult. Nem tudta mivel kezdje, olyan sok minden történt. Anyu kiráncigálta a hóból besegítette. Mikor bejött a sötétben nem látott semmit. 
- Lányok, mi ez az égett szag, füst? Várjatok csak, mindjárt meggyújtom a lámpát. 
- Az nem tudja, mert eltörött. 
- És mi ez a nagy víz itt a konyhában?
- Anyu nem kapunk ki? Nagyon nagy bajt csináltunk!
- Az ég szerelmére, mondjátok már mi történt!
Várjatok csak, meggyújtom a gyertyát. Anyu a sötétben tapogatózott, kivette az asztalfiából a gyertyát, a kredencben, a legalsó polcon volt egy repedt tányér, abba szokta állítani, ha néha kifogyott a petróleum és meg kellett gyújtani. Kereste a gyufát, de azt én véletlenül a bonyodalom alatt leejtettem, és most ott a vízben úszkált. Apu közben elrendezte a fát odakinn, és jött be ő is. Megállt az ajtóban. 
- Mi van itt? Anyukám, miért nem gyújtasz világot?
- Józsim, ne kérdezz semmit, menj el a vezénylésért!
- Miért, mi történt? Mondjátok már. 
- Még én sem tudok semmit, de semmi baj! Menj csak nyugodtan. 
Apu elment a vezénylésért. Anyu a tűzről egy darab újságpapírral meggyújtotta a gyertyát. Egy kevés ideig a viaszt a repedt tányérba csepegtette, aztán amíg puha volt a viasz, beleállította a gyertyát. Mikor már megszilárdult akkor lerakta az asztal sarkára. Ijedten nézett körbe. 
-Te jó ég, lányok most már elmondjátok mi történt?
- Nem is tudom hogyan történt, Anyu, de tényleg nem ver meg?
- Mikor vertelek meg benneteket? Tudjátok, hogy soha nem kaptatok ki, pedig már párszor megérdemeltétek volna. 
Kati még mindig félt, mert az ő hibája volt, hogy eltörött a cilinder. Én kezdtem el mesélni valójában mi történt. 
-Kezdett sötétedni, Kati úgy gondolta meggyújtja a lámpát. Mondtam neki, hogy ne, de csak erősködött, hogy ő már meg tudja gyújtani. Nem ért ki a lámpabél. Elkezdte tekerni azt a kis tekerőt, aztán véletlenül nem jó irányba tekerte, mert beleesett a lámpába. 
Akkor már sötét volt, és csak a nyitott sparhelt ajtó elött láttunk. Lerakta a cementlapra. A piszkavassal kipecázta a lámpabelet, és sikerült is visszatenni a helyére. Akkor én meggyújtottam. 
Kati, ahogy rakta vissza a cilindert, hozzáért a lánghoz, nagyon megijedt, felborította a lámpát, a petróleum kifolyt, begyulladt. Kati zokniban próbálta eltaposni a lángokat, begyulladt a zoknija. Azért volt kint a hóban mikor maga hazaért. Én meg ijedtemben ráborítottam a vödör vizet, hogy kialudjon a tűz. Azért van ez a nagy pocsolya. 
Anyu oda húzott magához mindkettőnket.
- Hála az égnek, hogy nincs nagyobb baj. 
- Anyu, nem haragszik?
- Dehogy is nem haragszok, Tudjátok nagyon jól, hogy a tűzhöz nem szabad nyúlni, a lámpa is tűz, de sokkal nagyobb baj is történhetett volna, ha a Marika nem tudja eloltani a tüzet. Leégett volna a kis hajlékunk. Anyu lehúzta Kati lábáról a zoknit, megvizsgálta az égést, szerencsére nem volt veszélyes. A vizes törölközőt rácsavarta, majd elkezdte a takarítást. A gyertya fénye a legkisebb mozdultra is meglibbent. A fény érdekes alakokat öltött a falon. Az ágy szélén ülve figyeltük Anyut. Egy ritkán használt kisfazékba összeszedte a cilinder darabjait. Majd lerakta a kredenc legalsó polcára. 
- Lányok, figyeljetek! Ezt ide rakom, amíg nem tudjuk elvinni a lövészárokba. 
A lövészárok a Szemes oldalba volt. Szomszéd néni mesélte, mikor a háború volt, a német katonák ásták oda a partoldalba, onnan el lehetett látni messzire. Szeretünk volna ott játszani, de Anyu nem engedett soha. Azt mondta:
-Veszélyes hely, maradhatott ott lövedék, meg az emberek oda hordták a törött üveget, és az olyan dolgokat, aminek semmi hasznát nem vették. 
Csendben figyeltük Anyut. 
Mikor már az összes szilánkot felszedte, elkezdte a fölmosóronggyal felszivatni a vizet. 
Közben mi éhesek szomjasok voltunk, már de nem mertünk nyahorogni, tudtuk jól hogy elég rossz fát tettünk már a tűzre. Vártunk a sorunkra. Apu is hazaért a vezénylésnézésből. Anyu be sem engedte, kezébe nyomta a vizesvödröket. 
- Menj, hozz vizet!
- Ilyenkor küldesz vízért?
- Hát, ha most üres vödör, most kell menni!
Nem tehetett mást, fogta a vödröket, és ment. Apunak ritkán kellett menni vízért. Talán ha kétszer hozott, akkor sokat mondok. Ezért is lepődött meg annyira, de látta Anyu haragos tekintetét, így nem szabadkozott. Kati is akarta húzni a cipőjét, hogy elmenjen, de Anyu rászólt. 
- Maradj ahol vagy, nem kell össze sároznod azért a lábbelidet.
Legjobbnak láttuk, ha nem csinálunk semmit. A hasunk közbe nagyokat korgott. 
Kezdett felszáradni a cementlap, a sparhelten melegedett az ebédről megmaradt csipkedett krumpli leves, és palacsinta, hátul sutyorgott a víz a fazékban.

5.13    Büntetés?

Apu megjött a vízzel. 
- Na, most már bejöhetek? Elmondjátok végre miért voltam száműzetésben? Miért gyertyával világítotok?
- Csak lassan azokkal a kérdésekkel Józsim!
Bejöhetsz! Tedd le a vizet a helyére. Aztán nem esik le a karikagyűrű az ujjadról, ha egyszer elmész vízért. Hogy miért világítunk gyertyával? Annak elég hosszú a története. Most együnk előbb. A szádat megtalálod a gyertyafényénél is. Anyu az asztalra rakta a vacsorát. Apu mellé ültünk, Anyu a sparhelt mellett a kis székre ült, és az ölébe fogta a tányért. Most még jobban ízlett a csipkedett krumplileves, talán azért, mert már nagyon éhesek voltunk. A palacsintán már veszekedtünk, mert mindenki a darásat akarta. Anyu a Kati tányérjára több darást rakott, mert ő délben is azt kérte. Ilyen nem mostanában történt, az utolsónak a felét nekem adta. Mindent megettünk és még éhesek voltunk. 
- Mit ennétek? Hozzak le a padlásról egy kis kolbászt, vagy töpörtyűt?
-Inkább valami finomságra vágyunk. 
-Mi legyen az a finomság? Cseresznyebefőtt, birsalma? Találjátok ki!
A szobában a sarokbab újságpapírra volt kirakva a birs, azt szerettünk volna, de nem nyersen, hanem megfőzve. Anyu ment is rögtön, a kötényébe rakva hozta. Megtisztogatta, kivágta a magházát, és egy kis fazékba felrakta főni. Amíg megmosakodtunk, kész is lett. Nagyon kevés cukrot rakott hozzá, kimérte a csészébe és úgy melegen elkezdtük enni. 
Lássátok ez nagyon jó ötlet volt. Úgyis már kezd megromolni, el kell fogyasztani az összeset. 
Apu még mindig nem tudta a petróleumlámpa balesetet. Várta már, hogy valaki elmondja. 
Nekem minden vágyam az volt, hogy az indiános könyvből olvasson, de nem mertem megemlíteni. 
A gyertya is rohamosan fogyott. 
- Józsim nem mondtad még, hová szól a vezénylés.
- Nem mondtam? Ti sem mondtátok még az esti galibát. 
- Na, jó, akkor elmondom most már kicsit megnyugodtam. Mert nagyon veszélyes galibát alakítottak a kis csimotáid. 
- Most az én csimotáim, de mikor ügyesek, jók, akkor a te kis virágszálaid!
Azzal odahúzott bennünket magához. 
- Na, mondjátok, mi volt az a veszélyes galiba!
- Csak ne adj alájuk lovat, inkább azon gondolkodj, milyen büntetést kapjanak. 
Kati bele kezdett, aztán felváltva mondtuk, úgy ahogy történt. Apu nagyokat sóhajtott, aztán mikor vége lett, ő is egyetértett Anyuval. 
- Igaza van Édesanyátoknak! Ez nagyon felelőtlen viselkedés volt. 
Marikám neked az a büntetés, egy hétig nem olvasok az indiános könyvből. Katikám neked az a büntetés, hogy egy hétig nem kártyázok veled. Nagyon elszomorodtam, egy hét az nagyon hosszú idő. Mikor már délután megígérte az olvasást. Fellázadtam!
- De Apu, én miért vagyok megbüntetve, én nem csináltam semmi rosszat, sőt, én oltottam el tüzet. 
- Na, jó, a te büntetéseden kicsit tudunk enyhíteni, de a Katié marad. 
Most a Kati szomorodott el.
- Persze a Marikának mindent szabad mindig, de nekem nem. 
Oda súgtam neki, ne aggódjon, majd én kártyázok vele, mikor nem látják, elmosolyogta magát, és oldalba bökött.
- Na de Józsim a vezénylés?
- Holnap iskolába megyek én is. 
Reggel együtt indulok a kis csimotáimmal. Délután veszek cilindert, és holnap este már lámpafénynél hallgatható azt a várva várt indiános történet. 
Anyu sürgetett bennünket. 
- Gyerünk lefeküdni, mert mindjárt elfogy a gyertya. A sindő már jó átmelegítette a kis kuckónkat. Hátiba vitt bennünket be Apu. Aztán mikor már ágyba voltunk azért ő is megpirongatott. 
- Kis csimotáim, a tűz nem játék, soha nem szabad ilyet könnyen venni. Holnap, ha meglesz az új cilinder, gyakoroljátok a lámpagyújtást.

5.14    tetszem neki
 

Reggel még sötét volt mikor Anyu ébresztett bennünket. Úgy botorkáltunk ki a konyhába. 
Az este elfogyott a gyertya, nem volt mivel világot csinálni. Annyi fény volt, csak ami az öreg sparhelt résein kiszökött. Anyu azért a sötétben is megtalált mindent. Kint kezdett világosodni. Még ma is enyhe idő volt, a tetőről csöpögött a víz, minden edény tele volt már. Aput is felébresztette:
-Keljél Józsim, ha a lányokkal akarsz menni, hamarosan indulnak! 
Már csak fésülködés volt vissza. Apu csak úgy állva bekapott pár falatot a hurkából: 
- Anyukám! Adj egy kis bort!
- Már hogy gondoltad! Iskolába mész, az is olyan mintha szolgálatba mennél. Meg aztán különben sincs itthon. 
- Mire oda érek, már kimegy belőlem. 
- Nahát, ennek a bornak most nem kell kimenni belőled, mert nincs. A múltkor mikor kártyáztatok, elfogyott. Azóta én nem jártam olyan helyen, hogy hoztam volna helyette. 
Mi már huzigáltuk a kezét:
- Apuuuú, menjünk már, a gyerekek várnak ránk! 
- Indulhatunk!
Mindenki adott puszit Anyunak, és elindultuk. Anyu még utánunk kiabált:
- Józsim a cilindert ne felejtsd el, és hozzál gyertyát is! 
Apu a hátára vette az iskolatáskáinkat. Sokkal könnyebb volt így menni. A tegnapi megállapodást a gyerekek sem felejtették el, lent a rét szélben jöttek. Arra is nagyon nagy sár volt, de nem kellett csúszkálni, mert itt egyenes volt a terep. Aputól a Vakedli saroknál búcsúztunk el. Neki közelebb volt bemenni vonattal a fűtőházhoz. Még utána kiabáltuk:
- A cilindert és a gyertyát ne felejtse el!
Már csak azt láttuk, hogy int, a hangokat nem lehetett hallani. Az Annuska kíváncsi volt, miért kell mindkettő, gyertya is meg cilinder is. Kati elmesélte a tegnap esti galibát. Mikor a végére ért, Gábor kezdett bele az ő galibájába. 
- Ti akkor még szerencsések voltatok, igaz Laci? - fordult oda az öccséhez - a nagy hófúváskor történt hasonló velünk is. Eljött az este, nálunk is fáért mentek Anyuék. Nem akartunk sötétben lenni. Amikor meg akartam gyújtani, levertem az asztalról. A kiömlő petróleumtól meggyulladt az asztalterítő. 
A Lacinak sikerült eloltani a tüzet. Nálunk eltörött a lámpa is nem csak a cilinder. Mikor haza jöttek anyuék volt ám ne mulass! Apu a nadrágszíjjal vert meg bennünket. Még jó hogy nem kellett menni pár napig iskolába, mert csúnya nyoma maradt, halványan még most is látszik. 
- Mutasd! - kérlelte a Kati. 
- Gábor felhúzta a kezén a kabátot, és tényleg ott volt a nadrágszíj hurkáinak a nyoma. 
Kati megborsózott. 
- Szegények, az Anyukátok is bántott?
- Nem! Ő inkább kiabált, hogy: - Elég már, tisztára megölöd ezeket a gyerekeket! Ti is kikaptatok?
- Minket nem vertek meg, csak büntetésbe vagyunk, vagyis inkább csak én, mert a Marikának elengedték, mert ő is bűnös volt, de nem annyira, mint én. 
- És neked mi a büntetésed?
- Apu nem kártyázik velem egy hétig. 
- Hát azt könnyen kibírod. Nekünk még azzal is megtetézte az apánk, hogy nem kaptunk másnap enni. Az anyukánk megsajnált bennünket, és titokban, úgy hogy az apánk ne lássa adott enni. 
Úgy elbeszélgettük az időt, közben hozzánk csatlakoztak a Káposzta telepi gyerekek. 
Legelsőnek a Meződi Juliska, aztán a Fetzer Klári, aztán a régi szomszédaink, a Pista, és a Jóska. Majd a Vincellér Józsika. 
Az adj király katonát, játékban ellenfelek vagyunk, de az, hogy ellenfél, csak addig él, amíg a játék tart. Különben jó barátságban vagyunk Most már szerencsére a Terivel is. Igaz ő nem erre lakik, hanem Homokpusztáról jön. 
Kati még egyszer elmesélte a tegnap esti történetet. A gyerekek nagyokat nevettek mikor arról beszélt, hogy mezítlábasan kellett neki kimenni a hóba, hogy eloltsa az égő zoknit a lábán. 
Sokan nem akarták elhinni, hogy nem kaptunk verést azt mondták nem hiszik el és Kati csak el akarja titkolni, pedig én is bizonygattam. 
- Esküdj meg akkor! - mondták többen is. 
- Mire esküdjek? Megesküszöm én! Ha nem hiszitek, kérdezzétek meg az Apukánkat.
Katinak nem okozott gondot az esküdjetek meg szó. Megesküdött ő bármikor bármire. Nem zavartatta magát akkor, sem ha még sem úgy volt. Pedig ez most tényleg úgy volt, ahogy elmondta. 
Engem is kérdeztek Mikor elmondtam, hogy az én büntetésem el is törölték, akkor már teljesen hihetetlennek tűnt. Én aztán nem törődtem vele, elhiszik vagy sem. Nem esküdtem meg semmire sem. 
Akkor már végleg azt hitték, hogy kikaptunk. Mikor az iskolába értünk, és levetettük a kiskabátot, vizslattak bennünket, hogy lelepleződjön a verés nyoma. Legszívesebben mindent levetettem volna, hogy meglássák nincs rajtunk semmi verés nyom. Közben a tanító néni is megérkezett. Nem volt már messze a Karácsony, és a téli szünet kezdete. Új anyagot már nem vettünk. Egész nap ismételtünk. Kézimunka órán nem került sor a varrásra, Most mindenki fiúk lányok egyaránt karácsonyfadíszt készített. Színes papírból vékony csíkokat vágtunk, és azt ragasztottuk össze. A végén egy szép színes füzér lett belőle. Tanító néni kisorsolta ki kinek ad majd ajándékot. 
Nekem egy fiú jutott, a Jocó, akinek a múltkor súgtam. Nem bántam, mert nagyon tetszett nekem, biztos voltam benn, hogy én is tetszem neki, mert a fogócskánál mindig engem szokott kergetni.

5.15    Rossz érzések

Mi elsősök már haza mehettünk volna, de inkább ott maradt mindenki, mert a tanító néni azt mondta:
- Ma különösen jól viselkedtek, ezért az utolsó órán, " Amerikából jöttünk "játékot játsszuk. Tegnap nagyon tetszett mindenkinek. Ki találta ki utoljára, emlékeztek?
Kórusban kiabáltuk:
- A Pista, a Pista. 
-Egyszerre csak egy beszéljen, épp most dicsértelek meg benneteket! És csak akkor szóljon, ha kérdezem. Megértettük egymást?
Nem szóltunk csak bólogattunk, féltünk, hogy meggondolja magát, és nem lesz Amerikából jöttünk. 
- Pista, válassz magadnak társat. Mindenki szeretett volna vele menni kérlelve csüngtünk a tekintetén, jaj, csak engem válasszon.
A Zsuzsikát választotta. Közel laktak egymáshoz, most már vele volt pajtás, nem velünk, sajnálkoztam, amiért nem engem választott. Kimentek, mi csendben várakoztunk. Nyílt az ajtó:
- Amerikából jöttünk. Egy betűt hoztunk. Mesterségünk címere: P.
Végig kocséroztak a padok közt, megálltak az asztal előtt. Aztán elkezdtek végigmenni a padok között, majd megálltak. Néha sokáig időztek, olyankor matattak az oldaluk felé majd úgy tűnt mintha valamit kivennének, aztán eldobnák. Halvány gőzöm sem volt vajon mit csinálhatnak. Visszafelé megint így csináltak. Aztán a másik padsoron mentek végig. Csendben suttogtunk a Piroskával, neki volt egy ötlete.
- Szerintem a postás Ica néni csinál így. 
- Gondolod? Akkor jelentkezz!
- De nem vagyok benne biztos. 
- Nem baj, de ha eltalálod, ugye engem hívsz magaddal? 
- Nem tudom, majd meglátom. 
Én nem sokszor láttam a postás Ica nénit. Nekünk a pulai bakterházhoz szokták címezni azt a kevés levelet, képeslapot, ami jön. Csak a hivatalos levél jön az Árpád utca tizenegybe.
Piroska jelentkezett, tanító néni felszólította:
-Na, hadd halljuk milyen mesterséget mutatnak!
- Én azt gondolom postás. 
-Zsuzsika, Pista eltalálta a Piroska?
- Igen, eltalálta, postások voltunk. 
- Ügyes vagy Piroska, válassz valakit!
Piroska körbe nézett a terembe, aztán a Jocónak szólt. Én elszomorodtam, azt hittem, hogy a barátnőm engem választ. Kimentek, én elméláztam, talán Piroskának is tetszik a Jocó és haragszik rám, hogy a karácsonyi ajándékot én cserélek a Jocóval. Kis idő múlva jöttek, ők is kocsérozva, szerettem volna Piroska helyében lenni. Fogócskánál, ha engem kerget, és megfog, az csak annyi, hogy épp csak kicsit hozzám ér. Ők meg most kéz a kézben, elértek az asztalig. Addigra lett vége a mondókának.
Úgy elgondolkodtam, még szerencse, hogy azt az egy betűt meghallottam, amivel a mesterség kezdődött. K betű volt. Jocó leült a tanító néni helyére, aztán odarakott egy iskolatáskát maga elé, és elkezdte ütni. Piroskának csak a lába feje járt. A Jocó felvett valamit és odatartotta ahol a Piroska volt. Majd újra ütlegelni kezdett. Csendben voltunk. A két Amerikából jött, meg folytatta tovább a mesterséget. Nagyon szerettem volna kitalálni, de semmi épp gondolatom nem volt. 
A hátsó padból a Kapás Pista jelentkezett. 
- Na, Pista, hadd halljuk, mi a mesterség?
- Szerintem a Jocó kovács, a Piroska a fújtatót hajtja a lábával. 
- Jocó, Piroska eltalálta a Pista?
- Igen, kovács a mesterség. Nem véletlen választottuk ezt. Mindketten Kovácsok vagyunk, sőt, még aki kitalálta annak is Kovács a neve. 
Ezen mindenki jót nevetett.
Pista a Terit választotta, még nagyobb nevetés lett erre, mert a Terinek is Kovács volt a vezeték neve. 
Piroska leült mellém, én elhúzódtam, nem akartam vele barátkozni többet. 
Bejött a két Kovács Amerikából. Nem is kocséroztak, már az úton jövet imitálták a mesterséget, aminek a címere B T volt. 
A Teri lábujjhegyen pipiskedett, nagyon iparkodott, de csak egykét lépést tudott így megtenni. A Pista fent levegőben magasan fogta a kezét, és néha megpörgette. Hát ennek a mesterségnek sem jutott eszembe a neve. 
A Kati osztály társa a Köbli Marika jelentkezett. 
- Hadd halljuk, mi a mesterség?
- Balett táncos. 
- Kitalálta a Marika, balett táncosok vagytok?
- Igen, kitalálta. 
Tanító néni tapsra invitált bennünket. 
- Gyerünk, gyerekek tapsoljuk meg őket, megérdemlik. Mára befejeztük a játékot, és a napot is.
Ne felejtsétek elhozni holnap az ajándékot, amit a társatoknak adtok, holnap az utolsó nap a téli szünet előtt! 
Siettem, hogy ne kelljen a Piroskával szót váltanom. Hazafelé a Zsuzsikával mentem, be akart hívni hozzájuk, de nem akartam lemaradni a Katiékól. A déli vonat nem rég ment el. Azon imádkoztam, hogy csak jöjjön vele Apu, és tudja tanúsítani, hogy nem vert meg bennünket. A vonatról senki nem jött erre a hegy felé. Anyu már az aljban várt bennünket. Ő is csalódott volt. Máskor mikor iskolába ment Apu, a déli vonattal haza szokott érni. Húsos káposzta és lekváros bukta volt az ebéd. 
Mindkettőt szerettük. Tanulni nem kellett. Elővettük a szalmavirágos terítőt. Anyunak nem volt maradása, már fél kettes vonat is elment. Elment arra a szilvás felé ahonnét rá lehetett látni az útra. Ezzel a vonattal sem jött. Anyu föl- alá járkált. 
- Kislányaim én a negyed négyes vonattal elmegyek Dombóvárra, aggódom, olyan rossz érzésem van, miért nem jött meg Édesapátok. 
A tüzet én most úgy megrakom szénnel, hogy nektek nem kell hozzá nyúlnotok. Jók legyetek, iparkodni fogok!
Anyu nem zárta be az ajtót, nekünk kellett bezárni belülről. Mikor már gondoltuk, hogy nem jön vissza. Elővettük a kártyát. Egész addig játszottunk, amíg láttunk. Amikor besötétedett, bekapcsoltuk a rádiót. 
Anyu közben beért Dombóvárra, a rossz érzése beigazolódott. Apu a restiben állt a pultnál, néhány vasutas társaságában, éppen a szokásos nótánál tartott - Majd ha nékem sok pénzem lesz…
Befejezni már nem tudta, mert Anyu folytatta a strófát:
- Felülök a masinára… Igaz Józsim? Felülsz velem a huszonhatosra, és hazamegyünk. 
- Hát te hogy kerülsz ide Anyukám? Mit iszol? Igyál valamit, mert addig nem megyünk haza!
- Jól van Józsim! Iszom, de most akkor fizesd ki amit eddig ittál, mindjárt jön a vonat. Haza kell mennünk  a lányok maguk vannak otthon. Vettél cilindert, és gyertyát?
- Cilindert? Azt meg minek?
- Hát már elfelejtetted?
- Elfelejtettem, nem is mondtad, hogy vegyek.

5.16    Se cilinder, se gyertya

Nem volt se cilinder, se gyertya. Sebaj, gondolta Anyu, majd kérek gyertyát a szomszédból. Az a fontos, hogy Aput valahogy fel tudja rakni a vonatra, mert bizony nagyon tángálódott. Mikor elengedte a pultot, ha nem fogják meg az ivó cimborák, összeesett volna. 
- Na, Anyukám, mit iszol. Ne félj, van a Kapinya Jóskának pénze! Te mit iszol Jancsi?
Aztán körbe kérdezett mindenkit, aki csak ott volt a restiben. 
- Jaj, Józsim, tudod jól, hogy én csak vizet iszok. 
- Mariska! Adjon az én asszonykámnak vizet, ha azt akar inni! 
Anyu úgy csinált mintha ivott volna, Mariska néninek kummantott, hogy borítsa ki, dehogyis kívánt inni. Egyre csak azon morfondérozott hogyan kerülnek haza. Elkezdett rimánkodni:
- Józsim, nemsokára jön a vonat, idd meg a sörödet, menjünk! A lányok egyedül vannak otthon. Tudod, hogy aggódok. Tegnap is bajt csináltak. Gyere!
- Most haragszol rám Anyukám? Mit iszol?
- Nem haragszok, ha most szépen kiiszod a sörödet, és felszállunk a vonatra. 
- Anyu látta, nehéz lesz haza invitálni. 
Szólt a mozdonyvezetőnek, akivel Apu az utóbbi időben együtt utazott. Kicsit arrébb hívta, hogy Apu ne hallja:
- Jancsi! Az ég szerelmére, segítsen nekem felrakni a vonatra!
- Ne aggódjon Margitom, én is a huszonhatossal megyek haza, aztán itt van még a König Gyuri is. Ennyien majd csak felrakjuk. 
-Az ég áldja meg magát. Köszönöm. 
Anyu kifizette a cekket. Vett még két üveggel, amit a szatyorba rakott. 
- Gyere Józsim, már hallom, kiindult a vonat a nagyállomásról!
- De Anyukám, még nem ittál semmit! Nagyon haragszol?
- Ittam én már igaz Mariska néni?
- Ivott, ivott Józsi, menjen csak nyugodtan!
- De még nem fizettem ki, amit megittunk. 
- Az is ki van fizetve, a drága kis felesége kifizette. Menjen csak nyugodtan! 
Apu eltűnődött, kiitta a sört, ami még volt az üvegben. Akart még egyet kérni, de a barátai nem hagytak időt neki. Jancsi és a Gyuri bele karolt két oldalt, és kitámogatták a restiből. A huszonhatos épp akkor robogott be hatalmas, füstöt húzva maga után. Ismerős volt a mozdonyvezető, a kalauz. Látták, hogy kicsit sokáig fog tartani a felszállás. Segített ott mindenki. Anyu előre ment, bele kapaszkodott a kabátja ujjába azt húzta, a Jancsi és a Gyuri két oldalt inyerálták, a kalauz hátul tolta. Ahogy feltuszkolták, indult is a vonat. Apu leroskadt az ajtó közelébe lévő ülőkére. El is aludt volna, ha nem macerálják, mert pár perc múlva már le is kellett szállni. A kalauz is ottmaradt, tudta, hogy segíteni kell majd. Beért a vonat Pulába. 
- Gyere Józsim, megérkeztünk! 
- Nem akarok én leszállni, elmegyek az én barátaimmal Berkibe, mert nekik még nem fizettem sört. 
- Dehogyisnem fizettél. Most leszállunk. Majd legközelebb elmegyünk Berkibe is meg Attalába is. 
Megállt a vonat. Jancsi és a Gyuri lerakta Aput a vonatról. Bekísérték a váróterembe, lefektették a padra. A vonat addig megvárta őket. Anyu nem győzött hálálkodni. Az állomáson Vince bácsi volt szolgálatban. Anyu nem tudta mi tévő legyen. Már kezdett sötétedni. Ezer aggodalom bujkált az agyában. 
A lányok vajon mit csinálnak, nem történt- e valami baj. Most itt van ez az ember, hogy viszem haza. 
Vince bácsi látta a tehetetlenségét. 
- Menjen, csak haza Margitom tudom, hogy a lányokat magukra hagyta. A vezénylésért úgyis vissza kell jönnie Addigra talán kicsit kijózanodik. Hagyja itt a váró teremben nyugodtan. 
Anyu megköszönte Vince bácsi jóságát. 
Irány haza, amilyen gyorsan csak tudott keresztül a réten, nem számított, ha el is lepi a csizmáját a víz. 
Olyan csendben jött észre sem vettük, a rádió is szólt. Csak már mikor egész hangosan kopogott az ajtón. 
Az első halk kopogás után végig futott rajta a félelem, hogy nem nyitottunk ajtót. A második hangosabb kopogásnál már az ájulás kerülgette. 
- Miért is hagytam őket magukra! 
Villant át a gondolatain. Csak akkor nyugodott meg, mikor hallotta a kulcs fordulását a zárban. 
Rögtön magához ölelt bennünket. 
- Jaj, kislányaim már azt hittem valami baj van. 
- Hát Aput hol hagyta? Hozott cilindert?
- Nem hoztam én semmit sem örültem, hogy Édesapátok el tudtam imádni a restiből. 
- Most hol van Apucikánk?
- Az Apucikátok ott van, az állomáson alszik.

5.17    Kimerült a telep

- Anyu miért hagyta az állomáson az Apucikánkat?
- Kicsit többet ivott, mint kellett volna, most alszik.
-Mikor jön haza?
- Nem sokára megyek a vezénylésért és akkor együtt haza jövünk, addigra kipiheni magát. 
- Anyu mi is elmegyünk magával, segítjük haza jönni. 
-Nem tudtok segíteni!
- Akkor megint itt maradunk egyedül, és még világot sem tudunk gyújtani?
Nyahorogtunk, hogy elmehessünk mi is. 
- Köszönhetitek magatoknak, hogy sötétben kell lenni. Így legalább nem tudtok újabb galibát csinálni. 
Anyu rakott a tűzre egy darab szenet. 
- Kislányaim a tűzhöz nem nyúlhattok! Indulok, most bemegyek a Juliska nénihez, kérek gyertyát, mikor megjövünk Édesapátokkal, már tudok majd világot gyújtani, csak még egy kicsit legyetek türelemmel!
Megpuszilt bennünket, és újra elmondta a tűzhöz nem szabad nyúlni. Anyu bement a Juliska nénihez a gyertyáért. Úgy kiabált be, mert a kutyák nem engedték az ajtó közelébe. Gyuszi jött ki.
- Csókolom, jöjjön be szomszéd néni!
- Szervusz, Gyuszi, nem megyek be, mert sietek az állomásra a vezénylésért, csak szeretnék kölcsön kérni egy gyertyát, ha van itthon nektek. 
- Várjon csak kicsit szomszéd néni, megkérdezem anyámat!
Kis idő múlva Gyuszi két szál gyertyával jött ki.
Anyu közben arra gondolt, elhívhatná magával a Gyuszit, ha segíteni kell, egymaga nem sokra megy. 
- Ráérsz egy kicsit Gyuszi?
-Persze, hogy ráérek, ott cigarettáztam a tűzhely mellett, miért kérdi szomszéd néni?
- Hát nagy bajban vagyok, a szomszéd bácsid kicsit felöntött a garatra, a huszonhatossal jöttünk meg Dombóvárról, otthagytam a váró teremben, mert nem tudott járni. Eljönnél velem, hogy hazakísérjük?
- Elmegyek. Várjon, húzok csizmát, veszek fő kabátot!
Anyu megörült, így már biztos hazajutnak. 
- Indulhatunk szomszéd néni!
A holdvilág bevilágította az utat. A pár napi enyhe idő véget ért. A talpuk alatt csikorogni kezdett az út. Szótlanul ballagtak. Gyuszi néha csak úgy magába beszélt:
- A skatulyáját ennek a szomszéd bácsinak…
- Szóltál Gyuszim?
- Nem szóltam, csak magamban a szomszéd bácsit szidom, milyen nagy gondot akaszt a maga nyakába mindig. 
- Gyere, siessünk, a lányok maguk vannak otthon!
Anyu egyre izgatottabb lett, ahogy közeledett az állomáshoz. A bakterházban égett a villany. Már messziről látszott, hogy nem csak a Vince bácsi van bent. Anyu abban reménykedett, hogy már kijózanodott Apu, és a vezénylésre vár. Jól látta, Apu és Vince bácsi beszélgettek. 
Anyu mondta a Gyuszinak, hogy ne szóljon a felől, hogy segíteni jött, csináljanak úgy, mintha most találkoztak volna össze. Benyitott: 
- Jó estét, na, Józsim kialudtad magad? Leadták már a vezénylést, indulhatunk haza?
- Ne siess annyira Anyukám, épp most mesélem a Vince bácsinak, mikor nekem adtad a rózsát ott, a kutasi állomáson. 
- Egy, a rózsát úgy könyörögted kieném akartam neked adni, jobb ne is adtam volna, kettő, a Vince bácsi nem kíváncsi erre, három, induljunk, itt van kint a szomszéd Gyuszi, ne menjen egyedül, négy, iparkodj, mert a lányok maguk vannak otthon. Vince bácsi mondja mi a vezénylés, mert az én uram hazáig elfelejti, aztán jöhetek újra. 
Apu összekapta magát, volt még benne nyomás, de már annyira észnél volt jobb, ha indul, mert Anyu nagyon csípős hangulatba van.
Vince bácsi megmondta a vezénylést, hajnalban négy órára kellett jelentkezni. Anyu megköszönte Vince bácsi segítségét, aztán tolta ki maga előtt Aput. 
- Gyerünk, iparkodj, ne csak a restibe légy nagy legény!
Gyuszi hozzájuk csatlakozott. A friss hideg levegő kitisztította Apu mámoros fejét. Mire oda értek a Buda horhó bejáratához már nem is tántorgott. Elköszöntek a Gyuszitól. Anyu halkan oda súgta:
- Köszönöm!
- Szívesen, mondanám máskor is, de inkább nem! A skatulyáját ennek a szomszéd bácsinak!
Apu mikor magukra maradtak rá kezdett:
- Ugye nagyon haragszol rám, mondd csak meg nyugodtan. Mond ennek részeges Kapinya Jóskának, megérdemlem!
- Haragszok Józsim, nagyon haragszok. A lányokat egész délután magukra kellett hagynom. Emlékszel tegnap is milyen nagy bajban voltunk. Meghagytam, hozzál cilindert, gyertyát. Semmit nem hoztál. Erre hol talállak? A restiben! Ha nem megyek érted, még most is ott lennél.  Ha nem segítenek, az ivócimboráid el sem tudom képzelni mi lett, volna, most igyekezzünk, mert nagyon aggódom. 
Katival hallgattuk a rádiót, egyre halkabban szólt, aztán egyszer csak elhallgatott. Kimerült a telep. Kikapcsoltuk. Egy darabig beszélgettünk. Megéheztünk, sötétben kitapogattuk a tálat, amiben a bukta volt. Ettünk, vártuk Anyuékat. Végre hallatszott a léptük. Kinyitottuk az ajtót. Apu lépett be először. A nyakába ugrottunk. Büdös cigaretta és alkohol szaga volt, de nem törődtünk vele. Anyu elővette a gyertyát, meggyújtotta, és az asztalra tette a repedt tányérba.

5.18    Az ajándék  

Végre világos lett a konyhában. Apu leroskadt az ágyra, Anyu lesegítette vetkőzni. 
- Várjál Anyukám, ott a kabátom zsebébe van valami az én kis csimotáimnak.
Ugrottunk a Katival, tapogattuk a zsebeket, megtaláltuk a táblás csokikat. Volt ott minden féle, mogyorós csoki, tejcsoki, nápolyi szelet. Elosztoztunk rajta. Soha jobbkor nem jöhetett volna, így legalább tudok készíteni Jocónak ajándékcsomagot. Kati is nekiállt, hogy a barátnőjének megcsinálja. Keresett a tavalyi rajzai között olyat, amit oda tud adni. Volt is közte egy gyertyákkal díszített karácsonyfa. Szerettem volna valami olyan ajándékot adni a Jocónak, amit én csináltam, de semmi nem jutott az eszembe. Kati a tavalyi füzetek közt talált ezüstpapírt.
- Kéred ezt Marika?
- Mit csináljak vele?
- Csomagolhatsz bele diót. 
Azzal keresett az asztalfiában pár szem diót, és elkezdte becsomagolni. Nagyon tetszett. 
- Mindet nekem adod?
-Tied lehet, ha akarod!
- Miért, te nem csinálsz ilyen ajándékot a barátnőmnek?
- Elég ez a karácsonyfa, és a csokik, amiket beleraktam a csomagba.
- Köszi. 
Elkezdtem a diókat becsomagolni az ezüstpapírba. Anyu csak most vette észre mivel foglalatoskodunk.
- Kislányaim mi készül?
- Holnap az utolsó nap a téli szünet előtt, és ajándékot adunk az osztálytársaiknak. 
Anyu kis idő múlva pár szem szaloncukrot hozott ki a szobából. Olyat, mint amilyent a Jézuska szokott hozni. 
- Jé, már megjött a Jézuska? - kiáltottam fel örömmel. 
- Csendben Marika, ne ébreszd fel Édesapádat! A Jézuska nem jött még meg. Ezt csak úgy találtam. 
Szerettem volna tudni, hol lehet ilyet találni, mikor még nem is járt a Jézuska, de Anyu most nem volt mesélős kedvében, hogy részletezze. Keresett két kis zacskót, és beleraktuk az ajándékot. Nem volt nagy a zacskó, így meg is telt. Piros szalaggal és egy kis fenyőággal díszítettük. Megvacsoráztunk, mosakodtunk. Most már nyugodtan mentem aludni megvolt az ajándék. 
Reggel a dombon vártak bennünket a gyerekek. Hideg volt. A hó tetején lehetett menni, annyira meg volt fagyva. Még a legnehezebb fiút is elbírta, de nagyon kellett vigyázni, hogy a széléhez ne érjünk, olyan éles volt, mint az üvegcserép. Eddig a Gili-horhóban fent mentünk mindig, lent az úton a lefolyó víz jégé fagyott. Kész korcsolyapályává alakult az egész horhó. Lekerült a hátunkról az iskolatáska. Leraktuk a jégre, a horhó aljáig meg sem álltunk, én még az ajándékról is megfelejtkeztem.  Mikor leértem csak akkor jutott eszembe. Félve nyitottam ki a táskámat. 
A zacskó, amiben volt, darabokra szakadt. A táblás csokiból, igazán táblák lettek. Sírva fakadtam. 
Hogyan adjam oda így. Szidtam hordtam magam. Lehetett volna annyi eszem. Itt voltam a tönkrement ajándékkal. Szomorúan folytattam az utat az iskoláig, már csúszkálni sem volt kedvem. 
Tanító néni már ott volt az iskolában. A folyosón kellett várakozni. Mikor már mindenki ott volt akkor mehettünk be. Az asztalon egy kicsi karácsonyfa állt. Azok a díszek voltak rajta, amiket mi csináltunk a kézimunka órán. A Szózat, és a jelentés után karácsonyi dalokat énekeltünk, sor került az ajándékcserére. Ki sem vettem a táskából, mert a zacskó szétszakadt. Mindenki kereste a társát, akinek odaadhatja az ajándékot. Jocó jött oda hozzám, a pulóvert felfogva, abban tartva az ajándékot, amit nekem hozott. 
- Ne haragudj Marika, de elszakadt a zacskó, amiben volt. Ráültem a táskámra, úgy csúszkáltam, és csak utána jutott az eszembe. 
Hatalmas kő esett le a szívemről. 
- Ne is törődj vele, én is ugyanígy jártam. 
Jocó odaborította az asztalra az ajándékot. Dirib-darab csokikat, darálóskekszet, ami tényleg olyan volt, mintha ledarálták volna. Együtt csipegettük fel a padról, és közben egymásra vigyorogtunk. 
Piroska irigykedve nézte a jó kedvünket, én meg boldogan raktam a táskába a diribdarab csokikat, amit a Jocótól kaptam.

5.19    Nem vigyázok rá  

Elmeséltem a Jocónak milyen jó volt lecsúszni a táskán a jeges hó tetején, és hogy milyen szomorú voltam, mikor megláttam az összetört karácsonyi csomagot.
- Ne bánkódj, a csoki összetörve is finom. Meg az én ajándékom is ugyanolyan törött. Nektek jó, hogy olyan hosszú a Gili-horhó, nekünk csak egy kicsi domb van az út mellett. Tudod mit, ha vége lesz az óráinknak, elmegyek veletek kipróbálni. 
Megörültem, hogy velünk jön játszani. 
Az első óra azzal ment el, hogy kicseréltük az ajándékot. A szünetben kimentünk az udvarra. Itt mindenhol egyenes volt a terep, nem lehetett csúszkálni. Kisebb csoportokban beszélgettünk, már többen is jelezték, hogy eljönnek csúszkálni a Gili-horhóba.
Alig vártuk már a hazaindulást. A következő órákon, olvasás versenyt írt ki a tanító néni. Felrakott az asztalra négy kis csomagot:
- Akik a legszebben olvasnak, azok kapják meg a díjat. - mondta a tanító néni. Minden osztályban nagy volt az izgalom. Az elsősökkel kezdődött a verseny, de nem az olvasókönyvből kellett olvasni, hanem egy mesekönyvből. Nagyon izgultam. Pont velem kezdődött el a verseny. 
- Hadd halljuk Marika, kezdd el! 
Olyan izgatott lettem alig jött ki a hang a torkomon. Aztán ránéztem a kis csomagra. Gyerünk, biztogattam magam, ha meg akarom nyerni, szépen, hangosan kell olvasni. 
- "Réges-régen a farkas "
- Állj Marika, mikor valamit elkezdünk, annak van címe, van írója, ezeket is el kell olvasni. 
Olyan zavarba jöttem, elhomályosultak a szemem előtt a betűk. Tanító néni odajött, megmutatta hol kezdjem, de én az ujját olyan vastagnak láttam, mindent eltakart, ahova mutatott azt nem is láttam. És már a gombóc olyan nagy lett a torkomba, még a levegőt is alig tudtam lenyelni. 
- Olyan szépen elkezdted! Itt folytasd!
Nem tudtam folytani, de még megszólalni sem. Tanító néni oda ment Piroskához, ő elkezdett olvasni, de én csak olyan messziről hallottam valami monoton duruzsolást. A fejem égett, a kezemet az arcomra raktam, ne lássák a lángvörös arcom. Már a másodikosoknál tartott a verseny. 
Szerettem volna, ha már vége van, nem érdekelt kinyeri, mi van a csomagban. A meséből semmit nem hallottam, de amiatt nem is bánkó0dtam, mert az indiános könyvet jobban szerettem. 
Mire a Katiékra került a sor, kezdtem visszatérni a régi kerékvágásba. Kati olyan makogva olvasott, biztos voltam benne, hogy nem fogja megnyerni a versenyt. Már mindenki olvasott. 
Tanító néni oda állt a padok elé:
- Nem vagyok megelégedve mindenkivel! Kicsit többet vártam tőletek. De azért az ígéretemet betartom. Kezdte mondani a neveket, akik átvehették a nyereményt. 
- Piroska, Klári, Annuska, Ilonka. Gyertek, vegyétek át! 
Négy egyforma kis csomag volt. A nyertes lányok büszkén mentek ki az asztalhoz. 
Mi megtapsoltuk őket. 
- De azért gondoltam én azokra is, akik nem nyernek. 
Kiment az irodájába, és mikor visszajött, egy szatyorral végig árt a padok közt. Mindenki kapott szaloncukrot. Aztán újra oda állt a padok elé:
- Most sokáig otthon lesztek, kezdődik a téli szünet. Szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy olvassatok minden nap. Legalább két-három oldalt. Ha elkezdődik újra a tanítás, leellenőrzöm, hogyan olvastok, és akkor már ajándék sem lesz, csak az ellenőrzőbe a jegy. Megértettük egymást?
Kórusban válaszoltunk:
- Igen!
Aztán alig vártuk már, hogy indulhassunk haza. Elköszöntünk a tanító nénitől. Egész sereg jött velünk a Gili-horhó felé. Kíváncsiak voltak a csúszka pályánkra. Elindultunk a horhóban, de vissza kellett fordulni. Olyan síkos volt, nem lehetett menni. Felmentünk a fenti ösvényre, ott is nehezen haladtunk egymás után libasorban végre felértünk. A nagyok kezdték a lesiklást. Mikor már ránk került a sor, akkor láttam meg a Piroskát, maga után húzva a szánkóját. Integetett a Jocónak, Jocónak már a jégen volt a táskája kész volt az Indulásra. Mikor meglátta Piroskát a szánkóval, felvette a táskáját. Nem indult. Az én táskám még a hátamon volt. Vártam én is. Piroska odaért a szánkóval:
- Jössz velem lecsúszni? Vezethetsz te, mert én abban nem vagyok ügyes. 
Jocó mintha ott sem lettem volna, egyből kapható volt. Megfogta a szánkót, a Piroska előre ült. 
-Itt hagyhatom a táskát, vigyázol rá?
Nézett rám.
- Itt hagyhatod, de én nem vigyázok rá. 
Azzal elindultam hazafelé, már nem volt kedvem lecsúszni a Gili-horhóban. Nem vártam meg azt sem, hogy elinduljanak. Azt sem bántam, ha jönnek a farkasok, vagy a ruszkik. Még a sárga veszedelem sem érdekelt. A horhóból vidám hahotázás hallatszott. Én meg törölgettem a könnycseppet az arcomról.

5.20    Sumonyiék kutyái

Nem is tudom, hogyan értem oda a Csullag dombra, csak mentem, a szememből törölgettem a könnycseppeket. Fázott a kezem, a zsebembe dugtam, és azzal szórakoztam, hogy a leguruló cseppeket a nyelvemmel elkapjam. Néha majd orra buktam csak sikerüljön. 
Egyszer csak elfogyott a könnycsepp. Már azon vettem észre magam, kacarászok, mikor beledőltem az út szélén lévő hóba. 
- Szánkózzál csak a Piroskával! A táskádra is vigyázzon a Piroska! Azt hiszed, hogy ejtek egy könnycseppet is érted?
Ezekkel a gondolatokkal próbáltam magam vigasztalni. Elnevettem magam, mikor rájöttem, hogy mégis csak miatta hulltak a könnyeim, de most már nem hullik. Tudok én egy magam is csúszkálni. 
Itt a Csullag dombon még jobb volt, az egész domboldal szabad volt. Ősszel a kukoricaszárat kivágták, most imitt-amott egy két összetámogatott csuta terpeszkedett a hófedte domboldalon. 
Ide már nem hallatszott a gyerekek vidám sikoltozása. A csendet egy-egy madár hangja törte meg. Az Irénke néni présháza teraszán verebek veszekedtek. Nagy perpatvar lehetett náluk, talán ott is mással ment el szánkózni a gavallér. 
- Ne bánkódj, majd találunk olyat, akinek csak mi kellünk. 
Vigasztaltam a sorstársamat. Akár hogy is próbáltam másra gondolni, a csalódottság vissza-visszatért. Most több mint két hétig nem látom. Lehet a Piroska nem is érdekli, csak a szánkó csábította el.
Aztán eszembe jutott, ahogy a törött darálóskekszet csipegettük fel a padról, ahogy együtt nevetünk. Megnyugtattam magam. Csak Piroska szánkója csábította el, ha vége lesz a téli szünetnek, elviszem én is a szánkót. Akkor majd velem akar lecsúszni. Vakítóan csillogott a hó. Leraktam a jeges hó tetejére a táskámat. Elképzeltem, hogy az egy szánkó, és ketten ülünk rajta a Jocóval. Feltartottam a lábam, elindultam a meredek lejtőn lefelé. Nagyon gyorsan siklottam. A Gili-horhóban nem volt nehéz irányítani, mert ott mindkét oldalt part volt, nem tudott más felé menni, de itt az egész domboldal szabad volt. Közeledtem egy csuta határhoz, hiába hajuldoztam, hogy kikerüljem, nem tudtam. 
Belecsúsztam, a kezemet az arcom elé kaptam, bent a csuta határban álltam meg. Szerencsére nem történt semmi baj. A másik oldalán kikecmeregtem. Folytattam az utat. Bár ne tettem volna, de hajtott a kalandvágy. Belendültem, irányítani most sem tudtam és ahelyett, hogy a Vati kút felé kanyarodtam volna, nagy iramban a völgybe csúsztam. Oda semmiképp nem akartam lemenni. A kutyák sokszor szabadon voltak, és én nagyon féltem tőlük. 
Nem volt más lehetőségem, lefordultam a táskáról. Pár métert még gurultam, de aztán sikerült megállni. Aggodalommal kísértem az iskolatáskám útját. 
- Jaj, csak a patakig ne menjen el!
Izgultam, és figyeltem. Már egész közel volt a Sumonyiék házához. A kutyák most is szabadon voltak, szaladtak a táska után. Fogták, ugatták, el sem tudták képzelni milyen szerzemény lehet. Aztán a táska megállt a kerítés tövébe. Hatalmas kő esett le a szívemről. Nem ment bele a Kiskaposba, most meg attól féltem, hogy a kutyák kárt tesznek benne. A Csullag dombra megérkeztek a Katiék. Integettem feléjük, de olyan nagy játékban voltak észre sem vettek. Látták a táska nyomát ahol én lecsúsztam, ők sem maradhattak ki ebből a szórakozásból. Sorban egymás után beletrafáltak ők is a csuta határba. Mikor a túloldalán kiértek észrevettek. Integettem nekik, hogy erre ne jöjjenek, mert nem lehet megállni, de senki nem fogadott szót. Nagy hahotázással haladtak el mellettem. Mikor lejjebb értek és meglátták a kutyákat, akkor ők is szabadjára engedték a táskát. A domboldalon halomban heverésztek és árgus szemekkel kísérték a táska útját. A kutyák most már nem csak a táskára csaholtak, kezdték megkörnyékezni a védtelen gyerekeket. Anyu közben aggódott, hogy miért nem vagyunk még otthon, jött elénk. A Vati kútnál járt, mikor hallotta a kutyák csahitolását, a gyerekek jajveszékelését. 
Felkapott egy husángot, és amilyen gyorsan csak tudott a segítségünkre sietett. Közben kiabált Sumonyiékhoz torkaszakadtából. Szerencsére a síkos-csúszós domboldalon a kutyák is nehezen haladtak. Lent a háznál is kinyílt az ajtó, János bácsi erélyes hangjára a kutyák visszamentek a pitarba. Anyu legelőször hozzám ért oda, alig vártam, hogy az arcomat belefúrjam az ölébe. Azt sem bántam, ha közben pirongatva voltam. Mert aztán kaptam belőle eleget. Igaz meg is érdemeltem bőven. 
A gyerek most már lemerészkedtek a táskájukért. Anyuval mi is leereszkedtünk. Az én táskámat a Joke hozta felém:
- Marika ez a tiéd ugye?

5.21    Nagy lecsúszások

Elvettem a táskát a Jokétól. 
-Igen az enyém, köszönöm szépen.
- Ha akarod, felsegítem vinni a dombon!
- Nem kell, elbírom. Meg most már itt van Anyukám, és viszi majd. 
- Miért nem jöttél velünk a Gili-horhóba csúszkálni?
Tudod milyen jó volt?
- Nem volt kedvem. - mondtam egykedvűen. Jokenak még sem mondhattam el, hogy a Jocó cserbenhagyott a Piroska szánkójáért.
- Majd legközelebb. – mondtam, mert most vidámabb lettem. Soha jobbkor nem jöhetett volna ez a kedvesség. 
A Dáró dombi gyerekek elmehettek volna lent a völgyben a Kiskapos partján, de inkább újra feljöttek velünk a dombra. Joke közben elmesélte, másodszorra nem a horhóba csúsztak le, hanem a horhó másik oldalán. Nem ott ahol járunk, amikor sáros, járhatatlan lent, hanem a másik oldalon. 
Ősszel ott is kukorica volt, és arra is vannak csuta hatarak mint itt a Csullag dombon. 
- Képzeld Marika, a Kati és a Laci csúszott ott le elsőnek, és mikor beletrafáltak a csutába, nyulak ugrottak ki. Katiék úgy megijedtek, alig merték folytatni a csúszkálást. 
Az én bátor nővérem megijedt egy nyuszitól! Nahát, ezzel jól megnevettetett a Joke. 
- Jó, hogy elmondtad, legalább lesz mivel macerálnom a Katit. 
- De az még nem volt elég, a Piroska és a Jocó is belementek a csuta határba, és a túl oldalon csak a Jocó ért ki, és egyedül folytatta a szánkózást. A Piroska ott maradt a csutahatárban egyedül. Táskája nem volt, amin lecsússzon. Gyalogosan olyan síkos volt, el, sem mert indulni. Akkor az Imre odaadta a táskáját, hogy azon tudjon lecsúszni, Imre meg végig hemperegte a domboldalt. 
Na, ettől még jobb kedvem kerekedett, talán nem volt szép kárörvendenem, de egyáltalán nem bántam, hogy így történt. Joke csak mondta, mondta az eseményeket, de arra már nem figyeltem oda. Elképzeltem, ahogy bele mentek a csutába. A Jocót, ahogy a túl oldalon siklik le a vakító fehérségben. 
Biztos szándékosan hagyta ott, hiszen ő ült hátul. Talán ha elöl ült volna, akkor hihető, hogy nem vette észre. Megnyugvás volt ezt hallanom. Nehezen haladtunk felfelé. A kitaposott út, ami a Sumonyiéktól vezetett, olyan síkos volt, folyton elcsúsztunk. Olyankor, aki elöl ment, magával rántotta az összes mögötte jövőt. Hatalmas nevetés közepette érkeztünk vissza a kiindulási pontra. Anyu is velünk együtt gurult ilyenkor. 
Akkor megpróbáltuk inkább a hó tetején. Minden egyes lépésnél mélyen bele kellett vágni a lábunkat a keményre fagyott hóba. Mire felértünk többször is meg kellett állni, pihenni. 
Katinak még nem volt elég a csúszkálásból.
- Várjatok, kihozom a szánkót, azzal csússzunk le!
- Marika, te is jössz velünk?
- Menjetek csak, én már nagyon elfáradtam. 
Jobb szerettem volna csak néző lenni. A Joke előre ült, a Kati hátra. A végére még felkapaszkodott a Jancsi. A többi gyerek a táskáján indult útnak, kivéve a Magduskát, mert ő már közel volt a házukhoz, és félt, hogy meglátják a szülei. Szigorúan tilos volt neki csúszkálni a táskán. 
Nagy hahotázással elindultak. A Dáró domb visszhangzott a vidám sikoltozástól. 
Leültem a kidőlt diófára, onnét néztem őket, amíg látni lehetett. Anyu sem ment be. Furcsa volt neki, hogy nem megyek a többiekkel. 
- Marika, miért nem mentél velük?
- Mert nem akartam. 
Nem akartam elmondani, mik járnak a gondolatomban. 

6.1    Minek bánkódni?  

Kati felért a szánkóval. A gyerekek haza mentek, ők is fáradtak voltak. 
- Gyertek kislányaim, hosszú a téliszünet, lesz még idő szánkózni.
Magamban zsörtölődtem, de még milyen hosszú, és a Jocó is milyen messze lakik, Homokpusztáról biztos nem jön el ide szánkózni. Bár már holnap kellene menni iskolába. 
A Dáró dombi gyerekek közel laknak ők biztos eljönnek majd. Ez a legjobb domb itt a környéken. Nincsenek fák, meredek, és ha időben meg tudunk állni, nem is veszélyes. 
Mert bizony előfordult néha, hogy a Kiskaposban kötöttünk ki. Ha nagyon hideg van nem gond, be van fagyva, de ha enyhe az idő, a lábfürdő elkerülhetetlen. Ilyenkor a szánkózásnak befellegzett, mert meg kell szárogatni a cipőt. Nincs másik, amiben kilehet menni. Sokszor vizes cipőben is folytatjuk a játékot, de ennek legtöbbször rossz vége van. Utána napokig ágyban vagyunk, és jön az az undorító hagymatea. Anyu finom ebéddel várt bennünket. Az egyik kedvenc levesünk, a csipkedett krumpli volt, füstölt kolbászdarabkákkal, és tarkedli. Az asztalon két üveg lekvár is megbontva, mert Anyu tudta, hogy az én kedvencem a meggylekvár, a Katié a barack. Alighogy megebédeltünk, Kati már öltözött is: 
- Marika gyere szánkózni!
- Menjél csak, ne várj rám! Nekem nincs kedvem. 
- Ne hülyéskedj, gyere! Egyedül nem olyan izgalmas. 
- Menj csak, majd meglátom, talán később megjön a kedvem. 
Anyunak szöget ütött a fejében miért ilyen szomorú ez a lány. 
Kati kiment, húzta a szánkót csak úgy karistolt a szánkó talpa a jégen. 
- Látom kislányom valami bánt téged! Mondd el édesanyádnak, talán tudok segíteni rajta. 
- Nincs semmi baj Anyu - de aztán nem tudtam tovább tartani a bánatom. 
Elkezdett hullani a könnyem, mint amikor ott hagytam őket a Gili-horhó tetején. Az arcomat elöntötte a láz. Csak úgy égett. 
-Nem tudom elmondani. - zokogtam. Anyu oda ültetett az ölébe, cirógatta a fejem, dudorászott.
Kezdtem megnyugodni lassan. Most már a hangom is kezdett vissza térni. 
- A Jocó a Piroskával szánkózott! - mondtam most már újra zokogva. 
- Marika, kislányom! Csak ez a baj? Jaj, már azt hittem tényleg valami komoly baj van. 
- Hát nem elég baj ez? Énvelem jött el, de amikor meglátta a Piroskát a szánkóval, otthagyott, és azt akarta, hogy vigyázzak a táskájára. 
- Drága kislányom, emiatt nem kell szomorodni. Majd rájön magától. Ha te tetszel neki, egy szánkó miatt nem fog a Piroskára cserélni. Haj, kislányom emiatt nem szabad egy csepp könnyet sem ejteni. Majd elmúlik a szünet, és visszatér minden a régi kerékvágóba. 
- Aztán, ha még sem tér vissza?
- Akkor sem szabad szomorodni. 
- Maga sem szomorkodott?
- Bizony én is szomorkodtam, aztán rájöttem, hogy nem szabad. Nekem is volt a faluban egy fiú, aki tetszett, aztán a húgom az Ilonka addig incselkedett vele, amíg engem faképnél hagyott. 
Készen voltunk a szüreti mulatságra, mentünk volna. Az Ilonka rám öntötte a mosogatóvizet. Azt mondta nem látott, de ez csak kifogás volt, hogy én ne tudjak elmenni a mulatságba. Másik ruhám nem volt, így otthon kellett maradnom. Akkor történt. Addig velem beszélgetett mindig az a fiú. Attól fogva hozzám sem szólt, aztán az Ilonkával sem volt sokáig barátságban. Az összes faluban lévő lánnyal így csinált. Utána már én sem bánkódtam, jobb az ilyen fiút elveszíteni még időben. Akkor nem olyan nagy a bánat. 
Anyu közben csak simogatta a fejem, és kezdtem megnyugodni. Igaza van Anyunak, miért is bánkódjak, különben meg itt van a Joke, milyen figyelmes volt velem. Igaz mostanában mikor az iskolába fogócskáztunk már ő sem mindig engem kergetett. Megfogadtam Anyunak, hogy nem leszek szomorú. Anyu megpaskolta az arcomat:
- Menj szánkózni, ne unatkozzon a Kati!
Felöltöztem, és minden bánatomat bent hagytam. Mire kiértem már a Kati sem volt egyedül. Ott voltak a Dáró dombi gyerekek, hozták a szánkójukat. Egyedül csak nekünk volt olyan nagy két személyes vassal megtalpalt szánkónk. Apu nekünk ezt Pesten, az úttörő áruházban vette. 
A többi gyereknek olyan falusi bognár által eszkábált fa szánkója volt. A miénk nagyon jól csúszott. Most a Kiskaposba is bele csúsztattunk, be volt fagyva. Jött a Gyuszi, és az Öcsi is. Pedig ők már nem is voltak gyerekek. Az egész domboldal tele volt a szánkózó gyerekekkel. Élveztük a szünet első napját.
Szót fogadtam Anyunak. Nem bánkódtam, sőt különösen örültem mikor a fiúk dombnak felfelé is húztak a szánkón.

6.2    Kacsaúsztató

Közeledett a karácsony, minden nap havazott, sokat szánkóztunk, a Dáró dombi gyerekekkel. A mi dombunk volt itt a környéken a legjobb hely, ahol szánkózni lehetett, és nekünk volt a legjobb szánkónk. Apu Pesten vette az Úttörő Áruházban. Kétszemélyes, vasalva volt a talpa, könnyedén csúszott. A többieknek csak egyszemélyes kis faszánkója volt, amit a bognár Gyula bácsi csinált. Mikor Apu otthon volt, jött velünk játszani. Egyik nap kikönyörögtük, hogy a Vörösék dombján lecsúszhassunk, ugyanis ez szigorúan tilos volt. Meredek volt és az aljában egy kis kacsaúsztató volt. Apu ült hátul, én elöl, a Kati középen. Meglódult a szánkó a meredeken, engem letoltak róla, Apu hiába fékezett, nem tudott megállni. Mire nagy nehezen felkecmeregtem, kitörölgettem az arcomból a havat, addigra Apuék már leértek. Egy nagy lyuk tátongott a kacsaúsztató körül lévő vesszőből font kerítésen. Hatalmas csetepatét csaptak a menekülő kacsák, libák. Apu Katit segítette ki, a nagy zajra odasereglettek a kutyák is, majd jött a szomszéd néni, és a Gyuszi.
- A skatulyáját szomszéd bácsi! Hát maguk hogy kerültek bele ebbe a tóba? Gyüjjenek gyorsan, még megbetegszik ez a jány!
Szomszéd néni pártfogasba vette a Katit.
- Gyere gyorsan, csurom vizes vagy, levetjük ezt a ruhát. 
Bevezette a konyhába. Kati szégyenlősködött, nem akart levetkőzni a Gyuszi előtt. 
- Menj ki te gyerek, hadd tudjon levetkőzni ez a jány! Gyuszi kiment, Juliska néni lecibálta a vizes göncöt Katiról, aztán egy pokrócba takarta és odaültette a rakott tűzhely mellé. 
Mikor láttam, hogy belementek a tóba, és szerencsésen ki tudtak mászni belőle, szaladtam fel, szólni Anyunak. Hiába mondta Apu, hogy Anyunak nem mondhatjuk meg. Most vész helyzet volt. Jobb,  ha minél előbb tud róla. 
- Anyu, jöjjön gyorsan! Apu és a Kati szánkóval belementek a szomszédéknál a kacsaúsztatóba. 
- Micsoda? Ennyi esze van Apátoknak!
Szaladt volna rögtön, én figyelmeztettem, hogy Kati derékig elmerült, hozzon száraz ruhát, mert a Juliska néniékhez mentek be.  Anyu összeszedte, amit gondolt, a hócipőt tudta csak hozni, mert másik nem volt, én is mentem vele. Apuval félúton találkoztunk. 
A nadrágszára meg volt fagyva. A bundássapka hiányzott a fejéről. A kabát is végig ki volt gombolva rajta. 
- Te Józsim, hát ennyi eszed van! Beleviszed ezeket a lányokat a veszedelembe. A hülyeségeid nélkül is éppen elég a gondom, de nem elég, te még erre is rá tudsz srófolni. 
- Ne zsörtölődj Anyukám, nincs semmi baj csak egy kicsit vizesek lettünk. 
- Menj, ne lamentálj itt nekem, öltözz át te is! 
Anyuval szaladtunk le a dombon, az istálló fala fogott meg bennünket. Kati a tűzhely mellett betakarózva várt bennünket. 
- Az isteni áldja meg a jóságát, hogy levetette erről a lányról a vizes ruhát!
- Hát mit tehettem? Vártam vóna, hogy ráfaggyon, amíg maga ide ér Margitom?
- Köszönöm Juliska néni!
Kati átöltözött száraz ruhába, közben Gyuszi kihalászta a szánkót a tóból, odatámasztotta a diófa mellé. A lécek aljára már jégcsapok fagytak, olyan hideg volt. 
- Szomszéd néni majd én felsegítem vinni ezt a jányt! 
- Hagyjad Gyuszim, ha lefelé jó volt lejönni, akkor fölmenni is legyen jó. 
Apu otthon átöltözött, és már jött elénk. Katinak szerencsére semmi baja nem volt. 
Mikor otthon teljesen átmelegedett, már ment volna ki csúszkálni. Jobb maradt volna csendben, mert Anyut nagyon rosszkedvében találta. 
- Nincsen száraz lábbelid, a ruhák is ott vannak a sparhelt felett száradni! Adok én neked kimenni!
Apu az ujját a szájára rakta, jelezve, hogy maradjunk csendben, mert már elég rossz fát tettünk a tűzre.

6.3      Vadölő és szaloncukor

Anyu elment a vezénylésért. Mi oda kuporodtunk Apu mellé az ágyra. Végre előkerült az ablakból a várva várt könyv. A sparheltben pattogott a tűz. Apu lapozgatott, majd elérte azt az oldalt, ahol abbamaradt az olvasás mikor utoljára olvasott. Becsuktam szemem, hogy még jobban el tudjam képzelni a történetet. 
- "Napfelkelte előtt ébredt; már világosodott, s a levegőt betöltötte a tó körül tanyázó madarak hangja."
Teljesen átéltem mintha, ott lennék a tó közelében, szinte hallottam a madarak hangját. 
- Apu ott is olyan madarak vannak, mint nálunk?
Kíváncsi lettem, hol van az az Amerika, úgy szerettem volna ott lenni. 
Apu megállt az olvasással, elővette azt a réges-régi atlaszt, amit csak akkor nézhettünk meg mikor ö is ott volt. Addig lapozgatott, amíg oda nem ért arra az oldalra ahol Amerika volt. Közben, ahogy lapozgatott, mondta:
- Ez itt Európa, ez meg Ázsia, Afrika. 
Nézd Marika, itt ez a hatalmas földrész, ez itt Amerika. Aztán egy barnás színű részen az ujjával körbe karikázott egy részt, itt éltek az indiánok. 
- És hol van az a tó, ami mellett ébredt a Vadölő?
Apu rámutatott egy kis kék foltra. 
- Talán itt.
Kisilabizáltam "Ontario "
- Apu a nyáron elvisz bennünket megnézni ezt tavat?
Apu lapozgatott tovább, oda ért ahol egy körben voltak érdekes alakzatok. 
- Kiscsimotáim, elvinnélek benneteket, de ez nagyon messze van. Csak hajón vagy repülőn lehet eljutni oda. - azzal odabökött egy helyre – nézzétek, mi itt vagyunk! - aztán rámutatott egy másik pontra - Ez itt Amerika. Itt van közte ez a hatalmas óceán. 
Aztán hogy a távolságot meg tudja értetni velünk, megmutatta azt a pici kis vonalnyi részt, ami Dombóvár és Budapest között volt a térképen. Nem mindent értettem, de azt szomorúan vettem tudomásul, hogy az én kedvenc indiánjaimmal nem fogok találkozni. Most már nem kérdezgelődtem tovább. Beültem a Vadölővel a csónakba és ott lapítottunk, nehogy észrevegyenek az irokézek. Olyannyira lelapultam mikor Anyu megjött a vezényléssel nem is vett észre. Ijedten keresett. 
- Hol van a Marika?
Sajnálkoztam, hogy fel kell fedni magam, pedig olyan jó lett volna még kiérni a partra 
- Itt vagyok a csónakban. 
A csónak az ágy végében a takaró alatt volt. 
- Ne ijesztgessetek, mára már volt elég a riadalomból!
Apu elrakta az atlaszt, és az indiános könyvet. 
Vacsoráztunk, majd hamar ágyba dugott bennünket Anyu, mert Apunak le kellett pihenni. Éjjel két órára szólt a vezénylés. Anyu sem mozgolódott, elfújta a lámpát. Nekünk még túl korai volt az alvás. Beszélgettünk. Aztán a Kati csendben felkelt, és az ágy alatt matatott valamivel. Papírzörgés hallatszott. Mikor visszafeküdt az ágyba, a kezembe nyomott egy zörgő valamit. 
- Mi ez?
- Szaloncukor, csendben bontsd ki, nehogy meghallja Anyu.
- Honnét vetted? 
- Itt van az ágy alatt egy dobozban. 
- Hát nem a Jézuska hozza?
- Persze hogy nem!
- És te ezt honnan tudod?
- Kifigyeltem már rég, láttam mikor Anyu rakta a fenyőfára. 
- Miért nem mondtad el eddig?
- Azért mert kicsi voltál, azt akartam örülj a Jézuskának.  
- De mi lesz, ha Anyu észreveszi. 
- Nem fogja észrevenni, mert a szaloncukros papírt visszarakjuk, csomagolunk bele csutát. 
- Ne hülyéskedj, komolyan?
- Igen, már tavaly is így csináltam, meg tavalyelőtt is, nem vették észre  
A szaloncukor nagyon finom volt. Rábeszéltem a Katit szerezzen még belőle. Halálos csendben újra leszállt az ágyról, és egy marék szaloncukorral tért vissza.

6.4     Álmodozás

Vigyázz a papírjára, nehogy eltépődjön. Holnap rakunk bele csutát, és visszarakjuk a dobozba. 
Most, hogy megettük ezt a sok szaloncukrot, még jobban kiment az álom a szemünkből. 
- Sz.k.-zunk?
Kérdezte a Kati. 
- Felőlem? Jó Sz.k.-zunk, úgyis már olyan régen beszéltünk erről. 
- Te még mindig a Gábort választod a férjednek?
- Nem vagyok már biztos, hogy ő lesz a férjem. 
- Miért, kit szeretnél?
- Amióta az Öcsiék itt voltak kártyázni, már nem tetszik annyira a Gábor. Inkább az Öcsit szeretném. Csak az a baj, hogy ö észre sem vesz engem. És neked még mindig a Joke?
- Áh, dehogyis. Már nem érdekel. A Jocó jobban tetszik, de nem hiszem, hogy én tetszem neki, mert a Piroskával ment el szánkózni. 
- Nem baj akkor kezdjünk most újat, jó?
- Jó. Ki kezdje?
- Kezdem én! - mondta Kati. 
Aztán belemerültünk az általunk elképzelt jövőbeli férjünkkel szövögetni az életünket. 
- Az én házam nem lesz már a Dáró dombon, hanem itt lesz a házunk mögött a dombon, és több torony is lesz rajta. A tornyokon körbe ablakok lesznek. Itt leszünk közel. A gyerekeink könnyen elmehetnek a mamájukhoz. Ott is alhatnak. Nem úgy, mint mi. Nektek hol lesz a házatok?
Most már én sem a Dáró dombon akartam a házamat.
- Talán ott a Gili-horhó tetején. Akkor Anyuhoz is közel leszek, meg a Jocó is közel lesz.
Onnét el lehet látni a Homokpusztára. 
- Az Öcsi hol dolgozik majd?
- Ott ahol Apu, együtt fogják dobálni a szenet a mozdonyba. Aztán lesz majd lovunk is, mert a szomszéd bácsi már öreg, nem tud kocsizni, és odaadja a lovakat nekünk. 
Szerettem volna valami nagyot mondani, de nem ismertem a Jocót úgy, mint a Kati az Öcsit, azt sem tudtam ki az anyukája apukája, még a házukat sem láttam. Nem akartam mégsem lemaradni Kati mögött: 
- Nekünk nem lesz lovunk, nekünk a traktorunk olyan körmöskerekű lesz, mint amilyen az ősszel a Kulcsár dombon szántott. Az én férjem traktoros lesz, mikor ráérek, akkor én is felülök melléje a traktorra, és télen, ha nagy hó lesz, traktorral visszük a gyerekeket iskolába. 
- Mi meg lovasszánon visszük, ha a traktor nem tud elmenni, felülhetnek majd hozzánk a lovasszánra. 
- De az olyan traktor lesz, hogy lesznek rajta körmök, és el fog tudni menni. 
- De ha olyan nagy hó lesz, mint most a télen akkor nem tud menni. 
Elkezdtünk vitatkozni, most már nem is a takaró alatt susmorogva, hanem hangosan. 
Nyílott az ajtó, Anyu jött, pisszegtetett:
- Pszt, csendben legyetek, felébred Édesapátok! 
- De a Kati azt mondja, hogy a körmös traktor nem megy el az olyan hóba amilyen most volt!
- Nem is megy el! - srófolt rá a Kati. Anyu azt se tudta miről beszélünk, de kicsit hosszú is lett volna elmagyarázni. Meg nem is szerettük volna, ha ezt megtudja. Abbahagytuk a vitázást. 
Nem is beszélgettünk tovább. Egymásnak hátat fordítottunk, és huzigáltuk a takarót. Anyunak újra be kellett jönni igazságot tenni, aminek a vége az lett, hogy békét kötöttünk és egymást átölelve aludtunk. Egész éjjel havazott, reggel Anyu a havat lapátolta, mikor felébredtünk, épp itt volt az alkamas idő, hogy szaloncukorpapírba csomagoljuk a csuta darabokat. A szobában kinyitottuk a zsalugátert, hogy jobban lássunk, nem vittük ki a konyhába, mert féltünk, ha Anyu hirtelen bejön, nincs idő eldugni. Most sem tudtuk megállni, hogy ne együnk belőle. Nekem a barnaszínű ízlett a legjobban, utána a halványsárgás színű. Szerencsém volt, mert a Kati pont másikat szeretett. Neki a fehér, és a rózsaszínű ízlett. Kivettünk még pár szemet, és elkezdtük a csutát olyan kicsi darabra törni. mint amilyen a szaloncukor. A hamis cukrokat raktuk alura. Úgy összepödörtük a papírt, hogy senki sem mondta volna meg, hogy azt már valaki kibontotta. Kati visszarakta a helyére. Már csak egy nap volt vissza karácsonyig. Ma éjjel már kibírjuk, ha nem eszünk belőle, én azért féltem, hátha lebukunk.

6.5      Így is, úgy is

Még jó, hogy másnap már karácsony volt, mert a szaloncukrot egyre másra dézsmáltuk. Utána titokban belekerült a csuta. Rettenetesen izgultam, mi lesz, ha Anyu észreveszi, de olyan finom volt, nem tudtam ellenállni, hogy ne egyek belőle. Meg aztán a Kati így is, úgy is evett. Szánkózni készültünk. 
- Kislányaim ma délután elmehettek a Magduskáék dombjára szánkózni. Majd kiabálok, mikor kell haza jönni, de vigyázzatok, nehogy a Kiskaposban kössetek ki!
Mikor eljöttünk, és már biztosak voltunk, hogy Anyu nem hallja, megvitattuk:
-Szerinted most készíti Anyu a karácsonyfát?
Kérdeztem a Katit. 
- Igen ilyenkor szokta, és azért küldött el bennünket a Magduskáék dombjára, hogy nyugodtan tudja feldíszíteni a karácsonyfát. 
- Kati, de mi lesz, ha észreveszi, hogy csuta van becsomagolva?
- Ne legyél már ilyen kis beszari! Tavaly sem vette észre!
Nem nyugodtam meg, szerettem volna megnézni, hogy mit csinál Anyu. Persze féltem attól is, hogy észrevesz. Ottmaradtam a dombon. Volt egy galagonyabokor. A madarakat figyeltem, hogy lakmároznak a kicsi fagyos bogyókból. Kati próbált megnyugtatni:
- Gyere nyugodtan! Ne félj! Nem fogja észrevenni. Aztán bekiabált a Magduskának, hamarosan jött is, húzta a kis faszánkóját. Jó volt erről a dombról lecsúszni, csak rövid volt, mire belendültünk, már meg kellett állni. És vigyázni mikor leértünk, nehogy belemenjünk a Kiskaposba. 
Kati oda adta a mi szánkókat a Magduskának, hadd legyen neki is öröme, hogy ez milyen jól csúszik. Aztán sorra jött, ott minden. Hason fekve lecsúszás, háton fekve, hátra felé ülve.
Közben otthon Anyu neki állt a karácsonyfát feldíszíteni. Lehozta a padlásról, belefaragta a tartójába. Előszedte a jól elrejtett ajándékokat. Igyekezni kellett, mert kezdett sötétedni. 
A dobozból szedte ki a szaloncukrot, kötötte kettesével fel a fára. Aztán ahogy a kezébe veszi az egyiket, olyan furcsa fogását érezte. Tapogatta, kibontotta, hát mit ad isten, egy csutadarab esik ki belőle. Nézi a következőt, az is csuta, és a harmadik is. Nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy rájöjjön mi történt. 
Csóválta a fejét, lányok-lányok. 
Aztán megállt a keze egy pillanatra a szaloncukrok közt. 
- Ha ti a csutát szeretitek, hát akkor adok én nektek csutát!
Gyorsa kicsomagolta, amit érzett, hogy szaloncukor, rakott bele csutát, és mehetett fel a fára. Az ajándék, ami már be volt csomagolva, kibontotta, és tanakodott, mit rakjon helyette. 
A mesekönyv helyet bele rakta az olvasókönyvünket. Az mackónadrág helyet, becsomagolta Apu új vasutas bundás sapkáját. Odarakta a fa alá. Leült az ágy szélére, és nézte az idilli karácsonyi meglepetést. 
Most is még csak hajtogatta a fejét, és magának mondogatta. 
- Lehet, hogy ezzel szomorúságot okozok nekik, főleg a Marikának, mert ő még hisz a Jézuskának.
Katinak talán jó kis lecke lesz. Kijött a ház elé, és kiabálni kezdett:
- Katikám, Marikám, gyertek haza!
Mi már alig vártuk, hogy meghalljuk. Máskor elég volt hazaimádni bennünket. Most az első szóra futottunk, még dombnak felfelé.  Kati az úton még oda súgta:
- Látod mondtam én, hogy nem veszi észre.

6.6      Az ajándék

Kíváncsian lépjünk be.
- Tisztára át vagytok fagyva, vetkőzzetek le gyorsan!
Anyu készítette a mosdóvizet. Kukucskáltunk be a szobába, vajon ott van e már a karácsonyfa. Katival sugdolóztunk:
- Ne izgulj, biztos ott van a sarokban ahol tavaly is volt, ha észrevette volna, akkor már megszidott volna bennünket. 
Kezdtem megnyugodni. Mosakodás után bementem a szobába, aztán mintha semmiről sem tudnék felkiáltottam. 
- Kati gyere gyorsan, itt járt a Jézuska!
Kati is úgy csinált mintha meglepődne. 
-Jé, tényleg, de jó! Anyu hozza be a lámpát, hadd nézzük meg mit hozott. 
Anyu leakasztotta a lámpát a helyéről. Jött be hogy megláthassuk, mi van a fa alatt. 
Kati már ugrott is az egyik ajándékot felkapta. 
Anyu rögtön rászólt:
- Tedd le kislányom, majd holnap reggel kibonthatjátok, mikor megjön Édesapátok. 
Elszomorodtunk, olyan jó lett volna már most megtudni. Kicsit nyahorogtunk, de Anyu nem engedett. Katival összekacsintottunk. Majd az éjjel megnézzük. 
Vacsorára tejesleves volt, utána Anyu levágta a frissen kisült kalács végét, a mákosat én, Kati a diósat kapta. Anyu elővette a párnahuzatot, varrogatott. Katival kártyáztunk. Most már nekem is ment zsírozás. Nem voltunk még álmosak, de mégis elmentünk lefeküdni, hogy minél hamarabb meg tudjuk nézni az ajándékot. 
Anyu kicsit nyitva hagyta az ajtót. Bekapcsolta a rádiót. 
A lámpa fénye beszűrődött. Így hogy szólt a rádió nem kellett félni, hogy meghallja, hogy matatunk. 
Kati kitapogatta az ajándékot. Aztán csendben suttogta. 
- Nem tudom kibontani bütyökre, van kötve a zsinór. De ebben valami kemény van. El sem tudom képzelni mi, lehet. Gyere, nézd meg te is! 
Odamentem, kezembe adta, én is megtapogattam, de én sem tudtam megmondani mi van benne. Megnéztük a másik csomagot, az meg puha volt, ezt sem találtuk ki mi lehet. 
Anyu elfújta a lámpát. Mi kitapogattunk, egy két szaloncukrot, hogy megegyük. 
Már az ötödiket bontottuk ki, de eddig mind az öt csuta volt. A következővel sem jártunk jobban. 
- Gyere, majd holnap világosban megtaláljuk az igazit. Az ajándékon gondolkodtunk, vajon mi is lehet a csomagban. 
Reggel már mozgolódás volt a konyhában mikor felébredtünk. Apu megjött és addig nem akart elaludni, amíg az ajándékok oda nem adják. A mindennapi puszi mellé most még plusz puszi is járt Apunak is Anyunak is.
- Na, kis csimotáim ugye nagyon várjátok már vajon mit hozott a Jézuska!
- Igen, nagyon várjuk, megnézhetjük most már?
- Igen, de előbb szeretném megkóstolni a szaloncukrot, adsz egyet Anyukám?
Katival mi ugrottunk rögtön. 
- Majd mi adunk. Szemünkkel kutattuk vajon melyik lehet az igazi. A fa tetejéről Kati levett egyet, kicsit megbontotta, de látta, hogy csuta van benne. 
- Apu ezt majd megeszem én, mert pont ezt szeretem. 
Én következtem, de az enyém is csuta volt. 
- Apu, ezt meg én eszem meg, mert pont ezt szeretem. 
- Kapok végre már egy szem szaloncukrot?
Anyukám hozzál te, mert ezek a lányok az összeset meg eszik előlem. Most már kellett hagynunk, hogy Anyu vigyen. Azon imádkoztunk, hogy legalább ö eltalálja és szaloncukrot vigyen. 
Anyu oda adja Apunak a szaloncukrot, Apu kibontja, majd lebiggyesztette a száját: 
- Hát én biztos nem jól viselkedtem, ide nézzetek mit kaptam! Hozzál Anyukám egy másikat!
Apu azt is kibontotta:
- Hú, én tényleg nagyon rossz voltam, ide nézzetek ez is csuta. Ti biztos jók voltatok, ha pont azt kaptátok, amit szerettek. 
Már meg is ettétek?
- Igen, füllentettük.
Aztán kezünkbe fogtuk az ajándékot. Kati letépte róla a papírt, a lélegzetünk is elállt, mikor a papírból  az olavasókönyv került elő. A másik csomagot én bontottam, aztán mikor a csomagból előkerült a vasutas bundás sapka, egyből elszállt minden karácsonyi vidámság belőlem. Kati is csak nézte, forgatta:
- Apu ezt magának hozta a Jézuska, biztos eltévesztette, hogy itt gyerekek is laknak. 
Sírásra állt a szám, most, hogy már tudtam, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, elszomorodtam, hogy ilyen rosszak voltunk. Nem érdemeltünk mást, csak a szenet, és a bundás sapkát. 
Anyu látta a szomorú tekintetem. Készítette az ebédedet. A bundás sapkát a fejünkre húztuk. Kati nevetgélt, én is, de közben szegszívesebben elbújtam volna, valahova mert a sírás gyötört. Aput elnyomta az álom. Mi is csendben voltunk, hogy tudjon aludni. Már minden ebédnek való fent volt a sparhelten. Anyu leült a kisszékre. 
- Nem akartok valamit elmondani nekem?
Katival összenéztünk, és csak bólogattunk. 
Nekem oda jött a torkomba a gombóc. Kati nem teketóriázott:
- Anyu! Mi ettük meg a Marikával a szaloncukrot, és utána csutát raktunk a helyére. A Marika is tudja már, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, én mondtam el neki. Esténként egyet-kettőt megettünk és, hogy maga ne vegye észre és csomagoltunk bele csutát. 
- Ejnye, ejnye, kislányaim, hát nem kaptok elég édességet? Azt gondoltátok, hogy nem derül ki?
Nem szabad így viselkedni. Azzal Anyu elővette az ágy alól az igazi ajándékot. 
Én oda bújtam hozzá, és nagyon sokáig hagytam, hogy simogassa a fejem. 
Az ajándékra már nem is voltam kíváncsi.

6.7    Az én igazi ajándékom

Kati már kibontotta a csomagot. Már bele is bújt a jó illatú bolyhos mackónadrágba, halkan olvasta a könyv címét. 
- Benedek Elek: Világszép Nádszál kisasszony 
-Jaj de jó Marika ez az a könyv, amiből az iskolában olvastunk mikor az olvasó verseny volt! Emlékszel?
- Igen tudom, emlékszem rá. 
Nagyon is jól emlékeztem, Mert nem azzal kezdtem, amivel kellett volna. Még most is a fülembe csengett a tanító néni hangja „Állj Marika, mikor valamit elkezdünk, annak van címe, van írója, ezeket is el kell olvasni!"
Aztán amikor újra bele estem abba a kongó hordóba. Nem akartam erre a mesekönyvre emlékezni. 
-Gyere, Marikáidé nézd, milyen szép képek vannak benne! 
- Látom innen is. 
Anyu csak simogatta a fejem. 
-Miért nem nézed meg? Nem tetszik a mesekönyv?
Nem akartam Anyut elszomorítani. Inkább odamentem a Kati mellé és fásultan bámultam a levegőbe. Eszembe jutott a Piroska jutalma, amit az olvasásért kapott. Eszembe jutott a Gili-horhó, a szánkó. Nagyon sóhajtottam, sokáig tart még ez a téli szünet. Kati végig lapozta. Látta a szomorú tekintetem. 
-Szeretnéd, ha olvasnák hangosan?
- Ha akarsz, olvashatsz.
Anyunak folytatni kellett az ebédfőzést. Kati a sparhelt mellé ült, én oda kuporodtam az ágy végébe, reménykedtem, hogy Apu felébred, hogy folytassa a vadon történetét. Kati valami róka és farkas komaságáról olvasott. Verembe estek, és a róka furfanggal túljárt a farkas eszén. Aztán a róka többször is rászedte a farkast. A végén oda lett a komaság, mert a farkas rájött, a róka ravaszságára. Végére megtetszett a mese. A következő mesét már én olvastam. 
"A rózsát nevető királykisasszony" volt. 
Az húsleves finom illata tudott csak elcsábítani. 
Apu már rég ébren volt. Hallgatta ő is a mesét. Mikor abbahagytam, megdicsért:
- Nagyon szépen olvasol Marikám, belőled még nagy mesemondó is lehet. - Oda húzott magához a borostás állával jól megdörzsölte az arcom. 
Ezt nagyon utáltam, de most nem haragudtam rá. Nagyon jó ajándékot kaptunk. A mackónadrágot már fel is vettem, boldogan szagolgattam, simogattam.
Ebéd után a ragyogó napsütésben mindannyian kimentünk szánkózni. 
Végre még Anyut is rá tudtuk beszélni. Egyszerre nem fértünk fel. Felváltva siklottunk le a dombról. Nagyokat borultunk. Mikor már nem volt rajtunk egy sziporka száraz ruha sem, akkor mentünk csak be. A vizes ruhák felkerültek a sparhelt fölé a ruhaszárítóra. Mi Apu mellé feküdtünk az ágyra. Anyu a díszpárnát vette a kezébe. Most jött az én igazi ajándékom. Mert akárhogy is tetszett az új mesekönyv, az indiános könyvet nem cseréltem volna el vele. Apu elkezdte olvasni. Becsuktam a szemem, hogy oda tudjam magam képzelni. Nagyon nagy veszélyben forgott az életem, ott voltam a lányokkal az irokézek fogságban. Annyira átéltem, még azt sem hallottam mikor kopognak. Csak azt vettem észre, hogy Apu nem olvas, hanem valakinek mondja 
- Gyere csak bátran! Ülj le!

6.8      Vezénylés

Katinak felcsillant a szeme. A szomszéd Gyuszi és az Öcsi lépett be.
- Jó estét kívánunk, jöttünk kártyázni, ha nem zavarunk?
- Dehogy zavartok. Anyukám adjál széket a fenekük alá! 
Anyu félretette a kézimunkát, rakott oda két széket, és a hokedlit is, az szolgált asztal gyanánt. Apu ott maradt az ágyon, félkönyékre támaszkodva. Kati az ágy végében ült. A Gyusziék úgy helyezkedtek el, hogy a zsírozásba a Kati az Öcsivel volt együtt, én is ott maradtam az ágy végében. Elkértem Aputól az indiános könyvet. Nézegettem a képeket. Anyu készített kistányérba kalácsot, és előkerült a boros korsó. Nagyon belemerültek a játékba. A győzelem a Katiéknak kedvezett. Apuékat heccelgették.
- Nem volt elég még a bunda, felhozzam az enyémet, szomszéd bácsi?
Vagy olyan szöveggel csúfolták őket:
- Látom, már megint a parkban aludtak, és kopaszak lettek. 
A kistányér kiürült, és a boros korsó is egyre könnyebb lett. Anyu résen volt, nehogy a Kati is bort igyon. Hogy nagyobb kedvet csináljon neki a befőtt meggynek a levét töltötte a poharába. 
Elérkezett az ideje a vezénylésért menésnek. Elkísértem Anyut, hogy ne unatkozzak.
Kellemes este volt. A réten keresztül egész jó csapás tapostak az arra járók, ilyenkor télen csak gyalogosan jártak errefelé. Az út olyan keskeny volt csak egyenként tudtunk menni. 
Közben feljött a holdvilág. A Kapos már napok óta be volt fagyva, csak a halk csörgedezés hallatszott, mert a jég alatt a folyónak szaladni kellett. 
Korán értünk az állomásra, még nem jött meg a vezénylés. Több vasutas bácsi is várakozott már a bakterházban. Mikor beléptünk, Anyut szívélyesen köszöntötték az ott várakozók, persze nem maradt el a szemem színének az emlegetése. 
- Ej, te lány, elfelejtetted megmosni a szemed. 
Nagyon sokan voltak, nem válaszoltam, inkább oda bújtam Anyuhoz, úgyhogy ne lássák a szemem. 
Csengett a telefon, Vince bácsi felvettetés hangosan mondta, és írta a vezénylés beírására szolgáló vastag füzetbe. Apué volt az utolsó. Ma este huszonhárom órára kellett jelentkezni. Anyuval elköszöntünk, kint aztán aggodalmakat teli megszaporázta a lépteit. 
- Tudsz ilyen gyorsan jönni kislányom? Sietni kell, nehogy Édesapátok többet igyon a kelleténél!
- Azt akarja, hogy szaladjak, tudok ám én azt is! Megyek akkor előre, megmutatom.
Anyu alig tudta tartani az iramot. Még dombnak felfelé is nyargalásztam. 
Mire hazaértünk, a boros korsó kiürült. Már nem kártyáztak, danolásztak.
Anyu kicsit felemelték a hangját, hogy félbeszakítsa a jó kedvet. 
- Gyerekek, köszönjetek el a szomszéd bácsitól, nem sokára indulnia kell szolgálatba. 
Gyuszi és Öcsi indult is rögtön, Apu még marasztalta volna őket, de Anyu erélyesen rászólt. 
- Józsim, Józsim, megvan mindenek az ideje, majd eljönnek máskor, és folytatjátok ahol abba hagytátok. Gyorsan vacsoráztunk, Apunak is kellett enni, hogy fölszívja az alkoholt, és talán indulásra már kimegy belőle a mámorosság. 
Épp csak macska módra mosakodtunk, és mentünk mi is lefeküdni. Anyutól még jött a figyelmeztetés. 
-Egy szót sem akarok hallani, olyanok legyetek, mint a kis angyalok!
Katinak sok mondani valója lett volna, de én figyelmeztettem:
- Kati, majd holnap elmondod, most maradjunk csendben, tudjon Apu aludni még egy kicsit. 
Nem csak Apu alvása miatt nem akartam meghallgatni a Kati ma esti fontos dolgait. Kicsit irigykedtem rá, hogy egész délután, este a fiúkkal szórakozott. 
Apunak huszonkét órakor kellett indulnia, addigra már kezdett elszállni belőle a mámor, a friss levegőn mire öt kilométert legyalogol, nem lesz semmi probléma. 
Nem aludtam még, mikor Anyu kikísérte, kilopakodtam, és befészkeltem magam az ágyba. A fejem búbjáig betakaróztam. Anyu észre sem vette, folytatta a párna varrását.
Akkor lepődött csak meg, mikor elfújta a lámpát, és engem ott talált az ágyban. De addigra már én aludtam, álmomban vége volt a téli szünetnek, és a Gili-horhóban siklottam le a szánkóval.

6.9    Zárszámadás előtt

A téli szünet még sokáig tartott. Lassan elmúlt a karácsony és a szilveszter is. 
Az újévet újabb hóeséssel kezdtük. A régi megjegesedett hóra, esett még vagy félméter. 
Anyunak sokáig tartott mire utat csinált kis jószágaihoz. A konyhában már meleg volt, mert esténként mindig bekészítette, amivel elindította a napot. Katival a jégvirágos ablakra karcoltunk az ujjunkkal különböző alakzatokat. Apu szolgálatban volt, így nem kellett csendben maradni. 
Holnap már vége a szünetnek. Nem is tudtam várjam-e, vagy ne az iskolába menést. 
Ha arra gondoltam, hogy a Piroska szánkója újra érdekesebb lesz, legszívesebben itthon maradtam volna. Elővettem az olvasókönyvem, átolvastam azokat az olvasmányokat, amiket majd olvasni fogunk. 
Kati nevetett rajtam:
- Minek olvasod, ráérsz, majd ha sorra kerül, gyere, inkább kártyázunk. 
- Majd ha már elolvastam, és gyakoroltam az írást, számolást, akkor kártyázunk. Jobb te is gyakorolnál!
Kati rá sem hederített karcolgatott tovább az ablakra. Ebéd után Apu olyan jó hírrel érkezett, hogy lázba hozott mindenkit. 
- Az állomáson találkoztam az agronómussal, azt mondta holnap este lesz a zárszámadás, mondjam meg, hogy feltétlen menj majd el.
- Zárszámadás? Miért menjek el? Megtartják azt nélkülem is. Ami meg jár, azt oda tudják adni utána is. 
- Menj csak el Anyukám, legalább már holnap megtudjuk mennyi a járandóságod.
Mi is egzecíroztuk Anyut. 
- Igaza van Apunak, menjen csak el!
- Majd meglátom, ha itthon lesz Édesapátok, akkor elmegyek, ha nem, akkor nem hagylak benneteket magatokra az éjszakában. 
Azon imádkoztunk, hogy Apu itthon legyen.
Anyu elővette a törött bögréből a pénzt. 
Rakták sorba az asztalra a piros, barna, zöld pénzeket. Számoltak. 
- Az ősszel mikor a városban jártam a legegyszerűbb szobabútor majdnem hatezer forintba került, és ahhoz nem adtak éjjeliszekrényt, és tükrös szekrényt sem. Csak két polírozott szekrény, ágy és az asztal került ennyibe. Mit gondolsz Józsim, kapok annyit, hogy meg tudjuk venni? 
- Meglesz az a bútor, "ne félj Anyukám, amíg engem látsz "
Apu a szokásos mondókájával nyugtatta Anyut. Bementünk a szobába, nézegettük mi hová kerül. 
- A sózóból is kikerül addigra a sonka. Azt is felvihetjük a padlásra. 
- mondta Anyu, és meglocsolta a sonkákat a páclével. 
- Anyu a mi ágyunknak hol lesz a helye, ha itt lesz az új bútor?
- Katikám az ott marad, ahol van! Jó helyetek van itt a fal mellett. 
- Nem aludhatunk az új ágyban?
- Most még nem tudtok, mert ágynak, amit veszünk nincs még szalmazsákja, nincsen még párnám, dunyhám sem. Majd talán az őszre meg lesz. 
Kati elszomorodott. 
- Pedig már úgy vártam, a Marika éjjel mindig rugdal. 
- Nem is igaz, mert te rugdalsz engem. 
- Kislányaim eddig kibírtátok, akkor még egy kicsit kibírjatok. Megaztán így sokkal jobb, mert télen melegítitek egymást. 
- De én nem akarom melegíteni a Marikát.
- Én, sem akarlak melegíteni téged!
Már hajba kaptunk volna, mikor Anyu közbe szólt. 
- Jobb lenne, ha úgy aludnátok, mint ahogy a Magduskáék? Ti meséltétek, hogy az öreganyjával kell aludni neki!
Egyből megbékéltünk, ha arra gondoltunk, hogy nekünk is az öreganyánkkal kellene aludni, mégis csak jobb nekünk. 
Este Anyu ment a vezénylésért, és sajnos úgy szólt, hogy nem lesz itthon holnap este. 
- Nem baj gyerekek, egy napot már kibírunk, hogy megtudjuk. Legalább addig még izgalomban leszünk. 
Másnap reggel a Dáró dombi gyerekek már korán ott voltak a dombtetőn, kikönyörögtem Anyutól a szánkót. 
- Elvihetitek, de veszekedés ne legyen belőle! 
- Áh, nem dehogyis veszekszünk. 
Felraktuk rá az iskolatáskát és úgy húztuk dombnak felfelé. A Gili-horhóba érve felültünk rá.
A szánkó az egyik partoldalról a másik partoldalra lendülve ért le az aljba. Azt sem vettem észre, hogy valamikor elveszítettem a Katit. A szánkó annyira belendült az iskola kerítése állította meg. 
A lépcsőn már sokan voltak, nagy éljenzéssel fogadtak. Körbe sem mertem nézni, abban reménykedtem, hogy a Jocó is ott van a gyereksereg között, és látja, hogy az én szánkóm sokkal jobb, mint a Piroskáé.

6.10    A rózsát nevető királykisasszony.

Hiába kerestem a gyerekek közt, de nem volt ott a Jocó. Nagy bánatosan leraktam a szánkót. 
Közben megérkezett Kati és elkezdett kiabálni velem: 
- Marika te tiszta hülye vagy! Miért nem vártál meg? Jöhettem gyalog utánad!
- Nem vagyok tiszta hülye, nem tudtam megállni. Tudod jól, hogy nem lehet megállni. Ti sem álltatok meg Apuval, mikor elhagytátok a Vörösék dombját. 
- Hazafelé én fogok menni egyedül, jó tudd meg! Nem fogsz ráülni. 
- Nem is akarok, itt van a szánkód, edd meg!
Azzal odalöktem neki, de úgy, hogy nekiment a lábának. Már épp hajba kaptunk volna, mikor megjött a tanító néni. Kati szerencsére lecsillapodott. Engem már nem érdekelt a szánkó, nincs itt a Jocó, és nem látja mennyivel jobb az én szánkóm. Az első óra élménybeszámolóval telt. Tanító néni jobbnak látta, ha megbeszéljük hangosan, és nem kell folyton ránk szólni. 
Sokan elmondták mi volt a karácsonyfa alatt. Katival mi inkább hallgattunk, nem akartuk nagydobra verni a szaloncukor- csuta történetet. 
A szánkózást viszont elmesélte a Kati. 
Mindenki nevetett mikor a libák, kacsák menekülését mesélte a kacsaúsztatóból. 
A következő órán hangos olvasás volt. 
Most is "A világszép nádszál kisasszony" könyvet vette elő a tanító néni. Az olvasás megint velem kezdődött. Tanultam a múltkori tévedésemből, es elkezdtem 
- Benedek Elek, a világszép nádszál kisasszony. 
Mikor ezt elolvastam, tanító néni oda állt mögém, és megint megállított. 
Megijedtem, mit nem olvastam jól már megint jól. 
- Látom Marika, elég volt egyszer elmondanom, hogy kezdünk el olvasni egy könyvet.
Az első mesét már olvastuk, most a másodikat kezdd el. Megnyugodtam, és örültem is, mert otthon én már elolvastam, igaz mindenre nem emlékeztem, de nem volt új a történet. 
- A rózsát nevető királykisasszony. 
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt egyszer egy király, s annak egy csuda szép leánya. 
Megint megállított a tanító néni. Újra félelem jött rám, úgy éreztem, hogy nem tévesztettem el semmit. Miért állított meg vajon a tanító néni. 
- Jól van Marikám, nagyon szépen olvastál, hagyjunk másnak is olvasnivalót. 
Hatalmas kő esett le a szívemről. Végre megnyugodtam. Igaz azon kicsit sajnálkoztam, hogy nincs itt a Jocó, nem hallotta, amikor megdicsért a tanító néni. Piroska következett, neki is elég jól ment, de azért nem volt olyan folyékony az olvasása, mint az enyém. A végén dicséretet egyedül én kaptam. 
A következő órán a számtant gyakoroltuk. Imre ment ki a táblához megoldani a feladatot. A megoldása nem volt jó, nézett felém, csak a fejemet hajtogattam, hogy nem jó. Súgni nem tudtam, mert a tanító ott állt a közelben, észrevette volna. Nekünk most is hamarabb vége volt az órainknak mint a Katiéknak. Nem vártam meg. Megvártam, míg bementek a terembe, elhoztam a szánkót. Hadd mérgelődjön. A Gili-horhóban olyan nehéz volt haladni, hogy egyedül fel sem tudtam húzni. Ott várakoztam a domb aljában. 
Kati már messziről kiabált:
- Szerencséd, hogy megvártál, kaptál volna, ha nem vársz meg.
Hagytam, hadd higgye azt, hogy félek tőle, magamban jókat nevettem. Egyedül ő sem tudott haladni felfelé annyira csúszott. Együtt felhúztuk, de nem siklottunk le vele, mert még egyszer felmenni már nem lett volna erőnk. Megelégedtünk a hazafelé vezető úton található Csullag dombon való lecsúszással. A többi gyerek a táskát használta lecsúszni. 
Alig vártam, hogy hazaérjek elújságolni a dicséretet. Kati ledobta a táskáját, és még az ebédet sem várta meg. Szaladt a dombra ahol a Dáró dombi gyerekek vártak rá, hogy lecsússzanak a dombról. 
Sokáig játszottak, én inkább ebéd után az új mesekönyvből olvastam. 
Apu este későn ért haza. Mi már ágyban voltunk. Beszélgették, hogy holnap reggel Anyu bemegy a Tsz-irodába, megtudakolni a zárszámadást.
Nagyon jó volt úgy elaludni, hogy hamarosan új bútor kerül a házhoz. Lesz a ruháinknak helye, nem a falra kell felaggatni a szegre. Lesz ágyunk, a sezlon helyett. Igaz mostanában még nem kell benne aludnunk, mert nincsen szalmazsák. 
Másnap már nem akartam elhúzni a szánkót az iskolába, tegnap nagyon elfáradtam, aztán a Jocónak sem tudtam megmutatni. 
Most, hogy dicséretet kaptam az olvasásért, nem is piszkálta a gondolat, hogy kinek a szánkója jobb, az enyém, vagy a Piroskáé. Az órák alatt elkalandoztak a gondolataim. A zárszámadás? Vajon mennyi pénzt kap majd Anyu? Milyen sokat kellett hajudozni tavasszal, amikor a répát egyeltük. A sok kukoricakapálás, a kötélteregetés az aratáskor. Az esőben a répabetakarítás. Milyen jó azoknak, akiknek nem kell ennyit kuporgatni, hogy ne legyen éveken keresztül üres a szobájuk. Hogyan lehet az, hogy sokaknak még több szobájuk is van, és minden szobában van bútor. Nekünk meg csak ez a pici konyhánk és szobánk van, és milyen nehézségek árán lesz majd benne bútor. Azon imádkoztam, csak legyen annyi zárszámadási pénz. Még a szünetben sem mentem ki játszani. 
Hazafelé nem vártam meg a Katit. Szerettem volna tudni vajon örülhetünk-e?
Mikor a dombra értem, Anyu kint állt az udvaron.

6.11    Kilenc év eljárt azóta

Messziről nem láttam az arcát, mosolygós-e vagy aggodalmas. Szaladtam, ahogy csak bírtam. 
Mikor közelebb értem, látom, mosolyog. 
Még köszöni is elfelejtettem.
- Lesz bútor a szobába?
- Ha az égiek is úgy akarják, akkor lesz. 
- Miért, még nem biztos?
- Marikám amennyit kaptam, és amit itt rakosgattunk abba a törött bögrében, nincs annyi. Egy kicsi hiányzik még, de azt mondta Édesapád, hogy megvárjuk a fizetést, és utána megvesszük. 
- Mikor lesz a fizetés?
- Már csak pár napot kell várni. Hétfőn. 
Számolgatni kezdtem, ma péntek, akkor már csak hármat kell aludni, az már nem olyan sok. 
Az ebéddel megvártuk a Katit. Jó sokára ért haza, farkaséhes voltam már. 
Katit nem nagyon érdekelte a bútorvásárlás, a szánkózást mesélte. Meg sem kérdezte mennyi pénzt kapott Anyu. Ebéd után elmentünk a Feri bácsihoz, hogy megkérje Anyu a fuvarozásra. 
Lefelé szánkóval mentünk. A kutyák most is szabadjára voltak engedve. Sokáig kellett kiabálni mire kijött a Mari néni. 
- Jó napot Mari néni. Feri bácsi itthon van?
- Jó napot Margitom, itthun van, gyüjjenek beljebb!
A kutyák elsomfordáltak a fészer felé. Anyuval bementünk. Feri bácsi a félhomályban a tűzhely mellett pipázott. 
- Jó napot Feri bácsi!
- Aggyon isten magának is!
- Üljön le, mi járatban erre mifelénk?
- Azért jöttem Feri bácsi, szeretném megkérni, ha hétfőn eljönne nekem fuvarba. 
- Elmegyek én magának, csak mongya mit fuvarozunk. 
- A szobába szeretnék bútort venni Dombóváron. Mit gondol, fölfér egyszerre?
- Hát az attú függ, milyet akar venni. 
- Milyent akarok? Milyent tudok Feri bácsi!
Azt a legegyszerűbbet. Két szekrény, kétszemélyes ágy, és egy asztal. 
-Az fő fér egyszerre, reméljük, az idő ilyen marad, mert ha elkezd olvadni, akkor nem mostanában, tudunk fő menni magához. 
- Mennyi lesz a fuvar?
- Majd ledolgozza a tavasszal, ha jó úgy magának. 
- Persze hogy jó, ezer örömmel, csak szóljon. 
- Akkor hétfőn reggel mikor jöjjek?
- Nyolc óra körül végzek a jószágokkal, akkor indulhatunk. 
Elköszöntünk, Anyuval madarat lehetett volna fogatni olyan boldog volt. A Kiskapos parton indultunk el a vezénylésért. Mesélte az első utat:
- Drága kincseim már kilenc év eljárt azóta, mikor legelőször itt tapostam a havat veled Katikám. 
Micsoda cudar hideg idő volt akkor is. Milyen nagy gondban voltam, mikor nem találtam a hazafelé vezető utat. Az a sok egér ott a konyhában. Az a dügedűtt ágy! Nem is mertem még álmodozni sem, hogy új bútorok lesznek a saját kis hajlékomban. Mennyi, de mennyi munka, nélkülözés. Mennyi kínlódáson kellett keresztül menni, hogy eljussunk ide, és ti mindig ott kínlódtatok velem. Hóban, fagyban, viharban, a tűző napon. Soha egy percre senkire nem bíztalak benneteket. 
Eddig Anyu húzott minket a szánkón. Katival összebeszéltünk, hogy ráültetjük Anyut, és most mi húzzuk. Nem akart kötélnek állni, de addig rimánkodtunk, amíg sikerült felültetni. 
Katival szaladtunk, mint két kis csikó. Anyu a köténye sarkával törölgette a szemét, de most ezek a könnycseppek a boldogság cseppjei voltak.

6.12      „Mese” a szülői házról

llyen lassan talán soha nem múlt az idő. Hiába kerestünk elfoglaltságot, semmi nem kötött le bennünket. Anyunak elkészült a díszpárnája. Már csak ki kellett tömni valamivel. Varrt egy belső huzatot egy kopott lepedőből, és megtöltötte szalmával. Előtte nekünk a szalmán kellett ugrálni, hogy összetörjön kicsit. A fényes selymet nem kellett vasalni. Estére kelve teljes pompájában ragyogott a díszpárna, igaz most még csak a konyhában az ágyon. Anyu nagyokat sóhajtozott:
- Jaj, te Egek Ura, vajon meg lesz a helyed?
Simogatta a párna ráncait, visszabontotta hátul, hogy megigazítsa a szalmavirágot. Vasárnap este volt, Apu már délután elment szolgálatba. Úgy egyeztek meg, hogy a bútorbolt előtt találkoznak holnap délelőtt. Tudtuk nem jön meg az éjszaka Apu, kikönyörögtük, hogy Anyuval aludhassunk. Este sokáig mesélt a szülőházáról. Szerettük volna tudni ott milyen bútor volt. 
- Hát kislányaim mikor még egész kislány voltam a háború előtt nem dúskáltunk a jóban. 
A konyhában egy kredenc, egy asztal, és hosszú pad volt két oldalt. Aztán egy szék, azon Édesapám szokott ülni, volt még kis szék is. Volt egy hokedli, azon egy mosdótál. A szobában egy deszkából összetákolt ágy. Azt Édesapám az évek folyamán megszélesítette, ahogy születtek a testvéreim. Ott aludtunk mind, egyhatáron. A nagyobbak fejtű, a kicsik lábtú. A ruháink egy durván megmunkált szekrényben voltak, és volt még egy láda, amiben Édesanyám a vásznait tartotta. Mikor szükség volt valamelyünknek valamire, ő varrta meg kézzel. Aztán jött a háború, és a házunkat bombatalálat érte. Szerencsére mi a nagyságos asszonynál voltunk a pincében. Nekünk nem lett bajunk, de az egyik tehenünk odaveszett, és a ház is teljesen tönkrement. A tehenet nagyon megsirattam. Nagy szűkösség volt, az élelemből ki voltunk fogyva, de én nem tudtam enni az én drága Zsömlém húsából. Mert úgy hívtam. Nem kellett őt bottal hajtani, elég volt, ha mondtam a nevét, és már jött is utánam. A Bimbót meg a ruszkik hajtották el. Nem kérdeztek semmit, csak jöttek, és vittek mindent, amit értek. Úgyhogy ott maradtunk tej nélkül, a sok apró gyerekkel. Bizony a Panni, és a Jóska sokat sírt, mert nekik még hiányzott a tej. A Zsuzsit még szoptatta Édesanyám, de jóllakásig nem evett szegénykém, mert nem volt elegendő anyatej. Mitől is lett volna, az üres kukoricakenyértől?
Aztán ahogy elvonult a front, a határba szántani, vetni kellett volna, de nem volt semmi jószág, amit be lehetett volna fogni. A férfinépség is hiányzott. A bátyáim is fogságban voltak, de még annak szerencséje volt, aki fogságban volt, és nem maradt ott valamelyik csatamezőn holtan, mint az a kiskatona, akinek én csuktam le a szemét. Haj, te Egek Ura, mien’ keresztül kellett menni!
Aki mozogni tudott, mindenki ott volt a mezőn. Az emberek húzták az ekét. Azt a kevés kis gabonát a földbe kellett szórni, hogy a jövőnket biztosítsuk. A fészerben húztuk meg magunkat. A téglát kiválogattuk a romok alól. Aztán amikor engedte az idő, a gabona már földben volt, jöttek segíteni az emberek. Csakúgy sárral felhúzták a falakat. Nem volt se cement, se mész. Nem volt mire várni. Az életben maradt emberek mind mentek segíteni, ahol szükséges volt. Háború után az első telet a földre rakott szalmazsákon húztuk ki. Nem kellett oda szekrény sem, mert az sem volt, amit belerakjunk. Bizony nehéz időszak volt, de szép lassan kilábaltunk belőle. 
Aztán mikor Édesapátokkal összekerültünk, kezdődött elölről a mizéria. 
Mikor otthagytuk Rinyakovácsit, és a Verbulec ángyom pelyvás kunyhójában berendezhettük az első közös otthonunkat, egy zsuppkéve volt az ágyunk, Édesapátok katonaköpenye volt a takarónk. Éjjel mikor nekieredt az eső, váltogattuk a fekhelyünket, oda hova nem esik be az eső. 
Látjátok honnan kellett indulni, mi mindenen kellett keresztül menni? De most már aludjunk, mert holnap már lesz hova berakni a kis ruhátokat, és ennek a díszpárnának is meg lesz a helye.

6.13    … én akkor is megmondom, amit akarok!

Reggel senkit nem kellett ébreszteni. 
Nagy izgalomban voltunk, el akartunk menni Anyuval Dombóvárra. De Anyu nem engedte. 
-Lányok nektek Iskolába kell menni. Nem tudom, hogyan fér fel a lovasszánra a bútor. Lehet nekünk is gyalog kell majd jönni. 
-Nem baj, ha gyalog kell jönni, hadd mehessünk el!
Nyahorogtunk, könyörögtünk. De Anyu hajlhatatlan marad. 
- Nem akarok több nyahorgást hallani! Iskolába mentek! Mire haza értek talán már ott lesz a szobába az új bútor. 
Szomorúan vettük tudomásul, és indultunk a hátunkon az iskolatáskával. Ma még a szánkót sem húztuk el. Kati mikor elvegyült a többi gyerek közt, vidáman újságolta:
- Édesanyámék ma Dombóvárra mennek szobabútort venni. Hazafelé bejöhettek megnézni. 
-Van mi nekünk szobabútorunk, mit nézzünk rajta! - válaszolta flegmán Magduska. Elszégyelltem magam. Sugdolóztam a Katival!
- Nem kellett volna dicsekedni vele. Láttad mikor náluk voltunk, hogy több szobájuk is volt, és mindegyikben szép bútor volt. 
- Nem baj, ha tudják, de én akkor is meg mondom a Magduskának, amit akarok!
Azzal jó hangosan, hogy a többi gyerek is hallja elkezdte:
- Igen láttam, hogy szépek a bútorok a szobáitokban, de te mégis az öreganyáddal alszol a konyhában. 
Be sem mehetsz a szép szobába és a babával sem játszhatsz, ami az ágy tetején van. Nekünk azt mondta Anyu, hogy alhatunk majd az új ágyban, ha lesz bele szalmazsák. 
Magduska elkezdett nevetni:
- Hahaha! Még szalmazsákotok sincs. Nekünk matrac van az ágyban!
Kati rákontrázott :
- Lehet, hogy ott matrac van, de amiben az öreganyáddal alszol, abban szalmazsák van. Kilátszott a zsák az ágy végében mikor ott voltunk. 
- Na és ha ott az is van, de a tisztaszobában matrac van, eljöhetsz megnézni. 
- Elmehetek megnézni? Még te sem mehetsz be oda, mert az tisztaszoba. Azt csak a küszöbről mutogatjátok, ha megy valaki hozzátok. Igaz nem is kell mutogatni, mert nem megy hozzátok senki!
- Miért, hozzátok kimegy?
- Jó tudd meg, hogy mihozzánk jön a kutasi papánk a Bözsi nénénk, a keresztapánk, Valika, 
jön a Teri néni, a Miska bátyánk. 
Lökdöstem a Katit, aztán halkan oda súgtam:
- Azok meg kik?
- Csöndbe légy! Mit tudja azt a Magduska! Azért mondtam, hogy csak irigykedjen. 
Vége hossza nem volt a hencegésnek. 
A Magduska hiába mondott valamit, a Kati mindig túlszárnyalta. Nem győztem figyelni miket handabandázik, hogy ha rá kérdeznek, tudjak válaszolni. 
A csúszkálásról is teljesen elfelejtkeztünk. 
A többiek sem csúszkáltak, figyelték a Katiék vitáját. A Gábor és a Laci néha közbe szólt, a Kati pártját fogták. 
Nekik is kicsi házuk volt, szedett-vedett bútorokkal, és ők még többen is voltak abban a kicsi házban, volt egy kishúguk, az Ibike. Mikor az évnyitó volt elkísérte őket, talán jövőre már ö is jár iskolába. 
Odaértünk az iskolába. Ma már jött a Jocó is. Úgy csináltam mintha észre sem vettem volna. 
Ő sem iparkodott, hogy észrevegyen. Nem baj, gondoltam, talán jobb is, mert most minden gondolatomat lefoglalt az új bútor. 
Anyu mikor útnak bocsájtott bennünket, magához vette azt a sok pénzt, amit már évek óta összekuporgattak. Berakta a kis fekete kézitáskájába. Felhúzta a barna fűzős cipőjét, amit nagyon nagy becsben tartott, csak különleges alkalommal húzta fel. Télikabátot is ritkán vette magára. 
Vezénylésért menni, a ház körüli tennivalókhoz jó volt az ütött-kopott kis félkabát. Fejére az a kendőt kötötte, amit még a nagyságos asszonytól kapott, mikor elkerült a faluból. 
Mikor leért a völgybe, Feri bácsi akkor fogta a lovasszán elé a két almásderest. Nem voltak már akkor sem fiatal lovak, amikor Anyu először járt náluk. A jószágok hamar megszerették, mert simogatás nélkül nem tudott elmenni mellettük. Ahogy észrevették az érkezését, egy horkantással üdvözölték. Anyu oda ment hozzájuk, kedvesem megsimogatta őket, aztán üdvözölte a gazdát. 
- Adjon isten jó reggelt. 
- Magának is adjon isten jó reggelt. Na, indulhatunk?
- Igen, mehetünk. 
Feri bácsi vastag pokrócot terített a bakra, földobott pár vella szénát, és az abrakos tarisznyát. 
A kutyák egész Vörösékig csahitulva követék a szikrázó napsütésben vígan csilingelő szánt. 
Anyunak eszébe jutott, akkor utazott utoljára lovasszánon, amikor az apósa vitte a kis cókmókjával el a szülői háztól. Micsoda gyötrelmes, fájdalmas út volt, elszakadni a fészekből, ahol felnőtt. Elszakadni a kisebb testvérektől, az édesapjától. Aztán az a fogadtatás, az istállóban alvás, az erdőn az a rengeteg favágás, és most itt a táskában az a sok pénz, igaz még nem elég, de talán a Józsim fizetésével elegendő, hogy a saját kis hajlékunkba új bútor vegyünk. A lovak könnyedén szaladtak a fényesre koptatott fagyos havas, jeges úton. Egyikőjük sem beszélt. Gondolataikba mélyedve haladtak. 
- Na, Margitom megérkeztünk. 
Anyu körbe nézett, a magasra lapátolt hóból alig látszott ki az üzlet. 
- Várjon csak Feri bácsi, úgy beszéltük meg a Józsimmal, hogy itt találkozunk. Talán már bement. 
Anyu leszállt a bakról, jó ideig toporgott egy helyben, mert nagyon elgémberedtek a lábujjai, nézett körbe, de nem látta Aput.

6.14    Kalandos bútor vásárlás

Várt egy kicsit, körbe járta a környéket, de nem látta Aput. Gondolta talán meg sem várta, már bement a boltba, bement ő is, de csak az eladó volt. Köszönt:
- Jó napot kívánok!
- Jó napot magának is. 
Anyu azért meg érdeklődte hátha volt már itt:
- Bútor venni jöttünk, itt volt megbeszélve a találka a férjemmel. Magas barna fiatalember, vasutas ruhában, nem járt itt?
- Nem járt itt kedves asszonyom!
Anyunak összeszorult a szíve, mi történt az én Józsimmal? Sarkon fordult, elköszönt.
Feri bácsi odavetett egy öl szénát lovak elé. 
- Na, Margitom, megszökött ez a Jóska?
- Nem tudom Feri bácsi, várjon egy kicsit, mindjárt jövök. 
Anyu elindult a járdán, a vasút állomás felé. Közben ahol el volt lapátolva a hó, kiszaladt a macskaköves útra, megnézni hátha ott jön Apu, nehogy elkerüljék egymást. Szaladt, ahogy csak bírt. A koronánál lovasszán kanyarodott ki. Meg kellett állnia, hogy elmenjen, mert a kocsis nem fékezte meg a lovakat. Úri népség, bundában feszítettek. Pacsuli illat terjengett utánuk. Kicsit kifújta magát, amíg várakozott. Gondolatai ezerannyi felé jártak. Csak nincs valami baj, vagy elfelejtette, és már otthon van, de hát már napok óta ezt beszéltük. Nem felejthette el. Talán összefutott azokkal a haszonleső ivó cimborákkal és itt van a Kulacsban, vagy a restibe. Jaj, Józsim, Józsim! Fohászkodott magának. Odaért a Kulacshoz, nem teketóriázott, hogy mit mondanak, vett egy mély lélegzetet, belépett. 
Körbe nézett, a füstös félhomályban először nem látott semmit, de nem is volt fontos, kihallotta a hangját a mulatozók társaságából. A sarokban egy asztal mellett ültek, Apu háttal. Az egyik ivócimborával összekarolva:
- Mit iszol pajtás?
Anyunak kapóra jött, ez a kérdés. 
- A pajtásod azt iszik, amit majd vesz magának. Te meg fizesd ki, amit ittál eddig, és menjünk!
Már elfelejtetetted, a bútor bolt előtt vártalak! Feri bácsi ott van a lovasszánnal. Gyerünk! Indulás!
Apunak meg állt a keze a levegőbe, nem számított erre. Nem volt még részeg, de már nagyon-nagyon csillogtak a szemei. Ilyenkor az éjszakai munka után elég volt pár üveg sör, hogy megártson neki. 
- Anyukám, de jó, hogy jössz, épp menni akartam. Mondtam is a pajtásomnak, ezt még megisszuk és megyünk. 
- Jó van Józsim, idd meg és gyere. 
- Igyál te is valamit Anyukám!
- Ne húzzuk az időt, gyere, mert ha nem iszod ki a sörödet, kiborítom, nekem nem kell semmi. 
- Anyukám, most haragszol rám?
- Jaj, te ember, ne mérgesíts fel!
- Jól van, na, Anyukám. Ne haragudj rám. 
Mondd, hogy egy részeges disznó vagyok!
- Az vagy Józsim. De most már gyere!
Odakísérte a pulthoz, kifizették az elfogyasztott italt. Anyu csak a fejét hajtogatta, vajon marad annyi, hogy kifizessék a bútort, és kitartsanak a következő fizetésig? 
Nem kellett támogatni Aput megállt a saját lábán. A cimborák még ott maradtak, már fél úton voltak, mikor Anyu elkérte a fizetést, hogy megszámolja, nehogy szégyenbe maradjanak a boltban. 
Mikor összeadta bizony még száz forint sem maradt.
- Most mit csináljunk Józsim, elköltjük az összes pénzt. Miből tartunk ki huszonhetedikéig?
- Miért, mit kell venni addig?
- Petróleumot, kenyeret, tejet. a mindennapi sörödet!
- Majd lefekszünk a tyúkokkal, nem kell petróleum, kenyeret tudsz sütni, van a padláson liszt. Ha nem lesz sör, iszok bort. 
- Tévedsz Józsim, mert bor sem lesz!
Megegyeztek, itt a Feri bácsi a lovasszánnal, nem bolondíthatják ide mégegyszer, megveszik, aztán majd csak lesz valahogy. 
Feri bácsi már toporgott a lovak mellett.
- Na meg van ez a csavargó?
- Meg van Feri bátyám, egy kis türelmet kérek, aztán már rakodhatják is. 
Nem volt sok nézni való. Anyu már az ősszel kiszemelte a legegyszerűbbet, legolcsóbbat. 
Nem számított, hogy nincs tükrösszekrény, nincs éjjeliszekrény.
Kifizette, Apuék elkezdték felrakni a szánra. 
- Vigyázz Józsim, nehogy megsérüljön!
Feri bácsi a két szekrény közé rakta a pokrócot, az ágyat az oldalközbe, a kis asztalt a szán végébe. 
Kicsit szorosan ültek a bakon, de azért elfértek. 
Mikor az aljba értek mindenki leszállt a szánról, hogy dombnak felfelé könnyebb legyen a két almásderesnek.

6.15     Olyanok vagyunk, mint a gazdagok

Nem tudtam figyelni a tanító nénire. Szerencsém volt, nem éngem feleltetett. Hazafelé a Jocó hívott szánkózni a ’Mondjuk' dombra. Az a kastély felé van. Onnét ilyenkor télen mikor kopaszak a fák látszik a kastély is. Hatalmas vágyam volt látni közelről. Mikor a Mladencsicsék szöllejét kapáltuk, ott voltunk a közelében, de a sok fától, bokortól nem látszott Csak imitt-amott vakított az ablaküveg mikor rásütött a nap. Mikor a Katival kicsit eltávolodtunk Anyu rögtön rászólt:
- Kislányaim gyertek vissza. Tudjátok nem szerettem mikor elcsámborogtok.
Az iskolában a lányok, akik a Hodnik- horhóba laktak, mesélték milyen szép. Milyen sok szoba van, és a bútorok bársonnyal vannak bevonva. Nyáron Budapestről jönnek a kastélyban élő néni unokái. Ilyenkor néha ők is felmehetnek a kastélyba, irigykedve hallgattam őket. 
Most végre elmehetnék a közelébe, de nem tehetem. Sietek, mielőbb otthon legyek, mert ma hozzák haza Anyuék azt a várva várt bútort, még ha nem is bársonnyal lesz bevonva. Kati ment volna velük szánkózni, de reggel nem hoztuk el a miénket. Így meg valakihez felkapaszkodva, nem volt olyan élvezetes. Ketten mentünk csak a Gili-horhóban. Egyőnk sem szólt egy szót sem. A gondolatainkat teljesen lefoglalta az új bútor. Már a dombról látszott, nincs otthon még senki. A kulcsot a szokott helyére rakta Anyu. Kati kinyitotta az ajtót. A sparhelt még jó meleg volt. Reggel szénnel rakta meg, mikor jó beizzott, lezárta. Kati kinyitotta a sparhelt ajtót, hogy megpiszkálja, rakjon rá. Ahogy kinyitotta, kiesett egy izzó parázs egyenesen bele a fásládába. 
- Kati! Már megint mit csináltál?
Felkaptam a fásládát kidobtam az udvarra a hóba. Az izzó széndarab sisteregve aludt ki.
Aztán kezdtem kotorászni a hóba, kerestem a láda tartalmát. Ott volt a piszkavas, szeneslapát, kefe, amivel a kályhafényt el szokta simítani vízzel a platnin. Aztán a kis zacskóba a kályha fény, szidol, egy darab rongy. Volt még benne aprófa a begyújtáshoz. 
- Gyere segíteni, mert miattad borítottam ki.
Kati dirrel-durral csinálta. Azt hiszem mindent összeszedtünk már, mikor meghallottuk a Feri bácsi hangját, ahogy biztatta a lovakat. Szaladtunk le az útra. Apu, és Anyu a lovasszán végében voltak nekifeszülve, segítették tolni, mert a jeges, síkos úton a lovak lába megcsúszott. 
Végre felért, megálltak a ház előtt. Katival, áhítattal néztük a vakító napsütésben a lovasszánon ragyogó bútort.
A szekrények ugyan egymással szembe voltak fordítva, de az oldaluk is úgy ragyogott, mint a tükör. Egész sötét barna volt, olyan nagyon sötét, hogy már majdnem fekete. Legelőször a kis asztalt hozta be Apu. Rögtön kerestem neki a helyet, hol lenne jó, de Apu leállított. 
- Várjál Marikám, előbb behozzuk a szekrényeket és az ágyat. 
Nehéz volt a szekrény, többször meg kellett állni vele pihenni. Anyu az ablakokat kitárta, minél világosabb legyen odabent. A ragyogó fehérre meszelt fal, a szürkés cementlap, és a sötét szekrények gyönyörűvé tették a kis szobát. Az ágyat össze kellett rakni. Nem volt nehéz, csak rá kellett akasztani az oldalsó ágydeszkát a fej, és láb részhez. Úgy lett elrendezve, ahogy kitervelték. A két szekrény a déli falon annyi távolságra egymástól, hogy közte az ablak alatt elfért az asztal. Az ágy az északi falra került. Az ablaknál, ami nyugatnak nézett, maradt egy kis hely. A mi sezlonyunk a keleti falon volt, ott is volt még egy kis hely az ágy mellett. Meg is telt a kicsi szoba. Anyu nem is bánkódott a tükrösszekrény, és az éjjeliszekrény miatt. Szükségből el lehetett volna rakni, de akkor már megmozdulni is nehéz lenne. Feri bácsi elköszönt, Anyu nem győzött hálálkodni, talán még ötször is elmondta:
- Szóljon ám, ha van valami munka, Tudja, nem szeretek tartozni. Szeretném letudni az adósságot minél előbb. 
- Ne aggódjon Margitom. Majd szólok. 
Megálltunk a küszöbön, onnét néztünk be. Kati elnevette magát!
- Pont olyanok vagyunk, mint a gazdagok. Az ajtóból nézzük csak a szobát. 
Azzal fogta magát, ráfeküdt a kopasz ágyra, amin csak a szőrös ágydeszka volt. mert az már nem volt olyan szépen megmunkálva, mint az oldala. Gondolták, minek, hiszen ez úgysem látszik. 
- Anyu hozza ide a díszpárnát. 
- Jaj, Katikám várj azzal, majd ha már lesz szalmazsák, dunyha, párna, ágyterítő. 
- Nem baj hozza csak ide! Azért ide rakjuk. Marika hozd a babákat, azokat is ide rakjuk!
- De azok nem olyan szépek, mint a kovácsi mamánál, ami van… 
- Nembaj ha nem olyan szép, mert az hiába szép, ha nem lehet vele játszani.

6.16    Majd korán elfújjuk a petróleumlámpát

Anyu behozta a petróleumlámpát a szobába, oda akasztotta a szegre, ahol eddig a ruháink voltak. Katival ráültettük az ágydeszkára az összes babának macinkat. Anyu előkertesé Kati fényképét, oda tette az új asztalkára, ahányszor elment a bútor mellett, mindig megsimogatta. A lámpa fényében még szebb volt. Még mindig csak pakolódtunk, Aput elnyomta az álom. Kezdtünk megéhezni. A bútorvásárlás hevében, még kenyeret is elfelejtett venni Anyu. 
- Kislányaim ma este egy kis zsíros pogácsát sütök, holnap majd azt visztek tízóraira. 
- Nem baj, jó lesz az, csak csináljon lekvárosat is. 
- Lesz az is, kinek milyen kell. 
- Kivitte a lámpát a konyhába, mi is kimentünk, mert sötétben olyan félelmetesnek tűnt az a hatalmas barna szekrény. Furcsa volt, eddig minden fehér volt. 
Oda ültünk az ágy végében, onnét figyeltük a zsíros pogácsát. 
Anyu a rózsás tálba szitálta a lisztet, rakott bele egy csipetnyi sót, aztán a véndőből fakanállal zsírt. Kezdte össze morzsolni a liszttel. Mikor már jól lemorzsolta, tett bele egy tojást, és a tejes fazékból annyi aludttejet öntött hozzá, hogy jó gyúrható legyen. Meglisztezte a gyúródeszkát, és ráborította. A sodrófával kinyújtotta olyan ujjnyi vastagságra, az egyik részét kiszaggatta a pogácsaszaggatóval, a maradékot még nyújtotta kicsit a sodrófával, és derelyevágóval kis lapokat vágott. Hozta a meggy lekvárt, és a baracklekvárt. Kis halmokat rakott, majd a négy sarkát összefogta, olyan kis batyu lett belőle. Nem is fért bele a tepsibe egyszere. Úgy került be az első tepsi, hogy volt benne mindegyik féléből, ne legyen vita, ha elkészül. Anyu elővette a maradék pénzt, kis papíron számadást csinált. 
Soha nem dúskáltunk a pénzben, de most valóban nagyon kevés maradt. 
- Kislányaim, ha kisül a pogácsa, megvacsorázunk. Addig mosakodjatok meg, mert spórolni kell a petróleummal. Elfújjuk majd a lámpát. 
Nem bánkódtunk azért, hogy sötétben kell majd lenni, örültünk a bútornak. Kibírjuk a következő fizetésig. Kisült a pogácsa. A bableveshez az üres pogácsából ettünk, utána a lekvárost magában. 
Korán volt még lefeküdni.
Anyu hozott le a padlásról kukoricát, a sparhelt kiszűrődő fénye mellett segítettünk mi is morzsolni. A tűz duruzsolt, Anyu a gyerekkoráról mesélt. Nagyon szerettük hallgatni. 
- Talán tízéves lehettem, mikor egyszer édesapámmal elmentünk a vörsi nénémékhez, már előző este mondta - Margitom, reggel nagyon korán kelünk, hogy mire feljön a nap, azt út nagyobb részét magunk mögött tudjuk. 
Olyan nagy izgalomban voltam, alig tudtam elaludni. Vörsre szerettem menni. Olyankor ott maradtunk néha két-három napot, attól függött mennyi munka várt bennünket otthon. 
Édesanyám nem örült sohasem, mert mikor én nem voltam otthon minden munka rászakadt. 
Én annál jobban örültem, mert mikor Vörsön voltunk, kisasszonynak gondolhattam magam. 
Az Ilonka nénémnek nem volt lánya, mondta is többször édesapámnak:
- Te Pali, hagyd itt ezt a lányt nekem. Ott van neked még vagy öt. Nem hiányzik nektek. 
- Én, az én Margitomat? Nincs az a pénz, amiért megválnék tőle!
Ilyenkor odaölelt magához, én meg odabújtam hozzá:
- Nagyon szeretek itt lenni a nénémnél, de én sem válnék meg magától drága Édesapám.
Mindenki aludt még mikor útnak váltunk. 
Csillagos ég és a holdvilág segítette az utunkat. Nem volt Édesapám nagy beszédes ember. Most is halkan mentünk egymás után a harmatos kocsiúton. Kora nyár volta cipőnket a vállunkra akasztott botra fűztük. Egy kis kendőbe összefogva volt a kis cókmókom, amit magammal vittem. Édesapámnak sem volt sokkal nagyobb a csomagja. Egy darab kenyér, egy kis szalonna, hagyma. A vizeskorsót most sem töltötte tele, inkább csak a megszokásból volt nála. Hiszen ismerte az utat, tudta hol van forrás ahol a szomjunkat enyhíteni tudjuk. Az utunk, erdőn-mezőn keresztül vezetett. 
Ahogy pirkadni kezdett, felébredtek a madarak, az erdő vadjai. Mezítlábas léptünkkel nem csaptunk zajt. Néha az őz csak akkor vett bennünket észre mikor már egész közel értünk. A réteken tejfehér ködfátylon keresztül a horizonton felvillant a nap első sugara. Ezüstösen csillogó harmat cseppek húzták le a fűszálakat. Addig hajlított, addig még a végén már nem tudta tartani magát a fűszál, hagyta legurulni. A terhétől megszabadult levél táncolt örömében, még jó párszor fel-le himbálódzott. Kezdtünk megéhezni. 
- Kislányom bírod még?
- Bírom Édesapám, de ha pár falatot ennék, biztos jobban bírnám. 
- Látod ott fent azt a kis templomtornyot, addig bírjad ki. Ott megállunk, eszünk pár falatot. Lent a völgyben van egy forrás, ott kicsit felfrissítjük magunkat. 
Baktattunk tovább. Hajladozó bodzaágak hullatták sárgás selymes virágporukat. A méhek is elkezdtek döngicsélni az akácosban. Arcunkat lágy szellő simogatta. Lábunkat a sárpapucs hűsítette. A szoknyám harmatos alja verdeste a lábam szárát. Mielőtt felértünk volna a kis kápolnához, Édesapám megállt, a kendőmet leoldotta a fejemről, majd bekötötte vele a szemem. Megfogta a karom, vezetett. 
Nem mentünk már sokáig megállt, leoldotta a kendőt a szememről. 
- Na, most már körbe nézhetsz. 
Kinyitottam a szemem. Olyan csodálatos kép tárult a szemem elé, még most is itt van az emlékezetemben. A kis kápolna egy magaslaton volt. A szemem elé hatalmas tó víztükre a kék ezernyi árnyalatával tündökölt. A felkelő nap aranyos sugarai végig pásztázták a vizet. A távolban hegyvonulatok, magányos csúcsos hegyek voltak láthatók. 
- Édesapám ez gyönyörű! - kiáltottam fel.
- Tudtam, hogy tetszeni fog, azért kísérletek bekötött szemmel, hogy minden egyszerre legyen látható. Így sokkal jobban sikerült átélned ezt a gyönyörű látványt. Megettük a kenyeret, szalonnát, hagymát. 
Édesapám megtöltötte a forrásnál a korsót. Ittunk egy nagyot, és folytattuk az utat. Most már nem voltunk messze az Ilonka nénémnek falujától. Nádasokon keresztül vezetett a gyalog út. Vadlibák, vízityúkok, ijedten bújtak vissza a nád közé mikor lépteinket meghallották. 
Aztán az egyik kanyar után feltűnt egy templom tornya. Édesapám megállt egy pillanatra:
- Margitom, az már a vörsi templomtorony, hamarosan odaérünk.

6.17      A vörsiek

Elfogyott a kukorica. Anyu egy nagyot sóhajtott, összeszedte a csutát és elküldött bennünket aludni:
- Menjetek kislányaim, már jó meleg a helyetek!
- De Anyu szeretnénk tudni mi történt ott Vörsön!
- Majd holnap elmondom, most későre jár, holnap iskolába kell mennetek. 
- Olyan jó lenne már most megtudni, várták magukat?
- Kislányaim nem tudták, hogy megyünk, honnét is tudták volna. 
- Miért? Nem lehetett oda telefonálni, mint ahogyan Apunak a vezénylése érkezik?
- Hát ilyen dolgokért nem szoktak abban az időben telefonálni. Megaztán lehet ott Vörsön nem is volt vasút állomás. Nem kérdeztem sohasem a nénémet. 
Addig húztuk az időt, addig kérdezgelődtünk, míg Anyu bejött velünk a szobába oda kuporodott az ágyra és folytatta:
- Delet harangozták mikor a házuk elé értünk. A kéményből hosszan szállt fel a füst. Édesapám megszólalt, hogy na, ez már jó jel, biztosan itthon vannak. Megőrültem én is, mert ugyancsak korgott a gyomrom. A nagy melegben a kutyák sem jöttek elő. Édesapám, hogy ne ijesszen rá a ház lakóira, már a kis kapuban elkezdett kiabálni:
- Jó napooooot!
A hangoskodásra Ilona néném jött ki. A kötényé sarkát a kezével fogta össze, mikor meglátott bennünket nem tudta örömében, hogy ha ölelésre tárja-e a karját, mert akkor az öl saláta a földre hullik. Aztán mégis szaladt a kis kapu felé, nem törődve, hogy a lehullott salátán gázol ker esztül. 
- Pali, Margitom, hát ti, hogy kerültetek ide?
- Hogy kerültünk? Hát a lábunkon. Tegnap elgondoltam, olyan régen jártunk már Vörsön.
Aztán ti sem voltatok nálunk mostanában. Most így aratás előtt, van egy kis időnk. 
- Jaj, drága bátyám, nagyon jó tetted, hogy eljöttél, és elhoztad ezt lányt.
Azzal Ilona néném körbe forgatott, majd felkiáltott:
- Gyerekek, gyertek ki gyorsan, ide nézzetek kik vannak itt! 
Jöttek az unokatestvéreim, és a bátyám. Rögtön közre fogtak ők is. Nagy nehezen fogytunk csak ki az ölelésből. Talán ha nem ér oda az égett fokhagyma szaga, még tovább csodáskodtunk volna. 
-Jaj, az ebéd, jaj minden odaégett!
Szaladt Ilona néném, de már késő volt. A konyhában olyan füst volt, alig találta meg a sparhelten a kis lábast, amiben a fokhagymát akarta fonnyasztani a salátára, de aztán a saláta sem végezte jobban, mert ahogy a kötényéből kihullott, a fiúk annyira elbámészkodtak, észre sem vették, hogy rajta gázolnak. 
Ilona néném az Imre bátyámat okolta:
- Jaj, te ember miért nem húztad félre azt a lábast! Most mit adok elétek ebédre?
Vigasztalgattam:
- Semmi baj Ilona néném majd segítek én!
Kezdtem összeszedni a földre hullott salátát a szoknyámba, majd a Ferkót megböktem:
- Gyere, mutasd meg hol van a saláta!
Menetközben oda szórtam az összetaposott salátát a tyúkok elé. Lett is nagy csetepaté köztük. Győztük őket elhessegetni, hogy a kertbe ne jöjjenek utánunk. Mire beértünk Ilona néném kitárta az ablakokat, hogy menjen ki a füst. Készített másik fokhagymát, a fokhagyma illatára nagyot korgott a gyomrom. Alig vártam már az ebédet. Kint az eperfa alatt ettünk, mert ott bent még kellemetlen füst szag volt. Cukorborsó leves volt, és tojásos nokedli. A nokedliből úgy szokott készíteni, hogy maradjon belőle vacsorára is, de most nem kellett elrakni estére, kiürült a lábas. 
Ebéd közben elújságoltak mi történt amióta nem látták egymást Mikor a férfiak elvonultak pipázni, én segítettem elmosogatni Ilona nénémnek.
Lassan kezdett messziről érkezni a hangfoszlányok. Az egész napi izgalmas várakozás, a sok örömteli pillanat kezdett álomba meríteni bennünket. Anyu betakargatott, még egyszer végig simogatta az új bútort, és csendben oda feküdt Apu mellé az ágyra.

6.18      Szörnyetegek

Éjjel többször felébredtem. Körbe néztem, aztán becsuktam a szemem, és arra gondoltam biztos csak álmodtam ezeket a sötét árnyakat a szobában, aztán újra kinyitottam, de megint ott voltak. Lökdöstem a Katit:
- Kati ébredj fel! Valaki van a szobában!
Kati morgolódott egyet, aztán csak annyit mondott:
- Aludj Marika, nincs senki, csak álmodtál. 
- De igen vannak többen is, itt sötétednek a sarokban. 
- Te hülye, az az új szekrény. 
- Tényleg, igazad van, de én akkor is félek tőlük. Nézd milyen félelmetesek.
- Aludj! Nincs semmi félelmetes benne. Sötét szekrények, aztán a kezével óvatosan lenyúlt a lábamhoz és megijesztett.
- Vuuuuu, itt jönnek a szekrényszörnyetegek. Meg akarjuk enni a Marika lábát!
Ijedtem odabújtam hozzá, ő meg még jobban hadonászott, ijesztgetett. A zajra Anyu jött be a szobába. 
- Mi folyik itt kislányaim, mi ez a zaj? 
Akkor én már sírtam. Hüppögve bújtam hozzá, és nagy nehezen sikerült kinyökörögni a félelmetes szörnyetegeket, amiket látni véltem. 
Anyu oda vett az ölébe, felállt, hogy oda vigyen a szekrényhez. Én még jobban belekapaszkodtam.
Majd sírva mondtam:
- Ne! Anyu csak oda ne! Azok a szörnyetegek!
Anyu az ölében kivitt a konyhába, meggyújtotta a lámpát, majd elindult velem lassan a szoba felé. 
- Nézd meg innen messziről, látod? Az a sötét félelmetes dolog a szekrény. 
Most így a lámpa fényében nem volt olyan félelmetes, sőt gyönyörűen csillogott. 
- Most már látom, nem félek tőle, de az előbb a Kati még ijesztgetett is. Megcsipkedte a lábam, hogy itt vannak a szörnyetegek. 
Közben a Kati már visszaaludt, nem hallotta Anyu korholását. 
- Feküdj le kislányom, itt maradok veled, amíg el nem alszol. 
Csak nem akart az álom a szememre jönni. 
- Anyu csak egy nagyon kicsit meséljen, mit csináltak akkor ebéd után. 
- Egy nagyon kicsit mesélek, de aztán alvás, mert holnap reggel nem tudsz felkelni. 
Ebéd után Édesapám és az Imre bátyám lepihentek a szénapadláson, a neném a kiskertben, az árnyékban pücskörészett, gazolta a veteményest, paradicsomot kötözött. Én szerettem volna egyet aludni, mert bizony régen volt a hajnali három óra, mikor útnak váltunk, de a két fiú olyan érdekes kalandokról beszélt, rögtön szerettem volna látni. 
Fogták a tarisznyát...
A tarisznyát mikor a vállamra akasztottam, mert akkor már nem is itt voltam a szobában, hanem mentem az általam elképzelt Ferkóval, és Pistával a nádason keresztül. Ferkó volt az idősebb, ő ment elöl, utána én, és a Pista. A nád ringatózott a délutáni lágy szélben. Hajladozó fűzfaágak hol bele értek a vízbe hol kibújtak. Azok a levelek, ágak, amelyek sokszor voltak a vízben, halványan sóvárogtak a napsugár után. Mikor kiértek a vízből mohón szívták magukba az életet adó levegőt, himbálództak volna még egy kicsit szabadon, de az erősebb szél, ha akarták, ha nem, belesodorta őket. Hiába a természet erejével szembe semmit nem tudtak csinálni. csak mentem a fiúkkal, mire a nádasból kiértünk már nem is a Ferkóval, Pistával mentem. /A Jocónak és a Jokenak az arcát láttam. / 
Oda értünk a kis halászkunyhóhoz, a fiúk előhúzták a csónakot, és segítettek belelépni. 
Ahogy beleléptem a hideg vízbe, felébredtem. Körbe néztem, az árnyak most is ott sötétedtek, 
Kerestem a halászkunyhót, a csónakot, de csak az új ágyat tapogattam ki. Lassan visszatértem az álomból a valóságban. 
Most már nem voltak szörnyetegek a sarokban, a reggeli félhomályban kivettem annak a csodálatosan szép szekrénynek a körvonalát, amiben nappal tükör gyanánt nézegettem magam.

6.19    Kenyér, vagy kalács?

Még ott járt a gondolatom a nádasban, mikor Anyu jött ébreszteni bennünket. 
- Kislányaim ébresztő, gyertek vár a reggeli benneteket! 
Szerettem volna tudni, hogy álom volt- e, mikor a nádasba mentem, vagy azt Anyu mesélte. Annyira átéltem mintha én lettem volna ott.
- Anyu, meddig mesélte a történetet az éjjel? Mert álmomban én is ott jártam, de aztán mikor a hideg vízbe léptem, felébredtem. 
Kati a hallottakon rögtön fölháborodott:
- Nem ér, hogy a Marikának külön mesél, én is akarom tudni mi volt ott ebéd után! 
- Katikám, kislányom legközelebb nem ijesztgeted a Marikát, és akkor nem kell éjnek évadján mesélnem, hogy a te csacsiságodról eltereljem a figyelmét. 
Odaültünk az asztalhoz, közben Apu is felébredt. A zsíros pogácsát ettük teával, tízóraira is abból pakolt Anyu. Kati addig nyahorgott, míg elmondtuk neki a vörsi délutánt. Legszívesebben otthon maradtunk volna hallgatni a folytatást, de már ide hallatszott a Dáró dombi gyerekek zsivaja. 
Ma sem húztuk el a szánkót, sok mondanivalónk volt, nem értünk rá játszani. 
A lányok meg sem kérdezték az új bútort, de a Laci és a Gábor kíváncsi volt rá. Kati töviről- hegyire elmondott mindent, úgyhogy a többiek ne hallják, még azt is elmondta, hogy nagyon kevés pénzünk maradt, nem fogunk tudni kenyeret, petróleumot venni, bökdöstem az oldalát, hogy ezeket nem kell elmondani. Laci észrevette, és mondta:
- Nekünk elmondhatjátok, nem mondjuk el a többieknek. Nálunk sincs mindig petróleum, olyankor már épp sötétedik és le kell feküdnünk. 
Kati a pogácsát is elmondta, hogy azért azt viszünk tízóraira, mert kenyeret sem tudunk venni, de szerencsére van a padláson liszt, Anyukánk majd süt kenyeret. Laci, és a Gábor csak bólogatott, és halkan mondták:
- Jó nektek!
Vége szakadt a beszélgetésnek, mert a lányok kíváncsiskodtak miről beszélgetünk. 
Kati egyből föltalálta magát. 
- Ma Édesanyám kalácsot süt!
Az Annuska sem maradhatott alul a dicsekvésben:
- Nálunk is az volt tegnap, lekváros kalács. 
Kati kinevette:
- Lekváros kalács? Az én Anyukám mákosat, és diósat süt. Olyant még nem is hallottam, hogy lekváros kalács. 
- Pedig van olyan, jó tudd meg, legközelebb majd hozok belőle, és megkóstolhatod!
- Meg is eheted, mert nekem az nem kell. 
Úgy elbeszélgettük az utat észre sem vettük már oda is értünk az iskolába. A tanító néni is ott volt már. 
A megszokott Szózat, a hetesek jelentése után a tanító néni felszólított bennünket, hogy úgy viselkedjünk, feleljünk, hogy a mai nap lezárja az félévet, holnap bizonyítványosztás lesz. 
Óriás izgalomban voltam, hiába mondta Anyu, nem számít mi van az ellenőrzőbe, vagy a bizonyítványba beírva, egyedül az számít amit tudunk. Megpróbáltam még szebben kerekíteni az írás füzetbe a betűket. A számtanfeladatokkal nem volt baj, mert nem kellett még a korongot sem kiraknom a pad alatt, elég volt, ha kiszámoltam az ujjamon. Az olvasás is ment. 
Tanító néni mindenkinek adott feladatott. Csendben szorgoskodtunk. A Piroska is hamar elkészült. Aki elvégezte a feladatát annak hátratett kézzel kellett ülni. Már elfelejtetettem a taktikámat, pedig az év elején rájöttem, hogy jobb, ha úgy csinálok, mint aki még nem végzett, mert akkor nem kell abban a fárasztó pózban, egyenes derékkal ülni, de most már késő volt. Tanító néni elvitte a befejezett munkámat. Ilyen jók nem mostanában voltunk. Még azok a rakoncátlan gyerekek is szorgalmasan körmöltek, akikre máskor folyton rájuk kellett szólni. 
Rövid kis szünetek voltak. Az utolsó órán együtt énekelt az egész iskola. A második próbálkozásra még a tanító néninek az a nagyon fontos "kánonba" való éneklés is sikerült. 
Hazafelé mindenki a bizonyítványról beszélt.
Szerencsére elfelejtődött a lekváros kalács. Nálunk otthon kenyér készült, de az olyan finom volt nem cseréltem volna el ezer lekváros kalácsra sem.

6.20       Minek írni, olvasni, egy indiánnak?

Nem bántuk, hogy kevés pénz maradt. Így legalább Anyu sütötte otthon a kenyeret. Sokkal finomabb volt, mint amit a boltban vettünk. Úgy időzítette, hogy amire hazaértünk, akkorra kisült a langalló. 
Gábor és a Laci kíváncsiak voltak az új bútorra. Soha jobbkor nem jöhettek volna. 
Anyu a forró langallót jól megkente fokhagymával, aztán a kenő tollal megzsírozta, majd rászólt a fiúkra:
- Vegyétek le a kabátot, üljetek csak le nyugodtan! 
A fiúk nem szabadkoztak. Kati elvette tőlük a kabátot, fölakasztotta az ajtó mellett lévő szegekre, amik fogasként szolgáltak. Máris invitálta volna be őket a szobába, hogy megmutassa az új bútort, de Anyu megállította. 
- Várj kislányom, most sült ki a langalló, egyetek előbb, ez úgy jó mikor forró!
Felszelte, és odarakta egy tálra, az asztalra. 
- Gábor, Laci! Ne szégyenlősködjetek, egyetek bátran! 
A fiúk valóban szemérmesek voltak, de az ínycsiklandozó illat legyőzte a szégyenlősködést.
Volt belőle jócskán, mikor megettek egy darabot, Anyu újra kínálta őket, akkor már szabadkoztak:
- Köszönjük Margit néni, de többet nem kérünk, olyan finom, az egész tállal meg tudnánk enni, és akkor maguknak nem marad. 
Mi is jóllaktunk már, Anyu a maradékot egymásra hajtotta, becsomagolta egy szalvétába. 
Aztán a Gábor kezébe adta:
- Ezt meg vigyétek haza a kistestvéreteknek, csak a szalvétát ne felejtsétek el visszahozni. 
Gábor elrakta a táskájába.
- Na, Katikám, most már megmutathatod azt a bútor, csak még korai volt ide hívni a fiúkat, hiszen az ágy még üres, szalmazsák sincs még benne. 
- Nem baj Anyu, a Gáborék tudják, nékik sincsen különb, nem felvágósak, mint a lányok. 
Gábor és a Laci elámult a szép szekrények láttán. A délutáni nap bevilágított az utcai ablakon.
Mintha tükör lett volna a szobában annyira fénylett. Kati megmutatta a babáinkat, macikat, és azt a csodálatosan szép díszpárnát. Eldicsekedte, hogy ö is varrt már egy kicsi terítőt. 
- Anyu! Hol van a terítőm, ide hozza? Szeretném megmutatni a fiúknak. 
- Ott van kislányom a varrós dobozban!
Odavittem nekik megmutatni, de az enyémet eldugtam, mert az nem volt olyan szép, nem lehetett vele dicsekedni. A Kati terítője is tetszett nekik. Megköszönték a vendéglátást és elmentek. 
Kati vitte a szánkóját és a Kiskaposig együtt lecsúsztak. Én otthon maradtam, elmondtam Anyunak, hogy holnap bizonyítványosztás lesz és milyen nagy izgalomban vagyok. Anyu próbált megnyugtatni. 
- Kislányom nem kell nyugtalankodnod, nem baj, ha nem leszel minden tantárgyból ötös. Az a fontos, hogy amit tanulsz, azt magadnak tanulod, úgy veszed hasznát. Mindenki nem lehet, miniszterelnök és nem ülhet festett körömmel az irodában. Valakinek meg kell dolgozni azért, hogy az asztalra ennivaló kerüljön. A munka, bár mi is legyen az, nem szégyen. Ezt ne felejtsd el!
Mert az egyszerű takarítónő is ugyanolyan fontos, mint egy irodai alkalmazott, még ha sokszor ezek az emberek el is felejtik ezt. Elgondolkodtam azon, amit Anyu mondott. Nekem végül is még olvasni, írni sem lenne fontos, mert én majd indián leszek, és a vadonban ezekre nem lesz szükségem. Erről csak a Katival mertem beszélni. Néha próbálkoztam, hogy most megmondom Anyunak, de elszállt a bátorságom. Féltem, azt fogja mondani - " Erről legyél le Marikám! "
Jobb volt így az álmodozás, még akkor is, ha bizonytalan volt. Mert ha Anyu ellene lenne, nem szerettem volna engedetlen maradni. Lemondani róla? Ennek még a gondolata is elszomorított. 
Délután már nem is tanultam semmit. Mikor Kati visszaért, kimentem vele szánkózni. Sötétedés elött kiabált Anyu, hogy menjünk be, hogy még lássunk megvacsorázni, és mosakodni, mert ugyan van még egy nagyon kevés petróleum, de az olyankor kell, amikor Apu éjjel indul szolgálatba. 
Anyu kicsit odabújt hozzánk, az ágyba, és folytatta a vörsi kalandot.
- Ott hagytam abba, mikor a fiúk elővették a csónakot a halászkunyhónál.
A Ferkó már ott állt az elején, az evezővel. A Pista segített beszállni. Nagyon féltem, igaz mikor tavaly itt voltam akkor is elvittek csónakázni, emlékszem akkor is féltem. 
A víz olyan tiszta volt, hogy a legkisebb hínárt is lehetett látni az alján. Talán derékig érhetett, ahogy belemártották az evezőt, hogy megnyugtassanak. Nem fogok vízbe fulladni, ha felborulna a csónak. 
Lágyan, hang nélkül siklottunk. Néha vadkacsák, vízicsibék bújtak ki nád közül. Életemben ilyen élményben még nem volt részem. Olyan álmosító volt ez a ringatózás, lefeküdtem a csónakba, a fiúk fejem alá rakták az ingüket. Néztem csak a suhogó nádast, az eget, ahol bárányfelhők kergetőztek. A fáradság elnyomott. Elaludtam. Nem tudom meddig alhattam, csak azt, hogy amikor felébredtem mindenhol víz volt körülöttem.

6.21  Bizonyítvány

Anyu betakargatott bennünket, csendben kiment a szobából. Reggel mikor felébredtünk Katival vitatkoztunk, hogy kialudt el hamarabb, aztán arra jutottunk egyszerre jött ránk az álom, mert csak arra emlékeztünk, hogy Anyu felébredt, és körös-körül víz volt. Szerettük volna tudni a folytatást, de készülődni kellett az iskolába. Egyszerre értünk fel a dombra a Dáró dombi gyerekekkel.
A bizonyítványosztás volt a téma. A lányok nem izgultak, jó tanuló volt mindegyik, de a fiúk féltek, mert sok egyest beszedtek az első félévben. 
Féltek, hogy megbuktatja őket a tanító néni, és akkor lesz 'Ne mulass otthon '
Az úton senkinek nem volt hangulata játszani, az iskolában is csendben vártuk a tanító nénit. 
Elszavaltuk a Szózatot, most nem kellett a tanító néninek beleszavalni, mindenki hangosan értelmesen mondta a versszakokat. Nem hiányzott senki. 
- Látom ma reggel mindenki a szokásosnál jóval fegyelmezettebb. Nem is húzom tovább az időt. Jobb, ha megtudjátok a jó hírt rögtön. 
Nem bukott meg senki, de bizony vannak nagyon gyenge bizonyítványok. Azért nem buktattam meg senkit, hogy ezek a gyerekek a második félévben megembereljék magukat. Tudom, hogy több van bennetek, és szeretném, ha a bizalmam nem veszíteném el.
Csendben volt mindenki, halálos csendben. A gyengébb tanulók fellélegeztek, hálásan néztek a tanító nénire. Kirakta az asztalra a bizonyítványokat, és elkezdett szólítani bennünket névsor szerint. 
Dombóvári Jóska volt az az első. Mikor átvette a bizonyítványt, rögtön kinyitotta. Fülig ért a szája mikor meglátta a jegyeket. Nem volt egy egyes sem, pedig a számtan nagyon nehezen ment neki. Visszament a helyére. Nagyon izgatottan vártam a soromat. Figyeltem az osztálytársaknak az arcát. A hátam mögött ülő Csini' Marika mikor meglátta a jegyeit mérgesen összecsukta a bizonyítványt, és ledobta a padra. 
Leskelődtem hátra, de nem volt idő kérdezni miért mérges, mert engem szólított a tanító néni. 
Én is megnéztem rögtön, és a tekintetem át futott a sok jelesen az egész testemet elöntötte a boldogság. Eddig nem is tudtam, hogy a boldogságtól is lehet sírni. Elhomályosult a könnyektől a szemem, még jó hogy az első padban ültem, mert bizony semmit nem láttam. 
Piroska hajolt oda hozzám. 
- Miért sírsz? Van egyesed?
Csak ráztam a fejem, mert beszélni nem tudtam, az arcom mosolygós volt, de a könnyem mégis hullott. Odaadtam neki a bizonyítványt, ahogy nézte, neki is mosolygós lett az arca. 
- Te hülye vagy! Miért sírsz? Ez majdnem kitűnő!
Kezdett vissza térni a hangom csak annyit súgtam neki:
- A boldogságtól sírok!
Újra kinyitottam, néztem, számoltam az ötösöket. 
Kati integetett, a szájáról leolvastam, azt kérdezte:
- Na, milyen?
Én csak a kezemen az öt ujjamat mutattam neki. Vigyorgott nagyon. 
Úgy el voltam foglalva a bizonyítvánnyal, hogy mire feleszméltem, már az összes tanulónak kiosztotta a tanító néni. Kimehettünk szünetre. Kati szaladt oda hozzám:
- Na, mutasd, hadd lássam!
Kezébe adtam, nézte, aztán hátba veregetett:
- Tudtam, hogy a tiéd ilyen jó lesz. Te okosabb vagy nálam. 
Elkértem az övét, egy ötöse volt, a tornagyakorlat, egy négyese, a kézimunka, a többi mind hármas lett.  Vigasztaltam:
- Nem vagyok okosabb nálad, csak szorgalmasabb. Ha tanulnál, akkor te is lehetnél ötös minden tantárgyból. Mikor haza érünk az iskolából, te ledobod a táskát, és szaladsz játszani! Azt hiszed, a tudomány magától bele megy a fejedbe?
- Nembaj, ha nem vagyok ötös. Jó nekem a hármas is, csak ne bukjak meg az a fontos!
Örültem, hogy nem szomorkodik, mert olyan rossz érzés lett volna boldognak lenni, ha ő meg szomorú. Ezt a napot nagyon lazán vette a tanító néni, nem felelt senki sem.
Az utolsó órát azzal kezdte:
- Úgy érzem gyerekek, hogy tennünk kell valamit!
Mi csendben figyeltük mi sül ki abból " tennünk kell valamit "
- Arra gondoltam, hogy azok a gyerekek, akik eddig hátul ültek, sokszor egész óra alatt csak sugdolóztak, nem figyeltek rám. Na, őket most ide előre ültetem. Imre, Jancsi gyertek ide az első padba!
Marika, Piroska ti menjetek oda hátra az ő helyükre. Összeszedtük a dolgainkat. A fiúk dunnyogtak magukban, én viszont nagyon megörültem, mert így pont a Jocó mögött fogok ülni. 
Nem sokáig tartott az örömöm, mert a mögöttünk ülő lányoknak is el kellett jönni hátra, és a Jocóéknak a második padba előre menni. Az egész óra a helycserés támadással múlt el.
Minden osztályban ugyan így. Akik eddig hátul ültek, most előre kerültek. 
Örömmel vettem ezt a helycserét. Most legalább nem nekem kell mindig elsőnek felelni. Aztán innen hátulról én érek ki leghamarabb, amikor szünet van.
Nagyon zsivajgás volt a gyerekek közt, a hátul ülők nem voltak boldogok, megszűnik a sugdolózás, a puskázás, mert itt elöl, ott vannak a tanító néni szeme előtt. 
Egyszerre volt vége a tanításnak. 
Hazafelé, akinek még nem mondtam el a bizonyítványban lévő jegyeimet, most elmondtam. 
A Joke nem akarta elhinni, elő kellett venni, megmutatni. Az Annuskának és a Magduskának csak egy két ötöse volt, úgy láttam irigykedve nézték mikor a Joke rácsodálkozott:
- Ide nézzetek a kis Kaproncásnak kitűnő bizonyítványa!
Mikor vissza akartam venni a táskámat a vállamra, nem engedte:
- Add oda! Ma én viszem hazáig. 
Örömmel vettem, szívesen odaadtam. Még a Piroska is látta! Ennek aztán meg különösen örültem.

    
7.1 Ránk jött az álmosság  

Joke a dombon visszaadta a táskámat. Megköszöntem a fuvart, ő még kicsit várakozott, láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de csak állt. Végül aztán kinyögte:
- A Gáborék mondták milyen szép az új bútor. Megnézhetem én is? Meg azt is mondták, Anyukád megkínálta őket langallóval, és milyen finom volt. 
- Bejöhetsz megnézni a bútort, de sajnos ma már nincsen langalló, legközelebb szólok, mikor Édesanyám süt. 
Joke így, hogy behívtam hozzánk, visszavette a táskámat, és hozta tovább. 
A többi gyerek utána szólt:
- Mi van Joke, nem jössz velünk haza?
- Mehettek, majd utolérlek benneteket. 
Anyu az útig jött elénk. Elvettem a Jokétól a táskám, leraktam a hóba, előkertesem a bizonyítványt.
- Anyukám ezt nézze meg!
Anyu kinyitotta, felcsillant a szeme. 
- Marikám, ez nagyszerű! És te ezért izgultál már napok utálatod, mondtam én nem kell ezért szorongani. Nagyon örülök, de ha nem lenne ilyen szép, akkor is ugyan úgy örültem volna. 
Kati meg sem várt bennünket. A kályha mellett ücsörgött mikor bementünk. 
Jokét előre engedtem, aztán mondtam Anyunak, hogy miért jött be hozzánk. 
- Mutasd meg bátran, igaz még nem sok nézni való van, amíg az ágyra nem került, ami arra való. 
Jokénak is tetszettek a sötétbarna fényesen csillogó szekrények. Most is rásütött a délutáni nap. Olyan volt, mintha tükör lenne az ajtajuk. Szégyenkezve mondtam:
- Sajnos ma nincs langalló, minden nap nem süt az Anyukám. 
Joke, szabadkozott:
- Nem azért, jöttem, csak mondták a Gáborék milyen finom volt. 
Anyu is megnyugtatta legközelebb neki is jut majd. 
Joke elköszönt. Anyu most Katit faggatta:
- Katikám, kislányom hát a bizonyítvány? Gyerünk elő vele! Csak nem buktál meg?
Tréfálkozott vele Anyu, Kati unottan vette elő és adta oda Anyunak. Anyu lapozgatta, oda ért a harmadik oldalra. 
- Jól van kislányom, ha kicsit szorgalmasabb lennél, jobb is lehetne, de ennek is örülök. 
- Nem haragszik rám, amiért nem olyan jó, mint a Marikának? 
- Jaj, te kis butám, dehogy haragszok. Gyertek, üljetek asztalhoz, eszünk!
Elvégeztem a kinti teendőket, utána hozok le a padlásról kukoricát morzsolni. Aztán folytatom a vörsi kalandot, mert tudom, hogy már kíváncsian várjátok. Paprikáskrumpli volt, jutott bele pár kolbászdarabka is. Jó hosszú lével volt. Nekem az volt a szokásom, hogy villával szétnyomtam mindig a krumplit, a kenyérhéját, csücsköt hagytam utoljára. Csalamádé, savanyúság volt hozzá. 
A végén vágyódtunk valami édességre, ezért a kenyér másik csücskét is levágta Anyu, és jó vastagon megkente szilvalekvárral. Amíg Anyu felment a padlásra kukoricáért, Katival elmosogattuk azt a három tányért. Ott ültünk a sparhelt közelében vártuk a folytatást, vajon mi történt.
- Emlékeztek, arra ébredtem, hogy körülöttem mindenhol víz van. A fiúk fekszenek a csónakban, ők is elaludtak. Óvatosan mozdultam, mert eddig a nádasba is féltem, de most meg még jobban. 
Ferkó! Pista! Ébredjetek, nagy bajban vagyunk, nem látok mást, csak vizet mindenhol. Ferkó ahogy megmozdult elkezdett ringatózni a csónak.
- Hej, lassabban, mindjárt felborulunk!
Ijedten szorítottam a csónak szélét. Felébredt a Pista is, nézegelődött körbe, vajon hol vagyunk. A nyugati égbolton már csak egy kis félkör látszott a napkorongból. A fiúk megpróbáltak úgy viselkedni, mintha minden rendben volna, de én láttam az ijedt tekintetük. 
Szerencsére az evezőt berakták a csónak aljába. Először Pista kezdett el evezni. Most már megmertem kérdezni mi történt, miért vagyunk itt. Kicsit szégyenlősen kezdték a mondandójukat. 
- Ránk jött az álmosság, gondoltuk egy kicsit szunyókálunk. Nem gondoltunk arra, hogy az áramlat ilyen messze elsodor. 
Ijedten kérdeztem, hogy most mi lesz velünk.
- Ne ijedj meg hugikánk, kievezünk a partra!
Addigra már sötét lesz, nem indulunk el a nádason keresztül haza, mert ott biztos eltévednénk a sötétben, megvárjuk a parton a reggelt és akkor majd nekivágunk. Ferkó átvette az evezőket, friss erővel nagyokat húzott, csak úgy siklott a könnyű kis csónak a vízen. A nap egyre gyorsabban bújt el a keszthelyi dombok mögött. Végigfutott a hátamon a hideg. Csak egy kis nyári ruha volt rajtam. Mindkét fiú egyszerre vetette le az ingét, és nyújtották bújjak bele. 
- És ti nem fáztok? Nincs rajtatok semmi csak az a kis rövidnadrág.
Bizonygatták, hogy ők megszokták nem fáznak. 
Eddig csak magammal voltam elfoglalva. Már messziről látszott a déli part. Talán mire teljesen sötét lesz, kiérünk. 
Most, hogy már majdnem biztonságban éreztem magam, most jutott csak eszembe Édesapám.

7.2     Békakoncert és szénaboglya
 

Édesapám, jaj, szegény Édesapám, mien mehetett keresztül ezekben az órákban, és még kitudja, mikor jutunk haza. A fiúk is aggódtak, ilyen még nem történt. Olyan előfordult már, hogy késő este értek haza, akkor a büntetés sem maradt el. Szerencsére egy kikötő közelében értünk partot. A fiúk kerestek egy olyan helyet ahol ki is tudtunk szállni. Kikötötték a csónakot, semmi mozgás nem volt. Tanácstalanok voltunk, mi legyen most. Ferkóék nem voltak ismerősek erre, a legnagyobb baj az volt a sötétben nem tudták hol vagyunk. Fáztunk, éhesek voltunk. Elindultunk csak úgy találomra, annak reményében, hogy találunk valami cseresznyefát, vagy szederfát. Másra nem gondolhattunk, mert csak ezek voltak érettek. Együtt csatangoltunk a kertekben, néha hirtelen fára kellett mászni, mert goromba ugatással kutyák jöttek felénk. Messziről fényeket láttunk talán valami kis falu közelében voltunk.
Ami fa mellett elhaladtunk, mindet végig markolásztuk annak reményében, hogy ráakadunk valami ehető gyümölcsre. Egyszer éreztem a mezítlábas talpammal az érett lehullott szedret a lábam alatt.  Fiúk, ide nézzetek!
Nekiestünk, marokszám tömtük a szánkba, nem számított, hogy hangyás, vagy büdöspannás.
Ragadt az arcunk, kezünk, lábunk. Végre csillapítottuk az éhségünket. 
Közben feljött a holdvilág, így már egész jól látható volt a környék. Egyrét szélbe voltunk, egymás után sorakoztak a szénaboglyák. A fiúk fellelkesedtek.
- Megvan a szállásunk. Gyere te kis fagyosszent! - tréfálkoztak velem, mert én még így is vacogtam, pedig rajtam volt az ingük.
Kicsit belefúrtak a boglyába, hogy elkészítsék a helyemet. Nagyon jó illatú volt a széna. Érezni lehetett a menta illatát. Délutáni szunyókálás már előfordult szénaboglyák töviben, de ilyen, hogy egész éjszaka ott aludjak nem volt még. 
A két fiú közt volt a helyem. Most, hogy már biztonságban voltunk, újra eszembe jutott Édesapám. A fiúk is nagyokat sóhajtoztak. Egy darabig beszélgettünk Aztán kifogytunk a mondandókból. A széna folyton zizegett, ahogy épp megmozdultunk. Meg akkor is zizzent néha mikor meg sem mozdultunk, mert rengeteg kis élőlény lakott benne. A békák koncertje, a madarak egyre halkabb csicsergése szép lassan álomba szenderített bennünket. Közben Vörsön besötétedett. Imre bátyám sokszor kinézett az útra, már a vacsora is kész volt. Ilona nénémmel egymást szidták:
- Nem kellett volna elengedni őket!
- De hiszen nem először voltak a nádasban egyedül, hadakozott a bátyám. Édesapám föl-alá mászkált. - Én nem tudok itthon várakozni, gyere sógor, mutasd merre mentek!
Bementek a nádasba a halászkunyhónál látták, hiányzik a csónak. Ott toporogtak kiabálták a nevünket. A zajra oda sereglett a falunépe. Mindenki minket keresett. 
Akinek volt csónakja, járta a nádast. Édesapám is bekéretőzött egy csónakba. Néha megálltak hallgatóztak. Kiabálták a nevünket, de mind hiába. 
A három gyereket elnyelte a nádas. A parton előkerültek a mendemondák:
- Emlékeztek, amikor a Hegedüsék gyerekeit is elnyelte a nádas?
Édesapám arrébb ballagott a rém történetet mesélők csoportjától. Halkan imádkozni kezdett. 
Az ima végén felnézett az égre, és magának mondogatta: 
- Nem, a Margitomat nem nyelte el a nádas, a Margitom valahol nyugovóra hajtotta a fejét, és holnap itthon lesz. 
Nem is feküdt le, kint a fűben várakozott. 
Nekünk a szénában nagyon jó helyünk volt. Mikor hajnalodott még jobban belebújtunk. Aztán mikor világosodni kezdett, felkeltünk, leráztuk magunkról a szénát, kimentünk a partra megkeresni a csónakot. Menet közben útba ejtettük a szederfát. Jól belaktunk belőle, Nevettünk egymáson, mert a feketeszedertől úgy néztünk ki, mint a szerecsengyerekek. Korán reggel volt, egy lelket sem lehetett látni. Megtaláltuk a csónakot. A fiúk segítettek beszállni. A nap első sugarai akkor pásztázták végig a lágyan hullámzó Balaton víztükrét.
 

7.3      Az számít, hogy te szívesen csináld
 

Már rég végeztünk a kukoricamorzsolással, de Anyu csak mondta, mondta annyira beleélte magát, ahogy visszaemlékezett arra az éjszakára. Katival odabújtunk hozzá, mert mi is átéreztük.
Sürgettük, szerettük volna tudni mi lett a vége. 
- Kislányaim mára elég, mindjárt besötétedik, még kell etetni a malacokat, összeszedni a tojást, bezárni a tyúkólat. Katikám jössz tojást össze szedni?
- Igen, megyek Anyukám. 
Felöltöztek, és kimentek, én újra elővettem a bizonyítványt, és néztem a jegyeket. 
A tanító néni négyest adott a kézimunkára. Egyedül én tudtam szálöltéssel varrni az első osztályban, sőt a tűfokával szalmavirágot varrni. Ez a tanító néni nem volt igazságos velem. Kíváncsi voltam vajon a Piroskának hányast adott, vagy a Jucinak. Ha megadta volna arra is az ötöst, akkor kitűnő lettem volna, de így csak majdnem. 
Bánkódtam miatta. Olyan jó lenne, ha az összes jegyem ötös lenne. 
Mikor bejöttek Anyuék, szerettem volna, ha véleményt mond róla. 
- Anyukám nézze meg ezt a varrást! Ha maga lenne a tanító néni milyen jegyet adna rá?
Anyu a kezébe fogta. Forgatta, nézegette. 
- Kislányom, ez, amit először csináltál, még nem a legszebb, de itt erre a végén már nagyon szép. Én ötöst adtam volna, de, csak azért mert a kislányom vagy. Lehet, hogy a tanítónéni csak az elejét látta, a vége felé nem nézte meg, de emlékezz mit mondtam! Nem számítanak a jegyek, az számít, hogy te szívesen csináld, amit csinálsz. 
Tudom igaza volt Anyunak, de mégis szebb lenne tiszta ötös bizonyítványt haza hozni. 
Sietni kellett a vacsorázással, mosakodással, mert kezdett sötétedni. 
Közben Apu is haza ért. Meg sem vártam, hogy levetkőzzön. Rögtön a kezébe adtam a bizonyítványt. Aztán vártam mit mond. Kicsit már félhomályos volt a konyhába, de odavitte az ajtó elé. 
- Marikám, ez nagyszerű! Katikám és a tied, mutasd meg te is!
- Az enyémmel nem lehet dicsekednem, mondta egyhangúan. 
- Nem baj, ha nem lehet vele dicsekedni!
Kati előkotorászta a táska aljáról. Szerencse, hogy kemény lapos, mert úgy volt behányva a könyvek alá. Apu oda lapozgatott.
- Te lány, ez nagyon jó! Így, hogy semmit nem tanulsz itthon, valóban nagyszerű. Képzeld, mi lenne, ha tanulnál. 
Anyu vetett véget a bizonyítványnézegetésnek.
- Gyerekek, ne tartsátok fenn édesapátokat, 
Gyere Józsim, egyél addig, amíg látni lehet. Tudod, hogy kevés a petróleum. 
- Azt akarod mondani, hogy nem tudunk világot gyújtani? És akkor söröcske sincs itthon?
Apu elkezdett nyahorogni, mint ahogyan mi szoktunk. Anyunak rá kellett szólni:
- Nem akarok, egy rossz szót sem hallani. 
Ott a bútor boltba azt mondtad, " Nem baj, ha nincs bor, iszol vizet! De hamar elfelejtetted!
- Anyukám! Nem kell mindent elhinni, amit mondok.
 

7.4    Azt beszélik, elnyelt benneteket a nádas

- Nem kell mindent elhinni?
Anyu morgolódott magába.
- Ha nem költötted volna a fizetés egy részét az ivó cimboráidra a Kulacsban, akkor most is lenne itthon pár üvegsör. A sörödet hiányolod? Nem tudok venni tejet a lányoknak, este a tyúkokkal le kell feküdnünk, mert, nincs petróleum. Te meg a sörödet fájészod?
- Jó van na, Anyukám! Csak vicceltem!
- Én meg nem viccelek!
Aztán jó hangosan rakosgatta az edényeket a mosogató vájdlingba. A szürkületben látott még annyit, hogy éppen el tudott mosogatni. Katival csendben ültünk az ágy végében. 
Anyu bevitte a rongyba bagyulált meleg sindőt az ágyunkba. Kicsit várt, és elküldött bennünket aludni. Apu fáradt volt, alig, hogy lerakta a fejét már aludt is. Nekünk még nagyon korai volt az alvás. 
Katival hancúroztunk az ágyban, aminek az lett a vége, hogy Anyu bejött a fakanállal. 
- Lányok, csendben legyetek. Ne kelljen még egyszer bejönni, szólni!
- De Anyu, korán van, nem tudunk aludni. Meséljen!
Mi történt ott Vörsön? Kikaptak mikor hazaértek?
- Na, jó, bújjatok kicsit beljebb, hogy én is ide férjek. 
Kati aludt kívül, így Anyu hozzábújt. Szerettem volna, ha én is közel vagyok hozzá. Kérleltem a Katit cseréljen helyet Anyuval.
Középre feküdt, mi oldalt fekve hozzálapultunk, hogy elférjünk. Folytatódott a kalandos történet. 
- Hát kislányaim a visszajutás nagyon hosszadalmas lett. Az áramlattal szembe kellett evezni. A fiúk többször is téves úton eveztek. Nem beszélgettünk, a szüleinkre gondoltunk. Vajon milyen büntetést kapunk majd. Éhesek fáradtak voltunk. A nádasból ijedten repültek fel a vadlibák. 
Közben otthon szünet nélkül folyt a keresés. 
Imre bátyám, Édesapám járták a csatornákat, a víz tiszta volt, nem kellett csákjával kutatni vízben. Ilona néném egyfolytában jajgatott:
- Jaj, nekem, oda veszett az én két drága fiam, és az drága kis Margitom, akit úgy szerettem mintha a sajátom volna. Jaj, nekem mi lesz velünk?
Édesapám vigasztalta.
-Ne sírj húgom, megjönnek! Érzem, jól vannak. Nem vesztek oda. Akkor meg kellett volna találni az üres csónakot. 
Átfogta a vállát, Ilona néném odahajtotta a fejét a bátyjára, és csak szipogott. 
- Jaj, Palim, a jó Isten beszélne belőled.
Nem reggeliztek, közeledett az ebéd ideje, de senkinek sem jutott eszébe asztalhoz ülni. 
Közben Ferkó, és Pista felváltva eveztek. Szidták egymást, mert már megint ugyanazon a csatornán jártunk ahol már kétszer eljöttünk. A fiúknak még mindig nem volt ismerős a környék. Végre a nádas felett felszálló füstöt láttunk. Arra vettük az irányt. Ferkó egyre csak hajtogatta:
- Nekünk jobbra kellene menni, a füst még baloldalról jön. 
Azon vitatkoztak, menjenek-e a füst irányába, volt egy ötletem és meg is osztottam velük: 
- Fiúk, ahonnan a füst jön, ott van valaki, menjünk mindenképpen arra, biztos segíteni fog nekünk, hogy hazajussunk. 
Igazat adtak. Közeledtünk egyre a felszálló füst helyszínére. Kiszélesedett kicsit a csatorna, egy nád kunyhónál idős bácsi ült kint a szabadban meggyújtott tűz elött, halat sütött. A sült hal illatára összefolyt a nyál a szánkban. Halkan siklott a csónak, a bácsi csak akkor vett bennünket észre, mikor már egész közel értünk. Hangosan üdvözöltük:
- Jó napot kívánunk!
Az öreg bácsika még köszöni is elfelejtett.
Csak integetett.
- Gyertek csak bátran, a faluban azt beszélik, elnyelt benneteket a nádas. Gyertek, jut nektek is pár falat, egyetek, aztán elkísérlek benneteket. Mert ha nem tévedek, ti eltévedtetek.
Elfogadtuk a sült halat. Az öreg értette a csíziót, hogyan kell halat sütni nyárson. Tudta kik vagyunk, mert erre is kerestek bennünket. Nem időztünk sokáig, tudtuk nem fognak megdicsérni majd, de szerettük volna, ha véget érne az aggodalmuk. Az öreg bácsika, a saját csónakjával evezett előttünk. 
A szívünk hangosan kalapált, vajon milyen fogadtatásban lesz részünk. Mindenki ott volt az Imre bátyám kunyhójánál. Először az öreg tűnt fel, majd közvetlen mögötte a mi.
Mikor megláttak bennünket hatalmas éljenzéssel fogadtak. Édesapám felkapta az Ilona nénémet úgy pörgött-forgott vele. Kisegítettek szállni Édesapám csak sírt ölelt, majd meg fulladtam annyira szorított. Jó ideig el sem engedett. A fiúk is ugyanígy jártak. Fáradtan, csapzottan pihentünk a kunyhó előtt a fűbe. Mikor már megnyugodott mindenki, el kellett mondani, mi történt tegnap délután óta velünk, én inkább csak hallgattam. Odahajtottam a fejem Édesapám ölébe, ő meg csak simogatta, simogatta a hajam. Közben Anyu is simogatta, a hajunkat. És ez a simogatás olyan jól álomba szenderített bennünket, hogy a végét nem is hallottuk.

7.5    A menta illata  
 

Addig simogatta a hajunkat, míg a végén elaludtunk. A történet végét nem hallottuk. Most már mikor éjjel felébredtem, nem féltem a szekrényektől. Kezdtem megszokni, hogy ott sötétednek a sarokban. Éjjel mikor felébredtem, tapogatóztam a sötétben, Anyu hosszú haját érintettem meg. Suttogva kérdeztem:
- Hát maga itt aludt velünk?
- Igen Marikám, elnyomott az álom engem is.
Úgy belém kapaszkodtatok, nem volt szívem felébreszteni, hogy el tudjak menni. Meg aztán nem is akartam kimenni Édesapátokhoz, haragszom rá. A sört hiányolja, arra nem gondol, hogy nektek napok óta nem tudok tejet venni. Adna a Juliska néni úgy is, hogy majd fizetéskor kifizetem, de nem vagyok én ehhez hozzá szokva. Nem szerettem tartozni soha, senkinek, úgyhogy szívesebben vagyok itt veletek. Na, aludjunk még egy kicsit Marikám! 
- De Anyu, nem emlékszem mi volt mikor haza értek. 
- Most nem mondom el Marikám, tudod a Kati múltkor is lamentált mikor nélküle folytattam.
Na, aludtál szépen!
Aztán elkezdte újra simogatni a hajam. Ezt a simogatást nagyon szerettem. Kis idő múlva újra álomba szenderültem. Ott voltam a nádasban. Hol a Jocót láttam az evezővel, hol a Ferkót. Anyu olyan jól el tudta mondani az eseményeket, nem volt nehéz oda képzelni magam. A végén már az indiánok közt voltam. Vadölő volt ott a másik csónakban, nem az öreg bácsi. 
Reggel Anyu simogatta az arcunkat:
- Kislányaim ébresztő!
Én morgolódva fordultam befelé:
- De kár, hogy felébresztett, olyan jó volt az indiánok között.
- Milyen indiánok?
- Hát, amit Apu mesélt Róluk álmodtam. Ott éltem velük a nádasban. 
- Jaj, Marikám, micsoda fantáziád van neked. 
- De Anyu! Ez nem fantázia, én ott voltam velük, szagolja meg a kezem! Olyan menta illata van. 
Az volt a parton ahol kikötöttünk. 
- Marikám azt én nem meséltem nektek! De ahogy most mondod valóban menta illatát éreztem én is, amikor Édesapám a hajam simogatta. 
A varázslat, a nagyon oda képzelés olyan erős hatással volt rám, hogy képzeletben éreztem a menta illatát. Reggelire Anyu a teába rakott egy kis mentalevelet. Most már valóban ott volt, keringett a konyhában az indiánok, a vörsi unokatestvérek szelleme. 
- Anyu az este elaludtunk, nem emlékszem a végére, milyen büntetést kaptak. 
- Nem kaptunk büntetést! Olyan nagy volt az öröm, hogy épségben hazaértünk, senki nem gondolt a büntetésre. 
Mert legtöbbször a büntetés a hirtelen haragból ered. Akkor ott a nádasban annyira nagyon örültek nekünk, hogy úgy bántak velünk, mint egy igazi szülő, aki ilyet átél. Az a hosszú várakozás, a bizonytalanság, később már a remény elvesztése hatalmas csapás egy szülőnek. 
Az a kaland, büntetés nélkül is jó kis tanulság volt mind hármunknak. Soha többet nem aludtunk el a csónakban. Később, az évek folyamán többször is elmentünk Édesapámmal, jó párszor megemlegettük, de még játékból sem feküdtünk le a csónak fenekére. 
Meghallottuk a Dáró dombi gyerekek hangját. Hátunkra vettük az iskolatáskát, elindultunk az iskolába. Anyu sokáig integetett az ajtóból.

7.6  Második félév

A tegnap kikapott bizonyítvány volt a téma. A fiúk nem nagyon dicsekedtek az otthon kapottakról, Gáborék különösen csendben voltak. Kati szerette volna megtudni, mit szólt az apukájuk. Megvárta még a lányok előre mennek, aztán próbált lépést tartani vele:
-Tegnap nagyon haragos volt az apukád azért a sok kettesért, ami a bizonyítványba be volt írva?
- Nem tudja még az Apukám, mert majd a hétvégén jön haza. 
- És az Anyukád mit mondott?
- Anyu nem szidott meg, de mondta, ha megjön Apu, biztos előkerül a nadrágszíj. 
Kati sajnálkozott, vigasztalni próbálta a Gábort.
- Talán elfelejti az Apukád, és nem kapsz ki.
Nekem azt mondta Apu:
- Jól van kislányom, nem baj, hogy ilyen. Nem is várható jobb, hiszen semmit nem tanultál. Mi lett volna, ha tanultál volna!
- De jó, nektek nem kell izgulni emiatt. 
- Azt mondta Anyu " Magadnak tanulsz, nem nekem. Úgy veszed majd hasznát, ahogy megtanulod "
- Bár az én Apukám is így gondolná. 
A többi fiúnak sem volt vidám a kedve. A Jokénak a beigért bicikli úszott el.
Azt mondta az Apukája, ha nem javítja ki év végére, mondjon le arról, hogy új biciklit kap.
Magduska kapott egy alvós babát. A Kati megkérdezte délután elmehetünk-e megnézni. 
- Hát majd szólok, mikor gyertek el, mert nem vihetem ki a szobából. Majd ha csak a mamám lesz otthon, akkor gyertek. 
Kati nem tudta megállni, hogy ne piszkálja a tisztaszobával, tetején most már két babával. 
- Látod, nem baj, hogy nekünk szalmazsák lesz az ágyban, de mi akkor megyünk be a szobába, amikor akarunk. Nem kell megvárni, hogy ne legyenek otthon Anyuék.
Magduska mentegetőzött volna:
- Nem baj, ha jöttök, majd szépen megkérem az Anyukámat, és akkor megnézhetitek. 
- És játszhatunk is vele?
- Igen, de csak úgy, ha az én kezemben marad. 
- Hát akkor inkább nem is megyünk el. Hogyan tudok vele játszani, amikor a te kezedben lesz. 
Kati kinevette, a többiek is elkezdtek nevetni. Közben odaértünk az iskolába. 
Már elfelejtettem, hogy nem az első padban ülök, mentem előre. A helyemen az Imre ült, mögötte Jocó. Hülyéskedtek velem: 
- Ide akarsz ülni közénk, jöhetsz nyugodtan legalább súgsz, ha nem tudunk valamit. 
Mivel sokkal erősebbek voltak, le kellett ülnöm melléjük. Hiába ellenkeztem. 
- Hagyjatok, csak a megszokásból jöttem ide. Engedjetek ki!
Már nagyon mérges voltam, lassan rám tört a szorongás is. Olyankor már a hang sem jött ki a torkomon. Kati észrevette mi történik velem. Ledobta a táskát, aztán nagy erővel kirántotta az Imrét a padból, úgyhogy nekiesett az asztalnak. 
- Nem szeretném, ha a húgomat még egyszer háborgatnád! Megértetted?
Imre annyi idős volt, mint Kati, csak bukott is, szalasztott is. Így erőnlétben egy szinten lehetett Katival. Vissza akart neki vágni, de addigra ott voltak a Dáró dombi gyerekek segíteni a Katinak, ha kell. 
Erre már nem került sor, mert megérkezett a tanító néni. Elmentem hátra a helyemre, még oda súgtam a Katinak, hogy "köszi".
Elkezdődött a második félév.
Az olvasókönyvben és az írásfüzetben a nagy betűk következtek. Ez nem volt nehéz, mert legtöbb nagybetű olyan volt, mint a kis betűje. 
Az újságpapírból készült füzet már teljesen elhasználódott. Volt abban már minden. Ceruzával átírt betűk, pirossal aláhúzott, kékkel bekarikázott. Tanító néni megkért bennünket csináljunk újat, most már tudtuk a fortélyait hogyan kell csinálni. Elég volt összetűrni, és középen pár öltéssel megvarrni. 
Az utolsó óra gyakorlat volt mind a négy osztálynak. A lányok a varrást gyakorolták. 
A fiúknak különös feladatuk volt. Bodzafából kellett kis gurigákat fűrészelni, utána a szivacsos közepét kikaparni, majd a tetejére apró nagyfejű szeget kalapálni, úgy, hogy a szegek négyzet alakzatban legyenek. Annyit kellett nekik csinálni, hogy jusson minden lánynak belőle, el sem tudtam képzelni, mi lesz majd belőle. 
A következő órára kell hozni fonalat, és horgolótűt. Nagyon kíváncsi voltam, vajon mit fogunk csinálni vele. Alig vártam a következő gyakorlatifoglalkozást, ami majd csak jövő héten ilyenkor lesz megint. 
Ez volt az utolsó óra. Most nem kellett várni a Katiékra, ők is jöhettek haza. 
Otthon Anyu érdekes hírrel fogadott bennünket.

7.7    Az új szomszéd „bemutatkozik”
 

Paradicsomleves, és rakott krumpli volt az ebéd. Anyu tudta én nem szeretem a paradicsomlevest, de mégis oda mert a tányéromba egy keveset. Kanalaztam, mintha enném, de annyira utáltam még a számhoz sem érintettem a kanalat. 
- Csak kóstold meg, meglátod ízleni fog.
- Már megkóstoltam!
Füllentettem. Kati segített ki a bajból, mikor Anyu nem nézett oda kanalazott az enyémből. 
Nem volt nálunk szokás a második fogásnál tányért cserélni, eleivel nem is tudtunk volna, mert csak az az egy volt, amiből ettünk. Jó volt az a levesnek, a krumplistésztának, vagy akár a madártejnek. Olyan kis bádog, mély tányérka volt. Az aljába piros virág volt festve zöld levelekkel.
A mosogatóvájdlingban ott volt a meleg víz a sparhelt szélén, kicsit ellötyikültem a tányért. 
Nem szerettem volna a rakottkrumpli ízét elrontani a paradicsomleves maradványával. 
A rakottkrumplit nagyon szerettem. Főleg ha kicsit odapirította Anyu az alját. Most is ilyenre sikeredett. Felkaparta az aljáról a megpirult részt, és igazságosan elosztotta köztünk. Aztán a lábast újra felrakta a sparheltre, ha Apu megjön neki is legyen pirított rész, mert ő is úgy szerette. 
Várakoztunk, hogy magától elkezdi újságolni a hírt, de hiába vártuk, nem kezdett bele. 
- Anyu, mi az a hír, amit emlegetett?
- Ja, tényleg, lássátok én már el is felejtettem. 
Reggel mikor elmentetek az iskolába, nem sokára rá jött a Rózsa Mári néni lánya, egy idegen emberrel. Épp akkor jöttem lefelé a dombon a két vödör vízzel. Fél úton találkoztam velük össze. Az ember meg sem állt, még köszönni is elfelejtett. Mári néni lánya, a Marika megállt és elújságolta: 
„ Szomszéd néni eladtuk a házat. Ez az ember veszi meg. Most sietek, mert szeretné megnézni, majd visszafelé bejövök.”  - Nagyon fura egy alak volt. Alacsony köpcös nagy bajuszú. Mikor összetalálkoztunk nem is nézett, fel, nem is köszönt, csak ment. Még a kitaposott útról sem tért le. Nekem kellett belemennem a hóba a két teli vödör vízzel. Ki akartan menni fáért az erdőbe, de nem mentem. Inkább várakoztam mikor jön vissza a Mári néni lánya. Jó sokára jött. Az ember már nem is jött vele. Marika jött, örömmel mondta, hogy na, Margit néni mostantól nem lesznek itt fent a dombon egyedül. Megvette a házat, tetszett neki. Azt mondta mihelyt el tud adózkodni ott ahol most lakik, jön családostul. 
- Honnét jönnek Marikám?
- Hát Margit néni várjon csak, már elfelejtettem mit is mondott. Sarok? Sarkon? Jaj, nem! Sarkad. 
- Hát az még hol van?
- Azt mondta nagyon messze, valahol még a Tiszán is túl, közel a Román határhoz. 
- Azt mondod családostul?
- Igen, azt mondta jó sokan jönnek. Hogy hányan azt én már nem kérdeztem, de rossz hírt is kell, hogy mondjak. 
- Mondjad csak bátran!
- Azt mondta lezárja a kaput. Nem mehet tovább oda vízért. 
- Ne ijedj meg Marikám, ha nem zárta volna be a kaput, akkor sem mentem volna többet oda vízért. Még ha Piripócsra kell menni ezen túl, akkor sem. 
- Jaj pedig én úgy féltem megmondani, mit is mond majd. Mert ugye milyen jó szomszédok voltunk. Bár mi is kellett, egymáshoz tudtunk fordulni. Nem tudom milyen népség az, aki a szomszéd elött bezárja a kaput. 
- Nem baj, mondtam már. Ott van a Vati kút. Tudunk mi hozni vizet onnét. Igaz háromszor olyan messze vanódé nem számít. Fő a békesség. 
- Tudod Marikám, nem vagyunk egyformák. Vannak, akik maguknak valók. Pedig nem is tudják milyen jó dolog adni. Mert ha én tudok adni valakinek valamit, bármi is legyen az, egy vödör víz, egy darab kenyér, vagy csak egy jó szó, azt jelenti, hogy nekem van. 
Marika most, hogy már tudta, hogy Anyu nem bánkódik, megnyugodva ment el.
Anyu elgondolkodott. Vajon milyen népség az, aki még az útról sem lép félre, mikor látja, hogy a vele szembe jövő asszonynak a kezében két teli vödör víz van. 
Katival csendben hallgattuk a hírt. Nem tudtuk jó, vagy rossz. Anyu aggodalmakkal volt tele. Eddig, ha magunkra maradtunk, tudta nincs mitől félni, jó emberekkel voltunk körbe véve. Bármikor, bárkihez fordulhatott, de őhozzá is jöhettek mindig. A szomszédban szép lassan kacskaringózott a kéményből a füst.

7.8    Kati cicája  

A változás megbolygatott bennünket. Kati csak azt sajnálta, hogy a cicát nem tudja megsimogatni. Mikor vízért mentünk odadörgölőzködött hozzánk. A kapuig kisért. Ott felmászott a kerítésre és a ház sarkáig azon egyensúlyozott. 
- Ha elmegy ez a bácsi, ellopom a cicát.
-Katikám hiába lopod el, visszamegy! Azt a helyet szokta meg. 
- De én akkor sem akarom, hogy ez a mogorva ember legyen a gazdája! 
- Kislányom, nem tudsz mit csinálni. Majd ha a cica nem érzi jól magát, elszegődik máshova. 
Nem volt kedvünk szánkózni sem. Ott álltunk, leskelődtünk az ablakban, mikor megy el a szomszéd ember. Még a nevét sem tudtuk. Aztán később láttuk jönni lefelé az úton. A disznóól mögül leskelődtünk, hogy ne lásson meg bennünket. Báránybőr bekecs volt rajta, a fején a kucsma is báránybőrből volt. Cifra tarisznya lógott az oldalán. Valami botféle volt a kezében, annak a segítségével ereszkedett le a dombon. Mikor már teljesen leért az aljba, láttuk keresztül menni a réten, Kati felment a cicához. Vitt magával egy darabka kolbászt azzal csalogatta magához. A cica nagyon óvatosan közeledett. Megállt. Várt. Mondtam a Katinak menjen messzebb, mert bátortalan.
- De akkor megeszi a kolbászt, és nem tudom megfogni. 
Letörtem egy kicsi darabot, ott hagytam előtte. Nagyon ízlett neki. Aztán dobtam oda neki, de úgy, hogy közelebb kelljen jönnie. A cica megtorpant, majd mikor látta nincs senki, aki ártana neki, odajött. Kati felkapta, magához szorította, hogy ne tudja megkarmolni. Csitítgatta, simogatta, én adtam neki a kolbász darabkákat. Addig -meddig míg sikerült megszelídíteni. Anyu nem akarta beengedni a házba. Kati addig rimánkodott még beleegyezett. Egész este az ölében tartotta. Eljött a vacsoraidő. 
Lerakta a konyhába. Na, most jött csak az igazi ramazúri. A cica elkezdett mindenre felmászni. A kredencről csak úgy repültek le az edények. Hatalmas csörömpölés közepette a rádió tetejére is felugrott. Az ablakból mindent levert. Anyu kinyitotta az az ajtót, majd a söprűvel megsuhintotta a hátsóját. Kati becsukta az ajtót, rimánkodott: 
- Anyukám ne zavarja el, többet nem tudom akkor megfogni. 
- De Kislányom mindent összetör. Nem maradhat itt bent.
A cica bebújt az ágy alá. Kati lehasalt. Szerette volna megfogni. Szegény cica fújt, karmolt. Teljesen meg volt vadulva. Anyu ott állt a lámpánál, legalább azt ne törje össze, ha megint megvadul. 
Csendben maradtunk. Kati elkezdte csalogatni, hívogatta. 
- Ciiii, ciiii, ciii.
Hiába minden, ott maradt az ágy alatt. Anyu már nagyon mérges volt a Katira. 
- Mondtam én kislányom, nem való ez be a házba!
- De Anyu, majd megszokja. 
- Jól van Katikám, de ha bepiszkít, neked kell kitakarítani. 
- Kitakarítom! Mindent megcsinálok, csak maradjon itt nálunk. 
Már napok óta nem vettünk tejet, mert nem volt rá pénz. Kati most addig kuncsorgott Anyunak, míg megengedte, hogy hozzon a Juliska néniéktől egy liter tejet. Fogta rögtön a kannát, és már szaladt is.
Anyu még utána kiabált:
- Vigyázz, ki ne boruljon!
- Ne féljen, vigyázok rá, az én kis cicukámnak kell! Meglássa, utána megbarátkozik. 
Máskor még félórába is beletellett, hogy megjöjjön a tejjel, most tíz perc alatt megfordult. 
Anyu behozta az egyik tyúkitatót, elmosta, abba öntötte tejet, és berakták az ágy alá, mert a rémült cica nem akaródzott kijönni onnét. 
Nékünk vacsorára volt még a rakott krumpliból. Csendben vacsorázunk, egyszer csak halljuk a cica lefetyeli a tejet. Kati ugrott volna megnézni, de Anyu rászólt:
- Maradj Katikám, elijeszted. Hadd érezze magát biztonságban! 
A mi kis cicának, vagyis a Kati cicája kis idő múlva a bajuszát nyalogatva bújt elő az ágy alól, és mintha csak tudta volna, hogy kinek köszönje meg a tejet, oda dörgölőzött a Kati lábához. 
Kati lenyújtotta a kezét, a cica hozzásimult. Volt nagy öröm. A fásládában a sparhelt alatt csinált neki helyet Anyu. Közben hazaért Apu is a szolgálatból. Addigra már a cica minden félelem nélkül, teljesen otthon érezte magát. Anyu elmondta miért is került hozzánk.
Az új szomszéd érkezését Apu is aggodalommal fogadta.

7.9      Cicuka reggelije

A cica egész éjjel aludt a sparhelt alatt. Reggel bejött a szobába, felugrott az ágyra. Oda dörgölőzött Kati arcához. 
- Szia, drága kis cicukám! Megéheztél? Kérsz tejecskét?
Felugrott az ágyból, magához ölelte a cicát, ment ki a konyhába.
- Anyu hol van a tej? Szeretnék adni a cicukámnak. 
- Kislányom a tejet megcsináltam tejbedarának! A cicukád menjen, fogjon magának egeret!
- De Anyu! Hol fogjon magának egeret a hóba?
- Ott fogjon, ahol van! Tudod jól, hogy alig maradt pár fillér! Nem vehetünk a cicának tejet. 
Kati szomorúan simogatta a cicát. 
- Ne félj lesz neked tejecske, inkább én nem eszek. Lerakta a cicát, hogy felöltőzzön, szegény éhes cica egy ugrással fönn termett az asztalon, és elkezdte lefetyelni a kimerített tejbedarát. 
Anyu lépett volna oda, hogy lelökje az asztalról, de a Kati megelőzte. Odakapta magához, és a tányérját is levette az asztalról, majd bemenekült vele a szobába. Az ajtót becsukta és a lábával kitámasztotta, nehogy Anyu be tudjon menni utána. A tányérját lerakta a földre, a cica kilefetyelte az összes tejbedarát. Anyu ott zörgelődött az ajtón. 
- Katikám nyisd ki! Ha megeteted a tejbedarát a macskával, akkor éhesen mész el az iskolába. 
Kati nem válaszolt. Boldogan nézte, ahogy a cica az utolsó cseppet is megeszi. 
Utána nyitotta csak ki a szobaajtót, én az asztalnál ültem, még volt a tányéromban. Kati is leült, a kis fazék már üres volt. Nekem még volt a tányéromban, meg tudtam volna enni mindet, de odatoltam a Kati elé. 
- Itt van az enyém, megeheted!
-Miért, neked már nem kell?
- Meg tudnám enni, de nem mehetsz az iskolába éhesen. 
Anyu nem szólt közbe. A tízóraira szánt zsíros kenyér mellé, rakott még egy lekvárosat is. 
Aztán csak magában morfondérozott:
- Ez a lány, amit a fejébe vesz, abból nem enged. 
Kati legszívesebben elhozta volna magával a cicát az iskolába, de attól félt, hogy a tanító néni nem akarja beengedni majd az iskolába.  

7.10     Ilyen az élet

Egész úton a cicáról áradozott. A többi gyerekeket ez nem nagyon érdekelte. 
Volt nekik otthon több macska is, néha épp elég volt megszabadulni a felesleges kismacskáktól. Kati rémülten hallgatta a Vellást, mikor részletesen elmesélte, mi lett a sorsuk azoknak a kis újszülött macskának, amikre az apja rátalált. Befogta a fülét, és kérlelte a Vellást:
- Ne! Ne mondd tovább, nem akarom hallani! -ráncigálta a kabátját, ütögette, hogy hagyja abba. 
Jancsi élvezte a helyzetet, még jobban cukkolta a Katit. 
- Ha majd meg akarsz szabadulni a kismacskáktól, csak szólj, elteszem őket láb alól. 
- Azt sohasem, még a közelükbe sem jöhetsz! - ordította. 
Megdöbbenve hallgattam én is, aztán eszembe jutottak azok a kis csurik, akiket a Kati kidobált a fészekből. Eleivel én álltam a bakot, hogy fel tudjon mászni. Később mikor láttam mit csinál, nem segítettem neki. Vagy volt, hogy én másztam fel és azt mondtam:
- Nincs benne semmi! - vagy azt:
- Még nem keltek ki, csak tojás van benne. 
- Szedd ki akkor azt. 
- Nem szedem, várjuk meg majd mikor kikelnek. - füllentettem.
Néha vitatkozott velem.
- Ne mondd, hogy nincs benne, hallom a csipogásukat. 
- Azok nem itt csipognak!
Nélkülem nem tudott felmászni, így biztonságban maradtak azok a nagyfejű, kékeslilás sárgacsőrű kis csurik. Akkor nem sajnálta ezeket a kis teremtményeket, most meg szembeszállt a Vellással, még azok az ismeretlen kiscicák védelméért is. Reménykedtem benne, hogy változnak az érzelmei és majd tavasszal békén hagyja a veréb fészkeket. Kezdtem megszokni a helyemet a hátsó padban. 
Óra alatt mikor elvégeztem a feladatot, gondolataimat hagyhattam csatangolni, amerre akartak. Bejártam az egész vadont. Sokszor másképp képzeltem el. mint ahogyan Apu olvasta a könyvben. Gondolataimban belefűztem magam a történetbe, másképp alakult a csata a két egymással szemben álló indián törzzsel. Az én mohikánjaim mindig győztek. Az órák alatt nem sokat jelentkeztem, mert rájöttem, tanító néni azokat kérdezi, akik nem jelentkeznek. Én meg szerettem volna felelni, ötöst kapni. Szépen gyűltek is az ötösök az ellenőrzőbe. Az olvasást kiváltképp szerettem, de a többi tantárgy sem okozott nehézséget. Piroskával megbékéltem, igaz ő észre sem vette, hogy neheztelek rá. Honnan is tudhatta volna, hogy mindkettőnknek ugyanaz a fiú tetszik. A Jocó szerencsénkre nem csinált kivételt köztünk. Ha kergetőztünk hol engem, hol a Piroska után futott. De észrevettem sokszor más lányokat is kerget. Hazafelé siettünk, kíváncsiak voltunk vajon mit csinál a cica. Kati különösen aggódott, hogy visszament a szomszéd házba. Mikor haza értünk, még a pusziról is felejtkezett. 
- Anyu hol van az én drága kis cicukám?
- Meg van Katikám, ne félj! Egész délelőtt itt lustálkodott a sparhelt alatt. Most az előbb engedtem ki, mert mertyogott. 
- De most hol van? - kérdezte ijedten. 
- Hátra ment, a disznóól felé. 
Kati ledobta a táskáját, futás hátra, én is kíváncsi voltam. A cica a kukoricaszár között harci készültségben ült. A verebek ott csipegelődtek a disznók vályújában. Aztán hopp, egy ugrással már a szájában az verébbel jött elő. Szorongatta, a mancsát rárakta a fejére, és a földre szorította. 
Katinak felcsillant a szeme. 
- Jól van kis cicukám, látom, nem kell hadba szállni az Anyukámmal, hogy tejet vegyek neked, nem halsz éhen tej nélkül sem. 
Szomorúan mentem be. Szegény kis veréb, macskaeledel lett belőle. 
Anyu észrevette a rossz kedvemet, nem nyugodott még el nem mondtam, mi nyomja a lelkem.
- Marikám kis lányom, ne szomorkodj, sajnos ilyen az élet. Ez egy szomorú dolog, de hát nem tehetünk ellene. A cicának is jól kell lakni.
 

7.11    Dorombolás  

 

A cica csak a veréb tollát hagyta meg. Mikor végzett az evéssel, első mancsaival megmosta magát, majd visszabújt a kukoricaszár közé  
Katival leültünk a favágítóra, onnét figyeltük az újabb vadászatot. Nem kellett sokáig várni, most egy egeret fogott. Odahozta megmutatni. Letette elénk, aztán elkezdett játszani vele, egy kicsit hagyta elmenni, de aztán utána kapott. Feldobta a levegőbe, elkapta, pofozgatta. Olyan muris volt, hétrét görnyedve nevettünk. Anyu is kijött a hahotánkra. Aztán öt is annyira elvarázsolta, ott maradt a cica cirkuszban. Mikor már szegény kis egérkében nem volt semmi élet, akkor neki állt megenni. Na, erre már nem voltam kíváncsi. Kati azt is végig nézte. Máskor mikor hazaértünk, a födőt emelgettük, mi van ebédre, most hiába voltunk éhesek, jobban érdekelt bennünket a cicuka. 
Kati később az ölébe hozta be. Anyunak nem nagyon tetszett. 
- Katikám, kislányom látod, már ide szokott hozzánk, nem kell beszoktatni a házba! Jó helyen van ott kint. 
- De Anyukám, csak egy kicsit hadd jöjjön be. 
Addig könyörgött, míg Anyu beleegyezett. 
- Jól van, bejöhet, de este ki kell mennie. 
Kati bólogatott, de jobb szerette volna, ha éjjel is bent maradhatna. 
Cica befészkelte magát a sparhelt alatt lévő ládikóba. Nagyon jó helye volt ott.
Megebédeltünk, rizi-bizi leves volt. A rántott levest hívtuk így, mert Anyu rizzsel csinálta, a végén még bele ütött egy - két tojást, amit rögtön elkavart. Így olyan jó sűrű volt. Másodiknak mákos tészta. 
A mai ebédet mindketten nagyon szerettük. A cica a fülét sem mozgatta, teli volt a pocakja, zöröghettünk a kanállal a tányérban. Kati kötött egy madzagra csutát és oda lógatta a láda elé. A cicának nagyon tetszett a játék. 
Mindketten verset tanultunk. Anyu kukoricát morzsolt. A végén kikérdezett bennünket. 
Katinak olyan sokszor el kellett mondani mire meg tudta jegyezni, már én is fújtam kívülről az ö versét is. Anyu kicsit már türelmetlen volt: 
- Idefigyelj kislányom, azért nem tudod megjegyezni, mert folyton azon a macskán jár az eszed, majd mindjárt kitessékelem, aztán a versre figyelsz. 
- Anyukám ne zavarja ki, inkább ide figyelek!
Elvette a játékot a cica elől, most, hogy már nem volt játék, el is aludt ott a ládikóban.
Kati a következő kikérdezésnél már hiba nélkül elmondta a verset. Besötétedés előtt megmosakodtunk, vacsoráztunk, mert még mindig nem volt otthon petróleum. 
Anyu a cicát kitessékelte, Kati lebiggyesztette a száját, szomorúnak tetette magát, de a csalafinta terve már ki volt dolgozva. Mivel már tudta, hogy éjszakára nem maradhat ott bent a cica, az utcai ablak alá rakott egy póznát. Elvonultunk aludni, Kati mondta, hogy ne nyahorogjunk meséért, akkor Anyu hamar kimegy. Úgy is volt. Bebújtunk az ágyba. Puszi után betakaróztunk, és úgy csináltunk mintha már nagyon álmosak lennénk. Anyu kiment. Kati várt egy kicsit aztán csendben kinyitotta az ablakot, és halkan hívta a cicát. Mintha összebeszéltek volna, már jött is. Felsétált a póznán, Kati beemelte, aztán csendben visszacsukta az ablakot, berakta az ágyba. Nekem nem nagyon tetszett, hogy a cica az ágyba van. Úgy egyeztünk meg, hogy csak kívül lehet a cica, közénk nem teheti. Hamar elaludtunk. 
Nagyon jó kis altató muzsika volt a dorombolása.

7.12  Nem lesz olyan jó világotok, mint itt a Dáróban.

Katit reggel korán ébresztett a cica. Mielőtt még elmiákolta volna magát, kirakta az ablakon nehogy Anyu rájöjjön a turpisságra. Visszafeküdt, aztán várta Anyut, hogy ébresszen bennünket. 
A cica megszokta a meleg szobát, mikor ki lett engedve ment az ajtóhoz, és hangosan nyávogott. 
Anyu megsajnált:
- Na, gyere te kis csavargó. 
Katival összekacsintottunk. Jó kis csavargó, egész éjjel a paplan alatt aludt, gondoltuk magunkba. 
Reggelire bundás kenyér volt, Anyu adott belőle a cicának is. Kati örömmel vette, hogy Anyu is kezdi megkedvelni. Én szerettem a cicát, de megfogni, simogatni nem szerettem. 
Mikor elindultunk az iskolába a dombig kísért bennünket. Kati mutogatta a gyerekeknek:
- Ide nézzetek, itt van az a cica, amiről beszéltem!
Csak a Gábor és a Laci jöttek oda megnézni. 
Mikor már eleget simogatták Kati visszazavarta. A cica elszaladt, de aztán egy darabig még elkísért bennünket. Egy veréb raj elcsábította, és tovább nem jött. A Joke és a Jancsi nagy örömmel újságolták:
- Mi már nem sokáig járjuk ezt a dombot. A tavasszal elkezdjük az építkezést, lent az iskola utcájában. Annuska is eldicsekedte:
- Én sem járok már sokáig veletek, mi Dombóvárra megyünk lakni, már meg van a házhely az Erzsébet utcában. 
Gábor és a Laci vigasztalt bennünket, ne féljetek Kaproncás lányok, mi nem építkezünk semerre, mi még egy párszor megjárjuk ezt az utat. 
Kati próbálta a faluba költöző gyerekeket elszomorítani:
- Azt hiszitek, hogy olyan jó lesz majd ott a faluban a házak közt lakni. Nem lesz olyan jó világotok, mint itt a Dáróban. Az egész erdő a miénk, a rét, a patak, a dombok! Hol szánkóztok, hol csúszkáltok. Emlékeztek a tavasszal mikor a mókust kergettük? A sok verébfészek, szarkafészek. A legelső korai cseresznye, amit előbb megdézsmáltunk, mint a gazdája! A szamóca a Csullag dombon?
Ne higgyétek, hogy olyan jó lesz majd ott lakni! Visszasírjátok még a Dárót.
Jancsi és a Joke, megpróbáltak érvelni:
- Igazad van, ezekből a kalandokról le kell mondanunk. De télen nem kell kínlódni, fagyoskodni órákig, hogy oda érjünk az iskolába. Majd néha elkísérünk benneteket, ha máskor nem is, de mikor az első cseresznye érik.
Közben mire odaértünk az iskolába a fagyos föld is felengedett. Nem is tudtunk keresztül menni a gyalogúton, olyan nagy sár lett. Körbe kellett menni a bolt felé a járdán. A Jancsinak pont kapóra jött ez a sár, hogy a Katit meggyőzze:
- Látod, milyen sár van? Ha már itt lakunk az új házban, járdán jöhetünk, nem leszünk nyakig sárosan, mint most. 
- Hát ebben igazad van, de én akkor sem szeretném, ha Anyuék eljönnének onnét. Én szeretek ott lakni, még ha sárban is kell néha evickélni.
Tanító néninek is nehéz volt ide érni. Úgy tolta a biciklit, a kereke teljesen be volt szorulva a sártól. 
A fiúk átvették tőle, ketten hozták, mikor az iskolaudvarba értek, bottal piszkálták ki a sárvédő, és a kerék közül a sarat. Tanító néni az első órán hagyott bennünket beszélgetni, ő az irodában tisztogatta ki magát a sárból. Szünetekben nem tudtunk kimenni az udvarra. A tornaóra is bent a teremben volt megtartva. Inkább csak kar és törzs gyakorlatokat kellett csinálni. Mert olyan szorosan voltunk, hogy más műveletre nem volt hely. 
A fél év után, mióta itt hátul ültem, egyre kevesebbszer jött rám a szorongás. Jó érzés volt, hogy messze vagyok a tanító nénitől, és nem én vagyok, akinek először kell felelni. Egyre több ötösöm volt. De mikor becsúszott ötös alá, vagy négyes, akkor újra olyan szorongás, sírás jött rám. Pedig mindig nagyon igyekeztem. Úgy éreztem az osztály tárasaim több hibáért is megkapják az ötöst, én meg a legkisebb hibáért is négyest kapok. 
Olyankor a következő órára még többet tanultam, hogy ne találjon még véletlenül se hibát. 
Anyu nyugtatott:
- Nem baj kislányom a négyes is nagyon jó. 
- De én nem akarok négyest, én ötöst akarok kapni! 
Katinak mindegy volt, akkor sem bánkódott, ha hármast kapott. Igaz amióta a cica hozzánk költözött, sokat javult a tanulmányi eredménye. Nem kellett noszogatni. Legtöbbször a cicával az ölében olvasott. Aztán beszélt hozzá:
- Na, tetszett? Elolvassam még egyszer?
Anyuval ilyenkor összekacsintottunk. A háta mögött még nevettünk is. Előtte nem akartunk, mert egyszer észrevette, és megsértődött. Figyeltük a szomszéd házat, mikor jönnek meg az új lakók. Nem láttunk semmi jelét, hogy itt laknának már. A Vati kútról hordtuk a vizet. Ilyenkor mi is mentünk Anyuval. Vittük a mosófazekat, két vödröt, én a tejeskannát, és a vizeskorsót. 
Most télen nem sok víz kellett, a mosáshoz, mosakodáshoz, jószágoknak jó volt a hólé. 
A nappalok kezdetek egyre hosszabbak, lenni. A hó minden nap egyre kevesebb.

7.13      Kislányaim kerüljétek a mély gödröket!

A hó minden nap olvadt. Nappal olyan lics-pocs volt minden felé, majd ellepte a gumicsizmát. Csurgott az eresz, félelmetes robajjal zúdult le a ház tetejéről a hó. Ilyenkor néha magával rántott pár cserepet is. Anyu fogta a létrát, háznak támasztotta, visszarakta, hogy ne ázzunk be. Azért éjjel még csikorgóra engedte erejét a tél.
Ahogy hidegebb lett, az eresz alján lecsöpögő víz egyre hosszabb jégcsapokat növesztett. Reggelre néha akkora tőrök lettek, hogy nyugodtan neki állhatunk várakért küzdő katonásdit játszani. A baj az volt, minden egyes csata után új tőrrel kellett felszerelkezni. Iskolába menet az összes útba eső présházáról leszedtük a jégcsapokat. Az út vége felé szaporázni kellett a lépteinket, hogy el ne késsünk. Néha, amikor késve értünk, olyankor az út nehézségeire fogtuk az eljátszott időt.
Rohamosan olvadt. A Gili-horhóban megint olyan áradat volt, hogy nem lehetett járni, de még fent az ösvényen sem, mert az még olyan csúszós volt, hogy folyton visszacsúsztunk, így csak reggel jöttünk a dombokon keresztül, hazafelé a Káposzta telep felé vettük az irányt. Jancsi, és a Joke megmutatta a helyet, hol fog épülni a házuk. Lent a réten az elolvadt hó, egyre nagyobb tavat formált. Eleivel csak a laposabb helyeken fénylett a víz, aztán a csillogó tükör napról napra nagyobb lett. Anyu minden reggel a lelkünkre kötötte:
- Kislányaim kerüljétek a mély gödröket, nehogy ellepje a csizmát. Katikám, kislányom ez különösen neked szól, emlékszel milyen beteg voltál az ősszel!
- Jó, jó! Tudom, nem megyek bele. 
Aztán hazafelé mégsem tudta megállni, hogy a fiúkkal ki ne próbálják, melyikőjük tudja átugrani a Vincellérék előtt lévő árkot. A ház felől nem volt nehéz átugorni, mert onnét magasabban volt, visszaugrani volt nehezebb. A Jancsinak, Gábornak sikerült, a Joke, és Kati következett. Kati a nagy hórihorgas lábaival könnyedén visszaugrott. A Joke volt az utolsó. Kétszer is nekilódult, de ugrás előtt megtorpant. Félt, nem mert. Kati biztogatta:
- Gyere, gyere csak bátran, majd segítek!
- Nem merek, én nem tudok oda felugrani. 
- Gyere! Ne félj! - azzal levette a sálat a nyakából, és az egyik végét átnyújtotta a Jokenak. 
- Fogd meg! Majd átrántalak!
Joke megfogta, ugrott. Nem volt elég a lendület. Beleesett az árokba, a Kati lehasalt az árokpartra, belekapaszkodott a kezébe, úgy húzta ki. A többi gyerek röhögött rajtuk. Szegény Joke csurom vizes volt. A Kati ruhája egy merő egy sár. Joke didergett, elkezdett sírni:
- Jaj, mit mondanak most otthon, hogy megyek haza?
A volt szomszédaink, a Pista és a Jóska itt laktak a második házban. Az árokugrásban ők is részt vettek. Felajánlották:
- Gyere be hozzánk, Anyu tud adni valami száraz göncöt, amíg megszárad a tiéd! 
Jokét mi is bekísértük. Irénke néni lehúzta a vizes ruhát róla, odaültette a sparhelt közelébe. Adott neki egy pokrócot, abba takarózott. A ruhaiból kicsavarta a vizet, és felrakta száradni. 
A zsíros pogácsa akkor sült ki. Megkínált bennünket. Én még mindig szégyenlős voltam, ha más házánál megkínáltak. Most meg még Anyukám sem volt ott, hogy intsen a szemével. Nem akartam venni a tálból. Kati lökdösött a könyökével, és súgta:
- Vegyél csak, majd én megeszem!
Olyan félve nyúltam a tálba, mintha attól kellett volna tartani, hogy mérges kígyó dugja ki belőle a fejét. Pista bácsi is otthon volt, Jól megszidta az árkot ugráló gyerekeket. 
Tűzoltó volt, elmondta milyen veszélyes a víz. Mostanában nagyon sok riasztásuk volt. Folyóba, tóba, esett gyerekeket kellett kimenteni, és szomorúan mondta:
- Nagyon jól gondoljátok, meg legközelebb mikor ilyen csacskaságba kezdtek, csak azért, hogy hősködjetek. Tűz, víz veszélyes! Nem mindig érünk oda időben!
Csendben hallgattuk a Pista bácsit. Aztán a Kati megkérdezte:
- És ha nem érnek oda időben olyankor mi történik?
- Katikám olyankor sajnos az édesanya elveszti a gyerekét. 
Nekem már újra ott volt a gombóc a torkomban. Ha a Kati is beleesett volna, és nem tudott volna kimászni, Anyu is elvesztette volna a gyerekét. Egyre nehezebben jutottam levegőhöz. Forgott velem minden. Szemem előtt volt és hallottam, ahogy Anyu ordít - " Nem, Katikám nem"- már sötétedett előttem a konyha berendezése. Aztán az ajtó is elsötétült. Belépett valaki, de azt már nem is láttam, mert össze csuklottam.

7.14    Majd otthon elmondom

Irénke néni kapott el és fektetett a díványra. Anyu abban a pillanatban lépett be. A díványhoz rohant, fölém hajolt, rázogatott:
- Marikám, kislányom mi történt veled?
Nézett körbe, segítségért esengve:
- Szomszéd asszony, az ég szerelmére mond mi történt a lányommal?
Irénke néni kitárta a karját, és teljesen elhűlve a történteken:
- Nem tudom a Marikával mi történt, az előbb még semmi baja nem volt! Csak azt vettem észre, hogy összecsuklik, akkor léptél be!
Anyu fölemelt, pofozgatta az arcom, kért egy pohár vizet, meglocsolt vele. Hallgatta a szívverésem. 
Halálos csendben volt mindenki. Kis idő múlva kezdtem magamhoz térni. 
- Marikám itt vagyok, nincs semmi baj. Ne félj! Mondd el mi történt!
Felültettek. Kezdett visszatérni belém az élet. Majd a Katit emlegettem:
- A Kati! Öt féltettem. 
- A Katit mitől kellett félteni?
- Hogy beleesik az árokba, és maga a gyereke nélkül marad. Mert a Pista bácsi azt mesélte, hogy ha nem érnek oda időben, akkor az édesanyák a gyerekük nélkül maradtak. 
Anyu magához szorított, és babusgatott. 
- Ne félj kicsim, itt vagytok mind a ketten!
Most került csak sor arra miért is vagyunk itt az Irénke néniéknél. 
Joke a sparhelt mellett kuporgott a pokrócba takaródzva. Kati is ott volt a közelben, szárogatta a sáros ruháját. Anyu már nyugtalan volt otthon, mikor látta, hogy az aljban a Dáró dombi gyerekek mennek hazafelé, és minket nem lát jönni. Rakott a tűzre, felvette a kiskabátot, indult elénk. Magának mondogatta:
- Meghagytam nekik, kerüljék a vizet, miért is nem jöttek a többiekkel. Mikor ide ért a ház elé, látta a táskákat a kiskapu mellett, gondolta itt lehetünk. Nagyon megijedt mikor engem ájulva meglátott a díványon. A Kati csíny tevésére számított, de hogy nekem essen bajom arra nem. 
Most kezdett csak megnyugodni mikor látta épségben vagyunk. 
- Na, gyerekek mondjátok mi történt. Miért vendégeskedtek itt az Irénke néniéknél?
Nehezen indult el, hogy is történt az az árokugrás. Kezdtem megnyugodni, és mint kívülálló, aki mindent látott belekezdtem:
- Tudja az úgy kezdődött, hogy a fiúk elkezdtek versenyezni, ki tudja átugorni az árkot. Ledobták a táskákat, és sorban kezdték átugrani. Mikor az összes fiú átugrotta, akkor a Kati is utánuk ugrott. 
Akkor volt a baj, mikor vissza kellett ugrani, és a Joke nem tudott. Kati segített neki. Odanyújtotta a sálat, de az sem volt elég. Beleesett a vízbe, Kati lehasalt az árok szélére, mert csak úgy érte el a kezét, hogy kihúzza. Akkor lett ilyen sáros, de most nem ő volt a hibás. Higgye el! Ha nem segített volna a Joke bent maradt a vízben. A többi gyerek kinevette milyen sáros lett. 
Sajnáltam a Katit, mert tényleg nem volt hibás, és az meg különösen tetszett, hogy még annak az árán is, hogy csupa sár lett, nem törődve semmivel, kihúzta a Jokét. 
Anyu ránézett a Katira:
- Így volt kislányom?
- Igen így volt Anyukám, most nagyon haragszik rám?
- Persze hogy haragszok, nem kellett volna azt a mély árkot átugrálni, akkor már rég otthon lennétek. De! Örülök is, mert nagyon önzetlen voltál, mikor nem törődve a ruháddal, a bajba jutott pajtásodat segítetted.  Dáró dombi gyerekek, meg szégyellhetik magukat. 
Most került volna sor arra, hogy én miért feküdtem ott a díványon, oda bújtam Anyuhoz és a fülébe súgtam:
- Majd otthon elmondom.

7.15    Nem történhet veletek semmi baj!  

Nem akartuk a Joket ott hagyni, vártunk egy kicsit. A cipőjét a sütőben szárogatta az Irénke néni. A ruháit gyakran forgatta ott a sparhelt karzatján. Anyuék már régen találkoztak, sok minden szóba került. Anyu elújságolta az szomszédokat, igaz még csak annyit tudott róluk, hogy a messzeségből jönnek, a Román határ közeléből, és hogy több gyereket is hoznak. 
Azt is elmondta, hogy az új szomszéd lánccal lezárta a kiskaput, hogy ne menjen oda vízért. 
- Margitom, nem mondod! Hát milyen népség az ilyen! Most mi lesz veletek, hová jársz vízért?
- Tudod szomszéd asszony, ha nem zárja le a kiskaput, akkor sem járnák oda. Amikor jött megnézni a házat, akkor jöttem a két vödör vízzel. Úgy elment mellettem majd föllökött, ha nem lépek le az útról bele a félméteres hóba biztos nekem jön. Köszönni is elfelejtett. Most a Vati kútról hordjuk a vizet. Jönnek, a lányok segítenek ők is. Úgyhogy nem tudom milyen népség. 
Sajnálom, hogy ti eljöttetek, de örülök is, hogy jobban megy a sorod itt a faluban. A szomszédnak is könnyebb munkába járni. Én is sajnálom a Józsim, mikor éjnek évadján kell menni hóban, jégben, esőben, vagy nyáron a tűző napon. Dehát nem ábrándozok olyanról, amit tudok, hogy nem érek el. Nekünk már az is hatalmas öröm, hogy a sajátunkban vagyunk. Nem kell fizetni árendát. 
Nézda, el is felejtettem mondani, nem dicsekedni akarok, de tudom, hogy te megérted az örömöm. Januárban mikor meg volt a zárszámadás, vettünk a szobába bútort. 
Irénke néni átölelte Anyunak a vállát:
- Megérdemelted Margitom! Aztán mondd, milyen? Vagy inkább ne is mondd, javul az út, csinálunk egy kiruccanást, elmegyünk hozzátok. A gyerekek úgyis mindig nyaggatnak, tudod mennyire szerettek játszani a lányaiddal. 
- Jólvan szomszédasszony, gyertek, de addig, amíg nem lehet dolgozni a szőlőben, vagy a mezőn, tudod nekem nincsen mentsvár, amint szikkad, a föld, nem ragad a kapára, vár a sok kikapálás. 
- Jó, jó megyünk, talán már a hét végén. Most kíváncsivá tettél. 
Közben megszáradtak a ruhák, Joke felöltözött. 
Pista bácsi még indulás előtt újra figyelmeztetett bennünket:
- Gyerekek! Aztán nem elfelejteni, amiről beszéltem!
Kórusban válaszoltuk:
- Nem, dehogy is. Jó kis lecke volt ez.
Kicsit eltávolodtunk már mikor Anyu megkérdezte:
- Mire figyelmeztetett a Pista bácsi benneteket?
Én húztam Anyunak a kezét:
- Majd otthon elmondom. 
Anyu kérdően nézett rám. De én csak sürgettem. 
- Most menjünk, majd otthon elmondom. 
Úgy eljárt az idő, hogy a nap kezdett nyugovóra térni arra a csomai erdő felé. A Nagykata Rozika néniék háza előtt találkoztunk össze az Ilonka nénivel, a Joke Anyukájával. Mogyoróvessző a kezében. Joke a hátunk mögé bújt mikor meglátta. 
- Jó estét Margitom, hol van ez a jómadár?
- Jó estét Ilonka! Itt van mögöttünk.
- Na, mi van te rossz pénz, nem mersz előbújni, azt hiszed, így nem kapod meg a magadét? Na, gyerünk, masírozz előttem, de gyorsan! A vacsorát félrehúztam a sparhelten, mert nem volt már maradásom, úgy aggódtam. 
Közben odaértünk a Buda horhó bejáratához, Ilonka néniék elköszöntek. Joke szaporán kapkodta a lábait, az anyja nem is tudott lépést tartani vele. Abban reménykedhetett, talán hazáig elszáll a mérge az anyjának. 
Mikor már halló távolságon kívül kerültünk akkor elkezdtem az rosszul létemet mesélni.
- Anyu, most már elmondhatom, mert csak maga és a Kati hallja! Nem akarom, hogy a gyerekek is tudjanak róla. 
- Miről kislányom.
- Hát a szorongás, a gombóc a torkomba. 
Pista bácsi nagyon megszidott bennünket. Azt mondta, nem szabad a tűzzel, vízzel játszani. 
És, hogy az utóbbi időben volt olyan, hogy nem értek oda a veszélyben lévő gyerekhez, és az Anyukája elveszítette. Akkor arra gondoltam, hogy magának milyen rossz lenne, ha elveszítene bennünket, ezért jött rám a szorongás. Nagyon nagyon rossz volt, minden elfeketedett körülöttem, nem tudtam lélegezni, annyira szorította valami a torkomat. 
Anyu megállt, oda szorított magához és a hangja olyan akadozó gyengéd volt, mint amikor sírni szokott. Katit is átkarolta:
- Drága kincseim, nem történhet veletek semmi baj!

7.16    A völgyek patakokká változtak  

Így mentünk hazáig összeölelkezve. Kati megkapta még a magáét, Anyu jól legorombította, és újra a lelkünkre kötötte, mitől óvakodjunk. Olyan sok minden volt már, hogy néhányat már el is felejtettünk. 
- És fogadjátok meg a Pista bácsi intelmeit. Ő sok mindent tapasztalt a munkája során. 
Megértetted Katikám? Ne kelljen folyton aggodalomban élnem!
Kati megígérte, nem fog belekeveredni semmi veszélyes dologba. Igaz már sokszor megígérte, de neki nehéz be is tartani. Be sem jött velünk, ment megkeresni a cicát. Nemsokára az ölében a cicával jött be. Szerencsére már volt otthon petróleum, Anyu meggyújtotta a lámpát. A sparheltben volt még egy kis parázs, a száraz csuta hamar lángra kapott. 
Éhesek voltunk, főleg én, mert a pogácsát, amit az Irénke néni adott, Kati ette meg. Itthon is pogácsa volt, és kolbászos krumplileves. Pogácsát Anyu úgy csinálta mindig, hogy lekváros is legyen. A leves után először az üres pogácsából ettünk, majd a végén mintha a lekváros lenne a desszert, az következett. Másnapra kellett vinni az iskolába a horgolótűt, és fonalat. Katival összevesztünk, mert csak egy horgoló tű volt otthon és mindegyőnknek kellett volna. Anyunak nehéz volt eldönteni melyikünk viheti. A végén Kati kapta meg. Anyu írt egy cetlire a tanító néninek, hogy ne kapjak a horgolótű hiánya miatt beírást. Így már nyugodtabb voltam. Kati már tavaly is csinált ilyent, amihez a horgolótűt kellett használni, de már nem emlékezett semmire. Kint aludhattunk a konyhában, mert Aput majd csak holnap délelőttre vártuk haza. Anyu vacsora, mosakodás után elfújta a lámpát. Most már volt otthon petróleum, de pazarolni nem volt szabad. Korán volt még aludni, addig nyaggattuk, míg elkezdett mesélni arról a hóolvadásról, mikor én még nem is éltem és Kati pedig még nagyon pici volt. 
- Az én szülőföldem felé is voltak olyan telek, mikor még kétméternyi hó is esett, mikor elkezdett olvadni, a homok elitta, amit nem ívott el, az összegyülemlett a lapos mocsaras helyeken. Azon a tavaszán más volt. Mi akkor még nem itt laktunk, hanem egy völggyel hátrább. Emlékeztek, voltunk ott az ősszel gombázni! Az a kicsi sárga romos kis ház volt a hajlékunk. Hirtelen jött az olvadás, alul a föld meg volt fagyva, nem tudta elinni. Folyt egyre csak folyt. A völgyek patakokká változtak. Az áradat, amit ért magával ragadott. Csak folyt a sárga zavaros lé, a partoldalokból kiszakította a fákat. Ahol a fák eltorlaszolták az útját, újabb és újabb horhókat alakított ki magának. A réten egészen a domb aljáig ért a víz. Édesapátok szolgálatban volt. Az éjszaka folyamán úgy, mint most akkor is hatalmas robajjal zúdult le a ház tetejéről a hó. Félelmetes volt. Vártam, csak vártam, hogy hazaérjen az Édesapátok, de csak nem jött. Már délutánra fordult az idő mikor átmentem a szomszéd nénihez. Próbált megnyugtatni:
- Ne aggódj Margitom, az én fiam sem jött haza. A másik nem tudott lejelentkezni. Kiöntött a Kapos. Az egész rét víz alatt van.
Képzeljétek csak el milyen aggodalomban voltam. Mindenre gondoltam, ha elindult, és elvitte az ár. Vagy valahol ott rekedt, és nem tud kijönni. Katikám te épp hogy csak lépkedni tudtál. Sehová nem tudtam fordulni, kérdezni. Egy hét múlva jött meg, fáradtan, mert amerre nem vitte el a vasutat az árvíz arra azokkal a mozdonyvezetőkkel, fűtőkkel kellett megoldani a szállítást, akik jelen voltak. 
Pár órákat aludtak a laktanyában, és már újra szolgálatban voltak. A vasútikonyháról kaptak ellátást. Mondta amerre járt minden hol csak vizet látott. A Pista bácsi már akkor is tűzoltó volt. Együtt jöttek haza. Ő is már egy hete hogy elment hazulról, és bizony sokszor nem értek oda időben ahol menteni kellett. Azért kell megfogadni az intelmeit. Most is hóolvadás van, és láttátok milyen az, amikor elindul az áradat. Ott nincs menekvés. Messze nagyon messze kerüljétek el.
A történet közben Anyu simogatta a hátunkat, mind addig még el nem aludtunk.

7.17  Vigyázom lépteid

Olyan jó volt így elaludni. Érezni Anyunak a melegét.   Kérges volt a keze, a simogatását mégis bársonyosnak éreztem. A hangja, mint egy zöngicsélő méhraj, úgy duruzsolt a fülembe. Aztán a zöngicsélő méhek lassan magukkal vittek. Röptükben velük jártam Már nagyon messziről hallottam Anyu hangját. Nem volt már lezúduló áradat, nem volt sár. A fák rózsaszín, fehér ruhában tündököltek, és én csak repültem a méhekkel. Nem féltem, hogy elejtenek. Ott voltam Anyu védelmező karjai közt. Ahány virágszirom közé bújtunk annyiszor tündökölt fel az arca. Ilyenkor mindig megsimogatta az enyémet: 
- Repülj csak kislányom! Ne félj, itt vagyok! 
Reggel mikor felébredtem egy darabig nem nyitottam ki a szemem. Megpróbáltam visszaidézni az éjszakai utazást. A sparhelt úgy duruzsolt, mint ezernyi méhecske. A hárs virágból készült tea illata az álmomban bejárt virágos fák bódító illatára emlékeztettek. És nem maradt el a simogatás sem:
- Marikám ébresztő! Gyere, mert elkésel az iskolából!
Kati már a cicával az asztal mellett ült. Egyik falat bundás kenyér a cica szájába, a másik a Katiéba vándorolt. Megdörzsöltem a szemem. Nagyot nyújtózkodtam:
- Anyukám, de jó lenne még aludni. Álmomban már tavaszi szél fújdogált, és én a méhekkel repültem virágról virágra, és mikor belekukkantottam a szirmok közé, maga ott volt minden egyes virágnál. - Tudod miért voltam ott kislányom?
Lebiggyesztettem a számat:
- Nem tudom, miért volt ott?
- Azért mert minden pillanatban ott vagyok veletek, vigyázom a lépteiteket. 
Ez nagyon megnyugtatott. Milyen jó lenne, ha mikor jön az a fránya gombóc, Anyu ott lenne velem mindig. Felöltöztem, a bundáskenyér és a hárs virágból készült tea, a kedvenc reggelim volt. A maradékot tízóraira elvittük. 
A nap sugara bepásztázta a szemközti dombot. Ott néhol már zöldült a fű. Hozzánk csak sokkal később köszönt be, de már így is olyan jó érzés volt látni, hamarosan itt a tavasz. Ma éjjel már nem is fagyott. A Káposztatelep felé vettük az irányt. Most már a téli kabátot sem kellett felvenni, elég volt a kis tavaszi félkabát. A Dáró dombi gyerekekkel a Buda horhó bejáratánál találkoztunk össze. Kati jól megszidta a fiúkat, amiért nem várták meg a Joket. A lányok semmiről sem tudtak. Nekik én meséltem el, hogy a Pistáéknál szárítkozott.
Annuskát, Magduskát nem kellett, hogy féltse az Anyukájuk. Nem keresték a bajt sohasem. Nagy ritkán belekeveredtek valami galibába, de tiszta véletlenül. Nem úgy, mint az én nővérem. 
Szinte bevonzotta az összes bajt. Ha valahol valami történet, akkor a Kati biztos részt vett benne. Most szerencsére hiába biztogatták a fiúk:
- Fogadjunk, hogy nem tudod átugorni ezt az árkot!
- Át tudnám! De most nem akarom!
- Persze áttudnád! Akkor ugord!
- Hülye lennék, láttátok tegnap átugrottam. Nem akarom, mert a Pista bácsi mesélte, nem mindig érnek időben megmenteni a vízbe esett gyerekeket. És az lesz a legjobb, ha ti sem ugráljátok át. Most ez sikerül, de aztán lehet legközelebb nem. 
-És akkor mi van, ha nem sikerül?
- Mi van? Az hogy az anyukátok a gyereke nélkül marad. 
- Ki mondott ilyen hülyeséget neked?
Akkor értünk a Pista bácsiék háza elé. A szomszéd gyerekeket pont akkor indította útnak az Irénke néni. Katinak pont kapóra jött. 
-  Irénke néni igaz, hogy a tűzoltók nem érnek mindig időben megmenteni a vízbeesetteket?
Nem akarják elhinni a fiúk. 
- Úgy bizony! Igaza van a Katinak, és az lesz a legjobb, ha ti sem ugráljátok át az árkot. 
A fiúk nem vitatkoztak tovább. Kati a sok évvel ezelőtt történt árvizet mesélte. A gyerekek kíváncsian hallgatták., közben odaértünk az iskolába. Tanító néni gyalog jött, mert a salakos utat sok helyen elöntötte az víz. Mesélte milyen félelmetes a Kapos. A fűtőház felé az egész rét víz alatt van. 
Azt mondta:
- Remélem, haza tudok menni délután, de ha így halad az olvadás holnap nem valószínű, hogy tudok jönni. 
Mi titokban örültünk a kényszerszünetnek. Végre sorra került annak a kis bodzafa gurigának a használata. Én odavittem a cetlit, hogy nem volt otthon két horgoló tű, és így csak a Katinak van. 
- Nem baj, majd oda ülsz a Kati mellé és figyeled, mit kell csinálni. 
Elkezdték huzigálni a fonalat a szegek között. Kati olyan gyorsan csinálta semmit nem láttam belőle, csak azt, hogy a guriga végén hamarosan egy kis fonal kígyó kacskaringózott ki. Többször is mondtam neki:
- Kati! Add oda hadd próbáljam ki!
- Nem adom! Te ezt úgysem tudod. 
-.De tudom, add oda!
Végre a kezembe adta, hagyta, hogy kínlódjak vele. Addig fűzegettem a fonalat erre -arra a végén elszalajtottam egy szemet. Kati mérgesen kapta ki a kezemből, aztán mérgében lekevert egy fülest. 
Nem volt túlságosan fájdalmas, de én kevertem a hisztit, elkezdtem sírni. 
A vége az lett mindketten sarokba lettünk állítva. 
Én igazságtalannak tartottam, amiért nekem is sarokba kellett állnom. Mert véletlenül vesztettem el a fonalat, Kati meg készakarva adta a fülest. 
De a tanító néni nem hallgatott meg. Irtózatosan hosszú volt ez az óra. Egyedül az segített mikor arra gondoltam " Kislányom ott vagyok, veled vigyázom lépteid"

7.18      Szamár maradsz

Vége lett a büntetésnek. A szünetben a folyosón maradtunk. Kati úgy csinált mintha semmi sem történt volna. "Add tovább, mert szamár a végállomás" játékok játszottak. A szertár mellett a sarokból figyeltem őket. Nem volt kedvem játszani. Kati mikor rá került, hogy ő szamár, hozzám futott, és rám ragasztotta.
- Most már a Marika a szamár. 
Na, hát ez már végleg sok volt, betette nálam a kaput. Először arra gondoltam, úgy csinálok, mintha észre sem venném, nem csatlakozom be a játékba, de aztán mikor hallom: Szamár, szamár! - mérges lettem. Nem volt túl messze tőlem Kati, úgy neki szaladtam, hogy két másik lányt is elsodort magával, ahogy elesett, és kiabáltam:
- Most már újra te vagy a szamár!
Mire fölkecmeregtek szerencsére becsengetett a tanító néni. A sorakozónál vérmes tekintettel méregettek a kárvallottak. Nekem már az utolsó óra volt, nem figyeltem semmire. Mikor vége lett az órának, kezembe kaptam a kabátot, táskát és futás hazafelé. Csak mikor már messze jártam az iskolától, akkor lassítottam a lépteim. Felvettem a kabátot, hátamra a táskát. Vincellérék előtt ma már még magasabban volt az árokban a víz. Nem is volt már hely hová folyjon, mert az egész rét csillámló víztükre ragyogta be a tájat. A rét széli jegenyefákon a varjak károgtak. Fel-felröppentek, de aztán hamarosan visszatértek, mert a szántásban nem találtak eleséget. Kiértem a falu végére. A víz már a rét aljáig ért. A pulai templomtorony nézegette magát az elterülő hatalmas tengernyi vízben. A horhóból csak áramlott egyre a vége hosszat nem érő sáros lucsok. Az átázott föld huzigálta le a lábamról a csizmát. Anyu a dombon nézelődött, mikor meglátott jönni, elém sietett. Nagyon nagy boldogság volt az átölelő karjai közt lenni. Elpanaszoltam a fülest, amit a Katitól kaptam. A büntetést, milyen nehéz volt ott állni. A kitartásom, hogy arra gondoltam vigyáz rám, akkor is ott van velem. Azt sem hallgattam el, mikor a játékban én voltam a szamár, és bosszúból nekirontottam a lányoknak. Dicséretet nem kaptam érte, de nem is szidott meg érte. Csak annyit mondott:
- A harag rossz tanácsadó, ilyenkor azok is megihatják a levit, akiknek semmi közük sincs hozzá. Most szerencsére nem lett semmi baj. 
Legközelebb gondold, meg mit cselekszel. Kati is megkapja a fejmosást, ha haza ér!
- De Anyu! Én is szeretném megtanulni azt a vitéz kötést. Az iskolába Kati nem engedte. 
- Majd ha hazajön, akkor megtanuljuk! Jó lesz így?
Odabújtam Anyuhoz, belefúrtam a fejem a kötényébe, ettől jobb nem is lehetett volna. 
Ebéddel megvártuk, míg hazaér Kati. Addig Anyuval az úton igazgattuk a víznek az útját, hogy minél előbb találjon magának helyet, hogy elérje azt a csillogó tengernyi vizet a réten. Az eresz alatt minden edény tele volt vízzel. A déli lejtőkön már mindenhol hiányzott a hó. Az udvaron a pipik hatalmas sár csizmával evickéltek. A napsütötte helyeket keresték ahol már ráleltek a puha földből éledező kukacokra. 
Ha valamelyik talált, nagy kotkodácsolás közepette elkezdte ráncigálta ki a földből, mire a többi pipi odaért bekapta. Az oda érkezők elégedetlenül káricáltak. Csipkedték a csőréből még kicsit kilógó kukacot. Jó érzés volt a napon süt kérdezni. 
Kati nyakig sárosan érkezett haza. Anyu pirongatta, először a rendetlen ruházata, másodszor az iskolai füles miatt. Még neki állt feljebb. 
- Megérdemelte a Marika, tönkre tette a munkámat. 
- Ilyen nincs, hogy megérdemelte! Akkor te most mit érdemelsz. Te is megérdemelnéd a fülest. Az én munkámat semmibe veszed! Nézd meg, hogy néz ki a ruhád! Nem szégyelled magad? Így kell haza jönni! Úgy nézel ki, mint a disznó, aki a sárba fetrengett!
Kati végig nézett magán, lekaparta a már megszáradt sarat:
- Anyukám nem is vagyok piszkos!
Anyu csak hajtogatta a fejét gondterhelten, jaj, kislányom te aztán mindenre meg tudsz felelni. 
Ebédre reszelt tésztaleves volt és gánica. A szép pirosra pirult gánicát, megettük tejföl nélkül. Anyu a maradékot berakta a sütőbe:
- Jó lesz Édesapátoknak, amikor haza ér. 
Elmúlt a délután, beesteledett, de hiába vártuk Aput csak nem jött. Anyu aggodalommal hallgatózott mikor valami neszt hallott.

7.19    Leszakad a partoldal

Az aggodalmat még csak a nesz eredete növelni tudta. Anyu magára vette a kis kabátot, csizmát húzott, kiment. Ahogy kilépett az ajtó előtt volt a leomló partoldal sáros göröngyei. 
-Jaj, Egek Ura! Jaj, te jó ég!
Kiáltotta rémülten. Leemelte a szegről a lámpát, az egyik kezével védte a cilindert, hogy a szél ne oltsa ki a lángot. Mögötte araszoltunk papucsban. Hátra nézett:
- Hova jöttök papucsban, ebben a sárrengetegben? Húzatok lábbelit, és kiskabátot! 
A lámpával körbejárta a pince környékét, de elképzelni tudta merre lehet. Leszakadt a part, magával rántotta a kajszibarack fát. Teljesen elzárta az udvart. A ház fala ki sem látszott. 
Nagyot sóhajtott. Aztán eszébe jutottak a tyúkok. Megkerülve a házat az utca felől ment hátrafelé. Mi utána, most már csizmában, kiskabátban. A tyúkólat is ellepte a leomló lösz. 
- Kislányaim ezeket gyorsan ki kell szabadítani! Jaj, Egek Ura, a kapa, az ásó, a lapát, mind a pincében van, mivel álljak neki? - sóhajtozott egyfolytában. 
- Anyu! Lemegyek a szomszéd nénihez. Próbálok kérni szerszámokat. 
- Menj Katikám, siess, hogy ki tudjuk szabadítani időben őket. Kati futás le a dombon, egy gondolatnyi idő után, már hallottuk, hogy fogják a kutyák. Kati kiabálása még hozzánk is felhallatszott.
- Nem mész el innend! Aztán a kainkulást hallottuk. Anyuval összenevetünk, majd egyszerre mondtuk:
- Na, most rúgott bele a kis foxiba. 
Kis idő múlva jottádé nem is egyedül. Jöttek a szomszéd fiúk is. Mindegyiknek a kezében valami szerszám.
- Csókolom szomszéd néni! Kati mondja, milyen nagy bajban vannak, jöttünk segíteni!
- Köszönöm szépen, nagyon jókor jöttök. Ki kell ásni a tyúkólat, ne hogy megfulladajanak ott bent. Gyertek gyorsan!
Nem kellett lámpa, a szemünk hozzászokott a kinti sötétséghez. Nekiálltunk, ásóval, kapával, lapáttal hánytuk félre az iszapszerű, ázott sárgaföldet. Nekem csak a kis szenes lapát jutott, de azzal is szaporán szórtam el a földet. A fiúk nem kímélve az erejüket csak hányták félre az ól elől. Aztán egyszer csak koppant az ásó a tyúkól ajtaján. Bentről mozgolódást, ijedt vergődést hallottunk. 
- Jól van még élnek - sóhajtott fel Anyu, most már megnyugodva. Ebben a nagy rémületben el is felejtkezett a másik aggodalomról. Mikor végre ki tudták nyitni az ajtót, Anyu kedves szavakkal nyugtatta a kis drága pipikéket:
- Gyertek bogaraim, megmenekültetek. Dehogy hagylak benneteket. Végig tapogatta őket bent az ólban. Szegény pipik, egyhatáron voltak bent a sarokban. Most hogy már biztonságba voltak, újra rátört az aggodalom.
- Gyuszim, voltál vezénylésért?
- Szomszéd néni nem tudtam elmenni. Olyan áradat van a Kaposnál. A hidat sem lehet megközelíteni. 
- Jaj, szegény Józsim, vajon merre van?
- Ne féljen szomszéd néni, biztos ott maradt a laktanyában. Van ilyenkor hely azoknak, akik nem tudnak hazamenni. Én sem tudok bemenni szolgálatba. 
Apunak  volt otthon készenlétben a szokásos sör, Anyu beinvitálta a fiúkat:
- Gyertek, ottbent megisszátok! 
- Szomszéd néni dehogy megyünk be ilyen sárosan! De azért a sört elfogadjuk, legurítjuk itt kint. 
Még arra sem volt idő, hogy félrenézzünk, a sört tényleg legurították. Addig le sem vették a szájukról az üveget, amíg volt benne. Aztán megpróbálták egymást túlböfögni. 
Anyu megköszönte a gyors segítséget. 
- Szomszéd néni! Ugyan már, ez csak természetes. Szóljon csak bátran, ha segíteni kell valamiben. 
A szomszéd fiúk elköszöntek. Anyu még kicsit időzött a tyúkólnál, megigazította az ajtót, hogy be lehessen csukni. Most, hogy a megfulladástól megmentette őket, nem lenne jó, ha róka koma vacsorái lennének. 
A sütőből kivette az ebedről maradt gánicát:
- Kislányaim megehetitek, ma már biztos nem jön haza Édesapátok. 
Volt ideje megpirulni a gánicának, olyan finom ropogós volt, egy falatja sem maradt. 
Anyu megmelegítette a helyünket a szobában, de mi jobban szerettünk volna vele aludni. 
Addig-meddig rábeszéltük. Anyu sokáig nem feküdt le. A legkisebb zajra is már ugrott, hátha Apu jött meg, de Apu nem jött. Reggel arra ébredtünk, hogy Anyu az ágy szélén kuporog ruhástul. Egész éjjel ébren volt, most reggelre nyomta el az álom. Zajt hallottunk, valaki lépked a ház felé. Juliska néni jött. 
-Jó reggelt Margit! Hozzon valami nagy edényt. Nem boríthatom ki ezt a tejet, ennyivel nem tudok mit csinálni. Elvittem a csarnokba, de aztán vissza is hoztam. Azt mondják, nem lehet bemenni Dombóvárra. Anyu vitte a nagy húsz literes fazekat, hálásan megköszönte a sok tejet. Kicsit még elbeszélgettek. Juliska néni elment, most már az üres tejeskannával könnyedén. 
Anyu megrakta a tüzet, egy jó nagy fazékba rakott fel tejet. 
- Na, kislányaim ma búcsút tartunk. 
- Miért? Mit csinálunk ezzel a sok tejjel?
- Madártejet! Mit szóltok? Jó lesz?
Örömünkben úgy ugráltunk az ágyon majd leszakadt.

7.20    Madártej  

A tojás fehérjét a Kati verte fel habnak. Nekem az volt a feladatom, hogy a sárgáját keverjem el simára a liszttel. Akár hogyan kavircultam, nem akart sima lenni. Anyu odaült mellém, és mutatta:
- Kislányom, a fakanalat az edény oldalához kell húzni, akkor azok a kis gumók szépen elsimulnak. 
Tényleg úgy volt, a fakanalat úgy húztam az edény falhoz, hogy ne a fakanál mélyedése érjen oda, hanem a domború része. Minden egyes kavarás után láttam, ahogy szépen eltűnik a liszt gombóc. Kati közben elkészült a habbal, azzal játszott, hogy a tálat felfordította:
- Anyu! Ide nézzen! Bent marad a tálban! 
- Ne szeleskedj már megint, még kiborítod!
A hab már indul volna, épp az utolsó pillanatban tudta visszafordítani a tálat.
- Látod! Mondtam ne szeleskedj, mert csinálhatod még egyszer. 
Anyu megfőzte a habot tejben, majd tésztaszűrővel kiszedte, aztán addigra az én lábasomban sima lett a tojás, liszt egyvelege, belecsurgatta, a tejbe, közben folyton keverte nehogy összecsomósodjon. Nem vártuk meg, hogy kihűljön. Anyu kimerítette a kistányérba. Azzal játszottunk, hogy a fehér szigeteket el kellett süllyeszteni a sárga folyamban, ami nem más volt, mint a madártej sárgája. Még jó hogy vasárnap volt, nem kellett iskolába menni. 
Később arra jutottunk, ha Apu nem tudott haza jönni, akkor a tanító néni sem tud jönni, holnap sem kell majd iskolába menni. Ugráltunk örömünkben. Anyu vette el a jó kedvünk. 
- Ejnye, lányok, jobb lenne, ha mehetnétek az iskolába, akkor nem lenne ez a hatalmas katasztrófa. Édesapátok is itthon lenne. 
- Anyu! Mi csak annak örültünk, hogy kényszerszünet lesz az iskolában. Tudjuk, nagyon nagy baj ez az árvíz. 
- Minden évben tavasszal hó olvadás idején baj van. De most olyan hirtelen jött, nem tudta elinni a föld, mert még fagyos volt. Ez a kajszi barackfa nem szeret a pince fölött lenni. 
Pár évvel ezelőtt mikor elindult a part, akkor is ugyanígy történt. Édesapátoknak mondtam:
- Te Józsim, ne oda ültesd, oda ezt a barackfát, de nem hallgatott rám. Most kezdett termőre fordulni! Várhatjuk majd a következőt mire az is termőre fordul.
Ebédre nem is akartunk mást, csak a madártejet, de azért Anyu csinált húsoskáposztát. 
A babot meg csak leáztatta, mert az úgy szokott lenni, hogy a káposztás fazékból amig van benne hús, addig inkább csak az fogy. A káposzta magába meg senkinek sem kell. Amikor már nincs benne hús, akkor tarkababot főz, és már kész is a baboskáposzta. Így már van keletje. Délután elkezdtük elpaterolni a leomlott földet. Anyu elkészítette a fuvaros edényeket. Rossz lyukas lábasokra madzagot kötött. Anyu merte lapáttal az edényekbe, Nekünk az volt a dolgunk, hogy elhúzzuk, és leborítsuk a parton. Nehezen haladtunk a munkával. A sárgaföld annyira ráragadt a lapátra, a lábasra alig lehetett kiverni belőle. A lábunkon hatalmas sarat hurcoltunk. Annyira sikerült szabaddá tenni, hogy a fal mellett el lehetett menni már hátra, a disznóólhoz, tyúkólhoz. Mikor megpihentünk, felmentünk a dombra. Csodálatos, de egyben félelmetes is volt a látvány. Ameddig elláttunk, mindenhol víz volt a réten. Még a Kapos folyón a híd sem látszott. Figyeltük a vasutat, ott sem volt semmi forgalom. Anyu délután elővette a zacskóba elrakott száraz kovászt, leáztatta. Hozott le a padlásról lisztet. Neki állt kenyeret sütni. 
- Kislányaim pár napig azt hiszem, el leszünk zárva a külvilágtól, de ne féljetek, van itthon minden. Majd csak elleszünk valahogy.

7.21     Nénje, éhesek vagyunk

Figyeltük az előkészületeket a kenyérsütéshez. Odakint kezdett sötétedni, de Anyu még nem gyújtotta meg a lámpát:
- Nem pazarolhatjuk a petróleumot, nem tudjuk, meddig nem tudunk kimozdulni.
Odakuporodtunk az ágy végébe. Anyu a száraz kovászt belemorzsolta egy tálba, langyosvizet öntött rá, otthagyta a sparhelt szélén. A lisztet beleszitálta a dagasztóteknőbe. Azt is oda tette a sparhelt közelébe. 
- Kislányaim most várunk kicsit, mert az élesztő csak akkor kezd el éledni, mikor már nem fázik, és a lisztnek is kell melegedni, mert ha a hideg lisztbe beleöntöm a langyos élesztőt, akkor megfázik, és nincs az az isten, aki életre tudná kelteni. 
Most elmesélem nektek az én furkós kenyeremet. Már elkezdődött a háború, de még a front messze volt a szülő falumtól. Tél volt. Aznap nem mehettem az iskolába, mert kenyeret kellett sütni. Akkor született az öcsém, a Jóska. Édesanyám nagyon gyenge volt, még saját magát is alig tudta ellátni, nemhogy a többi gyerekről gondoskodjon.
A nagyobbak már elvoltak magukban, de Ági és Panni még nagyon kicsik voltak. Ott húzták-vonták a szoknyám szélét, hogy - "Nénje éhesek vagyunk "
Nem is tudtam lépni tőlük. Édesapám az erdőbe ment az urasághoz fát hordani. Elővettem a kovászt, ami egy kis ruha zsákba volt felakasztva. Leáztattam langyos vízbe. 
A Bözsimet kértem meg, hogy viselje gondját a kicsiknek, amíg fölmegyek a padlásra lisztért. 
Ennyi éhes szájnak, bizony nem kevés lisztből kellett dagasztani. Szegény Bözsi nem vette észre, hogy a Panni utánam jött a padlásra. Alig tudott menni, de azért a létrafokon felmászott. Hátamon a fél zsák lisztet megyek lefelé, mikor észrevettem, hogy ott van alattam. Megijedtem. Annyira megrémültem még a zsákot is elengedtem ijedtemben. A zsák, ahogy leesett elhasadt, hatalmas port vert. Abban a pillanatban keserves sírás hallottam, kettesével lépkedtem le a létra fokain. Panni ott ül a lisztes zsákon. Ki sem látszott a rajta lévő liszttől. Fölkaptam, szaladtam ki vele az udvarra. Amerre elfutottunk, magunk után hagyva a fehér liszt szőnyeget. Közben a többi gyerek is odasereglett a jajveszékelésre. Panninak, taknya- nyála egybe folyva. A liszttel összekeveredve. Olyan volt, mint egy kis erdei manó. Ölembe vettem, megtapogattam. Mikor láttam minden porcikája ép, megnyugodtam Szegény Panni még sokáig hüppögött. A nagy csetepatéra Édesanyám is felkelt.

8.1 Nem lehet rád bízni semmit

- Mi történt itt, miért sír a Pannika?
Aztán meglátta a földre hullott lisztet:
- Ez a sok liszt, hogy került ide? Hely te lány, hát nem lehet rád bízni semmit?
Könnybe lábadt a szemem, kotortam össze a lisztet a földön, ami még menthető volt. Nem tudtam megszólalni. Elfogott a keserűség:
- Nem lehet rám bízni semmit? Mióta eszemet tudom, mindig minden rám van bízva. Az összes gyerek az én szoknyámba kapaszkodik. A jószág is az én gondom. Nekem kell fejni, már jó ideje a kenyeret is én sütöm. Most is azért borult ki a liszt, mert utánam engedték a létrán Pannit. Ijedtemben, mert annyira megrémültem, hogy leesik. És azt mondja Édesanyám, nem lehet rám bízni semmit. 
Bözsi pártomat fogta:
- Édesanyám nem a Margit volt a hibás, miattam borult ki a liszt. 
- Egyformán hibásak vagytok! Fölkapta a még hüppögő Pannit, és vitte volna magával. 
Pannika rúgkapált, szabadulni akart az anyja karjai közül. A végén le kellett rakni, annyira nyughatatlan volt. Pannika szaladt a karjaim közé. Aztán a kis selypítős beszédével kinyöszörögte: 
- Nyénye! Itt atajok majadni vejed!
Belefúrta az arcát a ruhámba, átölelte a lábam, rám csimpaszkodott, mint a borostyán a fára. Addigra már a nagyobbak is mind ott voltak körülöttem, attól féltek, hogy Édesanyámmal kell menniük. 
Magam köré gyűjtöttem az összes testvéremet. Aztán csak annyit mondtam Édesanyámnak, hogy megnyugtassam a veszendőbe ment liszttel. 
- Majd én annyival kevesebb kenyeret eszek. 
Ha tudtam volna, hogy milyen kenyeret sütök, azt is mondhattam volna neki, megeheti mindet!
- Miért mondhatta volna, milyen kenyeret sütött?
Kérdeztük kíváncsian. 
- Majd mindjárt megtudjátok, és ezzel folytatta a történetet.
- Édesanyám ott hagyott bennünket. A testvéreim segítettek összetakarítani a lisztet. Amit nem rakhattam bele a dagasztóteknőbe, az a disznók moslékos vödrébe került. Megszitáltam, majd bele raktam a sót, és a felfuttatott kovászt. Ami olyan furcsa volt. Máskor az egész edény tele volt a buborékos, lilás rózsaszínű illatos kovásszal. Most épp az edény aljában volt, és semmi buborék nem díszelgett. Annyi azért látszott, hogy valamikor fent lehetett, mert az edény belsejére néhol rá volt száradva, nem gyanakodtam semmi rosszra. Elkezdtem dagasztani. Most még könnyebb is volt, mint máskor, mert a harag is velem dagasztott. Aztán olyankor dupla erővel csak vertem az öklömmel a kenyérnek kívánkozó drága búzalisztet. Néha még újra sóztam is, ahogy a belehullott a könnyem. Anyám szavai csengtek vissza. " Még ezt sem lehet rád bízni "
A testvéreim ott ültek körülöttem, Bözsim feltűrőszködött, maga elé kötötte Anyám kötényét. 
- Megpróbálhatom a dagasztást?
Odaengedtem magam mellé, és mutattam a mozdulatokat. A kisebbek is jöttek volna, de nekik megígértem, majd legközelebb az Ilonka dagaszthat. Készen voltunk, letakartam, otthagytam pihenni. Addig még pihent, kimentünk az erdőbe Édesapám után, nem akartam Anyám szeme előtt maradni. Nagyon fájt, amiket mondott. Attól féltem olyat mondok, amit megbánnák később. Az erdő közel volt, sokáig nem maradhattunk, mert a kemencét is elő kellett készíteni. Kis köteg rőzsét hoztunk haza a hátunkon. Beraktam a kemencébe, meggyújtottam.
Mentem, hogy kiszaggassam a szakajtóba. Az én kenyértésztám olyan volt, mint amikor ott hagytam letakarva. Rám tört a zokogás, most aztán már mondhatja az Édesanyám, semmit nem lehet rám bízni. Azért még reménykedtem, talán a szakajtóban majd megkel, de bizony a szakajtóba sem kelt meg. Ugyanakkora volt, mint amit beleraktam. A langalló is olyan lapos volt, mint a füzetlap, de azért ha már elkészítettem mindent, nem volt mit tenni, beraktam így keletlenül, aztán türelmetlenül vártuk, vajon milyen lesz.

8.2     Amikor meghal a kovász

Türelmetlenül vártuk milyen volt az a furkós kenyér. Közben Anyu megszitálta a lisztet csinált a liszt közepén egy kis mélyedést. Beleöntötte a feloldódott kovászt, és elkezdte dagasztani.
Katival türelmetlenkedtünk, Anyu folytassa milyen az a furkós kenyér. Mi is olyant eszünk most, hogy el leszünk zárva a külvilágtól?
- Remélem nem olyan lesz! - tovább dagasztott, majd kis idő múlva folytatta - még most is könnybe lábad a szemem, ha arra gondolok, mit mondott Édesapám. A kenyér kisült, olyan kemény volt, hogy akár ágyúgolyónak is használhattuk volna. Én legszívesebben világgá mentem volna, de az én drága jó Édesapám megvédett, mikor Édesanyám kerhora fogott (jelentése kérdőre vont – zselici nyelvjárás). Asztalnál ültünk mindannyian, répaleves volt, füstöltoldalas darabokkal megbolondítva. Anyám kimerítette mindenkinek a tányérjába. Majd panaszolta volna Édesapámnak, hogy olyan kemény a kenyér nem lehet vágni belőle. Akkor Édesapám az egyik kenyeret belerakta a leveses fazékba, és visszaöntötte a fazékba a tányérokból a levest. Majd rá nézett Édesanyámra szigorú tekintettel.
- Ha nem lehet szeletelni, akkor majd a levesben megázik, és utána el tudja osztani. Aztán amíg megpuhul a levesben, addig elmesélitek, ki mit csinált ma!
A legkisebbekkel kezdte. Pannika szegény sírva mesélte a létrára mászást. Édesapám oda ültette a térdére, meglovagoltatta, a végén már kacarászott. A többiek is sorra kerültek. A kicsik a kenyérvárást az erdőbe a rőzseszedést mesélték. Bözsi eldicsekedte, hogy segített nekem dagasztani. Mikor én kerültem sorra, félve meséltem a kiborult lisztet, és hogy Édesanyám mennyire megszidott. Aztán minden műveletet tüzetesen elmondtam. Úgy csináltam mindent, mint máskor, a kovászt is elmondtam, hogy nem volt megkelve, és hogy az edény oldalára volt rászáradva. Akkor Édesapám közbe szólt:
-Tudod mi volt baj, hogy nem kelt meg a kenyér? Mikor felraktad a kovászos edényt, közben a Pannikával történt az a kis baleset, a kovász túlmelegedett, felforrt. Azért láttad az edény oldalán rászáradva. Amikor felforrt, meghalt, elvesztette a kelesztő erejét. Azért nem kezdett el életre kelni a kenyered. A nagy baj közepette nem csoda, ha nem vetted észre. Ne félj Margitom, megesszük így is.
Majd megázik a levesben, holnap reggel a tejbe.- Igaz Anyjok?
Édesanyám sűrűn bólogatott, akkor jó hangosan még egyszer megkérdezte: 
- Igaz Anyjok?
Most már kénytelen volt válaszolni!
- Igaz Apjok, meg tudjuk enni. 
Láttam, nehezére esett neki válaszolni, de ismerte Édesapámat, ritkán emelte fel a hangját. Akkor Édesapám belenézett a levesesfazékba. 
- Na Anyjok, most már eldarabolhatod a kenyeret. 
Nagyon nehezen ment le a torkomon Hiába vigasztalt Édesapám, Anyámnak a bántó szavait hallottam - "Még ezt sem lehet rád bízni "
Utána sokáig kerültem, ha nem mentem iskolába, elmentem Édesapámmal az erdőbe, csak ne kelljen otthon maradnom. A furkós kenyér története nem lett megemlegetve. Ha mégis szóba hozta valaki, elég volt, ha ránézett Édesapám, rögtön abba maradt a mese. Na, kislányaim most kiszaggatom, mit gondoltok, megkel?
- Hát, ha nem halt meg a kovász, akkor nem tud mást csinálni, mint életre kel.

8.3  Gombóc a torokban

Izgatottan vártuk a kenyeret, Anyu arca mosolygós volt mikor kinyitotta a sparhelt sütőjének ajtaját. A kenyér az egész sütőt kitöltötte. Kivette, az asztalra rakta.
Mi rögtön elkezdtük csipkedni a csücskét. 
- Csak annyit várjátok, még kicsit meghűl!
- Nem baj, ha forró, így is nagyon szeretjük. 
- Tudom kislányaim, de emlékszem mikor megfájdult a pocikátok, és nem szeretném, ha megint bajotok lenne. 
Nehéz volt megállni, annyira nagyon finom volt, nem volt furkós, a héja aranyló sárgásbarna színű, apró kis különböző alakzatokra megtörve. Egy kicsit meghűlt, Anyu levágta a gyürkét, és kétfelé osztotta. Belül hófehér volt, és foszlányos, ahogy a két ujjunkkal csíptünk belőle nem szakadt el rögtön. Egy kicsit kérette magát. Aztán csipetnyit elengedtük, lassan, mint amikor ébredés után nyújtózkodunk visszanyerte eredeti alakját. 
- Anyu? Ide nézzen! Ugye ez nem furkós!
Anyu is csípett belőle egy kis darabbot, majd mosolyogva mondta. 
- Nem furkós, Az élesztő tudta mi a feladata. Látjátok, most már tudjátok, hogy kell bánni vele. Vigyázni kell, nehogy megfázzon, vagy nagyon megmelegedjen, mert egyik sem jó. 
Amikor fázik, akkor azok a kis élesztőgombák összekuporodnak, nincs erejük, hogy növekedjenek, ha túlmelegednek, mint az én kovászom, akkor meg elpusztulnak. 
- És maga nem látta mikor dagasztott, hogy már nem élnek? 
- Ezek olyan nagyon kicsi kis részecskék, nem lehet látni. Később mikor már láttam, hogy a kenyértésztám nem növekedik, akkor már gondoltam, hogy valami baj van, de azért reménykedtem, hogy életre kel. 
- Akkor nem is tudott hagyni kovászt a következő kenyérsütéshez.
- Azt, ami a teknőben maradt, hiába szedtem volna ki, nem lett volna jó. Édesapám a Verbulec keresztanyáméktól kért, mikor legközelebb kenyeret sütöttem, és előtte este hozott le a padlásról lisztet, ne énnekem keljen a sok apró gyerek mellett felmenni. 
- És utána már nem sütött furkós kenyeret?
-Ilyen nagyon furkósat nem, de aztán olyan előfordult mikor kevés volt a búzaliszt, és kukoricalisztből kellett sütni. Abból nem tudtam olyan szép magas kenyeret a gyerekek kezébe adni. 
- És azért azt is megették?
- De meg ám! Örültünk, hogy olyan is jutott az asztalra. A háború vége felé mikor a front ott volt a mi falunknál, bizony sokszor még olyan sem jutott a szánkba. Tél végén megettünk mindent, még a tehenek elől a répát is, csak ne érezzük az éhséget.
Csínján kellett bánni a gabonával. Az a kevés, ami volt, meg kellett hagyni vetni Mert ha nem vettetünk volna tavasszal, akkor újra éhezés várt volna ránk. Tudjátok milyen nehéz egy kis gyereknek azt mondani mikor sír, hogy nincsen?
- Mit tudott velük csinálni?
- Mikor már kitavaszodott, mentünk a rétre, mezőre. Szedtük a vadsalátát, csalánt, mindent összeszedtünk, ami ehető volt. Szegény kis testvéreim, de sokat hallottam." Nénje éhesek vagyunk"
Először a német katonák szedtek össze mindent, amit értek, és menekülés közben magukkal tudtak vinni. Utána az oroszok. Semmit nem kíméltek. Mikor bejöttek a házba, elsőnek azt kérdezték:
- Német?
Mi ijedten bújtunk össze. Maguk előtt tartva a gépfegyvert törtek be mindenhová. Pincétől a padlásig mindent felforgattak. Aztán ki az istállóba. Ami jószág maradt, elvitték mindet. Egy két háznál azok a jószágok megmenekültek, akiket a gazdája kihajtott a lábosba. Igaz félő volt, hogy többet nem jönnek vissza, mert belesüllyednek, de mindegy volt, mert ha itthon maradnak, elhajtja az orosz. Édesapám a vetésre szánt gabonát a szalmakazalba dugta el. Hiába bökdöste a kiskatona a szuronyával, nem találta meg. Néhány tyúk is megmenekült szerencsére. Azok a kertekben, bokrokban bújtak meg. 
Én a bátyám ruhájában öltöztem, nehogy szemet vessenek rám, mert bizony jaj volt, a szép fiatal lányoknak, de még az öregasszonynak is!
Megilletődve csendben hallgattuk ezeket a szomorú történeteket. 
Az finom foszlós kenyér, valahogy olyan furcsa ízű lett. Anyu gondterhelt fájdalmas tekintete és a legördülő könnycsepp az arcán rossz érzéseket keltett bennem. A gombóc újra ott volt a torkomban, pedig nem is én voltam veszélyben, mégis annyira átéltem azokat a nagyon nehéz időket. Szerettem volna megkérdezni, miért volt, jaj, a fiatal lányoknak, de még az öregasszonyoknak is, de nem jött ki hang a torkomon, és a finom foszlós kenyér sem ment le a torkomon. Pedig mennyire vártam. Későre járt, Anyu nem is készített meleg sindőt az ágyunkba, ott aludtunk vele a konyhában. 
Hiába voltam a védelmező karjai közt, az álom nagyon nehezen jött a szememre. 
Katonák, szuronyok, elől menekültem, de nem tudtam hova, és mi elől is kell menekülnöm.

8.4     Csöpög már a padlás?

Anyu sokára feküdt le. Hallgatózott, várta haza Aput, de mindhiába, nem jött. Másnap egész nap a földet pateroltuk. A kislábas feneke már olyan fényes volt, tükörnek lehetett volna használni. Anyu csak lapátolta, mi szakmányában fordultunk, szaladtunk, mint egy kis csikó. Estére kelve elvégeztük, elhordtuk az összes földet. Olyan sárosak voltunk, mint a disznók, akik egész nap dagonyáztak. A végén megengedte Anyu, hogy a leborított sáros földről csúszkáljunk. Nagyon jó móka volt. Amit letúrtunk az útra, átdobáltuk az úton túl lévő partoldalra. A finom foszlós kenyeret mind megettük. A tegnapi kovász még nem is száradt meg rendesen, Anyu újra leáztatta. Nagyon vigyázott, nehogy túlmelegedjen, mert akkor furkós kenyeret kellett volna ennünk. Megszitálta a lisztet, közben kezdett életre kelni a kovász. 
- Nézzétek kislányaim, ilyenek kell lenni! Látjátok azokat a kis apró buborékokat? Amikor jól ki van dolgozva a kenyérnek való, akkor elkezd terjeszkedni, nyújtózkodni, minél nagyobbra. 
Kati szeretett volna dagasztani:
- Anyu megpróbálhatom a dagasztást?
- Persze, moss kezet, aztán kösd magad elé a másik kötényemet.
Kati örömmel ment dagasztani, de pár perc múlva már megkérdezte:
-Anyu jól van már, elég?
-Oh, kislányom, de hamar bele untál! Majd akkor lesz jó, ha elkezd csöpögni a padlás. Csináljuk, csak tovább majd szólok, ha elég lesz. 
- Miért kell csöpögni a padlásnak?
- Azért kislányom, mert akkor lesz kész a kenyér. 
Kati pintyergett, aztán nézett rám:
- Marika figyeljed, mikor kezd csöpögni a padlás!
Figyeltem én egyre, hol a kezüket, ami nagy iramban járt a liszt, kovász keverékében egyre jobban kisimulva. Hol a mennyezetre, de nem láttam a vízcseppet. Kati a köténye sarkába kezdte törölgetni a verejtékes homlokát. Anyu elmosolyodott.
- Na, azt hiszem most már jó lesz.
Kati megállt, felnézett a mennyezetre. 
- Anyu én nem látom a vízcseppeket. Hol vannak? Marika te látod?
- Fölálltam az ágy tetejére, onnét kémleltem, a vaságy végéről elértem a gerendát, megtapogattam.
- Anyu ez még nem is vizes!
- Drága kislányaim, hiába várjátok, hogy a gerenda vizes legyen. A padlás most történetesen ez itt!
Azzal megsimogatta a Kati verejtékes homlokát. 
- Ha itt elkezd verejtékezni, akkor már biztos sokáig dagasztottál. Odamentem én is megnéztem Kati homlokát, apró kis verejtékgyöngyök díszítették.
- Nézzétek a kenyértésztát, mikor ezek az apró kis levegőbuborékok megjelennek, akkor készen van. 
Most letakarjuk a kenyeres vászonterítővel, és megvárjuk, hogy a kovász kedvére nyújtózkodjon. Aztán mikor már jól ki nyújtózkodja magát, akkor berakjuk sülni. Kati a kezéről lecsipegette a kenyértésztát, ledobta a kötényt. Úgy elfáradt, hogy lefeküdt. 
Anyu rakott a tűzre, aztán mi is eldőltünk, mert az egész napos földhordásban elfáradtunk. A tűz duruzsolása álomba szenderített bennünket. Mikor felébredtünk, már érezni lehetett a friss kenyér illatát. Legelőször a langalló sült ki. A sok tejből, amit a szomszéd néni pár nappal ezelőtt hozott, egy részét Anyu elszűrte, eddigre már megaludt. A tetejéről lekanalazta a tejfölt, azzal és apróra vágott fokhagymával kente meg. Nem is kellett nekünk más vacsora. Ma este is Anyuval aludtunk. 
Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredtünk. Hó már csak ott volt, ahol nagyon sokat egyhelyre lapátoltunk. A kert füstölgött, mint az öreg pipás Antal bácsi. A tavaszi zsongásban minden életre kelt. A madarak vidám csiripelését, pillangók táncát órákig elnéztem. Csak ültem kint a szilvásban. A réten még most is a pulai templomtorony illegette-billegette magát a víz tükrében. A fűzfák kopár ágain varjak százai várták, mikor tudnak valami eleséghez jutni. Gondolataimba mélyedve egyszer csak ismerős léptekre lettem figyelmes.

8.5 Apu hazaért

Leszaladtam a dombról, a disznóól mögül lenéztem az útra. Apu pont akkor állt meg, és nézte a réten csillogó tengernyi vizet. Már egy hete, hogy elment hazulról, ilyen sokáig még soha nem volt távol tőlünk. Nagyon hiányzott. Nem mentem körbe, hogy végre a közelébe legyek, nem törődve, akácfa tüskéjével, a sárral, ott rögtön lecsúsztam. Nem jó sikerült. Fent akadtam félúton egy kiálló tuskóba. Apu a zajra felnézett, már tartotta is a karját, hogy elkapjon, de én nem érkeztem meg. Ott kalimpáltam tehetetlenül. Apu megpróbált felmászni, de folyton vissza csúszott. 
-Várj csak kis bokszosom, mindjárt fölmegyek és visszahúzlak. Apu a ház háta mögött jött, hogy Anyuék ne vegyék észre. Oda ért ahol én lecsúsztam. Nyújtotta a kezét, de nem értem el. Lenyújtotta a vella nyelet, meg tudtam fogni, de a mackó nadrágom bele volt akadva a tuskóba, nem engedett kiszabadulnom. Talán ha erővel feszegettem volna, akkor sikerül. Nem akartam elszakítani, már így is elég sok volt a rovásomon. Csupa sár voltam. Apu hozta a létrát, nekitámasztotta a partoldalnak. Felmászott, kiszabadított a fogságból. Lemásztunk, felkapott a magasba körbe-körbeforgott velem. Nagyon jó érzés volt.
Mikor már eleget repültem, jól megbökdösött a szakállával. Szerencsére nem volt olyan bökős, mint amikor egy két napig nem borotválkozik. Most már egész komoly szakálla volt. Most igazán rá illett a" Castro" titulus. 
- Drága kis csimotám, minden rendben van? Hogy bírtátok ki ezt az elzártságot? Nem haltatok éhen?
- Nem, dehogy is haltunk éhen, Anyu olyan finom kenyeret sütött, hogy azt sem bánnám, ha mindig így maradna. De történt valami rossz dolog is! Nem látta? Nincs valami furcsa itt a pince környékén?
Apu körbe nézett. 
- Dehogy is nem! Már amikor a létráért jöttem, akkor észrevettem valami másképp van. 
- Első nap, mikor maga nem jött haza, éjjel leszakadt a part. A föld magával rántotta a kajszibarack fát. Itt volt az ajtó előtt. A tyúkólat is betemette. A Gyusziék jöttek segíteni, kiásni. Szerencsére egy sem pusztult el. Mi azóta, iskolába sem voltunk, mert tanító néni nem tudott jönni. Anyunak segítettük elpaterolni a földet. A tejet sem tudták bevinni Dombóvárra. Juliska néni egy egész kannával hozott. Anyu csinált madártejet, túrót, tejfölt. Úgyhogy dúskálunk a jóban. Iskolába sem kell menni. Most is szilvásba figyeltem a fákat, madarakat, a réten a vizet. 
- De tényleg maga merre tudott jönni. Hiszen minden hol víz van még. 
- Kislányom, már nagyon hiányoztatok, elmentem Kaposszekcsőnek, aztán egészen föl a Nyerges felé tudtam csak hazajönni. A Káposzta telepi házaknál is, amelyik a lapon van, áll a víz. A felső utcában lehet csak járni. 
Nagy beszélgetésünkre kijött Anyu és a Kati. Apunak a nyakába ugrottak mindketten. 
- Hát te Józsim, hogy kerültél ide?
- Épp most meséltem el Marikának, nagyon nagy kerülőt kellett tennem. De az a lényeg, hogy itthon vagyok. És ha bajokat leszámítjuk, minden rendben van. Gyertek csak kis csimotáim hoztam nektek valamit!
Kíváncsian vártuk, hogy kinyíljon a vasutas bádog táska. Apu még tetézte a várakozásunk.
- Csiribú- csiribá, na, ez vajon mi lehet. Eddig legtöbbször a rongyba egy darab fekete gyémánt" volt becsavarva. Most valami bádog doboz került elő aztán még egy, meg még jó pár henger alakú dobozka. Kezünkbe vettük. Olvastuk az oldalán: vagdalthús májkrém, lecsó, töltött káposzta. Aztán előkerült egy barna zsírpapírba csomagolt sötétpiros nagydarab lekvár. Ámulva néztük a sok számunkra ismeretlen dolgokat. 
- Apu ezeket meg lehet enni? Mikor esszük meg? Fogdostuk, forgattuk hogyan lehetne megnyitni.
- Melyiket szeretnétek?
Legszívesebben mindet meg kóstoltuk volna, de Anyu erélyesen ránk szólt. 
- Kislányaim nem rég volt ebéd. Majd vacsorára megkóstoljátok.
- Nem baj, ha most ettek, azért az egyiket megbonthatjuk. Aztán a táskából elővett egy kis érdekes szerkentyűt. Majd a dobozba mélyítette. Egy gyors mozdulattal körbe tekerte, és már ki is nyílt a vagdalthúsos doboz. Pirosos, paprikás, kocsonyás valami volt a tetején. Apu egy késsel belekanyarított, majd oda tartotta a szánkhoz, hogy kapjuk be. Ez az érdekes szokatlan vagdalt húsi nagyon ízlett, úgy ettük, mint aki még az nap nem evett semmit. 
- Anyukám, te éheztetted az én csimotáimat? Nézd, meg hogy esznek! 
- Ne bolondozz velem, ott van a sparhelt szélén az ebéd maradékja, te is ehetsz, ha akarsz, nem ezzel a kotyvalékkal kell teletömni magad. 
- Hát mit gondolsz? Miért hoztam haza, azt hiszed nekem annyira ízlett? Ezt kaptuk egész héten. Már a hátam közepén jön ki. A gyerekek meg csak hadd egyék, újdonság nekik. Apu megemelte a födőt, majd az egész lábast maga elé rakta. A paprikás krumplinak még hír mondója sem maradt. A lábast még mosogatni sem kellett volna, úgy kitörölgette a finom tegnap este sült kenyérrel. 
A piros lekvárt csak úgy kenyér nélkül ettük a végén. A nagy beszélgetés közepette Anyunak fel sem tűnt a sáros ruhám. Közben megszáradt és kefével megtisztogattam. Nem szerettem volna, ha Anyu észreveszi.

 
8.6 Szolgálat árvíz idején  

 

Úgy bezabáltunk a konzervből, és a lekvárból, hogy megfájdult a hasunk, de nem mertünk panaszkodni Anyunak, Katival kimentünk, felmásztunk a diófára, lábunkkal kapaszkodva lógtunk lefelé remélve, hogy sikerül hányni. Nem kellett sokáig lógni. Megfordult bennünk, futás hátra a szilvásba, hogy Anyu ne lássa meg. A tyúkok körénk sereglettek és eltüntették az áruló nyomokat. Jött az az undorító egyveleg, orrunkon, szánkon kifelé. Katival egymást támogattuk. Ökölődtünk jó darabig. Szerencsére Anyu nem jött ki. A hosszú távollét, sok aggodalom után végre megnyugvást talált. Kint a réten egy kis friss sóskával csillapítottuk a gyomrunk háborgását, Semmi világ pénzéért nem panaszkodtunk, mert Anyu előre figyelmeztetett bennünket. 
Már kezdett a nap lenyugvóra térni mikor bementünk. Apu unszolta, hogy felnyit egy másik konzervet, de mi rögtön leintettük!
- Köszönjük szépen, de nem vagyunk éhesek. 
Pedig jó nagyokat korgott a gyomrunk. Nem gyújtottunk még lámpát, most Apun volt a sor, hogy elmesélje mi történt vele. Úgy helyezkedtünk, hogy a kenyér közelében legyünk, abból csipegettünk, hogy az éhségünket csillapítsuk. 
- Tudjátok az első nap mikor megáradt a Kapos, Budapestről jöttünk a délutáni személyvonatot hoztuk. Mikor Simontornya felé jártunk, már gondoltam, hogy baj van. Ameddig a szem ellátott, mindenhol víz volt. Döbrököznél a vasút állomáson egy szolgálattevő pályaőr elindult gyalog a síneken, utána fél óra múlva indulhattunk csak el. A vasúti töltés is víz alatt volt. Lépésben haladtunk át a veszélyes helyeken. A mi vonatunk volt az utolsó, amit átengedtek. Utána lezárták a vonalat.
Mikor beértünk Dombóvárra mondták, hogy nem lehet megközelíteni Szőlőhegyet. Kihirdették a vész helyzetet. Aki Dombóváron volt, annak a laktanyában biztosítottak szállást. Tudtuk, hogy most csak ránk tudnak számítani. Pécs, Komló, Bátaszék, Lepsény felé szabadok voltak a sínek, csak Budapest-Gyékényes vonal volt lezárva. Ott aludtunk a laktanyában, igaz nem sokáig, mert már éjjel vittünk egy tehervonatot Pécsre. Amit lehetett mindent szállítottak, mert fennállt az a veszély, hogy ott is vágányzár lesz. Amikor a laktanyában voltunk, kaptunk meleg ebédet, vacsorát, de a táskába ilyen konzerveket adtak. Első nap még csak hagyján, megettem, de aztán később már nem kellett. Jaj, Anyukám nagyon hiányzott az a sok finom ennivaló, amit egyedül csak te tudsz csinálni. Elraktam, amit nem ettem meg, gondoltam majd ízlik az én kis csimotáimnak. 
Katival bökdöstük egymást, kuncogtunk magunkban, na, nekünk aztán ízlik nagyon, de talán a tyúkoknak még jobban. Kíváncsiak voltunk kimosta ki a ruhájukat, hányan aludtak egy szobában. Mikor épp nem dolgoztak mit csináltak. Apu nem győzött válaszolni. A ruháinkat magunknak kellett kimosni. Anyu nevetett mikor ezt meghallotta:
- Kíváncsi vagyok Józsim, te hányszor mostad ki a gatyádat. 
- Hát arra kíváncsi is lehetsz, úgysem találod ki!
Anyuval együtt találgattuk. 
- Szerintem egyszer!
- Nem találtad el! Egyszer sem. Mikor már nem bírtam a szagát, bedobtam a kazánba, azóta gatya nélkül voltam, úgyhogy az legjobb, ha most rögtön készítesz ide egyet, hogyha megmosakodok, legyen mit felvenni. Nagyokat nevettünk Anyu elkészítette a mosdóvizet, először mi, utána ők mosakodtak meg, aztán Apu megkapta a tiszta gatyát. Furcsa volt visszatérni a szobában alváshoz, Kati örömmel vette, mert így éjjelre be tudta csempészni a cicát. Én kicsit bánkódtam, mert olyan jó volt Anyu közelében lenni, érezni védelmező karjait körülöttem, de azért örömöm is volt, mert végre itthon van az én drága Apucim.

8.7  Vajon nekik is ilyen jó, mint nekünk?

Másnap sokáig lustálkodtunk, Anyuék is ágyban maradtak. Kati reggel kiengedte az ablakon át a cicát. Aztán utána hamarosan ment kinyitni neki a konyhaajtót, hogy újra be tudjon jönni. 
Oda feküdtünk lábtú az ágyba. A takaró alatt jó meleg volt. A tegnapi gyomorrontás után nem vágyódtunk kiadós reggelire. Volt még a finom kenyérből, Anyu fokhagymás pirítóst csinált. Utána hárs virágból készült teát ittunk. Rendbe is jött a pocink, de mikor Apu a konzerveket emlegette, egyből tiltakoztunk, hogy nem kérünk belőle. A táskába maradt még valami Apu kutatgalódott:
- Ki kér ilyen finomságot?
Kíváncsiskodtunk, vajon milyen finomság van abban a táskába, de előbb látni akartuk, nehogy úgy járjunk, mint tegnap. Egy téglalap alakú kemény valami volt becsomagolva fehéres színű zörgős papírba, a kék nyomtatott írást silabizáltuk: 
' HÓVIRÁG KÉTSZERSÜLT '
- Apu ez olyan, mint amikor a Kati kórházban volt Pécsen, és ilyet volt csak szabad ennie?
- Igen ez olyan. Ilyet is pakoltak a táskába a konzerv mellé, mert kenyeret nem mindig lehetett beszerezni. 
- Én kérek ilyet, ez nagyon finom. Emlékszem a Katinak nem kellett, én ettem meg az összeset. 
A kétszersült nagyon jól esett a gyenge pocikánknak. Játszós ruhába öltöztünk. Végre nem kellett kabátot venni. Lágy tavaszi szellő fújdogált. Nálunk a nyugati domboldalon már néhány pipitér, pitypang bontogatta a szirmait. Jöttek is rögtön a méhecskék, darazsak. Ahol még nedves volt a föld, a napsugár simogatására fehér ködfátyollal válaszolt. Csak füstölgött mintha mérges lenne, pedig dehogy volt mérges, örült annak, végre megszabadult a nehéz téli bundájától, amit bizony sok-sok hónapon keresztül viselnie kellett. 
Apunak sok dolga akadt, a pince ajtót egyedül nem tudta Anyu visszaakasztani. Kellett új ajtófélfát faragni, mert most magasabb lett az ajtó, de előtte ki kellett menni az erdőbe fáért. Apu mellett szaladgáltunk, mint a kis csikó mikor a befogott kocsi után szalad. Segítettük behozni a fát, fogtuk a fűrészbakon, hogy könnyebben el tudja fűrészelni. Juliska néni megint hozott egy kanna tejet. Még mindig nem lehet bevinni a vajgyárba. Most, hogy már Apu itthon volt, minden lelkiismeretfurdalás nélkül örülhettünk. Nem bántuk, hogy nem kell iskolába menni. Anyu újra sütött kenyeret. Kati vele dagasztott. Most már nem kérdezgette mikor van készen. Apuval veszekedtünk a langallón. Egymás kezéből harapdáltuk ki. Vacsorára kevert túró volt. Apunak hagymával, piros paprikásan. Nekünk cukorral. Este nem úsztuk meg a tanulást. 
Anyu néha ránk szólt, hogy jó volna elővenni az iskolatáskát, mi annyival letudtuk ezt az elővevést, hogy kiraktuk, beraktuk a könyveket, füzeteket. Apunál más volt a helyzet. Kellett hangosan olvasni, aztán számtanfeladatokat is meg kellett oldani. Mikor már nagyon beleuntunk, előkerült az a régi földrajzatlasz. Hát, azt én nagyon szerettem nézegetni. Már kívülről tudtam, hol folyik a Volga, a Don. Aztán hazajöttem. Végig mentem a Tiszán, a Dunán. Elindultam a Kaposon, egészen a Fekete-tengerig. Közben elképzeltem azokat a falvakat, amik így el vannak most zárva a külvilágtól. Vajon nekik is ilyen jó, mint nekünk? Ha felmegyünk a padlásra, törünk egy darab kolbászt, hozunk le lisztet. Anyu finom kenyeret süt. A pincében ott a sok krumpli, zöldség, sárgarépa, káposzta. A szobában a szekrény tetején különböző gyümölcsbefőtt, lekvár. Kint az udvaron a csutahatárban a fészekben a tojás, a kapirgáló baromfiból akkor vágunk, le egyetemikor arra megéhezünk. A Juliska néni jóvoltából azt lehet mondani tejben, vajban, fürdünk. Valóban, amit ma hozott annak Anyu leszedte a színét, és vajat köpült. Én most láttam ilyent először. Közben elmesélte mikor ő gyerek volt, minden héten csináltak vajat, tejfölt, túrót. Mikor egy tehén volt, nem hordták el csarnokba. Ott volt a sok gyerek, elfogyott mind. Egyedül a petróleummal kellett csínján bánni, mert fogyófélben volt. Nem csináltunk belőle problémát, úgy intéztük a dolgainkat, hogy mikor besötétedett, elbodorodtunk.
Most hogy szolgálatba, iskolába nem kellett menni, a duruzsoló sparhelt mellett nagyon jó volt hallgatni Anyuékat. A következő év terveit szövögették.

8.8  Terv jövő tavaszra

- Józsim nem kell olyan nagy lábon élni! Te mindig olyan könnyedén veszel mindent. 
Majd annak is eljön az ideje!
- Miért élnék nagy lábon, csak azt mondom ebben az évben a konyhába is veszünk bútort. Nem kell, hogy a féltett kis edényeid a kredencen porosodjanak. 
- Mindennek meg van a sora, majd az is meglesz. 
Katival örvendeztünk, de jó! Nekünk is lesz konyhabútorunk. Többet nem tudják a lányok azt mondani "Ti nálatok még a lábasoknak sincs helye, és még poharatok sincs "
Hát igen, mikor megszomjaztak, kellett várni, hogy ihassanak, mert csak az az egy poharunk volt. Aztán azt is látták mikor ott voltak, mosogatás után Anyu az asztalra rakta a tányérokat, lábast. 
Már van hat darab porcelántányérunk, de azok a szobában voltak a földön letakarva. Most hogy már van szobabútor, fent vannak a szekrény tetején. Csak búcsúkor vesszük le, vagy ha vendég jön. 
- Apu! Milyen konyhabútorunk lesz?
- Majd amilyet Édesanyátoknak szeretne!
- Ne nagyzolj már megint. Majd olyan lesz, amire futja. Korai még a költekezés. Meg kell várni milyen év elé nézünk. Milyen lesz az idő járás, lesz- e elegendő erőnk, egészségünk. 
- Jaj, Anyukám már nem is ábrándozhatok? Pedig most tudod mien ábrándoztam?
- Hát, ha megmondod!
- Elképzeltem ott sarokba egy szép alma öld szekrényt, mikor kinyitottam, az egyik fiókban, sör volt, a másikba bor. 
Elkezdtünk nevetni, Kati gyorsan hozzáfűzte:
- Ott a vitrines részben meg pálinka! Igaz Apu?
- Igen, igaz! Látod azt én el is felejtettem. 
- Na, hát pont ez, amiért nem lehet ábrándozni! - mondta Anyu, közben nagyot sóhajtott. 
- Mert ha fizetéskor jó párszor útba esik a Kulacs, akkor befellegzett a konyhabútornak.
Én nem nagyon értettem az összefüggést. Kulacs és a konyhabútor? Megkérdeztem:
- Anyu, ha útba esik a Kulacs, miért fellegzik be a konyhabútornak?
- Azért kislányom, mert olyankor még kenyérre sem marad pénz, nemhogy konyhabútorra. 
-Anyukám, ne félj te, amíg engem látsz!
- Tudod Józsim, jobb félni, mint megijedni. Ha nem álmodok nagyot, nem lesz csalódás!
Megteszünk mindent, aztán majd meglátjuk, ha az égiek is úgy akarják jövő tavasszal meglesz a konyhabútor.

8.9  Az élet kezd visszatérni a régi kerékvágóba

Lefekvés után még sokáig elmélkedtem a konyhabútorról. Milyen jó lesz. Majd ott sorakoznak szépen az üveges kirakatban azok a szép nefelejcses tányérok. Nem lepik majd a legyek nyáron. Nem kell majd takargatni a konyharuhával. Aztán a lábasoknak, fazekaknak is meg lesz a helye. Magduskáéknak nyári konyhájuk is van, ott főznek és kint a lugas alatt esznek. A lakásban jó hűvös van náluk, nem úgy, mint nálunk. Anyu reggel tüzet rak, mikor a reggelit készíti, ilyenkor olyan meleg van, hogy meg lehet ott bent sülni. Az ajtót nyitva van folyton, ha otthon vagyunk. A legyek bejönnek. Ott van ugyan a légyfogó rajszeggel felszögelve a gerendára, de mind az összeset nem tudja megfogni. Mikor egy-egy légy fent ragad, egy darabig hallatszik a szárnyának vergődése, aztán egyre lassabban verdes, a végén megáll, látja, hiába erőlködik, nem menekül meg. Sokszor sajnálom őket, de amilyen utálatosak, inkább nem segítek nekik megmenekülni. Amikor lefekszünk még a melegben is be kell takarózni, hogy ne mászkeráljanak rajtunk. Aztán délben újra tüzet kell rakni, mikor az ebéd készül. Nyáron a kukoricaszárral tüzelünk a sparheltben. Pillanatok alatt elkészül az ebéd. A zsenge zöldségfélének nem sok idő kell, hogy megfőjön. Amire a víz felforr, Anyu a tésztát is meggyúrja. Nyáron nem főzünk bablevest, és olyankor pogácsát sem sokszor csinál Anyu. Ezeknek sok idő kell. 
A meggyes, cseresznyés pite, hamarabb megsül. Apu azt mondta, olyan lesz a konyhabútor, amilyet Anyu szeretne, hát én rábeszélem Anyut, olyat szeressen, aminek van üveges vitrine, és van hozzá ruhásláda, hokedli, asztal, és vizespad is, akkor jobban asztal köré tudunk ülni. A ruhásládán ketten a Katival elférünk. A hokedlit meg használhatom majd asztalnak, amikor tanulok. Gondolatban berendeztem a konyhát. 
Álmomban kapáltam, szénát gyűjtöttem, répát szedtem. Aput láttam italosan hazaérni. Anyu hangját olyan messziről hallottam: "Ugye már megint útba esett a Kulacs " és láttam a szép zöld konyhabútorunkat is.
A cica dorombolása ébresztett. Kati még javában aludt, éngem pofozgatott a cica, játszani szeretett volna. Szívesen elnéztem a játékát, de ölbe fogni, simogatni nem szerettem semmilyen jószágot. 
Lökdöstem a Katit, keljen fel, és engedje ki. Addig diskuráltunk, míg Anyu meghallotta. 
- Lányok, mi ez a lárma, hagyjátok Édesapátokat aludni!
A cica a lábának dörgölőzködve osont volna ki a szobából. 
- Mit keres ez a macska itt a szobában?
- Biztos véletlenül maradt bent. - füllentette Kati. Anyu kinyitotta az ajtót, és a söprűvel segített neki megtalálni az utat. 
Kati után velem pörlekedett: - Miattad jött be Anyu. 
Sajnáltam szegény kis cicukát, de talán így a legjobb, ha Anyu is tud róla. Napról napra javult az idő. A réten is kezdett elszivárogni a víz. Apu elment felderíteni a helyzetet. Mikor hazaért, már hozta is a vezénylését. Az élet kezdett visszatérni a régi kerékvágóba. A szenes úton voltak még néhol vízátfolyások, de gumicsizmában már lehetett közlekedni. Holnap már a tanító néni is ki tud jönni az iskolába. Jó volt ez a kis kényszer szünet, de már vágyódtunk vissza az iskolába. 
A Dáró dombi gyerekeknek a Kati vitte el hírt. 
Délután feljött a Magduska játszani. Szembekötősdit játszottunk. Magduskát nem volt nehéz meg találni olyan hangosan szuszogott könnyen lehetett menni a hang után. Mikor megfogtuk mindig azt mondta:
- Nem ér! Ti csaltok!
Hiába mondtuk neki, hogy nem csalunk.
- Jó, akkor kösd be te a szemünket! 
Magduska olyan szorosan bekötötte, hogy szinte fájt, csak feketeség volt előttem. Mikor megálltam hallgatóztam, egyenesen feléje vettem az irányt. Rövid idő alatt megfogtam. Már kezdett lemenni a nap mikor az anyukája kiabált, hogy menjen haza. Apu is este ment már szolgálatba. Mi újra Anyuval aludhattunk a konyhában. Most már cica is bent maradhatott, Anyunak annyi volt a kikötése, hogy az ágyba nem jöhet fel. Kati fájészta ezt a szigort, én viszont örültem. Jó kis cicacirkuszi előadást produkáltak. A Kati lóbálta a madzagra kötött csutát, a cica egész este azzal játszott. Másnap az iskolában rengeteg feladat várt ránk. Mint kiderül nagyon kevesen vették elő a könyveket, füzeteket, amíg otthon voltunk. Szerencsére minket egrecérozott Apu, hasznát is vettük, mert nem felejtettünk el mindent. A hegyen keresztül újra járható volt az út. Néhol kicsit megváltozott a táj. Hiányzott egy két fa, amit az olvadó áradat magával sodort. A horhó mélyebb szurdokká alakult. Lent a végén kis domb maradt tele apró löszbabával, különböző érdekes alakzatokat öltöttek.

8.10     Löszbabák

Már reggel kifigyeltem ezeket az érdekes löszbabákat. Nem vártam meg a Katit az iskolában, eljöttem a Gili-horhó bejáratáig. Leraktam a táskámat. Irtó jó dolog volt a puha homokos sárban kutatgalódni. Néhol kilátszott egy-egy kis szürkésfehér része. Kiraktam őket a partoldalra száradni. Jobb lett volna lemosni, de a közelben nem találtam vizet. A sárral is jó volt játszani. Belemarkolásztam, a szorításra az ujjaim között facsarodott, mint valami százlábú polip. A babák, mikor megszáradtak füvel le tudtam róluk dörgölni a sarat. Mindegyik más alakú volt. Egymáshoz kocogtattam őket, szerettem volna megnézni milyen belülről. Csak azokkal próbálkoztam, amelyek nem voltak szépek. Nagy nehezen széttört egy. Kicsit szürkésebb volt belül, néhol körkörösen egy fekete pontban végződött. Elgondoltam, talán ott kezdődhetett a lösz baba élete. Először csak egy kicsi pont, aztán mindig nagyobbra nőtt. A színek váltogatták egymást. Volt néhol egész fekete barázda, mellette egy fehéres, aztán szürke. Majd újra fekete. Vajon hogyan alakult ilyenné? Milyen hosszú utat járt eddig, hogy került ide? Ezernyi kérdés foglalkoztatott. A partoldalba rakott babáim megszáradtak. Voltak ott egyszerű kis gümecsek, de voltak olyan érdekes valamire emlékeztető alakúak is. Addig forgattam őket, amíg valamit ki nem tudtam találni mi lehet. Legtöbb a hóemberből volt. Azt könnyű volt elképzelni, mert ugye mi is építettünk olyat, aminek se hasa se nyaka nem volt. Amikor csak úgy lapáttal összetoltuk a havat. Elég volt egy halom hó, tetejére egy rossz lábas, kezébe egy söprű. Na, hát a babák legtöbbje ilyen volt, de aztán akadt köztük olyan kis kacsaforma, vagy éppen egy csiga. Aztán ráakadtam egy nagyon érdekes összekuporodott nyuszira. Nagyon megtetszett. Legszívesebben mindet hazavittem volna, de ez az egy is alig fért el a táskámban. Eljárt az idő, jöttek a Dáró dombi gyerekek, köztük Kati is. Nagy örömmel mutattam nekik a löszbaba kiállítást. Egy pillanatra rácsodálkoztak, de aztán a fiúk kezükbe vették és elkezdték dobálni őket. Majd figyelték ki tudja távolabb dobni. 
Hiába kiabáltam velük:
- Hagyjátok abba! Ez az enyém! Kati ne engedd! Megmondalak benneteket az Anyukámnak!
Rá sem hederítettek. Kati velük együtt dobálta szét az én drága kincseimet. Sírtam, toporzékoltam. Belekapaszkodtam a ruhájukba, ráncigáltam őket. Rugdaltam a lábuk ahol értem, de leráztak magukról könnyedén. Azt az egy nyuszi formát tudtam csak megmenteni. 
Mikor már elfogyott mind, a Jancsi gúnyosan mondta:
- Kis Kaproncás, szedhetsz össze holnap is ilyen kavicsokat, jó volt velük dobálózni. 
Törölgettem az arcomból a könnyeim:
- Ti tiszta hülyék vagytok. Ezek az én kincseim voltak, és nem is kavicsok. Olyan buták vagytok, mint a tök. Ezek löszbabák. 
- Lösz, vagy nem lösz, jó vele dobálózni!
Aztán meg akarta szerezni azt a nyuszi formát. Ezt már a Kati sem hagyta, hiába volt nagyobb a Jancsi, nekiment. Kati akkorát lökött rajta, nekiesett a partnak. 
Birkózásra mentek. Ahogy gurultak a sárban lefelé, hol egyik, hol a másik volt felül. Mi szaladtunk utánuk. Gurulás közben ahol értem jó nagyokat rúgtam a Jancsiba. A nagy csetepatéra még a Gili néni is kijött. Kampósbotjával választotta szét őket.

8.11     A földnek enni kell adni

- Milyen dolog ez gyerekek, nem szégyellitek magatokat? Hogy néztek ki, mit mond anyátok mikor haza értek? 
Gili néni lökdöste őket a kampósbotjával, közéjük állt, nem engedte őket újra hajba kapni. Ránézett a Jancsira:
-Te meg fiú létedre nem szégyelled magad, egy lánnyal így összeverekedni!
Jancsi elkezdte tisztogatni a ruháját, aztán mérgesen annyit mondott:
- De hiszen nem is én kezdtem. A Kati jött nekem. 
Kati újra neki ment volna ha Gili néni nem állította meg a kampósbotjával. 
-Ho-hó állj csak meg te kis vipera! Miért van ilyen verekedő kedved?
Kati haragos szemekkel méregette tovább a Jancsit.
- Hogy miért? El akarta venni a Marika löszbabáját! Már mind eldobáltuk, amit összeszedett, ez az egy maradt, ami haza akar vinni, mert olyan aranyos kis nyuszi alakú. 
- Ki az a Marika neked?
Ahogy végignézett a gyerekek közt, látta az egy forma ruhánkat, egyből rájött, hogy testvérek vagyunk. 
- Jól van, már látom, a kis húgod. Hát az szép dolog volt, hogy megvédted a húgod, de akkor sem kell így egymásnak esni. Legjobb lesz, ha most rögtön békét köttök. 
Kati ránézett Jancsira, aztán annyit mondott:
- Ne merészeld még egyszer a Marika löszbabáit elvenni!
Jancsi rugdalta a sarat, a sár alól újabb löszbabák kerültek felszínre, sugárzó tekintettel mondta:
- Van itt annyi, mint a szemét, kinek kell az nyavalyás nyuszi. - de azért oda-odasandított az én aranyos nyuszimra. Hazáig megszáradt a sár a Kati ruháján, segítettem letisztogatni, nehogy Anyumegszidja. Meg különben is ma már szombat volt, ilyenkor szokta Anyu kimosni, amit egész héten viseltünk mackót. Naponta csak a bugyikánkat cseréltük. 
Rögtönzött ebéd volt, mert Anyu a kertben vetegetett. Kint a dombon már meg szikkadt annyira a föld, hogy el lehetett vetni a zöldséget, sárgarépát, cukorborsót. Itt volt az ideje a dughagymát elrakni. Amit találtunk azt ettünk. A választék még így is bőséges volt. Szalonna, kolbász, töpörtyű, hagyma, kenyér, és volt még amit a Juliska néni hozott tejet, abból készült vaj, túró. Délután mi is segítettünk Anyunak. Ganyét kellett felhordani a dombra. Mikor a saroglyát megrakta, Anyu hátul egyedül, mi Katival elöl ketten vittük. Eleivel szaladtunk, mint egy kis csikó, de aztán a lépteink egyre lassultak, ahogy följebb értünk. Már kezdtük unni, jó lett volna bukfencezni, gömbölödni lent a szilvásban.
- Anyu még sok ganyé kell?
- Kislányaim, ha azt akarjuk, hogy teremjen a föld, kell neki enni adni. Mert ha éhes, sovány a föld akkor csak nyeszlett kis sárga répák lesznek. Ti meg a szép nagy sárga répákat szeretitek. A földet a ganyé táplálja. 
Szállítás közben fintorogtunk: - Fújj, milyen büdös!
Hogyan lehet ez táplálék a földnek. Anyu ásóval megkurkálta a ganyédomb alatt. Belemarkolt a puha jó sötétbarna földbe. 
- Szagoljátok meg ezt! Ez is büdös?
Szaglásztuk, szinte bele nyomtuk az orrunkat, de nem éreztük büdösnek. A laza barna föld, inkább illatos volt, mint büdös. 
- Látjátok mikor a föld jóllakott, ilyen lesz a ganyétól. Anyu odavezetett bennünket a ledőlt
partoldahoz, kikapart az ásóval egy marék földet.
- Ezt nézzétek meg! Szerintetek ez is olyan jó, mint az, ami ott a ganyédomb alatt volt? 
Megtapogattuk, szaglásztuk. Próbáltuk elmorzsolni, de nem volt neki olyan jó illata, kemény volt alig lehetett elmorzsolni. 
- Anyu! Ez miért ilyen?
- Azért kislányom mert itt ez a földéhes. Talán soha sem lakott jó. Nézzétek nincsen benne olyan élet, mint abban a jó humuszos barnaföldben.
Ahogy a vellával felemelte a büdös, truttyogó ganyét, mindenféle élőlény kezdett el mozogni benne. A tyúkok ott fötörtek körülöttünk. A kakas mikor talált valami nagyobb kukacot, ott forgolódott körülötte, érdekes károgással hívta a háremébe tartozó tyúkókat. Az egyik lábával rúgta hátra felé a ganyét, a csőrével tartotta a kukacot, nehogy elmeneküljön, mire odaér a kiszemelt tyúk. Hol egyik, hol másik tyúk kapta a finom falatot. Az önfeláldozó kakasnak nem is jutott ezekből a csemegékből. Mindet elosztogatta. Kati a kedvenc kopasznyakú tyúknak gyűjtött a markában nagy fehér gusztustalan pajorokat. Bottal megpiszkálgattam, de a kezemmel semmi pénzért nem fogtam meg.
Lementünk a pincébe, és a kicsirázott krumplit óvatosan kosárba raktuk. Majd Anyu a kapával vágott egy gödröt, nekünk az volt a feladatunk, hogy belerakjuk a krumplit, úgy, hogy ne törjön le a csírája. Nagyon érdekes fehér gyenge kis cső igyekezett a világosság felé. A krumpliba sok apró kis lábbal kapaszkodott, szeretett volna újjáéledni. A krumplit, amit ősszel frissen keményen leraktunk ide a pincébe, most fonnyadtan összetöpörödve várta, hogy életre keljen a humuszos gazdag jó lakott földben. A nagy munkában kimelegedtünk. Lekerült rólunk a hosszúnadrág, kis rövidujjú blúzban, és klott gatyában szaladgáltunk. Mikor nem kellett Anyunak segíteni, pillangók után futottunk. Egyszer csak lovaskocsi hangját hallottuk. Már egész közel jött az úton felfelé. Szaladtunk le disznóól mögé leskelődni. Olyan kevesen járnak erre lovaskocsival, vajon ki lehet az?

8.12    Miféle népek?

Csattant az ostor, de a lovak hiába erőlködtek, nem tudták felhúzni a kocsit. Leskelődtünk a Katival. Aztán azt a bekecses kucsmás embert ismertük fel, aki pár hete itt volt a házvétel ügyben. Hátul a kocsit tolta. Nagyon neki volt feszülve. Feri bácsi hangját hallottuk:
- Menjen onnét a kocsi mögül Bagi úr! Vissza kell, hogy engedjem az aljba. Nehéz a lovaknak, az út is síkos. Le kell rakodni a fele rakományt. 
A bekecses ember mormogott magában, de aztán félrelépett. Feri bácsi visszaült a bakra. Húzta a gyeplőt, és úgy irányította a lovakat, hogy azok szép lassan leereszkedtek a hársfákig. 
Most már Anyu is ott leskelődött velünk.  Lerakták az út mellé a csomagokat. Volt ott minden. Pokrócból ágyruha féle kandikált ki. Szekrény, asztal, ágydeszka. Piros nagylábas, ugyanolyan színű véndő. Székek, szedett-vedett zsákokban apró házkörül használatos ezközök, csak a tetejéről rakodtak le. Feri bácsi is leszállt a bakról, hogy könnyebb legyen a lovaknak. Nekilendültek, a bekecses ember most is tolta hátulról. Az ostor épphogy elérte a lovak farát, úgy suhintott vele a Feri bácsi. Nagy íramban futottak el alattunk. Szaladtunk előre, hogy még többet lássunk. Anyu mára befejezte a kerti munkálkodást. Bevitt egy kéve csutát a disznóóltól. Most már elég volt csak a vacsorához, és a mosdóvízhez begyújtani a sparheltbe. A disznók sem fáznak, lanyha esti szél kezdett lengedezni. 
Mi még nem mentünk be. Egy kis idő múlva üresen jött le a kocsi az út szélén maradt dolgokért. 
Egészen a Buda horhó bejáratáig le kellett menni, mert ott tudott csak megfordulni. A bekecses ember, most már a nevét is hallottuk, Bagi úr, gyalog jött a kocsi után. Aztán megállt a hársfáknál. A pipája most is a szájában lógott. Kotorászott a zsebében, majd valami fényeset vett ki. Aztán csak egy kis csettintést hallottunk, majd a lángot oldalra fordítva a pipáját kezdte szívogatni. Hamarosan csak a kucsmája látszott olyan füstfelhőbe burkolódzott. Leült az egyik székre. A szék hátsó lába bele süllyedt a puha talajba. Bagi úrnak csak úgy kalimpáltak a lábai, ahogy gurult lefelé a Juliska néniékhez. Meg sem állt a pajta padlásig, ami egy magaságban volt a partoldallal. Mire leért, a kutyák is körbevették. A nagy csahitálásra kijött a Gyuszi. Fölkapta az istálló ajtóból a vellát, azzal a tudattal, hogy soha nem lehet tudni kit, mit ugatnak a kutyák. Katival annyira röhögtünk, hogy még Anyu is visszajött hozzánk leskelődni. Bagi úr nem tudta elzavarni a kutyákat, ott szorongatták, morogtak, vicsorítottak. Gyuszi csillapította le őket. Egy erélyes kiáltás elég volt:
- Helyetekre! – a kutyák elsomfordáltak, de azért még párat vicsorítottak. 
- Hej, jó ember maga mit keres itt?
- Keres a fekete rosseb, az keres akár mit is. Nézze mán' le akartam űni' ott a fák alatt egy székre, oszt itt kötöttem ki.
- Na, ne bolondozzon! Mit keres ott a hársfák alatt így estefelé egy székkel?
Bagi úr megigazította a ruházatát, aztán nyújtotta a kezét: 
- Tisztös 'engödelmével Bagi Sándor. Az új szomszéd onnét föntrü.
- Ja! Na így már értem. - nyújtotta a kezét Gyuszi a jövevény felé. 
-Na, hát, nem így gondutam ' a mögismerködést! De hát mán ilyen lött.
Közben Feri bácsi visszaért a kocsival. Gyuszi feljött segített pakolni, ő is tolta hátulról a kocsit. 
A lovak nekirugaszkodtak, most könnyedén felnyargaltak az úton. 
Nekünk véget ért a színi előadás. 
Este sokáig beszélgettünk. Anyu elmondta intelmeit:
- Illedelmesen köszönni mindig. Ha valamit kérdez, arra válaszolni, de nem szabad bemenni hozzá, bármilyen ürügyet is mond! Megértetettek? És ti sem engedhettek be hozzánk senkit. Mindaddig, míg meg nem tudjuk miféle népek. 
Na, ezektől az intelmektől újra rám nehezedett annak a nyavalyás gombócnak az árnyéka.

8.13     Vasárnap Anyu tyúkot vágott

A szobában kellett aludni, mert Aput vártuk haza. Anyu nem csukta be a zsalugátert, a holdvilágos éjszakában láttam a szomszéd ház kéményét. Fehéres füst kacskaringózott fel a magasba. Sokáig nem jött álom a szememre. Elgondolkodtam, vajon mit csinál az a Bagi bácsi egymagában. Mikor jön az a nagy pereputty, akit a Rózsa Mári néni lánya emlegetett. Vajon lesz olyan kislány, akivel majd összebarátkozhatok? Akkor újra hordhatnánk a vizet a kútról, nem kellene messzire menni és a Vati kútról hozni. Kati a cicával aludt. Szegény cica nem tudta, hogy én nem szeretem simogatni. Odadörgölőzködött hozzám. Oldalba bökdöstem a Katit, foglalkozzon vele, mert ha nem, szólok Anyunak, hogy beengedte az ágyba. Másnap vasárnap volt. Anyu tyúkot vágott, a véréből hagymával csinált reggelit. Mikor felébredtünk nagy gőzfelhőben úszott az egész konyha, épp akkor forrázta le, és gyors mozdulatokkal tépte le a tollat. Ennek a szagát rettenetesen utáltam. Visszamentem a szobába, bebújtam az ágyba, azt sem bántam, ha nem marad reggeli, bezzeg Apu Katival még a cseszikés lábast is kitörölgették, amiben készült. Mikor Anyu a tyúkot megtisztogatta, Kati következett. Szerette felbontani. Anyu ott állt mögötte, ha valamit nem jól csinált, rászólt:
- Nem így kell kislányom! Amikor már levágtad róla a combot, szárnyat, azután jön csak a bél kivétel. Kati folytatta. Mikor odaért, hogy a belet kelljen kivenni, visszaadta a kést Anyunak:
- Jobb, ha maga csinálja! Félek, hogy kivágom a belet. 
- Nem kell félni kislányom, ha kivágod, majd lemossuk. Egyszer meg kell tanulni. Kati óvatosan körbe vágta a tyúk végbélnyílását. Nem vágott bele sehol a bélbe. Aztán a késsel felvágta kétoldalt, ahol Anyu mutatta neki. Széthúzta, örömmel kiáltott fel:
- Anyu! Idenézzen, van benne tojás! Ez ma tojott volna, meg holnap is! Azta, mennyi kis tojás van benne. Odamentem megnézni én is, a kis tojás nagyon érdekelt, de aztán hamar ott hagytam őket, mert ezt a szagot sem szerettem. A tyúknak nagyon szép sárga zsírja volt. Kati azt is óvatosan leszedte még a bélről is. A többi munkát ráhagyta Anyura, mert a friss meleg belet vitte a cicának, azt úgy kellett odaadni, hogy a tyúkok ne tudják ellopni, mert ők is szerették. Anyu a zsiradékot kisütötte nekem a májával együtt, mert Katiék nem hagytak egy falatot sem a reggeliből. Nagy izgalomban voltunk a szomszéd család érkezése miatt. Azt sem tudtuk honnét jönnek. Anyunak eszébe jutott a falu neve, Sarkad. Kati elővette a térképet, végre megtaláltuk. Emlékeztem, Apu mesélte mit jelentenek a színek. A barna dombot, a sötétbarna hegyet, a zöld síkságot. Ott ahol ez a falu van, tiszta zöld minden. 
Akkor ezeknek az embereknek biztos furcsa ez a sok emelkedő. Nincsenek hozzászokva, hogyha nem figyel oda az ember, könnyedén a lapon találja magát, úgy, mint tegnap a Bagi úr. Anyu mondta, ha vonattal jönnek, akkor Dombóvárról érkező vonatot kell figyelni. Fejből tudta a menetrendet:
- A hét órai már elment, azzal nem jöttek. Tíz órakor jön a következő. Katival kiültünk a szilvásba onnét egészen az állomásig elláttunk, de a tízóraissal sem jöttek. Azért kint maradtunk, hátra valami más járművel jönnek. Nem akartuk elszalajtani. 
A húsleves illata hívogatott be bennünket. Anyu épp akkor szűrte le a levest. A gőzölgő sárgarépát egyik kezünkből a másikba dobáltuk, hogy ne égessen, az ebédet is csak úgy kutyafuttában ettük. Hátha most jönnek!
De hiába volt minden várakozás, csak nem értek oda. Mikor Anyu elmosogatott, felmosott megkérdezte:
- Lányok, mit szólnátok, ha elmennénk délután hóvirágozni?
Katival tánca perdültünk örömünkben. Eddigre Apu is kipihente magát, és velünk tartott.

8.14    Olajzöld könnyű kabát 

Elfelejtkeztünk az új szomszédok érkezéséről. A Sutya erdő felé indultunk. Nem az úton, hanem csak úgy keresztül mindenen. Az erdő kezdett éledezni. Ahol ritkábbak voltak a fák, már néhány vadjácint is kezdte bontogatni a szirmait. Ismertünk minden fát, bokrot. A megmászható fákra felmásztunk. Anyuék leültek a száraz fűre, onnét figyeltek bennünket. A nagyobb mogyoró fáknak a csúcsába is felmásztunk, aztán mikor már egész fent voltunk, túl nehezek voltunk. Szép lassan lehajlott az ág, úgy értünk földet, de vigyázni kellett, mert ez nagyon veszélyes is tudott lenni mikor elengedtük, nehogy valaki a közelében legyen, mert nagyot tudott ütni. Az éneklő madarak vidám kísérete mellett értünk fel a Botyka tetőre. Ez a darab szőlő volt innét északi oldalról az utolsó. Anyuék a kilátásban gyönyörködtek. Egész messze el lehetett látni, a csomai erdőtől Dombóvárig. Ott egészen messze túl Hetény mögött is ilyen dombok voltak, mint itt. Anyu a messzeségbe mutatott:
- Nézzétek arra volt tavaly a kukoricaföld! Vajon ebben az évben arra messzire kell majd menni kapálni? 
- Majd veszünk a lányoknak is biciklit, akkor hamarabb oda érnek. 
Mondta Apu. 
- Csak nem gondolod, hogy engedem egyedül menni őket. 
Katival összekacsintottunk a bicikli hallatán. 
De jó is lenne! Igaz én még csak a vidámparkban bicikliztem egyedül, de az egy rúddal ki volt erősítve, még eldőlni sem lehetett vele. Ha lenne nekem is biciklim, biztos meg tanulnék menni vele. 
- Jaj, te Józsim olyan csacsiságokat tudsz kitalálni. Majd elmegyünk, úgy ahogy eddig is elmentünk. Ne ábrándozz mindig, Tudod, hogy előbb a konyhába kell megvenni a bútort, és az nagyon sok pénz. Nagyon sokszor el kell menni azon a szedres úton, hogy meglegyen. 
- Jól van na, Anyukám én csak neked akartam jót. 
- Azzal akarjál jót nekem, hogy nem ejted útba fizetéskor a Kulacsot! 
- Nem akarom én azt útba ejteni, az jön nekem mindig. - nevetett Apu.
Katival a domboldalon gömbölödtünk. Mikor leértünk az aljba, jó ideig csak forgott velünk az egész világ úgy elszédültünk. Mikor beleuntunk folytattuk az utunk, hogy megtaláljuk végre a hóvirágot. A Buda horhó nyugati részén, a legmeredekebb parton ahol hamar elolvadt a hó, már kinyílt. Szedtünk egy csokorral, a borostyán levél volt a díszítése. Kettő levelet egymással szembe fordítottunk és a közé raktuk a fejével mindig lefelé kókadozó hóvirágot. Anyu kötényének zsebében mindig lapult valami kis fonál, megkötöttük, és vittük haza a vázába. De csak egy darabig, mert újra hívogatott bennünket a játék. Seggen lecsúszni a meredeken. A sok avarba bele huppanni, ami a meredek aljában várt bennünket. Nem untuk volna meg, ha gyomrunk nem jelezte volna az uzsonna idejét. A rügyező hársfa zsenge ágának a végét rágcsáltuk már. Olyan nyuszlókás forma volt mikor összerágtuk, mint a takony, de az íze az jó volt. Igaz jóllakni nem lehetett vele. A Sutya pince fölött mentünk, mikor hangokat hallottunk az útról. Megálltunk, hallgatóztunk, a fák között lehetett látni jöttek az új szomszédok. Katival előre szaladtunk, a disznóól mögül jól lehetett látni. Csendben maradtunk, a jövevények nem néztek felfelé. Nem gondolhatták, hogy mi már napok óta vártuk az érkezésüket. Elöl egy fiú jött, talán annyi idős lehetett, mint a Kati. Utána egy idősebb lány, nagyon csinosan öltözve. Vörös haját átlátszó kendővel kötötte be. Aztán jött egy nagyfiú, talán már annyi idős lehetett, mint a szomszéd Gyuszi. Aztán még egy idősebb fiú. Leghátul egy néni. Ő is nagyon csinosan felöltözve. Magassarkú csizma volt a lábán. A sár majd lehúzta a lábáról. Bagi bácsi biztos nem mondta el neki, hogy ide gumicsizmát kell húzni, nem divatos csizmát. A néninek koromfekete volt a haja. Olyan nagyon fekete, hogy már csillogott. Nehezen haladt, többször megállt. Nagyon szép olajzöld könnyű kabátját a karján hozta. Sötétkék kosztüm a térdét alig takarta el. A csomai erdő felől érkező utolsó napsugarak, azért még megvillantották a drága fülbevalót a fülében. Katival olyan csendben voltunk, elmélyedtünk a látottakon. Én arra gondoltam, kislány nincs, akivel majd összebarátkozhatok. Anyuék is ott álltak mögöttünk. Most már nem kellett kíváncsiskodni, megjöttek az új szomszédok.  

8.15       Fontos dolog

Egy darabig még csak ott álltunk a disznó ól mögött. Néztünk egymásra, vártuk, hogy valamelyikünk mond valamit. Nem szólt senki, semmit. Talán mást vártunk? Milyen jó volt az öreg Rózsa mama, Rózsa papa. Kedvesek voltak, bármikor szívesen fogadtak bennünket, ha kellett valami mindig szívesen adtak. Anyu is mindig segített nekik. Ha vetegetés volt, ha kapálás, vagy akár a betakarítás. Kis virágszálaimnak hívott bennünket. Emlékszem milyen fájó volt mikor Anyu egyik reggel azt mondta:
-Kislányaim nincs többé Rózsa papa, elment, megpihent örökre, pár napra rá elment a mama is. Együtt éltek, együtt öregedtek meg, és együtt tértek örök nyugodalomra.
Utána kis idő múlva jöttek az Irénke néniék. Velük is nagyon jó szomszédságában voltunk. Pistával, Jóskával sokat játszottunk. Anyu és Irénke néni még sírtak is mikor elmentek le a Káposzta telepre lakni. Most itt vannak ezek az új szomszédok. A kucsmás bácsi a kaput is bezárta. Ezek a nagy fiúk, szinte már fiatalemberek. Ennyi új idegen ember. Vajon ugyan úgy élhetünk továbbra is, mint eddig, szabadon csatangolhatunk, erdőn, mezőn, akár sötétben is? Nem mondtuk ki, nem szóltunk, de mindenki erre gondolt. A Dáró dombi gyerekeket már megszoktuk, Magduska, Gyusziék, mind olyan kedves emberek. Egy percig sem kellett félni, ha velük játszottunk, vagy az úton sötétben összetalálkoztunk. Anyu átkarolt bennünket, nagyot sóhajtott aztán csak annyit mondott:
- Na, most már nem kell tovább kíváncsiskodni. Itt vannak. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő. Amit megmondtam ahhoz tartsátok magatokat!
A hóvirágról már el is felejtkeztünk, ha Anyu nem rakja vízbe, szépen elhervadt volna. Vacsorára volt még a déli maradékból. Fürdés után el is mentünk aludni, mert a délutáni kirándulás kivette belőlünk az erőt. Ma este is nehezen jött álom a szememre. Mikor már kezdett az életem rendeződni, akkor mindig kell valaminek történnie, hogy ne legyek nyugodtan. Már teljesen megbarátkoztam az iskolával, nem féltem a fekete szörnyetegtől, ami a sarokban volt. A Jocót és a Joket is helyre raktam a gondolataimban. A farkasok sem jelentettek már veszélyt. Mindenhol volt kiszemelt fa, amire felmásszak. A ruszkiktol sem féltem mikor összetalálkoztam velük, erre most itt vannak ezek az új emberek. Aztán milyen sokan vannak. Anyu meg már többször is a fülünkbe rágta:
- Illedelmesen köszöni, de soha nem szabad bemenni hozzájuk! Ezek a szavak voltak azok, amik azt a szorongató gombócot ideküldték a torkomba. Bemehettünk a Juliska néniékhez, a Feri bácsiékhoz, a Káposzta telepen még a Kati osztálytársaihoz is, de most ide a szomszédba nem. Nagyon sokára tudtam csak elaludni. Reggel a Dáró dombi gyerekeket már mi vártuk fent a dombon, hogy elújságoljuk az új szomszédokat. Vártunk kicsit hátha az a nagyfiú is jön iskolába, de mindhiába. Nem volt semmi mozgás, csend volt a házban. Elmondtuk a Bagi úr szerencsétlen bemutatkozását, és az összes új jövevényről, amit tudtunk. Sőt, még az iskolába a tanító néninek is elmondtuk, hogy vannak új szomszédaink, és van egy olyan gyerek is köztük, akinek iskolába kellene járni. Tanító néni megbízta a Katit, hogy adjon nekik segítséget, hogy idetaláljanak. Kati nagyon örült ennek a feladatnak. Mikor vége volt a tanításnak ott kellett maradni mindenkinek, mert a tanító néninek fontos dolga akadt velünk. Izgatottan vártuk vajon mi az a fontos dolog.

8.16    Azt a szót meg se halljam többet!

Türelmetlenül vártuk vajon mit fog mondani a tanító néni. Mindenki találgatott. Olyan hülyeségeket mondtak, hogy már hahotázva nevettünk:
- Biztos elmegyünk felfedezni a török alagutakat!
- Á dehogy, mi ássuk, majd meglássátok!
Nem kellett találgatni tovább. Bejött a tanító néni. Még öltözetet is cserélt, nem tudtuk mire vélni. Néztünk egymásra kérdően. Aztán megállt a dobogón, és kérdezett bennünket:
- Tudjátok milyen öltözet ez?
Nem várta meg senki, hogy kérdezzék, csak úgy összevissza beszélt mindenki.
- Kalauz! 
- Nem, pilóta. 
- Rendőr!
Mondtunk mindenfélét, de a tanító néni csak ingatta a fejét:
- Nem, nem. 
Mikor már kifogytunk a találgatásból, akkor csendre intett, és elkezdte:
- Ez az öltözet a kisdobosok öltözete. Annyi különbséggel, hogy a fiúk nadrágot hordanak. 
Eljött az idő, hogy én is megalapítsam az iskolánkban az őrsöt. 
Morajlás futott végig köztünk, még senki sem hallott arról, hogy "kisdobos". Egymás szavába vágva kiabáltunk:
- Tanító néni! Mi az, hogy kisdobos?
Először csendre, rendre intett bennünket. Majd elkezdte mit is jelent kisdobosnak lenni. 
Olyan sok mindent mesélt, aminek a felét sem értettem, egyre csak azon járt az eszem, Anyu már biztos aggódik, miért nem értünk még haza. Biztos már nem is tudott otthon várni a nyugtalansága miatt, már útnak indult a keresésünkre. 
Tanító néni mikor befejezte a mondókáját, meghagyta, hogy a következő őrsi összejövetelre hozzunk magunkkal pénzt, amiből meg tudja venni a kisdobosnyakkendőt, övet, sípot, fehér inget. Még le is kellett írni, nehogy el felejtsük. Mikor elindulhattunk haza, én nagyon siettem, hogy ne kelljen anyunak aggódni. Már a Gili-horhóban összetalálkoztunk. 
- Mi történt Marikám, miért jöttök ilyen későn, valamelyikőtök rossz fát tett a tűzre?
Katiék is oda értek közben, és újságolta:
- Anyu! Kisdobos leszek! Kell majd vinni pénzt, hogy a tanító néni be tudjon vásárolni ami kell!
- Mi az, hogy kisdobos leszel? 
A többi gyerek is elkezdte magyarázni Anyunak, amit az őrsi órán hallottunk. 
Anyunak komor lett a tekintete, rázta a fejét, és mondogatta:
- Kisdobos, kisdobos! Nem tudom, mit szól ehhez Édesapátok, nem biztos, hogy bele kell fújni abba a sípba!
Kati elkezdett szájalni egyből:
- De a tanító néni azt mondta, a következő órára már vigyük a pénzt!
- Azt majd meglássuk, kár erről vitázni kislányom.
Hazafelé már nem voltunk olyan vidámak, én azon gondolkodtam, vajon mit mond majd Apu.
Az új szomszéd jelenléte, már el is felejtődött. Volt most más bennünket foglakoztató dolog. 
Apu otthon volt mikor hazaértünk. Ő is kérdőre vont bennünket, a késői hazajövetelért. Anyu mondta el a késésünk okát. Még alig kezdett bele, Apu már a kisdobos szó hallatára rögtön megmérgesedett. 
- Kisdobos! Majd a tanító néni elmehet kisdobosnak, de az én lányaimból nem nevel kommunistákat! Még mit nem! Nem elég, hogy az én véremet szipolyozzák! Még a gyerekeimet is arra akarják nevelni. Nem lesztek kisdobosok! Azt a szót meg se halljam többet! Megértettétek?
Katival úgy lapítottunk, dehogy mertünk megszólalni. Aput ilyen haragosnak még soha nem láttuk. Aztán egyre jobban hergelte magát. 
- Kár hogy most szolgálatba kell mennem, és holnap reggel nem tudok bemenni az iskolába, hogy megbeszéljem a tanító nénivel.
Anyu próbálta csillapítani:
- Ne aggódj Józsim, majd bemegyek, megmondom én. 
- Nem mész te sehova, majd ha megjövök a szolgálatból, akkor elmegyek, megmondom, kiből neveljen kommunistát!
Még jó, hogy indulnia kellett, és nem folytatta a szitkozódásait. Nekem újra a torkomba dobogott a szívem. Vajon mit mond a tanító néni, ha megtudja, hogy Kati és én nem leszünk kisdobosok. 
Apu elment szolgálatba, fölkapta az elkészített táskát, dúlt fúlt mérgében. Az útravaló puszit már az úton kapta meg, mert arról is elfelejtkezett. Aztán mielőtt elindult, még annyit mondott:
- Majd ha megjövök, elmondom, miért nem kell belőletek kommunistát nevelni. 
Mi ebből semmit nem értettünk, de legalább addig nyugalomban leszünk.
Délután kémlelődtünk, hátha meglátjuk az új szomszéd fiút. Vízért mentünk a Vati kútra. Az útról beláttunk az udvarukba. Az anyukája kint volt. Anyu a Katival odament a kerítéshez, hogy tolmácsolják a tanító néni üzenetét. A köszönésen és az üzeneten kívül más beszédre nem került sor. 
Az új szomszéd néni csak annyit mondott, reggel eljön majd velünk, mikor az iskolába megyünk.
Nem volt kedvünk játszani. Tanulni sem akartunk. 
Anyu a kapákat készítette a szőlő kikapálásához. Ha az éjjel nem esik az eső, holnap megkezdődik az újabb robot, ahogy Apu mondaná.

8.17    Megértettük egymást?  

Nyugtalanul aludtam. Álmomban mindenkinek volt kék kisdobos nyakkendője, csak mi álltunk ott az asztal elött nyakkendő nélkül. Tanító néni állított oda. Nagyon rossz volt ott állni. A gyerekek körbe körbe jártak bennünket, és énekeltek. Reggel elmondtam Anyunak, megnyugtatott:
- Ne félj kislányom, attól még, hogy nem leszel kisdobos, ugyan olyan értékes felnőtt lesz belőled, mint azokból, akik kisdobosok!
- Miért, maga sem volt kisdobos?
- Nem voltam, de akkor még nem is volt ez a kisdobos mánia. 
- És most miért van?
- Hát én erről keveset tudok, de ha megjön Édesapád, majd elmondja. 
Elindultunk az iskolába, Anyu is jött velünk. Mégis csak jobb, ha ő mondja meg a tanító néninek, hogy mi nem leszünk kisdobosok. A kapát is hozta a vállán, és az ebédet. A Pipás Antal bácsi szöllejével kezdte. Ott volt a kilátó mellett. Meg sem vártuk a gyerekeket, pedig nagyon kíváncsiak voltunk vajon nekik mit mondtak otthon erre a kisdobos mániára. Anyu a pakkot, és a kapát ott hagyta a szőlőnél. Nem ünneplősen volt öltözve, csak a köténye volt más, mint amikor csak kapálni indul. 
Szótlanul mentünk. Korán oda értünk az iskolába, még a tanító néni sem érkezett meg.
Kati szaladgált a pajtásaival, én odabújtam Anyuhoz, mintha félni kellene attól, ami most történi fog.
Tanító néni megérkezett. Anyu megvárta, míg bemegy az irodájába, akkor ment csak utána. 
Szerettem volna bemenni, de azt mondta Anyu, jobb, ha megvárom kint. Bekopogott, mikor hallotta a hívó szót, belépett. Ottmaradtam az ajtó közelében, hogy hallgatózzak. 
- Jó reggelt kívánok!
- Jó reggelt Kapinyáné, valami gond van? Miért fáradt be ide hozzám?
- Fáradság az majd később lesz, mikor fényesítem majd a kapámat a szőlőben. Fontos megbeszélni valóm van, a tegnapi kisdobos üggyel kapcsolatban. Azt szeretném mondani, hogy az én lányaim nem lesznek kisdobosok. Nincs mi nekünk arra szükségünk, meg időnk se hogy délután a tanítás után órákig ilyennel szórakozzanak az én gyerekeim. 
Tanító nénit nagyon meglepte. Hirtelen azt se tudta mit mondjon. Kicsit várt, aztán elkezdte. 
- Kapinyáné, ezt nem én találtam ki! Ez egy felsőbb utasítás, és kötelező minden gyereknek. 
- Engem nem érdekel kitalálta ki, csak annyit tudok, hogy az én lányaim nem lesznek kisdobosok. 
- Majd meglátjuk!
- Nincs mit meglátni ezen. Nem lesznek kisdobosok. Punktum! Alá szolgálja!
Azzal meg sem várta, hogy a tanító néni bár mit is mondjon becsapta maga után az ajtót. Olyan hirtelen jött ki majdnem föllökött, mert az ajtóra lapulva hallgatóztam. Szaladtam utána, hogy megtudjam, akkor most mi van. 
Anyu nagyon feldúlt volt. Keze közé fogta az arcom:
- Ne félj kislányom, vagy megértette, vagy nem, de ti ahhoz tartsátok magatokat, hogy mikor vége a tanításnak, hazajöttök!  
Anyu elment, Kati csak messziről integetett neki. Kis idő múlva megérkezett az új fiú az anyjával. 
Ők is bementek a tanító néni irodájába. Az összes gyerek ott tolongott a folyosón, mindenki kíváncsi volt. Nem voltak bent sokáig. Az új fiút tanító néni bekísérte a terembe. Az édesanyja hazaindult. 
Még a Szózat szavalása előtt bemutatkozott:
- Mihály vagyok, de a régi osztály tárasaim Misinek hívtak. Harmadik osztályba járok. 
Kicsit zavarban volt, egyik lábáról a másikra állt. Tanító néni segítette ki a bajból: 
- Na, gyere Misi, kivel szeretnél ülni?
Misi húzogatta a vállát, még mindig zavarban volt. 
- Na, jó, akkor oda ülsz a Jancsi mellé. A Laci meg elmegy hátra az utolsó padba, aztán majd meglátjuk, mi lesz a jövőben. 
A Szózat után most már egyel több gyereket kellett jelenteni, és senki nem hiányzott. 
Kati az osztály tárasainak elmondta, hogy mi nem leszünk majd kisdobosok. Nem akarták elhinni, azt hitték csak hülyéskedik, mint általában, mint amikor valami nagyot mondott. Az első szünetben tanító néni azzal foglalkozott, hogy összeszedte a pénzt, amit a kisdobos kellékekre kellett vinni. 
Nehéz napom volt, az órákon nem tudtam figyelni. Amikor felelni kellett volna, a gombóc újra ott volt a torkomban. Nem is vártam meg a Katit. Siettem a szőlőbe Anyuhoz, jó is, hogy elmentem. Kati később a szőlőben, amikor kettesben maradtunk elmesélte mi történt. Apu a szolgálatból egyenesen az iskolába ment. Nem tudta, hogy már Anyu reggel beszélt a tanító nénivel. 
Meg sem várta az óra végét. Kopogott, és belépett:
- Jó napot kívánok! Csak azért jöttem, hogy tudomására adjam, hogy az én lányaimból nem nevel kommunistákat. Amikor vége van a tanításnak, ők hazajönnek! Megértettük egymást?
Tanító néni el volt fehéredve, nem is tudott megszólalni. Még köszönni sem köszönt. 
Apu még oda szólt a Katinak:
- Igyekezz, majd ott kint megvárlak!
Nem volt még vége az órának, de a tanító néni összecsukta a könyvet, aztán csak annyit mondott:
- Amit most olvastatok, azt otthon ismételjétek át!

8.18    Egy valag tyúkhúr  

Apu nagyon paprikás hangulatban volt. Nagy léptekkel sietett a Gili-horhóba. Kati jobbnak látta, ha most nem játszik el az úton, lóhalálában caplatott utána. Anyuval mi meg sem álltunk ebédelni, megvártuk, hogy Kati is odaérjen. Nem tudtuk, hogy Apuval együtt érkezik. Végig akartunk érni még a soron, amiben kapáltunk. Apu eddigre már megnyugodott. Fölkapott kapával együtt, és párat forgott velem: 
- Na, add oda ezt a kapát, majd én befejezem! Menjetek a Katival, készítsetek helyet, a somfa alatt ebédelünk!
- Apu! Inkább a kilátó tetején szeretnék. - nyahorgott Kati. 
- Nem bolondultam meg, hogy oda felmásszak. Olyan éhes vagyok, mint a farkas. 
Elvittük a pakkot a somfa alá. A présház mögött volt a domboldalban. A tavalyi levél vastag puha szőnyeget terített a fa alá. Döngicsélő méhek, darazsak szálltak egyik virágról a másikba. Hátsó lábukon vastag sárga csizmát cipeltek. 
Mikor már messze voltunk Anyukétól Kati elmondta, hogy rontott be Apu az iskolába. Azt mondta még ő is félt, pedig nem valami félős, hogy az asztalt is felborítja. Aztán az úton alig tudta követni annyira loholt. Anyu nem kérdezett semmit, de gyanús volt neki, hogy a Katival együtt jöttek. Apu nem szokott a Gili-horhó felé hazajönni. Közelebb van neki átvágni torony iránt a réten, most, hogy már fölszáradt a berek. Mikor kiértek a soron, Apu belekezdett:
- Voltam az iskolában, tudtára adtam a Magyarinének, hogy nem nevel kommunistákat a lányaimból. 
- De Józsim, nem kellett volna, mondtam, hogy én elintézem! Én is beszéltem már vele. 
- Annál jobb, ha te is beszéltél, legalább megértette mihez tartsa magát. 
Anyu a kék félkötényét terítette le. Arra rakta ki a szatyorba rakott ennivalót. Szalonna, kolbász, kenyér. Az örökös hagymát itt szedte a szőlőben. Nekünk a fehér részét rakta, ők a hagyma zöld szárát ették. Ebéd után Pipás Antal bácsi is megérkezett. Aput beinvitálta a pincébe, megkóstolni a tavalyi nohát. Nem sokáig kérette magát, de aztán elég volt neki a kóstolóból hamar, mert a Fényesfogú János bácsi Egri lánykája jobban ízlett neki. Hallotta, hogy Anyu vele diskurál ott kint:
- Margitom, csak pár sort, ha kikapálnának itt a homokosban, akkor én is elkezdhetek metszeni. 
- Jól van János bátyám, ebéd után oda megyünk. 
- Adja ide a korsóját, meg is töltöm rögtön!
Na, erre már Apu is feljött a Pipás Antal bácsi pincéjéből. Hiába kérlelte az, hogy:
- Na, Józsim, még egy pohárral. 
Szabadkozott, megsérteni nem akarta, arra hivatkozott:
- Antal bátyám, egész éjjel dolgoztam, fáradt vagyok, ha még egy pohárral megiszok, úgy kell haza vinni az én asszonykámnak. 
Aminek fele igaz is volt. Egész éjjel dolgozott, aztán azt már az Antal bácsi nem tudta, hogy a másik pincében még kétszer háromszor is a pohár fenekére nézett. 
Anyuval a homokos domboldalas részben kezdtük. Könnyedén lehetett vágni a puha földet a kapával. 
Katival most is az volt a dolgunk, hogy lefelé húzzuk a földet. A nehezebb részét, mikor felfelé kellett húzni azt Anyu csinálta. Apunak nem hozott kapát, nem tudta, hogy segítségünk is lesz. Pár pohár bor után a János bácsitól kért egyet, és így már nyolc sor elkészült egy fordulóra. Nagy versenybe voltunk, ki ér ki hamarabb. Kati és Apu volt a nyerő. Anyu morgoloóott is velük:
- Nem ló verseny ez. Nem kell kapkodni. Nézzétek, a tőke alatt ki sem szedtétek a földet. Ami nem jön ki a kapával, azt kézzel kell kikaparni. Azzal oda ment ahol a Kati ott hagyta a földet. 
- Gyere kislányom, nézd így kell. Kezével, kapa fokával igazgatta, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell. János bácsi nekiállt metszeni. 
Katival elmehettünk nézni, aztán a levágott venyigét kihordani. Kezdett hűvös lenni, és a nap is egyre alacsonyabban bujkált a Dáró domb kopasz akácfa ágai között. Haza indultunk. Fölpakolva, a száraz kiöregedett korhadt szőlőtőkékkel. A kék kötényben, egy valag tyúkhúrral.
Mire haza értünk a malacok majd eladták az ólat, annyira visítoztak. Nem voltak hozzá szokva, hogy ilyen későn kapnak enni. Elhallgattak mikor Anyu beborította a tyúkhúrt. Nekem a százalék bekészítése volt a feladatom. Nem sok kellett, mert amit a szőlőből haza hoztunk azt egyből a konyhába vitte Apu. Volt még a vasárnapi húslevesből, és a pörköltből. Csak nokedli nem volt már. Anyu egy kis fazékba krumplit rakott fel, a Kati segítette megpucolta. Néha rá kellett szólni. 
- Ne olyan vastagon hámozd!
- De Anyu, a disznóknak is kell valami. 
- Az igaz, de ha már nem lesz, akkor elő vennéd még ezt. amit most azoknak adunk. A levesbe daragaluska került. A pörköltből már csak olyan része volt a pipinek, amit én nem szerettem, így szívesebben megettem a krumplipürét csalamádéval. Mikor már megmosakodtunk, nem akartunk még ágyba bújni. Szerettük volna, ha Apu elmondja, miért nem lehetünk kisdobosok.

8.19    Egyszerű emberek

- Ne zavarjátok Édesapátokat, fáradt már!
- Nem zavarnak, gyertek, feküdjetek ide mellém! 
Úgy fészkalódtunk, Apunak alig maradt hely. Belekezdett:
- Kis csimotáim lehet, hogy ti most haragusztok rám, amiért nem engedlek benneteket kisdobosnak lenni. Lehet, hogy ennek a kisdobosságnak semmi köze sincs ahhoz, amit én gondolok, de tudjátok eddig nagyon sok küzdelmet meg kellett vívnom. Talán ha a legeslegelején kezdem, többet megértetek. Én az Édesapámat nem ismertem. Hozzám a nagyanyámon kívül senkinek nem volt egy szép szava, vagy akinek elpanaszkodhattam volna a bánatom, pedig az nagyon sok volt, talán csak az volt, mert örömre nem igen emlékszem vissza. A mostohám keze hamar eljárt. A nagyanyám a másik faluban lakott, ha tehettem hozzá menekültem, de sokáig nem maradhattam, mert hiányzott otthon a munkám. Pista a mostohám fia pár évvel volt idősebb nálam, de neki semmit sem kellett csinálni, csak tanulni. Nagyon hamar piros könyves ember lett belőle. 
- Apu az mi, hogy piros könyves ember?
- Ja, persze ezt ti még nem tudhatjátok. A piros könyves ember az, aki belép a pártba. Hát a Pista is belépett a pártba. Engem is agitált, de nekem hiába mondta, én már akkor mikor a kényszermunkán voltam a ruszkiknál megharagudtam az összes olyan emberre, akinek köze van a kommunistákhoz. Már vége volt a háborúnak, és minket ott dolgoztattak feketekenyéren meg vízen. Pár hét alatt úgy lefogytam, ha nem ettem volna az út mellett talált gazokat, lehet odavesztem volna, mint sok társam, 
És azok, akik minket ott dolgoztattak, kommunistának mondták magukat. Tudtam, hogy elvesztettük a háborút, de az olyan emberek, akik így bánnak a másik emberrel, az én szememben semmit nem jelentettek. Azt mondják "egyenlőség", milyen egyenlőség az, amikor az egyik ember majd éhen hal, a másik még akkor is ostorral egrecérozza, hajtja? Ez régen volt, és most mi van? Nahát, megmondom én, hogy mi van. Dolgozok, mint egy állat, fent a mozdonyon előttem a kazánban ezer C' meleg. Belapátolok száz mázsa szenet. Hátam mögött mínusz húsz C’, egy darab ponyva véd csak meg a hidegtől, ami annyit ér, mint halottnak a csók. Megyek éjjel, megyek hajnalban, fagyban, hóban, sárban. Nyáron mikor amúgy is van harminc C' meleg, a kazán mellett hatvan-hetven C' van. Aztán a fizetés! Évekig kell dolgozni, kuporgatni, hogy bútorvásárlásra tudjunk gondolni. Bezzeg azok a piros könyvesek úgy tudnak helyezkedni, hogy nyáron hűvösben télen jó melegben, egy irodában, aztán az egész pereputtyuknak csinálnak ott helyet. Ilyen osztályvezető, olyan helyettes, még a helyettesnek is van helyettese, csakhogy mindenkinek legyen fizetése. Aztán nem ám fillérek, mint nekünk, szegény munkásembereknek. 
Apu egészen felhergelte magát. Már ült az ágyban és a kezével hadonászott: 
- Nyugodj meg Józsim! - csitítgatta Anyu - a lányok kicsik még ahhoz, hogy ezt megértsék. 
- Nem kicsik, tudják szegény kis csimotáim, hiszen a bőrükön tapasztalják, mikor húzzák veled együtt az igát. Ugye értitek kicsikéim?
Én csak azt nem értettem miért vannak olyan emberek, akik úgy is boldogulnak, hogy nem tesznek semmi hasznosat. 
-Tudjátok kis csimotáim egyenlőség soha nem lesz a földön. Egyszerűen nem is lehet, és ez az elv, amit ők hajtogatnak " Egyenlő munkáért egyenlő bér ", ez nem fog működni, mert vannak ügyesebb szorgalmasabb emberek. Na, most ha az a szorgalmas ember annyit kap, mint az, aki lusta, naplopó, hamarosan rájön, hogy bolond lenne húzni, elszakítani az istrángot. Minek, hiszen annyit kap, mint a lusta. Ha odajut ez a szocializmus, akkor majd rájönnek, de akkor már régen rossz, mert kiölik az emberekből a munka becsületét, a munka szeretetét. Akkor már nem lesz visszaút, talán csak annak, aki megmarad embernek, becsületes embernek. Azok talán majd életben tartják a sok "léhűtőt"
Nem mondom, hogy azokból a kisdobosokból olyan emberek lesznek, de ti megmaradtok, egyszerű embernek bár mit hozzon is a sors. 
Majd ha felnőttök, emlékezzetek vissza, mit mondott Édesapátok.

8.20      Szülőföld

Későre járt, elmentünk lefeküdni. Sokáig nem jött álom most sem a szememre. Azt, hogy nem leszek kisdobos, nem sajnáltam. Azt sem sajnáltam, hogy az suli után haza kellett jönni. Sokszor még most is hiányzott Anyu. Ilyenkor még a Katit sem vártam meg, hogy minél hamarabb odaérjek hozzá. Úgyhogy nekem még hasznomra is volt Apunak ez a kommunista gyűlölete. Sajnáltam szegénynek mien kellett keresztül menni. Az Anyukája nem úgy bánt vele, mint ahogyan velünk bánik Anyu, csak a nagyanyja volt vele kedves. Nem volt neki ilyen jó apukája sem, mint nekünk. Milyen sokat játszik velünk. Mennyi mindent megvesz, Pestre utazunk, hogy az úttörő áruházban vegyen nekünk ruhát, cipőt. Nincs is ilyen öltözete senkinek az iskolában. Talán az egy Csini Marikának, de az övé meg nem új, a kastélyból kapja. Abból a kastélyból, amiről én mindig csak álmodozom, vajon milyen lehet benne élni. Biztosan körbe tudják ülni az asztalt. Nem ilyen kicsi a konyhájuk, mint nekünk, és biztos van benne konyhabútor. Most elkezdtük a szőlő kikapálást. Anyu az összes pénzt félreteszi, aztán majd megyünk megint a pulai határba répát egyelni, kukoricát kapálni. Nyáron aratni. Utána kezdődik a betakarítás, és ha szerencsés évet zárunk, jöhet a zárszámadás. Akkor nekünk is lesz konyhabútorunk. Szegény Apunak milyen sokat kell menni szolgálatba. A keze is mindig fekete, hiába mossa meg, akkor is fekete marad. Bele van ivódva a bőrébe a szénpor, az olaj, amivel törölgeti mindig a mozdonyát. Mert aztán addig soha nem jön haza, míg nem csillog. Anyu sokszor pöröl is vele. 
- Addig simogatod, míg elkopik. Itthon is volna mit simogatni a ház körül!
- Jaj, Anyukám, az a kenyérkereső pajtásom. Ha nem csillog-villog, lehet, megmakacsolja magát, és el sem visz. 
- Látod azért mondtam én, nem kell ahhoz piros könyv, hogy valaki becsülettel teljesítse a feladatát. 
Olyan sokáig elmélkedtem, hogy a végén reggel alig tudtam felkelni a fáradtságtól. Még a reggeliből is csak a teát ittam meg. A bundás kenyeret tízóraira vittem. A Dáró dombi gyerekekkel a tetőn találkoztunk össze. A Misire várni kellett, Kati már bekiabált neki, mert nem akartunk elkésni miatta. 
Anyuék is velünk jöttek a Fényesfogú János bácsi szöllejéig. Anyu hozta a mi kapáinkat is. Iskola után ide jövünk majd "húzni az igát " ahogy Apu mondaná. Szaladt a Misi, futtában gombolózkodott be, a szájából egy darab kenyér csücske lógott ki.
- Sziasztok, jó hogy bekiabáltatok, Idösanyám nem hallotta az óracsörgést, még enni sem volt időm. 
Hátán megigazította a táskát, tekert egyet, kettőt a harisnyagumiján. Nekem anyu rakott bőven a bundáskenyérből. Elővettem két szeletet, és odanyújtottam neki:
- Tessék, megeheted, még kicsit meleg is.
Misi szégyenlősen nézett felém, de az éhség legyőzte a szégyent. Nyúlt érte, megköszönte. Mohón kezdte tömni befelé. A végén a kézfejével megtörölte a száját. Jancsi egy almát adott neki.
Mikor már megevett mindent csak azután kezdett el beszélgetni. Mi nem akartuk sürgetni. Dombnak felfelé menni, enni, kivette belőle a "szuflát " 
Mikor arra a kilátó felé értünk addigra összeszedte magát. 
- Hát halljátok nem jó erre tifelétek. Főmenni erre a sok dombra, utána meg leereszkedni? Hogy bírjátok?
- Miért tifelétek nincsenek dombok?
- De nincsenek ám! Ameddig a szem ellát, körben mindenhol csak síkság van. 
- Majd megszoksz, vagy megszöksz! - viccelődött vele az Annuska. 
- Hát én ezt soha nem tudom megszokni. Idösanyám is csak pihög, mint a liba. Jobb volt ott minekünk, aszongya.
Közben odaértünk az iskolába. Tegnap semmit sem tanultam otthon. Még a házifeladatot sem csináltam meg, csak akkor vettem észre, mikor a tanító néni azzal kezdte, hogy azt leellenőrizze. Mikor oda ért hozzám, kérdően rám nézett:
- Mi ez Kapinya Marika? Szabotálunk? Már nem csak kisdobosok nem leszünk, a házi feleadatot sem csináljuk még?
Olyan hangosan dobogott a szívem, majd kiugrott a helyéről. A gombóc odajött a torkomba. Nem tudtam megszólalni. Kati segített volna ki.
- Tanító néni kérem tegnap délután a szőlőben kapáltunk, azért felejtette el a Marika. 
- Nem téged kérdeztelek. Majd odaérek hozzád is. Akkor a tiéd sincsen készen?
Kati nem szólt semmit, gyorsan elővette, és elkezdett kaparni valamit.
- Na, jó, délután addig nem mész haza, amíg meg nem csinálod. Így legalább majd emlékszel mi a kötelesség!
Majd elsüllyedtem szégyenemben, itt maradok bezárva? Anyu hiába vár majd! A szünetekben a gyerekek csoportokba verődve hallgatták a Misit. A szülőföldjéről mesélt, hogy mennyire hiányzik neki.  

8.21    Úgy viselkedjetek, hogy ne találjon bennetek hibát!

Én bent maradtam a szünetben, nekiálltam az elfelejtett házi feladat megcsinálásának. Mikor a tanító néni észrevette mit csinálok, megállt mellettem és szigorúan rám szólt: 
- Tegnap kellett volna ennyire iparkodni, nem most! Hagyd abba, menj ki játszani, majd mikor mindenki haza megy, akkor itt maradsz megcsinálni! 
Szerettem volna most megcsinálni, hogy délután ne maradjak bezárva, de nem tudtam megszólalni. 
Dacból nem hagytam abba. Csináltam tovább. Tanító néni kivette a kezem alól a füzetet, és a mogyoró vesszővel intett az ajtó felé. 
- Azt mondtam szünet van! Kimész az udvarra!
Nem tehettem mást. Kimentem. Leültem a lépcsőre. A gombóc lassan eloszlott a torkomból. Nem fojtogatott a sírás sem már. A gyerekek önfeledten szaladgáltak. Senkinek sem jutottam az eszébe, hogy hívjon játszani. Még a Kati sem foglalkozott velem. A második szünetben már meg sem próbáltam bent maradni, most is a lépcsőre ültem. Az utolsó óra nekünk hangos óra volt. Hiába jelentkeztem mikor a tanító néni kérdezett valamit, egyszer sem szólított engem. A végén már bele untam. Inkább az ablakon nézegelődtem kifelé. Ezt bezzeg észrevette. Folytatni kellett volna az olvasást, de én nem tudtam hol tartottunk. Csak úgy bele olvastam valahol. 
- Állj csak meg! Nem itt tartottunk. Most már nem csak a házi feladatot nem csinálja meg a Kapinya Marika, most már órán sem figyel! Állj fel! Az óra végéig így maradsz! Piroska folytasd!
Piroska olvasta három sorral feljebb, ahol abbamaradt az olvasás. Szerencsére nem volt már sok vissza az órából. Mindenki összepakolt, mentek haza, csak én maradtam ott. Katinak szóltam, hogy ne várjon meg, menjen, Anyunak ne kelljen aggódni miért nem érkezünk. Tanító néni ott maradt az asztalnál, csendben lapozgatott, irkált valamit. Hamar elkészültem, jelentkeztem, nem akartam csak úgy beszólni. Láttam, hogy félszemével rám nézett, de úgy csinált mintha észre sem venné, én csak tartottam fent a kezem. Már a másikkal alátámasztottam, mert nem tudtam fent tartani, de a tanító néni csak nem nézett rám. Vártam, majd csak rám néz. 
Akkor sem fogok megszólalni. Nem szólt. Elfáradtam. Ráhajtottam a fejem a kezemre. Aztán most én leskelődtem a karom nyílásánál, hogy mit csinál. Így voltunk jó ideig, mikor nagy svunggal csörtetett be Anyu: 
- Jó napot! Meddig marad még itt ez a lány? Nem érek rá, hogy minden nap valamiért idejöjjek az iskolába. 
- Jó napot Kapinyáné! Most már mehet, ha elkészítette a tegnapi házi feladatot. 
- Szeretném tudni, ha nem jövök, mikor küldte volna haza? - azzal nem várt semmire, belerakta a dolgaimat a táskába, és megfogta a kezem. Húzott magával, nem várta meg, hogy a tanító néni engedélyt adjon. A sáros cipőjéről darabokban hullott le a ráragadt föld. Becsapta az ajtót. 
Mikor már a kapuban voltunk, akkor jutott az eszébe, hogy még köszönni is elfelejtett. Fölnevetett:
- Tiszta bolondját járatjátok velem. Marikám, kislányom, legközelebb neked is azon járjon az eszed, hogy kész legyen mindig a házi feladat! Úgy viselkedjetek, hogy ne találjon bennetek hibát! 
Mert most, hogy nem lesztek kisdobosok, még jobban meg kell felelni az elvárásoknak. 
Attól féltem, hogy hazafelé majd megpirongat, de nem pirongatott. Minden egyes virágnál megálltunk, megszagoltuk. A méhecskéket figyeltük. Pillangókat kergettünk. Még a kötényét is levetette, hogy azzal tudjam megfogni. Kati a kilátó tetején ült, lógatta le a lábát. Felvitte oda az ennivalót, ha akartunk, ha nem, kénytelenek voltunk felmenni Anyuval. Vittük az iskolatáskát is. 
Ebéd után együtt átnéztük, addig le sem mentünk, amíg a házi feladat el nem készült. 
- Kislányaim, ezen túl minden nap azzal kezditek a délutánt, hogy elkészítitek a házi feleadatot. Ne találjon ürügyet a tanító néni, hogy bezárjon benneteket!
Délután az agyagos földhöz ért Anyu a kapálással. Elküldött bennünket játszani, mert azt nagyon nehéz volt kapálni. A kidőlt diófánál vertünk tanyát. A kihordott venyigével körbe támogattuk a földig érő ágakat. Egy igazi indián sátor lett belőle. Szerettem volna tüzet rakni, de azt már Anyu nem engedte, mert a száraz falevél ilyenkor könnyen begyullad, és nagy baj is kerekedhet. Nem vártuk meg a késő estét, mert vacsorát is kellett még főzni. Ma is vittünk haza korhadt szőlőtőkéket, és a malacoknak tyúkhúrt. A sparheltbe én készítettem a száralékot, Kati a tojást szedte össze. A malacoknak vitte a moslékot. Anyu rizibizi levest csinált, az nagyon hamar készen volt. Ez egy olyan rántott leves, amiben rizs van, és most, hogy már zöldell kertben a bent maradt zöldségzöldje, abból is rak bele Anyu. A végén még két-három tojást is bele üt. Attól függ, mennyire vagyunk bővibe a tojásnak. A másodiknak palacsinta készült. Az első párat megettük csak úgy üresen. A többibe mákot, lekvárt és darát rakott. Lefekvés előtt még egyszer átnéztem a táskámat. Tanultam a mai napból. Anyu még sokáig zörgelődött kint a konyhában, de ez a monoton csendes zaj nagyon jó altató volt a számomra.

9.1    Zűrös délután

A tavaszi napsugár hamar kibontotta a gyümölcsfák rügyeit. Tegnap még csak duzzadó zöld kis gombocskák voltak, ma meg már apró kis szirmok rebesgették selymes virágiakat. Legelőször a mandulafák öltöztek ünnepi ruhába. Halvány rózsaszínű fátyolból hívogattak az arra repülő méheket, darazsakat. Nem nagyon kellett biztogatni őket, a hosszú téli napok alatt már nagyon kiéheztek erre a mennyei Kánaánra. Az erdőben imitt-amott a sárgavirágú somfa tarkította a rügyező fákat, bokrokat. A madarak trillázva keresték a régi kedveseiket. Szebbnél szebb énekkel kedveskedtek, udvaroltak a kiválasztott boldog madárkáknak. Reggelenként a rét ködfátyolba burkolózott, csak a fűzfák hegye és a pulai templomtorony látszott. Apu mikor ilyenkor füttyült a Gránic ároknál, hiába integettünk volna, nem látta, csak a vonat füstje jelezte merre jár a gőzös. Anyunak nem volt nehéz kiszámítani mikorra várható haza. Leteszi a szolgálatot, megtisztogatja a "fülest ", megfürdik. Talán kilenc óra körül már itthon lesz. Ha betarja a megígértet. 
Ma fizetés nap van. Anyu írt pár sort hova menjen utána, ha van kedve, ereje segíteni, kapálni. A kilátó közelében már befejeztük mindet. Jöttek is a pulai szőlős gazdák kérlelni Anyut:
- Jaj, Margitom hozzám jöjjön először, hadd tudjak nekiállni, metszeni! 
Mindegyik ugyan azzal a szöveggel. Anyu szegény azt sem tudta melyiket csinálja előbb, nem akart kivételezni egyikkel sem. Akik közel voltak egymáshoz mindegyik gazdánál kikapált pár sort, hogy tudjanak metszeni. Nem volt megállás. Szerencsére ezek az idősebb gazdák, nem voltak már olyan fürgék. Megmetszettek pár sort, pihentek egyet, elbeszélgettek a szomszédokkal. Ittak pár pohár bort. Senki nem kérte őket számon. Anyu minden nap figyelt ránk, hogy a házi feladatot megcsináljuk. Katival iparkodtunk, nem szerettünk volna, ha újra bezárva maradunk. Keddi napokon volt az kisdobos foglalkozás. A gyerekek a szünetben azzal voltak elfoglalva. Mikor milyen elfoglaltságot keres nekik a tanító néni. Egyik alkalommal minket is ott akart fogni, addig beszélt, addig, míg ott maradtunk. Nagyon izgatott voltam, semmire nem tudtam figyelni. Egyfolytában arra gondoltam mit mond majd Anyu. Mikor vége lett a kisdobos órának nem is mertünk oda menni a szőlőbe ahol Anyu várt bennünket. Hazafelé vettük az irányt, de nem mentünk haza, kiültünk a Sutya oldalba. Ott volt az a pince, arra gondoltunk, a padlásról tudunk lehozni kolbászt, és így nem halunk éhen. Tudtuk, hogy nem kellett volna ottmaradni, de már késő volt. Világgá megyünk, azt terveltük ki a Katival. Igen, világgá kell menni, mert ha Apu megtudja, akkor nagyon mérges lesz. Anyunak nem volt maradása, mikor eljött az óra, és nem érkeztünk meg, várt, várt és elindult az iskolába, de addigra már nem volt ott senki. Kérdezni sem tudott senkitől, nem látott-e bennünket. Futás haza. Otthon sem vagyunk, de még Apu sincsen otthon.
- Hova menjek, hol keressem őket? Jaj, te Egek Ura, miért kínlódtatsz engem ennyire.
Szaladt le a Buda horhó felé. Katival mi leskelődtünk a Sutya pincétől. Én már sírtam, nem akartam már világgá menni. Attól is féltem, vajon mit mond arra, hogy ott maradtunk kisdobos órán. Jött vissza. Kati macskája a nyomába. Ő is keresett bennünket, főleg a Katit. 
Mikor a pince irányába értek a macska megérezte, hogy ott vagyunk, irány fel a partoldalon. Anyunak feltűnt hová megy ez a macska. Jött utána. Nem tudtunk úgy elbújni, hogy ne vegyen észre bennünket. Amint meglátott négykézlábra ereszkedve kúszott, mászott mielőbb hozzánk érjen. Zokogás közepette mondtuk el a történteket. Anyu úgy szorított bennünket, alig kaptunk levegőt. 
- Jaj, kislányaim hát erre tanítottalak benneteket? Miért csináljátok ezt velem, az őrület környékén voltam. Könyörögtünk, siránkoztunk. Nagyon megbántuk ezt a kisdobos órát. 
Tudtuk jól, hogy nem lett volna szabad ezt csinálni. Most már egyáltalán nem vágyódtunk kisdobosnak. A zűrös délután ezzel még nem ért véget, Apunak már rég meg kellett volna jönni, és még nincs itthon. Ma fizetés nap van.

9.2    Világgá menni csacsiság?  

Úgy szorította a kezünket, mintha attól tartott volna, hogy megszökünk. Pedig dehogy is gondoljunk megszökni, világgá menni. Hogyan gondolhattunk ilyen nagy csacsiságra. Világgá menni! Hová is tudtunk volna menni? Mikor ott a Sutya pincében kuporogtunk, azt hittük majd a padlásról lopkodunk le kolbászt, aztán elleszünk ott a pincében. Hozunk szalmát a disznóól mellől, a kabátunkkal meg betakaróztunk, és ezzel már meg is van a világgá menés. Az elkövetkező időre már nem gondoltunk. Az volt a fontos, hogy ne legyen számon kérés, hol voltunk. Anyu haragjától nem féltünk, én inkább csak a szomorú arcát láttam, ahogy hajtogatja a fejét jobban, balra -"kislányaim, hát erre neveltelek benneteket? "
Tudtuk, hogy megszid, aztán valami büntetés is kijár majd. Aputól viszont féltünk, elég volt csak a kommunistákat emlegetni, már attól haragra gerjedt. Mennyire felidegesítette magát, amikor a kényszermunkát mesélte a ruszkiknál. Követtük Anyut, a szilváson keresztül hátulról mentünk be. Mikor az ajtó közelébe értünk, nem akartunk tovább menni. 
- Mit mond majd Apu? - húzódzkodtunk vissza. 
- Ne féljetek, nincs mitől tartani! Bárcsak lenne itthon Édesapátok. Most, hogy már tudtuk nem kell a haragjától tartani, bátran bementünk a házba. Lehuppantam az ágyra. Keserves zokogás tört rám. Szegény Anyu, ahelyett, hogy megszidott volna, még babusgatnia is kellett, hogy megnyugodjak. Éhesek voltunk, de nem volt otthon kész enni való. Amit ebédre szánt ott maradt a szőlőben. Mikor keresésünkre indult esze ágában sem volt magával vinni. A friss kenyeret Apunak kellett volna hozni, de hát annak még hírmondója sem érkezett, meg nem hogy a kenyér. 
Anyu leroskadt a kisszékre. Kezébe temette a fejét, odabújtunk hozzá, most már ő is sírt. 
- Jaj, nekem teremtőm, miért kell ezt a nagy keresztet cipelnem, mikor lesz már egy kis megnyugvásom? - aztán csak folyt belőle a keserűség: - Nem volt soha egy nyugodt percem, már kisgyereként is a nálam kisebbekről kellett gondoskodnom, mikor már végre csak magamra gondolhattam volna, Anyám elzavart a háztól. Mindig a fülembe cseng a szava: - " Mire vársz? Azt hiszed, majd a miniszterelnök jön érted hatlovas hintóval? "
A legelső kérőmhöz hozzá kellett menni. Pedig de szerettem volna még egy kicsit lány lenni.
Aztán a sok küzdelem, a sok munka, az aggodalom. Jaj, nekem teremtőm, miért? Mondd meg, hogy miért?
Együtt szipogtunk mind a hárman. Anyu a köténye sarkával törölgette a szemünket. Lassan lecsillapodtunk, de azt, hogy éhesek vagyunk, nem mertük mondani. Anyu megtörölgette az arcát, az órára pillantott. 
- Ha nagyon sietek, elérem a félnégyest. Maradjatok itt bent! Az ajtót zárjátok be! Senkinek nem nyitjátok ki! Megértettétek? - nagyokat bólogattunk. 
Anyu ledobta a kötényét, magára kapta a félkabátját. Arra már nem volt ideje, hogy a cipőjét megtisztogassa. 
- Ha tudok, a negyedötös vonattal már itt vagyok. Hozok kenyeret és talán Édesapátokat is. Ami történt arról nem beszélek most. Nyugodtan legyetek!
Megpuszilt bennünket, és még az udvarról is visszakiabált. 
- Az ajtót senkinek nem szabad kinyitni!
Katival felsóhajtottunk:
- Na, ezt a világgá menést szerencsésen megúsztuk, talán éhen halni sem fogunk. Kinyitogattunk mindent, de semmi fogunkra valót nem találtunk. Mikor már bebizonyosodott, hogy Anyu messze jár, felmentünk a padlásra, törtünk egy darab kolbászt, elkezdtük enni. Kenyér nélkül valahogy nem ízlett. Mi legyen most, tanakodtunk. Katinak támadt egy ötlete:
- Tudod mit, sütünk pogácsát!
- Kati! Inkább ne süssünk! Ahhoz tüzet kell rakni, majd lisztet lehozni a padlásról.
- Ne aggódj! Tudok én már tüzet rakni. 
Könyörögni kezdtem, de hasztalan volt. Már készítette is a tálat a lisztnek. Felment a padlásra. Nekem kiadta a parancsot:
- Készíts be száralékot! Én még mindig ellenkeztem, de mindhiába.
- Jól van, ha nem hozol, akkor nem is eszel a pogácsából!
Jobbnak láttam, ha együttműködőm vele, így tudok vigyázni, nehogy valami újabb galibát csináljon. 
Hoztam be száralékot, levettem a platniról a karikákat ott öntöttem be a sok apró ágat. Egy csutát bele mártottam a petróleumba azt alulra dugtam. Meggyújtottam. Úgy csináltam, ahogy Anyutól láttam. Be is gyulladt rögtön. Becsuktam a sütő ajtót, hogy melegedjen. Kati megszitálta a lisztet, aztán tett bele sót. Engem kérdezett mennyit rakjon bele. Én azt mondtam keveset, mert ha kicsit sótlan is az nem baj, de ha agyon sózza, akkor ehetetlen. Rakott bele zsírt és elkezdte összemorzsolni, néha bekapott egy kicsit, hogy jó -e már. Aztán egy tojást is rakott hozzá, de nem akart összeállni. Nem figyeltük meg igazán, hogy később mit rak bele Anyu. Körbe néztem mindent, de tejet nem találtam. Juliska néniékhez is hiába mennénk, korán van még, nem fejt ki. Mondtam a Katinak öntsünk hozzá vizet. 
Na, ezek után már jól gyúrhatóvá vált. Kisodorta, kiszaggatta, és beleraktuk a tepsibe. A vissza maradt darabkákat újra gyúrta, és azt is hozzá szaggattuk. Meg is tellett a tepsi. Beraktuk. 
Tíz percenként kinyitogáltuk a sütő ajtót, nézegettük megsült-e. Még nem volt teljesen kész mikor elkezdtük enni. Nem tudom azért- e, mert nagyon éhesek voltunk, vagy különben is jó volt-e, nekünk nagyon ízlett. Na, most már bármikor is jön majd haza Anyu, nem fogunk éhen halni. 
Anyu közben végig szaladt a réten, a hídon járt mikor Attalából kiindult a vonat.

9.3    … a Jóskát keresi?

Épp csak úgy ért oda, hogy ezen az oldalon szállt fel. Leroskadt a peronon lévő ülőkére. Akkor vette észre a cipője csupa sár. Nem volt nála semmi, hogy letisztogassa. Úgysem cseréli ki senki. Míg beért a vonat, kicsit kifújta magát. Összeszedte gondolatait, vajon hol találja majd, a Kulacsba, vagy a restibe? És a fizetés? Maradt-e belőle? Jaj, még a jaj! Neked aztán kijutott Margit!
Megállt a vonat, izgatottan ment be a restibe. Ahogy belépet először alig látott valamit, a nagy cigarettafüstben. Aztán ahogy kezdte megszokni a szeme, a pult körül söröskorsót szorongató támolygó embereket kezdett felfedezni, de Aput nem látta köztük. Már ment volna a Kulacsba, mikor az egyik vasutas utána szólt:
- Jó estét Margit, a Jóskát keresi?
-Jó estét Jancsi! Igen őt, nem találkozott vele?
- Ah, dehogyisnem, nézze, ott ül a sarokban, elnyomta az álom. Kis ideje még együtt nótázott a haverokkal, de azok nemrég leléceltek. Engem bízott meg, hogy szóljak, mikor jön a huszonhatos. 
Anyu oda ment a sarokba, ébresztgette. 
- Józsim, Józsim kelj fel, nemsokára itt a huszonhatos. Apu kótyagos fejjel fölnézett, aztán morgott egyet, majd visszaesett a feje a karjára. 
Anyu nem nyugodott, lökdöste, pofozgatta. Aztán elfogyott a türelme. Oda ment a pulthoz:
- Mariska néni adjon egy pohár vizet!
- Tegyek bele egy kis málnát?
- Nem kell, köszönöm, nem nekem lesz. 
- Hát nem hinném, hogy a Józsi ezt megissza!
- Majd elválik - mondta Anyu. 
Fogta a pohár vizet, újra ébresztgette Aput, aztán mikor csak azt a választ kapta:
-Haggyál, hadd aluggyak" Anyu fogta a vizet és az arcába löttyintette. Apu megrázkódott, kidörzsölte a szeméből a csipát, majd morgolódva szólt Anyura:
- Anyukám miért ébresztettél fel?
Anyu még mindig türelemmel kezdte el kérlelni. 
- Gyere Józsim, hamarosan jön a vonat, aztán még kenyeret is kell venni. Tudod téged vártunk, hogy majd hozod! A lányok maguk vannak otthon. 
- Itt van a kenyér a táskában, várj még egy kicsit, hadd igyak egy sört, nagyon szomjas vagyok. 
- Adok én neked majd inni otthon. Meg aztán belőled kivenni kellene, nem beléd önteni, gyere, ne teketóriázz!
Nagy nehezen sikerült kitámogatni a restiből. Még jókor, mert épp húzott be a negyedötös vonat.
A többi ivó cimbora is kezdett kiszállingózni. Mire Pulába értek már kezdett kijózanodni, olyannyira, hogy sok erőfeszítésébe került Anyunak hogy ne a pulai kocsmában kössenek ki, nagy nehezen sikerült lebeszélni. Az úton hazafelé ezerszer elmondta: - Ne haragudj Anyukám!

9.4    …hová raktad azt a pénzt?

A hídról már látszott, hogy füstöl a kémény. Anyu sürgette Aput. 
- Siess Józsim! Megmondtam a lányoknak, hogy az ajtót zárják be! Ne jöjjenek ki! Úgy aggódom. Nézda, füstöl a kémény!
- Miért baj az, fáznak és begyújtottak. 
- Miért baj, miért baj, te olyan könnyedén veszel mindent. Most ha nem kellett volna érted jönnöm, nem kellene aggódnom. De ti mindig csináltok valamit, ami miatt egy nyugodt percem sincs. 
-Jaj, Anyukám hát, ha nem jöttél volna, akkor sem vesztem volna el. Tudod jól, hogyha rossz pénz nem vész el.
- És a jó az elveszhet? A fizetésed Józsim, mennyi maradt belőle?
Apu megállt forgatta a zsebeit, de hiába forgatta, egy fillért sem talált. 
- Na, mennyi maradt, kérdezte Anyu ijedten most már, hogy látta nem találja Apu a pénzt. 
- Azt hiszem nem maradt semmi - mondta mérgesen. Elkezdte szidni magát. 
- Jóska, Jóska hová raktad azt a pénzt, nem lehet, hogy elittad mindet. 
- Igazad van Anyukám, én egy részeges disznó vagyok. Gyere, pofozz meg! Megérdemlem.
Anyu nagyot sóhajtott, majd visszafordult és húzta magával. 
- Nem most kellene háborogni, akkor kellett volna mikor ittatok. Akkor kellett volna arra gondolnod, hogy neked családod van. Mindenki haverod volt ma ugye? Na, gyere, mert a lányok miatt aggódom. 
Kati elkészítette a malacok moslékját, én elmosogattam, felmostam, raktam fel mosdóvizet. Szerettünk volna Anyunak meglepetést. Szerettük volna, ha kicsit elfelejtkezik a délutáni rosszaságunkról. Mikor beléptek, egyből megérezték a friss pogácsa illatát. 
Anyu összecsapta a kezét:
- Jaj, kislányaim ez aztán meglepetés! Nagyon örülök. –végig simogatott bennünket, megkóstolták a pogácsát, agyon dicsértek. A szorgalmaskodásunkat is, semmi nem maradt ki.
Apunak alig, hogy leért a feje a vánkosra már aludt is. Katival tudakoltuk, hogy elárulta-e Anyu a kisdobosórát. 
- Nyugodjatok meg, nem mondtam el!

9.5     Kakukk

Nem kellett félni attól, hogy Apu megver bennünket, csak nem akartuk felmérgesíteni. Anyunak mindent megígértünk. Többet soha nem maradunk ott kisdobosórán, világgá sem megyünk, házi feladatot megcsináljuk, tanulunk, figyelünk az iskolában. Kati még azt is megígérte, hogy vigyáz a ruhájára. Anyu indult vezénylésért. Kikönyörögtük, hogy elmehessünk vele. Ha nem megyünk el, le kellett volna feküdni. Ahhoz, hogy ágyban, csendben maradjunk túlságosan fel voltunk pörögve. Apu húzta a nyúlbőrt, mi kiskabátot vettünk, mert az esték azért hűvösek voltak. Elindultunk. Hol Anyu előtt, hol utána szaladgáltunk, mint egy kis csikó. Leszállt a köd. A harmatos fűből fácánkakas reppent fel. Tudtuk mi az, mégis ijedten bújtunk Anyuhoz. Békák hangversenye kisért bennünket, kakukk madár szólalt meg a bokrok között. Anyu ilyenkor mindig meg szokott állni, és megkérdezni:
- Kakukk madár mond meg nékem hány évig élek? - a kakukk hirtelen elhallgatott. 
Oda bújtam Anyuhoz, a sírás folytogatott. 
- Anyukám én nem akarom, hogy sehány évig éljen!
Akkor mintha meghallotta volna a madár a kérésem, rázendített. Aztán csak kakukkolt megállás nélkül. Mi ott álltunk, és számoltuk. Anyu már beleunt, mert már száz felett jártunk. 
- Menjünk kislányaim, a fekete fene akar ilyen sokáig élni.
Kati közbe szólt:
- Miért ne? Akkor már mi is öregek leszünk, és nem kell dolgoznunk. Úgy leszünk, mint a Buda Treszka néni még a Sándor bácsi, ülünk a fa alatt, figyeljük, ki jár az úton, kísérjük a szemünkkel a felhőket. 
- Jaj, Katikám, ne mondj ilyen csacskaságokat! Tudod, hogy én nem tudok elülni. 
A réten folytatódott a koncert. Beértünk az állomásra. Jenő bácsi volt a szolgálatban. Kicsit várni kellett, mert még nem jött meg a vezénylés. Többen is várakoztunk már. A legtöbb vezénylés nézők az asszonyok és a gyerekek voltak. A faluból már egyedül is eljöhettek a gyerekek, de minket Anyu még nem engedett el. Talán majd a nyáron eljöhetünk, mikor sokáig világos van. Ilyenkor holdvilágban érünk haza. Másnap reggel öt órára kellett jelentkezni Apunak. Még jó is, hogy eljöttünk, így legalább tud aludni nyugodtan. Otthon csendben mosakodtunk, ettünk pár pogácsát, ittunk egy pohár tejet, és aludni mentünk. Anyu is oda bújt mellénk. Nagyon halkan dudorászott valami szomorú dalt, kis idő múlva már aludtunk is.
Reggelire volt még a pogácsából, és még tízóraira is abból vittünk. Anyu is jött velünk. Semmit nem kellett neki hozni, mert tegnap mikor a keresésünkre indult, otthagyott ennivalót, kapát, vizet. Egészen az iskoláig kisért bennünket. A tanító néni már ott volt az irodájába. Bekopogott. Most is hallgatóztam, Katit nem érdekelte, szaladt játszani. Anyu most nagyon nyugodt volt. Alig hallottam a hangját, csak annyit tudtam kivenni, amit a tanító néni válaszolt:
- Jól van Kapinyáné, így lesz Kapinyáné, Nem fogom többet itt öket. Anyu elköszönt. Majdnem belém botlott, ahogy kijött. Én szaladtam mellette. Kérdeztem mit beszéltek. 
- Legyél nyugodtan kislányom, csak annyit mondtam, hogy többet ne fogjon itt benneteket. 
A kapuig kísértem, aztán már semmire nem volt idő, mert a tanitó néni hívó hangját hallottam:
- Sorakozó!
Futottam, mert Anyu intelmei a fülembe csengtek:
" Úgy viselkedjetek, hogy ne találjon bennetek hibát!"

9.6    tiszta katasztrófa az egész

Mikor sorban álltunk úgy helyezkedtem a Piroska mellett, hogy mikor megyünk be a terembe, ne legyek közel a tanító nénihez. A gombóc újra ott volt a torkomban mikor a közelében voltam, csak akkor oldódott a szorongásom, ha messze voltam tőle. Pedig nem kellett volna félnem, a házi feleadatot megcsináltam. Tanultam is, de mégis valami rossz érzés jött rám, mikor a közelemben volt. 
Az első óra nekünk volt hangos. Kiraktam a padra az írásfüzetet. Ott volt nálam a toll, tintásüveg. 
Anyu nem vett újat, gondolta majd annál lesz, akinek épp szüksége van rá. Nagy izgalommal vártam. Ez volt az első alkalom, hogy tintával írunk. 
Otthon már próbálkoztam, de soha nem úszta meg a gyakorló füzet paca nélkül. Tanító néni fogja diktálni, amit majd, írunk. Felállt a dobogóra és elkezdte mondani szép lassan. Kinyitottam a tintásüveget, mártogattam bele a tollat aztán ott volt az itatóspapír, amibe beleráztam, nehogy a füzetre csöppenjen a paca, az én tollamról nem csöppent le tinta. Megfogtam az üveget, kicsit az oldalára fordítottam megnézni mennyi tinta van benne. Nem láttam így sem. A fény felé tartottam, akkor vettem észre, hogy üres. A tanító néni már a második mondanál tartott. Én még egy betűt sem tudtam leírni. Féltem jelentkezni, hogy elmondjam, miért nem tudok írni. Az előttem ülő Zsuzsika észrevette a kínlódásomat. Hátra nyújtotta a tintásüveget. Hálás mosollyal bólintottam, köszönet gyanánt. Mert susmorogni sem akartam. Anyu intelmeinek eleget téve. Az első sorba nem írtam semmit. Gondoltam, ha lesz rá lehetőség, bepótolnom a kimaradást. A második mondatra sem emlékeztem minden szóra a nagy kavarodás közepette. Szerencsére a tanító néni újra mondta, de nem hagyta ki a megjegyzését:
- A gyengébbek kedvéért még egyszer elmondom. Máskor ilyenkor az Imrére, és a Jancsira szokott nézni, de most rám nézett. 
Teljesen lebénultam, a tollat nem az itatóspapírra ráztam, hanem a füzetre. Ott éktelenkedett az első sorba két hatalmas pacni. Ott ahonnét már amúgy is hiányzott az írás. A folytatás sem lett jobb, pacni, pacni hátán. A mondatot kisbetűvel kezdtem. A toll sem akart szépen fogni. Valami kis szöszmösz végig karistolta az egész irományt. Hát tiszta katasztrófa lett az egész. Legszívesebben összetéptem, rátapostam volna. Na, most éreztem csak igazán, lehet mégis jobb lett volna világgá menni tegnap. Akkor most nem kellene itt ülnöm ezzel a hatalmas gombóccal a torkomban. Befejeztük a tollbamondást. Tanító néni kezdett végig járni a sorok közt. Zsuzskának visszaadtam a tintásüveget. Most már csendben oda súgtam neki, hogy köszönöm. Hiába voltam épp csak hallható, tanító néni mégis észrevette. 
- Lányok ott hátul! Mi az az érdekes? Nincs még vége az órának! Nem tudtam megszólalni. Szerencsére Zsuzskának nem volt gombóc a torkába, ő meg merte mondani miért volt ez a susmorgás. 
- Tanító néni kérem a Marikának nem volt tintája, én adtam oda neki, hogy tudjon írni. Azt adta vissza, és köszönte meg. 
Tanító néni közeledett felém. Én eltakartam a ronda irományomat. Aztán újra beleestem abba a mély hordóba. Nem tudom meddig lehettem ott. Olyan messziről hallottam a hangokat, az is olyan volt mintha nem is nekem mondanák. Vége volt az órának. Mindenki kiment a teremből. Azon tűnődtem vajon most majd mit mondok Anyunak." Úgy viselkedjetek, hogy ne találjon bennetek hibát " - és most itt ez a tollbamondás, amire ide írt az aljára a tanító néni egy kettest. Mit mond majd Anyu. Tegnap is a bánat, Apu is csak a bánatot okozta, ma én is csak bánatot okozok. 
Mire mindent átgondoltam, már vége volt a szünetnek. Csapzottan kipirulva mentek el mellettem a gyerekek. Kati oldalba bökött:
- Miért nem jöttél ki, olyan jót fogócskáztunk. Már ment is tovább, a választ sem várta meg. 
Elkezdődött a második óra. Végig szorongtam, attól féltem, hogy bepisilek, mert a szünetben még oda is elfelejtettem elmenni. Elég bátorságom meg nem volt, hogy kikéretőzzek. A számtan feladatot hamar megoldottam, utána a lábamat keresztbe fontam, hogy tudjam tartani.

9.7    Vitézkötés  

Alig vártam, hogy vége legyen az órának. Jó, hogy az utolsó padba ültem, így elsőnek szaladtam ki a WC-re. Mikor végre ráültem a deszkára, most azzal sem törődve, hogy le van pisilve, nem indult meg. Pedig olyan nagyon kellett. Kezdték verni az ajtót. 
- Ki van ott bent? Gyere már ki! Nekünk is kell! 
Kati hangját is hallottam. Kiszóltam:
- Várjátok kicsit, sietek, mindjárt kinyitom. 
Hiába koncentráltam, csak nem tudtam pisilni. Kinyitottam, de visszaálltam a sorba, hátha később majd megindult. Katinak oda súgtam:
-Kati! Nem tudok pisilni!
- Ne hülyéskedj, hiszen most jöttél ki!
- Igen, most jöttem ki, hogy más is be tudjon menni. Hiába próbáltam, nem sikerült. 
- Várj csak! Ha már mindenki végzett, majd én segítek!
- De hogyan?
- Ne azzal törődj, majd meglátod, maradj itt, mindjárt jövök! Elszaladt, egy vödör vízzel tért vissza. Mikor már az összes lány kiment, beküldött engem a WC -be. Ő meg a másik helyiségben elkezdte önteni a vizet. A víz csurgása valóban segített. Elindult. Hatalmas megkönnyebbülés volt. 
Kati csak vigyorgott:
- Na, mit mondtam! Sikerült?
Most már én is vigyorogtam. 
- Hát te ezt honnét tudtad?
- Onnét hogy mikor meghallom a víz csurgását, alig tudom visszatartani, gondoltam segít neked is.
Visszavittem a vödröt a nyomós kúthoz. 
Most már én is felszabadultan fogócskáztam. Nem törődve a kettes tollba mondással. Anyu úgyis azt fogja mondani, nem baj kislányom, ez most ilyen, a következő majd jobb lesz. 
Az utolsó óra gyakorlati foglalkozás volt. A vitézkötést gyakoroltuk. Nekem már olyan hosszú volt, mint egy kígyó. Különböző színű fonalakból. Még Apu is segített. Hozott haza tiszta gyapotot. Azt kapják a mozdony tisztogatásához. Abból lehetett kihuzigálni színes fonalat. Mikor felém jött a tanító néni úgy fordítottam, hogy lássa milyen hosszú. 
Megállt, megsimogatta a fejem. 
- Marika, ez nagyon szép! Hol találtál ilyen sokszínű fonalat. 
- Ezt az Apukám hozta a fűtőháztól, hogy tudjak ilyen szépet csinálni. 
- Majd óra végén hozd ki az ellenőrződet. 
Eltűnt a gombóc a torkomból. Bátran mentem az ellenőrzővel. Tanító néni beírt egy nagy ötöst. 
Örömmel nézegettem. Mikor rá néztem a kettesre, akkor sem keseredtem el. Egyszerre volt vége az órának a Katiékkal. Hazafelé a Gili-horhó végéig a Dáró dombi gyerekekkel mentünk. Mostanában a Misi volt a sztár. Mindig ő beszélt. Mi kíváncsian hallgattuk. A beszélgetésből kiderült, hogy a legnagyobb bátyja Gyuszi, bányász, valahol messze a Balaton felett lévő hegyekben dolgozik. A másik bátyja Jancsi, Dombóváron lakik, már van neki menyasszonya. A vasúton dolgozik, és ügyes focista. A Dombóvári vasút focicsapatában játszik. A nővére Rózsika Komlón dolgozik. Ott is lakik. Ők laknak csak itt hárman, az a bácsi, akit Bagi bácsinak ismertünk meg, nem az apukája. Elég szigorú vele, de szerencsére sokat távol van. Azt nem mondta a Misi, hogy az apukájával mi történt. Mi meg nem kérdeztük. Szerettünk volna még velük tartani, de nekünk most a nevetős Feri bácsi szöllejéhez kellett menni. Anyu már ott várt bennünket kint az úton, a tegnapi nap után nem volt nyugodt. Legelőször a kettest mutattam meg. Elmondtam, hogy a tintatartó üres volt, és a galibát igazából az okozta. Anyu megszidta a Katit, miért nem szólt felőle. Kati egy legyintéssel elintézte. 
- Kit érdekel az üres tintásüveg!
- Érdekeljen csak, mert legközelebb te maradsz tinta nélkül! 
- Az nem baj, legalább nem kell azzal írnom, úgyis annyira utálom!
- Jaj, kislányom, hát nem mindig azt csináljuk, amit szeretünk.  

9.8    Egyik lábam itt, a másik ott  

- Pedig én azt szeretném! Most Anyukám enni szeretnék, mert olyan éhes vagyok, mint a farkas. 
- Kapsz kislányom enni. 
Anyu kirakta a pince teraszára az elemózsiás szatyrot. Ledobtuk a táskát, aztán tekintetünkkel fürtettük mi kerül ki a szatyorból. Anyunak pakolás közben megállt a keze, elszörnyedve nézett rám, aztán a Katira:
- Kislányaim azt hiszem megelőztek bennünket!
A kenyeres szalvéta üres volt. A zsírpapírba csomagolt kolbászból, szalonnából sem volt egy falat sem, csak a kés árválkodott a szatyorban. Kati verte az ütött-kopott napszítta, szúette asztalt. 
- Anyu! De én nagyon éhes vagyok! Most már a jó modorról is elfelejtkezett:
- Enni akarok!
- Mi is enni szeretnénk, mit gondolsz, mi nem vagyunk éhesek? Különben is, magatoknak is köszönhetitek mindezt, mert ha tegnap időben ide jöttetek volna, akkor nem a kóbor macska ette volna meg. Katikám te most fölhúzod a nyúlcipőt, futás hazáig ezzel a szatyorral. Vágsz egy darab kenyeret, a padlásról hozol le egy szál kolbászt. Törhetsz le magadnak is egy darabot, hogy enyhítsél az éheden. Addig mi a Marikával fordulunk párat, de igyekezz! Mire azt hittem, hogy haza értél, te már visszaértél! Megértetted?
Kati már futtába kiabálta vissza:
- Sietek Anyukám, az egyik lábam itt, a másik már ott! 
Anyuval átmentünk a Rudi bácsi szöllejéhez, a nyugati homokos oldalban kezdtünk el kapálni. Elmeséltem a zűrös nap történetét. Azt is elmondtam a Kati mivel segített, hogy tudjak pisilni. A végén a gyakorlati foglalkozáson kapott ötöst. Anyu örült az ötösnek, de a kettesért sem szidott meg. Úgy volt, ahogy gondoltam: - Nem baj kislányom, majd kijavítod!
Már három soron is kiértünk, Anyu számolgatta az időt. Már vissza kellett volna, hogy érjen!
Kati nem a szokásos úton ment, azért hogy hamarabb hazaérjen átvágott mindenen. Igaz így két dombot is meg kellett másznia, de lefelére végig gömbölödött a fűben. A második lefelé menetnél még a szemét is becsukta, hogy még jobban élvezze a sebeséget, aztán egyre jobban begyorsult oly annyira, hogy már irányitani sem tudta magát. Belehuppant a Sutya pince fölött lévő akácosba, amibe fönnakadt. A kötényénél fogva lógott. Hiába kalimpált a lábával, nem tudta magát kiszabadítani. Kiabált, de senki sem volt a közelben, hogy meghallja. Mérgében amennyire tudott, mocorgott, addig meddig, míg egy nagy hasadást hallott, olyat, mint amikor Anyu a régi lepedőből hasított egy csíkot. Aztán már nem is volt ideje, hogy a hanggal foglalkozzon, mert elengedte az ág, és gurult le a pince közelébe. Több helyen vérzett a keze, lába, ahogy az akáctüske belevájt a bőrébe. Kézfejével letörölgette a vérző sebeket. Lerázta magáról a port, és indult keresztül a szilváson. Előkotorászta a kulcsot a szokásos helyéről. Vágott egy darab kenyeret, felment a padlásra kolbászért. Nem is tört magának, mert valahogy elment már az étvágya. Megnézte a kötényét. Elkeseredetten dobta le, hangosan bánkódott: - Mit mond majd Anyu, megint csak a bajt okozom.
Kivette a szekrényből a másik kötényt, maga elé kötötte. Visszazárta az ajtót, a kulcsot is visszarakta. Most már az úton indult, nem keresztül- kasul. Mi már visszamentünk a présház teraszára, vártuk Katit. Anyu messziről észrevette a másik kötényt, de nem szólt. Várta vajon majd elmondja-e. Kati lerakta a szatyrot, nem volt olyan vidám, mint máskor. Leült, várta, hogy Anyu odarakja az ennivalót. Kezén, lábán ott éktelenkedtek a rászáradt vércsíkok. Anyu fölszelte a kenyeret, kolbászt, hagymát. Mikor megláttam a serüléseit, engem hajtott a kíváncsiság.
- Kati mit csináltál, hol szedted össze ezt a sok sebet?
- Ha elmondom, Anyu megint szomorú lesz. - mondta halkan, nem úgy, mint máskor, amikor hűbelebalázs módjára elszeleskedik mindent. 
- Mondjad csak kislányom, előbb utóbb úgyis megtudom, aztán lemegy róla a gond! 
- Nem akartam, hogy így legyen, de aztán megint csak a szomorúságot okoztam magának. Szaladtam keresztül mindenen, a Buda horhón, aztán a Sutya oldalon ahogy gömbölödtem lefelé, fönnakadtam az akácosba. A kötényem is elszakadt, azért vettem magam elé ezt a másikat. Azért mentem arra, mert arra sokkal közelebb van, de pórul jártam, most nagyon haragszik rám?
Kérdezte bűnbánóan. 
- Anyu elmosolyogta magát. Nem haragszok. Látod kislányom már az, hogy megbántad egy jó kis lecke neked. Tanulsz a hibádból. Mutasd csak ezeket a sebeket! Kati úgy csinált, minta semmi sem lenne, de Anyu nem hagyta annyiban. A betonkádból merített vizet és lemosta. Kati minden egyes sebnél szisszent egyet, de nem mert szólni. 
- Na, most már ehetsz nyugodtan. A kötényedet estére majd megvarrod. 
Kati most már elmosolyogta magát, és még egyszer megkérdezte:
- De Anyu igazából nem haragszik rám?  

9.9     Benőtt már a feje lágya?

Délután jókat nevettünk, ahogy Kati előadta az akácosban történt balesetét. Olyankor megmérgesedett, aztán abbahagyta a mesélést:
- Jól van kislányom, ne sértődj meg, de nem lehet nevetés nélkül végig hallgatni! Kati folytatta. 
Anyu szép szavakkal próbálta vele elérni, hogy a jövőben jobban gondolja meg a cselekedeteit. Annak is nagyon örült már, hogy megbánást tanúsított. Talán azért mert nagyon közel volt a másik rossz cselekedet, de lehet, kezd benőni a feje lágya, mondta Anyu. Elgondolkodtam, vajon az én fejem lágya már benőhetett. Pedig igazán azt sem tudtam mi az a feje lágya, jó lenne tudni. 
- Anyu mi az a feje lágya? Nekem már benőtt?
- Jaj, kislányaim, amikor megszületettek a fejetek tetején maradt egy kis tojás alakú rész, ami lágy volt, még nem volt megcsontosodva, szép lassan összeforr, majd idővel benő. Amelyik gyerek olyan szeleburdi, mint az én Katikám arra szokták mondani, hogy "nem nőtt még be a feje lágya "
De reméljük, hogy szép lassan benő majd. Közben megérkezett Rudi bácsi. Nyakra-főre dicsért bennünket, hogy milyen ügyesek vagyunk, és hogy milyen könnyű lesz nekünk majd vőlegényt találni. Minden alkalommal megmondtam neki, hogy nekem nem kell vőlegény, elég, ha a Katinak talál, azért csak mondogatta: - Dehogynem, majd meglátod neked is kell az a vőlegény. 
Neki állt metszeni. A venyigét mi hordtuk ki a végére. Hazaindulás előtt megtöltötte a korsót borral. Anyu nem akarta, de csak erősködött. 
- Vidd csak Margitom, majd a Józsi megissza! 
Azért nem akarta Anyu a vizeskorsóba a bort, mert utána akárhogyan mossa is ki, érezni lehet a bor ízét. Hazafelé azon az úton mentünk, amerre Kati délután. A kapákat otthagytuk. Anyu hozta az összes pakkot, hogy mi tudjunk legömbölödni a lejtőn. Igaz Kati most nem engedte szabadjára a hét ördögöt, ami benne lakozott. A lejtő aljában megálltunk megvártuk Anyut. Hátulról a szilváson keresztül érkeztünk. Menet közben összeszedtük a tojást. Én a száralékot készítettem be a sparheltbe. Anyu tojásos nokedlit készített, minket kiküldött a kertbe, szántásba vadsalátát szedni. Sietni kellett, mert a csomai erdő mögött már nagyon lefelére igyekezet a nap utolsó sugara. 
Már lámpa fényénél vacsoráztunk. A tojásos nokedlit úgy csinálta Anyu, ahogy szerettük. Kicsit odapirította az alját. Utána mikor Anyu a mosogatást, és a jószágokat rendezte nekünk át kellett nézni a táskát, van, e házi feladat. Amióta a kisdobos mánia elkezdődött azóta minden este le vagyunk ellenőrizve. Mosakodás után a Katinak még vissza volt a köténye, amit meg kellett varrni. Anyu a kezébe adta, oda rakta a varrós dobozt. Katinak nem nagyon fűlt a foga a varráshoz, de nem tudta elmismásulni, Anyu ott ült a közelében. 
- Csináljad kislányom, aztán eltesszük magunkat holnapra!
Kati forgatta, de valahogy nem állt a kezére. Még a cérnán a bütyköt sem tudta megkötni. 
- Ejnye, kislányom, amikor elszakítottad, nem gondolkodtál ennyit. A viszályát fogd, aztán kicsit messzebb kezd a varrást, mint a szakadás. Apró öltésekkel. Nem lesz olyan, mint amilyen volt, de ezért a kis szakadásért még nem lehet eldobni. Kati a terítőket, falvédőket már nagyon szépen ki tudta varrni, de ez a kötényvarrás most nem akaródzott olyan lenni amilyennek kellett volna. 
Anyu megsajnálta:
- Na, add oda! Aztán figyeld, miképpen csinálom!
Kati szívest örömest odaadta. Anyu úgy eltüntette a hasadást, mintha nem is lett volna rajta. 
- Kislányom legközelebb jobban vigyázz rá!

9.10       Cinkosok

Hiába nyahorogtunk, nem alhattunk kint a konyhában. Apu az éjszaka folyamán érkezett meg. Félálomban voltam, mikor megjött. Anyu még nem aludhatott, mert a lámpa is égett. 
Halkan csörömpölt a tányér és a villa, majd ezt hallottam:
- Anyukám a söröm?
- Józsim a havi sörödet megittad fizetés napján. Egy fillér nem került haza. Mit gondolsz, csak úgy adják a sört hozomra? Nem drágaságom, felejtsd el egy darabig a sörödet! 
- Hát, ha van egy kis borocska az is jó ám nekem!
- Ha jó a borocska is, akkor szerencséd van, a Rudi megtöltötte a korsót, pedig én nem nagyon akartam, hogy elrontsa a korsót azzal az átkozott itallal. 
- Milyen átkozott itallal? A világ legjobb nedűje, arról meg nem is beszélve, hogy a Rudi komám igen csak érti a módját, hogy kell csinálni a bort. Anyu tele töltötte a poharat, de Apu rászólt. 
- Jobb, ha ki sem töltöd, tedd ide mellém azt a korsót!
- Ne bolondozz Józsim, éjnek évadján neki állsz itt nekem inni. 
- Add csak ide, mert nagyon ki vagyok szomjazva. Anyu oda rakta mellé a bort, a tekintete elkomorodott.
- Itt van Józsim, ha megiszod egyszerre, ha beosztod, én a következő fizetésig egy szót sem akarok hallani a sörről, vagy borról!
- Haj Anyukám, de mérges vagy! Azzal odahúzta magához, hogy jobb kedvre derítse. 
Anyu kifordult az öleléséből:
- Rossz kedvemben vagyok? Iparkodtál úgy viselkedni, hogy ne legyen jó kedvem. Aztán most meg még van a képeden bőr, számon kérni a sörödet. Tudod jól, hogy kellene venni bútort, minden fillért meggondolok hova költöm. Erre te egy nap alatt a valagára versz a fizetésnek. 
- De hiszen ott van, amit a kapálásért kaptál!
- Azt a pénzt úgy kell venni, mintha nem is lenne. Ahhoz csak végszükségben lehet hozzá nyúlni. 
- Jaj, Anyukám, hiszen ez most végszükséglet, amikor ilyen szomjas a Kapinya Jóska, akkor nincs olyan, hogy végszükséglet.
- Ne lamentálj! Már bánom, hogy ezt a bort haza hoztam. Legközelebb ilyen nem lesz. Felőlem szomjan halhatsz. 
- Nem hiszem el, hogy nem hozol nekem csak egy kis gyűszűnyit is, tudom hogy hozol. 
- Na, most már kaptál, egy egész korsóval, úgyhogy aludjunk, mert hamar reggel van! 
Legszívesebben kimentem volna, és kiborítottam volna az összes bort. Szegény Anyukám, sajnálkoztam rajta. Reggel csendben készülődtünk az iskolába, mert Apu aludt még. Jobb is volt. Mert nem szívesen adtam volna neki a puszit. 
Anyuval együtt indultunk korán reggel. Iskolába menés előtt fordultunk egyet a Nevetős Feri bácsi szöllejébe, mikor meghallottuk a Dáró dombi gyerekek zsivaját, cipőt cseréltünk, Anyu kicsit igazított a hajunkon, kötényünk masniján. Megsimogatta a fejünket:
- Nagyon ügyesek voltatok, ide gyertek délután! Az iskolába figyeljetek, tudjátok úgy viselkedjetek, hogy ne találjon bennetek hibát a tanító néni!
Szaladtunk, mert már a Gili-horhón mentek a többiek. Ilyenkor mikor nem velük megyünk, sok mindenről lemaradunk. Főleg most, hogy a Misi szóval tartja az egész társaságot. 
Házi feladatom készen volt, nem kellett félnem semmitől, de a nyugalmam nem sokáig tartott Tanító néni újra tollba mondást íratott velünk, és megint tintával. A mi tintásüvegünk meg még mindig üres volt. Szégyelltem mondani, hogy Apu elitta az összes fizetést, és nem tudtunk venni helyette. A gombóc újra ott volt a torkomba. Feladta a leckét a többi osztálynak, nekünk elő kellett készíteni a tintásüveget, tollat, itatóspapírt. Kati hallotta, kell a tinta. Kért a padtársától. 
Majd mozgósítva lett jó pár gyerek, hogy a pad alatt oda érjen hozzám a teli üveg tinta.
Nem voltunk szerencsések, a középső padsorban a Kláriéknál, a nagy igyekezetben leesett, és el is törött. Az üvegcsörömpölés után halálos csendben volt mindenki. Tanító néni végig járt a padok közt. 
- Mi történt, ki volt ez?
Senki nem szólt. 
- Gyerekek, valaki megmondja mi volt ez a csörömpölés?
Senki nem szólalt meg. Akkor a tanító néni lehajolt, meglátta a pad alatt fénylő sötétkék tintát. 
Néztem a sötét foltot, meg akartam szólalni, de a gombóc nem tágított a torkomból. Nem akartam, hogy miattam a Klárinak bántódása legyen. Kati jelentkezett. Tanító néni rá nézett:
- Már megint a Kapinya lányok! Mi a legújabb a rend megzavarására?
- Tanító néni kérem, a Marika tintásüvege üres, neki szerettem volna juttatni ezt a teli üveget. A Klárika nem tehet róla, véletlenül ejtette ki a kezéből. 
- Most már nem múlik el nap, hogy veletek ne történjen valami. 
Kati mégsem hagyta annyiban, csak mondta-mondta a magáét, hogy nem tehetünk róla, amiért üres a tintás üveg, hogy nincs pénze Anyunak. De a tanító néni nem törődött vele. 
- Álljatok fel! A Klári is. Ki volt, még aki segédkezett. Bűntárs lett a Köbli Marika, aki a teli üveg tintát adta, a Joke, mert ő is segédkezett a szállítmány lebonyolításában. Ott álltunk egész órán. Néha egymásra néztünk. A cinkos mosolyuk szép lassan eloszlatta a gombócot a torkomból.    

9.11    Tintásüveg  

Lemaradtam az újabb tollbamondásról. Most már úgy voltam vele, mint a Kati, nem bánkódtam. Utáltam tintával írni. Hosszú volt az idő ott állni büntetésben. Egyik lábamról a másikra álltam Láttam a többiek is szenvedtek. Aztán eszembe jutott az eltörött tintás üveg. Most már nem is egyet kell venni. Mit mond majd Anyu. Apu egy fillért sem hozott haza a fizetésből. Hallottam mikor mondta Anyu. A kapálásért járó pénzt úgy kell venni, mintha nem is lenne. Pedig még sokára lesz a másik fizetés. Kell addig kenyér, petróleum, és most itt ez a tintás üveg is.
Nem úsztam meg a tollbamondást. Mikor elérkezett a szünet, a gyereksereg kiszaladt az udvarra. Nekünk, akik büntetésben voltunk, bent kellett maradni. Össze kellett takarítani a foltot. A padlóról nem jött fel a kékség. Magába szívta. Ott sötétedett jó nagy helyen. Talán ha rögtön feltakarítjuk, akkor kevesebb kárt okoz volna. Mikor végeztünk, a tanító néni adott egy tintás üveget és írnom kellett. A többiek az elmaradt feladatokat csinálták. 
Neki készülődtem, lesz ami lesz. Most már nem szorongtam. Lecsavartam a tintás üveg tetejét. Érdekes kesernyés illata volt. Belemártottam a tollat, kicsit megráztam az itatósra. Felnéztem a tanító nénire.
- Készen vagy Marika?
- Igen, várom, hogy diktáljon. 
Nekem nem az olvasó könyvből diktált, hanem ami éppen az eszébe jutott.
- " Tavasz van. A fák virágba borultak. A méhek szorgalmasan gyűjtik a virágport. A gyerekek ilyenkor vidáman futkároznak a virágos réten "
Kicsit gyorsan mondta, de mikor látta, hogy megállok, elismételte. Aztán megállított. Megnézte, amit eddig írtam. Két helyen aláhúzta ahol nem jól írtam. A végén odaírt az aljára egy ötös alát. Fülig ért a szám. Máskor bánkódtam volna, hogy alá van húzva, de most ennek a tollba mondás ötös alának nagyon örültem. 
- Te is szeretnél kimenni, szaladgálni a virágos réten? 
- Igen, nagyon szeretnék. 
- Akkor futás, van még pár perc a szünetből!
A többiek feladatát nem is ellenőrizte le. Kiküldte őket is. Otthagytam a pad tetején a füzetet, hogy száradjon meg. És még azért is, ha jönnek be a gyerekek, vegyék észre az ötös alámat. Mi, akik büntetésben voltunk együtt maradtunk. Köbli Marika kérte, hogy holnap vigyünk másik tintát, mert fél otthon elmondani.  Nem vennék jó néven, ha megtudnák, hogy kölcsön adta, és eltörött. 
Kati egyből megígérte:
- Ne félj Marika, holnap hozzuk a teli üveg tintát! 
Én súgtam a Katinak:
- Nem emlékszel, nincs miből venni, tudod mit mondott Anyu.
Kati rá sem hederített:
- Ne aggódj, Apu majd megveszi! 
Vége lett a szünetnek. Néhányan ránéztek a füzetemre. Sugdolóztak az ötösöm láttán. A fiúk egy pajkos mosolyt küldtek felém. 
A tanító néni ma nagyon a tollba írással volt elfoglalva. A Katiéknak is az következett. Kati az óra elején mindjárt jelentkezett, hogy ők nem tudnak írni, mert egyikőjüknek sincsen tintája. 
- Szeretnél kimaradni a tollba mondásból Katikám?
Kati úgy csinált mintha sajnálkozna:
- Nem szeretnék kimaradni, de nekünk nincsen tintánk. 
- Nem baj, majd odaadom az enyémet. 
Katinak elment a jókedve, mikor az padra rakta a tanító néni a teli üveg tintát. 
Szerettem volna, ha Katinak is jól sikerül a tollba mondás. Az én tollam nagyon szépen fogott most. 
Mikor a tanító néni háttal volt nekünk, odajuttattam. Kacsintottam, biztogattam, hogy iparkodjon. Jó hosszú tollba mondás volt. Már kínlódtak szegény harmadikosok, mert a kezük teljesen elgémberedett a tollat szorongatva. Figyeltem arra feléjük. Kati feltartotta, oda mutatta. Egyetlen egy pacát sem ejtett. Tanító néni neki is ötö salát adott. Kati örömében lebegtette a füzetet. Jól pórul is járt. Mert az utolsó mondatnál még nem volt megszáradva a tinta, és kicsit megfojt. De nem törődött vele, az ötös alá már be volt írva még a naplóba is. Hazafelé most is csak a Gili-horhó végéig mentünk együtt a gyerekekkel. A nevetős Feri bácsi szöllejéhez kellett menni. Apu is ott volt. A Feri bácsival saroglyán ganyét hordtak. Anyu a kikapálást csinálta. Ebédidőre érkeztünk. Nem is kint a teraszon ettünk, hanem bent a présházban. Annus néni is ott volt. Ebédet főzött, mert a ganyéhordás megkérdezi, mit eszik az ember. Anyu szabadkozott, hozott ő nekünk ebédet, de az Annus nénivel nem lehetett ellenkezni. 
- Mit gondolsz Margitom, azt hiszed, hagyom, hogy a kis virágszálaim ne üljenek ide az asztalhoz? Nekik merítek legelőször! Katikám, de a nyeleshusit szereted, ugye jól emlékszem? Marikám te meg a kicsi combot, ugye? Jól emlékszik az Annus néni? Nem szabadkozhattunk. A présházban főzött ebéd mindig sokkal finomabb, mint az otthoni. Aztán nem csalatkoztunk az Annus néniben. Volt mákos, és diós kalács is. Kész lakodalmat ültünk. Apu Feri bácsival jó párszor koccintott, közben Feri bácsi azért arra is figyelt, hogy a munka is folytatódjon.  Délután kapálás közben elmondtam Anyunak a tintásüveg balesetet, hogy a törött üveg helyett vinni kell egy másikat. 
- Jól van kislányaim, ma már késő elmenni Dombóvárra, de holnap majd hoz Édesapátok. Megnyugodtam. Nem kell a Köbli Marikának félni otthon, hogy eltört a tintásüveg.

9.12      Véletlen találat

Nem vártuk meg a késő estét, mikor elfogyott a ganyéhordás, hazaindultunk. Nevetős Feri bácsi megtöltötte a korsót borral. Anyu szedett a malacoknak csikeparét, Apu összeszedte a száraz szőlőtőkéket tűzrevalónak. Úgy indultunk haza, mint egy málhás szamár. Hátunkon az iskolatáska, kezünkben korhadt tőkék, szőlőkarók. A munka után az út elején még szinte pihenés volt a gyaloglás, de minél közelebb értünk a házunkhoz, annál fáradtabbak voltunk. Dombnak lefelé magunk előtt dobáltuk, rugdostuk a tűzrevalót, mert már majd leszakadt a kezünk a súlya alatt. Kati előre szaladt, én az egyik karót meglendítettem, az egyik fán irányt váltott, pont a Katit találtam fejbe. Odakapott a fejéhez lerogyott a földre, és csak szorította a fejét. Fájdalmasan sírt. Nagyon megijedtem, ledobtam mindent, odaszaladtam hozzá. Kati kiabált kínjában:
- Anyu! Anyu segítsen, meghalok!
Anyu a fején összekötött csikeparét ledobta, ami legurult egészen a Vati kútig. Szakadt ő is. Ölébe vette a Kati fejét, a kötényével törölgette a vért, ami már az egész arcát leborította. Nyugtatta. 
- Ne sírj kislányom, itt vagyok, minden rendbe lesz! Ne félj, nem halsz meg. 
Én ott sírtam a Kati mellett. Simogattam a kezét. Én is nyugtattam. Sírva mondta: 
- Jaj, Anyukám, megvakulok, nem látok semmit. Közel voltunk a kúthoz. Apu húzott fel egy vödör vizet, leakasztotta a vödröt a láncról. Kezdték megkeresni a sebesülés helyét. A füle és a szemöldöke között vágott bele a karó. Szerencsére a szemének semmi baja nem lett, de belefolyt a vér, csípte, azért nem látott vele. Egyfolytában csak azt hajtogattam:
- Nem akartam, drága Katikám nem akartam! Véletlenül találtalak el.
Mikor már kimosták a szeméből a vért, és látott bennünket, megnyugodott. Aztán elunta a siránkozásom. Mert én jobban sírtam, mint ő, rám förmedt:
- Ha nem hagyod abba a sírást, visszadoblak a karóval. Aztán már egy kis erőltettet mosollyal megpróbált fölkelni, de visszaesett. Anyu megijedt. Támogatta, segített neki, mert egyedül nem tudott megállni. Szédült. Apu az ölébe vette, úgy vitte hazáig. A tűzrevalóval már nem is foglalkoztunk. Anyu a malacoknak szedett gazt is ott hagyta, leoldotta a félkötényét róla, és csak azt hozta el. Szaladtam Apu előtt, hogy kinyissam az ajtót.  A konyhában az ágyra fektette. Kati most már unta a babusgatást, megint föl akart kelni. Lerakta a lábát, aztán mikor már függőleges helyzetben volt, visszaesett az ágyra. Én újra elkezdtem sírni. Anyunak mondogattam:
- Most mi lesz a Katival? Higgye el nem akartam. Véletlenül dobtam meg. 
- Tudom Marikám, ne félj! Minden rendbe jön. 
- Akkor miért nem tud fölállni?
- Nyugodj meg Marikám, kicsit megpihen és utána fölkel. Van egy kis agyrázkódása. 
- Ugye nem hal meg? - siránkoztam tovább. Anyu hogy elterelje a figyelmemet, elküldött a Vati kútnál maradt, malacoknak szántért, és a tűzrevalóért. Olyan nehéz volt, hogy kettőt kellett fordulnom. Most Apunak volt a feladata a sparhelt. 
Anyu levetkőztette a Katit. Megmosdatta. Tiszta fehérneműt adott rá. Aput leküldte a szomszédba, megkérni a Gyula bácsit fogjon be a kocsiba, és jöjjön, vigye el a Katit orvoshoz. Kati az orvos szóra nagyon megijedt. Kicsi volt még mikor Pécsen volt a kórházba, de úgy emlékezett mintha most lett volna. Tiltakozott egyből. 
- Anyu! Ne küldje Aput sehova, mert engem innét senki nem visz el!
- Katikám, kislányom, ha nem javulsz, el kell menni az orvoshoz!
- Anyukám, csak egy kicsit várjon még, meglássa, mindjárt jobban leszek. 
Anyu leintette Aput:
- Várjunk egy kicsit, mit mondasz Józsim?
- Hát várjunk még egy kicsit, aztán ha nem javul, akkor megyek. Ott lestük a Kati minden mozdulatát. A tyúkok is az ajtóban vártak, ilyenkor már várták a szemet. Ha malacok ki tudtak volna jönni, ők is az ajtóban ácsingóztak volna, várni az esti vályúba valót. Anyu hiába kérdezett bennünket, mit főzzön, mi legyen a vacsora. Nem kértünk semmit, egy falat sem ment volna le a torkunkon.

9.13      Tojásfészek

Apu ment a vezénylésért. Anyuval ott ültünk a Kati mellett, lestük minden mozdulatát. A tyúkok már az ajtót kapirgálták:
- Marikám, kislányom, adjál enni a tyúkoknak, oda szórd az óljuk elé, aztán ha megették be is zárhatod őket. Kati mozdult, hogy megy, eddig az ő feladata volt, de Anyu nem hagyta:
- Feküdj csak nyugodtan kislányom, majd a Marika ellássa őket! 
- Dehogy is, megyek én inkább, mert a tojásfészkeket sem tudja, hol vannak. 
- Nem mehetsz! Jobb, ha te most pihensz, nem kell tetézni a bajt, mikor már van elég a fejünk fölött. 
- Jó, akkor elmondom, hol vannak a fészkek. Van egy a tyúkólban, egészen hátul. Le kell hasalni, csak úgy lehet elérni, de vigyázz, mert bele tenyerelhetsz a tyúkszarba. Én úgy szoktam, hogy a gereblyével kikotrom őket, de csak óvatosan, nehogy eltörjenek, aztán van a disznóól alatt. Azt könnyen megtalálod, ott van kettő is. Egyik az ajtónál mindjárt elöl, a másik hátul a ganyédomb felől. Van a szilvásban is. Mikor odaérsz a végéhez, van egy az akác csiatok között, nagyon nehéz észrevenni, ott van a gazok között. Vigyázz nehogy rálépj! Aztán a málnásban is van. Ott is alig lehet észrevenni. 
Szaladtam a kiskosárral, még utánam kiabálta:
- Ja és elfelejtettem mondani! Mindenhol hagyj egy tojást! 
- Minek hagyjak?
- Azért mert ha nem hagysz, akkor a tyúk elmegy holnap máshova tojni. 
- Magamban jókat nevettem, még hogy elmegy máshova tojni. Legelőször a tyúkoknak szórtam a szakajtóból egy kis szemet. Majd hoztam a gereblyét, hogy kikurkáljam a tojásokat. Igaza volt a Katinak, akárhova tenyereltem, minden hol tyúkszaros lettem. Fúj, de undorító munka ez a tojásszedés. Bent a tyúkólban sötét volt, nem láttam hová tolom a gereblyét, ahogy gurultak kifelé a tojások el is törtek. Arra gondoltam, odaadom a tyúkoknak, de eszembe jutott Anyu intelme:
- Kislányaim a tyúkoknak nem szabad adni nyerstojást, mert ha rákapnak, megeszik amit tojnak! 
Kénytelen voltam így törötten belerakni a kiskosárba. Mentem a disznóólhoz, ott már könnyebb volt kiszedni, mikor mind a kosárba raktam, akkor jutott az eszembe, hogy egyet ott kell hagyni. Nem nagyon hittem a Kati szavába, de ha ő így szokta, akkor legjobb, ha én is így csinálom. Még vissza volt a szilvás, és a málnás. Alig találtam rá. Mikor már minden helyet megnéztem, boldogan vittem a kosarat, aztán eszembe jutott a törött tojás, mit mond majd Anyu. A Kati soha nem töri el, rám még ezt sem lehet bízni. Fejbe dobtam a Katit, úgyhogy még felkelni sem tud, tojást is összetöröm. Szegény Anyunak csak a szomorúságot okozom én is mostanában. Mikor beértem a tojással Apu akkor ért haza a vezénylésnézésből. Idegesen mondta:
- Anyukám készítsd a táskát, indulnom kell rögtön. Majd a Katit vizslatta a szemével, hogy vagy kislányom, el kell menni az orvoshoz?
Kati egyből felült és bizonygatta, most már sokkal jobban van. Anyu is ideges lett. Vacsorára sem készített még semmit, nem engedheti el Aput evés nélkül. Én egyből a törött tojásokra gondoltam:
- Anyu, majd én csinálok Apunak vacsorát. 
- Mit tudnál ilyen gyorsan készíteni?
- Itt van ez a kis kosártojás, rántottát. 
- Jaj, Marikám, valóban megcsinálod? Addig én elpakolom Édesapád táskáját. 
Nagyon megörültem, nem derül fény a törött tojásokra. Elővettem a cseszikés lábast, raktam bele zsírt. Felütöttem az összes tojást, amit behoztam, villával kicsit felvertem, aztán mikor sercegett már a zsír, beleöntöttem. Kavargattam a fakanállal. Jó sok rántotta lett. Apu az ágy szélére ült, ott evett. A falatok sorban vándoroltak a szánkba. Egy a Katinak, egy nekem, egy Apunak.
Anyu kezdett megnyugodni, hogy látta a Katit enni. Kérdezgette:
- Jól vagy kislányom, nincs hányingered?
Kati bármit kitalált volna, csak az orvoshoz ne kelljen mennie, és tényleg jobban is lett.

9.14      Mindennek az az átkozott ital az oka.

A rántottát mind megettük. Megnyugodtam nem derült fény a törött tojásokra. Legközelebb majd jobban vigyázok. Reménykedtem, hogy holnap már nem az én feladatom lesz. Nem tudom a Kati, hogy csinálja, de soha egy töröttet sem hoz be. Kati evés után felállt, csak egy nagyon kicsit imbolygott. Apu kérte csukja be a szemét. Na, ez már nehezebben ment. Apunak készülődnie kellett, végig puszilt bennünket. Rövid fordába lesz, holnap reggel már haza is jön. Komlóra visznek tehervonatot. Anyu kotorászott a törött csészében, majd kivett egy tízforintost, oda adta Apunak. 
- Józsim holnap reggel mikor jössz haza, menj el Nelli néni boltjába, vegyél két üveg tintát. 
- Miért kell kettőt venni?
- Ne kérdezz semmit, kettőt hozz. Szükség lesz rá már holnap. Arra gyere az iskola felé, vidd be a lányoknak!
Apu nem firtatta tovább miért kell kettő. Ráakasztotta a bicikli kormányra a bádog táskát. Elindult a sötét éjszakába. Anyuval kikísértük az útig. Mikor már messze járt Apu, megköszöntem Anyunak, hogy nem árult el bennünket. Anyu megnyugtatott. 
- Ne félj kislányom, Apu sem haragudott volna, ha elmondom, de most nem voltam olyan hangulatba, hogy végig mondjam. Mert a végére biztos haragos lettem volna, úgy meg nem szeretem útnak bocsájtani. 
- Miért lett volna haragos?
- Azért Marikám, mert mindennek az az átkozott ital az oka. Nem kellett volna kölcsön kérni a tintát, ha a fizetést hazahozza. Lett volna mihez nyúlni. Tudtunk volna venni. 
- És ha holnap is az italra költi, nem lesz tintánk akkor?
- Remélem, hogy nem a Kulacsban köt ki! Ha mégsem hoz tintát, akkor majd én elmegyek és veszek, most már aztán menjünk be, mert a Kati biztos elunta magát. 
Kati nem unatkozott, a cicával játszott, jól érezte magát. Már csak akkor szédült mikor csukott szemmel akart megállni egyenesen. Anyu elmosogatott, én közben átnéztem a táskámat, nehogy elfelejtődjön valami lecke. 
Katinak is oda adtam, de azt mondta:
- Nekem nem kell megcsinálni, holnap nem tudok menni iskolába. 
- Nem olyan biztos az, tessék átnézni! Parancsolt rá Anyu. Ha nem lesz semmi bajod, elkísérlek, és szólok a tanító néninek, hogy ha tornaóra lenne, akkor téged ne küldjön tornázni. 
Kati dúlt fúlt mérgében, próbált úgy csinálni, mintha még mindig szédülne. Anyut nem tudta ezzel levenni a lábáról. Mosogatási után együtt nézték át a feladatot. A malacokról teljesen elfelejtkezett. Szegények már beleuntak a sírásba.  Elkészítette nekik a moslékot, és kivitte. 
Készülődtünk lefeküdni, ott aludhattunk Anyuval.
Nem jött álom a szemünkre, Anyu eloltotta a lámpát, középre feküdt. Én a fal mellett, Kati kívülről volt. Az ablakon besütött a holdvilág, és Anyu elkezdte. Talán annyi idős lehettem, mint most te vagy Katikám.

9.15     Kukorica fattyazás és riadalom

- Tudjátok kicsikéim a baj nagyon hamar meg van. Még a háború előtt történt. Akkor még voltak lovaink. Nagyon szerettem őket. Mikor messze mentünk a határba dolgozni reggel én szoktam befogni. A Bözsimet mindig vittem magammal. Mikor már akkora volt, hogy elbírta a kiskapát, hasznát is vettük. Édesapám türelmes volt. Megtanított bennünket minden munkára. 
A kukorica második kapálása volt. Ebben az évben olyan sok csapadék volt, úgy kellett ellopkodni a munkát, szinte minden nap esett. A réten az összes széna odaveszett. Olyan sokszor megázott, csak alomnak volt jó mégis össze kellett szedni, hogy a sarjú tudjon menni valamire. Ami menthető volt mindent meg kellett menteni. Ezen a reggel Édesapám már megjött a lucernaszéna-gyűjtéséből, csendben ment korán hajnalban, nem akarta, hogy felébredjünk, elég, ha egész nap kint vagyunk a tűző napon a méter magas kukoricában. Messze mentünk, a bogáti dűlőbe. Egész napra vittünk ennivalót. Vizet csak annyit amennyi az útra kellett. Bogáton nagyon jó forrás volt. A Rinya is ott folyt a közelben. A kisebb testvéreim még ágyban voltak, édesanyám a karján a Pannival kísért ki bennünket. A lovak könnyen húzták az üres szekeret, nem volt más fönn csak az ekekapa, és mi. A határban sárgállott az árpa, közeledett Péter Pál, az aratás kezdete. Igyekezni kellett a kapálással. A szedres úton boldog boldogtalan jól láthatott a hamvas gyümölcsből. Édesapám megállította a lovakat. A fűre terítette a pokrócot, jól megrázta az ágat. Bözsivel addig tele ettük magunkat. A feketeszedertől nevetségesen néztünk ki. Közel voltunk már a földünkhöz, mi már fel sem ültünk a szekérre, a poros kocsiúton rugdaltuk a finom port. A harmatos lábunkra sárpapucsot húztunk. Jó volt a reggeli friss porban játszani kicsit. Édesapám hagyott bennünket a kedvünkre szórakozni, amíg elkészítette az ekét a húzatáshoz. A szekeret az akácos árnyékában hagyta, és az egyik lovat odakötötte a saroglyához, jó hosszú kötőféken, hogy tudjon legelészni. Én vezettem a lovat, Édesapám az ekével jött utánuk. Bözsi a lóháton utazott. Nehéz volt a magas kukoricában haladni. Haragoszöld éles levele könnyedén sebet ejtett rajtunk. Így akármilyen meleg volt, jobb volt a hosszú ujjú ruhában dolgozni. Ebédidőre végeztünk a húzatással. Az akácosban a hűsön ettük meg az ebédet. Utána a pokrócból kiöntöttük a szedret. Az volt ám igazi fenséges csemegénk. A nagy melegben elpihentünk. Úgy elnyomott bennünket az álom, csak azt vettük észre, hogy tűz bennünket a nap, mert elment fölülünk az árnyék. 
Édesapám már jó ideje kapálhatott, mert az egész vége meg volt már kapálva. Hagyott bennünket pihenni. Most már, hogy jól kipihentük magunkat beálltunk a sorba. Nem volt gazos a kukorica, csak a tövéhez kellett húzni egy kis földet, hogy a szél ne tudja könnyen eldönteni. Aztán még a fattyát kellett kitörni. Édesapám megmutatta, hogyan lehet egy rántással kitörni. Bözsikémnek nem volt még annyi ereje, neki az volt a feladata, hogy kihordja a végére, mert ezt a zsenge kukoricát este hazavittük a teheneknek. A nap már kezdett elbújni a segesdi templomtorony mögött, mikor haza indultunk. A lovak jót legeltek az akácost szegélyző réten. Vígan húzták hazafelé a szekeret. Édesapám a bakon, mi a Bözsivel a kocsi aljban feküdtünk az édes illatú fattya kukoricán. Néztük a feljövő csillagokat. Aztán csak arra emlékszem, hogy Édesapám kiált egyet: - Kapaszkodjatok!
Az úton szarvasok futottak át váratlanul. A lovak megvadultak. Olyan iramban futottak, hogy a kocsi irányíthatatlanná vált. Felborult. Messze repültem az utat szegélyző szederindák közé. Annyira belegabalyodtam a tüskés indákba, hogy egyedül ki sem tudtam mászni. Jajgattam, kiabáltam, Bözsit, Édesapámat szólongattam, de senki sem válaszolt. Megijedtem nagyon, jaj, te egek ura, mi történt velük? Ott voltam, a szederinda véresre karcolászott. Nem is tudom mennyi idő múlhatott el mikor hangokat hallottam.

9.16      Nagyságos asszony

A nagyságos asszony hangját hallottam távolról. 
- Pali, fel tud kelni? Jöjjön, segítek! 
- Drága „naccsága" ne velem törődjön, a lányok! Jaj, istenem mi történt velük, jaj, a Margitom, és a Bözsim!
A lépések egyre közelebb értek, majd megláttam a nagyságosasszonyt. Brokátos-bordó ruhában fején nagykarimájú szalmakalap. Kezével hajtogatja szét a sűrű gezemicét.
- Jaj, kislányom nem sérültél meg? Ki tudsz mászni?
Nyújtotta a kezét. Belekapaszkodtam, húzott két kézzel. Mikor sikerült kivergődnöm, rögtön a Bözsimet emlegettem. 
- Nagyságos asszony jöjjön kérem, segítsen megkeresni! Édesapám ott volt a fölborult szekér alatt. Ahhoz hogy leemeljük róla, kevés erőnk volt. Mentünk keresni a Bözsimet. Hajtogattam szét az út szélén a szederindát, szólongattam. Semmi válasz nem jött. Mentünk vissza az úton tüzetesen átnézve mindent. Végre látszott a ruhája. 
Teljesen élettelenül feküdt. A nagyságos asszony ölbe vette, szaladt a hintóhoz. Lefektette. Locsolt rá vizet. Oda hajolt hozzá közel, figyelte lélegzik-e. Nagyot sóhajtott. Éledé nagyon gyenge a légzése. Döncikém te maradj itt Édesapáddal, küldök segítséget. Bözsit orvoshoz kell vinni nagyon gyorsan. Remélem, meg tudom menteni szegénykémet. Legszívesebben velük mentem volna, de nem hagyhattam magára Édesapámat sem. A hintó nagy port vert fel maga után. Ott kuporogtam a szekér mellett, sírtam fájdalmamban, ahogy láttam a drága Édesapámat összetörten, tehetetlenül. Szinte örökkévalóságnak tűnt minden perc. Messziről hallatszott kocsizörgés, végre jön valaki. 
Keresztapám volt, hozott magával segítséget is. Megpaskolta az arcomat:
- Ne félj Margitom, nem lesz semmi baj! Zokogtam az átélt megrázkódtatástól. Leemelték a szekeret. Nem volt eltörve semmije sem, csak horzsolások voltak rajta. Kicsit rendbe hozták, utána kötötték az övéké után. Mostanra már teljesen besötétedett. Édesapám ölében ülve, szipogtam, sirattam a Bözsimet. A szentháromságnál nem is hazafelé vettük az irányt, hanem az orvoshoz mentünk. 
Addigra már híre ment a faluba mi történt velünk. Édesanyám is ott volt az orvosnál. Együtt összeölelkezve vártuk, hogy kijöjjön az orvos és mondjon valamit. Végre nyílt az ajtó, jött az orvos. 
- Pali bátyám! Mostantól ennek a lánynak két születésnapját ünnepelhetik. Fellélegeztünk. Akkor él a Bözsi. 
- Most maguk hazamehetnek, de nem vihetik haza, itt marad nálam éjszakára. Lehet még szüksége lesz beavatkozásra. Nagyon sokáig volt eszméletlenül. Csak reménykedni tudunk, hogy nem marad vissza semmi probléma. Dehogy mentünk haza. Ott éjszakáztunk a hársfák alatt. Aztán elmeséltük az elmúlt pár óra eseményeit. Édesapám: - A kozmai istállót épp elhagyott, mikor egy pár szarvas hirtelen kiugrott a lovak elé a kukoricásból. Olyan gyorsan történt minden, semmit nem tudtam csinálni. Elkezdtek vágtázni a lovak. A szekér nem tudott kanyarodni, kisodródtunk. Felborultunk. Szerencsére a lovak kiszabadultak, elfutottak. Aztán a naccsága épp jókor érkezett, még most is velünk volt, a ő  is elmondta a történet, amiben neki volt része:
- Mentem volna ki Bogátra. Egyszer csak látom már messziről azt a hatalmas port amit Pali bácsi lovai csaptak. Olyan hévvel jöttek majd elsodorták a hintót. Rögtön gondoltam, itt valami nagy baj történt. Nem tévedtem, hamarosan odaértem a fölborult szekérhez. Pali bácsi a szekér alatt, a Margitom bent a szederindák közt, a Bözsit meg már a Margitommal együtt találtuk meg. 
Most már elmerem mondani, mert nagyon kevés bizodalmam volt, hogy szinte alig volt benne lélek, mikor bekopogtam a doktorhoz. Édesanyám még mindig a köténye sarkával törölgette a szemét, aztán ő folytatta:
- Már az összes gyerek az asztal körül ült, vártuk, hogy megjöjjenek. Egyszer csak hatalmas dobrokolás, a két ló vágtatott be az udvarba, egyesen be az istállóba. Amikor megláttam, rögtön tudtam nagy baj van. Hagytam mindent szaladtam a bogáti út felé, akkor találkoztam össze a naccságával - Jaj Istenem, jaj, nekem! Nagy szerencse hogy arra tetszett járni. Én meg csak ott bújtam Édesapám védelmező karjai között.  

9.17       Lelkiismeret-furdalás

Csendben hallgattuk a történetet. Anyu elhallgatott, maga elé révedt. Még jobban odabújtam hozzá. Vártam, hogy folytassa. Könnycseppek gördültek le az arcán. A sírása láttán nekem is sírni kellett. Eszembe jutott a Kati véres arca, a keserves sírása. A szavak, jaj, megvakulok, jaj, meghalok!
Lassan megnyugodtunk, de Anyu még mindig hallgatott. Szerettem volna tudni mi történt a Bözsivel. Azóta már sok idő eltelt. Tavaly ősszel voltak itt nálunk a kisfiával. Sokat játszottam vele a répaföldön. 
- Anyu miért nem folytatja? Mi történt a Bözsivel?
Most már nem sírt, de nehezen találta a szavakat. 
- Szegény Bözsimet elkísérte az egész élete folyamán ennek a balesetnek a következménye. Reggel vittük csak haza. Édesanyám lefektette az ágyba. A többi kisebb gyerekek ott szorongtak a közelében. Az orvos azt mondta csendre, nyugalomra van szüksége, hogyan is lehetett csendre inteni azt a sok apró népet? Édesanyám engem küldött ki, hogy játsszak velük, de amikor Bözsim kinyitotta a szemét, az volt az első szava:
- Hol van a nénje?
Édesanyám próbálta megnyugtatni, de addig sírt, míg oda nem mentem hozzá. Nem volt mit tenni, csak engem akart, hogy ott legyek vele. Lassan lábadozott. Mikor már jobban lett, jött velünk a mezőre. Eljött az ősz. Már szedtük a kukoricát. Az egész évi jó időjárás szép betakarítást ígért. Olyan magasra nőtt, alig értem föl, mikor elkezdtük szedni. Bözsim ott bóklászott köztem és Édesapám között. Egyszer csak elvágódott. Az arca elfehéredett, elkezdett rángatózni. Szegény Édesapámmal nagyon megijedtünk. Most mit csináljunk, ölbe kapta, befogta a lovakat. Végig vágtában, be az orvoshoz. Bözsit én tartottam az ölemben. Mikor félúton voltunk, kezdett alább hagyni a rángatózás, aztán újra a régi Bözsit tartottam az ölembe. Szólók Édesapámnak, hogy most már jól van. Megállította a lovakat, gondolkodott mit csináljunk. A kukoricaszedés fontos volt, de nem tudhattuk, nem -ezen újra előjön ez a roham. Most már nem vágtázott tovább. Beértünk a faluba. Irány az orvos. 
Elmondtuk tüzetesen mi történt.
Az orvos megvizsgálta, aztán azt mondta:
- Pali bátyám nehéz megmondanom, de el kell, hogy mondjam. A nyáron mikor a baleset történt még az is csoda volt, hogy életben maradt. Reménykedtem, hogy rendbe jön, de úgy látszik azért maradt vissza a hosszú ideig tartó eszméletlenségnek szövődménye. Ezt a betegséget úgy hívják epilepszia. Van, akivel nem történik semmi, mégis ilyen betegségben szenved. Vele kell élni. Ezek a rohamok bármikor elérhetik. Nem kell megijedni! El is múlik.
Édesapám törölgette a verejtéket a homlokáról. Én megszeppenve tartottam a Bözsimet a karjaim közt. Bözsim meg csak bújt hozzám, úgy, mint ti most!
Megjobban oda bújtam. Kati már aludt. Én félve kérdeztem meg:
- Anyu akkor a Katinak is majd ilyen betegsége lesz?
- Jaj, kislányom, dehogy is. 
Aztán megsimogatta a Kati fejét itt ahol rá volt száradva a vér. 
Nehezen aludtam el. A gondolatom hol ott Kutason, hol itt jártak. A sírás folytogatott ha arra gondoltam Katinak is ilyen betegsége lehet. 
Reggel már úgy ugrott ki az ágyból. De aztán mikor eszébe jutott, hogy azt mondta Anyu, ha jobban lesz, el kell menni az iskolába, akkor mindjárt tettette, hogy beteg. Anyu észrevette a csalafintaságát, de úgy csinált mintha nem látná. Kivitte a moslékot a malacoknak, de nem ment el, ott maradt az ablak alatt hallgatózott. Aztán mikor a Kati az ágyon bukfencezett, benyitott:
- Katikám, kislányom látom kutya bajod, úgyhogy készülődj csak nyugodtan. Mehetsz az iskolába. Kati morgolódott, de nem volt választása. 
Ma reggel nem mentünk korábban a szőlőbe, megvártuk a Dáró dombi gyerekeket.
Kati egyből újságolta nekik a tegnapi balesetet. Sorba nézték a fején a sebet. Elszörnyülködtek mikor meglátták. Én utánuk mentem a sor végén, szégyelltem magam. 
Tanító néninek is megmutatta. Szigorúan nézett rám, és annyit mondott:
- Ugye, ugye, Marika a rosszaságnak mindig következményei vannak!
Ha tudta volna milyen fájó volt nekem ezek a szavak nélkül is, nem pirongatott volna. A gombóc ott szorongatta a torkom. A hangokat megint abból a mély hordóból hallottam. Előttem volt a Csullag dombról levezető út, hátamon a táska. Kezemben a sok száraz tőke, karó, amit a tűzre kellett vinni. Előttem a Kati, aki már legurította a tőkéket, hogy ne kelljen cipelni. A tőkék kis rúgástól is gurultak, de a szőlőkarók nem. Azokat meg kellett lendíteni, eldobni. A pillanat, amikor dobom, pont neki egy fának, irányt vált, neki repül a Kati fejének. Aki abban a pillanatban összeesik. Azt mondja a tanító néni, rosszaság? De hát én nem voltam rossz. Anyu sem pirongatott meg. Sőt még engem kellett pátyolgatni, mert annyira nagyon rosszul éreztem magam, hogy fájdalmat okoztam a Katinak véletlenül. Nem tudtam mi történt az órán. Nem is érdekelt. Az első szünetben Aput vettem észre, hogy megáll a kerítésnél a biciklivel. Szaladtam hozzá. Látta a könnyes arcomat. Fölkapott:
- Kibántott? Miért sirtál? Mondd meg, majd én ellátom a baját. 
Alig tudtam megszólalni, csak annyit tudtam mondani:
- A Kati!
Apu megijedt, azt hitte a Katinak baja van. Akkorra már a Kati is szaladt oda hozzánk. Apu körbe forgatta:
- Na, mutasd magad!
Kati ugrabugrált, még cigánykerekezett is párat. Apu megpuszilt:
- Marikám, kislányom, nincs a Katinak semmi baja. Kotorászott a zsebében, aztán mindegyőnknek adott egy nyalókát, és a táskájából előkerült két tintás üveg. A nyalókát még ki sem tudtuk bontani, mert a tanító néni sorakozót fújt. Szaladtunk a tintás üveggel. Apu megvárta, míg bemegyünk addig nem indult el.

9.18    Pénz, ami nincs is  

Katival boldogan szorongattuk a tintás üveget. Nem kell kölcsön kérni, legközelebb, ha tollbamondást írunk. Vissza tudjuk adni a Köbli Marikának is. Nem kell félnie tovább, hogy megtudják otthon. 
Katinak padtársa volt, jó barátnők voltak. Én is kedveltem. Még az óra elején visszaadta, nehogy valami történjen vele, aztán megint bajban legyünk. Én a másik üveget kint hagytam a padon, hadd lássa a tanító néni, hogy most már van nekem is. Nem volt rá szükség, aztán még hetekig nem is kellett, nem írtunk tollal. Ha tudtuk volna, megvárhattuk volna a fizetést. Nem kellett volna ahhoz a pénzhez nyúlni, ami olyan volt mintha nem is lenne. Kati még a tornaórán sem szólt, hogy ne kelljen neki tornázni. Szerencsére kutya baja sem volt. Délután Aput is ott találtuk a szőlőben. Most nem voltak kint a Feri bácsiék, és a Rudi bácsi sem. Apunak vizet kellett inni mikor megszomjazott. De nem merte fölhánytorgatni, mert Anyunak még mindig szomorkás volt a hangulata. Ebéd után lepihent a pince oldalában. Anyu minket elküldött játszani a Buda horhóba, hogy ne zavarjuk Aput. Most, hogy a Katinak volt ez a sérülése, nem engedett dolgozni bennünket. Anyu mindig hozta magával a játszós ruháinkat. Az iskolás ruhát levetettük, felvettük a másikat és futás játszani. A meredek partoldalon seggen lecsúszni. A legelső lecsúszást óvatosan csináltuk, föl kellet deríteni a terepet, ne legyen kiálló gyökér, tüskés ág a vastag avar között. Egymás után csúszkáljunk, fölfelé versenyeznek ki ér föl előbb. Egymás lábát elkapva, visszarántva. Szabad volt mindent csinálni. A játék végén olyan maszatosak voltunk, hogy mielőtt Anyu előtt mutatkoztunk volna, meg kellett mosakodni a cementkádban. Közben Apu is felébredt, segített Anyunak, el is végeztek. Másik darabba nem is álltak bele. Hazaindultunk. A táskákat Apu hozta, nékünk csak pár darab szőlőtőkét kellett vinni. Anyu párszor utánunk kiabált:
- Kislányaim oda figyelni hová dobjátok! 
Még javában fönt volt a nap, mikor haza értünk. 
A házi feladatot Apu nézte át velünk. Anyu vacsorát készített. Mikor elkészültünk, Apu előkereste a labdát, és kimentünk fejelni a dombra ahol a kapufák voltak. A nagy hangoskodásra Misi is kijött. Először csak a kidőlt diófánál nézelődött, de aztán Apu invitálására bekapcsolódott ő is a játékba. Igaz ő focizni jobb szeretett, mutatott is nagyon ügyes cseleket, amit a bátyjától tanult el, aztán hamar rájött, miért is nem focizunk. Egy két rúgás után a Kiskapostól hozta vissza a labdát, utána már megelégedett a fejeléssel. A Gyusziék is meghallottuk, hogy elkezdődött a bajnokság ők is jöttek. Anyu hiába hívott bennünket vacsorázni olyan nagyon bele voltunk merülve a fordulókba, nem lehetett abbahagyni. Fogta magát elment vezénylésért, még jóval korábban, mint szokott. Megsajnálta Aput, vett magához pénzt abból a félretettből, ami olyan volt mintha nem is lett volna. Vezénylésnézés előtt felment a büfébe az Irénke nénihez. Vett sört és nekünk is hozott bambit és Dunakavicsot. 
Mire haza ért, már mi is abba hagytuk a játékot, mert olyan sötét volt nem láttuk a labdát. 
A gyerekek azzal köszöntek el:
- Szomszéd bácsi holnap folytatjuk!
- Ha itthon leszek igen. De jöhettek akkor is mikor a lányok itthon vannak. 
A vacsora kolbászos krumpli leves volt és smarni. 
Mind kettő a kedvencünk volt. 
Az asztalon ott várt bennünket a sör, és a bambi.
Apu mikor meglátta, fölkapta Anyut, úgy pörgött vele abba kicsi konyhába, hogy a lába sem érte a földet.

9.19      Mint a mókus

- Tegyél le Józsim! Megbolondultál?
Anyunak csak úgy kalimpáltak a lábai. Amit ért lesodort. A polcról a lábasok, a hokedlikről a terítők csak úgy repültek le. Még szerencse, hogy a lavórban nem volt víz, mert az is leesett. Anyu mindhiába ütötte Apu vállát, amíg ki nem táncolta a kedvét, nem hagyta abba. Végre megállt, lehuppantak az ágyra. 
- Köszönöm Anyukám, látom, azért mégis szeretsz, pedig tudom, nem érdemlem meg. 
Anyu kibújt az öleléséből, megigazította a kendőt a fején. Apu tovább incselkedett:
- Csak akkor hiszem el, hogy szeretsz, ha adsz egy puszit ide a borostás képemre!
- Ne bolondozz Józsim, hagyjál már békén. 
- Nem hagylak, ide kérem azt a puszit!
Katival mi Apunak szurkoltunk. Biztogattuk Anyut:
- Puszit! Puszit!
Majd körbe vettük őket úgy, hogy Anyunak nem volt egérút. Odabújtunk hozzájuk. 
Anyu a végén megbékélt, Apu megkapta tőle is a puszit, mert mi már agyon puszilgattuk. 
A vacsora közben vidáman beszélgettünk. Utána aludni mentünk, mert Apunak éjjel kettőre kellett jelentkezni. Másnap a Dáró dombi gyerekekkel mentünk iskolába. Misi nagy örömmel mesélte a többieknek a fejelőversenyt. Nem tudta, hogy nekik ez nem újság, mert már tavaly tavasszal is meg volt rendezve. Most már nem sok munka volt vissza a kikapálásból. A répasarabolás, egyelés előtt volt rá időnk. Az Irénke néni, és az Ágnes nénié volt már csak vissza. A gyerekek alig várták már, hogy délután otthon legyünk. 
Az iskolában minden kedden kisdobos foglalkozás volt. Ilyenkor csak mi ketten a Katival nem maradtunk ott. Nem siettünk a hazaindulással. Hallgatóztunk vajon mit csinálnak. Az óra azzal kezdődött, hogy énekeltek, ez az ének nem az volt, amit az órákon tanultunk. Nagyon vidáman teli torokkal énekelt mindenki. Még az olyan fiúk hangja is kihallatszott, akik máskor meg sem szólalnak az énekórán. "Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám, ajkáról ki sem fogy a nóta "
Olyan jó ritmusa volt, Katival egész úton ezt dudorásztok. Még Anyu is felfigyelt rá mikor közeledtünk. 
- Kislányaim engem nem zavar, ha ezt énekelitek, de ha meghallja Édesapátok, ő biztos nem fog rajongani érte. 
Próbáltuk kiverni a fejünkből, de az a kis mókus mindig vissza-visszatért. 
Az Irénke néni szőlőjébe csak a homokos domboldalas részben engedett dolgozni bennünket Anyu. Mikor a nehéz agyagos földhöz ért elmehettünk játszani. A présházak eresze alatt nagy zsivajt csaptak a verebek. Katinak kezdett benőni a feje lágya, mert már nem akarta kiszedni a kis meztelen csurikat. A cementkád tele volt vízzel. Ott játszottunk. A venyigéből rafiával kötöztünk össze tutajokat. Azokra apró csigákat raktunk, mintha ők lennének az emberek. Mikor beleborultak, sokszor még a blúzunkat is le kellett vetni, hogy meg mentsük a hajótörötteket. 
A dombon hiába vártak ránk a fiúk a fejelő verseny folytatására, nekünk, amíg a kikapálás tartott ott kellett lenni ahol Anyu dolgozott. 
Az Irénke néni szőlőjében hamar elvégeztünk. Mikor mentünk a járandóságért csütörtöki nap volt. 
A kultúrház előtt jó sok ember várakozott. 
Bementünk a büfébe, Irénke néni most is, mint mindig finom friss süteménnyel vendégelt meg bennünket, amit Anyunak nem is engedett kifizetni. Megsimogatta a fejünket:
- Egyetek csak kis virágszálaim!
Majd Apunak is rakott öt üveg sört áldomásnak, mert amikor kapáltunk nem tudott kijönni, hogy a korsót tele töltse borral, ahogy mindig szokta. 
Mikor megettük a süteményt, fogta a kezünket és a kultúrterembe vezetett bennünket.  

9.20      Filmhíradó

Irénke néni hová viszi ezeket a lányokat?
Szaladt Anyu utánunk.
- Jöjjön maga is Margitom, majd mindjárt meglátja! 
Beléptünk a nagyterembe. A függönyök össze voltak húzva, székek sorba állítva. A színpadon, a falon nagy fehér lepedő kihúzva. Az épület előtt álló emberek lassan szállingóztak befelé. Az ajtóban Irénke néni menye, Margit néni szedte a belépő árát. Anyu megtorpant, majd húzott volna bennünket ki. Irénke néni marasztalta:
- Margitom maradjanak, majd én elintézem a belépő árát! 
- Nem az ára a probléma, nem úgy készültünk, otthon a jószág sem evett még. 
- Fene vigye a jószágot, egyszer kibírják, hogy később esznek! 
Katival mi izgatottan vártuk mi fog történni. 
- Najó, üljetek le kislányaim! 
Mi odaültünk az első sorba. Anyu odaült mellénk. Még mindig nem tudtuk mi fog történni, szorosan odabújtunk Anyuhoz, látta a kétségbeesett arcunkat. 
- Ne féljetek, moziban vagyunk. Még én sem voltam sohasem. Majd most meglátjuk milyen. 
A terembe lekapcsolták a villanyt, az emberek szép lassan elcsendesedtek. A színpadon a fehér lepedőn, egy fény jelent meg ami onnét mögülünk hátulról jött. Egy zakatoló fekete szerkezeten köralakú tárcsa forgott. Hosszú filmtekercs alul eltűnt. Nézegettünk hátra. Anyu sem sok mindent tudott erről, mégis megpróbálta elmagyarázni mi történik. 
- Az ott a filmvetítő, hasonló, mint amilyen apunak a fényképezőgépe, csak ez sokkal bonyolultabb. Elképedve néztük, ahogy a fejek fölött jött a fénysugár. Aztán mikor a lepedőhöz ért, a fényekből alakzatok lettek. 
Halálos csendben volt mindenki. Mikor az első kép megjelent egy morajlás futott végig a teremben. Én ijedten bújtam még közelebb Anyuhoz. 
A fehér lepedőn egy olyan szerkezet féle jelent meg, mint ami itt volt mögöttünk. Olyan hatalmas nagy volt az egész falat kitöltötte. Erős sípoló hangot adva, recsegve, ropogva megszólalt. Először csak a zene majd egy kemény férfihang:" Filmhíradó " Néztem hátra, van -e ott valaki, aki ezt mondja, de nem láttam senkit. Anyu oda súgja a fülembe:
- Olyan, mint a mi rádióink, ott sem látni, aki beszél. Aztán egyre másra jöttek a hatalmas nagy autók, félre akartam ugrani, mert úgy éreztem eltaposnak, de aztán az utolsó pillanatban elkanyarodtak. Olyan házak voltak, mint amikor Pesten voltunk. Örömmel fedeztem fel a Gellérthegyet, mert arra ráismertem. Katival szorosan bújtunk Anyuhoz. 
Vége lett a "Híradónak"
Felkapcsolták a villanyt. A hirtelen fény bántotta a szemünket. Kati megszólalt:
- De kár, hogy vége!
Hátunk mögött elkezdtek nevetni. Majd az egyik lány mondta:
- Ez csak a Filmhíradó volt. A mozifilm mindjárt kezdődik. Szomjasak voltunk. Kimentünk a büfébe. Nem csak mi, más is ott tolongott. Irénke néni nem győzte kiszolgálni őket. Anyunak a sorát sem kellett kivárni, oldalról odanyújtott három bambis üveget, és egy csomag Dunakavicsot. 
Most már kicsit bátrabban ültünk vissza a helyünkre, nagyokat kortyolva a bambiból. Anyu is szomjas volt, hiába szerette jobban a kúti vizet, most be kellett érnie a bambival.  

9.21    Némó kapitány  

A mozis bácsi megvárta, míg mindenki visszaül a helyére. Margit néni lekapcsolta a villanyt. Hátunk mögött elkezdett zakatolni a vetítőgép. Fejünk fölött fénysugár szaladt előre, aztán a megállt a fehér vásznon. Titokzatos zene szította még feszültebbé a várakozást. Hatalmas betűk jelentek meg, szép kacskaringós írással. Kezdtem kibetűzni. " Némó kapitány " aztán még nagyon sokáig sok-sok név, amilyent én még soha nem hallottam. A végén mégis volt egy, mintha ezt már olvastam volna Apu könyvtári könyvei között. " Verne Gyula " Odasúgtam Anyunak:
- Anyu, lehet, hogy ezt már Apu olvasta? Mintha láttam volna az ablakba a könyvei között:
Anyu nagyon halkan suttogta válaszolt:
- Nem tudom kislányom, most figyelj!
Figyeltem én, szorosan odabújtam hozzá. Hatalmas kék hullámzó víz borította be s vásznat. Olyan félelmetes volt, attól féltem minket is eláraszt. Megjelent rajta egy nagy hajó. Láttam már hajót a Balatonon, a Dunán, de ez nem olyan volt. Magas árbocai alig fértek el a vásznon. Egyfolytában attól féltem, hogy nekünk jön. Haladt előre, én még közelebb bújtam Anyuhoz. Szorosan átölelt, a hóna alól dugtam csak ki a fejem. Jött sok-sok ember, a ruházatuk teljesen más volt, mint amiben mi járunk. A házak sem olyanok voltak, mint amit Pesten láttam. Az utcákon csak lovaskocsival és gyalog jártak az emberek. Néha gorombán kiabáltak. Ilyenkor befogtam a fülem, mert féltem. Nem szerettem hallgatni. A történetet nem igazán értettem. Ha volt valami, ami tetszett, a gondolataim ott időztek, nem tudtam követni az eseményt. Arról beszéltek az emberek, hogy az óceánokat egy vízi szörnyeteg tartja félelem alatt. Már nagyon sok hajót elsüllyesztett. Rengeteg odavesztek, senki sem akart már tengerre szállni. Mégis akadtak olyan emberek, akiknek fontos volt átkelni azokon a veszélyes vizeken. Egy professzor a segédjével útnak vágott. Sokszor becsuktam a szemem, mert olyan félelmetes képek voltak a vásznon, hogy nem mertem nézni. Felborult a hajó, tengerbe estek. Ahogy a vízben vergődtek nekem újra a toromban volt a gombóc. Nem kaptam én levegőt sem. Még jó, hogy a felszínre értek, mert már majdnem megfulladtam én is. Hiába simogatta Anyu a fejem, az sem segített. Ott hánykódtak a tengeren, mikor a vetítőgép zakatolása hirtelen elhallgatott. Pár pillanatig sötétben voltunk. Aztán kigyulladt a villany. Szünet volt. Az emberek újra tolongtak a büfében. Nekünk még volt a bambiból. Anyu noszogatott bennünket, hogy menjünk haza, ne várjuk meg a második részt, de a Kati rimánkodni kezdett, szeretné látni mi történik a három megmenekült hajótöröttel. Nekem nagyon félelmetes volt, de a kíváncsiságom legyőzte a félelmemet. A mozis bácsi közben a tekercs filmeket rakosgatta, levette, másikat fűzött be. Az emberek mikor megkapták a Irénke nénitől az italukat, újra elfoglalták a helyüket.
Sötét lett. Egy nagyon érdekes hajó jelent meg a vásznon, ami a víz alatt is tudott menni. Az embereknek olyan sisak volt a fejükön, amiből csövek lógtak ki. A csövek a hátukon lévő tartályhoz csatlakozott. Először mikor megláttam őket, újra rám tört a szorongás, alig kaptam levegőt, aztán ezek az emberek nem fuldokoltak, így lassan elmúlt az én szorongásom is. Ámulva figyelt mindenki. Halk szörnyülködések hallatszottak. Olyan világba csöppentünk, ami teljesen kábulatba ejtett bennünket. Anyu csak szorosan húzott magához, de láttam rajta, ugyan úgy fél, mint mi.
Teljesen a hatalmába kerített a tengeralatti világ. Olyan nagyon beleéltem magam szinte éreztem a lágy hullámokat. Ami végül is nem más volt, mint Anyu simogatása, mert elaludtam. Kinyitottam a szemem, a képzeletemben még ott volt az az érdekes járműn. A vakító fényben hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Megvártuk mig az emberek kimennek a moziteremből. Mi voltunk az utolsók. Irénke néni látta rajtam milyen fáradt vagyok. Kérlelte Anyut, hogy hadd aludjak nála, aztán majd reggel eljön értem, ennek a szónak a hallatára egyből kiment az álom a szememből. Még, hogy én ne az Anyukámmal aludjak. Elköszöntünk.
A holdvilágos éjszakában a friss levegőn sietősre vettük a lépteinket, mert szegény malacok ma este még nem ettek.  

 
10.1    Tengeralattjáró  

A réten csak a békák kuruttyolása hallatszott. Lehúztuk a szandálunkat, mert a harmatos réten a zoknink is vizes lett és össze- visszacsúszkált benne a lábunk. A kocsiúton még langyos volt a finom szemcsés homok. A harmatos vizes lábunkra nagyon gyorsan sár papucs került. Mikor már jó sok por volt rajta, újra belementünk a harmatos fűbe, hogy még több por rakódjon rá. A moziban látott érdekességekről beszéltük. Sajnálkoztunk, hogy Apu nem látta. Ő biztosan több mindet el tudott volna magyarázni. Anyu csak annyit mondott mindig:
- Kislányaim, én el sem tudom képzelni hogyan lehetséges ez, amit láttunk. Majd Édesapátok elmondja. 
A Buda horhóhoz érve hallgatóztunk, de nem jött semmi malacóbégatás. Szegények kirétták magukat, eddigre elpihentek. Anyu azért szedett egy öl csalánt, ha mégis felébrednének. Hazaértünk. Az összes pipi az ajtó előtt volt egy kupacban. A tyúkól ajtót befújta a szél, nem tudtak beülni. Ilyen buta népséget, mint a tyúkok, nem láttam még. Megpróbáltuk behajtani őket az ólba, de csak szorongtak egymás hegyén, hátán. Anyunak a lábuknál fogva kellett megfogni, és betessékelni az ólba. A nagy lármára felébredtek a malacok is. A frissen szedett csalánnal pillanatnyilag elhallgattatta őket. 
Csak lámpát gyújtottunk, a tüzet meg sem raktuk. A malacok sem kaptak meleg moslékot, amilyen éhesek voltak, a hideget is megették szívest örömest. Mi is el voltunk telve a sok süteménnyel, Dunakaviccsal. A langyos vizet sem panaszoltuk mosakodás közben. Anyu még sokáig zörgelődött a konyhában, én a mozi varázslatos képeit elevenítettem fel magamban. Azok az emberek ott a víz alatt hogyan tudtak lélegezni, lent a tenger mélyén hol szereztek a levegőt? Hogyan süllyedt le a Némó kapitány hajója, és hogyan tudott felszínre jönni, amikor éppen azt akarta. Ezernyi megérthetetlen dolog villant az agyamba. Jó sokára aludtam el. Hánykódtam a tengeren álmomban. Aztán nekem is sikerült kivergődnöm, mint annak a három hajótöröttnek. Reggel nehéz volt felkelni, az egész éjszakai utazásom kifárasztott. Apu megjött éjjel, de aludt így nem tudtuk kikérdezni a tegnap esti rejtélyes dolgokról. Anyu csendre intett bennünket. Suttogva beszélgettünk. Kati alig várta, hogy jöjjenek a Dáró dombi gyerekek. Már kint a dombon vártuk őket. Nem akarták elhinni, miket láttunk tegnap a moziban. Kati sokszor mesélt már olyan dolgokat, aminek csak a fele volt igaz. Hitték is meg nem is. Most sem akarták elhinni. Én megerősítettem a történetet:
- Pedig ha hiszitek, ha nem úgy volt, ahogy a Kati mondja. 
- Na, majd megkérdezzük a tanító nénit! - mondták kicsit irigykedve. 
Alig várták, hogy megjöjjön, szaladtak elébe és a Kati által elmondott hajóról kérdezgették.
- Tanító néni! Igaz, hogy van olyan hajó, ami a víz alatt is tud menni? És az emberek ott élnek lent a tenger fenekén? 
- Bizony igaz, egy nagyon híres író írt is róla egy könyvet. Majd holnap elhozom nektek, hogy olvassátok el. De miért kérdezitek?
Kati gyorsan odatolakodott a gyerekek elé, és mondta: 
- Én láttam azt a hajót, úgy hívták, hogy tengeralattjáró. 
- Hol láttad?
- Tegnap este a moziba.
Dicsekedett Kati. Tanító néni rosszallóan ingatta a fejét  
- Kisdobos órára nem jöttök, de moziba elmentek. Tudjátok, hogy nem lehet a gyerekeknek késő este csatangolni, és főleg nem moziba járni. 
- De mi nem csatangoltunk! Anyukánkkal voltunk együtt. Végig ott volt velünk  
- Igen, az Anyukátokkal? Hát ő sem tudja, hogy a kiskorú gyermek nem látogathat ilyen helyeket? 
Kati még mondta volna a magáét, nem volt olyan beszari, mint én, akinek a gombóc újra oda telepedett a torkára.

10.2      A képzelet szüleményei

Elkérte az ellenőrzőkönyvünket.
"Tisztelt Kapinyáné!
Tudomásomra jutott, hogy a lányok este moziban voltak. Kérem, hogy a jövőben az ilyen késő esti mozi látogatást mellőzze!"
El voltunk képedve, nem mehetünk moziba többet? Katival összenéztünk, majd a fülembe súgta:
- Legközelebb majd nem mondjuk meg - aztán egy mozdulattal lakatot tett a szájára. Rábólintottam, és kezdett a gombóc lassan eloszlani a torkomból. A gyerekek kérdezgették mit írt be a tanító néni. Nem árultuk el, hagytuk hadd kíváncsiskodjanak. Mindketten feleltünk. Olvasás órán teljes figyeltemmel koncentráltam és hiba nélkül elolvastam az egész oldalt, mégis csak ötös alát kaptam. A hátam mögött ülő Csini Marikának megadta az ötöst, pedig kétszer is eltévesztette. A sírás környékezett. Katit figyeltem. Mikor a tanító néni háttal volt neki, bohóckodott, a többiek kuncogtak rajta. Kicsit elvonta a figyelmemet a sírástól. Szünetben megmutattam neki az ötös alát. Próbált vigasztalni. Az ötös alá az nagyon jó. Bár ö kapna ilyen jegyet. Nekik is olvasás óra volt a következő óra. Ö is felelt. Elég sok hibát ejtett. Kapott egy kettest. Tanító néni megjegyezte:
- Ha este az olvasmányt gyakoroltad volna, akkor biztos jobban olvastál volna. Kati csak huzigálta a vállát. Magában azt gondolta, érdekel is engem az olvasás. Az órák után most már mi is haza mentünk, befejeztük az összevállalt szőlő kikapálását. A Dáró dombi gyerekek örültek, mert folyatódott a fejelő verseny.
Kati, alighogy hazaért, már szaladt is a labdával vissza a kapufákhoz. Anyu kiabált utána:
- Kati! Levetni az iskolás ruhát!
A labdát otthagyta, a fiúnak, jött vissza átöltözni. Az ebéd már készen volt, levest nem is evett, pár darab krumplis pogácsát rakott a zsebébe, és már újra ott volt a fiúk közt. Én inkább most bent maradtam, mert Apu ébren volt. Szerettem volna megkérdezni a moziban látott különös dolgokról. Megmutattam Anyunak a beírást. Apu föl volt háborodva rajta. Azt még el sem mertem mondani, hogy azt mondta, " Kisdobos órára nem megyünk, de moziba oda elmegyünk "
Így is alig tudta Anyu megnyugtatni, mert rögtön el akart menni, beszélni a tanító nénivel. 
Anyuval megbeszéltük, ha adódik még alkalom, hogy moziba menjünk, nem szólunk felőle. Nem kell mindent tudnia. 
Apu levette az ablakból a könyvet. Nagyon vastag kopott szakadozott volt. Belelapoztam, vigyázva, nehogy még én is rontsak rajta. 
- Apu! Miért ilyen vihar vert ez a könyv, ez is hánykódott a tengeren?
- Tudod Marikám, amelyik könyvek ilyen szakadtak azok nagyon jó könyvek. 
Nem értettem, ha jó könyvek, akkor miért szakadnak el.
-Apu, ha jók, akkor miért ilyen viharvertek?
- Azért mert már nagyon sokan elolvasták. 
Amelyik könyv olyan mintha új lenne, azt nem fogta még a kezébe senki. Most sietnem kell vissza vinni a könyvtárba, mert lejárt a kiolvasási ideje, é más is szeretné el olvasni. Majd ha nagyobb leszel, újra elhozom, és akkor elolvashatod. Most még nagyon kicsi vagy ahhoz, hogy bizonyos dolgokat megérts!
- Nem is vagyok kicsi! És már most szeretném olvasni. Kíváncsi vagyok, mert el sem tudom képzelni hogyan lehet a tenger alatti világban élni. 
- Látod, azért kell, hogy nagyobb legyél. 
Verne Gyula az író hatalmas fantáziával rendelkezett a múlt században, amikor ezt a könyvet írta, még hírmondója sem volt a tengeralattjárónak. Azokat, amiket az este láttál, csak a képzelete szüleményei voltak. Aztán kitudja, lehet, hogy a jövőben valóra válik. Akkor még a rádióról, moziról sem hallottak. Az emberiség azon van, hogy felfedezze a dolgokat. Kitudja mi mindent fognak még kitalálni. Láttad a mozi is milyen érdekes. Felmennek a világűrbe, a holdra, lehet még a Marsra is!
- Apu mi az a Mars?
-Mondtam már, hogy kicsi vagy az ilyen dolgokhoz!
- Akkor is akarom tudni!
Kérleltem Aput, hogy legalább azt mondja el.
- A Mars egy olyan bolygó, mint a föld, és a naprendszerben van, ahol még van több bolygó is. 
Anyu is hallgatózott. 
- Józsim honnét tudsz te ilyen dolgokat? Nem kell még ennek a lánynak ilyeneket tudni. 
- Nem baj az, ha ilyeneket tud. Tudod Anyukám, amit megtanul, annak egész életében a hasznát veszi, aztán azt senki nem veheti el.
-Látod, ebben igazad van. De azért még is jobb, ha játszik. Kezemben adott egy tál pogácsát, és kiküldött a dombra, hogy adjak belőle a gyerekeknek. 
A gyereksereg éhes volt, mint a farkas, pár pillanat alatt eltüntették a pogácsát. Már a visszavágókat játszották. 
Az utolsó rájátszásban a Misi és a Kati maradt. Fent ültünk a kidőlt diófánál, ott szurkoltunk. A végére még Anyu, Apu is oda jött. Nagyon éles küzdelemben a Misi lett a győztes. 
Kati nem akarta föladni. Szerette volna, ha rögtön kezdődik egy újabb forduló, ám a gyerekek, ha akartak, ha nem, muszáj hazaindulniuk, mert Anyu takarodót fújt:
- Menjetek most haza, mert otthon biztosa aggódnak hol vagytok ilyen sokáig. Mondjátok otthon, hogy holnap később értek haza, mert itt maradtok játszani. Nekünk is be kellett menni, átnézni a házi feladatot. Kati még csak most mutatta meg a kettesét. Jó párszor el kellett neki olvasni a feladott leckét. Az én házi feladatom már készen volt. Levettem az ablakból azt a viharvert könyvet és lapozgattam. Igaza volt Apunak, kicsi voltam még, hogy megértsem.  

10.3     Közeleg az anyák napja  

Az iskolába elfelejtődött a mozi. Jó ideig nem is mentünk. Azt mondta Anyu, hogy nem gyerekeknek való filmet játszanak. Nem is bánkódtam, ez a Némó kapitány sem nekem való volt. Napokig nyugtalanul aludtam. Sokszor hánykódtam a tengeren, ilyenkor nagyokat rúgtam a Kati oldalába. Reggelente panaszkodta Anyunak:
- Nem alszok többet a Marikával, egész éjjel rugdalt. 
Ha nem volt otthon Apu, Anyuval aludtam a konyhában, Kati nem jött oda aludni, végre nyugalma volt tőlem. A fejelőbajnokságot addig játszottuk, amíg a labda ki nem lyukadt. Apu megígérte fizetés után kapunk másik labdát. Elkezdődött a répa sarabolása. Az iskolából a mezőre mentünk. Anyu reggel biciklivel ment egyedül, vitte a mi sarabolóinkat, enni-inni valót egész napra. Délben eljött elénk a Kapos hídig, vagy a Vakedli sarokig. Attól függött mennyire játszottuk el az időt. 
Az iskolába a kisdobosok is nagy munkában voltak. Vasat, papírt, rongyot gyűjtöttek. Este hozzánk is bekiabált pár gyerek. Kis kocsin húzták az eddig összegyűjtött rakományt. 
- Kati! Marika!
Nem rég értünk haza a munkából, kint az udvaron mosakodtunk a nagy lavórban. Anyu ment ki az utcára a kiabálásra. 
- Szervusztok, gyerekek, mit szeretnétek?
- Vasat, papírt, rongyot gyűjtünk. Tud adni valamit? 
- Adnék én nagyon szívesen, de nincs semmi.
A gyerekek elszomorodtak, de aztán nekirugaszkodtak a kiskocsinak, húzták tovább. Igaz is volt, hogy nem volt semmi. Vas honnét is lett volna?  Egy két lyukas lábas volt, de azt nem adhatta oda Anyu
Tavasszal abba vetette a paradicsom, paprikamagot, amit később kiültetett. Papír is volt, de azt sem adhatta oda, az gyújtotta meg, amikor éjjel jelzett Apunak. Egy két darab rongy is akadt, de minden darabjának meg volt a küldetése. A kisebb darabok a sparheltet törölgetni, a nagyobbak mikor már semmire sem voltak jók, kellettek felmosórongynak. A sarabolás nem tartott sokáig. A sok eső jól meggyengítette a földet, gazos sem volt, könnyedén haladtunk. Utána a házkörül is akadt munka. A ledőlt vakolatot betapasztani, oltottmésszel szép fehérre lemeszelni a falat. Alul korommal úgy, mint minden tavaszon. A kertben is sok munka volt. A veteményest folyamatosan kellett gazolni, hogy ne egye meg a gaz. A göbét Apu elhajtotta a kanhoz, le a faluba mikor görgött. Anyu fölírta a kalendáriumba a napot, aztán lapozgatott, majd augusztus elejére is írt. Akkortájt kell majd megelleni az anyakocának. Aggódva számolta a tyúkókat, tegnap is hiányzott egy, és ma is hiányzik, de nem láttunk semmi nyomot, hogy róka látogatott volna be a tyúkólba. Teltek múltak a napok. Már-már beletörődőt, hogy két kedves kis tyúkjának búcsút mondhat, mikor egyik reggel a tyúkanyó odaállított az ajtó elé a sok apró gyönyörűséges kis sárga pamutgombolyagokkal. Vasárnap reggel volt, mi még ágyban voltunk, de a nagy csodáskodásra egyből kiugrottunk. A tyúkanyó mintha csak beszélt volna úgy csodáskodott, mutatta büszkén a sok gyerekeit. Szárnyaival a földet súrolta úgy igazgatta őket, hogy jó irányba menjenek. Anyu nagyon megörült, most már gondolta, biztos a másik sem veszett el, napok kérdése és ő is megjelenik egyszer. 
Az iskolába egyik nap azt mondja a tanító néni:
- Kapinya lányok, holnap hozzatok öt-öt forintot az iskolába. Anyák napjára veszünk közösen minden anyukának ajándékot. A többi gyereknek nem kell, mert ők gyűjtöttek vasat, papírt, rongyot és az érte kapott pénzen meg tudom venni az övükét. Katival nagy gondban voltunk. Most már volt fizetés, biztos van Anyunak pénze. Hogyan kérjünk Anyutól pénzt, akkor már nem lesz meglepetés.

10.4    Anyák napja

Apu késő este jött meg, Katival sugdolóztunk. Anyu mindig ott volt a közelben, nem tudtunk kérni az anyák napi ajándékra pénzt. Nagy gondban voltunk. Holnap reggel már kellene vinni. Na, majd reggel, gondoltuk. Nem is kellett bennünket ébreszteni, vártuk mikor adódik alkalom. Anyu a malacoknak vitte a moslékot, Katival előadhattuk végre:
- Apu! Kell vinni az iskolába mindegyőnknek öt forintot. 
- Mire kell kislányom?
- A tanító néni egyforma ajándékot akar venni anyák napjára. A többieknek nem kell, mert ök gyűjtöttek hulladékot, és a tanító néni abból veszi meg.
Apunak egyből haragos lett a tekintete:
- Tanító néni ajándékot akar venni az én pénzemen? Tudjátok mit, majd én veszek ajándékot Édesanyátoknak. Nem kell ahhoz a tanító néni. Katival pisztegettünk, mert jött befelé Anyu. Nem akartuk, hogy megtudja ezt az anyák napi meglepetést, de Apu úgy föl volt háborodva, nem hallgatott el.
- Miért vagy ilyen nagy hanggal Józsim?
- Semmi, semmi. Majd ha eljön az ideje, megtudod. 
Nem kaptunk pénzt. Mit mondunk a tanító néninek. Egész úton azon gondolkodtam. 
Kati nem csinált ügyet belőle:
-Mit mondunk? Azt, hogy majd Apu megveszi az ajándékunkat. Ne csinálj belőle problémát!
Én továbbra is aggódtam. Azt hiszi a tanító néni, hogy nincs pénzünk, mint amikor üres volt a tintás üveg, és majd mondja a többi gyerek előtt. Azok meg majd a hátunk mögött sugdolóznak, hogy szegények vagyunk, még anyák napi ajándékra sincs pénzünk. Legszívesebben világgá mentem volna, csak ne kellene most szégyenkezni az iskolában. Ahogy egyre közelebb értünk az iskolához nekem egyre nagyobb lett a gombóc a torkomban. Aztán az első szünetben sor került rá, az udvarra mikor mentünk ki, a tanító néni megállított bennünket:
- Lányok az ajándékra a pénzt adjátok oda!
Szerettem volna kisurranni a többi gyerekkel, de nem tehettem. Tanító néni az utamat állta. Nem szólt semmit, csak szigorúan rám nézett. Hiába nézett, pénz nem volt, és megszólalni sem tudtam. Vártam majdhogy a Kati elmondja. 
Kati nem teketóriázott:
- Nem hoztunk pénzt, majd Apukánk megveszi az ajándékunkat. 
Tanító néni nem számított erre. Kati nem is várt semmit, szaladt a többiek után, szerencsémre futtában megfogta a kezem és húzott ki az udvarra. Abban reménykedtem, hogy a többiek nem hallották. 
Az énekórán verseket kaptunk, amit anyák napjára meg kellett tanulni. Nekem először nem jutott. 
Bánkódtam, de nem mertem szólni. Aztán ahogy nézegették az osztály tárasaim a megtanulni valót, az Imre panaszkodta, hogy ő nem tud ilyen sok versszakot megtanulni. Akkor a tanító néni nekem is adott. Nagyon örültem. Kétszer elolvastam, és már tudtam is. Jelentkeztem, hogy felmondjam. 
Tanító néni most nem akarta meghallgatni:
- Marika, majd ha a többiek is fel tudják mondani, akkor meghallgatom.
Hamar eljött az anyák napja. A tanító néni megmutatta a gyerekeknek milyen ajándékot vett. Kirakott az asztalra jó sok műanyag tálcát. A gyerekek körbe vették, örömmel forgatták. Gyönyörködtek benne. Katival mi hátul maradtunk. Mikor vége volt az órának siettünk haza, vártuk, hogy meglássuk mi is a mi ajándékunkat. Apu fejkendőt vett Anyunak. Titokban adta oda. Eldugtuk a szobában, nehogy megtalálja. Vasárnap reggel volt az ünnepség. Katinak többször is elmondtam a verset. Kati is elmondta az övét. Az iskolában a tanító néni az ünnepség előtt még egyszer meghallgatott bennünket. Nagy izgalommal vártam, aztán rám került a sor. A kezemben szorongattam az ajándékot, és egy csokor orgonát. Anyu ott állt velem szemben. Mosolyogva biztatott a szemével. Ahogy ránéztem a gombóc az izgalomtól újra ott volt a torkomban. Megszólalni sem tudtam. Csak hulltak a könnyeim. Anyu odajött hozzám. Átölelt és magához szorított:
- Nem baj kislányom!
Én a könnyeimen keresztül láttam, hogy az én Anyukám a legszebb a világon, és a legjobb. Nagyon boldog voltam, hogy nem haragszik rám.
 

10.5    Májusi pereszke

Kati kárpótolta Anyut, elmondta a verset, hibátlanul. Mikor befejezte, odajött hozzám és kivezetett a dobogóhoz, és elkezdte mondani az én versemet. Olyan sokszor hallotta, már azt is tudta kívülről. Megbátorodtam, most már a gombóc is elosztott a torkomból. Kati mikor már hallotta, hogy el tudom mondani, abbahagyta a szavalást. A végén megint sírnom kellett, mert Anyu is sírt. Mikor elmondtam, odaszaladtam hozzá. Vége volt az ünnepségnek, haza indultunk. Anyu nagyon örült a fejkendőnek. Sokszor elmondta pont ilyet szeretett volna, de mindig sajnálta rá a pénzt. Most mondtuk csak el a múltkori sugdolózást. Anyu azt mondta, sokkal jobban örül ennek a kendőnek, mintha műanyag tálcát kapott volna. Az anyák napja otthon is folytatódott. Apu készülődött az ebéddel. Amíg mi az iskolába az ünnepségen voltunk, elment vadászni. Egy nagy kosár Szent György gombát /májusi pereszke/ hozott haza. Már a hagyma sistergett a lábasban, mikor beléptünk. Anyu összecsapta a kezét:
- Hát te Józsim mit csinálsz? Mi ez a jó illat?
- Anyukám kicsit korán jöttetek. Nincs még kész az ebéd. 
- Jaj, Józsim miért nem pihentél le? Megcsináltam volna én azt az ebédet.
Apu hiába győzködött, nem tudta rábeszélni Anyut, hogy menjen el velünk sétálni. Levetette ünneplős ruháját, átvette Aputól a fakanalat, és neki kellett velünk kimenni, játszani. Új labdánk még nem volt, így bújócskázni kezdtünk. Katival nagyon jó búvóhely találtunk. A lekaszált füvet magunkra húztuk, nem lehetett észrevenni, hogy alatta vagyunk. Apu egy darabig keresett bennünket, de aztán megunta. Katival várakoztunk, és mi is meguntuk, csendben oda lopakodtunk az ablak alá, hallgatóztunk:
- Ebéd után elmehetnénk Dombóvárra, te fagyinál a lányokkal, én meg innák egy kis sört. 
- Tudod jól, hogy én nem szeretem a fagyit. Elmehettek ti, én megkapálom addig a kertet. 
- Megvár az a kert, holnap is jó lesz megkapálni!
- Jaj, Józsim, olyan könnyedén dobálózol te a szavakkal. Nem neked kell előteremteni a sok mindent. Mosni is kell, de előtte még vizet is kell hozni. Aztán vasalni, átnézni a lányok ruháját. 
A Katikámnak kint a feneke a szoknyájából, akkorát nőtt. Varrok rá fodrot, akkor még kibírja a nyári szünetig. 
- Dehogy varrsz rá fodrot, majd jó lesz a rinyakovácsi-i cigánylányoknak. Veszünk nékik újat. 
- Mikor veszünk? Már tegnap kellett volna!
- Holnap itthon vagyok, nem megyek szolgálatba, fölugrunk Pestre. 
- Jaj, te Józsim, aztán honnét veszek rá pénzt?
- Azt ne kérdezd, Tudod a Kapinya Jóskának még a bőre alatt is pénz van. 
- Ne bolondozz! Veled soha nem lehet komolyan beszélni. 
- Nem lehet komolyan beszélni? Ez a legkomolyabb! Készülj akkor, holnap Pestre megyünk! 
Katival kéz a kézben ugráltunk örömünkben. Még a tyúkok is velünk szaladgáltak, az eloldozódott kötényünk szalagját kergették.

10.6    Segítünk, akkor el tud jönni!

- De a lányoknak Iskolába kell menni holnap!
- Nem a világvége, ha hiányoznak egy napot!
- Nem a világvége, de a tanító néni már amúgy is neheztel rájuk. Nem lehettek kisdobosok, most az anyák napi ajándékra sem vittek pénzt. 
- Majd megbékél a saját kenyerén. Ha valami nem tetszik neki, csak szóljon, majd beszélek én vele. 
Nehogy most már az állam mondja meg, hogy nevelem a gyerekeimet. 
Anyu abbahagyta ezt a témát, mert Apu kezdte egyre feljebb vinni a hangját, közben cifrán káromkodott. Én sem szerettem ezt hallgatni. Húztam a Katit, menjünk ki a szilvásba. 
Anyu keresett bennünket kis idő múlva. 
- Kislányaim gyertek, kész az ebéd!
A diófára fölmásztunk, úgy fogyasztottuk el a tejfölös gombát nokedlival. A tányérokat kétszer is tele merte Anyu, olyan nagyon finom volt. A végén csörögefánkot kaptunk, de ahhoz már le kellett mászni a fáról, mert lekvárral kértük. Az meg túl bonyolult volt, hogy a fa tetején mártogassuk a fánkot bele a baracklekvárba. Vártuk mikor mondják Anyuék a délutáni, és a holnapi kiruccanást. 
- Kislányaim mosakodjatok meg, elkészítettem az ünneplő ruhátokat, délutáni elmentek Édesapátokkal Dombóvárra. 
- Maga nem jön velünk? Szeretnénk, ha jönne, elvégre anyák napja van. 
- Nem mehetek kislányaim, holnap Pestre utazunk, elő kell készítenem a dolgokat. 
- Segítünk, hamarabb készen lesz, akkor el tud jönni!
Addig rimánkodtunk, még bele nem egyezett. Apu szaladt a kútra. Kati meg fogott egy rántani való kis kakast, én a száralékot készítettem. Mire Anyu levágta a kakast, már forrt a víz. Kati kopasztotta. A mosóvíz is meleg lett. Anyu mosott, Apunak újra vízért kellett menni. A teregetést már én csináltam a Katival. Anyu a csirkét rántotta. Apu csalánért ment a malacoknak. Holnap, ha nem leszünk itthon, akkor se szenvedjenek hiányát semminek. A félnégyes vonatra futva érkeztünk. Anyu az állomáson kötötte a hajunkba a szalagot. Apu nem maradt ott a restiben, és a Kulacsba sem ment be. Mentünk tovább a Pöttyös cukrászdába. 
- Eljöttem veletek, itt is árulnak sört. Nem bízok Édesanyátokban, ha nem vagyok itt, nem vesz magának fagyit. Anyu elnevette magát:
- Látod Józsim, most az egyszer nem tévedtél. 
A cukrászda előtt fűzfavesszőből font székek és asztalok voltak. Ott foglaltunk helyet. Apu tálcán hozta ki az üvegfagylaltos kehelyben a háromszínű fagyit. Anyu nem lamentálhatott, hogy nem szereti. Apu saját magának sört hozott. A hideg sörös üveg falán ott maradt a keze nyoma. Mikor elfogyasztottuk, hazaindultunk. A sorompónál nem kanyarodtunk az állomásra, mentünk tovább egyenesen. Még sokat kellett volna várni a félhetes vonatra, addigra hazaérünk keresztül a réten. Tavasztól késő őszig sokan jártak erre keresztül torony iránt. A Szentjánostól volt rendes kocsi út is, ami pulai hídhoz ért ki, de gyalogosan volt még egy másik, még rövidebb kis csapás, ami a Vakedli sarokhoz ért ki. Katival hol előre szaladtunk, hol lemaradtunk. Pillangókat kergetünk. Kezünkkel húztuk le a felmagzott fű lilás-szürkés bolyhos virágját. Szélesebb fűszállal sípoltunk, az ujjunk közé szorítva, vagy az üreges fűszálat az ajkunk alá szorítva hallatunk trombitáló hangokat. A réten madarak repkedtek, le-leszálltak a fűbe, az ott rejtőzködő fészkeket féltve őrizték. Csak akkor maradtak el, mikor már távolabb voltunk. A szandálunkat a kezünkben hoztuk, kár lett volna annak a szép fehér szándalnak kopni a fűben. Arról meg nem is beszélve, a harmatos réten nagyon jó volt érezni a fű simogatását minden egyes lépésnél. Mikor a félhetes vonat Pulába ért, már fent voltunk a dombunkon. Vacsorára volt még a nokedliből, és a gombából. Hamar lefeküdtünk. Ott kint még világos volt, Anyu becsukta a zsalugátert, hogy sötétséget csináljon, de hiába volt sötét, az idő még nem érkezett meg, hogy álmot hozzon a szemünkre.

10.7    ho- hova me- mennek?

Katival nem aludtunk, de beszélgetni sem volt kedvünk. Csendben maradtunk, az elmúlt nap történésein gondolkodtunk. Izgatottan vártuk a holnapot. Sokára aludtunk el, hamar reggel lett. 
Még lámpát kellett gyújtani mikor Anyu ébresztett bennünket. A reggeli már készen volt. Jó kiadós bundás kenyér és tea. Anyu elcsomagolta a maradékot, és a rántott csirkét, csörögefánkot. 
Váltó ruhát nem is rakott, mert pont azért mentünk, hogy vegyünk. Kati minden ruháját kinőtt. A szandálunkat most is a kezünkbe fogva vittük. Kis csikóként szaladtunk boldogan. Akkor kezdett feljönni a nap arra a dombóvári villanytelep fölött. A réten tejfehér ködfátyol borította a bokrokat. Csak a fák teteje látszott. Mikor leértünk a Buda horhó bejáratánál kezdődött a sűrű párás levegő. Amíg fent a dombon meleg volt itt lent az aljban magunkra kellett venni a kardigánt, mert futkosott a hátunkon a hideg. Aztán mire a Kapos hídra értünk, mintha elvágták volna. Onnét már látszott a tűzpiros napkorong, ahogy az aranyló sugaraival végig pásztázta a földet. Lépte nyomán ezüstösen csillogó vízcseppeket hagyott a földig lehajló leveleken. Aztán ahogy a vízcsepp szép lassan legurult, a terhüktől megszabadult levelek lágyan hintáztak az aranyló sugarak között. 
Az állomáson Anyu megtörölgette a lábunkat. Fehér zoknit, és szandált adott ránk. A hajunkba is fehér szalagot kötött, amit reggel vasalt ki.
Jenő bácsi firtatta:
- Na, ho- hova me- mennek ezek a csi-csinos lányok?
Kati újságolta nagy hangon. 
- Budapestre megyünk ruhát venni!
Anyu rá is szólt, csendre intette:
- Katikám, kislányom nem kell fölkiabálni az egész falut, nem kell tudni mindenkinek, miért megyünk Pestre.
Apu a Katinak a pártját fogta. 
- Miért ne kéne kikiabálni. Nem úgy loptuk a pénzt. Úgy van kislányom, csak mondjad! Nem baj, ha a fél falu meghallja. Anyu csak ingatta a fejét. 
- Jaj, te Józsim, ne olyan nagy hanggal! 
A választ már nem is hallottuk, mert a négyhuszonnégyes nagy zajjal, füsttel sisteregve berobogott az apró pernyéket, sziporkázva a levegőbe. Nagy örömmel szívtam magamba ezt a számomra csodálatos illatot.

10.8    Úttörővasút

Nagyon szerettem ezt az illatot. Kati fújkodott:
- Hú de büdös!
Én legszívesebben bele raktam volna egy zacskóba, és haza vittem volna, hogy egész nap ezt tudjam szagolgatni. 
Felszálltunk, nem volt érdemes helyet keresni, mert nem sokára leszállunk. 
Aput sokan üdvözölték, mókásan bolondoztak vele:
- Hej Kasztró, de kiöltöztél! Mint taknyos Pista Jézus neve napján!
Apu sem maradt adós, visszaszólt mindenkinek:
- Karalábé! Parkban aludtál, hogy ilyen rövid a hajad?
Hátba veregették egymást, majd egy baráti öleléssel kívántak jó napot!
A nagyállomáson várni kellett a Pécsről érkező, Pestre tovább menő vonatra. 
Anyu elszaladt a közeli boltba, ropogós perecet, bambit, Apunak sört hozott. 
Apu pörölt vele:
-Anyukám, van itt az utasellátóban!
- Tudom, hogy van, de a boltban sokkal olcsóbb!
- Anyukám, ilyen kicsire nem adunk!
- Már hogyne adnánk, nagyon meg kell nézni minden fillért, hova adjuk ki.
- Látod, látod az anyád mégis nekem mondta, " Ne add a pénzt a Margitunknak, nem tud bánni vele, add inkább nekünk, majd mi vigyázunk rá! " Aztán egy darabig hallgattál is rája! Na, akkor ki nem tud bánni a pénzzel?
Apu legyintett egyet:
- Nem számít, Kapinya Jóskának van elég pénze. Kotorászott a zsebében, és kivett pár piros százast. 
- Józsim, Józsim! Nem kell elherdálni, rakd szépen el!
Apu nem rakta el. Odaadta Anyunak:
- Vigyázz te rá! Tudom, hogy nálad jobb kezekben van, mint nálam.
Megszólalt a hangos bemondó:
" Figyelem, figyelem, a harmadik vágányra Pécs felől gyorsvonat érkezik. A vágány mellett tessék vigyázni! A gyors vonat öt perc múlva indul tovább.”
Várakoztunk a peronon, szerettem volna közelebb menni, hogy érezzem azt a jó füstöt. Apu megfogta a kezünket és vezetett arra előre a mozdony közelébe. Az első kocsi másodosztályú volt. Találtunk egy üres fülkét. Apu elhúzta a függönyöket, és elfordította a zárat. 
- Te Józsim, nem szabad ilyet csinálni, más is le szeretne ülni. 
- Miért ne lenne szabad nekem, ismerem a kalauzt, jó cimborám. 
- Még ha jó cimborád is, nem lehet így viselkedni másokkal szemben. 
- Na, jó, ha nem lesz máshol hely, akkor majd kinyitom. 
Lehúzta az ablakot, az ölében tartott, hogy jobban érezzem a füst szagát. Elindult a vonat. 
Néztük a tájat. A vetést. Anyu néha rácsodálkozott egy-egy tábla kukoricásra, ami sokkal szebb volt, mint arra mifelénk. A búza olyan nagy volt, ha lapult benne valahol kisnyúl, ki sem látszott volna. Kísértük a Kapost mindaddig, míg sietős áramlatokkal bele nem áradt a Sióba. Nem unatkoztunk, versenyeztünk a Katival melyikünk veszi észre előbb az út mellett előbukkanó állatokat. Voltak őzek, vaddisznók, fácánok, sasok, karvajok, vércsék. A legtöbb a galambokból és verebekből volt. Egyszer csak a közelben méltóságteljesen széles víztükör tárult a szemünk elé. 
- Apu! Megérkeztünk? Ugye ez már a Duna!
- Igen, mindjárt ott vagyunk. 
Anyu kézen fogott bennünket, és kikísért WC-re.
Mikor visszaértünk, már a Gellérthegyen álló szabadság szobor integetett felénk. 
- Apu! Felmegyünk, megint megnézzük közelebbről?
- Ma nem megyünk fel. Az Úttörő Áruházban megvesszük, ami kell, utána felmegyünk az úttörővasútra. 
Katival találgattuk, milyen is lehet az az úttörővasút. Már nem féltünk annyira abban a hatalmas forgatagban. Sodródtunk a tömeggel ki az aluljáróból, Anyu szorosan fogta a kezünket. Apu úgy feltalálta magát, mintha a Buda horhóba lenne, nem Budapesten. Kérdezés nélkül jó villamosra szálltunk fel. Már az Úttörő Áruház előtt szólt:
- Gyerekek, készülődjetek megérkeztünk! 
Ha már nem is féltünk a forgatagban, azért még néha tátva maradt a szánk, mikor olyan érdekes dolgot láttunk, amit kint a hegyben láthattunk. 
Kiválasztottuk a ruhát, ami tetszett. Nem nézegelődtünk tovább, mert nagyon kíváncsiak voltunk az úttörővasútra. 
Apunak most már meg kellett kérdezni, hogy jó irányba menjünk. 
Kezdtünk egyre magasabbra menni a fogaskerekűvel. Csodálatos látvány volt. Az egész Budapest a lábaink alatt volt. A Dunán a hajók olyanok voltak, mint egy kis gyufás skatulya.
Nemsokára oda értünk egy olyan vasútra ahol minden olyan volt, mint az igazi vasúti sín, mozdony, kocsi, állomás, csak minden sokkal kisebb.

10.9    Ez a rét nem olyan

- Apu ez olyan mozdony, mint a magáé, csak kicsike?
Szaladtunk, hogy közelről is megnézhessük. Apu rákacsintott Anyura:
- Na, mit mondtam? Látod milyen boldogok?
Anyu is sietve lépkedett utánunk, és ő is olyan boldog volt, mint mi. Odaértünk a vasútállomásra, nagy betűkkel ki volt írva: ÚTTÖRŐVASÚT.
Az állomáson gyerekek voltak vasutas egyenruhában. A forgalmista is egy Katitól nagyobb fiú volt. Piros sapka a fején. Apuval bementünk, vettünk jegyet. A pénztárban is gyerekek voltak. El voltunk ámulva. Ahogy a gőzös mellett elmentünk az ablakból a mozdonyvezető bácsi mellett egy kisgyerek kidugta a fejét. A kocsik olyanok voltak, mint az igazi vonat kocsik, csak sokkal kisebbek. Itt végre nem kellett Apunak felemelni mikor ki akartam nézni az ablakon. Lassan megtelt az egész szerelvény, csupa gyerekekkel. Talán egy egész osztály lehetett, mert a felnőttet tanító bácsinak szólították. A gyerekek már nagyobbak voltak, mint mi, mert piros nyakkendőjük volt. Emlékszem azt mondta a tanító néni, hogy a felsősöknek már piros a nyakkendőjük, mert ők már úttörők. Indulás előtt egy felnőtt forgalmista is kijött a peronra, hogy elindítsa a vonatot. 
Csodálatos kacskaringós úton haladtunk. Néhol olyan közel voltak a fák, ha kihajolunk elértük volna. A mozdonyfüstöt behozta a szél az ablakon, mélyen magamba szívtam. Megérkezett a kalauz kislány. Elkérte a jegyeket, és egy olyan jegylyukasztóval, mint a vonaton a kalauz bácsi, kilyukasztotta a jegyeket. Megilletődve figyeltem. A kislánynak biztos nem kellett gombóccal a torkában szorongani, mint nekem. Olyan bátor volt. Szerettem volna a helyében lenni. Egész nap itt ezen a csodálatos vonaton utazni. Még ha dolgoznia is kell, jegyeket lyukasztani, akkor is sokkal jobb, mint tűző napon kapálni. Jó sokáig utaztunk. Olyan kacskaringós volt az út, néha láttuk a szerelvények végét a kanyarban. Egyszer csak megállt. A kalauz kislány végig jött a vonaton. Le kellett szállni. Az állomáson már sokan várakoztak. Akik arra vártak, hogy visszainduljanak a vonattal. 
Mi elindultunk a fák között alkalmas helyet keresni ahol megebédelhetünk. Nem sokára egy nagy réten találtuk magunkat, ez a rét nem olyan volt, mint a mi rétünk. Itt alacsony volt a fű, és nem is volt olyan sok féle virág, mint ott nálunk. Most már nem vágyódtam annyira kalauz lánynak. Nekik itt Pesten nincs is olyan szép rétjük, mint otthon nekünk. Igaz itt érdekes nagy tűlevelű fenyőfa is van, de én nem adnám oda azokért a fűzfákért, ami nekünk van. Otthon hamarosan jönnek kaszálni, olyan vastag rendeket vágnak, hogy a nyuszi sem látszik ki belőle. Itt meg olyan kicsi a fű nem is érdemes levágni. Hát persze minek is vágnák le! Nem kell a széna, Pesten nincsenek lovak, tehenek. Nem is hagyott nyugton ez a gondolat:
- Anyu miért olyan kicsi itt a fű?
Anyu nem volt jártas ezekben a dolgokban, ő is Aputól kérdezte. 
- Édesapátok mindent tud, biztos erre is tudja a választ. 
Apu elnevette magát:
- Még hogy mindent tudok! Hát azért ez túlzás Anyukám, de ezt történetesen tudom. Azért ilyen kicsi a fű, mert ide minden nap kirándulók járnak, és itt szoknak megpihenni, ebédelni, mint mi. Nem is tud megnőni. Ha meg kicsit nagyobbra nő, akkor jönnek az úttörő pajtások, és rendbe rakják. 
- De jó, itt akkor lehet bukfencelni is. Kati már kezdte volna is, mikor Anyu megállította. 
- Ejnye, kislányom, Hát arra nem gondolsz milyen lesz a ruhád. Kati elszégyellte magát, óvatosan, hogy ne tegyen kárt az új ruhájában, leheveredett a plédre, amit Anyu a fűre terített. 
Előkerült a rántott csirke, a reggeliből megmaradt bundáskenyér, csörögefánk és a végén egy illatos sárgadinnye.

10.10   Azt hittem ennyi pénzért valami jót kapok

- Anyu nálunk még a sárgadinnye épp csak kikelt, hogyan lehet az, hogy Pesten meg már enni lehet?
- Na, most megint Édesapátoknak kell válaszolni, ő vette. 
Apu szagolgatta, oda tartotta a mi orrunk alá is. Jó illata volt. Forgatta a kezében Anyunak az orra alá is oda tartotta.
- Igazatok van. Nálunk most kelt ki. Ezt egy déli országból hozták ahol mindig meleg van.
- Apu, hogyan lehet az, hogy mindig meleg? - nem tudtam megérteni. 
- Mert közelebb van az egyenlítőhöz, ott meg a nap közelebb van a földhöz, és így nincs hideg. 
Hát nehéz volt megérteni, hiába agyaltam rajt. Apu látta a tekintetem. Kezébe fogta a dinnyét, és kezdte magyarázni:
- Mondjuk azt, hogy ez itt a föld!
- Apu, de hát ez egy dinnye! - nevetett a Kati. 
- Persze hogy dinnye, a Marikának akarom megmutatni miért, van meleg az egyenlítőhöz közel.
Kati ette volna már a dinnyét, lökdösött engem:
- Mit érdekel téged az az egyenlítő, Apu vágjon már nekem egy szeletet!
Anyunak kellett rendre utasítani. 
- Ejnye, kislányom, hogyan kérünk valamit?
- Jó! Akkor kérek szépen abból a dinnyéből! 
Apu nem kezdte el szeletelni, folytatta a magyarázatot. 
- Kezébe fogta, itt a föld, a másik keze volt a nap. Aztán a dinnyét elkezdte körbe forgatni a nap körül. Mikor közel volt hozzá akkor azt mondta:
- Nézda! Itt van az egyenlítő, ugye így már el tudod képzelni a nap sugarát, hogy jobban melegíti a földet?
Kati nyűgös volt már:
- Értjük hát, már olyan meleg van meg is sült az a sárgadinnye, úgy hogy enni szeretném. 
Apu elkezdte szeletelni. Kikaparta a magházat, aztán a kezünkbe adta. A pléd szélére ültünk, úgy tartottuk, hogy a lecsöpögő leve a földre hulljon. Az édes leve végig folyt a kezünk szárán, Anyu nem győzte törölgetni, hogy a ruhánkra nehogy rá folyjon. Mikor már elteltünk, a maradékot Anyuék ették meg. Nem akartam mondani, hogy ami nekünk terem a nyár vége felé, sokkal finomabb. Nem is kellett mondanom, mert Anyunak sem ízlett annyira. 
- Örülünk Józsim, hogy a kedvünkbe akartál járni, de ez nem nagyon érte meg az árát. 
- Igazad van Anyukám, de azt hittem ennyi pénzért valami jót kapok. Nem baj, már tudjuk, hogy májusban cseresznyét kell enni, nem dinnyét. 
Anyu összepakolta az ebéd maradékát, mi a közeli csalitosban szaladgáltunk kicsit, de csak olyan pestiesen, mert nem voltak veszélyes partok, ahonnét le lehetett volna csúszkálni. A fák ágait is olyan magasságig levágták, hogy arra sem tudtunk felmászni, talán jobb is volt így, mert kár lett volna az új ruháért, ha tönkre tesszük. Mikor már semmi érdekeség nem kötötte le a figyelmünket, visszaindultunk az állomásra. Az úttörők úgy teljesítették a szolgálatot, mint az igazi vasutasok. A végállomáson kicsit szomorkásak voltunk, hogy vége az utazásnak. A vonatindulás előtt még volt annyi idő, hogy elnyaljunk egy fagyit. Anyu hiába ellenkezett, hogy neki nem kell. Ha akarta, ha nem, Apu neki is vett. Útravalónak Anyu a közeli Csemegében vett Apunak sört, nekünk bambit és szalámiszsemlét. Alig hogy elindult a vonat, már meg is éheztünk. Hazáig minden ebédmaradékot és szalámis zsemlét elpusztítottunk, de még így is éhesek voltunk. Szaladtunk keresztül a réten, hogy otthon egy jó nagy szelet zsíros kenyérrel, zöldhagymával, retekkel, jóllakhassunk.

10.11    Kati beszámol

Nem is főzött Anyu vacsorát. Olyan éhesek voltunk, mint a farkas. Az egész napos mászkálás elfárasztott bennünket. Átnéztük a leckét, így hogy ma nem voltunk iskolában, még oda is bele lapoztunk, amit még nem tanultunk. Anyuval találgattuk, mit lenne jó mondani:
- Mit mondotok? Azt, hogy Pesten voltunk ruhát venni, és azt is elmondhatjátok, hogy utaztatok az úttörővasúton, és azt is elmondhatjátok, én akkor sem engedem, hogy kisdobosok legyetek! 
- Jaj, te Józsim, nem kell szítani a tüzet! Nem a jókedvében csinálja a tanító néni ezt a kisdobosságot, őt is utasítják a felsőbb helyekről. Olyan ez, mint a tsz. Azt is a felsőbb szervek hatására hozták létre. Beírom szépen az ellenőrzőbe. Azt mondják a lányok, hogy ruhát venni voltunk.
Apu azért még mormogott magában, a káromkodásai közé a kommunista isten is bele került mostanában. Mikor nem látta Katival beöltöztünk pionírnak. Olyan murisan néztünk ki, Anyu nem igen értett a fényképező géphez, de azért megörökítette ezeket az álarcos képeket. A konyharuhát oda tűrtük magunk elé. Fejkendőnek a kendőnket használtuk a nyakunkba kötve. A fejünkre Apu svájci sapkáját raktuk. Mikor a filmet előhívatta Apu, nézegette, nevetett rajtunk. 
Másnap én újra szorongva mentem az iskolába. Örültem a sok kalandnak, az úttörővasútnak, a szép új ruhának, de féltem az újabb dorgálástól. Vajon mit mond most a tanító néni, hogy el sem kéretőztünk. Kati egész úton szórakoztatta a gyerekeket. Néha még kicsit el is túlozta a dolgokat, de én is bizonygattam, hogy így volt. 
Jó érzés volt, mi voltunk az elsők a gyerekek között, aki látta az úttörővasutat. Sokan még Budapesten sem voltak. Mi még már az egész várost bejártuk. Vidámpark, Állatkert, Gellért-hegy, a vár, most meg még ez az Úttörővasút.
Megérkezett a tanító néni. A jelentés után, nem vártuk meg, hogy a tanító néni kérdezzen, kivittük az ellenőrzőt megmutatni. Kis ideig nézett bennünket, aztán a Kati elkezdett beszélni:
- Nem csak ruhát venni voltunk. Jártunk az úttörővasúton is, az egy olyan hely ahol a gyerekek teljesítenek szolgálatot. A vasút ugyanolyan, mint a rendes, amivel Pestre utaztunk csak sokkal kisebb. Tanitó néni hagyta a Katit mesélni. Ő annyira beleélte magát, mintha újra ott lenne. Mindent elmondott, még a sárgadinyét is és nem felejtette el az egyenlítőről elmondott tanulmányt sem. Az összes gyerek őt figyelte. Kati olyan élménybeszámolót tartott, még a tanító néni is megdicsérte a végén. Nekem lassan kezdett eloszlani a gombóc a torkomból. 

10.12    Írjunk fogalmazást  

Nem kellett már félnem, tanító néni minden osztályban azt a feladatot adta, írjunk fogalmazást a hallottakról. Katinak és nekem könnyű dolgunk volt, elég volt becsukni a szemünket, máris magunk előtt volt a tegnapi nap csodálatos átélt élményei. Nem is kellett gondolkodni, csak úgy peregtek a füzetbe a sorok, oldalak. Tanító néni sétált a padsorok közt, megállt mögöttem, hosszasan időzött. Aztán kezébe vette a füzetem kiment a dobogóhoz és megállította a még szorgalmasan kaparó gyerekeket. 
- Hallgassátok mit írt a Marika!
    "Budapesten jártam. 
Tegnap korán reggel indultunk az Apukámmal, Anyukámmal és a Katival az állomásra. A harmatos fűben mezítláb mentünk, és csak az állomáson húztuk fel a szandált. Épphogy elkészültünk be is robogott a vonat. A mozdony olyan füstöt okádott alig látszott tőle a szerelvény. Kati utálja ezt a füstöt, de én nagyon szeretem. Jó nagyokat szippantottam belőle, hogy sokáig tartson az illata. Anyu a nagyállomáson vett útravalót. A vonaton nézegelődtünk. Apu néha kérdezett olyan dolgokat, hogy emlékszünk-, e milyen folyóba torkollik a Kapos ott Simontornyánál. És hogy az a folyó hová siet. Mi a végállomásuk. Kati sok mindenre tudott válaszolni, de én csak a Sióra emlékeztem. Akkor Apu megint elmondta. 
- Kapos a Sióba, a Sió a Dunába, a Duna a Fekete-tengerbe ömlik. Még azt is mondta, hogy a Duna egy olyan nevű erdőben ered aminek Fekete-Erdő a neve. Mikor már jó sokáig utaztunk, megláttuk a Dunát. Hatalmas sötétkék vízen, számtalan hajó, uszály haladt. A túloldalon a Gellérthegy magasodott, szerettünk volna újra felmenni, de azt mondta Apu, ma sokkal érdekesebb helyre visz bennünket. Az Úttörő Áruházban megkaptuk az új ruhát. Nem is nézegelődtünk tovább, mert már nagyon kíváncsiak voltunk. 
Felmentünk egy nagy hegyre egy olyan járművel, aminek Apu azt mondta, fogaskerekű a neve. És valóban voltak is fogak a kerekén. Nagyon érdekes volt. Onnét a dombról az egész Pest a lábaink alatt volt. De nem sokáig időztünk ott, hamarosan megláttuk az úttörővasutat.
Na, hát ez az úttörővasút ugyanolyan, mint az igazi vasút, csak kicsike, és a dolgozók is gyerekek. Úttörők. A végállomáson kimentünk a rétre. Ott ebédeltünk a fűbe. Apu még sárgadinnyét is vett, de nem volt olyan finom, mint ami nekünk terem a nyár vége felé. Apu azt is elmondta, azért nem olyan finom, mert még nem teljesen érett mikor leszedik, itt messze a déli országba ahol mindig meleg van. Nagyon tetszett minden, de én nem szívesen cserélnék a Pesti gyerekekkel, mert ott nem volt olyan szép virágos a rét, mint itt nálunk. 
Este jó volt újra a harmatos réten haza szaladni, és zsíros kenyérrel jóllakni. Este sokáig nem tudtam elaludni, mert féltem, hogy a tanító néni haragudni fog, amiért nem kéretőztünk el"
A gyerekek csendben hallgatták a fogalmazásom. Nekem megint oda jött a torkomba a gombóc. 
A tanító néni kis idő múlva megszólalt;
- Na, ki hányast adna erre a fogalmazásra?
Kezdett eloszlani a torkomból a gombóc. 
Kati rám kacsintott. A gyerekek meg sem várták, hogy kérdezze öket a tanító néni. Kiabálták mind:
- Ötös, ötös!
- Na, jó akkor beírom a Marikának az ötöst. Szerintem is megérdemli. 
Óra végéig még pár gyerek felolvasta a fogalmazását. De ötöst már csak a Kati és a Köbli Marika kapott, akinek a Kati súgott, hogy mit írjon. Nagyon boldog voltam, végre megnyugodtam, de azt már nem mertem se írni, se mondani, amit Apu mondott, hogy belőlünk nem nevel kommunistát a tanító néni.

10.13    Hamuvölgyi látogatás

Napokig beszéltünk az úttörővasútról. Főleg azok a gyerekek kérdeztek, akiknek az apukájuk a vasúton dolgozott. Töviről -hegyire el kellett mondani milyen volt a mozdony, a személy kocsi. A gyerekek ruhája. Apu elvitte a filmet előhívatni. Mi alig vártuk, hogy hazahozza a fényképeket. Szerettük volna megmutatni a gyereknek, mert kételkedtek abban, amiket mondtunk. Pár nap szünet volt a mezei munkában. A répasarabolással végeztünk. Az egyelésre vártunk. Kati nagy barátságban volt a padtársával. Már régóta hívogatott bennünket, menjünk el hozzá játszani. A tanítás után hittan órára kellett menni, mert Kati és az osztálya elsőáldozásra készült.  A rendkívüli hittan órát templomban tartották. Nekem még nem kellett mennem, de én is elkísértem őket.
A hittan óra után elmentünk végre a Köbli Marikához, csak egy kicsi kerülőt kellett tenni, a kastély mellett mentünk. Nagy kíváncsisággal leskelődtünk be, sajnos most is csak egy két ablaküvegen megcsillanó fényt láttunk. 
Köbli Marika már járt a kastélyban, nyáron az anyukájával vittek tojást, konyhakész tyúkot, kacsát. Katival irigykedve hallgattuk, mikor mesélte, hogy milyen szép park van a kastély előtt, és ő ilyenkor beszélgetett azokkal a pesti gyerekekkel, akik minden nyarat itt töltenek ebben a csodálatos számomra rejtélyes kastélyban. 
Kati elmesélte a Lajka történetét, hogy mi is tudjunk hencegni valamivel. Igaz ezt a történetet jobban tette volna ha nem mondja, mert eszembe juttatta a sok véres pipikét, akiket kinyiffantott. Marika a Hamu völgyben lakott. Nem volt testvére. Nagyon örült, hogy elmentünk hozzá. Ebben a völgyben nem szoktunk járni, mert nem volt erre dolgunk. Csak egyszer jártunk erre, akkor is éjszaka, mert Kati olyan nagyon beteg volt, hogy hátiban kellett vinni Anyunak. Emlékeztem mennyire féltem, mikor körbevettek bennünket a kutyák. Anyu szegény még fel sem tudott venni, mert a Kati ott volt a hátán. Csak nyugtatott:
- Ne félj Marikám, bújj ide hozzám. Meglátod, idejön,, megszagol, nem bánt!
Úgy is volt, megszagolt, és elment. Kati lázas volt. Nem emlékezett az egészből semmire. 
Marikának csak az anyukája volt itthon. Szívélyesen fogadott bennünket. Olyan kicsi házuk volt, mint a miénk, csak az ő házuk keletnek nézett. Irigykedtem, milyen jó neki, reggel az első napsugár beköszönt hozzá. Nem úgy, mint nálunk. Nyáron csak akkor simogat meg bennünket az első napsugár, ha megyünk a mezőre. Mert a dombtól nem süt be hozzánk sohasem. Igaz az utolsó sugarakban este gyönyörködhetünk, de az más, mint a felkelő nap. Reggel vidámak, frissek vagyunk. Olyankor a a napsugár is sokkal élénkebb. Szinte érezni a simogatását. Este már fáradtak vagyunk, és a nap sugara is bágyadt, néha csak alig-alig simogatja végig az arcunkat.
Marika anyukája is olyan kis alacsony asszony volt, mint Anyu. Neki is kendő volt a fején, alóla olyan vörös hajtincsek látszottak ki, mint amilyen színű a Marikáé. Nem tudta, hogy megyünk. Hétköznap volt. Szabadkozott, hogy nem tud megkínálni bennünket mással, csak zsíroskenyérrel. Kati elfogadta, én meg még most is olyan szégyenlős voltam, mint régen. Inkább éhes maradtam. Aztán hamarosan sürgettem a Katit:
- Induljunk már, mert Anyu biztos idegeskedik miért nem értünk még haza. Legalább ötször elmondtam mire útnak váltunk. 
Marika elkísért bennünket. Megígérte, hogy legközelebb ő jön majd el hozzánk. Jó is hogy mentünk, mert Anyu épp indult volna a keresésünkre. Nem titkolhattuk el, mert látta a többi gyerekeket elmenni már egy órával ezelőtt. Haragudott, hogy nem szólunk előre. 
- Tudjátok jól, hogy iskolából egyenesen haza kell jönni, vagy ha szeretnétek elmenni valamelyik osztálytársatokhoz, szóltok. Nem lehet úgy, hogy ne tudjam, merre jártok. Bár mi előadhatja magát. Hol keresselek benneteket akkor? Megértettétek?
- Lehajtottuk a fejünket, tudtuk nem lett volna szabad. De olyan csábító volt a helyzet, hogy ott vagyunk a közelben.
Megígértük megint, mint mindig, hogy legközelebb nem lesz ilyen. 
Kati megkapta az áldozási ruháját. Nem nagyon örült neki, egyszerű fehér volt. Jobb szeretett volna valami cifrát. Anyu hiába mondta neki, hogy áldozni csak fehérben lehet. A következő rendkívüli hittan óra után már nem volt idő semerre elcsatmarogni, elkezdődött a répaegyelés. Most, hogy a kápolnától jöttünk Anyu a szokásos időben indult elénk, és egészen a káposztatelepig elért. A régi szomszédunk háza előtt várakozott ránk. Irénke néni kint volt az udvaron mikor jött. Jó volt nekik kicsit beszélgetni. Anyu visszasírta azokat a szép időket, mikor még ők voltak a szomszédok.
- Margitom, oda messze jársz vízért? Hát nem engedik meg, hogy tőlük vigyed?
- Tudod Irénke, nem könyörgök én senkinek sem. A karikagyűrű sem esik le az ujjamról attól, hogy messzebb megyek. Más népek, mint mi. Jól van nekem így is. Amilyen az aggyon isten, olyan a fogadj isten is. 
- Igazad van szomszéd asszony. Elvagyok én is itt, de párszor megemlegetjük, milyen jó volt ott lakni a hegyben. Ha hiányzott valami, átmehettünk egymáshoz. A gyerekek is eljátszottak együtt. 
- Isten áldjon, megyünk, mert nem készül a répaegyelés, ha nem csináljuk. 
- Isten veletek!

10.14    Az ördög masinája

Anyu felültetett bennünket a biciklire. Most, hogy már ilyen nagyok voltunk, alig fértünk el. A csomagtartón én ültem elöl, a Kati hátul. A táskákat felakasztotta a kormányra. A legkisebb emelkedőnél már nem tudott feltekerni. Mikor újra indult, sokáig kellett magát löködni a földön, hogy meg legyen az iram, de még így is hatalmas segítség volt, nem kellett gyalogolni. Pillanatok alatt kiértünk a szederfás úton a mezőre. Mikor megérkeztünk, még evés előtt jó belaktunk a hulló szederből. Fülünk hegyéig feketék voltunk az édes gyümölcstől. A répa mező is, mint minden más kapálni való a mi megművelt való darab földünkkel kezdődött. Utána az első szomszéd, a templom utcájának szélső házban lakó Panni nénié volt. Ő idősebb volt Anyutól, néha az unokái jöttek vele a mezőre. Részben jó volt szélsőnek lenni, mert az volt mindig legelöl a mezőn. A kukorica mikor már magas volt, ki lehetett menni a szélére, egy kis friss levegőt szívni. Másrészt nem volt jó, mert a széle mindig keményebb, gazosabb volt. 
Valójában nem volt választás, a brigádvezető Máté bácsi így mérte ki. A széle most is kemény volt, és még sok apró kő, tégla is volt benne. Anyunak sokszor meg kellett élezni a kapát, mert hamar kiment az éle. Az ebéd nem is kellett, úgy jól laktunk a szederrel. Neki álltunk a répaegyelésnek. Tavaly csináltuk utoljára, de nem kellett megmutatni miképpen kell csinálni, nem felejtettük el. Anyu középen, Kati és én jobbról, balról mellette haladtunk. Délután felé az úton nagy port felkavarva közeledett valami. A mi földünk végén állt meg. Nagy karlendítésekkel hívott bennünket. Messziről nem ismertünk rá, Apu volt. Motorral érkezett. Végre a hangjáról megismertük. Kapáinkat eldobva szaladtunk, Anyu utánunk. 
Apu a fának támasztotta a motort, Kati még a szokásos pusziról is elfelejtkezett. Szaladt egyenesen a motorhoz, hogy felüljön rá. Apu nem volt olyan előrelátó, mint kellett volna, vagy egyáltalán nem gondolt rá, hogy baj is lehet belőle, ha hagyja felmászni. Anyu hiába kiabált. 
- Kati! Kati! Állj, nem szabad!
A Kati csak mászott fel, aztán hatalmas ordítással esett vissza. A bal lábát szorongatta. Fájdalmában hempergett a fűben. Erre már Apu is oda szaladt. A motor kipufogója megégette a lábát. Anyu hozta a korsót, öntötte rá a vizet. Kicsit enyhült a fájdalma, de még mindig keservesen sírt.
Kendőjét vizezte meg Anyu, azt tekerte rá az égett lábára. A motor érkezése nagyon váratlanul ért bennünket. Ezzel a balesettel nem is volt rá idő, hogy örüljünk nekik. Anyu az üres korsóval elküldte Aput vízért. Én legszívesebben felültem volna Apu mellé, de nem mertem mondani. Biztos voltam benne, hogy Anyu nem engedi. Kati fájdalma enyhült kicsit. Ottmaradtam vele a fák alatt. Anyu visszament répát egyelni. Csak pár perc telt el, már jött is vissza Apu a teli korsót, friss ártézi vízzel. Anyu hűsítette az égett felületet. Na, erre a napra befellegzett a munkának. Csak most volt idő, hogy megtudakoljuk hogyan került ide Apu ezzel a motorral. 
- Józsim, Józsim te mindig csak a gondot okozod nekem, ez a motor, hogy került ide?
- Most vettem Anyukám, egy csikóstöttösi cimborámtól. Ráérek kifizetni részletekben.
- Jaj, te Józsim, hiszen még motorozni sem tudsz. 
- Dehogyisnem, nem olyan nagy tudomány. Olyan, mint a bicikli, csak nem kell tekerni. Majd meglátod, még te is megtanulsz. Milyen jó lesz, csak fölrakod a lányokat, aztán pillanatok alatt kiérsz velük. Nem fáradsz el.
- Azt hiszed, hogy én felülök erre az ördögmasinára, hát annyira azért nem bolondultam meg. De neked is elmentek hazulról, ha ezzel akarsz közlekedni. 
- Jól van Anyukám, majd meglátod milyen jó dolog ez.
Anyu eldugta a kapákat, szedelőzködtünk, hogy indulunk haza. Apu felültetett maga elé, Katit hátra. 
Anyu rákiabált:
- A lányokat nem engedem, te mehetsz ezzel a nyavalyás masinával, de a lányok velem jönnek. 
Én nem akartam leszállni a motorról. Anyu hiába rimánkodott, Apu berúgta a motort és elindultunk. Sajnálkozva néztem hátra, ahogy Anyu lóhalálában teker utánunk a mély poros kocsiúton alig látszott szegény, Apu olyan nagy port kavart. Nem is volt időm semmire, pillanatok alatt beértünk a faluba, aztán át a hídon, a réten. A szél fújta a szalagot a hajamban, Apu néha a fülembe kiabálta:
- Na, milyen kis csimotám?

10.15    Sajnáltam Anyut

- Nagyon jó! - kiabáltam vissza. Nem féltem. Apu néha a Katinak is hátra kiabált, hogy kapaszkodjon. Az út döcögős volt, szemembe bogarak csapódtak, csak pislogtam, nem mertem elengedni a tankot, amire támaszkodtam. Szorítottam a lábammal is, mert máshol nem tudtam kapaszkodni. Apu még nem volt nagy mestere a motorozásnak. Néha nagyokat ugrattunk. Nem csoda, hogy Anyu féltett bennünket. Szerencsére nem látta, hogy Apu egyik kezével húzta a gázt, a másik kezével azt a kart , amire később azt mondta:
- Kislányom ez a kuplung. Mikor indulunk, akkor ezt kell behúzni és lassan-lassan felengedni. Aztán mikor sebességet váltunk, akkor is be kell húzni!
Semmit nem értettem ebből. De nagyokat bólogattam, mert már újra kezdte elölről magyarázni. A réten belement egy mély kerékcsapásba, kis híján felborultunk. Nagy nehezen tudott csak megállni. Engem átemelt a tankon, lerakott a földre. Kati egyedül is le tudott szállni. Tisztára el volt zsibbadva a lábam. Alig tudtam menni. Közel voltunk már a Buda horhóhoz. Apu kitolta a motort a kerékcsapásból, nyúlt volna értem, hogy újra felrakjon a motorra. Inkább gyalog mentem, mert sajnáltam Anyut, átéltem milyen aggodalmak közt lehet. Inkább visszafelé indultam el, hogy mihamarabb találkozzunk. Kati felült. A motor nagy port, szürke füstöt hagyott maga után. A port nem szerettem, de ennek a füstnek is jó illata volt. Eltűntek a följárónál. Hallgatóztam, először csak kicsit bőgött a motor, aztán ahogy az emelkedőnél följebb jártak, egyre hangosabb lett, majd elhallgatott. Gondoltam megérkeztek. Szaladtam visszafelé a híd irányába. Mikor felértem a hídra, Anyut akkor láttam meg, indult az állomásról. Már messziről integetünk egymásnak.
- De jó, hogy megvártál Marikám, már agyon idegeskedtem magam. Édesapátok nagyon meggondolatlan.
Anyu hátán csuromvíz volt a ruha. A homlokáról folyt a verejték. Leszállt a bicikliről. Fel akart ültetni a csomagtartóra. 
- Menjünk inkább gyalog, a motoron nagyon elzsibbadt a lábam. Ne aggódjon! Apu és a Kati haza értek szerencsésen. Hallottam mikor felértek.
Nyugtattam meg Anyut. 
- Nem féltél Marikám?
- Áh dehogy féltem, nagyon jó volt. Csak maga miatt aggódtam. Tudtam, hogy nagyon gyorsan teker, hogy mielőbb hazaérjen, azért nem mentem tovább Apuékkal. 
- Nagyon, nagyon jól tetted. Még a vezénylést is elfelejtettem megnézni. 
- Tudja mit, akkor menjünk vissza. Itt hagyjuk a biciklit, nem viszi el ezt senki, majd visszafelé felvesszük. 
- Igazad van kislányom. 
Letámasztottuk az egyik útmenti fához, visszaindultunk gyalog. Jenő bácsi volt szolgálatban. 
- Jó estét Margit néni! Az előbb kiabáltam maga után " itt a vezénylés", de maga annyira tekerte azt a biciklit, meg sem hallotta. 
- Jó estét Jenő! Jaj, ne is mondd! Persze, hogy tekertem, a Józsi bátyádnak újabb bogara jött, ma délután odaállított egy motorral a répaföldre. Hazafelé fölrakta a lányokat, azért mentem lóhalálában, mert féltettem őket. 
- Nahát, akkor ő ment az előbb azzal a csuda masinával? Olyan gyorsan átment itt a síneken, mire kiértem, hogy megnézzem már a hídon járt. 
- Mondja Jenő, mi a vezénylés, mert még haza nem érek, nem vagyok nyugton. Katikámnak már meg is égette a lábát az nyavalyás motor. 
- Margit néni éjjel kettőre kell menni, a 4020 viszi a Józsi bácsi!
Anyunak már régóta nem kellett felírni ezeket a számokat, olyan volt az esze, mint egy kalendárium. Elköszöntünk. Most már megint csak lóhalába kellett igyekezni, hogy legyen egy kis ideje Apunak aludni. 
Mikor hazaértünk Apunak rongy volt a kezében, a motort törölgette fényesítette. A malacok majd széttörték az ólat, úgy visítottak. Kati még most is a motoron ült. Anyu majd szétrobbant mérgében. 
- Nem elég, hogy az őrületbe kergetsz? Elhozod a lányokat. Nem hallod ezeket az állatokat, mennyire rénnak? Katikám, kislányom, te sem találod meg a tennivalót? Ki szedi össze a tojást, ki ad enni a tyúkoknak? A kertből már hozhattál volna be magadtól, ami a konyhára kell!
- Jól van, na Anyukám, ne zsörtölődj, nem tesz jót a szépségednek!
- Majd mindjárt hozzád vágom azt a motort, az majd jót tesz a te szépségednek. 
Anyu azt sem tudta mivel kezdje. Kati leugrott a motorról, kiskosárral futás össze szedni a tojást, én a száralékot készítettem be. Anyu a két üres vödröt oda lökte Apunak.
Apu még mindig vicces vette a dolgot. 
- Várj Anyukám, majd mindjárt elmegyek motorral vízért. 
- Bánom is én, hogy mivel mész! Csak hamar itt legyen az a víz. 
Gyors vacsora készült. Rántott leves, és smarni. Vacsora közben Apu ezerszer elmondta, milyen jó az a motor. Anyu ahányszor belekezdett a motor dicsérésébe, annyiszor ráncolta össze a homlokát. 
- Tudod, hogy mennyire idegesítel vele, de azért csak mondod, mondod.

10.16    Anyunak megint igaza lett

Még világos volt mikor Anyu eldugott bennünket aludni. Nem tudtam elaludni. Apu a motort az ablak alá állította, ha esne az eső, ott védelemben van. Nyitva volt az ablak, éreztem a benzin illatát. Csendben felmásztam az ablakba, hogy lássam, Kati biztogatott:
- Segítek kimászni, ha rá szeretnél ülni. 
Nagyon csábított a gondolat, de féltem, ha zajt csapnék, Apu felébredne. Elég volt annyi, hogy éreztem azt a jó benzin illatot. Sokáig nem jött álom a szemünkre. Éjjel hallottam félálomban, mikor Apu indult.
- Józsim, jobb, ha gyalog mész, vagy biciklivel. Nem ismered még, ha bedöglik ez a csuda masina, mit csinálsz vele?
- Miért dögűne be? Jó ez, nem láttad milyen jól megy? 
- Jól ment, igen! De ki tudja most is megy-e?
- Jaj, Anyukám te mindig olyan borúlátó vagy. 
- Nem vagyok borúlátó, csak előrelátó vagyok. 
Aput nem lehetett meggyőzni. Motorral indult szolgálatba. Azért elment időben, ha mégis bedöglik, legyen idő beérni. Anyu elkészítette a táskát, aztán egy derékszíjjal Apu felakasztotta a vállára. 
- Józsim, ne itt indítsd el, nehogy felébredjenek a lányok!
- Dehogy indítom, legurul ez a Buda horhóig.
Nem kellett, hogy beindítsa, a legkisebb zajra már az ablakban voltam. Apu mintha megneszelte volna, kinyitotta a zsalugátert. Ott kuporogtam az ablakban. 
- Na, gyere kis bokszosom, kicsit ráülhetsz!
- Jaj, te Józsim hová hívod az a lányt éjnek évadján? Menj, mert még a végén elkésel!
- Hadd üljön fel egy pillanatra, majd sietek utána, hogy ne késsek el.
Szívem egyből hevesebben dobogott, pedig még csak nem is börrögött a motor. Anyu vett fel a karjaiba, hogy Apu végre indulhasson. Nem mentünk be rögtön, megvártuk, míg legurul az aljba. Hallgatóztunk, már kellene börrögni a motornak, de nem halljuk.
Anyuval szaladtunk le az aljba. Már messziről hallottuk, ahogy Apu a motort rugdalta, közben cifrákat káromkodott. Előkerült az összes kommunista, az összes Isten, ám a motor csak nem indult. Fogta bedöntötte a bokorba, észre sem vett bennünket. Nagy léptekkel elindult gyalog a réten. Anyuval mi csendben maradtunk, mikor már messze járt kicibáltuk a gazból, és hazatoltuk. Többször meg kellett állni pihenni, nagyon nehéz volt. Anyu jó párszor elmondta " Mondtam én, hogy nem kell ez a csudamasina a házhoz "
Én sajnáltam volna, ha máris elkerülne a háztól, hiszen még alig ismerkedtem meg vele. És az illata is olyan nagyon jó.

10.17    Mégiscsak?

Reggel nehéz volt felkelni, de mikor megláttam a motort minden fáradságot elfelejtettem. Nem volt szabad ráülni, mert könnyen eldőlhetett. Ott álltam mellette, gyönyörködtem. Kati kiment a dombra, mikor jöttek a Dáró dombi gyerekek, behívta őket. 
- Gyertek, nézzetek meg Apukám motorját! Tegnap már motoroztunk is a Marikával, ezzel jöttünk meg a répa földről. Anyu kint állt az ajtóban:
- Azzal nem dicsekszel el, hogy rögtön meg is égetted magad? 
-Ja, azt már elfelejtettem, nem is fáj. Csak akkor fájt egy kicsit. Azzal lehajolt, és megmutatta az égés nyomát, ami már szépen kezdett varrosodni. A gyerekek szisszentek egyet, mikor meglátták a tenyérnyi sebet. Majd ámulva nézték a motort. A tanító néninek is van motorja, amivel minden nap jön Dombóvárról a szenes úton, igaz csak egy kicsi motor, alig másabb, mint egy bicikli. Úgy kell a tanító néninek a pedállal betekerni. Aztán mikor dombnak felfelé megy, akkor is szokott rajta párat tekerni, hogy jobban menjen. A fiúk nagy érdeklődéssel kérdezgettek mi micsoda rajta, de én csak a kuplungot tudtam megmutatni. Kati meg a kipufogót, ami jó darabig emlékezetes marad neki. Anyu sürgetett bennünket. 
- Menjetek, most mert elkéstek, majd bejöttök hazafelé, vagy olyankor mikor itthon lesz a Józsi bácsi. Én még egy jó nagyot szippantottam abból a számomra olyan nagyon jó illatból. 
Egész úton a motorról beszéltünk. Nem mondtam el, hogy Apu az éjjel el sem tudta indítani, a Kati sem tudta, ez még jó is, mert amilyen kelekótya, elmondta volna. Jobb, ha csak mi ketten tudjuk Anyuval. Reménykedtem benne, hogy majd Apu világosban meg tudja nézni mi a baja, miért nem indul. Ma volt az utolsó próba a vasárnapi áldozás előtt. Mikor vége volt, Apu várt ránk a templom előtt. Az összes gyerek odasereglett mikor felszálltunk. Most is engem ültetett előre, Kati egyedül felpattant a hátsó ülésre. Neki jó kényelmes helye volt, még kapaszkodni is tudott, mert a két ülés között volt egy erre a célra kialakított kapaszkodó. Hiába volt neki jobb helye, én azért nem cseréltem volna vele. Ott elöl a tankon ülve, én mindent láttam. Az arcomat simogatta a szél, a hajamban a szalag pillangóként szállt utánam. Apu most már ügyesebben motorozott. A répa földre mentünk. Anyu kint a szedres úton várt bennünket. Szemében látszott a megkönnyebbülés, mikor leemelt a tankról. Úgy éreztem most is mintha millió kis hangya mászkálna a lábamban, de nem panaszkodtam, hátha akkor hazafelé nem ülhetek fel. Apu ebéd közben elmondta, hogy tegnap elfelejtette elzárni a benzincsapot, elfolyt az összes, azért nem indult, és azért is volt az a nagy benzinszag. Mikor jött haza, vett Dombóváron a benzinkúton. Anyu nem repdesett az örömtől. Nem volt bekalkuláva a kiadások közé a motorvétel. Így a konyhabútorról egyelőre le kellett mondania. Szótlan volt, Apu helyette is beszélt annyira el volt ragadtatva a motortól. Egész éjjel dolgozott, lepihent aludni a szederfa alá. Mi Anyuval folytattuk az egyelést. Nem vártuk meg a késő estét. Még javában fent volt a nap, mikor hazaindultunk. Anyu aggódva ültetett fel a tanra. Meghagyta Apunak, hogy lassan menjen, vigyázzon ránk, és kioktatta, ha haza ér, ne a motort simogassa, szedjen csalánt a malacoknak. Mi is csináljuk a megszokott feladatukat.
Nagyon jó volt az út hazáig, kicsit jobban ráhasaltam a tankra, és a kormányba kapaszkodtam. Így már nem kellett a combommal szorítani a tankot, és nem is zsibbadt annyira el a lábam, mint eddig. Szótfogadtunk, mire Anyu hazaért már a sparheltben égett a tűz, Kati a kertben szedett cukorborsót, Apu ellátta a jószágot, és a vizesvödör is teli volt. Anyu kezdett kicsit vidámabb lenni, hogy látta mégis csak hasznos ez a csuda masina.

10.18    Nekem is kell

A sparheltben pattogott a tűz. Segítettünk előkészíteni a levesbe valót. Anyu palacsintát csinált. Az első párat megettük még úgy forrón, ott ültünk a sparhelt körül, és mikor megsült egy-egy, nyújtogattuk a kezünket:
- Anyu nekem adja az elsőt!
- Ne a Marikának adja, én ültem itt előbb! 
Apu is leült a sorba. 
- Nekem add Anyukám, így legalább nem veszekednek! 
- Jaj, te Józsim ide ülsz a gyerekek közé! Hogyan tegyek igazságot köztetek?
Anyu az elsőt elfelezte köztünk, Apu nem kapott. Úgy nyahorgott mint egy kisgyerek. Vidáman telt az este. Mikor már jól belaktunk az üres palacsintával, kiültünk a küszöbre. 
Apu a motorról törölgette le a port, mélyeket szippantottam abból a számomra olyan nagyon jó illatból. Aztán eszembe jutott, mit mondott Apu kint a mezőn "Nyitva volt a csap, elfolyt a benzin". 
Közelebb mentem, nézegettem, szaglásztam, melyik is lehet a benzin csap. 
- Apu most nem felejtette elzárni a csapot?
Apu lehajolt a tank alá, és egy kis kart elfordított vízszintes irányba. 
- De jó, hogy szóltál Marikám, most is elfelejtettem. Már biztos jó sok elfolyt. 
Meglötyögtette a motort, a tank aljában alig lötyögött csak a benzin. Anyu kinézett a konyhából:
- Látod, látod, nem csak törölgetni kell! Megint beborítottad volt a bokorba, ha nem veszi észre a Marika. 
- Jól van na, Anyukám, ne zsörtölődj, meg kell szoknom! A mozdonyon nincsen benzincsap, amit el kell zárni. A cukorborsólevest is a küszöbön ülve ettük meg. Apunak a motorhoz kellett vinni, mert ő meg ott akart enni. 
- Tiszta bolondját járatod velem Józsim! Az lesz a legjobb, ha ott alszol a motorodon!
- Igazad van Anyukám. Itt alszok. 
Szerencsére holnap nem kell szolgálatba menni, úgyhogy még holnap is itt reggelizek, sőt még ebédelek is. 
- Megteheted, mert van olyan bolond a te kis feleséged, hogy kiszolgál. 
Egész este bolondoztunk. A végén még Anyunak is föl kellet ülni. Nem akart, de addig könyörögtünk mig kötélnek állt. 
Közben megmelegedett a fürdő víz. Szombat este volt. Ilyenkor mindig tetőtől talpig szoktunk mosakodni. A kellemes lágy estébe Anyu az udvarra rakta a mosóteknőt, öntött bele vizet. Katival mindketten belefértünk. Igaz most már nem sok hely maradt játszani, de megmosdatni meg tudott bennünket. A végén hajmosás is volt. A hajmosás végén Anyu enyhén ecetes langyos vízzel öblítette le a hajunkat, hogy szép selymes, fényes legyen, amiből most is lefetyeltem a lecsorgó vizet, mint a cica a neki öntött tejet. Ma este különösen tisztára kellett mosakodni, főleg Katinak. Holnap elsőáldozó lesz. Törölközőbe csavarva Apu vitt be bennünket. A sparhelt közelében még jó meleg volt, hamar megszáradt a hajunk. Utána Anyu kifésülte, és bevonta, hogy ne kócolódjon össze. A motort Apu az ablak alá rakta. Elalvás előtt még kinéztem a zsalugáter között. Szememmel végig simogattam a tank oldalát, ahol a holdvilág rávilágított. Csillagos éjszaka volt. Anyuék is megfürödtek kint a mosóteknőben. A motorról, és rólunk beszélgettek.
- Látod, milyen hamar haza lehet vele érni? Aztán el sem fáradok. A lányoknak is jobb. Észrevetted , hogy a Marikának mennyire tetszik?
- Tetszik neki! De nem lánynak való az!
- Miért ne, nem baj az. Tudod, hogy nagyon szeretem őket, Aztán a másodikat jobb szerettem volna, ha fiúnak születik. Nem baj az, hogy ilyen fiús, belevaló, nem kis nyápic "reokánya".
-De én akkor is féltem őket, gyalog is előfordulhat a baj, hát még ezzel a csuda masinával!
- Anyukám, te szoktad mondani, hogy ami meg van írva, azt nem tudjuk elkerülni.
- Igazad van Józsim, de keresni sem kell a bajt!
Legszívesebben a motoron aludtam volna én is. Mire reggel felébredtünk Apu már megfordult Dombóvárról. Hozott haza a petróleumos kannába benzint. Beleöntötte a tankba. Messziről néztem. Olyan érdekes párolgás látszott a tank beöntő nyílása fölött. Kati készen volt. Csodálatos szép fehér ruhába öltözött. Olyan volt, mint egy menyasszony, a haja koszorúba volt fonva, fehér gyöngyből volt mirtuszkoszorúja, amit Anyu a hajába tűzött. Apu motorral vitte a templomba. 
Anyu sorba mondta az intelmeket:
-Lassan menjetek. Katikám, vigyázz a ruhádra. A lábadat nehogy oda dugd a kerékhez! Vigyázz nehogy kiessen a hajadból a mirtuszvirág. 
Én ott szomorkodtam, irigykedtem, hogy a Kati motorozni fog. Apu meglátta szomorú arcomat. 
- Hazajövünk, akkor elviszlek téged is egy körre!
Apu beindította a motort, sokáig szaladtam utánunk. Majd kiültem a nagy diófa alá, és elkezdtem farigcsálni. Azon morfondéroztam, nekem is kell egy valami, aminek kerekei vannak .

10.19    Kötelesség

 

Anyu készítette az ebédet. Ünnepi lakomát csinált. Én készítettem be elegendő száralékot, majd a Kati feladatát is nekem kellett csinálni. Zöldséget, sárgarépát bevinni. Akár hogyan ráncigáltam nem jött fel, csak a levele maradt a kezemben. Szaladtam le a dombról, mert már kellett volna  belerakni a levesbe. 
- Kislányom, hát a levesbe való?
- Már majdnem az egész sort letéptem, de nem jön föl!
- Jaj, Marikám, hát persze, hogy nem jön föl, kemény a föld, ásót kell vinni. Dorgált meg Anyu. Nem is várt rám, vitte az ásót, és a zöldséges kiskosarat.
Én már újra ott voltam a diófa alatt. Már vittem szerszámokat is, kalapács, kisfúűész, fogó, szeg, amit találtam, hogy hasznát veszem, minden ott volt. Anyu visszafelé meglátta. 
- Ezért volt olyan sietős, hogy ne vigyél magaddal ásót a zöldségekhez! Megtudhatom, mit csinálsz? Mit keresnek ezek a szerszámok itt?
Anyu összeráncolta a homlokát, és várta a választ. 
Hogyan is mondjam el neki, mikor az este hallottam, hogy nehezményezi az én motoros kedvtelésemet. Megaztán nem is tudom, mit akarok csinálni, valamit farigcsálni, még magam sem tudtam hogyan. Nem tudtam válaszolni, csak lehajtottam a fejem, aztán lebiggyesztettem a számat. 
Anyu látta a tétovázásom, nem akarta kedvemet szegni. 
- Na jó, majd ha megjön Édesapád segít megcsinálni amit szeretnél.
Vitte a kiskosarat tele mindenfélével. Mikor már nem látta, a kisfűrésszel kimentem a Sutya oldalba. Ott voltak olyan vastag bodzafák, amiből majd el tudom kezdeni a farigcsálást. Nagyon sokáig tartott mire lefűrészeltem azt a vastag ágat, amit kiszemeltem. Nehéz volt a parton állni, fűrészelni. Aztán pont abba az ágba kapaszkodtam, amit fűrészeltem. A súlyom alatt idejekorán leszakadt. Én az ággal együtt lebukfenceztem a tiltott pincéhez. De most nem is érdekelt az a tiltott pince, a bodzaággal voltam elfoglalva. A leszakadt ág végighasadt, a törzs, amit kiszemeltem, már nem volt jó. Gurigákat akartam belőle fűrészelni, amiből kereket csinálok. Kezdhettem elölről a munkálatokat. Most már elővigyázatosabb voltam, másik ágba kapaszkodtam. Végre megvolt az ág. Az egészet behúztam a favágítóra. Ott a fűrészbakon levágtam azt a részt, amire szükségem volt. A maradékot fölapróztam, és bevittem Anyunak a tűzre. 
- Marikám miért ezt hozod, ez nyers, nem lehet ezzel e ebédet főzni. Most raktam be a rétest, annak nagy tűz kell. Nem senyvedhet bent a sütőben órákig. 
Azt hittem jót cselekszek, fölnyaláboltam, visszavittem, majd egy öl száraz ággal visszamentem. Nem rakosgattam, csak fölkaptam. Anyu most is zsörtölődött velem. 
- Ennyi nem elég, Marikám, kislányom mi az a fontos, hogy nem figyelsz a dolgodra?
Lemorzsolta a kezéről a tészta maradványát beledobta a moslékos vödörbe. Levette a fehér vászonkötényt, ami főzéskor szokott maga elé kötni. Fogta a fás kiskosarat, és jött ki a favágitóhoz. Elszégyelltem magam, igaza van. Nem szabad a kötelességemről elfelejtkezni. Mentem vele, és én is rakosgattam a száraz ágakat. 
Már messziről hallottam a motor hangját. Futás, ahogy csak a lábam bírta. A Buda horhó bejáratáig értem, mikor Apu befordult. Egyből lefékezett, felkapott, és odaültetett a tankra. 
A boldogságtól repdestem. Kapaszkodtam a kormányba. Apu egyik kezével megsimogatta a fejem. 
- Boldog vagy kis csimotám?

10.20    Hol járt a Teremtő?
 

Hogy boldog voltam-e? Repdestem az boldogságtól. Nem számított, hogy döcögős az út, bogarak mennek a szemembe. A szél simogatta az arcom, Apu húzta a gázt, a motor nagy füstöt, port hagyva maga után bekanyarodott az udvarba. 
Anyu már az ajtóban állt. A tekintette komoly volt. 
Olyan jó lett volna, ha együtt örül velem. Szerettem volna elmondani neki, milyen jó érzés, mikor a szél simogatja az arcom, a hajamban a szalag pillangóként szálldos utánunk és az a jó illat! De hogyan mondjam el. Hallottam mikor minap, mikor a holdvilág alatt az udvaron fürödtek Apuval, panaszolta, hogy nem örül. Nem lánynak való. Azt is mondta, hogy mikor varrni kellett, bezzeg akkor nem repdestem az örömtől.
Igaza volt, mert utálok varrni. Folyton megbököm az ujjam. Kiserken a vérem, és akkor még meg is szid, hogy véres lett a kézimunka. Hát tehetek én arról, hogy nem szeretek varrni? Kati szeret varrni. Titokban ő fejezte be az én terítőmet is. Igaz Anyu sokáig forgatta a kezében:
- Marikám, kislányom, ezt a végét nagyon elkapkodtad. Olyan, mint a Katié. Mondtam, szép apró öltésekkel kell csinálni! Nem kell elkapkodni, nem lóverseny! 
Hogyan mondjam meg? Ha elmondom, biztosan szomorú lesz. Pedig én akkor sem tudok örülni a varrásnak. Ja, és azt is mondta, nem fűlik a fogam, a baromfivágáshoz sem. Hát tényleg azt sem szeretem csinálni. Ki tudnának kergetni a világból, ha nekem kellene elvágni a pipik nyakát. Egyszer láttam mikor a Kati csinálta. Összevissza spriccelt a vér. Kati csak szorította a szárnyát, lábát, de a pipinek sikerült kivergődni a szorításból. Ott futkározott az udvaron. Szegénykének a feje himbálódzott a nyakán. Mindenfelé spriccelt a vér. A végén Anyunak sikerült megfogni. Belecsavarta a kék félkötényébe, akkor engedte csak el, mikor már nem mozgott. Kati élvezi ezt csinálni, de én nem szeretem. Anyu arca most is szomorú. Apu leemelt a tankról. Nem vártam semmire, szaladtam a diófa alá.
Katinak sikerült szép tisztán megjárni az utat. Anyu odakészítette az otthoni ruháját. Mikor átöltözött jött hozzám ki a diófához:
Rugdosta a már lefűrészelt kis gurigákat. 
- Hagyd békén azt, nem kell rugdosni!
- Miért, mi lesz ebből?
- Akár mi is lesz. Semmi közöd hozzá. 
Kezébe vette, már lódította volna messzire, mikor el tudtam venni tőle. 
- Menj innen, megmondalak Anyunak!
- Meg is mondhatsz! Ő mondta, hogy nézzem meg, mit csinálsz. 
- Akkor sem kell bántani, ez az enyém, tűnj el innen! 
Anyu kiabálása vetett véget a vitának. 
- Lányok, gyertek kész az ebéd!
Ez a lányok gyertek, is arra utalt, hogy nincs Anyunak jó kedve. Mert máskor úgy szokott hívni bennünket 
"Kislányaim gyertek "
Az udvaron volt megterítve, kihozták az asztalt, mindent nem akartak kipakolni, ezért a part közelébe volt téve az asztal, a part oldalra Anyu pokrócot terített. Mi ott ültünk. Anyuék a hokedliken. Az aranyló sárga húslevesbe cérna tésztát csinált. Tudta, hogy azt szeretjük a legeslegjobban. A tálba kirakta a tyúknak az aprólékát, zöldséget, sárgarépát, ami a levesben főtt. Máskor veszekedtünk a zúzáján, máján. Most én csak a zöldség féléből ettem, hagytam mindent Katinak. Eszembe jutott a pipike, amelyik elszabadult, mikor a Kati vágta le. Nem volt hozzá kedvem, hogy egyek a húsából. Apu a lábakat, és a fejét szerette. Anyunak a szárnya hegye maradt. 
A pörköltből sem kértem, csak nokedlit, és egy kis szaftot rá. 
Kati az áldozást mesélte:
- Olyan sokáig kellett állni, már azt hittem elájulok. A Klárit ki is kellett vinni, mert összeesett. A forrásnál locsoltak rá egy kis vizet, akkor felébredt. Aztán az ostyát alig tudtam lenyelni. Mikor sorra kerültem, alig volt nyál a számban. Ha tudtam volna, legszívesebben kiköptem volna, olyan rossz íze volt. 
- Jaj, kislányom, ne mondj ilyen csacskaságokat! 
Nincs annak rossz íze. 
- De igen, ennek az volt. 
-Az áldozás az ilyen, majd legközelebb már tetszeni fog. 
- Hát nekem biztos nem, mert én nem áldozok többet. 
- Jól van Anyukám, ne nyaggasd ezt a lányt, ha nem akar áldozni, akkor nem áldozik. Én sem áldoztam, mégis itt vagyok. Tudod te is jól, hogy aki gondunk viseli, nem a felcicomázott templomokban lakik. 
- Tudom Józsim, tudom. De nem akarom, hogy farizeusok legyenek. 
- Miért lennének farizeusok? Attól, hogy nem a templomban ájtatoskodnak, attól még becsületes jó emberek lesznek. 
Nekem azon járt az eszem, miért is kell templomba járni, aztán ostyát enni. Mikor én olyan jól érzem magam a harmatos réten, a virágról legördülő harmatot a nyelvemmel megérinteni. Milyen finom édes, és ha a teremtőre gondolok, elég csak körbe nézni a virágos réten, az erdőben a vadakon, madarakon. Ott igen, ott járt a teremtő, de a templomban biztos nem. Ebéd után kicsit lepihentünk a hűs szobában. Anyuék halkan susmorogtak. 
- Majd ha felébrednek, nézd meg, a diófa alatt mit csinál a Marika!

10.21    A járgány

Nem tudtam elaludni, csendben kilopakodtam. Felmentem a diófához. Csak ültem, gondolkodtam, miképpen tudok valami járgányt eszkábálni. Lehántoltam a bodzagurigáról a háncsot. Nagyon kicsit faragtam le belőle. Teljesen úgy nézett ki, mint egy kerék. Az ujjammal kiböktem a közepéből a szivacsos részt. Készen is volt egy kerék. Farigcsáltam tovább. Nem is vettem észre mikor jöhetett oda Apu. Egyszer mikor felnéztem, ott ült a fa alatt. 
- Mit farigcsálsz kis csimotám?
- Valami járgányt szeretnék csinálni, hogy nekem is legyen. 
- Milyen járgányt gondolsz?
- Nem tudom, olyan valamit szeretnék, hogy kereke legyen, guruljon. Nem baj, ha én nem tudok rá felülni, elég, ha le tudom gurítani a dombról. 
- Hát olyat talán össze lehet eszkábálni.
- Tudod mit, kimegyünk most a Sutya erdőbe. Segítek kifűrészelni vastagabb bodzafát, akkor abból nagyobb kereket lehet csinálni. Megörültem, Apu akkor nem haragszik rám, hogy ilyen fiús dolgokon jár az agyam. Mentünk együtt, Apu hajtogatta el előttem a csalánt, ahol nagyon magas volt ott felvett az ölébe. Rátaláltunk egy öreg vastag bodzafára. Egészen közel a földhöz kezdte el fűrészelni, mert ott volt a legvastagabb. Méricskéltem a kezemmel. Nem is értem át. Hú, nagyon megörültem. Ebből jó nagy kereket lehet majd csinálni. Egy kis ágat levágott róla, azt én húztam haza. A többit Apu. Egész nagy csapást csináltunk a dzsumbujosba, ahogy húztuk magunk után. A diófa alatt Apu lefűrészelt róla jó sok gurigát. Már volt egy egész szerelvényre való. Egyre kisebbek lettek. Nem baj, gondoltam majd kicsi járgányokat is csinálok. Leháncsoltuk az összeset. Kinyomtuk a közepéből azt a puha szivacsos részt.
- Na, most hogyan tovább? Miből legyen a járgány többi része? Nálam megállt a tudomány. 
Apu újra kezébe vette a fűrészt.
- Gyere kislányom, vágunk valami fát annak is! 
Lementünk a ház elé, ahol az orgonabokrok voltak. 
Apu a vastagabbjából kezdett el fűrészelni, Anyu kijött a hangjára. 
- Józsim csak nem bolondultál meg? Ki akarod vágni ezt a szép orgonát?
- Ki bizony, kell a kiskocsihoz. 
- Nem találtok mást, pont ezt kell kivágni? 
- Hát, ha ebből lehet megcsinálni azt a járgányt, akkor ezt vágom ki az én kis csimotámnak. Aztán cinkosan rám nevetett, nem mertem szólni semmit. Sajnáltam az orgonát, olyan jó illata volt tavasszal. De ha Apu azt mondta ebből jó csinálni, akkor bizony úgy kell lenni neki, hogy kivágjuk. 
Anyu még jó darabig zsörtölődött. Jött a kiskapával, eligazította a törzse után maradt helyet.
Apu a favágítón levágta róla az apró ágakat, és elfűrészelte egyformán. Lett belőle jó sok darab. Ezt is felvittük a diófához. Most már megvoltak a tengelyek is. Az orgonafát is leháncsoltuk. A zöld háncs így frissen könnyen lejött. Alatta nedves volt. Kiraktuk kicsit a napra, hogy száradjon.
Apu felment a padlásra és egy darab deszkával tért vissza. Mikor Anyu meglátta a kezébe, rákiabált. 
- El ne tékozold azt a deszkát! Azért volt ott ahol volt, hogy tyúkólajtót csináljak belőle. 
- De hiszen van a tyúkólon ajtó!
- Ezen van, de amit majd a nyáron csinálunk azon még nincsen!
- Jaj, Anyukám, addigra szerzek neked másik deszkát, amiből ajtót csinálhatsz! 
Anyu csak mondta tovább, hogy úgysem lesz abból semmi, mert Apunak semmire sincsen gondja. A tyúkoknak is kicsi az ól. Kell a partba vájni egy másik ólat, az újba majd a csirkéket rakja, a régiben maradnak a tyúkok. 
Apu minden teketóriázás nélkül kimérte a deszkát, és kezdte fűrészelni. Kezdte rászegelni az orgonafára. A nyersfa szétrepedt. Már a harmadik tengely ment tönkre, mikor Apu elküldött:
- Keress kislányom valami drótot, amivel össze tudjuk állítani a járgányt!
Mászkeráltram mindenfelé, csak nem akadtam rá semmiféle drótra. Akkor Apu a ruhaszárítóból vágott le egy darabot. Így hogy rövidebb lett a kötél, egy közelebbi fához kötötte fel. Én inkább hagytam volna a járgányt, de Apu minden áron meg akarta csinálni. Csak legyintett, úgysem veszi észre Édesanyád!
Már hogyne vette volna észre. Amikor kijött megnézni a munkálkodásunkat, egyből azzal kezdete. 
- Te Józsim, hát még a ruhaszárítómat sem kímélted, azt is eltékozoltad. 
- Dehogy tékozoltam, a rövidebben is megszáradnak a ruhák! Ide nézz, már mindjárt ki is tudjuk próbálni. Fölerősítette a dróttal a platót. Kötött az elejére egy darab zsinórt. 
- Na, kis csimotám kipróbáljuk!
Levittük az útra, mert itt a fűben nem lehetett húzni.  Lent az udvaron elkezdtem húzni. Kicsit balincáltak a kerekek, de egész jól gurult. Kíváncsi voltam megy -e dombnak lefelé? 
Levettem róla a zsinórt. Fent álltunk a dombtetőn mindannyian. Kicsit meglendítettük, elkezdett gurulni, csak gurult, gurult le Vörösék felé.

11.1    Járgányok szakmányba

- Szaladj Marika, szaladj, mert lemegy Vörösékhez!
Szaladtam amennyire csak bírta a lábam, de késő volt. Lekanyarodott az útról, és a kis gyalog úton folytatta az útját neki egyesen a pajta falának. 
Csak annyit láttam, ahogy visszapattant, és a kerekei szerte- szétgurulnak. A zajra előjöttek a kutyák. Közelebb nem mertem menni. Apu jött utánam. Már messziről kiabálta:
- Hol van? Meg tudtad fogni?
Nem is kellett válaszolnom, látta a szomorú arcom. 
- Nem baj kislányom, majd megagyusztáljuk.
Füttyentett egyet, a kutyák oda jöttek a lábához. Gyuszi is előjött. 
- Mi a baj szomszéd bácsi?
- Nagy baj nincsen, csak a Marikának eszkábáltam egy kis járgányt, aztán ahogy kipróbáltuk ide gurult hozzátok. Egy kicsit összetört, de majd megcsináljuk. 
- A skatulyáját annak a tákolmánynak!
Apu megmutatta, hogy amilyen könnyen összeszereltük, olyan könnyedén szét is tud esni.
- Gyere kislányom, hazamegyünk, és megszereljük! 
Gyuszinak volt erősebb drótja, adott belőle. 
- Ezzel rakjátok össze, akkor nem törik olyan könnyen! 
Anyu a Katival a ház előtt várt bennünket. 
- Mondtam én Józsim, nem kell ilyen csacsisággal foglalkozni. 
- Nem csacsiság ez, és ha a Marikának ez teszik, akkor ilyennel foglalkozunk. Apu fogta a kezemet, és egyből mentünk fel a diófához. 
Az erősebb dróttal egész masszív lett. Csak az volt a baj, hogy olyan erős volt, hogy én nem tudtam hajlítani. Pedig én is szerettem volna csinálni. 
- Marikám, akkor te a gyengébb dróttal csináld! 
Van sok keréknek való guriga, orgonafa is van elég, ha Édesanyád bemegy, akkor hozok még le deszkát a padlásról, nem akarom, hogy meglássa, mert pöröl velem! 
Úgyis volt, a gurikákat kifaragtam, ahol nem volt szép kör alakú addig farigcsáltam, míg jó nem lett. Beleillesztetettem a megfelelő vastagságú tengelyt, Apunak sikerült a padlásról lehozni egy kis darab deszkát. Szakmányba készültek a kis járgányok. Estére kelve már egy szerelvényre való volt. A diófa alatt fű volt. Ott szoktunk játszani. Apu kapával csinált egy pályát, ahol tudtam őket gurítani. A pálya végére hordott egy csomó szénát, hogyha nagyon megindulnak, puhába essenek. Irtózatosan jó játék volt. A nagy nevetgélésünkre Anyuék is feljöttek. Most már a Katinak is tetszett, kérlelte Aput, neki is csináljon. 
- Csinálok neked is Katikám, de kell segítened úgy, ahogy a Marika segített!
- Ahhoz nekem nincs kedvem. Én csak gurigázni szeretnék a kiskocsikkal!
- Odaadom, ha vigyázol rá. 
Apu megörült, hogy nem kell több deszkát elcsenni a tyúkól ajtónak valóból. Katinak is csinált Apu pályát. A szénába érve nem lett a kocsiknak semmi bajuk. Sötétedésig ott játszottunk. Vacsorakor már elfelejtkeztem a véres himbálózó fejű szaladgáló pipiről, olyan éhes voltam, mint a farkas. Az összes maradékot megettük. Apunak este kellett szolgálatban menni. Addig nem feküdtünk le, amíg el nem ment. Most sem indította be itt fent a motort Indulás előtt még bolondozott Anyuval:
- Marikát tedd bele a táskámba, hadd jöjjön el velem!
Én nagyon szívesen elmentem volna, de nem lehetett. Fájó pillantásokkal néztem utána, ahogy eltűnt a fák között. Anyuval hallgatóztunk. Aztán egyszere mondtuk, na, most indul be.
A motor felbőgött, brrrommm brrrrummmm. Ott álltunk kint a dombon az, amíg az utolsó kis hangot hallottuk.

11.2    Pióca!

Mikor már nem hallottunk semmi berregést, bementünk. Későre járt. Mosakodás után Anyu a konyhában fektetett le bennünket, mert még sok dolga volt. Kimosta a levetett ruháinkat, elkészítette a másnapra az iskolábajárósat. Vasalt, varrt. Ez a csendes monoton zaj, nagyon jó altató volt. 
Reggel bundáskenyér és tea illatára ébredtünk. Már minden készenlétben volt. Megreggeliztünk. Az iskolatáskába a maradék bundáskenyérből pakolt. Már nem sok volt vissza a répaegyelésből. Anyu biciklivel a mezőre indult mi és a Dáró dombi gyerekek az iskolába mentünk. Anyu a lelkünkre kötötte:
- Ha vége van az órának, a Káposzta telep felé induljatok, majd jövök elétek! Nem eljátszani! Jó lenne befejezni ma! Vége felé járt a tanév. Már új dolgokat nem is tanultunk. Lecke sem volt mostanában. Az úton elmeséltem a tegnapi kiskocsi eszkábálást. Nem érdekelte a gyerekeket, egyedül a Kiss Joke mondta:
- Szeretném megnézni, hátha én is építek ilyent, suli után megmutatod?
- Szívesen megmutatnám, de nem megyünk haza suli után, a répaföldre kell menni. 
- Jó, akkor majd, ha otthon leszel, megnézem. 
Az iskolába a tanító néni jó hosszú szüneteket tartott. Sokat játszottuk. Az órákon már csak azokat a gyerekeket feleltette, akik javítani akartak egy-egy tantárgyból. Most már nem jelentkeztem én sem, mert tudtam úgysem szólít fel. A gyakorlati foglalkozásom volt csak gyengébb, pedig egyedül én tudtam csak a szalmavirágot kivarrni. A vitézkötésem is olyan hosszú volt, egy gyereknek sem volt ilyen hosszú. 
Azt mondta Anyu:
- Mondtam már Marikám, nem az ellenőrzőbe beírt jegyek számítanak. Azok csak számok. Az számít, amit jól megtanulsz. Tudod, azt senki nem tudja elvenni. Olyan sokszor elmondta, tudtam már. Mégis olyan jó lett volna tiszta ötös bizonyítvány. Beletörődtem, bár amikor rá gondoltam a négyesre, a gombóc ott szorongatta a torkom. 
Vége volt az órának, a Káposztatelepi gyerekekkel indultunk útnak. Anyuval a hídon találkozzunk. Felakasztotta a táskámat a kormányra. Katié ott maradt a hátán. Nekirugaszkodott. Felült, eleinte kicsit kacsázott, amíg el nem érte a megfelelő sebeséget, hogy jól tudjon haladni. 
A szederfák alatt ettük meg az ebédet. Tanulnivaló nem volt, így egyből tudtunk menni, segíteni, egyelni. A répaföld a Vercsomai mezőn volt. A vége a halastavakra dőlt. Jó lett volna játszani a nádasban, de Anyu szerette volna befejezni, mert holnap kezdődik a berkekben a szénagyűjtés.
Már csak egy kis darab volt vissza, mikor motor börrögést hallottam. A brigadéros Máté bácsi is motorral szokott jönni, de annak nem ilyen hangja volt. Megismertem, Apu jött, megérkezett számunkra a mentsvár. Apunak nem volt kapája, így egyőnknek oda kellett adni Anyunak a kapát. Anyu az övét oda adta Apunak. Elmehettünk játszani le a nádasba. Jó meleg volt az iszapos víz. Bent dagasztottunk, ami abból állt, hogy körbe-körbe forogtunk, a lábujjaink közt vékonyan jött fel a fekete iszap. Buzogányt törtünk, aztán lebontottuk róla a barna bolyhos termést. Anyu kiabált:
- Kislányaim megyünk haza!
Nagy nehezen kikecmeregtünk az iszapból, lemostuk a lábunkat, akkor vettük észre, hogy a talpunk tele volt piócával. Olyan undorító volt, húztuk a talpunkat a földön, de a pióca nem engedett, ott maradt. Leültünk a földre, Anyuéknak kellett egyenként kihuzigálni őket. Nem volt fájdalmas, de nekem nagyon rossz érzés volt, hogy szipolyozta a vérem. Megfogadtam, többet soha nem megyek bele az iszapba. Mikor már megtisztult a lábunk az piócáktól, Anyu megigazította a hajunkat, ruházatunkat. Apu fölrakott a motorra. Engem előre, Katit hátra. Az iskolatáskákat is felrakta, ne Anyunak kelljen cipekedni. Így is éppen elég volt a három kapával haza tekerni. Boldogan büszkén feszítettem ott elöl. Apu, ha valaki jött az úton rádudált. Odakiabált valamit. Most már nagyon bátor volt. Egyik kezével elengedte a kormányt, integetett. Hamar hazaértünk. Olyan jó lett volna, ha szőlőhegy másik végén lakunk, akkor tovább tartott volna az utazás. Mikor hazaértünk Apu felállította a sztenderdre a motort, és felülhettünk rá. Apu csinálta a mi feladatukat, hogy ne érje szó a ház elejét, mert Anyu a múltkor jól megszidott bennünket, ahelyett, hogy a dolgunkat csináltuk volna, a motorral voltunk elfoglalva. Apu szedett a malacoknak csalánt, bekészítette a száralékot a sparheltbe. Kertből hozott be vacsorának valót. Kati most elöl ült. Néha börrögött, húzta a gázt, kiabált:
- Marika kapaszkodj!
Én ott hátul fogtam a kapaszkodót, és kiabáltam vissza!
- Kati húzzad neki, még, még, még gyorsabban!

11.3    Ó

Anyu mosolygott mikor haza ért, és látta, hogy a motoron ülünk. Nem mérgelődött most, mert Apu mindent a kezére készített. Még vízért is elment, pedig nagyon ritkán ment a kútra. Kati megunta a motorozást, most már egyedül uralhattam az egész masinát. Ráhasaltam a tankra, húztam a gázt, aztán úgy börrögtem, mint amikor igazából motorozik valaki. Megfigyeltem, mikor Apu sebességet vált, elhalkul a motor, aztán ahogy húzza a gázt, úgy egyre hangosabb. A lábam nem ért le a fékhez, de úgy tapostam, mintha fékeznék. 
Anyu konyharuhát terített a tankra, arra rakta a tányért, úgy ettem meg a vacsorát. Csak hajtogatta a fejét:
- Jaj, kislányom, adsz te nekem elég aggodalmat ezzel a motorral. Nem elég, hogy Édesapádért aggódok mindig, most még neked is ez lett a mániád. 
Leszálltam a motorról. Így már nem volt olyan jó érzés ott ülni. Szótlan voltam egész este. Gyuszi jött fel megnézni hasznos volt-e a drót, amit adott. Apuval felmentünk vele a diófa alá, és megmutattuk a szerelvényt. Nem szégyenlősködött, oda ült mellénk és kisgyerek módjára gurította Kati pályáján a szerelvényt. 
- A skatulyáját szomszéd bácsi, ez nagyon jó játék. 
Megörültem, ha még felnőtteknek is tetszik, akkor biztos majd a Kiss Jokenak is tetszeni fog. Az lenne a jó, ha Anyu is megbarátkozna vele, és mikor ide jövök játszani, nem lenne a tekintette aggodalmas. Mit csináljak, ha jobban szeretek ilyennel játszani, mint a varrnivalóval. Már egészen sötét volt mikor Gyuszi hazament. Mosakodás után Anyu megsimogatta a fejem:
- Édesapátok holnap itthon lesz, elvihet benneteket az iskolába, ha szeretnéd!
Felcsillant a szemem, hogy szeretném-e? Minden vágyam teljesülne, ha azzal érkeznék az iskolába. 
Alig tudtam elaludni. Elképzeltem a gyerekeket, mikor megállunk az iskola kapujában, és Apu segít leszállni. Álmomban biztos motorozhattam, mert reggel a Kati panaszkodott:
- Anyu én nem alszok tovább Marikával, egész éjjel mocorgott, rugdalt. 
- Hát Katikám, kislányom, ha nem akarsz a Marikával aludni, van elég hely a malacok mellett, kimehetsz közéjük. 
Kati dúltfúlt mérgében:
- A Marikának kell kimenni a malacok mellé, ő rugdalózik egész éjjel. 
- Na, kislányom, vita lezárva, te is rugdalózol sokszor, csak mikor te alszol, akkor nem veszed észre. 
Apu fölrakott bennünket a motorra. Anyu még utánunk kiabált:
- Siessetek haza, gyűjteni megyünk délután berekbe. 
Az iskolában a táblára felkészült az Ó betű.
Számolgattuk, akkor már csak hat nap van vissza. 
A tanító néni most már beletörődött, hogy a két Kapinya lány nem marad ott kisdobos órán. Nekünk sem hiányzott, hogy a többiek ott maradnak, mi meg megyünk valamelyik mezőre, vagy szőlőbe. Anyu azzal vigasztalt bennünket, hogy sem Ő, sem Apu nem volt kisdobos.
Amit a munkával megtanulunk, többet ér, mint amit a kisdobos órán tanulnánk. 
Suli után a Joke és én előre siettünk, hogy legyen időnk megnézni, mert már olyan sokat meséltem neki róla, hogy kíváncsivá tettem. Otthon épp csak beköszöntünk Anyunak, és szaladtunk a diófa alá. Jokenak is nagyon tetszett a játékom, szívesen ott maradt volna velem játszani, de most nem lehetett. Ebéd után a vállunkra vettük a vellát, és irány a szénagyűjtés. Az új munka az elején mindig könnyűnek tűnik. 
Most is olyan gyorsan hajtottuk a rendet, Anyu nem győzte boglyába rakni. Katival nekünk az volt a feladatunk, hogy a felrendsodrozott szénát két oldalról összegyűjtsük. Csak úgy gondolomra tíz, tízen pár méterről kezdtük. Egy kis csomó szénát összegyűrtünk a vella elejére, aztán a vella nyelét a hasunknak nyomtuk, és elkezdtük tolni. Ha szerencsénk volt, nem talált pucoktúrást a vella, akkor az egészet oda tudtuk tolni a közepére. Visszafelé menet, azt pár szál elmaradt szénát összegereblyéztük a vellával. A következő sornál ez volt az a kis csomó, amit a vella elejére raktunk.
Ez azért kellett, hogy ne szaladjon át a vella az összerendsodrozott renden. Aztán volt olyan is, hogy ezzel a technikával nem tudtunk haladni, mert csúszós, selymes volt a széna. Olyankor egy-egy csomót feltűztünk a vellára és vittük olyan derék magaságban, de néha a vállunkra emelve, vagy a fejünk fölé tartva. Olyankor mikor a fejünk felett volt, egyenesen a már félig megrakott boglyára, ha már úgyis fent van, ne kelljen Anyunak újra felemelni. Amikor kész volt egy-egy boglya, akkor a vellával az alját be kellett veregetni, hogyha eső jönne, akkor ne közvetlen a boglya alá folyjon a víz. Estefelé mikor már volt Anyunak elegendő összehordott széna, elmehettünk játszani a homokos gödörhöz. Nagyon jó volt ott játszani. A gödör aljában jó nedves volt a homok, a tűző napon felhevült testünknek igazi megváltás volt. Betakaróztunk a hűs homokkal. Néha már holdvilágban mentünk haza. Anyu a Kiskaposban megmosdatott bennünket. Otthon már csak lábat kellett mosni. Olyan fáradtak voltunk, alig bírtuk kivárni, hogy a vacsora elkészüljön.

11.4    IÓ

Vacsoránkat már az ágy szélén ettük meg, a tejbedara hamar elkészült. Anyunak még nagyon sok dolga volt. Rendbe tenni a holnapi ruhánkat, amiben iskolába megyünk, ellátni a jószágot. Már javában aludtunk mire ő ágyba került. Aztán a hajnal legelső lehellete, már újra ébren találta. Ilyenkor csinálta az itthoni kertet. A disznók alól is ki kellett ganyézni, a tyúkólat renbentartani. Mire felébredtünk, az ágy mellé oda volt készítve a vasalt tiszta ruha, szalag, amit fésülés után majd a hajunkba köt. Most is az asztalon ínycsiklandozóan hívogatott bennünket a bundáskenyér. A bögréből, hársvirágból készült, aranylóan csillogó teából mosolygott vissza a reggeli üde friss tükörképünk. Mert akármilyen fáradtak is voltunk este, reggelre már elfelejtettük a tegnapi nehézségeket. Az illatos, kékítőben kimosott puha ágyruhában nagyon jól lehetett aludni. Ahogy este lefeküdtünk, reggel úgy ébredtünk, kivéve, ha nem hadakoztunk valami napközbeni megtörtént kalanddal. 
Most hogy vége felé járt a tanév, különösen frissek, jókedvűek voltunk. Még pár nap, és eljön a várva várt szünidő. 
Nem volt olyan rossz az iskola, de azért sokkal jobb volt mikor a mezőre együtt mentünk Anyuval. 
Még az sem volt baj, hogy ilyenkor nagyon korán kellett kelni.  A napfelkelte meg egyenesen csodálatos volt a Kapos hídról nézve. Mert otthon ebben nem volt részünk sohasem. A házunk a domb nyugati oldalán volt. Így csak mikor már magasan járt akkor kukucskált be az udvarunkba. Oda is először a disznóknak köszönt be, aztán érkezett csak be hozzánk az udvarra. Olyankor már javában csináltuk a napi teendőt. A bundáskenyér maradékát Anyu most is elrakta tízóraira. Együtt indultunk útnak. Anyu szőlőbe ment kötözni, mi a Dáró dombi gyerekekkel mentünk iskolába. 
A táblára már a második betűt is fölírta a hetes. 
                     IÓ
Nem hiányzott senki sem. Ilyenkor az utolsó időben már nem sokat tanulunk, akik eddig nem figyeltek, most már felesleges volt igyekezniük, mert újat már nem tanultunk. 
A mi osztályunkban a volt szomszéd Jóska állt csak rosszul a tanulmányi eredményével. Eljátszotta a tanulást, tanító néni hiába mondta neki:
"Tanulj Jóska, mert ha így folytatod, újra járod az első osztályt"
Nem fogott rajta a szó. A többi osztályban is voltak, akiknek ismételni kell. Szerencsére Kati nem tartozott ezek közé. 
Hazafelé Anyuval mentünk, mert elvégezte a Fényesfogú János bácsi szöllejében a kötözést. A gyorsan elkészített ebéd után mentünk újra gyűjteni a berekbe. Indulásra Apu is hazaért. Fáradt volt, egy kicsit ledőlt piheni, majd később jön utánunk, segít gyűjteni. Bánatomra akkor sem motorral, mert nem volt olyan messze, hogy érdemes lett volna beindítani. 
Újra friss erővel rugaszkodtunk neki a gyűjtésnek. A vellával összetolni nem volt nagyon nehéz munka. Annak örültünk, ha sikerült az egész rendet oda tolni. Szegény Anyunak olyan sok munkát adtunk, nem győzte boglyába rakni.
Szerettük volna mi is rakni a boglyát, de a szakszerűtlen munkánkkal több kárt csináltunk, mint hasznot. Nem volt az olyan egyszerű. A szénát úgy kellett fordítani, csavarni, hogy minden egyes fölrakásnál kötésben legyen. A boglyák néha hetekig ottmaradtak a réten, ha nem volt jól összerakva, a szél megkezdte, vagy olyan is volt, hogy elvitte. Mikor már sokat összehordtunk, leültünk a rét szélbe, vagy elmentünk újra a homokos gödörhöz.

11.5    Kulcs, piros szalaggal

Nagyban játszottunk a homokos gödörben mikor meghallottuk Aput:
- Katikám, Marikám merre vagytok?
Anyu elküldte, hogy játsszon velünk. A boglyarakást jobban szerette maga csinálni. Apu csak elkapkodta. A rendet oda hajtani sem kellett, volt ott elegendő. Apu egy klott gatyába jött. A melegben mi is levetkőztünk, mert csípett bennünket a széna pora. Egy tornanadrág, és trikó volt rajtunk. Közel voltunk a Malom árokhoz. 
- Elmegyünk fürödni a lányokkal az árokra. 
Kiabálta oda Apu. 
- Jól van, menjetek! De vigyázz a kislányokra, tudod milyen szeleburdiak!
- Vigyázok rájuk, ne félj!
Nagyon örültünk, hogy lemehettünk fürödni. Nem volt mély a víz, csak ha nagy esők voltak, akkor volt megáradva. Ilyenkor úgy derékig ért. Anyu egyedül nem engedett el bennünket, hiába rimánkodtunk. Neki meg nem volt ideje arra, hogy eljöjjön velünk. Apu alig tudta tartani a lépést velünk. A vadak csinálta csapáson mentünk, csendben lopakodtunk, hátha most is vannak ott őzek, vagy szarvasok inni. 
Mikor már egész közel értünk, lehasaltunk, és kúszva közeledtünk, hátra felé intve Apunak, hogy ő is hasaljon le. Egész csapat őz hűsölt a vaditató közelében. Hiába voltunk óvatosak, egy pillanat alatt eltűntek. Szomorúan néztünk utánunk. Beleléptünk a hűs mederbe, az első pillanatban nagyon hidegnek tűnt, aztán hamar hozzászoktunk. Lubickoltunk, fröcsköltük egymásra a vizet. Már jó ideje játszottuk, mikor Apu a klott gatya korcához nyúlt, majd ijedten felkiáltott:
- Hol a kulcs? Elvesztettem a kulcsot! 
Mi először azt hittük bolondozik, de nem bolondozott. 
- Itt volt belecsavarva a gatyám derekába. Gyertek, kislányaim keressük meg! Könnyen megtaláljuk, van rajta egy piros szalag. Neki álltunk kulcsot keresni. Lemerülve a vízbe, tapogattunk a patak mélyén. Mindenféle dolog a kezünk ügyébe került, csak a kulcsot nem találtuk. Már a parton is kerestük ahol hason csúszott, de mindhiába. 
Anyu közben befejezte a boglyarakást. Kiabált, hogy menjünk, induljunk haza, a nagy munkálatok közepette nem is hallottuk meg. 
Aztán csak jött egyre közelebb a patakhoz. 
- Gyertek Józsim, nem volt elég még a játékból?
- Nem játszunk mi Anyukám, gyere, inkább te is segíts kulcsot keresni! 
- Milyen kulcsot kerestek?
- Hát a ház kulcsát, nem volt hová tennem, ide csavartam a gatyám korcába, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy nincs meg. 
- Jaj, te Józsim, hát persze hogy nincs ott. Mikor megjöttél odaraktad a vizeskorsó mellé! 
Elkezdtünk nevetni, egész eddig azt a kulcsot kerestette velünk Apu, ami igazából el sem veszett. 
Anyu is nagyon jót nevetett. Egész úton bolondoztunk. A holdvilágos estében Kiskaposhoz érve Anyu újra elkezdte. 
- Te Józsim, nem mentek bele a vízbe kulcsot keresni?

11.6    CIÓ

Kulcsot nem kerestünk, de Anyu megmosdatott bennünket. Otthon ennyivel hamarabb ágyba tudunk kerülni. Most is el voltunk fáradva. Apu hozott tejet Vöröséktől. Száraz Kenyér volt csak otthon, Anyu tányérunkba tördelte és ráöntötte a még langyos tejet. Már félálomban voltam mikor a lábamat törölgette, és ölben vitt ágyba. A malacok is hideg vízzel elkészített moslékot kaptak. Olyan fáradt volt mindenki, hogy hamar elbodorodtak Anyuék is.  
Reggel mikor felébredtünk csak Apu volt otthon, Anyu a lucernaszénát gyűjtötte a foghíjas szőlők közt. Amióta bejött a tsz, azokat a darab földeket, amik a szőlők közt voltak, be kellett adni a gazdának. Gabonával, lucernával vetették be. Ez az első év, hogy lucerna van benne. A lucernát korán hajnalban kell gyűjteni, mert ha megvárják vele a meleget, lehullik róla a sok értékes levél. Azért is ment Anyu ilyen korán. Minket Apu gondjaira bízott. Minden oda volt készítve. Mikor a fésülködésre került a sor, akkor voltunk csak igazán bajban. Minden egyes fésűhúzásnál egy jajgatással voltunk. Ha valaki az úton hallotta volna, biztos azt gondolta, hogy vernek bennünket. Már hozta az ollót, hogy levágja. Ijedten szabadultunk ki a kezei közül.
Nem is lett kifésülve a hajunk, mert Apu nem tudta elhallgatni a sivalkodásunkat. Mikor Anyu fésül bennünket, csak kicsit szokta húzni a fésű, mert a másik kezével megfogja a hajat, amit ki kell bontani a kócolódásból. Apu fogott egy nagy hajgumit, aztán a fejünk tetején összekötötte. Aztán odatartotta a tükröt:
- Na, ugye jó lesz így?
Forgatott bennünket. Katival összekacsintottunk:
- Igen jó lesz így. 
Csakhogy szabaduljunk a kínzás alól. 
A sok fájdalom elviseléséért, kárpótlásul motorral vitt bennünket az iskolába. Anyu a lucerna szénagyűjtés közepette hiába várt bennünket, hogy beköszönjünk legalább egy puszira. A Dáró dombi gyerekeket kérdezte, nem láttak-e bennünket. 
Azok elmondták, hogy a házból nagy sírás-rívás hallatszott. Meg sem mertek állni, annyira megijedtek. Anyu szegény ledobta a vellát, futás hazáig. Minket már nem talált otthon, az ágyra készített hajszalagot meglátta, akkor kezdett elgondolkodni, miért is lehetett az a nagy sírás-rívás. Magában morfondérozott - ez az ember, gondolhattam volna, hogy nem boldogul a hajukkal. 
Most már kissé megnyugodva ment vissza a munkába. 
Katival nagyban feszítettünk a motoron. Apu dudált a Káposzta telepi gyerekekre, hogy adjanak utat. Mikor elkerültük őket, futottak utánunk, de olyan gyorsan mentünk, nem bírták az iramot, hamar lemaradtak. Apunak boldogan adtuk a búcsú puszit. A gyerekek ámulva néztek utána. Kis idő múlva újra ott volt, elhozta a volt szomszéd gyerekeket, a Pistát, és a Jóskát. Örömmel szálltak le a motorról. Aztán mesélték a többieknek milyen jó volt a motoron jönni.
Apu még elvitt egy két gyereket kisebb körre ott az utcába. Aztán megérkezett a tanító néni. Be kellett menni az osztályba. 
Örömmel láttuk a táblán: 
                             CIÓ

11.7    Pesti divat

A fejemen rajt hagytam a sapkát, hogy a gyerekek ne lássák a szedett-vedett frizurámat. De így is kinevettek, csúfoltak. Kati nem törődött vele, nekem is mondta: 
- Hagyd, ne foglalkozz velük! Mondd azt, hogy ez a legújabb pesti divat. 
Eddig a sapkát mindig levettem, mielőtt az iskolába értem. Nem szerettem. Senkinek sem volt ilyen, és valóban úgy volt, mint ahogy a Kati mondta, csak Pesten láttunk ilyet, még a nagylányok is ilyet hordtak, csak nem fehér színben, mint a miénk. Legtöbbnek piros svájcisapka volt a fején, kicsit oldalra fordítva. Megbátorodtam:
- Kinevethettek, de jól tudjátok meg, ez a legújabb pesti divat. 
Most már alább hagytak a nevetéssel, elkezdtek sugdolózni a hátam mögött. Tanító néni rajta kapta őket:
- Mi ez a sugdolózás? Tudjátok, hogy nem szeretem, mikor a másikról sugdolóztok!
Nem akartam árulkodni, mert már így is körön kívül maradtam legtöbbször, mikor valami titkolózás volt köztük. Ha most elárulom őket, akkor végképp kizárnak a csapatból, amibe igazán nem is akartam tartozni. De azért mégis, ha a fiúk nem vettek be a foci csapatba, rossz volt egyedül. 
Elkezdődött az óra, most már a tanító néni is furcsállotta, hogy sapkában vagyok. 
- Marika, óra alatt nem hagyjuk a fejünkön a sapkát! Levennéd?
A gombóc már nagyon szorongatta a torkom, de azért annyit kitudtam nyökögni:
- Apu fésült meg reggel, és nagyon csúnya a frizurám!
- Nem baj Marika, vedd le nyugodtan. Ha valaki kinevet, annak velem gyűlik meg a baja. 
Levettem a sapkát, a hajam, mint egy szénásszekér, amire csak fölhányták a szénát. Halk morajlás futott végig a padok közt, nevetni, senki sem mert. Tanító néni próbálta megoldani a feszültséget. 
- Nem olyan rossz ez, vannak olyan lányok, akik maguk fésülködnek és ettől sokkal rosszabb a frizurájuk. 
Elmosolyodtam, ránéztem a Jucira, és valóban olyan volt a feje, mint egy szénásszekér. Szegény hiába is fésülte, természetes göndör haja volt, ráadásul vörös színű. Csak neki és a Köbli Marikának volt vörös haja az iskolában. A Marikának be volt fonva, mint a miénk. A Jucinak meg összevissza állt mindig.
- Ha zavar téged, akkor megfésülöm!
Bólogattam:
- Jobb lenne, ha nem lenne ilyen.
- Van az irodámban fésű, az ajtó közelében a fésűtartóban, hozd be!
Most már nem szorongatott a gombóc, szaladtam. 
Egyedül még soha nem voltam az irodában. Eddig mikor be kellett menni, valami galiba miatt volt. Olyankor csak lefelé néztem, nem mertem körbe nézni. Most itt vagyok egyedül, körbe nézhetek. Az ajtóval szemben volt egy sárgás-barnás színű asztal. A könyvek füzetek szépen, rendben, egymásra rakva. Az osztálynapló középen, becsukva. Jó lett volna bele nézni, de nem mertem hozzá nyúlni. Aztán volt még az asztalon egy faragott pohár. Az oldalán vésett motívumokkal díszítve. Ez a pohár tele volt ceruzával, színessel. Volt egy tintatartó, de nem olyan, mint nekünk gyerekeknek. Ez olyan érdekesen az oldalára volt fordítva, úgy magasodott ki a nyaka ahová bele kellett mártani a tollat. Aztán az üvegen volt egy kis mélyedés, ahová le lehetett rakni a tollat. Az asztal mögött volt egy szék. Az ablakkal szemközti falon egy ugyanolyan színű szekrény volt, mint az asztal. Fényes kulcs volt középen. Nem volt bezárva. Kicsit kitártam az ajtót. Az egyik felén polcok voltak, tele volt mindenféle iratokkal, apró dobozokkal. A másik felében a tanító néni orkán kabátja volt felakasztva. Nem időztem tovább, ott volt a falon a fésűtartó. Fogtam a fésűt, és vittem. Közben arra gondoltam, ha tanító néni is úgy fésül, mint Apu, hogyha nagyon húzza, és fájni fog. Mit mondanak a gyerekek, ha elkezdek visítani.  Nem volt sok idő elmélkedni rajta, leültetett, és kibontotta a hajamból a gumit, amit Apu rakott bele. Elkezdte fésülni. Csak kis tincseket fogott össze egyszer-egyszer, aztán úgy mint Anyu, a másik kezével megfogta a hajam, hogy ne húzza. 
Szalagot nem tudott bele kötni, a kifésült hajat, ami a fésűben maradt, azt sodorta össze úgy, hogy meg tudja vele kötni. A gyerekek csendben figyelték az eseményt. Mikor elkészült, fel kellett állnom, körbe fordulni, hogy mindenki láthassa. 
- Katikám, téged is megfésüljelek?
- Áh, engem nem kell, engem nem zavar, hogy ilyen. 
Visszavittem a fésűt, de most nem nézelődtem már az irodában. Most már nem voltam kíváncsi, mint eddig, most már tudtam mi van az irodában. Milyen jó, hogy Apu reggel nem tudott megfésűlni. Különben ki tudja meddig maradt volna rejtély, mit rejt a tanító néni irodája.

11.8    Végre van egy kis idő, és máris...

Komoly tanulásról már szó sem lehetett. 
Tanító néni hagyta, hogy kedvünkre rajzoljunk.
Az osztálynapló fölé hajolva, csak néha nézett fel. Olyankor ránézett valamelyik gyerekre. Kicsit elgondolkodott, majd írt valamit. Biztos az év végi osztályzatot írja. Csendben rajzoltunk, nem akartuk zavarni. Reménykedtünk, hogy így talán jobb jegyet kapunk. Hosszú szünetek voltak. Meleg volt. Futkározni sem volt kedvünk. A fal mellett csoportokba verődve beszélgettünk.  Voltak olyan pajtások akik a nyári szünidőt a mamájuknál tölthetik el. Irigykedve hallgattuk Katival. Nekünk a szünidő most is a mezőn fog eltelni. Vagy ha megyünk a mamánkhoz, akkor sem nyaralni. Reggel a korai vonattal megyünk, egész nap dolgozunk, amit éppen kell. Utána újra vonatra szállunk, és az éjszakában úgy esünk be az ágyba. 
Ez a mi nyaralásunk a mamánál. 
Holnap meg kezdődik a kukorica második kapálása. Még pár nap az iskolába, és mehetünk majd hajnalban Anyuval. 
Hazafelé a Fényesfogú János bácsi szöllejébe mentünk, reggel Anyu a lucernaszéna gyűjtés után oda ment kötözni. Meglepődött mikor látta, hogy be van fonva a hajam. 
Katival elpanaszoltuk a reggeli kínpadot. Apu jól megszenvedtetett bennünket. Aztán a gyerekek csúfolódását, és a tanító nénit, hogy megfésült. 
- Azt hiszem, többet nem bízlak benneteket Édesapátokra.
- Az jó lesz, mert már fogta az ollót, hogy levágja. 
Anyu kivette a hajából azt a kicsi görbe fésűt, amivel a kontya fel volt tűzve, megigazította Katinak a torzonborz fejét. Nagyon kócos volt. Jó ideig kellett fésülni, hogy kisimuljon. Nem volt már sok vissza a kötözésből, addig mi elmentünk cseresznyézni a Treszka néni szöllejébe. 
Szegény Katinak most sem volt szerencséje, mikor ugrott le a fáról, elakadt a köténye, és elszakadt. Nem lehetett elsumákolni a szakadást, mert a földön úszott utána a kantárja. Anyu csak ingatta a fejét:
- Jaj, kislányom, levehetted volna! Nem tudsz vigyázni semmidre. 
- Akkor meg a szoknyám szakadt volna el, az jobb lett volna?
- Egyik sem jó. Hazamegyünk az lesz az első, hogy megvarrod.
Szedtünk csikeparét a malacoknak. Indultunk haza. Tanulnivaló nem volt. 
Anyu ebédet készített, én a favágítóról vittem a száralékot. Kati egyből nekiállt a kötényét megvarrni. Pillanatok alatt kész volt vele. 
Jött ki a diófához játszani. Mióta elkészültek a járgányok nem sok időm volt játszani velük. Most már a Katinak is tetszett. Csak nagyon durván lökte meg őket, könnyedén kiestek a kerekek, persze megjavítani nem tudta. Olyankor elvitt egy másik kocsit, aztán kis idő múlva azt is tönkretette. Mikor már az összesnek hiányzott a kereke akkor elszaladt, futtába még oda kiabálta:
- Nagyon unalmas játék, nem játszom tovább.
Mikor megláttam a sok tönkrement járgányt, elszorult a szívem. Mérgemben sírtam. Alig láttam a könnyeimtől, de egyenként megrenováltam őket. Olyan is volt, hogy tengelytörést szenvedett valamelyik, és már nem is tudtam rend berakni. Megfogadtam, hogy többet nem engedem játszani vele. Anyu hangját hallottam:
- Kislányaim, gyertek!
Kati a tyúkólból bújt elő. A tyúkókat tetvészte. Ez annyiból állt, hogy a tyúkot a lába közé szorította, és a két hüvelykujjával nyomkodta agyon a tetűt, ami legtöbbször a fejük tetején volt. Utáltam még nézni is, ő meg nagy élvezettel csinálta, mintha ez lenne legjobb játék a világon. Tudta, hogy én nem szeretem, de közvetlen jött felém, kezében a tyúkot szorongatva.
- Anyúúú! A Kati ijesztget a tetves tyúkkal!
Az előbb tönkretette a járgányaimat, most meg hozzám akarja érinteni azt az undorító tetves tyúkot. 
Mire Anyu oda nézett, addigra abbahagyta:
- Nem is igaz, nem ijesztgetem. Csak meg akartam neki mutatni, hogy most már nem tetves. 
- De igen, ijesztgettél. 
- Kislányaim! Nem tudtok szépen eljátszani együtt? Most, hogy végre van egy kis idő, ahelyett, hogy játszanátok, inkább veszekedtek! Gyerünk Katikám, tedd le azt a tyúkot, mossál kezet, de alaposan, szappannal, körömkefével! Aztán vesd le ruhádat, és tedd a mosóteknőbe, vegyél fel tisztát, mert azzal a tetvészessel nem ülsz az asztalhoz! 
- Nem akarok én az asztalhoz ülni!
- Ha akarsz, ha nem, így biztos nem kapsz enni. 
Kati dúlt-fúlt magában, majd haragosan rám nézett. 
- Ez mind miattad van!
- Nem igaz, saját magad miatt, azért még nem is kaptál semmit, hogy tönkre tetted a játékomat. 
- Tönkre is teszem a többit is!
- Anyúúú, a Kati tökre akarja tenni a többit is!
- Na, elég legyen most már! Gyerünk, vagy elteszem vacsorára az ételt, aztán nézeglődhettek!
Nagyon mérges voltam, és már éhes is. Anyu kimerítette a cukorborsólevest, a küszöbön ülve ettünk. Mikor nem nézett oda, Kati a hüvelykujjával imitálta, ahogy a  tetüket nyomkodja. Tudta, hogy ezzel  elveszi az étvágyamat. Fogtam a tányért, felmásztam a diófára, mert nem akartam, hogy egymaga egye meg az összes palacsintát, ami a sparhelt szélén várakozott.

11.9    Az attalai réten

Ebéd után kibékültünk. Anyu mosott, segítettünk vizet hordani. A rétről felhallattszott a gyerekek nevetése. Elkéretőztünk Anyutól, szerettünk volna mi is játszani a szénaboglyák közt.
- Jó, lemehettek, de egymásra vigyázzatok! 
Futás le, tornanadrágban, egy kis blúzban, csak úgy mezítláb. A többi gyerek is mezítláb volt. Csak az első percek voltak kellemetlen a talpunknak, később hozzászokott. 
Kineveztünk egy boglyát háznak, és fogócskáztunk, bújócskáztunk. Az olyan bújócska volt, hogy nem volt elég meglátni, meg is kellett fogni, ha a házba be tudtunk futni, akkor nem ért. Néha kicsit jobban nekiszaladtunk a boglyáknak, győztük visszaigazgatni, nehogy megszidjanak bennünket az attalai gazdák, mert ez a rét az attalaiaké volt. Személyesen nem, de látásból az már ismertük őket. Az évek folyamán tudtuk, ki hol kaszált, gyűjtött. A keresztapám nagynénje, nagybátyja az első darabba szokott kaszálni, gyűjteni. A bácsin hosszú, fehér bő gatya volt. Mikor először megláttuk a Katival, sutyiban kinevettük. Aztán mondta Anyu, hogy ez nem nevetséges. Ez az ő népviseletük. Az asszonyok a legnagyobb melegben is több szoknyát is magukra vettek, de bugyit, azt nem húztak, egyszer a Kati kifigyelte. Azon is jókat nevettünk. Vége hossza nem volt a bújócskának. Sokszor voltam hunyó én is. Kati néha, mikor már nagyon sokat futottam, és nem tudtam megfogni senkit, meg engedte magát fogni. Neki nem volt nehéz megfogni senkit. Aki után eredt, elkönyvelhette magának, hogy ő a hunyó. A Kiskaposhoz mentünk inni, mikor megszomjaztunk. Kezdett sötétedni már, mikor Anyu jött értünk. 
- Kislányaim nektek aztán hiába kiabáltam!
- Anyukám nem hallottuk.
- Nem gondoljátok, hogy haza kéne jönni? 
- Na, Anyukám még csak egy kicsit, még egyet hadd fogócskázzunk! 
- Na, jó, de ez az utolsó. 
Piszkosan, kiizzadva, még dombnak felfelé is folytattuk a Misivel a fogócskát. 
Anyu kint a teknőben mosdatott meg bennünket. A palacsintát meg sem kellett melegíteni, hidegen ettük. A délután kimosott ágyruha, pizsama ropogósan, illatosan simogatta fáradt testüket. Nem kellett bennünket ringatni, hogy álom jöjjön a szemünkre. 
Reggel Apu gyalog jött haza a szolgálatból. 
- Józsim, hát a motor?
- A motor megtréfált. Nem indult. Elmentem benzinért, azt hittem az hiányzik. Beleöntöttem, de utána sem indult el. Ott hagytam a fűtőháznál. 
Elszomorodtam, pedig nagyon jó lett volna ma reggel is motorral érkezni az iskolába. 
Kénytelenek voltunk a Dáró dombi gyerekekkel menni. A táblára már reggel már ez a felirat állt:  ÁCIÓ.
Ma olvasó gyakorlatokat kaptunk. Először magunkban el kellett olvasni. Utána a tanító néni megkért bennünket, hogy mondjuk el mit olvastunk. Olyan könyvet adott a kezembe, amit eddig még egyszer sem olvastam. Érdekes címe volt " Mi újság a Futrinka utcában?"
Nagyon tetszett az olvasmány. Jó lett volna az egészet kiolvasni, de nem mertem elkérni a tanító nénitől. A nap végén csendre intett bennünket:
- Holnap reggel úgy készüljetek, hogy…

11.10    Ha tudjuk tartani a szánkat...

Halálos csendben voltunk. Alig vártuk már, hogy mit mond a tanító néni:
- Holnap van az utolsó kisdobos óra. Úgy készüljetek, elmegyünk a nyergesi erdőbe kirándulni. Ünneplő ruhába nem kell öltözni, csak a kisdobos nyakkendőt kössétek fel. Kapinya lányok, ti is jöhettek, nem baj, ha nem vagytok kisdobosok. Hozzatok magatokkal krumplit, hagymát, zsírt, paprikát és egy kis tányért, amiből majd esztek. A kirándulás egész napos lesz. Mondjátok meg otthon, hogy ne várjanak benneteket haza délben. Az erdőben a forrásnál főzünk. A bográcsot majd hozom én.
Katival összenéztünk, de jó! Holnap nem kell jönni iskolába, kirándulunk. Hogyan mondjuk meg otthon, hogy Apu ne legyen mérges. Mert ha megtudja ezt a kisdobos dolgot, biztos nem enged el bennünket. 
Mint a hangyaboly, úgy nyüzsögtünk. Egymásba kapaszkodva forogtunk örömünkben. 
Elosztottuk ki mit hoz, hogy meglegyen minden a paprikás krumplihoz. Ma kezdődött a kukorica második kapálása. Anyuval a hídon találkoztunk össze. A táskákat felakasztotta a kormányra. Felültetett bennünket. Majd nekilendült és tekert ki a szederfás hetényi úton. Nagyon messze volt az egyik darab kukoricaföld. A hetényi falu kóbor kutyái az út mellett csahitoltak. Katival rugdaltunk, nehogy megkapjanak bennünket. Anyu majdnem felborult olyan nagyon ficeregtünk. De ő is hajkurászta, kiabált rájuk: 
- Nem mentek innen! A rosseb egye meg a gazdátokat, hogy így szabadjára enged benneteket! Végre kiértünk. A szederfák alatt ettük meg az ebédet. Utána jól belaktunk a finom hamvas szederből. Apu is ott volt. Délelőtt segített Anyunak kapálni. Úgy jöttek már el hazulról, hogy innen indul majd szolgálatba. Alighogy megérkeztünk, ő már indult is. Anyu rábeszélte menjen biciklivel, hamarabb odaér. Este mi hazamegyünk gyalog. Most az egyszer alig vártuk, hogy elmenjen. Apu előtt nem akartuk mondani a holnapi kirándulást. Lehet, utólag majd megtudja, de legalább elmehetünk. Magas volt már a kukorica, én ki sem látszottam belőle. Csak a széle volt gazos, azt meg szerencsére délelőtt megkapálták Anyuék. Most itt a közepén a fattyát kellett levágni. Anyu megmutatta hogyan lehet könnyen letörni, vagy a kapával levágni, úgy, hogy a kukorica ne sérüljön meg. 
Megvártuk mig Apu messze jár. Akkor előhozakodtunk:
- Anyu, kérdezhetünk valamit?
- Hát persze, kérdezzetek. 
- Elmehetünk holnap kirándulni? Mindenki ott lesz!
- Hát ha mindenki ott lesz, akkor ti sem hiányozhattok!
- Igen, de azt mondta a tanító néni, hogy kisdobos kirándulás, és ha akarunk, mehetünk mi is. 
- Ha szeretnétek elmenni, én elengedlek benneteket. Majd nem kell Édesapátok előtt nag dobra verni azt a kisdobos dolgot. Megértettétek?
Katival örvendeztünk, tudtuk, hogy Anyu nem csinál belőle gondot. Talán ha tarjuk a szánkat, Apu nem fog tudomást szerezni. Vidáman haladt a munka. Estefelé a brigadéros Máté bácsi jött ellenőrizni, hogy halad a munka. Nagyon megdicsért bennünket. A késő estét nem várhattuk meg, mert gyalogosan sokáig tartott hazaérni. A kapákat Anyu eldugta, holnap nem, de holnap után újra szükségünk lesz rá. 
Alig elindultuk, Zsiga János bácsi, és a felesége a Mári néni jött lovaskocsival. Ők még nem álltak be a tsz- be erre fönt a hetényi Burger kútnál volt a földjük. A lovaskocsi megvolt rakva a levágott fattya kukoricával. Vitték a teheneknek, szecskavágón leszelve, egy kis korpa ráhintve, isteni elesége volt a jószágoknak. Megálltak:
- Jó estét Margitom, gyüjjön, üjjenek fő!
- Aggyon isten jó estét maguknak is! Az ég áldja János bátyám, de jó hogy fölvesznek bennünket! 
Katival mi ketten a János bácsi mellé ültünk a bakra. Mári néni Anyuval a levágott fattyakukoricán ültek az oldalközbe. János bácsi nagyokat csettintett az ostorral. Épphogy elérte a lovak farát, azok megiramodtak, a poros úton szaporán szedték a lábukat. Pillanatok alatt beértünk Pulába. Az állomáshoz vezető útnál leszállunk. Az első pár lépés nehéz volt a megmacskásodott lábunknak, aztán belejöttünk a gyaloglásba. Vidáman szaladgáltunk a réten. A lenyugvó nap bújócskát játszott a boglyák közt. Néhány tücsök még húzta a vonóját, de aztán egyre halkabban, mert a békák esti koncertje megkezdődött, ha akarták, ha nem, a porondot át kellett adni.

11.11    Indulás a Nyerges erdőbe

A rét aljba lehallatszott a malacok réása. Anyu szedett a kötényébe csalánt. Kivettük a kezéből a cókmókot, amit cipelt, hogy könnyebben hajuldozzon, amíg megszedi a csalánt. Otthon már a holdvilágnál szedtem össze a favágítónál a száralékot. Kati a kiskosárral ment összeszedni a tojást. Anyu lámpát gyújtott, előbb a jószágot látta el, hogy ne adják el a házat. A tojásos rántott leves, és a smarni hamar elkészült. Addig mi összekészítettük a holnapi vinni valót, nehogy elfelejtkezzünk róla, csak a kistányérunkat nem raktuk oda, mert az még kellett a vacsoránál. Nem volt másik tányérunk, pontosabban volni volt, az a szép kéknefelejcses, de azt csak akkor vettük elő, ha vendégek jöttek. 
Még vacsora előtt megmosakodtunk tetőtől talpig kint a mosóteknőben. Nem volt már meleg a víz, az első érintése hideg is volt, aztán hozzászoktunk. A kezünk, lábunk szárát csípte a szappan, mert a kukorica éles levele kapálás közben megszabdalta. Alig látható vékony kis csíkok voltak, addig, míg vizet nem ért, észre sem vettük. Papucsot most is elfelejtettünk vinni. Anyu vitt be hátiba, mert ölben már nagyon nehezek voltunk. Belecsavart a törölközőbe, odaguggolt a teknő mellé, mi felmásztunk a hátára. A konyhában az ágyra rakott le. Megtörölgetett, majd belebújtunk a jó illatos pizsamába. Az ágy végében volt az asztal, mi oda térdelve ettük a vacsorát. Mindenből kétszer kellett meríteni Anyunak, mert a kukoricakapálás kivette belőlünk az erőt. A vacsora után csak eldőltünk az ágyon, nem volt már kedvünk ugrabugrálni. Anyu még sokáig zörgelődött. 
Reggel a szokásos időben ébresztett. Már készen volt a reggeli. Hozott a Vöröséktől tejet, és tejberizst készített. Már úgy megdagadt a rizs, hogy az összes tejet fölitta. Anyu öntött még rá, mert jobban szerettük, ha egy kicsit folyós volt. 
Én először fehéren ettem cukorral, aztán később szórtam rá kakaóport, akkor sem kevertem össze. Kati mindjárt az elején megszórta kakaóval, össze is keverte. Én jobban szerettem, ha csak a tetején van kakaó. Annak a kevés krumplinak, és egysmásnak nem is vittünk iskolatáskát. Anyu egy szatyorba rakta, kötött rá zsinórt. Kati a vállára akasztotta. 
- Vigyázzatok egymásra, és magatokra! Szót fogadni a tanító néninek! Katikám-kislányom, ha lehet épségben hazaérni! Nem kell keresni a rosszaságot! Tudom, hogy az úgyis megtalál téged. Ha hamarabb hazaértek, mint én, a kulcsot tudjátok, hol van. 
Adott puszit, majd amíg látott bennünket, kint állt az ajtóban. 
Mikor már nem látta a fejkendőnket, a nyakunkba kötöttük. Igaz nem kék volt, mint a kisdobosoknak, de legalább nekünk is volt valami. 
Az iskolában volt a gyülekező. A teremben a táblára már az volt felírva:
                          KÁCIÓ
Megjött a tanító néni. A Szózat elszavalása most sem maradhatott el. Utána a hetes jelentette, hogy nem hiányzik senki. Kivezényelt bennünket az udvarra és párosával sorba állított bennünket. Katival ketten a végén mentünk. Tanító néninek is nyakkendő volt a nyakában, csak neki piros. Mikor látta a mi fejkendőnket a nyakunkban mosolygott.
Énekszóval útnak indultunk. Nagyon izgatott voltam, nem jártam még sohasem a nyergesi erdőben. Voltak gyerekek, akik a közelében laktak. Sokat meséltek róla. Milyen hatalmas fák vannak, és a forrás, milyen hideg a víz, hogy folyik ki a domb oldalából. Felénk is van forrás, már egy párszor elvitt bennünket Apu, de ott nagy magas fák nincsnek. Ami van az is akác meg hársfa, ebben, erdőben tölgyfák vannak! Az aljában vastag szőnyeg a lehullott levelekből. Az akácosban legtöbbször ragadáncs van, meg apró letört tüskés ágak. Amikor ott játszunk, a tenyerünk tele tüskével, a ruhánk ragadánccsal. Nagyon vártam már látni azt a tölgyest. Odaértük a bolt sarkához. A felsősök ott sorakoztak az iskola lépcsőjén. Mikor megláttak bennünket ők is elindultak, szinte katonás léptekkel énekelve. 
"Mint a mókus fenn a fán.
Az úttörő oly vidám "
Már hallottuk a Katival ezt az éneket, csak akkor azt énekelték a gyerekek, hogy a "kisdobos"
Olyan fülbemászó dallama volt, mi is megtanultuk. A felsősök utánunk jöttek, őket a tanár bácsi kísérte. Néha a fiúkra rá kellett szólni. Rúgták a port, törtek le ágakat az útszéli fákról, azzal hajtották az előttük haladót. Ragadáncsot dobtak a lányok hajába. Ilyenkor a a tanító néni fegyelmezte őket :
- Hát ilyenek kell lenni egy kisdobosnak. Gyere csak ide a végére, itt legalább szemmel tartalak. 
Odaértünk a Szent Annához, megálltunk pihenni, aki szomjas volt, csillapította a szomját a forrásvízzel. Kezdett egyre melegebb lenni. 
Mikor elértünk a kanyarhoz, na, onnét már látszódott a tölgyerdő. Izgatottan vártam, hogy odaérjünk.

11.12    Madárcseresznye

Mire igazán meleg lett, beértünk az árnyas fák alá. Itt is egymás mellett kellett menni szépen sorban. Pedig én már nagyon szerettem volna meghentergőzni a vastag avarban, de nem lehetett. A nap fénye csak kevés helyen tudott áttörni a magas fák között. Jó volt gyalogolni a hűvösben. Egyszer csak tanító néni belefújt a kisdobos sípba, ami kék zsinóron lógott a nyakában. Megálltunk. A fák között világosabb lett, egy kis rétre értünk. Tanító néni előre ment.
- Itt verünk tábort! 
Köré gyűltünk. Vártuk mi fog történni. 
- Ide lepakolhattok, a lányok kezdjenek el krumplit hámozni! A fiúk menjenek el száraz ágat gyűjteni!
Lepakolódtunk, de csak egy kést hozzunk, nem is bánkódtam miatta, legalább mehettem a fiúkkal száraz ágat szedni. Kisebb csapatokban verődtünk. Úgy helyezkedtek, hogy a Dáró dombi gyerekek csapatába legyek. Alig vártam, hogy ne lásson a tanító néni, belehemperegtem az avarba. Olyan jó illatos volt. A fiúk először kinevettek, aztán később ők is ugyanezt csinálták. Egymásra szórtuk a levelet, körülöttünk már mindenki nagy öl százalékkal megrakva igyekezettel a táborhely felé. Pórul jártunk, mert ami a közelben volt, már mind felszedték előlünk. Messziről kellett oda cipelni. Ott volt a forrás a rét északi oldalán. Egyfolytában folyt a tiszta csillámló víz. A lányok a közelében munkálkodtak. Tanító bácsi a felsős fiúkkal felállította a bográcsoknak az állványt. A nagy fiúknál volt fűrész, kisbalta. Mert az állványt nem lehetett száraz kidőlt fából csinálni. Már készen voltak vele. A rá akasztott bográcsban a lányok hosszú fakanállal kavirculták a zsírban a hagymát. Olyan jó illata volt, hogy már attól megéheztem. Mire elkészült a paprikás krumpli, többször is el kellett menni fáért. 
Kihasználva a szabad mozgást, bejártuk a környéket a fiúkkal. Valóban csodálatos volt ez a sok magas fa, csak az volt a baj, hogy nem lehetett felmászni rájuk. Az alsó ágak nagyon magasan kezdődtek, és a törzsük olyan vastag volt, hogy nem érte át a karunk. A paprikás krumpli illata visszacsalogatott bennünket. 
Tanító néni jól megmerítette mindenkinek a tányérját, a fűben ülve az ölünkből ettük meg. Én csak azon sajnálkoztam, hogy csak kanalat hoztam, így nem tudtam összetörni, mert úgy szerettem mikor olyan "pepice" volt.
Ebéd után a pataknál elmosogattunk, és megkezdődött a közös kisdobos, úttörő óra. Katival mi félre ültünk, mikor meguntuk elmentünk csavarogni az erdőbe. Rátaláltunk egy madárcseresznyefára, jó érett volt a gyümölcse. Igaz nagyon apró volt, de volt időnk jóllakni belőle. 
Mikor visszatértünk, akkor készülődtek a számháborúhoz.

11.13      Csapdában

Tanító nénitől mi is kaptunk számokat. Beálltunk a többi gyerek közé, Kati mellett akartam maradni, mert nem tudtam, hogy kell játszani. 
Ő minden áron le akart rázni:
- Csak akadályozol, maradj az elsősök közelében! 
Dehogy akartam az elsősök közelében maradni. Futottam a nagyok után. Ez a ritka erdő nem volt jó erre a játékra. A szélére mentem ahol már kezdődtek a házak, szőlők. Arra már voltak bokrok, alacsonyabb fák. Mogyoróbokorban jó helyet találtam. Vastag ágai között el tudtam rejtőzködni. A gyerekek csörtetése oda hallatszott. Néha egy-egy szám, amit kiabáltak: " Százötvenkettő meg vagy!" Emlékeztem ez a Kati száma volt. Sajnáltam, hogy ilyen hamar kiesett a játékból. Futni nagyon tudott, de ha valami kombinációs játék volt, abba nem remekelt sohasem. Ott lapítottam az ágak közt. Hallottam, hogy közelednek felém. Nem mozdultam mindaddig, míg észre nem vettem, hogy nem gyerekek jönnek, hanem egy nagy fehér kutya. Akkor aztán mintha puskából lőttek volna ki. Kapaszkodtam egyre feljebb. Elértem egy olyan magasságra, ahol a vékonyabb mogyoró ág kezdett lehajolni. A kutya ott szaglászott a bokor alatt, két lábra állva próbált elérni, csahitolt. Kaparászta az ágat. Én ott fönt halálra rémülve remegtem. A gombóc szorongatta a torkom. Hiába akartam kiáltani, nem jött ki hang. Reménykedtem majd csak jön erre valaki, de nem jött. Kényelmetlen helyem volt. A lábam oldalra fordulva beszorult az ágak közé. Attól féltem, ha elkezdem feszegetni, elhasad az ág, akkor végképp nem menekülök meg. Már megbántam, hogy nem maradtam az elsősökkel. Azt sem bántam, ha az én számomat kiáltották volna legelőször. Anyu intelmei jutottak eszembe. A Katit féltette, erre én kerestem a bajt. Pedig nem is kerestem, csak úgy jött. A kutya nem mozdult, és a gombóc sem. A messzeségből egyre több számot hallottam kiabálni. Aztán egyre kevesebbszer jöttek ezek a kilátások. A kutya nem mozdult, és a gombóc sem. Megszólalni nem tudtam, de a gondolatom az tökéletesen működött. Alig megmozdultam, az ág hajlott lefelé. Szidtam hordtam magam. Miért pont egy mogyoróbokorba csöppentem. Igaz, ha akácfa lett volna, az még rosszabb. A rétről egyre kevesebb hang hallatszott, azok is egyre távolabbról. A torkomban dobogott a szívem. Olyan hangos volt mintha doboltak volna. Itt hagytak, villant át az agyamon. A Kati nem szólt, hogy nem vagyok mellette. A sírás folytogatott, de a gombóc annak sem adott helyet, hogy kitörjön. Egyedül csak a gondolataimmal tudtam kalandozni. Azzal nem jutottam semmire. Már láttam magam előtt az esti szürkületet, a fák árnyait. Este az erdő teljesen más. Olyankor az éjszakai állatok veszik át a hatalmat felette. Először a denevér, aztán bagoly, lehet vaddisznó is jár ebben az erdőben.
Nem féltem a sötétben kimenni otthon. Akár egyedül is kimentem, nem kellett Anyunak WC re kísérgetni. Ez most más volt. Még javában fent volt a nap. Talán rám találnak abban reménykedtem. Aztán gondolataim más felé terelődtek, ha mégsem, Anyunak milyen nagy fájdalmat okozok. Meghagyta - " Vigyázzatok egymásra, Katikám ne keresd a bajt, mert az úgyis könnyen megtalál téged!" – és most nem is a Katit találta meg a bajt, hanem engem. A mindig ügyes, szófogadó Marika. Az a Marika, akinek a ruhája mindig szép tiszta marad. Aki a nagyoknak is rászól, ha valami rosszat csinálnak. Az a Marika, aki a lópatája alatt elgörbült fűszálakat, virágokat egyenesítette ki. Most itt voltam a himbálódzó mogyoróbokor tetején, ha kicsit megmozdultam, attól kellett félni, hogy lehajlik az ág. És az a ronda nagy fehér kutya ott acsarkodik a fa alatt. Hát nincs ennek a kutyának jobb dolga, nincs neki gazdája? Nem hallja, hogy otthon csörömpölődnek az edények, vége a vacsorának, neki is oda öntötték a maradékot, még egy kis kenyeret is szeltek hozzá, hogy egyen eleget. Nem hallotta. Neki most az volt fontos, hogy egy kislányt itt tartson fogva, egy kislányt, aki még segítségért sem tud kiáltani.

11.14    Meguntam a kiabálást

Már kezdtem beletörődni, hogy senki sem jön. Itt kell majd éjszakáznom. Kezdtem éhes lenni. Megkóstoltam a mogyoró levelét milyen. Nagyon rossz volt. Más semmi nem volt a közelben. Aztán a kötényem zsebében ráakadtam egy szem madárcseresznyére. Anyuval a mezőn mindig tartottunk valami magot a szánkban. Ez nagyon jó volt szomjúság ellen. Bekaptam. Jó darabig nem is ettem le róla azt a pici finom édes húsát. Hagytam hadd gurgulázzon a számban. Eszembe jutott a fagyos szilvamag, amit véletlenül lenyeltem. Igaz az nagyobb volt, és a két vége hegyes, nem olyan sima kicsi, mint ezé a vadcseresznyéé. Lassan ettem, minden kis ízt kirágtam belőle, csak azután nyeltem le. A magot meghagytam, ki tudja, meddig kell ezzel beérnem.
A szomjúság úgy van mindig, ha van elegendő víz, akkor nem vagy szomjas. Viszont ha egy kicsit is hiányát érezzük, rögtön szomjasak leszünk. A kutya elfáradt, már nem állt kétlábon. Lefeküdt a mogyoróbokor alá, mégis a legkisebb zajra rögtön felfigyelt. Felemelte a fejét, a füleit hegyezte. 
Lassan kezdtem ellazulni. Már nem szorongattam a fát sem teljes erőmmel. Észre sem vettem, mikor kezdtem el beszélni a kutyához. 
" Miért nem mész haza? Már a vacsorát is megkaptad, engedj el, engem is vár az Anyukám!
Jó sok időbe tellett mire feleszméltem, hogy nincs már gombóc a torkomban. 
Elkezdtem kiabálni, ez a kiabálás csak amolyan kis nyekergés volt. Mint amikor valaki attól fél, hogy észreveszik. Hogyan is hallották volna meg?
A kutya most már nem acsarkodott. Két első lábára hajtotta a fejét, kicsit oldalra fordítva, úgyhogy engem szemmel tartson. Meguntam a nyekergős kiabálást. Kiszabadítottam a beszorult lábam. Már teljesen el volt gémberedve. Mozgattam, hogy térjen vissza benne a vérkeringés. A kutya minden egyes mozdulatra felfigyelt, a szemében már nem láttam ellenségességet. Azért csak bátortalan voltam, hogy lemásszak. Anyu mindig mondta:-" Kislányaim egyik kutyában sem lehet megbízni!"  Most mintha ez a kutya más lett volna. Szinte hívogatott, már a farkát is csóválta, csak úgy söpörte jobbra, balra a sok száraz levelet. Lassan centiméterről centiméterrel lejjebb csúsztam. Levettem kötényem, lelógattam oda a kutya orra elé. Megszaglászta, majd kirántotta a kezemből, és maga alá gyűrte. Már megbántam, hogy lehetek ilyen balga, vajon mit mond majd Anyu, ha majd meglátja. Aztán már minden korholást elviselhetetlen volna, azt sem bántam volna, ha széttépi azt a kötényt, csak már megszabaduljak ebből a fogságból. Gondoltam lesz, aminek lennie kell, ha éppen kutya eledel lesz belőlem azt sem bánom, lemászok. Ahogy lejjebb értem a kutya felállt, az orrát hozzá érintette a lábszáramhoz.  Hideg érdes volt az orra. Mindig útáltam, ha valamilyen állat hozzám ért, és most hogy még az orrával meg is nyálazott, ez nagyon kellemetlen volt. De erőt vettem az utálatomon. Kezdtem hozzá szokni. Majd elkezdtem beszélni a kutyához: - Gyere te jó kutyus, ugye nem bántasz, csak megszagolsz!
A kutya tovább bökdösött a hideg, nyálas, érdes, orrával. Leereszkedtem teljesen. Most már ugrált fel rám, majd feldöntött, még az arcomat is nyaldosta. Irtózatosan utáltam azokat az embereket, akik nyálas puszit adtak arcomra. Amint lehetett rögtön letöröltem a ruhám ujjába. és most itt voltam, el kellett viselnem ettől a hatalmas jószágtól, hogy az arcomat nyaldossa. Próbáltam távol tartani magamtól, de ő csak egyre jött. Nem volt más lehetőségem. Meg kellett barátkozni ezzel a helyzettel. Mégis csak jobb, mintha megharapott volna. Lassan visszatért a vérkeringés elgémberedett lábamba. Biztogattam a kutyát, hogy induljunk valamerre.
 

11.15    Szembekötősdi

 
Messziről hallottam a gyerekek hangját. Arra indultunk útnak. Megpróbáltam a kutyát lerázni, de nem sikerült, követett. Mikor megálltam, ő is megállt. Elindultam, elindult. Mindenfélét mondtam neki, kiabáltam, toppantottam a lábammal, hogy ráijesszek, de inkább csak még jobban megbátorodott. A magas fák közé nehezen jött fény. Aztán a gyerekek hangját egyre közelebbről hallottam. Kezdett világosabb lenni, mert közeledtem a rétre, ahol tábort vertünk. Most jöttem rá csak, hogy nincs még este, csak a sűrű erdő miatt volt sötét. Majd megláttam a gyerekeket, akik óvatos léptekkel környékeztek egy bekötött szemű lányt. Mikor közelebb értem, ráismertem. Katinak volt bekötve a szeme. Szembekötősdit játszottak, azért voltak csendben, csak akkor zajongtak mikor sikerült megfogni valakit. Hatalmas kő esett le a szívemről. Már azt hittem elmentek, és engem ott hagytak. Megálltam a tisztás szélén. A kutya oda heveredett mellém. 
Kati már jó ideje bóklászott, nem sikerült megfogni senkit. Elvegyültem a gyerekek közt. A kutya nem tágított követett. Kati meg- megállt hallgatózott. Otthon mikor így játszunk, néha szokott csalni. Mozdított a kendőn úgy, hogy ki lásson alóla. Most biztos nem csinálta meg, mert akkor már rég megfogott volna valakit. Közeledtem feléje. Jött velem a kutya is. Mikor egész közel voltam hozzá csendben irányt váltva elaraszolgattam. A kutya jól érezte magát a gyerek társaságban. Megállt, leheverészett. A fejét az első mancsaira hajtotta. 
Kati észrevette, hogy van valaki a közelben. Kicsit nevetséges volt, ahogy előre nyújtott kezekkel tapogatózott. Óvatosan ment előre, a lehincülés felé. Lehet azt gondolta, valamelyik gyerek így akarja magához csalogatni, aztán majd az utolsó pillanatban elszökni előle. Mindenki két kézzel fogta be a száját, hogy ne hallatszódjon a kuncogás. Nagyon muris helyzet volt. A kutya mikor a Kati közel ért hozzá, kicsit arrébb ment. Aztán megint lefeküdt. Kati előrenyújtott kézzel egyre közelebb ért. Már szinte ott volt előtte. A kezével kar magaságban tapogatózott. A kutya nem mozdult. Akkor a lábával megérintette a földön fekvőt. Kiabálta örömmel:
- Megvan valaki!
Lehajolt, hogy kitapogassa, kit fogott meg. Ahogy megérintette a kutya szőrös fejét, hirtelen visszarántotta a kezét, és lekapta a fejéről a kendőt. 
- Nem ér így hülyéskedni, kié ez a kutya, hogy kerül ide?
Nem akartam, hogy kiderüljön a távollétem. Ott álltam a többi gyerek között. A kis butus kutya lebuktatott. Odajött hozzám, és elkezdett nyaldosni. Kati nagy szemekkel nézett rám:
- Marika hol szedted össze ezt a kutyát?
- Én nem szedted össze, ő szedett össze engem. Kicsit elkalandoztam arra á, azt erdő szélére, aztán ott volt. Persze arról egy szót sem szóltam, hogy jó ideig a mogyoróbokron várakoztam, mert nem mertem lemászni. Igazi hősként néztek most rám a többiek, hogy ez az ismeretlen kutya a barátom lett. Megpróbálták magukhoz csalogatni minden áron, de nem hagyott ott engem pedig én nagyon szerettem volna túl adni rajta.

 

11.16    Kezesbárány  

 

Ott álltam a kör közepén a kutyával. Hiába csalogatták, nem tágított. Nyaldosta a kezem, hiába emelgettem magasra, azt hitte játszok vele. Már azt hittem le sem tudom rázni, mikor a tanító bácsi jött a nagyobb fiúkkal a túráról. A kutya rögtön otthagyott, szaladt a gyerek csapat felé. Végre fellélegezhettem. Tanító bácsi megsimogatta a fejét, és elkezdett hozzá beszélni:
- Jól van Betyár, okos vagy Betyár! De hogyan kerültél ide?
A gyerekek egymás szavába vágva mondták a történteket. Mintha ők mindent tudnának, pedig én aztán igazán tudtam volna mesélni, hogyan került ide. 
Nem szóltam semmit, reménykedtem nem kell haza vinnem. Most már a kutya megbarátkozott a többi gyerekkel is. Tanító bácsi elmondta, hogy itt lakik a közelben a gazdája, Rigó Jancsi bácsi. Ő jól ismeri, mert nyári estékeken sokszor együtt danolásznak egy- két pohár bor mellett. 
Na, most már megnyugodtam, van a kutyának jó gazdája, csak kicsit elcsavargott, én meg jó játszó pajtásnak bizonyultam. 
Vége lett a játéknak. Nótaszóval indultunk hazafelé. Most egy kis kerülővel, mert a kutya minden áron velünk akart jönni. Haza akartuk vinni. 
Rigó Jancsi bácsi az erdő szélén lakott. A nagy nótaszóra kijött a kapuba. A kutya somfordálva osont be a lába mellett. Tudta, hogy tilosban járt. Egyből bebújt a kutyaólba, nehogy ő húzza a rövidebbet. Tanító bácsi váltott pár szót az öreggel.
Mikor elhaladtam a ház előtt, nagy kő esett le a szívemről, bár egy kicsit bánkódtam, mert nagyon jó pajtás volt ez a Betyár. Csak ne nyaldosott volna. Hazafelé mi is megtanultuk az összes kisdobos és úttörő dalt. Az iskolába nem kellett visszamenni. Menet közben már több gyerek elköszönt, mert útba esett a házuk, vagy ha nem is esett útba, felesleges lett volna velünk tartani, mert ott laktak a közelben. Mi a bolt sarkánál köszöntünk el a csapattól. Hazafelé lemaradtunk Katival a többiektől, akkor mertem csak elmesélni, milyen nagy bajban voltam. Kati jól megszidott. 
- Mondtam neked, hogy maradj az elsősök közelében, de neked hiába beszélek. Miért kell mindig ott lenned, ahol a nagyok? Nem akarok mindig vigyázni rád!
- Nem akarsz vigyázni rám? Köszönöm szépen az ilyen vigyázást, felőled meg is ehetett volna az a fenevad!
Kati elkezdett röhögni:
- Ja, fenevad! Hiszen olyan volt, mint egy kezes bárány!
- Persze mert te nem láttad, amikor először oda jött hozzám. 
Nem tudtam megmagyarázni, csak röhögött. Jó neki, mert nem fél semmitől. Nem kell neki szorongani soha sem. Ráhagytam, mondtam neki, ne beszéljen róla Anyunak. 
Mikor hazaértünk, nem volt otthon még senki. A kulcs a szokásos helyen volt. Nagyon fáradtak voltunk, mégis hozzá láttunk a szokásos munkának. Készítettem be elegendő száralékot, Kati a kertben szedett, amit gondolt, hogy jó lesz majd a vacsorakészítéshez, összeszedte a tojást. Kinéztünk a rétre, a hídról akkor kanyarodott le egy biciklis. Izgatottan figyeltük, vajon átvág-e keresztül a réten. Igen átvágott. Messziről nehéz volt felismerni, csak találgatni tudtuk, ilyenkor késő este rajtunk kívül csak a Vörösék jártak. Fogtuk a kosarat, sarlót és a csalánszedő kesztyűt. Elindultunk le az aljba, ahol Anyu szokta szedni a csalánt. Mire leértünk, a biciklis is odaért, megörültünk, Anyu volt. A biciklire fel voltak kötve a kapák, ami annak a jele volt, hogy elvégezte a munkát. Mi elkezdtük mesélni a kirándulást. Katinak a második szava a kutya volt.

 
11.17   Sót, paprikát vegyenek!

 

Ráncigáltam a kötényét, pissztegettem.
- Miért nem így volt?
Kérdezte mintha pont arra kértem volna meg, hogy mesélje el Anyunak. Susmorogtam úgy, hogy Anyu ne hallja. 
- Kértelek, hogy ne mondd el!
- Mit nem kell elmondani? - figyelt fel Anyu.
Most már muszáj volt, nem tudtam eltitkolni. Anyu letámasztotta a biciklit, kosárral indultunk be a Buda horhóba csalánért.
- Hát, csak egy kis kalandom volt egy kutyával. Semmi különös nem történt.
Anyu megállt, összecsapta a kezét, kosarat, sarlót ledobta:
- Mit titkolóztok? Mi történt? Mondjátok gyorsan, egy percig sem lehetek nyugodtan! Marikám csak nem harapott meg? - odajött hozzám, körbe forgatott. 
- Anyu! Mondtam már, hogy nem történt semmi, nem harapott meg. Nagyon aranyos kutya volt. Csak először féltem tőle. Aztán később megbarátkoztam vele. 
- De, hogy kerültél te oda a kutya közelébe?
- Kati azt akarta, hogy ne menjek velük, maradjak az elsősökkel, és én nem fogadtam szót. Kicsit elcsatangoltam.
- Ejnye, lányok! Hát hiába mondtam nektek, vigyázzatok egymásra. Katikám, kislányom, miért nem engedted veletek menni a Marikát?
- Mert egy kis dedós, maradjon csak a kicsikkel! Mindig lemarad, nyafog!
- Nem is igaz, nem vagyok dedós, és nem is nyafogok.
- De az vagy!
Anyu nagyon haragosan nézett ránk. Majd nem szólt egy szót sem. Nekiállt csalánt szedni. Ott sündörögtem körülötte, vigyáznia kellett, nehogy megvágjon a sarlóval. Kati mintha mi sem történt volna csúszkált le a partoldalon. 
- Anyu nagyon haragszik rám?
- Nem haragszom kislányom, csak elkeseredtem, hiába nevellek benneteket a jóra. Mintha nem is nektek mondanám. Nem lehetek veletek mindenhol. Nem tudom fogni a kezeteket mindig. 
Eddig Katival történtek galibák, most már veled is.
- Anyukám, megígérem, többet nem csinálok semmi rosszat. Most sem akartam rosszat, de muszáj volt valahogy megmenekülnöm. Nem tudhattam, hogy odajön hozzám. 
- Kislányom, ha ott maradsz a többi gyerekkel, akkor nem történt volna meg. Még szerencse, hogy jól végződött, nem úgy, mint a szülőfalumba, mikor még kislány voltam. 
- Miért akkor mi történt?
- Hogy mi történt? Az nagyon szomorú történet. Még most is elszomorodom, ha rágondolok. 
- Anyu mesélje el!
Erre már a Kati is abba hagyta a csúszkálást. Jött hallgatózni. 
- Nem lehet azt csak úgy kutyafuttában elmesélni. 
- Gyertek, siessünk, megszedem a csalánt!
Vittük utána a kosarat, hogy minél hamarabb tele szedje. Jó púposan megrakta. 
A bicikli úgy meg lett pakolva, alig tudtuk feltolni a dombra. Anyu ment a jószágokat ellátni, én begyújtottam a sparheltbe. Iparkodtunk, mindent kézre adtunk. Kati a levesnek valót tisztította, Nekem a smarnit kellett kavargatni. Mikor kezdett sercegni a lábasban a zsír Anyu beleöntötte, és onnantól már ő kavirculta. A lábas fülét konyharuhával kellett megfogni. A nagy lapos fakanállal folyton kavirculni kellett nehogy oda égjen. A zsenge sárgarépának, cukorborsónak nem kellett sok idő. Mire a smarni készen lett, a levesbe bele lehetett tenni a csipkedettet.
Az eresz alatt a mosóteknőben még langyos volt a víz. Nem is vártunk Anyura, egyedül megmosakodtunk. Végre lemoshattam magamról a kutyanyálat. 
Papucsot most is elfelejtettünk vinni. Mikor készen voltunk, Anyu hátiba vitt bennünket be az ágyra. Menet közben csipkedte a fenekünket, aztán énekelte:
- Sót, paprikát vegyenek!
Mi meg ficeregtünk, mert csiklandozott. Most már megnyugodtam, hogy nem haragszik rám. 
Biztos meg van az oka, miért mondja azt, hogy semmilyen kutyában nem lehet megbízni.
Vacsora után a konyhába feküdtünk le, mert Apu csak holnap reggel jön haza a szolgálatból. 
Most Anyu is hamar jött hozzánk, mert már türelmetlenkedtünk Többször is nyahorogtunk:
- Anyu, jöjjön már, mondja mi volt az a nagyon szomorú történet! 
Most is, mint mindig, a fal mellett feküdtem, Anyu középen, Kati kívülről. Befészkeltünk magunkat a hóna alá, és vártunk. 
- Tudjátok kislányaim ez még a háború előtt történt. Talán nyolc- kilenc éves lehettem.

11.18      A földesúr

A faluban a nagyságosékon kívül, volt még egy másik földesúr is.
Ő nem járt olyan jó hírnévvel, mint a mi szeretett nagyságos asszonyunk. A fiúk egyidős forma volt velem. Keveset jártam iskolába, de abban a kevés kis időben is nagyon sokat játszottunk együtt. Az igazat megvallva, megkedveltem. Ha együtt játszottuk senki sem mondta volna meg, hogy nem közülünk való. Nem olyan volt, mint az apja. Elvegyült köztünk, szegény mezítlábas gyerekek közt.
Aztán, hogy ne lógjon ki a sorból ő is lehúzta a cipőjét mikor velünk játszott, ha meglátta az apját közeledni hintón, elbújt, meg ne lássa, hogy velünk játszik. Nem szerette a fényűző életet. Az apja beíratta Bécsbe, iskolába. Gyalog hazajött, mert nem bírta a távollétet, és azt a nagy pompát, ami ott volt. Lett is belőle nagy veszekedés. Jó darabig a kastélykertből ki sem jöhetett szegény fiú. Aztán megmakacsolta magát. Nem evett. Mikor már az apja látta, nincs mit tenni, akkor beíratta a falusi iskolába. Lassan visszatért minden a régi kerékvágóba. Ha lemaradtam a tanulásban, mert a mezőre kellett menni, ő volt az első, aki segített. A színdarabot is együtt tanultuk. Amikor tudta, hogy az apja messzire ment, a hátsó kapun bemehettünk hozzájuk. Az anyukája nagyon kedves teremtés volt, messzi földről érkezett. Nehezen tanult meg magyarul. Nagyon szerette egyetlen fiát. Mindent megtett volna érte, de a földesúrral szemben tehetettlen volt. Sokszor, ha tehette, kijátszotta. A cselédek is a józan gondolkodást becsülték jobban, még akkor is, ha néha az állásuk forgott veszélyben. Igazi kaland volt egy-egy ilyen kastélylátogatás. Egy valaki mindig lesben állt, ha mégis váratlanul haza érne, nehogy rajta kapjon bennünket. Késő ősz volt. A betakarítással már végeztünk. Néha az erdőbe kellett menni az Édesapámmal. Amikor favágás volt, és a vastag fákat a kétkezes fűrésszel kellett vágni, én voltam a társa. Voltak olyan vastag fák, amiket egy napig tartott elfűrészelni. Szerettem menni Édesapámmal. Nehéz volt a munka, de olyan sok jót tanultam tőle, hogy mégis szívesen mentem. Az erdőben rengeteg érdekes dolog volt. Amikor megpihentünk, ezeket mind megmutatta Édesapám. Tudtam melyik gombát lehet leszedni, hogyan kell levágni, hogy a jövőben is találjunk majd. Ismerte hol vannak a málnabokrok, a földiszeder, az eper. Ezeket csak titokban lehetett leszedni, mert ez mind a földesúré volt, de túljártunk az eszén. Minden nap jött a hintóján a szokásos körútjára. Olyankor megállt, beszélt pár szót Édesapámmal. Lekezelően utasításokat adott. Milyen méretre vágják a fát, hová rakják. Mikor elment, akkor rögtön mi is elmentünk, a tilosba. A teli rakott kosárral utána én a vadcsapáson hazamentem. Otthon kipakoltam a kosarat, aztán iparkodtam vissza, hogy azért a munka is készüljön. Azon az őszön a bogáti gát közeli erdőben voltunk. 
Hatalmas tölgyet kellett kivágni. Én már akkor érkeztem, mikor ez a nagy fa a földön feküdt. Még fekve is óriási nagy volt. Hintó zajára figyeltünk fel. Aztán kis idő múlva jött is a két almás deres. Édesapám kiegyenesedett, mert az uraság elvárta, hogy kellőképpen legyen fogadva. Megálltunk a munkával. A hintón ott ült a fia is, az én kedves játszópajtásom. Nem tudta palástolni az érzelmeit, hiszen még gyerek volt velem együtt. Leugrott a hintóról, és odaszaladt hozzám.

11.19      138 éves tölgy

 

- Azonnal gyere vissza!
Imre már majdnem odaért a nagy rönkhöz, amit fűrészeltünk Édesapámmal. Megállt, visszanézett az apjára:
- Csak segíteni szeretnék kicsit a Döncinek! - a hangja tele volt félelemmel, mint mindig, ha az apjával kellett beszélni. 
- Nem úrfinak való munka ez. Gyerünk, megyünk tovább! 
Most még az ukászt sem adta ki Édesapámnak úgy, mint máskor. Szomorú szemekkel nézett vissza, és ült fel a hintóra. Még csak a lépcsőn volt Imre, mikor elindultak. 
Édesapámmal folytattuk a munkát. Elszomorodtam, milyen jó lett volna, ha itt maradhatott volna. 
Délben Édesapám tüzet rakott, megsütötte a szalonnát, aztán a parázsba rakott be krumplit sülni, amíg megsült a krumpli, pihentünk. Egyszer csak zajt hallottunk, valaki caplatott az avarban. Nagyot dobbant a szívem, az úrfi volt az. 
Illedelmesen köszöntötte az Édesapámat, majd fülig érő szájjal rám vigyorgott. 
- Látod kis Döncikém, azért sikerült visszaszöknöm hozzád!
- Csak baj ne legyen belőle úrfi!
- Ne úrfizzon engem Pali bátyám, mondja csak nyugodtan a nevem!
- Jól van Imre! De ha megszokom és az úr elött is úgy szólítalak, bajban leszek. 
- Ne aggódjon emiatt, majd én megmondom, hogy az engedelmemmel szólít így. 
Édesapám egy bottal kipiszkálta a sültkrumplit a szunnyadó parázsból. Mi egyik kezünkből a másikba dobáltuk, hogy meg ne égessen. A kormos krumpli majszolása közepette szép fekete bajuszkák rajzolódtak az orrunk alá. Egymást nevettük hahotázva, mig ki nem derült, hogy egyformán nevetségesek vagyunk. Nem sürgetett bennünket Édesapám, mikor már kedvünkre kiszórakoztuk magunkat, akkor álltunk munkába. Imre még soha sem fűrészelt, szerette volna kipróbálni. Hagyott bennünket Édesapám. Nehezen jött bele a ritmusba. Nekem is furcsa volt, mert eddig én voltam a másodhegedűs, mert mikor felém kellett húzni a fűrészt, én a kevéske kis erőmmel csak irányítottam. Nem tudtam rányomni a fára. Ez meg is látszott. Ahol Édesapám állt, ott nagy hegyben állt a szép sárga fűrészpor. Ahol én voltam, csak egész pici kupac volt. Most hogy a két kis nyivátalan húzta, a fűrészt alig-alig hozott ki fűrészport. Édesapám rágyújtott egy cigarettára, aztán csak mosolygott a bajusza alatt. Gondolta nem kell neki még egyszer rágyújtani, megunja az Imre, nem unta meg. Aztán hogy ne vegye el a kedvünket, mókásan átvette tőlem a fűrészfogantyúval.
- Add oda kislányom, mert ha valaki jön erre, kinevet, hogy titeket dolgoztatlak. 
Na, most már kezdett újra gyarapodni a fűrészpor. 
Imre szorgalmasan húzta, én addig az apróbb ágakat vágtam a kisbaltával. Néha odamentem, hogy visszavegyem Imrétől a munkám. 
- Elfáradtál, akarod, hogy én csináljam?
Már verejtékezett a homloka, de semmi pénzért nem mondta volna, hogy átvegyem.
Aztán egyre könnyebben szaladt a fűrész, mert kezdett elfogyni a hatalmas rönk. Az utolsó pár húzásnál én is oda mentem, és együtt éljeneztünk mikor kétfelé gurult. Édesapám tréfásan megköpködte a rönköt. 
- A fene egyen meg, reggel óta téged kerestelek!
Imrével elkezdtük számolni az évgyűrűket. Ujjunkat odarakva egymás mellé, nehogy eltévesszük. Már a szánk is bele fáradt mondani a rengeteg számot. A végén örömmel kiabáltuk.
- Százharmincnyolc!
Édesapám rágyújtott egy cigarettára. Odaült mellénk, és a körmével karistolta az évgyűrűket.
- Ebben az évben nagy szárazság lehetett, rámutatott egy olyan vonalra, ami nagyon vékonyka volt. Itt meg nagyon sok csapadék hullott, a mellette lévő egy vaskos barna ciráda volt. 
- Honnét tudja Pali bátyám?
- Hát honnét tudom? Nem nehéz ezt kitalálni. Amikor sok csapadék volt akkor a fa sokat erősödött, nőtt. Amikor száraság volt, akkor meg keveset, látjátok, mint itt is.
Egy nagyon vékony csíkokra rakta a fekete körmét. A csík még olyan vastag sem volt, mint a körme. 
Imrével elkezdtük számolni, vajon mikor is ültethették ezt a fát. A földre karcoltuk a számokat. 
                       1938
                     -   138
                       ----------
                       1800
Elámultunk, vajon ki ültette ezt a fát. Imre szerette volna megkérdezni az apját, de nem tehette, mert titokban szökött ki az erdőbe, nem derülhetett ki, hogy ő tudja hány éves volt ez a fa.
Még javában fönt volt a nap, de nem kezdtünk el új rönköt. Ma már nem tudtuk volna befejezni. Édesapám meg nem szerette félbe hagyni a munkát. Hazaindultunk. 
Menet közben Imre elmesélte, hogy mikor hazaértek, az apját már várták a bajomi vadászcimborái. Elment hazulról. Esténél hamarabb nem volt várható, hogy hazaér. Az édesanyja elengedte, de meghagyta neki, hogy sötétedés előtt haza érjen. Nem volt semmi gond, a nap még magasan járt. A bogáti erdőből nyugodtan haza lehet érni. Édesapám mögöttünk jött, Imrével szaladgáltunk a fák között. Bújócskáztunk, kergetőztünk.
Madarakat figyeltünk. Az egyik tisztás után elágazott az út. Balra kanyarodva a vadászházhoz vezetett az út. Édesapám kiabált utánunk:
- Ne kanyarodjatok le. Egyenesen kell menni!
Imre vissza kiabált:
- Menjen csak Pali bátyám, itt van a közelben a vadászház, valamit szeretnék mutatni a Döncinek!

11.20      Ismeretlen kutyával nem szabad játszani

 

Szaladtunk, hiába kiabált Édesapám. Imre fogta a kezemet, és húzott magával. 
- Gyere Döncikém, délelőtt láttam őket, olyan aranyosak, már kinyílt a szemük! 
Most kezdtem csak megérteni, hogy miről van szó. 
Ha tudtam volna, bizony nem jöttem volna vele. Nem szerettem én annyira a kutyákat. A cicákat igen, azoktól nem féltem, de a kutyáktól igen. Imre látta rajtam, biztatott: 
- Ne félj, nem bánt. Megsimogathatod őket! 
Mire Édesapám utolért bennünket, mi már ott térdeltünk a kutyaól mellett. 
- Gyerekek, hát hiába kiabáltam, nem szabad ismeretlen kutyákkal játszani. 
- Nem ismeretlen Pali bátyám, minden nap láttam őket. Jöjjön, nézze meg maga is! Már kinyílt a szemük. Édesapám megígérte, hazavihetek egyet, majd mikor már nem hiányzik neki az anyja. 
Imre áhítattal nézte őket. A nagy fekete kutya lefeküdt, a sok apró kis gyönyörűséges csöppségek rátapadva a csecsre. Volt köztük fekete, fekete-fehér tarka. Nagyon édesek voltak. 
- Megmutassam, melyiket szeretném? Te is kérsz egyet?
Ránéztem Édesapámra, vajon mit szól hozzá. 
Bólogatott:
- Ha szeretnél, választhatsz te is. 
- Egy olyan fekete-fehér tarkát szeretnék. 
Imrének is olyan tetszett. Odanyúlt, hogy ölbe vegye a kiválasztottat. 
A fekvő kutya hirtelen felugrott, és belekapott Imre karjába. Olyan hirtelen történt minden, semmit sem tudtunk csinálni. Én, ahogy felugrottam, majd feldöntöttem Édesapámat. Imre a karjához kapott, a ruhán keresztül is átért a harapás, mélyen belevájt a foga helye. Lehet, ha nem vagyok ott, sírva fakad, de most csak szisszegett a foga között. 
A kutya továbbra is vicsorította a fogát, odabújtam Édesapám háta mögé. 
Szerencsénkre megjött a vadász, és a hívó szavára lecsillapodott. Nagyon megijedtem, már nem akartam semmilyen kiskutyát. 
Imre visszahúzta a karjára a ruhát, és csak simogatta a harapás helyét. 
Haza indultunk. Most már nem bújócskáztunk, az úton mentünk, csak néha beszélgettünk. Félve mondtam el, hogy nekem nem kell kiskutya. Imre sem beszélt már olyan áhítattal róla. Sietni kellett, nehogy későn érjen haza, és rájöjjön az apja a délutáni csavargásra. 
A kastély útba esett. Nagy csend volt az udvaron. Biztos nem volt még otthon a földesúr.
Elköszöntünk. Másnap a földesúr egyedül jött. Nem mertem megkérdezi, hogy van Imre, féltem hátha lebuktatom. Aztán nem jött utána sem.
Nagyon aggódtam. Elvégeztük azt az óriási fát. Minden darabja oda volt rakva, ahogy a földesúr kérte. Be is szállítottuk a kastélyba. Végre volt lehetőségem, hogy tudjak kérdezni Imre felől. Behajtottunk a boltíves kapu alatt. Járatos voltam ott bent, mikor játszottunk, megmutatta melyik az az ablak ahol a szobája van. Nagyon magasan volt. Még a rakott kocsi tetejéről sem láttam be.
Édesapám megérezte mit szeretnék. Megállt az ablaknál, és az ostorral megkoccintotta az ablaküveget. Kis idő múlva kinyílt az ablak.

 

11.21    Téboly  

 

Imre sápadtan nézett ki az ablakon. A szeme felderült mikor meglátott. 
-Döncikém, de jó látni téged. 
-Imre, csak nem vagy beteg? Már aggódtam, miért nem látlak. 
Imre megpróbált úgy tenni mintha semmi baj nem lenne. 
- Áh, csak egy kis megfázás. Hamarosan túl leszek rajta. Nem tudlak behívni, mert itthon van az apám. Talán ha elmegy Kaposba, majd üzenek a kocsistól. 
Már csukta is be az ablakot, mert lépéseket hallott. Édesapám elindította a lovakat, lerakodtunk. 
Én még sokáig nézegettem azt az ablakot, ami mögött eltűnt az én kedves játszó pajtásom.
Eljött a karácsony, a jóságos nagyságos asszony most is minden szegény falusi gyereket felruházott, és új cipőt is ajándékozott. Nem tudtam örülni a szép új ruhának, nagyon rossz kedvem volt, mert hiába vártam a hírt a kocsistól csak nem érkezett meg.
Már jött az újév, és csak annyit hallottam, hogy a Bogáti vadásznak megdöglött a kutyája, az összes kiskutyával együtt. Nem volt maradásom. Kilestem a kocsist, hogy érdeklődjek. 
- Jó estét Antal bácsi! Hogy van az Imre úrfi?
- Szervusz, te kis csitri, csak nem te vagy az a Dönci  akit láz álmaiba emlegetett ez az úrfi?
- Miért, olyan beteg volt?
- Nem csak volt, sajnos még mindig beteg. Már Kaposból hozatott professzort az úr, de nem találják a baját. A hangulata ingadozó, van, amikor olyan, mint egy kezes bárány, és van olyan bolondériája, hogy nem lehet vele bírni. Szegénykém nagyon rossz bőrben van. Egyedül az anyját szívleli meg maga mellett. 
Sírhatnékom volt, már a vége felé nem is hallottam miket beszélt. Azt sem tudtam hogyan értem haza. Elbújtam az istállóba, hogy kisírjam magam. 
Szegény Imre, milyen boldog volt mikor segített az erdőn fűrészelni. Mikor hazafelé mentünk, a bújócska, a vadásznál mennyire örült a kiskutyáknak. Nekem is kért volna. Csak nekem azután, hogy megharapta az Imrét, nem kellett. 
Most meg itt van betegen, és a hír, amit beszélnek. Vajon miért pusztultak el azok az aranyos kiskutyák? Már az összes könnyemet kisírtam.
A lovaknak beszéltem ki a bánatom. Néha horkantottak egyet, mintha velem éreztek volna a nagy bánatomba. Édesapám jött a keresésemre, gyertyával a kezében:
- Gondoltam, hogy itt vagy Margitom. 
Elzokogtam Édesapámnak a hatalmas bánatom. Nem volt erre semmi gyógyír. Mikor már annyira megnyugodtam, hogy nem zokogtam, bementünk. 
Le is feküdtem rögtön, ne kérdezgelődjenek a testvéreim.
Imre úrfit nem láttam többet. Pár napra rá meghalt. Az egész falu ott volt a temetésen. 
Ragyogó napsütés volt, és csikorgó hideg. Az édesanyját úgy kellett vinni, jártányi ereje sem volt. Az apja szinte megtébolyult. Amikor a vadásznak a kutyái kimúltak, megállapították, hogy veszettek voltak. Az Imrét mikor megharapta a kutya, ő is elkapta a veszettséget. Elveivel csak olyan kisebb fajta betegségnek gondolták, de aztán mikor már kiderül mi a baja, késő volt. Nem volt az az orvos, aki meg tudta volna gyógyítani. Nem felejtettem el soha sem a kedvességét, a jóságát. 
Az apja később teljesen megtébolyult. Holdvilágos éjszaka járta az erdőt puskával. Lőtt fel az égre, hisztérikus ordította: „Hol vagy te mindenható? Miért vetted el egyetlen gyermekem?”
Aztán olyanokat is beszéltek, hogy a fekete kutya éjszakánként ott futkározik a kastélykertben.
Hogy ebből mi volt az igaz, mi nem, nem tudhatom. Látjátok ezért féltelek benneteket minden kutyától. Soha nem lehet tudni, nem veszett-e a kutya, amit simogattok. 
Csendben sírdogáltam, nagyon sajnáltam szegény Imrét.

   
12.1     Foci, vagy körben áll egy kislányka?

 

Mindhárman szipogtunk, még a Kati is, pedig neki eléggé kőből volt a szíve. Mikor már a párna is csupa könny volt Anyu megfordította. 
- Kislányaim ugye tanultatok ebből a szomorú történetből? Látjátok, ezért féltelek benneteket minden kutyától. Soha nem felejtem azt a napot. Ahányszor elmentem a kastély mellett, annyiszor jutott eszembe Imre, a megtört édesanyja, a megtébolyult apja. Még ennyi év után is, látom magam előtt azokat a kiskutyákat. Na, most már éppen ideje aludni.
Álomba simogatott bennünket. Rettenetes éjszakám volt. Anyu reggel mondta:
- Marikám hol jártál álmodban, nem győztelek visszafektetni az ágyba. Folyton menni akartál. 
- Csak arra emlékszem, hogy a Betyár nyaldosta a kezem, én meg menekültem egyre feljebb a mogyoróbokor ágain. Mikor már jó magasan voltam, az ág visszahajlott. Ott fent kellett egyensúlyozni, hogy ne érjen el a kutya, és le se hajoljon az ág.
- Látod, látod, talán ha korábban elmesélem ezt a történetet, akkor nem kerültél volna olyan veszélyes helyzetbe.
Kész volt a reggeli.  Tejbedara. Pont olyan folyós volt, ahogy szerettem. Mikor meghallottuk a Dáró dombi gyerekek hangját, gyorsan puszit adtunk Anyunak, és futás. A táskánk könnyű volt, csak az olvasókönyvet, és a rajzfüzetet kellett vinni. 
Egész úton a tegnapi kirándulást emlegették a gyerekek. Ódákat zengtek a Betyárról, pedig ők csak a szembekötősdinél találkoztak vele. Én magamban jókat mosolyogtam. Bezzeg, ha tudták volna mien mentem keresztül. Most pedig, hogy tegnap este Anyu ezt a szomorú történetet elmondta, nem volt már olyan bizalomkeltő rágondolni. Az iskolában a táblán már ez a felirat volt: AKÁCIÓ.
Hú de jó, zsibongták a gyerekek, már csak egy nap.
Tanító néni könnyű feladatokat adott fel. Aki elkészült a munkával, annak hátra tett kézzel kellett ülni. Utáltam hátratett kézzel ülni, a feladat mellett ott volt a rajzfüzetem. Abba rajzolgattam, mikor a tanító néni elkezdett sétálni a padok között, akkor félreraktam, és a feladaton az utolsó simításokat végeztem. 
Szoktam hallani a gyerekek panaszkodását:
- Olyan sokáig kellett egyenes derékkal, hátra tett kézzel ülni, már alig bírtam. 
Magamban jókat mosolyogtam, ha csak ennyi eszetek van, akkor miért siettek annyira, hogy ti legyetek az elsők. Nem kaptok érte semmit, csak azt a hosszú szótlan várakozást. Eleivel így csináltam én is. Gyorsan összevágtam, néha még hibákat is ejtettem, aztán körbe néztem ki van készen. Boldogan raktam le a padra. Büszkén kihúztam magam, hátra raktam a kezem. Aztán vártam, vártam. Nahát, olyan rossz volt az a tétlen várakozás. Már régóta az új taktikámhoz folyamodtam. Az utolsó óra testnevelés volt. A tornagyakorlatok után, szabadon választott játékot játszhattunk. A lányok a szokásos "Körben áll egy kislányka " játékot játszották. Nem volt kedvem beállni közéjük. A fiúk két csapatba osztódtak, és focizni készültek. Ott álltam a rögtönzött kapufa (lerakott kardigánok) mellett. Az egyik csapatban többen voltak eggyel. Odaszóltak nekem:
- Kiskaproncás leszel a kapusunk?
Egyébre sem álmodoztam. Bele láttak a gondolatomba. 
- Szívest örömest!
- De nem „rész" /sírsz/ ha nagyon megrúgjuk a labdát. 
- Nem, rúgjatok csak nyugodtan!
Elkezdődött a meccs. Őrületes iramban jöttek a fiúk, ha csak tehettem, nem vártam meg, hogy egész közel jöjjenek, mert akkor nehéz volt kivédeni a labdát. Kiszaladtam, sokszor a labda helyett a lábukat rúgtam el. Nagy éljenzés volt, egy-egy sikeres szerelésemen. Úgy harcoltam, mint egy vadmacska. Mikor közelebb voltak, rávetődtem a lábukra. Mi szereztük meg a vezetést. Már kettővel vezetünk, mikor egy védésem után úgy dobtam ki a labdát, hogy pont az ellenfél kapta meg. A negyedikes Gábor védhetetlen gólt lőtt. Rám tört a sírás. A csapat társak vigasztaltak, akkor hagytam csak abba, mikor rám mordultak:
- Ha nem hagyod abba a reást, nem játszol velünk! Összeszedtem magam, erőt vettem magamon, mert nem akartam, hogy kirakjanak a csapatból. Igaz kicsike voltam, de a fejeléssel elég jó rutinom volt már a kapuban.
Mikor a lányok megunták a játékot, a pálya széléről figyelték a meccset. Engem piszkálgattak, amiért a fiúkkal játszok, de nem törődtem velük. 
Nem nekem találták ki ezt a " Körben áll egy kis lánykát "

 

12.2     A lányok maradjanak a fakanálnál?

 

A végén mi nyertünk, a fiúk hátba veregettek:
- Jó voltál, legközelebb is beveszünk a csapatba. 
Nagyon örültem, fél szemmel sandítottam a lányokra, hallják-e amit a fiúk mondtak. Nem hallotta senki. Mással voltak elfoglalva. A szemben lévő házat figyelték. Dolgoztak az ácsok, a falak már álltak. Unatkozós órákon én is szívesen elnézegettem a ház építését. A másodikos Zolikáék háza épült. 
Büszkén ment iskola után culágeroskodni.
Volt egy húga, a Babuska. Az ősszel már ő is iskolás lesz. A ház körbe volt állogatva szépen kifaragott gerendákkal. Aztán a lent munkálkodó mesteremberek tolták fel egyenként a fent serényen, bátran mozgó mestereknek. Egy- egy hórukk hallatszott csak. Aztán a szekerce érces hangja. Már a tanító néni is hazament, mi még ott az iskola utcai bejáratánál ültünk a lépcsőn. Érdekes volt nézni az építkezést. Az utcában ez a harmadik ház, ami épül. A Jokééké már majdnem kész. Az ősszel ő már nem velünk jár a Dáróból. Mikor erre gondoltam, kicsit elszomorodtam. Sokszor vitte a táskámat. Ha a többiek valamiért piszkáltak, mellém állt, mindig megvédett. Mikor beszélgettünk, elmondta, hogy nagyon örül az új háznak, de sajnálja a Dáró dombi házat is. Sajnálja az öreganyját, mert ő nem akar bejönni a faluba. Azt mondta "Itt születtem, itt éltem, innét akarok elmenni a másvilágra is!"
Mikor már beleuntunk a nézegelődésbe, haza indultunk. Nem siettünk. A kukoricakapálás készen volt. A szőlőkben is elvégeztük a munkát. Anyu otthon rendezgette a virágos kertet, a veteményest. Ilyenkor az ebéd is fejedelmi volt, mert volt rá ideje. Már nagyon régen csinált tarkedlit. Azzal várt bennünket. A rántott levesbe kenyér kockákat szárított. Mikor a mezőröl este haza értünk, ilyenre nem volt idő. Apu is otthon volt. A motort pisztergálta. Megint nem akart menni, pedig most nem hiányzott belőle a benzin. Anyu pörölt vele:
- Mondtam neked Józsim, nem neked való ez a motor. Nem értesz hozzá. Kifizetted azt a sok pénzt, aztán mire mész vele. Itt van, tologathatod. 
Mert már annyit rugdalta, hogy a berugó is elromlott. Ilyenkor az egész család tolta vissza, dombnak felfelé. Apu nem adta fel. Csavarhozóval, kulcsokkal pisztergált mindent. 
- Ne morgolódj Anyukám. Majd csak beindul egyszer. 
- Egyszer! Aztán máskor mikor menni kellene, újra nem megy. 
- Majd elhívom a barátomat, akitől vettem, aztán megnézi. 
- Na, az jó lesz, aztán vissza is viheti. Nem kell nekünk, csak a mérget eszed vele. 
Mert amikor nem indult, Apu olyan cifrákat tudott káromkodni, csoda hogy még nem szakadt rá az ég. Én elszomorodtam, nem akartam, hogy visszaadja a motort. Ott serénykedtem Apu mellett, hátha tudok segíteni. Már nyakig olajos voltam én is. 
Anyu most már velem is pörölt:
- Kislányom, nem elég Édesapád mocskos olajos ruháját mosnom? Nézd meg, hogy nézel ki?
Apu vett pártfogásba:
- Miért, hogy néz ki? Nem baj az, az ellesi a tudományt!
- Nem lánynak való az, a lányok maradjanak a fakanálnál, tűnél, cérnánál. Nem azoknak való a csavarhúzó, kalapács!
- Jaj, Anyukám ne pörölj már! Majd a Katikád kezébe fogja a tűt, cérnát. Igaz kis csimotám?
Aztán az olajos kezével egy kis bajuszt rajzolt az orrom alá. Beszaladtam, megnéztem magam a tükörben. Fejemre csaptam Apu vasutas sapkáját. Már csak egy kantáros nadrág hiányzott.
Egész délután szereltünk. Addig piszkálgattuk, míg a végén beindult. Apu felültett előre a tankra, elmentünk a vezénylését. Hazafelé már újra tolni kellett. Most már Apu is begorombult.
Ketten nagyon nehéz volt tolni dombnak felfelé, beleborította a bokorba. 
 

12.3     Kirúgunk a hámból

Anyu épp hogy elfordult a sarkon, Apu megfogta a kezünket és az utasellátó felé húzott.  
- Gyertek kis csimotám, most kirúgunk a hámból!
- Hogyan rúgunk ki Apu?
- Hát úgy, hogy amíg Anyu vissza nem ér, kérhettek, amit akartok. 
- Tényleg amit akarunk?
- Persze, csak gyertek gyorsan!
Beléptünk a füstös, kellemetlen szagú helyiségbe. Sokan voltak ott bent. Apunak itt is jobbról, balról köszöntek. Győzte kapkodni a fejét, hogy mindenkit üdvözöljön. 
- Na, mit kértek?
Én semmit sem láttam, Kati is csak úgy látott valamit, hogy felcsimpaszkodott a pultra. 
- Apu én egy olyan zsemlét kérek, amiben fasírozott van. 
- Neked mi kell Marika?
- Jó lesz nekem is olyan. 
Igaz nem láttam, de gondoltam, ha a Katinak jó, akkor nekem is jó lesz. Apu kért még Dunakavicsot, és Bambit, magának egy korsó sört. A fehércsipkés-hajpántos néni barna papírba csomagolta a zsemlénket, Apu fogta a korsó sört, és leültetett egy asztal mellé bennünket. 
- Egyetek kis csimotáim! Siessetek, mire Anyu visszaér, el kell tüntetni, hogy ne zsörtölődjön.
Anyu is nagyon finom fasírozottat szokott csinálni, de most ezek a titkos falatok, még finomabbak voltak. Apu gyorsan legurította a korsó sört, aztán visszament a pulthoz megtöltetni újra. Hamar megettük mi is a zsemle közé rakott fasírozottat. A bambival nem siettünk, sokáig szerettük volna érezni az ízét. A betét ki volt rá fizetve, magunkkal vihettük. Közben beállították a Fonyódi vonatot. Apu felsegített. Helyet foglaltunk az ablak mellett. A lehúzott ablaknál leskelődtünk. Vártuk Anyut. Megérkezett, Apu hangosan kiabált:
- Hahó, gyere! Itt vagyunk már a vonaton. 
Észrevett bennünket, két szatyor is volt rá akasztva a karjára.
- Anyukám, mi ez a sok csomag?
- Hát mi lenne, a lányok fürdőruhája, és vettem útravalót. Tudod jól, nem tudtam hozzá készülni tegnap. Vettem nekik zsemlét, és fasírozottat itt az Utasellátóban. 
Mi egymásra néztünk, és kinéztünk az ablakon, nehogy hangosan elnevessük magunkat.
- Gyertek, egyetek kislányaim! 
Apura néztünk, ő csak kummogott ránk, aztán jelzett a kezével. Pszt!
Mi legyen most, úgy jól laktunk az előbb, egy falat sem menne le a torkunkon.
Kezünkbe vettük azért, és elkezdtük majszolni. 
- Lányok! Máskor szerettétek ezt! Miért nem kéritek?
Nem volt más, be kellett vallani a turpisságot. 
- Az anyátok mindenségét, hát ezért nem ízlik, viccelődve megfejbekelte Aput. 
Visszacsomagolta a papírba.
- Jól van, majd megeszitek a vízparton. 
Talán már a fürdőruha sem kell, mert Édesapátok azt is szerzett valahol, amíg én elvoltam. 
- De az kell, azt nem tudott szerezni, csak ezt! Aztán elővettük a Dunakavicsos zacskót, és megzörgettük. Anyu is elővett egy zacskó Dunakavicsot és jó magasra feltartotta:
- Akkor ez sem kell már!
- De, de kérjük, kérjük! Ugráltunk fel kivenni a kezéből.  Szerencsére kevesen voltak a vonaton. Nem kellett szégyenkezni Anyuéknak, milyen neveletlenek vagyunk. 
- De Bambit, azt nem vettél nekik!
Anyu szatyrából előkerült két üveg bambi, és egy sör. Most már mi is elővettük a Bambit, amit Apu vett. Lett is hatalmas nevetés. 
Végre a fürdőruhára is sor került. 
- Kislányaim nagy baj van, nem volt egyforma. Eddig minden ruhánk egyforma volt, kivéve tavalyi cipőnket, mert a Kati méretében már nem volt fekete fehér. Megnyugtattuk Anyut. 
- Nem baj, legalább nem tévesztjük össze. 
Az enyém búzavirág kék volt, a Katié narancssárga. Szerencsére mindegyikre egyforma fehér virág volt hímezve. Felpróbáltuk, épp a méretük volt. 
A nagy bolondozás közt észre sem vettük mikor indult el a vonat. Már Lengyeltótinál jártunk mikor megérkezett a kalauz. Apu ezt a bácsit is ismerte. 
Kezdtünk készülődni, mert a következő állomás már Fonyód.  

12.14 Hideg még a Balaton vize

Már a vonatból látszott a Balaton. Hangosan éljeneztünk, mikor megláttuk a tündöklő zöldeskék hatalmas vizet. Apu összeszedte az üres Bambis, sörös üvegeket, elvitte visszaváltani a restibe. Anyuval elindultunk a partra. Közel volt az állomáshoz, csak át kellett menni a vasúti átjárón. Alig voltak a parton. Katival beledugtuk a lábujjunkat a vízbe, megnézni milyen meleg, de egyből vissza is rántottuk. Nagyon hideg volt. 
Hiába volt július közepe, nem melegedett még fel eléggé. Apu utolért bennünket. 
- Na, kis csimotám kiugrik be elsőként?
Aztán rögtön rúgta le magáról a cipőjét, és ő is beledugta a lábát. Rögtön vissza is kapta:
- Hú, ez nem valami gatyarohasztó meleg!
Tanácstalanul álltunk a parton. 
- Anyu a szokásos siránkozásával:
- Látod Józsim, nem kellett volna még a Balatonra jönnünk. Mehettünk volna uborkát szedni anyádhoz. 
- Jaj, Anyukám, ne siránkozz mindig!
Gyertek, visszamegyünk az állomásra, és elmegyünk Hévízre.
- És ott mit csinálunk?
- Hát mit csinálnánk? Fürdünk!
Mondta Apu nagy firifittyel.
- Szedelőzködjetek, még benn áll a vonat, ami arra megy. 
Apu előre szaladt, odakiabált a mozdonyvezetőnek:
- Pista! Csak két percet várjátok még. Jön a kis családom, megyünk veletek Keszthelyig.
Nem is mentünk át az állomás felőli oldalra. Apu emelt fel bennünket a vonatra. Még Anyunak is kellett segíteni, mert nagyon magas volt a lépcső.
A vonaton a kalauzzal érvényesítette a szabad jegyünket. Anyu morgolódott:
- Jaj, te ember, a bolondját járatod velünk!
- Ugyan már Anyukám, majd meglátod, milyen szép helyre viszlek benneteket. 
Még nem hallottunk sohasem Hévízről. A vonat a Balaton partján haladt, hol közelebb a vízhez, hol távolabb. Katival szájtátva bámultuk a kicsi nyaralókat, hangosan kiabáltuk, ha el tudtuk olvasni a falra felírt nevet: " VÁR- LAK", vagy éppen ami fel volt írva. Számoltuk a sudár magas fenyőfákat. Nem volt idő beleunni, mert megérkeztünk. 
Apu elment, körbejárta az állomást, merre hogyan jutunk el Hévízre. Csak délben ment volna busz, így útnak indultunk gyalog. Nagy magas árnyas fák alatt vezetett az út, nem sok jármű közlekedett. Anyu csak folytatta a morgolódását, de nekünk nem okozott nehézséget a gyaloglás. Hozzá voltunk szokva. Aztán arról meg nem is beszélve, hogy máskor az út végén munka várt ránk. Most meg Apunak az állítása szerint meleg víz. Amibe Anyu erősen kételkedett:
- Jaj, te ember, ide bolondítottál bennünket, de te sem tudod mi vár ránk. 
- Ne aggódj Anyukám, ha nem jövünk el sohasem, akkor soha sem tudjuk meg, mi vár ránk. Elértünk egy helyre, ahol patak folydogált az út mellett. 
Kati lehúzta a szandált, beledugta a lábát:
- Apu! Ez meleg víz! 
Én sem maradhattam az úton, bele a vízbe. 
- Na, Anyukám most már elhiszed, jó helyre viszlek benneteket?
Anyu kezdett beletörődni, mégis csak jobb volt idejönni, mint a hidegvízű Balaton partján maradni. 
- Gyertek kis csimotáim, menjünk tovább! 
Messziről már láttuk a sok tornyot, aztán Anyu is megenyhült, mikor meglátta a rengeteg vízirózsát. Meg is kellett állni. 
- Jaj, te Józsim, ez valami csodálatos, hát szebb helyre nem is hozhattál volna bennünket. 
Apu belekarolt Anyu karjába: 
- Látod, mondtam én neked! Ne félj Anyukám, amíg engem látsz!

 
12.15  Öreg fejsze, nyél nélkül

- Igazad volt Józsim, de mondd meg őszintén, te sem tudtad ezt a tüneményes tavirózsát!
- Nem tudtam, de arról már korábban hallottam, hogy van itt melegvizes forrás, ami nagyon mélyről jön fel.
Anyunak elállt a szava, közelebb ment a vízparthoz, belenézett:
- Ide az én lányaimat nem viszed bele! Aztán megfogta a kezünket, és már indult is volna velünk a kijárat felé ahonnét jöttünk. 
- Jaj, Anyukám, várj! Ne ijedj meg! Oda nézz! Vannak bent a vízben kisgyerekek is.
Apu arra mutatott, ahol nem volt tele a tó vízirózsával.
- Odanézz, ott is egy akkora forma kis lány, mint a mi Katikánk!
Valóban egy szőke kislány ott lebegett a víz tetején, egy úszógumival. 
- Mindegy! Azok belevitték, de én akkor sem engedem őket!
- Anyukám nyugodj meg szépen, ide leültök a padra, én elmegyek, körbe nézek. 
Szerettünk volna Apuval menni, de Anyu még most is szorosan fogta a kezünket. 
Az előbbi jókedv, boldogság eltűnt az arcáról. Már nem tudott úgy örülni a tó szépségének. 
- Jaj, csak ne hallgattam volna rá! Jobb maradtunk volna a Balaton parton. Ott láttam a víz fenekét. De itt még azt sem látni.
Katival nagyon kíváncsiak voltunk, de nem mertünk elmenni Anyu mellől.
Kis idő múlva jött Apu nagy vígan. Kezében két fekete úszó gumi, és kis papír cédulák, a belépő jegyek. 
- Gyertek velem, ott a rácsos kapunál van a bejárat! Ezeket a gumikat a lányoknak kölcsönöztem. Ebben biztonságban lesznek, jó meleg a víz. Ahol feljön a felszínre, ott szinte forró. 
Anyu nem akart bemenni velünk. 
- Gyertek bátran, a szélénél van olyan rész ahol nem mély! Oda megyünk majd.
Addig, meddig míg sikerült meggyőznie.
Felvettük az új fürdőruhát. Anyu szépen összetűrte a ruháinkat, majd belerakta a szatyorba. Apu eltűnt egy fabódéban, majd fürdőgatyában jött ki, aztán körbeforgatott bennünket: 
- Hú de csinosak a kis csimotáim!
Nyakunkba akasztotta az úszó gumit.
- Na, mehetünk!
Anyu kezében sok cókmók. Apu ruháit a karjára akasztotta. Sietett utánunk: 
- Várjatok! Én is ott akarok lenni veletek. Nem tűnhettek el egy pillanatra sem! 
- Gyere Anyukám, ott leszünk a szélénél ott az elején csak bokáig ér.
Először egy fahídon mentünk keresztül. De ez nem olyan volt, mint a Kapos folyón. Ez keskeny volt. Itt biztos nem járnak lovaskocsival gondoltam. A korlát is szépen megmunkált deszkából volt. A tavi rózsák teljesen ellepték a víztükröt. Fürdőruhás emberek sokaságát kerülgettük jobbról, balról. Csinos lányok, asszonyok, feküdtek a tűző napon. 
-Jaj, te Józsim hová hoztál te minket. Nem nekünk való az ilyen. Mi ha tehetjük, bújunk az árnyékba, ezek meg pont a napra feküsznek, mikor ott az a sok árnyék. 
- Látod Anyukám, ha vettél volna magadnak is fürdőruhát, akkor te is oda fekhettél volna. 
- Mit gondolsz, hogy én valaha is mutatkozom így, emberek előtt, hát nem ment még el a józan eszem.
-Tudod, csak vicceltem!
- Hát ilyennel jobb, ha nem viccelsz!
Végre átértünk a partra, árnyas fák alá lepakolt Anyu. Mi türelmetlenkedtünk, szerettünk volna már bele menni. Jött velünk, felhúzta a szoknyáját a térdig, úgy lépett utánunk a jó meleg vízbe. 
Közelünkben voltak hasonló korú gyerekek, rajtuk is ilyen fekete úszó gumi volt. Ők már bátrabbak voltak, beljebb mertek menni. Apu a víz tetején feküdt. Szerettünk volna mi is fent maradni, de ahhoz kicsit beljebb kellett volna menni. 
Anyunak már vizes volt a szoknyája alja, ahogy araszolgatott utánunk, mert féltett bennünket. 
Apu fel akart fektetni engem is a víz tetejére. Magyarázta mit kell tenni: 
- Jó nagy levegőt veszel, és csak úgy elengeded magad, na, készen vagy? Elengedhetlek?
Vettem nagy levegőt, de szólni nem tudtam, csak a szememmel intettem. 
Apu elengedett szép lassan, én, meg mint az öreg fejsze, nyél nélkül, mire Apu utánam kapott volna lesüllyedtem a vízbe. Anyu mit sem törődve, hogy vizes lesz a szoknyája, jött felém. Mire oda ért, Apu már kiemelt a vízből, mint egy hajótörött, fuldokoltam, köhögtem, köpködtem ki, a lenyelt vizet. 
Anyu ijedtében kikapott Apu kezéből, és hadonászva iparkodott ki a partra velem.
Az ijedelemnél nagyobb baj nem történt, de engem már nem érdekelt tovább a víz tetejére fekvés, de még a térdig érő vízbe sem akartam bemenni. Apu hiába hívogatott. Semmivel nem tudott becsalogatni. Anyuval kifeküdtünk a napra megszárítkozni, nevetett:
- Hát nem gondoltam volna, hogy én is kifekszek a napra!

12.16  Vízi szörny

Kati is ráunt a fürdésre. Így, hogy én nem voltam bent a vízben, unatkozott. Nem volt kivel játsszon. 
Mikor megszárítkoztam, nekem akadt egy kislány játszópajtásnak. A közelben volt letáborozva. Jó sokan, még a nagyszülei is ott voltak. Testvére nem volt, akivel játsszon, így hamar összebarátkoztunk. Pöttyös labdája idegurult hozzánk, én visszagurítottam, aztán már nem is kellett neki egyedül labdázni. Kati is becsatlakozott hozzánk. Nekem az olyan egymásnak dobálás unalmas játék volt, de nem akartam visszautasítani a játékot. Kitaláltuk, hogy cicázunk. A kiszámolót Anyura bíztuk.  Nem tudom milyen trükkje volt, a játszó pajtásunkra esett az első fogó. Mi már nagy mesterei voltunk ennek a játéknak. Szegény kislány futkározott minden felé, de a labdát nem tudta megkaparintani. Megsajnáltam, úgy dobtam, hogy elkaphassa. Katival kicsit kedveztünk neki, hogy legyen kedve tovább játszani. Közben Anyu szoknyája is megszáradt, behúzódott a fa árnyékába. 
Apu még mindig bent a tó közepén lebegett a víz felszínén. Anyu már megijedt, mert még mozogni sem látta. Attól félt, elalszik és belefullad a vízbe.
A partról kiabált:
- Józsim! Józsim gyere ki!
Apu mikor meghallotta alá merült. 
Anyu a parton toporgott, fel- le, felágaskodott jobban lásson. Apu nagyon jó úszó volt, és sokáig lent tudott maradni egy lélegzetnyi levegővel. Most is így volt. Egészen ki a partig kiúszott! Pont Anyu előtt emelkedett ki a vízből, mint egy valami vízi szörny, ahogy kibújt a vízből és csapkodott a kezével. 
Anyu majd halálra rémült, mert messzebbről várta a felbukkanását.
- Jaj, te Józsim, re mindig a bolondját járatod velem. Miért adsz nekem ennyi aggodalmat?
Nem elég a lányokra vigyáznom, még rád is figyelnem kell! Olyan vagy, mint egy nagy gyerek. 
Apu tréfásan megrázta a fejét, úgy hogy a víz Anyut érje. Majd odament hozzá és úgy vizesen meg akarta ölelgetni. Anyu sikoltozva menekült ki az ölelés alól. Körbe futották a part szélén álló szomorú fűzfát.  A lehajló ágaiba kapaszkodva még a parti alacsony vízbe is beleszaladt, csak ne érje utol Apu. A végén vizesebb lett, mintha az elsőre megengedte volna fogni magát. Katival mi Apunak szurkoltunk. Mire meg tudta fogni, már nem is volt vizes, hogy összevizezze. 
Leheveredtek most már megint napra szárítkozni. 
- Anyuuu! Éhesek vagyunk!
- Most egy kicsit várhattok, megszárad a ruhám, és adok enni.
- Ne adj nekik semmit, útközben is meg tud száradni a ruhád, elmegyünk, van itt egy talponálló, eszünk valamit. 
- Nem kell a pénzt pazarolni, itt van a reggeli fasírozottas szendvics, és van még a szalonnás rántottából is.
- Az majd megesszük hazafelé a vonaton. 
Apu nem hagyott időt válaszra. Nekünk sem kellett kétszer mondani, szaladtunk előre. A helyet is megtaláltuk könnyedén, mentünk a szag után. Sülthurka, kolbász illatára könnyen odataláltunk. 
- Mit kértek kis csimotáim?
Anyura néztünk, mert a végső szó azért az övé volt mindig. 
- Kérhettek, amit szeretnétek!
- Én hurkát kérek, és azt a sárga valamit, amibe lehet mártogatni.
- Az mustár Marika! Még mindig nem tudod?
Fellengzősködött velem Kati. 
- Na, most ezen ne kezdjetek el veszekedni!
Katikám te mit szeretnél enni?
- Én olyan halat szeretnék, amiben nincsen szálka!
- Anyu a Kati hekket akar enni, vágtam vissza a mustárra!
- Lányok, ha nem hagyjátok abba a civakodást, senki sem eszik semmit. 
Gyorsan behúztuk fülünket, farkunkat, mert kár lett volna éhkoppon maradni, mikor már a nyálunk is kicsordult az finom étel illatára.

12.17  Barna sör  

Barna papírból jó nagy hurka kandikált ki, mikor Apu lerakta az asztalra. Kati halacskája sem volt kisebb. A foszlós kenyér, aranyló sárgán kívántatta magát. Minket sem kellett sokáig kéretni. 
A kenyér csücskét először magában ettem meg. 
- Marikám-kislányom itt a finom hurka, neked lett véve, azt egyél!
- Majd utána, ez most így nagyon finom. 
Kati a hekket kenyér nélkül ette. 
- Hát ti aztán tudtok valahogy enni! Az egyik magában eszi a halat, a másik magában a kenyeret. 
- Ne morgolódj Anyukám, ha egyszer így szeretik! Gyere együnk mi is! 
Oda rakott Anyu elé egy darab hurkát, és a foszlós kenyeret. Anyu is a kenyeret kezdte el enni magában. 
- Te egzecírozod ezeket a lányokat, aztán te is csak a kenyeret eszed magában. 
- Igaza van a Marikámnak, ezt nem szabad semmivel elrontani, ez olyan finom így. 
- Jól van, akkor egyétek csak, majd én megeszem a hurkát. 
Kati nem tudta megenni a nagy halat.
- Kéred Marika?
- Hát, ha neked már nem kell, meg kóstolhatom!
A kenyér után, valóban ki voltam éhezve valami nehezebb ennivalóra. Ehhez tényleg nem kellett kenyeret enni. Lassan a papírból elfogyott minden. A végén az ujjunkkal mártogattuk le a maradék mustárt. Apu visszament a pulthoz, két pohár sörrel, és két pohár málnával tért vissza. 
Anyu most már nem zsörtölődött vele. Csak a kúti vizet szerette, de most minden unszolás nélkül megfogta a söröspoharat, és jó nagyokat kortyolt belőle. 
- Hát akár mit is mondasz rám Józsim, de ez most nagyon jól esett. 
-Ugye Anyukám, meglehet inni azt a keserű löttyöt. 
- Eddig, amit kóstoltattál velem, az az is volt, keserű lötty! De ez most nagyon ízlett. 
- Tudod miért?
- Ha megmondom. 
- Azért mert mondtam a csaposnak, olyant adjon, hogy az én kis asszonykám is megigya. 
Barna sör, ilyet nem minden hol csapolnak. 
- Látod Józsim, akkor biztos azért volt olyan jó!
Beledugtuk a nyelvünket mi is. Nekem semmi világ pénzéért nem kellett volna, de a Kati a maradékot egy szuszra kiitta. Mire Anyu szóhoz jutott volna, már az üres pohár koccant az asztalon. 
- Ejnye, kislányom, nem gyerekeknek való ez!
-Hagyd csak, ennyi nem árt meg neki! 
- Tudom, ennyi nem árt meg, de Katikánk nagyon hamar rá tud kapni az olyan dolgokra, amik nem gyerekeknek valók. 
Felszedelőzködtünk, elköszöntünk a játszó pajtásunktól. Apu utoljára még odaállított bennünket egymás mellé, és lefotózott. Indultunk vissza a keszthelyi állomásra. Most sem vártunk buszra, az út elején még tele voltunk energiával, Anyu a csodálatos vízirózsát emlegette, én a balul sikerült víz tején fekvést. Jó darabon a melegvízű patak mellett mentünk, lehúztuk a szandált, és belemehettünk, csak a ruhánkra kellett vigyázni, ne legyen vizes. A visszafelé út, mintha kétszer olyan hosszú lett volna. Már viccelődtünk Apuval, biztos eltévedt. Végre a messzeségben hallatszott a vonat zakatolása. Sietősre kellett venni a lépésenként, ha oda szerettünk volna érni. Fáradtan estünk be a legelső fülkébe.
Lehúztuk a szandált, és elfeküdtünk az ülésen, de nem sokáig tartott a pihenés, az ablakból kinézve érdekes látnivalót nem akartuk elszalajtani. A part mentén néha előbukkant a Balaton csillámló víztükre. A lemenő nap kedvére táncolta el az utolsó keringőjét a felszálló sirályok között. 
Mire Fonyódra értünk, már a csillagok nézegették magukat a víz tükrében. 
Kellett várni a kaposvári csatlakozásra. Fáradságot már rég elfelejtettünk. Kimentünk a vízpartra. Most, mikor már a levegő hűs volt, langyosnak éreztük a vizet. Szerettünk volna megfürödni, de Anyu nem engedett bele menni, de megígérte, ha vége lesz az uborka szedésnek, újra eljövünk. 
Fájó szívvel intettünk búcsút a Balatonnak. A hazafelé úton úgy aludtunk Katival, mint a bunda. Akkor ébredtünk fel mikor a leszálláshoz kellett készülődni. Apu a hátán vitt hazáig, még azt sem vettem észre mikor az ágyba fektetett.

12.18  Egy nyári napja

Reggel mire felébredtünk, Apu már elment szolgálatba. Sokáig lustálkodtunk. Anyu már kint volt a kertben. Az éhség kergetett ki bennünket az ágyból. Jó sokáig aludtunk, mert a nap már magasan járt, csak úgy mezítláb, pizsamában mentünk ki Anyu után a kertbe. Abbahagyta a kapálást:
- Na, ti hétalvók, kialudtátok magatokat?
- Még tudnánk aludni, csak nagyon éhesek vagyunk. 
- Gyertek, már biztos jól megdagadt a rizs, amit reggelire csináltam! 
Valóban az összes tejet felitta. Öntött rá még a langyos tejből is, ami ott melegedett a sparhelt szélén, elkavarta, aztán kimerítette a tányérunkba. Az asztalra rakta a kakaóport, mert tudta, én először anélkül eszem, és csak később rakok rá. 
A sparhelten hátul sutyorgott a víz a melegítős fazékba. Mosáshoz készülődött, csak addig, míg aludtunk, nem akarta zavarni a nyugalmunkat. A másik lábasban bableves készült, érződött benne a füstölt bőrke illata. A ládán emelgette a vászonterítőt a ledagasztott kőttészta. Nem lehetett úgy elmenni mellette, hogy ne csípjünk belőle egy kis darabot, tudtuk nem szabad sokat, mert megfájdul a gyomrunk. 
Reggeli után elmentünk vízért, én a tejes kannában hoztam, de a Kati már elbírta a nagyfazekat, úgy hogy ketten hozták Anyuval, akinek a másik kezében még a vödör is volt. A nagymosáshoz kétszer kellett fordulni. Először a világos ruhák kerültek a mosóteknőbe, aztán a sötétebbek, a legvégén Apu kormos ruhája, aminek olyan fekete leve volt, mint a szén. Nem csoda, hiszen szénpor ivódott bele, társulva az olajjal, amivel minden szolgálat után le kellett kenni a mozdonyt. Apu a fűtőháztól hozott olyan port, amivel nagyon sokáig kellett kefével sikálni a ruháit, hogy tiszták legyenek. Egy-egy ilyen nagymosás után Anyunak az ujjai sebesek lettek, a forró lúgtól. 
Nagyon sajnáltam mikor láttam a kezét, oda tartottam közel az számhoz, és gyengéden leheltem rá a hűsítő levegőt, sokáig nem tarthattam ott, mert:
- Jól van kislányom, most már nem fáj annyira! Mennem kell, folytani a kapálást a kertben, készíteni elegendő zöldet a malacoknak, ha holnap elmegyünk Kovácsiba, ne szenvedjenek hiányt. 
- Maradjon még kicsit Anyukám, hadd gyógyítsam meg jobban. Majd mi elmegyünk a Katival, csalánt szedni. 
Anyu végig puszilgatott, aztán ment a kapával a dombra. Katival elmentünk csalánt szedni, én a kosárban, Kati a régi rongyos abroszban hozta haza a fején. Közben elkészült az ebéd. A bablevesből Anyu az összes bőrkét kimerítette, most még egy sonkacsont is főtt benne, Katival úgy marakodtunk rajta, mint a kutyák. Nem haragból, csak játszásiból. Még morogtunk is, Anyu jól mulatott rajtunk. Kalácsnak nem adott nagy pardomot, nem volt idő mákot, diót darálni. Szórt bele egy pár szem mazsolát. Meg sem vártuk, hogy kihűljön, ettük úgy forrón. Egyik kezünkből a másikba dobáltuk, mert megégetett volna. Délutánra beszáradtak a ruhák, így a sparheltet újra be kellett gyújtani, mert a vasaló hasába kellett a parázs. Nem volt elég a kinti nagy meleg, még a sparhelt melegét is el kellett viselni. Kivasalt mindent, csak Apunak a dolgozós ruháját nem kellett. Elkészítette holnapra a ruháinkat. Kellett vinni a munkához is külön. Anyu most a munkához is a szép ruháink közül pakolt. Szerette volna megmutatni, hogy a mamáék szerint "- Margitunk nem tud bánni a pénzzel " - igenis tud. Aztán csak hadd sápítozzon a mama - " Jaj, te Margit, kár ez a szép ruha a lányokra " Tavaly is azt mondta. Anyu meg jól megválaszolt neki:
- Miért kár? Vigyem a Cseresznyésék kamrájába, aztán akasszam fel, mint maga a kolbászt?
Utána nem is mert többet mondani semmit a mama. Igaz, a kolbászt Kati megdézsmálta. Vajon emlékszik még rá? Majd holnap kiderül.

12.19 Rinyakovácsiban

- Kislányaim próbáljátok fel a ruháitokat, amit már kinőttetek, elvisszük a cigánylányoknak! Kiraktuk a szekrényből az összes ruhát. Kész divatbemutatót rendeztünk. Volt, ami már ránk sem ment, vagy ha fel is tudtuk venni, de nem tudtuk begombolni, mert nem ért össze. Anyu elámult, mikor meglátta a sok ruhát, ami nem volt jó ránk:
- Kislányaim, ti aztán jól megnőttetek! Lesz majd nagy öröm holnap a cigány putriban! Belerakta egy nagy szatyorba. Az egész napos tüzeléstől olyan meleg volt a konyhában, nem lehetett elviselni. Anyu bejött hozzánk a szobába, mikor már elvégzett mindent. Kati megnyugtatta Anyut, most nem csinál rosszaságot.
- Na, most már bodorodjunk el! Hosszú nap után vagyunk, és hosszú nap elé nézünk. Szerettük volna, ha mesél valamit, de olyan fáradt volt, hamarabb elaludt, mint mi. Reggel az első hívó szót meghallottuk. A malacoknak már adott enni, a tyúkokat is kiengedte. Minden készen volt az indulásra. A korai vonattal mentünk, az uborkát délelőtt jó szedni, mikor még harmatos Most is a kezünkbe vittük a szandált, keresztül a réten mindig harmatos a fű. Az állomáson Jenő bácsi volt szolgálatban, mostanra már békén hagyott, nem macerált a szemem színével, amióta jól megválaszoltam neki. Épp elkészültünk, mikor beért a vonat. Nagy meglepetésünkre Apu az első kocsiból integetett felénk. Leugrott, segített felszállni. Boldogan csüngtünk a nyakában.
- Hát te Józsim, miért vonattal jössz? Hát a motor?
- A motor már tegnap hajnalban bekrepált, úgy toltam be a fűtőházhoz. Tudtam az utazást, hiszen megbeszéltük tegnap. Úgy gondoltam elmegyek veletek.
- De te nagyon fáradt lehetsz, hiszen tegnap reggel óta talpon vagy! Nem kellett volna eljönnöd velünk!
- Fáradt vagyok, majd leragad a szemem. Most ha csendben maradtok, alszom egyet. Majd Jákó előtt szóljatok, nehogy Gyékényesen kössek ki!
Apu eldőlt az üléseken, és már húzta is a lóbőrt. Anyu odahúzott magához bennünket, mi is bele hajtottuk a fejünket az ölébe, és szunyókáltunk kicsit. Így volt a legjobb, mert nehéz lett volna szótlan maradni. Jákó előtt felébredtünk, most már teljesen kivilágosodott. Szerencsénkre a korai vonatról volt buszcsatlakozás, ami Kadarkútra ment. Igaz nem ment be Rinyakovácsiba, de a bekötőúttól már nem volt messze. Sőt olyan szerencsénk volt, az uborkaföld ott volt kint ahol megállt a busz. A mező már tele volt serényen dolgozó emberekkel. Kitöröltük szemünk sarkából a csipát. Apu a szemével pásztázta a határt, hátha ráismer az anyjára. A legtöbb ember feketében volt, nehéz volt megismerni. Aztán kicsit elidőzött a szeme a nyárfák közelében, ahol valamikor régen még legelő volt.
- Azt hiszem, ott vannak!
Mutatott oda egy pontra ahol két öreg görnyedezett, cipekedve, nehéz ládák alatt.
- Jól tetted Józsim, hogy te is eljöttél. Legalább leveszel egy kis terhet anyádról!
Elindultunk arra amerre Apu mutatta. Már egész közel voltunk, amikor észrevették bennünket. Mama még a kötényét is ledobta, mikor meglátott. Szaladt felénk:
- Jóskám, jól látom? Ti vagytok? Margitom, lányok! Jaj de megnőttetek.
Ki sem fogyott a beszédből. Ölelt magához bennünket. Nekem sikerült kibújnom, mielőtt a nyálas puszijára került volna a sor. Kati nem úszta meg, ő nem is volt olyan kényes az ilyenre. Anyu kitért az ölelkezés elől:
- Sürget az idő mama, átöltöztetem a lányokat, aztán neki állunk mi is. A mostoha éppen csak megállt egy pillanatra, de nem jött oda hozzánk. Nem is hiányzott senkinek. A mamának be nem állt szája. Égre-földre dicsért bennünket. Milyen nagyot nőttünk, milyen ügyesek vagyunk, és mint ahogy Anyu gondolta, most is megemlítette:
- Te Margitom, kár azért a szép ruhákért a lányokon, miért nem veted le róluk? El lehetnek itt egy bugyiban.
- Akkor maga miért nem egy bugyiban van?
Mama nem számított ilyen válaszra, hirtelen nem is tudott mit válaszoljon. Rengeteg uborka volt. Többféle ládába kellett osztályozni. Mi szedtük négyen. Apu hordta ki a végére, az öreg mostoha az árnyékban osztályozta a ládákba. Jobb is hogy messze volt tőlünk. A mama egy szóval sem említette a tavalyi kolbászt, kenyeret. Lehet nem is tudták mennyinek kell lenni, azért nem keresték. A kamra kulcsra volt zárva, nem mehetett rajtuk kívül senki oda be, úgy gondolták. Anyu hozott ennivalót is, ugyanúgy, mint amikor pulai mezőre megyünk. A szalonnához, kenyérhez, jó volt a friss ropogós uborka. A kalácsból a mama is részesült, olyan örömmel ette, mint egy kisgyerek. Pedig ő is süthetett volna magának, de a mostoha sajnálta belevalót. Így olyan furkó lett belőle mindig, ha a kutyát meg dobták volna vele, biztos lesántul. Később Aput elnyomta a fáradság, Katival mi lettünk a fuvarosok. Ez a munka kicsivel jobb volt nem kellett annyit hajúdozni. Mire a nagyon meleg lett elvégeztük a szedést. Elindultunk hazafelé a mamáékhoz. A mostoha szerencsére nem jött velünk, meg kellett neki várni, míg elszállítják. Útba ejtettük a putrikat, igaz másfelé nem is lehetett menni. A sok mosdatlan meztelen gyerek az út szélén játszott. Julcsi ránk ismert már messziről. A tavaly itt hagyott ruha volt rajta, de olyan piszkos volt, a színéből semmi sem látszott. Nekünk ez szokatlan volt, mifelénk is vannak szegények, de azért annyira nem szegények, hogy meztelenül kelljen nekik lenni. Anyu kirakta a ruhákat a gyerekeknek, én még az egyik babámat is belecsempésztem a szatyorba, amivel már nem játszottam. Anyu rám nézett:
- Ez véletlenül került ide?
- Nem véletlenül, oda szeretném adni valamelyik kislánynak!
Kezembe vettem, és oda adtam az egyik maszatos arcú lánynak. Jó darabig csak nézte, nem mert vele csinálni semmit:
- Tiéd, neked adom! Játszhatsz vele!
Felcsillant a szeme, magához ölelte, és elkezdett pörögni. A többiek sóváran nézték. A putrikból előjöttek a pipás, bő cafrangos ruhás asszonyok. Jobbnak láttuk, ha otthagyjuk őket.

12.20  A szénapadláson

Cseresznyésék háza útba esett. 
- Várjatok meg itt a kapuban!
Megálltunk, Kati bolondozott:
- Bemenjek én is? Kérjek egy kis kenyeret?
- Kislányom ne bolondozz! Már elfelejtődött az a kenyér, látod a mama meg sem említette. 
Kis idő múlva jött is a mama, valamit takargatott a köténye alatt. Akár hogyan igazgatta, a kolbász vége azért kilátszott. 
- Majd otthon megehetitek, Amit nem tudtok megenni, azt elviszitek, de úgy rakjátok el, nehogy az öreg észre egye!
- Hát eddig jutott kend? A gyerekének, onokájának úgy kell lopni az enni valót?
-  Nem lopkodom, de jobb a békesség, jobb, ha nem tud róla. 
Otthon a mama vágott kenyeret, tört a kolbászból egy darabot. Éhesek voltunk, kiültünk a lugasba, és figyeltük, mikor jön haza a mostoha. Apu lefeküdt a padra. Kis idő múlva elaludt.
Anyu segített megitatni a jószágot. Katival kimentünk játszani a szénapadláshoz. Lovak már nem voltak, de a szekér meg volt. Annyi széna volt benne, szinte ki sem látszott alóla. A szénapadlásról át lehetett menni a házba, ha a kamrában nyitva volt a padlásfeljáró. 
Most nem voltunk kiéhezve a piros zsírt csöpögtető száraz kolbászra, de azért kíváncsiak voltunk mi van a tisztaszobában. 
Felmásztunk a létrán, átmentünk az egész padláson. Jó rég nem járhatott arra senki, mert nem győztük törölgetni arcunkról a pókhálót. A sindők között volt néhány helyen ablaküveg, ott betűzött a nap. Nem volt szerencsénk, a csapó ajtót lecsukták, és el is volt riglizve alul, nem tudtuk kinyitni. Nézegelődtünk, mit csináljunk. Sokáig elidőztünk. A szalufáról lelógó dolgokat vételeztük szemre. Kati már a nyakába akasztotta az egyik lószerszámot, hogy az neki kell. Sokáig tartott mire meggyőztem hagyja a fenébe, mit kezd egy gyeplővel ló nélkül. Nagy faládára üres zsákok voltak teregetve. A ládában kevéske kis liszt volt csak. Halmokban búza, árpa, rozs. Aztán a másik oldalon kiteregetve dió, mogyoró, makk. Katinak egyfolytában azon járt az esze, milyen rosszaságot tudna csinálni. Hiába mondta neki Anyu, nem nyugodott, amíg ki nem talál valamit. 
- Gyere Marika, megvan, mit csinálunk!
Én szabadkoztam:
- De megígértük Anyunak, nem csinálunk semmit. 
- De hát Anyunak nem mondjuk meg!
- És ha kitudódik? 
- Miért tudódna ki?
- Mert én úgyis elárulom, nem azért mert árulkodós vagyok, hanem mert ide lesz az orromra írva. Kati le akart zavarni a padlásról, mert nem csinálhatta, amit szeretett volna csinálni. Most, hogy már biztos voltam benne, hogy nem áll el a szándékától, még jobban maradni akartam.
Leültem az egyik zsákra ahonnét az egész padlást beláttam. Ha valaminél tovább időzött, mentem a közelébe:
- Ezt is megmondom, aztán vártam mihez nyúlni legközelebb, mit kell majd megmondani. 
Elkezdte a mogyorót beleszórni a makk közzé. Ott a félhomályban nem is volt feltűnő a makkos mogyoró. Nem éreztem, hogy nagy veszteség éri a mamáékat. Én is segítettem a keverésben 
- Jól van Kati, ennyi elég! 
- Ez semmiség, gyere, csináljunk még valamit, amire nem jönnek rá rögtön!
Talált egy vászonzacskót, ahogy tapogatta úgy érezte mák van benne. 
- Hagyd ott! Elég most már amit csináltunk. 
Kati nem nyugodott leakasztotta a szegről. 
- Ezt el kellene vinni a Cseresznyésék padlására. 
- Kati ne hülyéskedj!
- Miért, ha a kolbászt elveszik, a mákot is el lehet vinni. 
Elindultunk le a széna között le a létrán. Katinak kicsúszott a kezéből a mákos zacskó és a szekér mellett lecsúszott a széna közé. Nem volt rá lehetőség, hogy kiszedjük. 
- Látod, nem kellett volna elhozni. Most mi legyen. 
- Hát mi lenne, ott marad. Visszasündörögtünk a nyári konyhába, mintha semmi sem történt volna. 
Az ebédnek már jött a jó illata. A paprikás krumplinak szép pirospaprikás színe volt, mert mikor a mama kicsit félrenézett Anyunak sikerült egy fakanálnyit még belerakni. Mama mikor kevergette, nézett is furcsán, megfogta a konyharuhával, még az udvarra is kivitte, jól látja-e.
Aztán visszarakta a sparheltre:
- Hát hiába, jó kis színt adott neki ez a kolbász. 
Anyu ránk kacsintott. Magunkban mosolyogtunk, jó színe volt annak a fakanálnyi piros paprikának.

12.21  Kísért a múlt

Apu is felébredt. Ott ácsingóztunk az az asztal körül. Éhes volt már mindenki. 
- Meg kell várni az öreget. Rossz néven veszi, ha nélküle ülünk asztalhoz. 
- Tudja mit anyám, akkor egyék meg maguk az ebédet, mert mi nem késsük le a buszt azért, hogy a mostohámmal egy asztalnál egyek. Készítsd a lányokat Anyukám!
- Jó van fiam, ha ennyire sietős egyetek!
- Dehogy eszünk, azért, hogy utána magának csináljunk bajt.
- Ne törődj az én bajommal! Nem viheted el ezeket a lányokat éhesen. 
Kezdte is kimerni rögtön a paprikáskrumplit. Rakott a tányérunkba kolbászt is bőven.
Anyuék le sem ültek. A sparhelt széléről kanalazták.
- Jóskám vasárnap lesz a búcsú, itt hagyhatnátok ezeket a lányokat. Aztán ti meg jönnétek majd reggel a búcsúba. 
Anyu mintha már történne is az az itt maradás, rögtön mellénk állt, megfogta a kezünket. 
- Mama! Hogy képzelte? Azt hiszi, itt hagynám őket, vagy azt hiszi, itt akarnának maradni? Én a gyerekeim nélkül egy tapodtat sem megyek!
Azzal oda fordult Apuhoz.
- Józsim te maradhatsz, ha akarsz!
- Én? Hogy itt maradjak? Egy levegőt szívni azzal, aki a vesztemet akarta örökké?
- Jól van fiam, ne hánytorgasd a múltat. Ami megtörtént azon már nem tudunk változtatni. 
- Igaza van ebben, a múlton nem tudunk. De én a jövőmön tudok. Ne is nehezteljen ezért rám. 
Most elmegyünk, de ha szívesen lát bennünket búcsúkor, eljövünk. Ma csütörtök, úgy kérem a szolgálatot, hogy el tudjunk jönni vasárnap. 
- Gyertek fiam, itt lesznek a Pistáék is, és jönnek a Feri bátyádék is.
- A Pistára nem vagyok túlságosan kíváncsi! Látom eleget Kaposban, feszít az autóban, amit abból a fából vettek, amit mi termeltünk ki.
- Jaj, fiam ne hánytorgasd azt a múltat! Ha te neked lett volna jogosítványod, te neked is lett volna véve. 
- Hát ezt eddig sose mondta nekem. Mindig azt mondták! " Jóskának nincs hozzá esze"
Aztán most minden negyedévben sikeres vizsgát teszek a mozdonyok tudományából.
Anyu csak hallgatta a sok panaszos szót. Nagyon sajnálta Apu sorsát. Hiába volt egyes gyerek, a törődésből, szeretetből mégsem jutott neki semmi. Összeszedte az edényeket, elmosogatta. Megigazította a hajunkat, győzte kifésülni belőle a széna maradványait. Mama elkisért bennünket a cigánysorig. Mostohával félúton találkoztunk. Meg sem állt, csak annyit mondott:
- Na, már mentek is.
Apu csak bólintott, nem vett fáradságot, hogy szóra nyissa a száját. A délutáni busz bejött egészen a faluig. Fáradtan estünk fel. A rázós, döcögős úton, folyton beszélni kellett hozzánk, nehogy elaludjunk. Korán volt a reggeli ébresztő. Még világosban értünk haza. Vacsorára a titkos kolbászt ettük. Anyu szépítette kicsit a mama viselkedését:
- Ne neheztelj rá Józsim. Biztos neki sincs gyöngyélete a mostohád mellett!

13.1 Anyu kerhóra kap  

- Ha nincs gyöngy élete, magának kereste. Akkor sem kellett volna eldobni engem. Te azt nem tudhatod nekem milyen gyerekkorom volt. Neked volt mentsvárad, de nekem mi jutott? Mit gondolsz, milyen lehetett a teheneket őrizni a faklumpában ami " szómával vót kibélülve", hóban, fagyban? A kabátom olyan volt, mint a szita, át lehetett látni rajta. Az éhségemet a kökénybokorban csillapítottam. Aztán mikor hazamentem az ostor vége csattant a hátamon, mert a mostohám mindig talált arra okot, hogy végig vágjon rajtam. Ha nem is volt semmi ok, csak a mihez tartás végett. 
- Jaj, Józsim tudom én, nem volt könnyű neked, de látod, anyád mégis csak szeret a maga módján. 
Légy kicsit kevesebb vele!
- Lennék én kedves, de olyankor eszembe jut, hogy a Pistával tudott szépen bánni, akkor velem miért nem?
- Talán a mostohádnak akart a kedvében járni. 
- Hát az nekem mindegy, de most aludjunk, mert hajnalban kell kelni. 
Reggel mikor felébredtünk Apu már elment szolgálatba. Sokáig lustálkodtunk. Csend volt. Az asztalon egy cédulára oda volt írva. "Rudi bácsi szöllejéhez mentem kötözni, az ennivalót a sparhelt szélén találjátok"
A tejbedara már jól meg volt dagadva, Anyu odakészített mindent, tej, cukor, kakaó. Ettünk, utána elmosogattuk a tányérunkat, majd elmentünk Anyu után. Kicsit ráijesztettünk, mert nem gondolt rá, hogy a cseresznyefáról nem a madarak szórják rá a megaszalódott rajt maradt kukacos cseresznyét. Eleivel csak úgy felváltó vette, aztán mikor felnézett nagyon megrökönyödött.
- Hej, kislányaim hát ti, hogy kerültök ide?
- Vártuk haza, aztán eluntuk a várakozást, oda volt írva az asztalra, és eljöttünk. 
- Várhattatok, nem mentem, szeretném elvégezni. Holnap meg az Irénke néniéknél kellene kötözni a szőlőt, ha nyugodtan akarok elmenni a kovácsi búcsúba. 
Kati nem örült a vasárnapi búcsúba menésnek. Ha a mama mákos tésztát akar sütni, hamar kiderül, hogy eltűnt a padlásról. Mi lesz ha kerhóra kapják, aggodalmaskodott.
- Mondtam én, nem kell azzal a mákos zacskóval semmit sem csinálni! Látod itt az eredmény. 
- Nem látta senki sem, hogy a padláson jártunk, letagadjuk. 
- Neked jó, mert minden szemrebbenés nélkül tudsz mondani, olyat is, ami nem igaz, de én, ha valami hamisat mondok, egyből elpirulok. Ide van írva az orromra, hogy nem mondtam igazat.
- Majd te nem jössz oda, ha kérdezgetnek felőle.
Anyu elvégezte a kötözést. Otthon készítette a ruháinkat vasárnapra. 
Apunak sikerült úgy alakítani a szolgálatot, hogy vasárnap este kellett csak jelentkeznie.
Anyu furcsállotta, nem készülődünk, nem várjuk a búcsúba menést Máskor nem maradtunk a bőrünkben, olyan izgatottak voltunk. Kérdésekkel halmozott el bennünket. 
- Hát nem várjátok a kovácsi búcsút?
Egyhangú rövid kis válasz érkezett. 
- De, várjuk. 
- És nem örültök?
- De, örülünk. 
- Máskor jobban szoktatok örülni. Valami baj van?
- Nincs semmi baj. 
De Anyut ez a válasz nem nyugtatta meg. Magában morfondérozott. Ezek a lányok titkolnak valamit, na, majd kerhóra kapom a Marikámat az nem tud hazudni nekem. Este leküldte Katit Vörösékhez tejért, tudta, ha ott van, akkor nem árulom el. 
- Marikám, mi ez búvalbélelt hangulat. Miért nem örültök a búcsúba menésnek?
Egy darabig hallgattam, de már csak úgy égett az arcom, ki kell mondanom, de Kati mit mond, ha elárulom. 
- Mondd csak kislányom, majd megoldjuk együtt!
- Hát az a nagy baj, hogy a Kati eltűntette a mákos zacskót. 
- Mi az, hogy tüntette?
- El akarta hozni, de aztán lecsúszott a szénapadlásról, a szekér és a fal közé. Nem tudtuk kivenni, így ott maradt, ha mákos kalácsot akar sütni a mama, kiderül a turpisság. 
Anyu nagyon sóhajtott:
- Ejnye, mondtam ne csináljatok semmi bajt! Most mi lesz!
Kati a végszóra érkezett. Tudta miről lehet szó, mert Anyu tekintete elárulta, amikor belépett a tejjel. 
- Mi lesz? A korai vonattal megyünk, és kihúzzuk a szekeret, aztán megoldódik a probléma. 
- Te lány, az csak ilyen egyszerű, ahogy elmondod, ugye?
- Hát persze, majd Apu is segít. 
Mákos zacskó témát lezártuk. A makkos mogyorót meg sem említettem. Ez egyszerre éppen elég volt. 
Másnap elkészült az Irénke néni szőlője.
Most már izgatottan vártuk a vasárnapot.

13.2  Azok a fránya patkányok

A vasárnapi utazás nem olyan volt, mint máskor. Apu is tudomást szerzett a mákos zacskó vándor útjáról. Nem csinált belőle nagy csetepatét. Csak azért bánkódott, mert a diós kalácsot nem szerette. Anyu megvigasztalta:
- Sütök én neked mákos kalácsot, emiatt nem kell aggódnod. Az utazás alatt Apu a gyerekkori csínytevőseit mesélte. Milyen módon járt túl a mostohája eszén. De ezek talán nem is csínytevések voltak igazán, ezek az életben maradásáért való küzdelmek voltak. Mikor krumplit lopott a pincéből, éhségében, mert egész nap egy darab kenyérrel nem lakott jó. Az elgereblyézett földön, ha belépett volna, ott marad a nyoma. Ő egy lapáttal vett el belőle. Vagy a zsíros véndő tetejére ugyan olyan cirádát húzni, mint ami rajta volt. Napközben hazaszökni, és a tojásfészkeket megdézsmálni. Hiába monyászta meg a mostohája minden reggel a tyúkokat, neki sikerült észrevétlenül meglovasítani a tojást. Este aztán magába jókat nevetett mikor hallotta a mostoha zsörtölődését „Már megint valami elvitte a tojást ".
Beért a vonat, pedig még szívesen hallgattuk volna Apunak a történeteit. Esetleg ötletet venni a következő bevetésre. Jákóból gyalog kellett menni, mert vasárnap nem volt buszcsatlakozás. Mikor a csökölyi faluból kiértünk, Apu felvett a hátára, féltem a cigánysor acsarkodó kutyáitól. A tanítóék háza felől érkeztünk kovácsiba. A tanító kint volt a ház előtt. Ráismert Apura:
- Jóskám, de régen láttalak!
- Tiszteletem tanár úr! Hát bizony nem sokszor járok erre. De hát nem kell magának mondanom az okát, tudja azt maga. 
- Tudom fiam, eszembe jut sokszor az a nap mikor hazakeveredtél a fogságból, aztán tőlem tudtad meg az öreganyád halálát. Hogy alakult a sorsod?
- Nem panaszkodom, nézze, itt vannak az én kis csimotáim, az asszonykámra meg emlékezhet még mikor az erdőre jártunk mikor összekerültünk és itt laktunk. 
- Igen, hogyne emlékeznék. Mindig mondtam az én feleségemnek, hogyan lehet ennyi erő, egy ilyen kicsi teremtésben, mint a te kis feleségedben. 
- Hát tudja, nem is annyira erő, hanem a kitartás az, ami nem hagyja el sohasem. 
- Jöttetek a búcsúba?
- Igen, de most megyünk is, ne várjon anyám hiába. 
Elköszöntünk. Innét már látszódott is a mamáék háza. Nagy munkában volt a mama. A kicsi nyári konyhában tele volt lábasokkal a sparhelt teteje. Mama a kötényébe törölte a kezét, és örömében felkapott, próbáltam az arcomat elfordítani, de a nyálas puszijától nem menekültem meg. Kati túljárt az eszén. Kikerülte. Neki most fontosabb dolga volt, a mákos zacskóval kellett foglalkozni. Ment arra hátra a fészer felé. Mama betessékelt bennünket a nyári konyhába. Sorolta mi van a lábasokban: 
- Mit gondolsz Margitom, elég lesz ennyi embernek?
- Miért hányan leszünk? 
Mama kezdte sorolni:
- Tik vagytok négyen, a Pistáék hárman, aztán a Feri bátyádék nyolcan. 
- Hú, mama ez kevés ennyi embernek!
- Ja, azt elfelejtettem mondani, van egy fazék húsos káposzta is. Azt már megfőztem tegnap, bent van a kamrában.
- Hát, ha az is van, akkor elég lesz.
Kati kummogott a mama háta mögött, jelezve Anyunak fontos beszélni valója van. Anyu a kezével intett, várjon türelemmel. A mama csak mondta, mondta a magáét: 
- Minap mikor elmentetek, jöttek megvenni a szekeret. Végre elvitték, mert csak a helyet foglalta, mióta nincs ló az istállóban. De még jó is, hogy elvitték, alatta volt egy patkány lyuk. Képzeljétek el micsoda kárt csináltak azok a bestiák. Az egész fészer tele volt patkánylyukkal.
A padláson a mogyorót összeugrálták a makkal. Még a mákos zacskót is leráncigálták a padlásról, ott volt a szénában. Anyu figyelte a fejleményeket. Kati a mama háta mögött öröm táncot járt. 
Már majd kitört belőlünk a nevetés. Ki kellett menni az utcára, nehogy meghallja a mama a nagy viháncolást. Katival ugrattuk egymást:
- Te kis patkány még a mákos zacskót is leráncigáltad a padlásról.  

13.3 A kovácsi búcsú napján

Kint ültünk a padon mikor a Pista bátyáék megjöttek autóval. Egyből felugrottunk, nézegettünk be az ablakon. Nem sok alkalom volt eddig közelről megcsodálni ilyen szép masinát. Pista bátyánk mérgelődve porolta le, közben hangosan morgolódott. 
- Mondtam én ne jöjjünk kocsival, nézzétek meg milyen piszkos!
- Az csak por, majd hazafelé leviszi a szél az ország úton. 
Találkoztunk már Apu mostohatestvérével, és családjával, de olyan régen volt, mi sem, és ők sem emlékeztek már arra az időre. 
- Csak nem a Jóska lányai vagytok? 
Kati egyből rá vágta:
- Nem, mi az Apukánk lányai vagyunk.
Én lökdöstem a Katit, susmorogtam a fülében:
- Ne hülyéskedj, dehogyisnem a Jóska lányai vagyunk. 
Az autó ajtó csapódásra kijött a mostoha, tárt karokkal fogadta az érkezőket, mama is abba hagyta a főzést, még a kötényét is ledobta a kispadra, úgy ment köszönteni öket.
Apu a lugas alatt ült, de nem ment ki eléjük. Anyu a nyári konyhában volt elfoglalva, rétest húzott az asztalon. Nem kellett neki abbahagyni a munkát, hogy üdvözölje Apu mostohatestvérét, mert a szembe lévő házba, a tisztaszobába lettek betessékelve. Katival sündörögtünk utánuk. Végre meglátjuk a tisztaszobát. Ángyom levetette a kosztüm kabátot, a széktámlára rakta. Erzsike, úgy ahogy volt ráhuppant a vetett ágyra. 
- Hú, de elfáradtam, mama de jó hűs van itt nálad. 
Mama nem szólt rá, még annyit sem mondott neki, hogy a szandált vesse le. Kati addig tülekedett még az ágy túlsó felére került, és ott ő is felhuppant az ágyra. Én nem mertem közéjük feküdni, féltem, hogy a mama ránk ripakodik. De nem volt semmi korholás. A mostoha bort hozott fel a pincéből.
Az ángyomnak is töltött. Erzsike nyafogott, hogy ő is szomjas. Neki a mama málnát töltött. Kati utánozta az Erzsikét, most már neki is kénytelen volt tölteni a mama. Kati felvette a pléhpofát:
- A Marika, és Apu is szomjas! Mama, nekik is adjon! Ha nem ér rá, akkor majd én viszek a Jóskának!
Rávigyorgott a Pista bátyára. 
- Te kis hamis, akkor mégis a Jóska lányai vagytok. 
Kati nem várta meg a magyarázkodást. Felkapta a boros üveget, szaladt a szemben lévő nyárikonyhába, ahol Apu a lugasban üldögélt. 
- Apu ide nézzen, mit szereztem!
- Tedd csak le kislányom, majd a Pista megissza! Úgyis neki van szánva. 
Anyu a nyitott ablaknál hallotta a panaszlást. 
- Jaj, te egek ura, bizony isten hatalmas bánat ez az én Józsimnak, ha még a bort is visszautasítja. 
Pista bátya mikor rájött, hogy a Jóska lányai vagyunk, lerakta a poharat, jött át a nyári konyhába üdvözölni apuékat. A rideg kézfogást Feri bácsi érkezése törte meg. Jó nagy pereputtyal érkezett. Mi nagyon örültünk ennek, mert voltak hasonló korú gyerekek és így mindjárt érdekesebb volt a nap. Erzsike is becsatlakozott hozzánk játszani. Az búcsúi ebéd rotyogott fent a sparhelten.
Mi gyerekek szaladgáltunk az eddig tiltott tisztaszobában. Még az ágy tetejére ültetett babával is szabad volt játszani. Már a másodikat harangozták mikor elindultak a misére. Gyerekeknek nem kellett elmenni. Apu nem voltvalami nagy haverságban a papokkal. Anyu meg amióta a pulai templomban arrébb lökdösték, hogy " menj arrébb mert ez az én helyem" azóta nem járt misére. Mama, indulás előtt még leellenőrzött mindent: 
- Margit, majd szűrd le a levest, aztán később rakd fel a húsoskáposztát melegedni. Itt a lugas alatt teríts meg, a tisztaszobában vannak a porcelántányérok, azokat hozzátok ki. Anyu megjegyzett mindent. 
- Jól van mama, menjenek csak nyugodtan a misére, elrendezek mindent. 
Katival éhesek voltunk, mikor leszűrte a húslevest kistányérra rakott a benne főtt zöldségekből, húsból. Ahogy a főtthúst csipegettük a belefőtt tyúkfejből kacsingatott ránk a tyúk szeme.
- Anyúúú! Ez nekem nem kell! Fúúújjj! Benne van a szeme. Undorodva toltuk félre a tányért. 
Anyu visszarakta a tálba. 
- Jól van kislányaim, ebből majd nem esztek. Majd esztek káposztát. 
Beletörődtünk, majd eszünk káposztát. Közeledett a dél, hallatszott a harangozásból, hamarosan indulnak haza a templomból. Anyu kihozta a kamrából a fazék húsos káposztát. Felrakta hátra a sparheltre. Mire kell addigra ott hátul is megmelegszik. Mikor levette a födőt...

13.4  Psszt, mi van a fazékban?

Rögtön vissza is rakta:
- Józsim! Gyere ide! 
- Hagyjál Anyukám, pont most bóbicáltam el egy kicsit. 
- Gyere, Gyere! Ne bolondozz!
- Mi az a sürgős?
- Ide nézz!
Felemelte a födőt. Apu elképedt. 
- Hú, a büdös életbe, rakd vissza, de gyorsan! Nehogy kijöjjenek!
Épp akkor szaladtunk el az ajtó előtt, csak a végét hallottuk " Nehogy kijöjjenek "Visszaléptünk:
- Anyuuu, mire kell vigyázni? Mik ne jöjjenek ki?
Anyu körbe nézett, becsukta az ajtót, aztán a szájára mutatta a pssz-t. Felemelte a födőt. 
Katival szájtátva bámultuk bele. Rengeteg apró fehér kukac hemzsegett. Végig futott a hátunkon a hideg, bele borsódzott a bőrünk a látványba. 
- Józsim most mit csináljak?
- Vidd vissza a kamrába, aztán ha megjön anyám, megmutatod. 
Alighogy visszavitte Anyu, kezdtek szállingózni a népek a miséről. Mama elsőként fordult be a kapun, úgy ünneplősen egyenesen a nyárikonyhába jött, meg akarta nézni, hogy áll az ebéd. 
- Na, Margitom, rágyőztél mindenre?
- Jaj, mama, nagyon nagy baj van!
- Mi az a nagy baj?
Anyu körbe nézett, nem-e hallja valaki:
- Gyüjjön velem, megmutatom! 
Bevezette kamrába, az ajtót is becsukta maguk után. Levette a födőt a fazékról: 
- Ide nézzen! 
Mama egy pillanatra megrökönyödött, aztán intett Anyunak, hogy csendben legyen. Kiment. Kis idő múlva egy kanállal és a moslékos vödörrel jött vissza. El kezdte lekanalazni a kukacokat a húsos káposzta tetejéről. Mikor már úgy látszott, hogy leszedte mindet, mondta Anyunak:
- Na, most már felmelegítheted, nem kő nekik tudni! 
- De mama, ezt akarja megetetni a vendégekkel?
- Miért? Há, jó ez! Semmi baja. Megaztán nem tudják, hogy mi volt benne.
Mama fogta a moslékos vödröt, kivitte a ganyédombra, kiborította. A kakas rögtön oda csődítette az egész baromfiudvar apraját-nagyját. A tyúkok egymás csőréből csipkedték a ficergő kukacokat. Pár perc múlva már hírmondója sem volt a fazékba  költözött vendégváró finom fatatoknak. 
Anyu nem tehetett mást, kivitte a nyári konyhába, felrakta a sparheltre melegedni. Kavargatás közben még vizslatta nincs-e benne kukac. Apuval összenevettek. Mikor arra szaladtunk, Anyu fülünkbe súgta:
- Egy szót sem ejtettek arról, amit a fazékban láttatok!
Kati járatta a bolondját:
- Nem, nem senkinek sem mondjuk el, hogy kukacos volt a káposzta. 
Anyu finoman fejbe kólintotta. Szerencsére nem hallotta senki. Kint a lugasban ettünk. Nekünk, gyerekeknek a hokedlin volt megterítve. Anyu merítette ki az ételt. Mi csak abból a rétesből ettünk, amit Anyu csinált. Nem szerettünk volna valami újabb ínyenc csemegével találkozni. 
Apunak a levesből a csirke lába jutott. Mikor a kezébe fogta, hogy lerágja róla az ujjakat, észrevette, hogy a körmöket elfelejtették levágni róla. Észrevétlen átcsempészte a Pista tányérjába. 
Egész ebéd közben lökdösődtünk a Katival. Nem szóltunk, csak az ujjunkkal mutattuk egymásnak a ficergő kukacokat.

13.5 Búcsúfia  

A húsoskáposztás-fazék kiürült, Feri bátyám még dicsérte is:
- Hej, te Rozink ezt nagyon eltaláltad!
Anyu ránk nézett, mert már alig bírtuk magunkban tartani a nevetést. A Pista azért nem állta meg szó nélkül:
- Mama, legközelebb azért a tyúknak vágja le a körmét!
- Apádnak mond, az volt a segítségem. 
Az öreg mormogott az orra alatt:
- Ezeknek már semmi sem jó. 
A népes vendégsereg mindent felfalt. A férfinépség nekiállt borozgatni. Mostanra már Apu is megbékélt, magában jókat nevetett. Megették a kukacos káposztát, a Pistával megetette a körmös tyúklábat. Elégtétel nem volt arra a rengeteg sérelemre, amit az élete folyamán megszenvedtetett, de félretette a haragját. Miért haragudjon a Pistára, nem volt ő bűnös, hogy az apja ilyen gonosznak született. Feri bátyát meg nagyon is kedvelte. Az anyjának legidősebb testvére. Már akkora gyerekei is vannak, mint Apu. Kisgyerek korában ők is abban a faluban laktak. Szívesen emlékezett vissza arra az időre. Akkor még híre hamva sem volt a mostohának.  Még ő is " kisfiam " volt az anyjának. Most is azt az időt mesélte Feri bátyám:
- Aztán arra emlékszel Jóskám, amikor megkergetett a madarászkégyó?
- Azt még élek nem felejtem el. 
- Apu, mesélje el nekünk is!
- Hiszen elmondtam már sokszor!
- Nem baj, olyan jó hallgatni.
A többi gyerekek is odajöttek, nem akartak lemaradni a kégyós történetről. 
- Feri bátyámmal jártuk az erdőt!
- Nem Jóskám, az nem úgy volt! Te a teheneket őrizted, aztán elcsatangoltál az erdőben. Én akkor jöttem Bajomból. Na, de meséld tovább te!
- Na, szóval a kíváncsiság, meg az éhség bevitt az erdőbe, madártojásokat kerestem. Már jó pár volt a bögyömben, mikor fölmásztam egy nagy fára, amin egy odú volt. Megkapaszkodtam a lábammal, hogy tudjak bele nyúlni. Ahogy dugom bele a kezemet valami hideget érintettem, rögtön tudtam innen Jóska menekülni kell! Nem lacafacáztam, elengedtem az ágat, zsupsz, le a földre. A kégyó utánam. A farkát a szájába véve úgy gurult, mint egy karika, akkor ért oda a Feri bátyám, lehet, még most is szaladnák, ha nem jön. Nevette el magát Apu a végén. 
- Abizza úgy vót gyerekek. 
Szerettünk volna még meséket hallgatni, de az asszonynépség elvégezte a mosogatást, és készülődtek a búcsúba. Oda meg mi is nagyon vágyódtunk már. Anyu átöltöztetett bennünket, már mi úgy indultunk el, hogy vissza sem jövünk, megnézzük a búcsút és a busszal elmegyünk a vasútállomásra. 
A kiserdőn keresztül jutottunk be a búcsúba. A cigánylányok ott játszottak az út szélén. Jó volt látni, hogy most már csak az egész pici gyerekek voltak meztelenül. A nekik adott ruhák, ugyan már piszkosak, szakadtak voltak. Sajnálkoztunk, hogy nem vigyáznak rá. Julcsi, és a Bözsi egy darabon mellettünk jött, Mondtuk nekik, jövőre majd megkapják, azt, amiben most járunk. Gyönyörködtek benne. Anyu megsajnálta őket, amit levetettünk még nem nőttük ki, de már elég rövid volt. Kivette a szatyorból:
- Kislányaim, mit mondotok, oda adjuk nekik?
Rögtön rá vágtuk:
- Igen, adjuk oda!
A mama sápítozott egy sort:
- De az még jó volt nekik Margitom!
- Nem baj mama, majd lesz helyette másik. 
Apu is így gondolta.
Közben beértünk búcsúba. Minket a mama vezetett, aztán csak olyan sátornál állt meg ahol cukorkát, nyalókat árultak. Mi szívesen nézegelődtünk volna ott ahol játék volt. 
Az Erzsike belecsimpaszkodott a kezébe aztán elhúzta a játékos sátrak felé.
- Ezt vedd meg nekem mama! 
Kezébe fogott egy karórát. Rákapcsolta, és már le sem vette. Mama kénytelen volt kifizetni. Katival mi is felraktuk a kezünkre, aztán mi is kértük a mamát:
Mama, mi is ilyent szeretnénk, megveszi nekünk?
Mama rázogatta a fejét:
- Lányok, ez nagyon drága vegyünk inkább báb olvasót, azt meg tudjátok enni. 
- De nekünk az nem kell, ilyent szeretnénk, az Erzsikének is ilyent vett. 
- Jól van, de ketten kaptok egyet. 
- Ketten egyet?
Kérdeztük egyszerre. 
- Igen, mert ez nagyon sok pénzbe kerül. 
Kati rögtön rávágta:
- Jó akkor az enyém lesz, mert én vagyok a nagyobb. 
Én sírva fakadtam. Anyu utolért bennünket:
- Mi a baj Marika?
- Csak a Kati kap órát, én nem. 
- Tudja mit mama, ha nem veszi meg mindkét lánynak az órát, akkor egyiknek se vegyen.
A busz befordult a sarkon, nem volt idő teketoriázásra. Nem lett egyőnknek sem óra, de még bábolvasó sem. Apu megvigasztalt bennünket. 
- Ne bánkódjatok kis csimotám, kaptok majd igazi órát, ez különben is csak játékóra volt. 
Pistáék kerülték el a buszt autóval, az Erzsike integetett, a karjára vetődő fényben megcsillant az óra.

13.6  Meglepetés a jákói állomáson  

Irigykedve néztünk az autó után. Kati mondta a magáét:
- Ha nem nyahorogsz, akkor most egyikünknek lenne órája. 
- Igen neked lenne, sokra mennék vele. 
- Majd oda adtam volna néha!
Anyu fejezte be a vitát:
-Jobb így, hogy nincs! Nem veszekedtek kinek a kezén legyen. 
- Anyu az Erzsike miért kaphatta meg az órát, az nem volt drága? És az Erzsike miért tegezi a mamáékat, és a szüleit? - kíváncsiskodtam.
Olyan furcsa volt nekem azt hallani. Az iskolában is minden gyerek magázza a szüleit és a nagy szüleit. 
- Kislányom, a városban más szokás van. Ott így hallják a gyerekek, és így szokják meg. 
Az órából meg csak egyet kellett venni, az nem olyan sokba, mint a kettő. Lehet nem volt annyi pénze a mamának. Ne bánkódjatok, majd Édesapátok vesz nektek órát. 
Az idő hamar elment, a busz bekanyarodott a jákói vasútállomásra. A Pistáék autója ott állt. Vártak bennünket. Anyuék nem tudták mifene történhetett, hogy itt várnak ránk. 
Erzsike szaladt felénk, és két órát szorongatott a kezében. Nagy igyekezettel már csatolta is fel a kezünkre. Katival összenéztünk:
- Ez a miénk? Valóban? 
Forgattuk a kezünket. 
- Igen, nektek vette az Anyukám. 
Teljesen megilletődve álltunk az ángyi előtt, még egy köszönöm szó sem jött ki a szánkból. 
Anyu ocsúdott föl először: 
- Hát ez nagy meglepetés, köszönjük szépen. Talán a mama meggondolta magát? Megvette, és veletek küldte el?
- Nem Margitom, nem a mama vette. Az Erzsike mikor hallotta, hogy a te lányaidnak nem vette meg a mama, akkor nekem rimánkodott mindaddig, míg meg nem vettem. Aztán igyekeztünk utolérni a buszt, de hiába integettünk, nem állt meg. Akkor mondta a Pista, hogy Jákóban az állomáson utolérünk benneteket. Na, hát így kerültünk ide ezekkel az órákkal. 
Jó lett volna még beszélgetni, de a bakter leengedte a sorompót, ami annak a jele volt, hamarosan itt a vonat. Ölelkezéssel búcsúztunk el.
Pistáék megvárták, míg felszálltunk. Sokáig integettünk. 
- Hát ezen az Erzsikén elcsodálkozok, Milyen jó szívvel van a lányok iránt. 
- Több esze volt, mint az anyámnak! Még hogy jobb érzelmekkel van irántunk? Úgy táncol, ahogy az öreg mondja. Arra jók voltak a lányaim, hogy a mezőn dolgozzanak. De mikor kis ajándékkal kedveskedhetett volna nekik, azt már nem tehette meg, mert nem volt rá valója. 
- Igazad van Józsim, de látod azért a Pistáék nem olyan farizeusok, főleg ez a kislány. 
Már bánom, hogy nem szóltam nekik, hogy ne egyenek a káposztából. 
- Nem baj Anyukám, ne bánkódj! Nem tudták, hogy mit esznek. Jó volt a körmös tikláb a Pistának. Legalább megkapirgálta a torkát, a bor is jobban lecsúszott neki utána. De nekem mostanában ne főzz húsos káposztát, nincs az a pénz, amiért megenném, úgy megundorodtam.
Katival tekergettük az órát, de csak akkor mozdult, ha kézzel hajtottuk előre. Ha tudjuk, hogy ilyen érvénytelen semmire való dolog, dehogy nyahorogtunk volna érte. Igaza volt a mamának, jobban járunk, ha bábolvasót vesz, azt legalább meglehet enni. Útravalót elfelejtett csomagolni a mama. Éhesek, szomjasak voltunk. Utasellátó kocsi nem volt a vonaton. Kaposban éppen annyi időre állt meg a vonat, hogy Apu tudott venni nekünk szendvicset, és innivalót, hogy kibírjuk hazáig.
Végig nevettük az utazást, aki a közelben ült azokra is átragasztottuk a nevetést. A patkányok ribilliója ugyancsak nevetésre ingerelt mindenkit, mikor megtudták, a történet valóságát. 
Az uborkaszedésnek vége, mostanában nem kell menni, majd a mama jön a szentannai búcsúba, ha elengedi a mostoha.

13.7  Paprikás krumpli vonat fordultára

Már leadták a vezénylést mikor beért a vonat Pulába. Jenő bácsi volt a szolgálatban. 
- Józsi bácsi maga legjobb lesz, ha visszaszáll a vonatra. Egy óra múlva már ott kell lennie a fűtőházban. 
- Komolyan mondod Jenő?
- Hát persze komolyan mondom, nem szoktam én viccelni az ilyen dolgokkal. Húsz órára gyékényesi személyvonatra szól a vezénylés. Apu visszaugrott a már mozgásban lévő kocsiba.
- Anyukám, a táskámat akkor majd hozzad!
Még mondott valamit, de a vonat zakatolása elnyomta a hangját. 
- Jaj, te Egek Ura, mit tudok én ilyen gyorsan összeütni? Gyerünk lányaim! 
Egy trappban mentünk hazáig. A malacok réása lehallatszott a Buda horhó bejáratáig. Most nem volt idő csalánt szedni. Menet közben már kigondolta, a krumplit lehet leghamarabb megfőzni. Haza értünk, még átöltözni sem kellett annyira siettünk. Én a favágítóra, Kati a kertbe ment. Anyu készítette fel a hagymát pirulni a paprikás krumplihoz. Segítettünk meghámozni, már kezdett rotyogni, mikor előkerül a szatyor aljából egy szál kolbász. Kati meglepetésnek szánta! Hát lett is belőle meglepetés, mikor elővette:
- Anyu rakjon a paprikás krumpliba, biztos jobban ízlik majd Apunak! 
- Katim, ezt mikor raktad bele?
- Hát, amikor kiderült, hogy kukacos a káposzta, nem akartam a véletlenre bízni, bebiztosítottam magunkat élelemmel. De aztán a rétessel jól laktam, akkor meg már nem akartam vissza csempészni a kamrába. 
- De hát ez a Cseresznyésék kolbásza!
- Hát akkor mi van? Azt is meg tudjuk enni, vagy az is kukacos? 
- Jaj, te lány! Ne bolondozz már azokkal a kukacokkal. Örökre elment az étvágyam a húsos káposztától. A kolbászt nem tudja beköpni a légy. 
Még a szatyor alja is piros zsíros lett, ahogy kifolyt belőle a melegben. Tört belőle mindegyőnknek egy kis darabot, olyan kemény, száraz volt, majd beletört a fogunk. Rakott a paprikás krumpliba is. 
Míg főtt a vacsora, ellátta a jószágot. Aztán bele a kislábasba a kolbászos paprikás krumpli, nyargaltunk vissza az állomásra. A téglagyár alatti sorompónál fütyült a vonat, mikor az állomásra értünk. Jenő bácsi nem akarta elhinni, hogy ennyi idő alatt megfordultunk, és frissen főzött étel van a kislábasban. Anyu nem röstellte és levette a födőt. 
- Hát Margit néni, csak azt tudom mondani, maga nagyon ügyes. 
- Nem egyedül csináltam, itt vannak az én kis tündéreim, velük nem nehéz varázsolni!
Gyorsan visszarakta a födőt, aztán szaladtunk arra előre, hogy fel tudjuk adni Apunak a mozdonyra. 
Most nem húzott olyan nagyon előre, a mozdony is a peronon maradt. Leugrott, kormos kezével végig simogatta az arcunkat, és már indult is. 
- Köszönöm Anyukám, holnap reggel a huszonhetessel jövök.
Már csak a hangokat hallottuk, Aput nem is láttuk, nagy gőz, füst forgatagában neki indult a négyhuszonnégyes. "Cshii - cshhi- cshi-hhhu cshi-huu- csi-hu, aztán ahogy a mozdony zakatolása egyre gyorsabb lett, szép lassan elhúzott az egész vonat arta messze Somogyországba, ahonnét kis idővel ezelőtt megérkeztünk. Hazafelé már nem siettünk. Kifújtuk magunkból a sietség fáradalmait. Apu most is fütyült a Gránic ároknál, csak úgy megszokásból, tudta nem fog neki visszajelezni senki. Elgyönyörködtünk a csomai erdő mögött lenyugvó nap utolsó sugárban. Ahogy elbújt a nap, abban a pillanatban hűs lett a levegő. Nem hoztunk kardigánt, Anyu a kendőjét terítette a meztelen karomra. Kati a tenyerét húzkodta fel-le a keze szárán, úgy védekezett a hideg ellen. Jó lett volna játszani kicsit a réten, de így hogy fáztunk, inkább sietősre vettük a lépteinket. A paprikás krumplinak jó íze volt a Cseresznyésék kolbászától. Ki tudja, mikor derül majd ki, hogy hiányzik belőle.

13.8  … minek Neked az olló?

Anyu sokáig zörgelődött, a monoton zaj jó kis altató volt a mozgalmas nap után. Kint aludtunk a konyhában. Este magunk bújtunk az ágyba és reggel mikor felébredtünk újra magunk voltunk. Asztalon cédula: "Fényesfogú” János bácsi szöllejébe mentem, sietek haza. Jók legyetek!
Szegény Anyunak mindig aggodalmaskodni kellett. Reggeli nem volt oda készítve. Éhesek voltunk. A Cseresznyésék kolbászára már nem fájt a fogunk, száraz volt, kemény és kicsit kesernyés íze is volt, főleg azután mikor megettük. Konyharuhával törölgettük a nyelvünket, fogainkat, mert valami olyan ragasztószerű ragadt rá. 
- Mit együnk?
Én pizsamában ültem az ágyon, Kati fűtetett a kredencbe. Ami a keze ügyébe akadt megmutatta:
- Ez jó lesz? Egy csomag babérlevelet lengetett a levegőben. Minden előkerült a fiókból. Vaníliás cukor, sütőpor, üres kakaósdoboz. Jókat nevettünk minden egyes kincs láttán. Aztán az egyik fiókból előkerült egy doboz tele fényképekkel. Kiborítottuk az ágyra, egymás kezéből kapkodtuk ki, majd eltéptük őket, mert mindegyőnk ugyanazt akarta nézni. De csak addig volt érdekes, amíg a másónk egy másikat nem kezdett nézni:
- Idenézz Marika! Milyen kicsi voltál itt még. 
- És te? Idenézz, még menni sem tudtál!
- De tudtam menni!
- Honnét tudod? Akkor még nagyon kicsi voltál! Nem emlékezhetsz arra!
- De emlékszem, igenis tudtam menni!
Összevesztünk. Kati azokat a képeket, amin ő volt, mind magához vette, és gyönyörködött. Magának mondta, mert már nem beszéltünk egymással:
- Itt is szép vagyok, és már tudok menni, itt nagyon aranyos vagyok, és már szaladok. 
Kiválogattam én is azokat a képeket, amin én vagyok. A többieket, amin ketten voltunk félre raktam. Kati végig nézte a saját kepeit aztán maga elé rakta, amelyiken mindketten rajt voltunk.
Elkezdett kutatgalódni. 
- Mit keresel?
- Egy ollót, nem tudod, hol van?
- De tudom, de minek neked az olló?
- Csak, mert kő!
- Ha nem mondod meg minek kő, akkor nem mondom meg, hol van!
- Azért hogy levágjalak a képről!
Az ajtó előtt pendült a kapa, ahogy Anyu lerakta. Arra a szóra lépett be, hogy, "levágjalak a képről "
Nem is kellett neki kérdezni miről van szó, én egyből panaszkodtam:
- Anyu! A Kati le akart vágni a képről!
Anyu összecsapta a kezét:
- Lányok! Nem tehetem ki a lábamat úgy, hogy ne csináljatok valami bajt?
Mindketten mondtuk az igazunkat. A hangzavarban semmit sem lehetett érteni. 
- Csend! Kati, mi volt ez a levágom a képről a Marikát?
- Azért mert azt mondta, hogy itt ezen a képen még menni sem tudtam. 
- Hát persze, mert még kicsi voltál, de később megtanultál. Újra bábeli hangzavar lett.
Anyu leült közénk, és kezdte a fényképeket egyenként a kezébe venni. 
- Katikám itt három hetes voltál. Ezt a képet akkor csináltattuk mikor eljöttünk Kutasról.
Reggel összepakoltuk a kis cókmókunkat, aztán a korai vonatra felszálltunk. Édesapátok akkor már kinézte azt a kicsi házat, ahová akkor költöztünk. Kaposban várt a vonat egy órát. Leszálltunk, mert nagyon sírtál. Furcsa volt neked a hely. Az állomás közelében sétáltunk, mikor Édesapátok meglátta a feliratot: " FÉNYKÉPÉSZ"
- Gyere Anyukám, megörökítjük ezt a pillanatot. 
- Jaj, te Józsim, nincs nekünk ilyenre pénzünk. 
- Nem kell most kifizetni, majd ha kész lesz. 
- De hát akkor sem lesz. 
- Gyere, gyere, majd találok addigra valahol!
Teljesen elvarázsolt bennünket az érzés, ahogy Anyu elmesélte. A kaposvári vasútállomást, hogy milyen nagy hó volt. Az út mellett alig lehetett látni a házakat. A Kati a fényképésznél már nem sírt, jól érezte magát. Apu el is felejtkezett a képről, már kitavaszodott mikor beállított vele. 
- Akkor már örültem neki, nem sajnáltam rá a pénzt. Később, amikor Pesten vette a fényképezőgépet, akkor is haragudtam, de most már örülök neki, van mire visszaemlékezni. 
Megcirógattam a Kati buksi fejét a képen.
- Kati, itt olyan aranyos voltál, de itt biztos nem tudtál még menni!
Ahogy sorban nézegessük a képeket, halljuk ám, Apu füttyentett a Gránic ároknál. 
Anyu felkapta, ami a keze ügyébe akadt, futás ki a ház elé, nekünk sem kellett több, mezítláb pizsamában mi is futottunk.  

13.9 Jár a baba,  jár  

Anyu lengette a lepedőt, mi ott ugráltunk mellette. Elképzeltük, ahogy Apu olajosan, kormosan néz arra felénk, aztán felnyúl ahhoz a kis kallantyúhoz, megrántja háromszor: "Fúúú-fúúú-fúúú"
Sokáig kint maradtunk a fák között, most kezdett beköszönni a napsugár. Régen felébredt már, eddigre ahol tudta, felszárította a hajnali harmatot. Itt a ház előtt még nem volt a járásának nyoma. A fűben, leveleken ezüstösen csillogott a harmatcsepp. Anyu leterítette a lepedőt arra ültünk. Szemben a dombon már köröztek a sasok, vijjogtak, hívták a kicsinyeiket, most tanultak repülni. Először csak alacsonyan, körbe-körbe, aztán egyre magasabban. Közben egyfolytában vijjogtak. 
- Anyu, mi hogyan tanultunk meg járni?
- Katikám, mikor te elindultál először egyedül a kedvenc pipid után mentél. Kis csibéi voltak, és szeretted volna megfogni, de aztán a tyúkanyó nagyon féltette a kicsinyeit, mikor utolérted, neked támadt. Csak arra lettem figyelmes, keservesen sírsz. Lefeküdtél a fűben, hátadon a kotlós, csipkedte a ruhádat. Még nekem is nekem jött, alig tudtunk megszabadulni tőle. Utána jó darabig nem voltál jó viszonyba vele. Csak amikor már felnőttek a csibéi. 
- És a Marika hogyan tanult meg?
- A Marika? Hát az is emlékezetes! A krumpliföldön voltunk, arra ahol a ruszki laktanya van. Ott hagytunk a pakk közelében aludni. Veled szedtem a krumplit. Egyszer csak látom ám, Marika jön felénk, kezével az elemózsiás szatyrot húzza a földön. El voltunk ámulva. Megvártuk még odaér. Körbe puszilgattuk. Mikor visszaértünk a pakkhoz, akkor láttuk a nagy meglepetést. Marikánk az összes kolbászt megette, a kenyeret összemorzsolta a földdel. Egy darabka sem maradt épen. Te elkezdtél sírni, mert már éhes voltál. A krumpliföld végén kukorica volt, ott találtam neked olyan zsenge kukoricát, amivel csillapítottad az éhséget. Szerencsére délután jött Édesapátok, perecet hozott, mintha csak megérezte volna, hogy éhesek voltunk. Marika szopizott, utána egész délután aludt. Elnyomta a sok kolbász, amit megevett. Még szívesen hallgattuk volna Anyut, de lassan odatűzött a nap. 
- Induljunk kislányaim, nem sokára hazaér Édesapátok, és nincs készen a reggeli. 
- Hát az jó lesz, mert már én is éhes vagyok! Marika nem hagyom ám, hogy tönkre tedd az ennivalót!
Viccelődött Kati  
- Na, most már nem akarsz levágni a fényképről?
Kati átfogta a nyakam, úgy magához szorított alig maradt bennem szufla. 
- Futás lányok, felöltözni, aztán mindenki menjen a dolgára! 
- Miért Anyu? Mi a dolgunk?
- Marika hozzon be száralékot, Katikám te meg, egy pár hagymát. Reggel találtam csiperkegombát, tudjatok, hogy Édesapátok nagyon szereti.
Anyu begyújtott a sparheltbe, sistergett a zsír a hagyma alatt, aztán mikor belerakta a gombát, felöntötte egy kis vízzel, abba maradt a sistergés. Nagy fazékkal, vizes vödrökkel elmentünk a Vati kútra, ma nagymosás lesz. Apu hamarabb hazaért, mint vártuk. A barátja megrenoválta a motort. Mikor a Vakedli saroknál befordult, én megismertem a hangját, de most nem szaladtam eléje, amióta közel voltunk a felboruláshoz, nem volt kedvem felülni rá. A gombás lábast mosogatni sem kellett, úgy kitörölgettük a kenyérrel. Apu fáradtan dőlt el az ágyon, kis idő múlva már húzta a lóbőrt. 
Anyu végzett a mosással, nekünk a lavórba rakott a napra vizet, mikor felmelegedett, felváltva ültünk bele a jó meleg vízbe.

13.10 Sütés-főzés nyári melegben

A vakítóan fehéren ragyogó ruhákat lágyan lebegtette a nyári szellő. A virágoskert ezernyi apró illatos virága csalogatta a méheket, pillangókat. Az árnyékunk egyre kisebb alakot öltött. Anyu már az ebédet készítette. Egy kis kendermagos kakas szeretett volna kapirgálni a malacok vályújába. Sajnos nem lett jó vége a kapirgálásnak. Anyu mihelyt meghallotta a csodáskodást, már szegény kis kakast olyan sérülésekkel találta, hiába akarta megmenteni, menthetetlen volt. Elvágta a nyakát, hogy kifolyjon a vére. Rakott fel vizet forrni. Katit hívta segíteni. Nem kellett neki kétszer szólni, szerette a csirke kopasztást. 
Én kedvemre élvezhettem most már egyedül a lubickolást. Anyu nem is háborgatott, a száralékról ő gondoskodott. A búcsúi diétás ebéd után ínycsiklandozó illatok jöttek a konyhából. Anyu hiába vigyázott, hogy csendben készüljön az ebéd, Apu mégis felébredt. Nem is a zajra, hanem a rettenetes nagy melegre. Nem volt elég a tűző nap melege, a kicsi konyhában még a sparhelt is ontotta.
- Józsim ugye nem tudsz aludni, zavar ez a nagy hőség! De hát hogyan csináljak ebédet?
- Ne aggódj Anyukám, valamit kigondoltam!
- Aztán mit gondoltál ki?
- Megfőzöl, aztán kivisszük a sparheltet.
- Kivisszük, aztán mien főzök?
- Hát a sparhelten, készítünk neki valahol helyet. 
- Jaj, te ember, miket tudsz ki találta. 
- Miért, nem lenne jó?
- Persze, hogy jó lenne! De hová rakjuk?
- Ne aggódj Anyukám, majd kifiskundálom!
Mire a csirkepaprikás elkészült, készen lett a nokedli is, és hogy teljesen ki legyen használva a sparhelt még a remben is sült egy tepsi cseresznyés pite. Hátul sutyorgott a víz a mosogatáshoz. Nem volt porcelán tányérba merítve az ebéd, mint a kovácsi búcsúban, de olyan fejedelmi étel kerekedett, még a király is megnyalta volna mind a tíz ujját. 
- Kitaláltam hová rakjuk a sparheltet. 
Mi nem tudtunk semmit arról, hogy a sparhelt menni készül valahová, értetlenül néztünk Apura?
- Apu hová akar menni a sparhelt? Miért nincs jó helyen itt?
- Jó helyen van, itt csak nagyon meleg van tőle a konyhában, ha vége lesz, a nyárnak majd behozzuk. 
- Na, Józsim, mondjad már, milyen őrültséget találtál ki?
- Nem örültség, meglátod jó helyen lesz! Kivisszük a pincelejáratba. Nem baj, ha nem lehet majd becsukni az ajtót, ilyenkor úgy sincs semmi olyan benne, hogy ártalmára lenne a nyitott ajtó!
Anyu elgondolkodott, nem sok hely van ott, de igaza van Apunak, talán elfér. Az előkészületeket meg nyáron mindig kint a ház előtt csináltuk. 
- Nem is mondasz hülyeséget! Jó lesz az ott.
- Hát mondtam én valaha is hülyeséget? Ugye Anyukám jó ez az ember a háznál, ha egy csöpp esze sincsen! Ahogy a mostohám gondolná. 
- Ne mondj már ilyen csacsiságokat, persze, hogy van eszed, igaz nem mindig használod úgy, ahogyan kellene!
- Miért, mikor nem használtam úgy?
- Volt olyan, nem is egyszer, főleg fizetés idején. 
-Jó van Anyukám, igazad van, de hát a Kapinya Jóska az már csak ilyen. Elég egy jó haver, egy két korsó sör, aztán elfelejtkezik a nagyvilágról. 
- Hát nincs meg neked itthon az az egy két üveg sör, hiszen iparkodok mindig, hozom haza a fejemen a szatyorban. Még ha sokszor úgy kell össze kuporgatni is a rávalót.
- Igazad van Anyukám, de az más mikor a haverokkal iszunk, ott van igazán jó kedvem.
- Ja, neked jókedved, én meg bolonduljak meg itthon. Tudod hány álmatlan éjszakát szereztél már nekem?
- Ne aggódj Anyukám, tudod a rossz pénz nem vész el. Hazatalálok én mindig. 
- Ne aggódj, ne aggódj! De én akkor vagyok nyugodtan, ha itthon megiszod a sörödet, aztán elfekszel. 
- Tényleg Anyukám, tudsz adni most is egy sört?
- Mikor nem tudtam adni? Szaladj Katikám, hozz Édesapádnak egy üveg sört, ott van a pincében. Kati a sörrel tért vissza, addig nem is mozdult Apu mellől, amíg nem kortyolgatott bele, de csak titokban, mert Anyu haragudott érte. Délután a hűs szobába feküdtünk le. Csak Anyu maradt talpon  készítette a helyet a sparheltnek.

13.11 Költözik a sparhelt

Jó nagyot szunyókáltunk Apu mellett. Már késő délután volt mikor felébredtünk. 
Közben kihűlt a sparhelt. Anyu már elkészítette a helyét. Apu levette a kályhacsövet, és próbálták megemelni. Olyan nehéz volt, meg sem mozdult.
- Jaj, te Józsim, nem tudjuk mi ezt kivinni!
- Várj csak Anyukám, mindjárt segítek rajta. Apu elkezdte leszedni a karikákat, aztán a platnit.
Kivette a hamus ládát. Ott volt a csupasz kályha. Megemelték, valamivel könnyebb volt, de csak nagyon lassan araszolgattak kifelé vele. A küszöbre érve cseréltek helyet, Apu odajött ahol meg kellett emelni, hogy átlépjenek vele. Katival hátul Anyunak segítettünk. Mikor átért az eleje Apunak vissza kellett jönni most még a hátulját átemelni a küszöbön. A sparhelt teljesen elfoglalta a kijáratot. Úgy kellett a sparhelt tetején Apunak bemenni Anyunak kimenni. Volt nagy nevetés, ahogy Anyu az apró lábaival átmászott.
Nekünk könnyedén ment. Apunak jött egy jó gondolata:
- Katikám akaszd le a hinta kötelet a diófáról!
Szaladtunk mindketten, melyőnk ér fel előbb a diófa ágra. Most a Kati volt az ügyesebb, de, csak azért mert ő ugrással felérte az alsó ágat, nekem meg macskamászásba kellett másznom. 
Ledobta a kötelet. Apu rövidre fogta áthúzta a sparhelt alatt, így két oldalról könnyebben tudtunk segíteni. A baj akkor kezdődött mikor a pincelejáratba értünk. Olyan szűk volt, csak elöl, és hátul volt fogás. Apuval megint helyet kellett cserélni. A végén sikerült. Anyuék úgy elfáradtak, kifeküdtek a ház előtt a partoldalon. Kati visszaakasztotta a hintát. Észre sem vettük úgy elment az idő. Már kellett menni vezénylésért. A malacok majd széttörték az ólat, a tyúkok ott várakoztak az ól előtt, már ültek volna be a helyükre. A sparhelt még épp csak ott volt a helyén. Még be kellett állítani a füstcsövet, de azt is vajon hogyan? Hová? Volt ott még sok megoldatlan probléma. 
A puha földön egyik felől bele süllyedt a lába. Majdnem felborult. Anyu jajgatott!
- Szaladj Józsim, fogd, meg nehogy eldőljön, mert akkor aztán nem tudjuk felemelni. Apu épp időben odaért. 
-Anyukám, hozz egy darab sindőt, gyere gyorsan, alig bírom tartani. Rakd ide a lába alá. 
Apu neki rugaszkodott, nagy nehezen alá raktuk a sindőt, most meg a másik oldalon kezdett süllyedni. Futás másik sindőért, de vezénylésért is kellene már menni. Jajgatott Anyu egyfolytában. 
- Miért is hallgattam rád? Nem lesz ez így jó. 
- Dehogyisnem, csak ne siránkozz! Katikám elmegy vezénylésért, mi megcsináljuk úgy ahogy kell, ha kapok még egy üveg sört.
- Ne bolondozz már, most is azon jár az eszed! 
- Na, Anyukám, hozd azt a sört, vagy ha megmondod, hol van, kiszolgálom magam. 
- Hogyisne, aztán akkor mindig rájárnál. 
Anyu eltűnt a pincében kis idő múlva egy hideg sörrel jött vissza. 
- Látom Anyukám, szeretsz te engem. Pont így szeretem a sört.
- Na, igyad meg gyorsan, aztán csináljuk ezt a sparheltet!
- Anyúúú, én is elmehetek a Katival vezénylésért?
- Elmehetsz! De mire azt hiszem, hogy odaértetek, addigra már itt is vagytok. Az egyik lábatok itt, a másik ott. Mondjátok a Vince bácsinak, írja fel egy kis cédulára, hátha elfelejtitek!

13.12  Dobrokolás

Úgy szaladtunk majd elhagytuk a lábunkat. Dombnak lefelé belendültünk, sarkunkkal rugdaltuk a fenekünket a nagy iramban. Már a rét közepén jártunk, mikor alább hagyott az iramunk. 
Nem volt idő pillangókat kergetni. Ez volt az első alkalom mikor ketten mentünk vezénylésért. Nem akartuk eljátszani a bizalmat már az első alkalommal. A hídon is csak egyszer mentünk vissza, hogy átdobrokoljunk a szokásos módon. Csak minden harmadik pallóra volt szabad lépni. Aki eltévesztette, újra kellett menni. Nekem nem sikerült hiba nélkül. 
- Marika, addig nem megyünk el, amíg nem tudsz átjönni úgy, ahogy kell. 
- De Kati most sietni kell, majd hazafelé!
- Na, jó akkor most futás az állomásig!
Mire a végét elmondta ő már indult is. Már az első fűzfánál járt, mire észbe kaptam. Nem szerettem az olyan versenyt, ami csalással kezdődött. Hagytam hadd fusson. Hiába ér oda először, nem nyer, mert én nem versenyeztem. Nem is állt meg előbb, csak az állomáson. Magamban jókat nevetettem, milyen mérges most, mert hiába fárasztotta magát. Bement a bakterházba kis idő múlva kezében a cédulával jött ki. Nekem már nem is kellett elmennem az állomásra. A gémeskútnál vártam rá. Nem neheztelt rám, hogy hagytam egymagában futni. A hídra értünk. Kati a közepén megállt, onnét szemmel tudta követni, hogy hibátlanul átdobrokolok-e. Nagyon odafigyeltem a lépésekre. Nekem kisebbek voltak a lábaim, ahhoz, hogy három pallót átlépjek, nagy iramban kellett futnom. Messziről neki szaladtam, de már az első lépést eltévesztettem. Kati oktatott. 
- Azzal kezdd mindjárt, hogy a harmadikra ugrol! Utána már menni fog meglátod. 
Nekiszaladt, most én figyeltem árgus szemmel. Tökéletes volt minden lépése. 
- Na, milyen voltam?
- Jó! Dunnyogtam az orrom alatt irigykedve. 
Én következtem. Megint messziről futottam neki. Elsőre nem sikerült. Kati biztogatott. Szerette volna, ha én is megcsinálom. Már elment a kedvem. Úgysem sikerül. Kati ügyesebb nálam. Aztán végre én is teljesítettem hibátlanul. 
- Ügyes vagy Marika, de most már menjünk!
- Kati a vezénylés cédula hol van?
Eddig a kezébe láttam, de most miután tapsolt nekem, azóta nem láttam nála. Kati ijedten nézte az üres markát, majd körbe a híd pallói között. Nézünk bele a vízbe, a kicsi papírcetli ott úszott a Kapos csillámló habjai között. Egymásra néztünk, majd elnevettük magunkat. Most én indítványoztam a versenyt, és úgy, mint a Kati az imént már futásnak eredtem. Nem sok előnyöm volt, együtt értünk vissza az állomásra. Vince bácsi meglepődött. 
- Lányok, csak nem hagytátok el a cédulát?
Szégyenkezve vallottuk be az igazságot, hogy eljátszottak a hídon. 
Felírta meg egyszer, mosolyogva csípett az arcunkba mikor útnak bocsájtott bennünket. 
Most már nem volt semmi játék hazafelé. Anyuék otthon úgy el voltak foglalva a sparhelttel, nem érzékelték az időt, hogy későn jöttünk. Már füstölt a cső, meg az egész sparhelt.
Anyu mérgelődött. Apu nyugtatta:
- Ne mérgelődj Anyukám, nincs huzatja, majd szerzek egy darab csövet, megtoldom, akkor majd nem füstöl. Vacsorára csirkepaprikást ettük, kicsit füstölt íze volt, de még így is jobb volt, mint a kukacos káposzta.
 

13.13    Az első kanalunk

Apu már nem volt otthon mikor reggel felébredtünk. Kimentünk, furcsa volt a sparhelt nélküli konyha. A falban ott tátongott a fekete kéménylyuk. Kellemetlen szagot és apró kormot kavart ki a keményben lengedező szél. Aztán lent a szürkésfehér cementlapon kicsi halmokat rakott össze. Anyu hozta a meszesvödröt és a meszelőt: 
- Kislányaim minek keltetek fel ilyen korán? Még reggelit sem készítettem.
Katival felkuporodtunk, befészkeltünk magunkat a megvetett ágyba. Onnét figyeltük mien munkálkodik. 
- Ejnye, tudjátok, hogy nem szeretem, ha a vetett ágyba fekszetek! Tessék felöltözni, ha már nem tudtatok aludni tovább!
Katival durcásan kaptuk magunkra az oda készített ruhát. Anyu megmosta a kezét és megfésült bennünket. Közben elmondta a napi teendőket: 
- Katikám, kislányom, leszaladsz a Vörösékhez tejért, Marikám, te bekészíted a száralékot a pincelejáratba. Mi legyen a reggeli?
- Tejberizs, tejberizs! - kántáltuk vidáman. 
Mikor készen volt a hajunkkal, megtisztította a fésűt. A kitépett hajat, dobta volna be a sparheltbe. A levegőben megállt a keze. 
- A fene egye meg, nem tudom megszokni, hogy nincs itt az a jó öreg sparhelt. Keresett egy darab rongyot, betömte a feketén tátongó lyukat. Összesöpörte a kormot, Kati a tejeskannával, mezítlábasan szaladt tejért. Én sem húztam lábbelit. Kis kosarammal irány a favágító. A szokás hatalma engem is megtréfált. Vittem egyenesen be a konyhába, az ajtóból kanyarodtam vissza. Anyu nagyot nevetett rajtam. A sparhelt a pince lejáróba került. Az ajtót le kellett akasztani, hogy elférjen. A kályhacső része már kilógott. A part olyan magas volt, hogy csak a feléig ért fel. Apu odaerősítette egy dróttal. Mikor megrakta Anyu a tüzet olyan füst kerekedett, meg sem lehetett maradni a sparhelt közelében. 
- Azt hiszem kislányaim, ma nem tudok tejberizst főzni. 
Elszomorodtunk.
- Akkor nem eszünk tejberizst?
- Látjátok! Még a sparhelt közelébe sem tudunk menni!
Anyu megállt, aztán felcsillant a szeme, majd vidáman mondta:
- Ne féljetek, akkor is eszünk tejberizst.
- De hogyan? - kíváncsiskodtunk tovább.
- Gyertek csak velem, keresünk pár darab téglát! 
Nem volt nekem még sparheltem sem, mikor Édesapátoknak megfőztem az első paprikás krumplit, de még lábasom sem volt! Azt is úgy kellett kérnem a Kerbot keresztanyámtól. Keresgélni kezdtünk tégla után, Anyunak az emlékek komorrá tették az arcát. 
- Nehéz idők voltak drága gyerekeim. Még ettől is nehezebb, mint most ez a füstös pincelyuk. 
Akkor pakoltunk el kovácsiból! Pakoltunk, mondok én hülyeséget! Édesapátok vállán egy szatyorban volt mindenünk. Tóhték fogadtak be bennünket. A kert végében volt az a pelyvás kunyhó, ami az első közös hajlékunkat szolgálta. A tetőn reggel beköszönt az első napsugár. Mikor esett az eső, alig találtunk akkora kis helyet, ahol meghúzzuk magunkat. Egy zsúpkéve volt a vetett ágyunk, és egy kiszolgált katonaköpeny a takarónk. Krumplit szedtünk Tóthéknál. Keresztanyám a harmadik szomszédban lakott, hozzá mentem kérni, lábast, zsírt, pirospaprikát. Egy üvegcseréppel kapartam le a krumpli héját. A fakanalat Édesapátok ajándékozta nekem. A kovácsi búcsúban vette. Az volt rá írva: „Nem adlak másnak ". Lekapartam róla, ne kelljen a festéket is megenni. Az volt az első kanalunk. Két téglát állítottam élére, az volt a tűzhely. Arra raktam a lábast. Anyu köténye sarkával törölgette a szemét. Nekünk is könnyes lett a szemünk. Majd olyan erőltetett tréfás hangon:
- Na, gyerünk, ilyen könnyes szemmel nem találunk téglát. Ráakadtunk végre. Felállította a favágító közelébe, így nem kellett messze vinni az ágakat. Most már készülhetett a tábori tűzhelyen a tejberizs.

13.14      Nyáron is lehet szánkózni?

Óvatosan kellett kevergetni, mert nagyon ingatagon állt a lábas. Ott gugyorásztunk a favágítónál. Anyu még sokáig törölgette a szemét. Ráfogta a füstre, pedig tudtuk, hogy nem az az oka. Másfelé tereltük a beszélgetést. Azt a vidám történetet szerettük volna hallani, amikor a lábas a rijekai gyorsvonaton utazott. Már sokszor elmondta, de olyan jó volt újra hallani.
- Hát annak a lábasnak nem tudjuk mi lett a sorsa, csak arra emlékszem úgy mesélte Édesapám," A Palit, napokig nem láttam"
- Anyu miért is röpült az a lábas?
- Hát mert nem nyúlpaprikás volt vacsorára, hanem macskapaprikás!
- Fúúúj, én azt biztos nem ettem volna meg. 
- Hát a dédöregapátok sem ette volna meg, ha tudja.
Anyunak kezdett visszatérni a jókedve.
- Na, kislányaim kész a tejberizs. 
Nem is mentünk be a házba, ott ettünk a fűrészbakon. A tyúkok ott ácsingóztak, vártak hátha lepottyan nekik valami. Hiába várták, ez a reggeli olyan finom volt, vigyáztunk minden falatjára. Közben a mosogatóvíz is megmelegedett a maradék parázson. 
Kati elmosogatott, Anyu nekiállt lemeszelni a sparhelt mögött, mert eddig ott nem igen volt lemeszelve. Aztán annyira belejött, a lavór mellett, a vizespad mellett is ronda volt. Ott is lemeszelte. Meleg volt nagyon, nem volt kedvünk kint játszani. Mióta vége volt az iskolának, elő sem vettem semmit, csak most jutott eszembe a jutalomkönyv. Mennyire örültem, mikor megkaptam. Elővettem beleolvastam. Nagyon jól elszórakoztatott. Anyu közben az egész konyhát bemeszelte, mert nagyon elütött a frissen meszelt fal a régitől. Kati volt a segédje, de olyan is volt, hogy Anyu lett a segéd. Katinál volt a meszelő, Anyunál az ecset. Már délfelé járt, mikor eszünkbe jutott az ebéd. Most már nem volt gond, a rögtönzött tábori tűzhelyen olyan ennivalót kellett csinálni, ami hamar készen van. Sok választék nem volt, rántottába jutott még a Cseresznyésék kolbászából. Annyit csinált Anyu, hogy vacsorára is maradjon, ne kelljen bajlódni a tűzzel. Délután a pincénél munkálkodtunk. Az ajtót beljebb kellett rakni, de ott nem volt elég nagy a lyuk. Anyu ásóval, kisbaltával megfaragta a kemény löszfalat, Katival fuvarosok voltunk. A lyukas palántás lábasra kötött zsinórral húztuk el a kibányászott földet. Az ajtófélfát nem háborgattuk az itt maradt a helyén, csak az ajtót vittük beljebb. Úgy lett odatámasztva. Elvégeztünk, leültünk. Nézegettük milyen jó munkát csináltunk. Aztán Anyu kigondolta, a falba kellene vájni egy kis polcnak valót, ahová ki tudja hozni, ami a főzéshez kell, kisebb dolgokat Ne kelljen mindenért beszaladgálni folyton. Ott lehet a só, paprika, a fakanál, egy két kisebb lábas, fazék. 
- Mit gondoltok kislányaim, megcsináljuk? Nem unjátok a földhordást?
- Hát persze hogy elhordjuk, legalább több friss föld lesz, ahova borogatjuk, és a végén majd tudunk szánkózni rajta. 
- Jaj, Katikám ez nem olyan, mint a hó, nem fog ez csúszni. 
- Majd bevizezzük, akkor majd csúszik!
- Én azt mondom, akkor sem fog csúszni!
- De majd meglássa, hogy csúszik. 
Anyu vájta tovább a löszfalat. Néhol csak úgy szikrázott a kisbalta, ahogy löszbabákba ért. Katival hordtuk szakmányába. Anyu nem is győzte olyan gyorsan kitermelni amilyen gyorsak voltunk. A parton ahova borogattuk, már jó sok friss sárga föld volt. A löszbabákat kiszedtük, mert akadályozta volna a szánkózást. Estére kelve elkészült Anyu polca. A maradék mésszel ki is pingálta, ahogy tudta. Kati lehozta a padlásról a szánkót. 
- Na, jöjjön, Anyukám megmutatom, hogy lehet szánkózni!
Anyuval odaültünk a frissen leborított föld kupac szélére. Kati felült a szánkóra, megrúgta a földet mindkét lábával, neki lendült. A szánkó ott maradt, Kati kettőt-hármat lebukfencezett.
A part oldal alján állt meg. Mikor leért csupa föld volt, a száját összefogva nyahorgott, ummmmm...
 
13.15      Vissza tudsz még szájalni?  

Anyu ijedten kiabált:
- Mi van Katikám, mi történt?
Kati csak ugrált fájdalmában, fogta a száját, értelmetlen nyöszörgés jött csak ki a szájából. Anyu seggen csúszva ott termett mellette. Megpróbálta kideríteni keserves sírásnak az okát. De nem sok sikerrel. Kati tovább ugrált, és csak morgott, mint egy sebzett vad. Majd véreset köpött. Anyu megfogta a fejét, magához szorította. Nyugtatta.
- Nyisd ki a szád, hadd lássam mi a baj!
Kati rázta a fejét:
- öh -öh 
- Ne csacsiskodj, mutasd, vagy lefogunk a Marikával, de az neked rosszabb lesz. 
Kati újra köpött egy csomó vért. 
Anyu leült a friss sárga földre. Ölébe vette, addig-addig míg megnyugodott. Talán már enyhült is a fájdalma. Oda tartotta a száját, hogy nézzen bele.
Anyu nem sok mindent látott, mert újra tele lett vérrel a szája. Anyu csak ühüngetett, hogy mégis mondjon valamit, amivel megnyugtatja. 
- Gyere kislányom, kiöblíted kicsit a szádat, utána jobb lesz. 
Lecsúsztam hozzá én is, ketten segítettük kikecmeregni a puha földből. Leült a ház elé a fűbe. 
- Marikám hozz egy kis vizet!
Szaladtam, a tejeskannában vittem. Fölkaptam a vizespoharat is. Kati ott ült a fűben, mint egy kis ágrólszakadt. Kati, aki mindig mindent könnyedén megúszott. Most taknya, nyála egybefolyva, véres arccal. Anyu a kötényét vette le, azzal tisztogatta. 
- Gyere kislányom, itt a víz, öblítsed ki a szádat! Anyu Kati szájához tartotta a poharat, nagy nehezen kortyolt belőle, de az első pillanatban újra eljajdította magát. Fogai közt sziszegte:
- Fáj, csípi a víz a nyelvemet!
- Jól van kislányom, szorítsd össze akkor a szádat, ha úgy jobb. Észre sem vettük, teljesen besötétedett. A nagy bajban, még a malacok réását sem hallottuk. Kati Anyunak az ölében, én ott mellettük közel, simogattam a fejét.
- Ne sírj, meggyógyul majd!
Sajnáltam nagyon. Mert ilyen helyzetben még soha sem láttam. Ketten felnyaláboltuk, bevittük az ágyra. Anyu levetkőztette, lemosta egy vizes törölközővel. Ráadta a pizsamát. Közben dudoraszott, amivel sikerült elterelni a fájdalomról a gondolatait. Mikor a jószágokhoz menten váltottam fel. Kati elszenderült. Anyu sebtében elvégezte a teendőket, és mi is elbodorodtunk. 
Anyu csak úgy ruhástól, mert nem tudni mit hoz az éjszaka. 
Világosodott mikor reggel elkezdett nyöszörögni. 
Anyu elhúzta a függönyt, hogy jobban lásson.
- Na, mutasd kislányom, mekkorát haraptál le a nyelvedből, maradt még annyi, hogy vissza tudjál szájalni, ha valami nem, tetszik?
Katinak még fájt, de azért kicsit elnevette magát. 
Kidugta a nyelvét. Jó meg volt duzzadva, és látszott, hogy kezd össze forrni ahol elharapta. Anyu most már kezdett megnyugodni. Kint a tábori tűzhelyen készített zsálya teát. Este a nagy ribillióban még a vacsoráról is megfeledkeztünk. Olyan éhesek voltunk, mint a farkas. A kolbászos rántottából még volt. Katinak Anyu apró kis falatkákat csipkedett. Ő nem is rágta, csak nyelte, mint kacsa a nokedlit.

13.16    Az elharapott nyelv nagyon tud fájni

Jó sokáig tartott az evés, csak féloldalvást tudott rágni. Minden egyes falatnál jajgatott hozzá. 
- Katikám, kislányom szeretnél még szánkózni?
- Anyukám ne emlegesse azt a szánkót, mindjárt kiviszem a favágítóra és darabokra vágom. 
- Jaj, te kis butus, nem a szánkó a hibás, te vagy a hibás. Hogyan gondoltad el, nyáron szánkózni?
Kati bólogatott:
- Igaza van Anyukám. De most ez jó kis lecke volt nekem. Ne féljen, mostanában nem csinálok semmi galibát. 
Apu motorjának a hangját hallottam, de már nem jöttem tőle lázba, csak a benzin szagát szerettem magamba szívni. Anyu pörölt velem mindig: 
- Nem jó az Marikám, nem egészséges beleszippantani. 
Apu letámasztotta a fal mellé, furcsa volt neki, hogy egyőnk sem akar felülni. 
- Anyukám mi van ezekkel a lányokkal?
- Hát azt neked kellene tudni, hogy a Marikám miért nem akar felülni. Kati az nem volt oda érte sohasem, gondolom, most sem akar felülni. De legjobb lesz, ha megkérdezed te.
- Katikám gyere, viszlek egy kört!
Kati úgy félig csukott szájjal válaszolta:
- Apu most egy darabig nem akarok motorozni. 
Apunak furcsa volt a Kati viselkedése. Oda ültette a csomagtartóra, engem felkapott a tankra. Már indult volna, mikor a Kati hirtelen leugrott. Anyu mögé bújt, nem akarta elmondani a balesetet. 
- Ne nyaggasd azt a lányt, van annak éppen elég baja! 
- Hát nem mond senki semmit, honnét tudjam én.
- Katikám mond csak el azt a tegnap esti szánkózást. 
-De Anyuuu! Mondtam én ne emlegesse nekem mostanában azt a szánkót, mert tényleg összevágom. Kati kiment a szilvásba, hogy ne pisztergáljuk azzal a szánkóval. Volt neki éppen elég baja. Anyu elmesélte mi történt. Apu csak hajtogatta a fejét. 
- Két fiút kitesz ez a lány. Akkor mostanában labdázni sem akar biztosan!
- Nem labdáznak, mert kilyukadt, amit utoljára vettél!
Apu elővett a táskájából egy újabb labdát. 
- De ez még nem lyukadt ki.
Feldobta a levegőbe, én szaladtam utána nehogy leguruljon Vörösékhez. A labdapattogásra Kati előjött a szilvásból. Már szaladtunk is ki a rétre. Szomszéd Misi is meghallotta. Katinak a fejelős játék most nem volt jó, mert még a lépésére is vigyázni kellett. Jobbára mi fociztunk ő meg bíróskodott, mikor kinek volt gól. Hiába én voltam a testvére, mégsem nekem kedvezett, inkább a Misivel játszott össze. Addig meddig, míg megharagudtam rá, és beárultam Apunak. Jött is igazságot tenni. A vége az lett, hogy Apu bevitte a labdát, nekünk meg a játék helyett el kellett menni csalánt szedni a malacoknak. Kati egész úton piszkált, hogy ez mind miattam van. Persze én sem hagytam magam. Lent a Buda horhóban szedtük a csalánt. Az én kosaram már tele volt. Katinak nehéz volt hajudozni mert akkor sokkal jobban lüktetett a nyelve. Eszembe jutott milyen keservesen nyöszörgött tegnap, megsajnáltam. Tele szedtem az ő kosarát is. Mire hazaértünk, a sparheltnek Apu meghosszabbította a csövét, most már nem füstölt. Anyu kipakolt mindent, ami kellett a főzéshez. Mindenek lett helye. Sőt még ülőalkalmatosságot is csinált. De ehhez újabb fuvarosra volt szüksége. A lejárónál mindkét oldalon le tudtunk ülni. A vacsorát már ott ettük meg. Kati még most is olyan óvatosan a pici falatkákat arra a részére rakta a szájába, ahol épségben volt a nyelve.

13.17    Béla bácsi  

Csak este vacsora után mentünk be a házba. Jó volt belépni a frissen meszelt konyhába. Hűs kellemes illat járta be. Most, hogy nem kellett egész nap a nagy meleg miatt nyitva tartani az ajtót, nem volt ott bent légy sem. Igazi megnyugvás volt lefeküdni. Nem kellett őket hajkurászni rólunk, mert azok egyfolytában zümmögtek, csíptek. Betakarózni a meleg miatt nem lehetett, a zavaró legyek miatt meg nyugtunk nem volt. 
Néhány még vergődött fent a légyfogón. A lába odaragadt, csapdosott a szárnyával. Mindenáron menekült volna. Szerettem az állatokat, megmentettem volna mind az összeset, de most nem segítettem a légynek. Felálltam a hokedlire, és egy kis bottal még piszkáltam is, hogy több helyen ragadjon oda, még véletlenül se tudjon elrepülni. Anyu vezénylésért ment. Apu lepihent, éjjel dolgozott, egész nap tettek - vettek Anyuval, hogy a nyári konyhában minden a helyére kerüljön. Korai volt még ágyba bújni, Katival felültünk a motorra. Nagyokat börrögtünk, mintha igazából száguldoznánk. Béla bácsi jött lóháton. 
- Szervusztok, gyerekek!
- Csókolom Béla bácsi!
- Édesanyátok itthon van?
- Nincs itthon, de hamarosan jön csak vezénylésért ment. Apu itthon van, alszik. 
- Ne ébresszétek fel, majd elmondom Édesanyátoknak, úgyis a réten keresztül megyek haza. 
Benzinillat ide, benzinillat oda, azért a pacinak az illata mégis jobb volt. Leugrottam a motorról, téptem egy marék füvet, és tartottam a paci szája elé. Gyorsan elengedtem, még mielőtt bekapta volna.
- Csak nem félsz tőle te lány, hiszen már ültél is rajta? 
- Csak kicsit félek, hátha bekapja a kezemet. 
Béla bácsi is tépett egy marékkal, oda tartotta a tenyerén. A ló hosszú rózsaszínű nyelvével addig kanyarította, míg volt benne fű.
- Látod! Nem kell félni, gyere, próbáld meg! 
Fogtam egy csomó tejes gazt, aztán oda tartottam. A ló az én tenyeremből is kinyalábolta úgy, hogy nem harapott meg. A nyelve érdes, meleg volt. 
- Na, gyertek, felülhettek mind a ketten.
Kati ott maradt a motoron, nem érdekelte soha sem a ló. Én szerettem volna felülni, még a bátorságom sem hagyott cserbe, csak Anyu engedelme nélkül nem mertem. 
Béla bácsi látta rajtam, hogy felülnék,
- Gyere csak bátran, úgyis összetalálkozunk az Édesanyáddal, nem fog miatta haragudni. 
Segített felülni, megfogta a kantárszárat. 
Aztán lassan ringatózva elindultunk. Béla bácsi lépkedett mellettünk. Eddig mikor fent ültem a ló hátán, mindig egyenes terepen mentünk. Most dombnak lefelé indultunk. A meredeken attól féltem előre lebukok. A lónak csúszott a lába, ahogy fékezett. Már nagyon megbántam, hogy felültem, de nem akartam szólni, hogy leszállnék. Lábammal szorítottam a nyerget, a kezemmel görcsösen kapaszkodtam. Végre leértünk a rétre. Észre sem vettem, hogy Béla bácsi nincs mellettünk. Hátra nézni sem mertem. A fűzfák irányában megláttam Anyut. A ló szép lassan baktatott. Mikor elég közel értem Anyuhoz akkor vette csak észre, ki ül a lovon.
Megállt egy pillanatra.
- Marikám! Mit keresel itt a lóháton? 
- Béla bácsi mondta üljek fel, biztos nem fog haragudni érte. 
- Nem haragszom, de egyedül? Hát a Béla bácsi hol van?
- Nem tudom, a dombon lefelé még fogta a kantárszárat, aztán csak azt vettem észre, hogy egyedül vagyok.
Anyu nem félt a lovaktól, gyerekkorában sokat bánt velük. Megfogta a kantárszárat, és visszafordította a lovat. 
- Le akarsz szállni?
- Most, mikor már maga is itt van, nem félek. 
- Jól van Marika, akkor induljunk vissza, majd csak megtaláljuk Béla bácsit!
A Buda horhó bejáratánál jó hűs áramlat szaladt végig rajtunk. Megborsódzott a bőrünk. A lónak is tetszett, nagyot prüszkölt. A fák között betűzött néhol még a lenyugvó napsugár. Szemünkbe világítva, elvakított. Már egész közel értünk, mikor észrevettük Béla bácsit a földön.

13.18      Bokaficam

Ott volt a meggyfák alatt ahol a forrástól mindig csúszós volt az út. Aki nem ismerte a terepet könnyen becsapódott. Így járt Béla bácsi is. Most már kicsit feltápászkodott, belekapaszkodva a meggyfa lelógó ágába. 
- Jó estét Béla! Mi történt?
- Jó estét Margitom, nehogy azt higgye, hogy részeg vagyok! Megcsúsztam, nem tudtam magam megtartani, kibicsaklodott a lábam. Most annyira fáj, rá sem tudok állni.
- Várjon egy kicsit, mindjárt segítek!
Én még fent ültem a lóháton, jó lett volna már leszállni, de egyedül nem ment. Anyu tartotta a kezét, szép lassan lecsúsztam. A ló hátra nézett, egyet horkantott, aztán az orrát oda dugta Béla bácsi fejéhez. 
- Látod Szedres, hogy jár a gazdád, ha gyalogosan kell járni neki?
Szedres csak tovább emelgette a fejét, mintha azzal segíteni tudott volna Béla bácsinak.
- Na, gyere Szedres, majd együtt felemeljük a gazdádat!
Anyu megpróbálta a kezénél fogva felhúzni. De a legkisebb mozdulatra Béla bácsi felnyögött. 
- Nem lesz ez így jó Bélám! Várjon egy kicsit, szólunk a Józsimnak.
- Marika, szaladj, hívd Édesapádat!
Futás dombnak felfelé, már az útról kiabáltam:
- Apúúú! Gyüjjön hamar a Béla bácsi elesett, nem tud felkelni!
Apu félálomban botorkált ki:
- Hová menjek? Milyen Béla bácsi?
- Hát a lovas, az ugró mókus!
- A lovával együtt?
- Nem, a lovon én ültem!
- Te ültél a lovon?
- Igen, de most gyüjjön gyorsan! Majd azt elmondom. De most siessen nagyon! 
Apu csak úgy, gatyában mezítláb szaladt utánam.
Anyu, és a Béla bácsi ott várakoztak ahol hagytam őket. 
- Szia, Bélám, mit keresel ott gazban?
- Szia, barátom, ne tréfálkozz, velem inkább segíts föl!
- Na, mutasd, hadd nézzem meg mi történt ezzel a lábbal!
Apu leguggolt Béla bácsi mellé. Kezébe vette a lábát, lehúzta róla a csizmát. Béla bácsi hangosan nyöszörgött kínjában.
- Csak lassan Jóskám! - közben fogai közt sziszegett. 
Apu feltűrte a nadrág szárát, aztán lassan elkezdte tapogatni, nyomkodni. 
- Itt fáj Bélám, itt is fáj? Erre is fáj? 
Béla bácsi csak bólogatott, néha mikor olyan helyen ért hozzá Apu, felszisszentett.
Apu tovább forgatta, tapogatta, közben csak beszélt hozzá. 
- Jó van Bélám, itt is fáj?
Aztán egyik pillanatban, hirtelen mozdulattal rántott egyet a lábán. 
Béla bácsi mire felocsúdott a ferde bokája egyenesben volt. Apu tovább tapogatta, nyomkodta óvatosan. 
- Na, Bélám mit érzel, fáj még?
- Barátom te aztán jól beszarattál. Azt hittem ki akarod húzni a lábamat. 
Óvatosan elkezdte mozgatni. Ott ahol eddig hozzá sem tudott érni, mert annyira fájt, most végig tudta tapogatni. 
- Fáj még, de nem annyira! Mit csináltál vele?
- Kirándult, én is jártam így, mikor a ruszki fogságban voltam. Akarva, akaratlan, nekem is kirándult. Már örültem előre, nem kell menni, robotolni a kőbányába, de aztán az őr ugyanígy csinált velem. Pár napra rá, már meg sem éreztem. Haza mész, raksz rá vizes borogatást. Meglátod, vasárnap már táncolunk a fiatal pulai menyecskékkel a búcsúban!
- Majd adok én nektek menyecsketáncoltatást mindjárt, elküldelek a pulai búcsúba benneteket. 
- Megyünk mi a nélkül is! Igaz Bélám?

13.19      Elmélkedés a templomról, miséről és a pulai búcsúról

- Úgy lesz Jóskám!
- Kutya bajod sem lesz addigra. 
Apu felsegítette a lóra. Mikor már indulófélben volt akkor jutott eszébe a jövetele mivolta. 
- Lássa Margitom, azt meg el is felejtettem mondani miért kerestem.
- Hát akkor mondja Béla!
- Hétfőn kezdheti az őszi árpa aratását. Először ott az édesapám szölleje mellett, aztán Kelemenék mellett. Mikor ezekkel kész van, addigra beérik lent a berekben. 
- Rendben van, legyen nyugodtan, megyek és csinálom. 
- Ha nem érek ide a rozs kötéllel, csináljon maga az árpából, jó lesz abbul is.
- Meg lesz, menjen isten áldásával. Aztán vigyázzon, nehogy félre lépjen!
- Vigyázok, biztos lehet benne. Még egyszer köszönöm Jóskám, Isten velük!
Sokáig néztünk a lovas után. Apu kíváncsi volt, miért ment gyalogosan Béla, amikor megbicsaklott a lába. Én miért ültem a lovon. Kicsit elkedvetlenedett mikor a lóról meséltem. 
- Akkor azért nem akarsz mostanában motorozni velem. 
- Dehogy is, motorozni jó, de azért a paci sokkal jobb, nem romlik el úgy, mint a motor. Nem fogy ki a benzin. Elég szabadjára engedni, és annyit legel amennyit akar. Jobb lenne, ha lovat venne, akkor nem kellene két órával korábban elindulni szolgálatba. Mert akkor indul motorral is, mintha gyalog menne. Bármikor elromolhat, és akkor bajba kerül, nem ér be időre. 
- Aztán hová rakom a lovat ott a fűtőházban?
- Hát ahová a motort!
- De a lónak enni, inni kell. Nem úgy van, mint a motor.
- Hát akkor viszünk neki szénát, meg vödörben vizet. 
- Jaj, te kis csacska Marikám, nem olyan egyszerű az, ahogy te elképzeled!
Elgondolkodtam, igaza van Apunak. Nem olyan egyszerű. Béla bácsi eltűnt a szemünk elől. Elindultunk mi is. Már egész szürkület volt. 
- Anyukám, nekem mi a vezénylésem? El tudom vinni a lányokat a búcsúba? Meg ugye a menyecskékkel is kell táncolnunk a Bélával. 
- Ne félj! El tudtok menni. Azt még nem tudom, a bálban is maradhatsz-e! Ma éjjel egy órára kell jelentkezned. Pestre mentek a hajnali személlyel. 
- Az jó, mert akkor holnap este itthon leszek. 
- Gyertek, siessünk, még kicsit kell pihenned indulás előtt és úgy van, mint ahogy a Marikám mondja, akkor kell indulnod, mint amikor gyalog jártál. Úgy megszoktuk a kinti konyhát, Anyu már a lámpát is kivitte, igaz, kint ahogy járt a levegő, a lámpa fénye úgy nyúládozott fel a cilinderbe. Hamar kormos lett így, de megszoktuk. A szánkat megtaláltuk félhomályban is. Már a lavór is kikerült. A sparhelten hátul ott melegedett fazékban a víz. Az elhasznált vizet, meg csak kilöttyintettük. Legalább nem porzott annyira az udvar. Csak az az egy lámpa volt, így meg kellett várni, amíg mindenki készen volt a lefekvéshez.
Katival sokáig susmorogtunk. El kellett mesélnem a Béla bácsi történetét, mert ő itthon volt, nem tudott semmiről. A vasárnapi búcsúról sem tudott. Mikor megtudta, már előre tervezett mi mindent vesz. Én még elevenen az emlékezetem volt a tavalyi búcsúra. Nem kívánkoztam. Nem mondtam el a Katinak, mert tudtam úgysem hiszi el, hogy nem akarok menni. 
Nekünk a szentannai búcsú volt az igazi, akkor jöttek vendégek is hozzánk, de a pulait is tartottuk csak úgy magunk közt. Pulába jártunk a mezőre dolgozni, oda jártunk boltba, szinte minden nap vezénylésért. Pulába jött a nem hivatalos levél. Az állomásra volt címezve. A pulai templom tornyát is láttuk. Elég volt kimenni a ház mögé, és már ott pirosodott a tornya. Igaz belülről nem sokat láttuk, mert egyszer mikor elmentünk pünkösdkor, és leültünk az egyik padra, jött egy falubeli és arrébb lökte Anyut: - "Menj arrébb, ez az én helyem!" Kicsit arrébb mentünk. Onnét is arrébb löktek: - "Menjen arrébb mert ez az én helyem!"
Akkor aztán többször már nem kellett arrébb lökni Anyut. Megfogta a kezünket, még el sem kezdődött a mise, mi haza jöttünk. Én nem is bánkódtam, mert annak, ami így láncon lógott, és füstölt, nagyon nem szerettem a szagát. Egyszer már az ájulás kerülgetett mikor pont mellettem lóbálták. 
Aztán az egyik temetésen az atya megkérdezte Anyut, mert jól ismerte kislány kora óta, falubelije volt. 
- Mancikám, nem látlak sohasem a templomban!
- Nem lát tiszteletes atyám, mert nem megyek. Ne toligáljanak engem jobbra, balra, hogy ez az én helyem. Tudja atyám, én a kis imáimat el tudom mondani bár hol, még menet közben is mikor megyek a mezőre. 
A tiszteletest azért bántották a templomban történtek, a következő misén megemlítette. Nem nevezett meg senkit csak annyit mondott:
- Kedves híveim, a színházban, moziban lehet foglalt helye bárkinek, de nem szeretném, ha tudomásomra jutna a jövőben, hogy a templomba valakinek foglalt helye van!
Anyu azután sem ment misére. De minket néha elküldött. Én jobb szerettem volna elücsörögni a Kapos hídnál. Néha a Katival megcsináltuk azt, hogy nem mentünk el, de aztán mikor hazaértünk, Anyu kérdezett mindenfélét, és mivel nem beszéltünk össze mit mondjunk, lebuktunk. 
Anyu úgy csinált mintha nagyon haragudna ránk, de én észrevettem egy kis pajkos mosolyt, a komor arca mögött. Olyankor jó sok idő eltelt, mire újra misére küldött bennünket. Akkor is inkább a szentannai templomba, mert a hittan órához hozzá tartozott a templomba járás. 
Most én azon izgultam, nehogy vasárnap misére kelljen menni. Még a délutáni búcsúba sem vágyódtam. Szombaton Anyu kimosta az ünneplős ruhánkat, kivasalta, Apunak is készített fehér inget. Az előkészületek után, már biztos voltam, nem tudom elmismásolni a búcsút. Katinak már csak kicsit fájt a nyelve. Kedvünkre játszhattunk. Csak a csalánszedés volt a feladatunk, de abból annyit kellett készíteni, amennyi vasárnapra is elég. Anyu a sütemény már ma megsütötte. A piskótás tálban hagyott bőven, nem kellett veszekedni, hogy: " Haggyá! Anyúúú, a Kati nem enged nyalakodni!", " Nem igaz, mert a Marika nem enged " 
Most külön kaptunk, az egyikőnké kakaós, a másunké sárga volt. Finom tortára gőz fölött készült a krém. Estefelé megjött Apu. A motor megint cserbe hagyta. Már-már kezdte megunni, hogy hol megy, hol nem megy. A vasutas táska mellett egy kis csomagot hozott a kezében. Ott tébláboltunk mellette. Kíváncsian vártuk, hogy kibontsa.

13.20      Meglepetés

- Na, mit hoztam én a kis csimotáimnak?
- Józsim, Józsim nem kell elkényeztetni ezeket a lányokat!
- Miért ne kényeztessem? Azt akarom, hogy vasárnap ők legyenek a legszebbek a búcsúban! 
Igaz e nélkül az új ruha nélkül is ők a legszebbek nekem, de tudod, az a sok jómódú kulák másképp gondolja, Nem mernek a világra pottyantani kettőt, vagy még annál is többet. 
Aztán még a széltől is óvják az egykéjüket. Mindent rájuk akasztanának, hogy megnézzék őket. De hiába, rakhatnak rájuk akár toronyórát láncostul, akkor sem olyan szemrevalók, mint az én kis virágszálaim. 
A kíváncsiság már majd kifúrta az oldalukat. 
- Apúúú! Bontsa már ki!
De ő csak egyre magasabbra tartotta:
- Na, kitől kapok puszit ide a borostás képemre?
Puszilgattuk jobbról, balról, ő meg boldogan adta a kezünkbe azt ragyogó fehér fodros ruhát. 
- Jaj, te Józsim, ez nagyon drága lehetett. 
- Drága, nem számít! Kapinya Jóskának van pénze, tudod Anyukám még a bőröm alatt is pénz van.
Ott hagytátok kovácsiba a cigány lányoknak az ünneplős ruhát, kellett helyette másikat venni. 
Miben menjenek el? Amiből már kilátszik a fenekük. Nézd csak meg őket, nőnek, mint a bolondgomba. 
Anyu kezébe vette, végig simogatta a fodrot rajta. 
- Te Józsim, ez nagyon szép! Ettől nagyobb örömöt nem szerezhettél volna.
Anyu odatartotta hozzánk a ruhát, hogy megmérje jó-e. Úgy nézem pont a méretük. Próbáljátok fel!
Levetettük a kis kopott játszósruhát, amiből már valóban kilátszott a fenekünk, de otthon körül jó volt az. A szomszéd gyerekek is ilyenben jártak. Anyu segített begombolni hátul a nyakánál, aztán leguggolt, hogy egész közelről lásson bennünket. Körbe forgatott. 
- Kislányaim húzzátok fel a szandált is!
- Mit gondolsz Anyukám, ehhez a fehér ruhához majd piros szandált húznak?
Kivett a bádog táskából két kis dobozt. A nagyobbat Katinak, a kisebbet nekem adta. 
- Ezt húzzátok fel!
Óvatosan ültünk le az ágyszélére, még a szoknyánkat is felhúztuk, hogy ne üljünk rá. 
A fehér szandál csak úgy ragyogott a lábunkon.
- Na, így már elmehetnek a búcsúba, de nem egyedül. Nézd neked is van valami!
- Ne bolondozz Józsim! Tudod, hogy nekem nem kell semmi. Nem szeretek én ilyen helyre járni. 
Pedig most járnod kell, mert nekem holnap délutánra szól a vezénylés, nem tudom elvinni őket! Na, bontsd ki te is!
Anyu előbb csak úgy papirosan tapogatta meg. Magában kicsit morgolódott halkan:
- Józsim, Józsim! Te aztán érted a módját, hogy meglepetést szerezz nekünk. 
Már mi is kíváncsiak voltunk!
- Anyuuu, bontsa már! 
Sürgettük. Új ruhában, szandálban ott toporogtunk körülötte. A papírcsomagolást még kis zsinórral is megkötötték, nem volt egyszerű kibogozni. Ugrottunk az ollóért. 
- Anyu ezzel! Anyu itt vágja már! Vigyázzon nehogy a benne lévőt is elvágja!
Elvágta a zsinórt, a papírcsomagolásból előkerült egy könnyű kis nyári ruha. Égszínkék alapon apró fehér pöttyök. Anyu magához fogta, beleszagolt. Könnyeivel küszködött. 
- Jaj, Apukám honnét tudtad, hogy pont ilyenre vágyódtam. Hatalmas öröm a lányok gyönyörű szép ruhája, annak is nagyon örültem, de ez? Erre igazán nem számítottam. Vágyódtam rá, az igaz, de sajnáltam a rávalót.
- Na, ha tetszik, vedd fel te is! 
- Most ne! Előbb egyél, hiszen fáradt vagy. 
- Annyira nem vagyok fáradt, hogy ne tudjam kivárni. Vedd csak fel! Hadd lássam az én kis asszonykámat jó-e neki! 
Anyu kibújt a rajta lévőből. Ez az új kis pöttyös ruha elöl végig gombos volt. Segítettük begombolni. 
- Mintha csak rád szabták volna! Anyukám te leszel a legcsinosabb holnap a búcsúban!
Körbe-körbe jártunk a konyhában. Apu örömmel kísért a szemével.

13.21    Kényeske

- Csak azt tudnám honnét vetted a méretet, mindenkinél pont eltaláltad mekkora kell?
- Ja, Anyukám, Kapinya Jóskának van ám esze, még ha nem is látszik!
Apu a táskájában elővette Anyu egyik régi kis szoknyáját. 
- Nem volt nehéz hozzá mérni! A lányokét megmértem itthon araszra. Látod, pont eltaláltam. 
Sokáig illegettük magunkat az új ruhában. Csak lefekvés előtt vetettük le. Most már nem bánkódtam a búcsúba menés miatt. Sőt már alig vártam a holnapot. 
Reggel kakas kukorékoláskor már kint voltunk a szilvásban, ott kezdődött nálunk a reggel. A nap első sugara átvillant a hársfák között. Anyu mikor a tyúkokat engedte ki, megfogott két kis kakast. 
Abból készül majd a búcsúi ebéd.
- Tudjátok, hogy sajnállak benneteket, de sajnos ki kell oltanom a kis életeteket. Ha jércék lennétek, akkor most megúsztátok volna. Így babusgatta őket, amíg a nyakuknál tépte le a tollat, hogy könnyebben elnyisszanthassa a torkukat. Na, én azt már nem vártam meg. Egyszer láttam, szegény pipi hogy vergölődött Anyu kezei között, aznap nem is ettem az ételből. Anyu hiába biztogatott. A pince lejáróba készítettem jó sok száralékot. Jó volt oda rakni. A kosarat púposra pakoltam, nem volt baj, ha kiszóródott, nem úgy, mint amikor a konyhába kellett bekészíteni. Anyu mindig pörölt is velem. 
- Marikám, amit elszórtál, azt most szépen össze is takarítod! 
Kati Anyunak segített megkopasztani a kakasokat. Nekem hagymát kellett bevinnem a sült vér elkészítéséhez.
- Szeld is bele kislányom a cseszikés lábasba. Rakj hozzá egy fakanálnyi zsírt, aztán ha már kezd aranysárga lenni, burítsd bele a vért! - okított Anyu. 
Mire elkészültek a két kis kakassal, készen lett a reggeli. Apu is felébredt a finom reggeli illatára. Kistányérunkkal a diófára másztunk, mert a pipik itt kapirgáltak körülöttünk, ha nem voltunk elég szemfülesek, még a tányérunkba is belecsipkedtek. Anyu felkészítette az ebédet. Az aprólékból levest, a többi húsból rántott csirkét csinált. Az öreg krumpli már nagyon töpörödött volt, megmonyászta a kora tavaszi vetést, de csak még akkorákat talált, mint egy galambtojás. Kár lett volna elpazarolni, felszedni ilyen kicsiként. Rizst készített, és dobott bele cukorborsót is. El is nevezte rizibizinek. Hallatszott, hogy Csomából húz ki a félkilences vonat. 
- Lányok, üljetek ki a szilvásba, figyeljétek ki, jön-e hozzánk valaki. 
Katival kiültünk, mikor elment a vonat többen is elindultak erre Szőlőhegy felé, de amíg a hidat el nem kerülték, nem adtunk helyzetjelentést. Aztán lehetett látni, hogy egy kis piros ruhás valaki egy kis fehér ruhás gyerek félével keresztülvág a réten. 
- Anyúú! Anyúú, úgy néz ki, valakik jönnek erre. 
- Ne bolondozzatok! Ki jönne hozzánk? 
- Nem tudjuk! De a réten jönnek keresztül. Lehet Vörösékhez mennek. Anyu otthagyta az ebédet, kiült hozzánk, a szilvásba. Azon fiskundáltunk, vajon kik lehetnek ezek. A Bözsi, ha jönne, akkor a Gyurikát biztos nem fehér ruhába öltözteti. Az Ági? De hát annak is fia van! A Panninak is. Talán nem is hozzánk jönnek, könyveltük el, mert nem sikerült megoldani a rejtélyt. Már lassan a feljáróhoz értek. Aztán látjuk ám, bizony erre felfelé kanyarodnak. Anyu beszaladt, nehogy Kozma pusztára küldje az ebédet. Mikor visszaért, már egész közel értek a váratlan vendégek. A cserfes kislány kérdezett valamit, és aki válaszolt, annak a hangját Anyu egyből felismerte. Összecsapta a kezét, és futás eléjük. Menet közben kiabálta:
- Gyertek lányok, az Ilona nénétek és a Verácska jön!
Szaladtunk mi is. Verácskát akkor láttuk utoljára, mikor alig volt nagyobb egy macskánál. Apuval jöttek egy hideg téli napon. Apu a bundája belső zsebébe rakta, olyan kicsi volt, szinte elfért abban. Anyu és Ilona néném sokáig ölelkeztek, nem győztek betelni egymással. Nagyon régen találkoztak. Katival mi pártfogásba vettük Verácskát, olyan kis kényeske hangja volt, mintha egy madárka csicseregne. Anyu a konyhába vezette a vendégeket: 
- Ilonám te aztán tudsz meglepetést csinálni. Írhattál volna pár sort, hogy jössz, akkor úgy készülök. 
- Ne aggaszd magadat Margitom, tudod, hogy nekünk jó bármi, a városi levegő után, még ha a réten kell legelnünk annak is örülünk. 
- Jól van, na, azért legelnetek nem kell, de ha tudom, jobban készültem volna.
Ilona néném templomba járó, nagyon szentes volt. Mikor meghallotta, hogy Pulában búcsú van, egyből vissza akart indulni, nehogy lemaradjon a miséről. Anyu mikor elmondta, hogy a kutasi atya a pap, akkor már megkötni sem lehetett volna. Még lány korában nagyon sokat járt a paplakban, és a templomot takarítani. Már-már azt hitte a család, hogy apáca lesz belőle, de aztán változott a nagyvilágról elképzelt álláspontja, és férjhez ment. Nem lett belőle apáca, de a templomból, egy miséről sem hiányozhatott. Elő is vette a ridiküljéből az imakönyvet. 
- Ide nézzetek, ezt még a kutasi templomban az atyától kaptam! Az imakönyv tele volt szentképekkel, némelyiken dátum, aláírás is volt. 
- Ugye Margitom, eljössz velem misére?
- Nem járok én misére Ilonám, de ha akarnak menni a lányok, elviheted őket.
Én rögtön szabadkoztam, hogy nem akarok menni. Katit sikerült meggyőznie, ő vele tartott. 
- Verácskát itt hagyhatod, hamarabb megjárjátok. 
Anyu folytatta az ebédkészítést, én a kis kényeskével kimentem a pipikhez, megmutattam neki a malacokat. Szerintem még soha nem láthatott élőben ilyet, mert tátott szájjal bámulta őket. Dugdosta az ujját be a deszka résein, meg akarta fogni őket. Azt hitte lehet velük játszani. A kertben szedtem neki cukorborsót, úgy ette, ahogy odaadtam, ki sem bontotta. Nagyon érdekelte minden. Ilona nénémék Kaposban laktak, emeletes házban, úgy, mint a pesti emberek, akiknek elég csak kinyitni egy csapot, és már folyik a víz, tele a fürdőkád, és a vizet sem kell kihordani, csak úgy lefolyik. Aztán minden egyes falatot, amit a szájukba raknak, úgy kell megvenni. Még egy szál zöldségzöldje sincs nekik. Mikor Anyu mesélte ezeket, én el sem tudtam képzelni az ilyen életet. Ők meg a mi életünkre csodálkoztak rá. 
- Vízért kell menni? - nézett furcsán Verácska.
Mikor pisilnie kellett, és bementem vele a WC – be, ijedten kapaszkodott belém. Attól félt, hogy beleesik. Nem is tudott ott pisilni. Megvárta, míg hazaért az anyja, és megpisiltette. 
Anyu elkészült ebéddel, kint a ház előtt terített meg. Most már nem kellett a szomszédból kérni tányérokat, volt már csodálatosan szép nefelejcses olyan, amire mindig vágyódott.  

 
14.1    Érdekes a falusi élet

Már elharangozták a delet, mikor hazaértek a miséről. Anyu kimerte a levest. Daragaluskát főzött bele. Csak úgy gyöngyözött a nefelejcses tányérban.
- Te nénje, mióta elkerültél Kutasról, azóta nem ettem ilyen finomat 
- Pedig nem szentírás húslevest főzni!
- Nem szentírás, de te mégis sokkal jobban meg tudod csinálni, mint édesanyánk. Mit raksz bele, hogy ilyen finom?
- Ilonkám, én a szívemet, lelkemet belefőzöm, azért ilyen. 
A rántott csirkét sem kellett kínálni, szárnya, combja, mellehúsa vándorolt bele a nefelejcses tányérokba. A végén a fatörzs tortának volt a legnagyobb sikere. Pici Verácska az egyik ágba bele markolt, úgy tömte egészben be a szájába. Majd a kezével egész arcát összemaszatolta, és hogy ne vesszen kárba, Ilona néném nyalta le az arcáról a finom krémet. Apu ebéd után a szobában feküdt le aludni, mert a negyednégyessel már szolgálatba kellett mennie.
Mosogatás után mi a konyhában kuporodtunk fel az ágyra. Halkan szólt, a " Jó ebédhez szól a nóta"
Anyu Ilona nénémmel csendben susmorogtak, hogy ne zavarják Aput. Verácskának érdekes volt a falusi élet, mindent meg akart nézni. Egy kis darab fatörzs torta volt még a kezében, azzal mászkerált az udvarban. Egyszer csak halljuk ám nyahorogni, hogy jobban lássuk, mi történik, elhúztuk a függönyt, de csak annyira, hogy ő ne lásson minket. Ment az udvaron, a pipik utána, egész sereg követte már, annak reményében, hogy majd csak el tudnak csípni egy falatot. Ha szaladt, akkor a pipik is szaladtak vele. Mikor megállt, a sok pipi ugrált fel, hogy a tortából tudjon elcsípni. Ő a feje fölé emelte a süteményt, aztán rugdalta őket. Már elvesztette a türelmét, mert a nagy káricálásra az udvar összes baromfija ott volt körülötte.
- " Sicc, el innend! Ezek ott bent hallgatják a rádiót! Engem meg megesznek a meácskák! Sicc elinnend"
Majd szétpukkadtunk a nevetéstől. Még egypárszor elmondta, mire Anyu kiment és kiszabadította a pipik fogságából. Dobott nekik pár szem búzát, egyből nem volt érdekes tovább a Verácska tortája. 
- Gyere kicsim, bemegyünk, alszol egyet ebben a nagy melegben. 
- De én nem fázok, nem akarok bemenni, és aludni sem akarok! 
- Jól van, akkor nem kell aludni, csak gyere be szépen!
Anyu ígért neki mindent, még olyat is, ami nem volt, de Verácska hajthatatlan maradt. Ott maradt játszani. Aztán, hogy ne legyen egyedül, nekünk is ki kellett menni. Pedig szívesebben hallgattuk, amit Anyuék beszéltek. Kicsit ráijesztettünk, hátha meggondolja magát, és bejön velünk. 
Arra vezettük, amerre a csípős kakas volt, aztán mikor utánunk eredt, mondtuk neki szaladjon ő is, mert ha utoléri a kakas, akkor megcsípi. Verácska a csípős kakassal is játszani akart. Nem ismerete fel a veszélyt. Katival megsajnáltuk, felkaptuk, és futottunk vele a " Gólya viszi a fiát "énekeltük. Ez a játék nagyon tetszett neki. A kezünk összefogva, ő benne ült, a vállunkba kapaszkodott. A játékot nem lehetett csendben játszani. Anyu többször is kiszólt:
- Kislányaim csendben, felébred Édesapátok!
De aztán folytathattuk, mert Apu kiszólt a szobából. 
- Hagyd őket játszani a kedvükre, ígyse, úgyse alszok. Készítheted a táskámat, nemsokára indulok. 
- Megyünk mi is, lekísérem az Ilonát a vonatra, utána kimegyünk a lányokkal a búcsúba! Katikám már ezerszer megkérdezte, mikor megyünk. 
Anyu készítette a táskát, Ilonának is rakott kis útravalót. Mi felöltöztünk az új fodros ruhánkba. Szandált, zoknit, majd az állomáson vesszük fel, hogy tiszta maradjon. Mert ha ilyenkor délután nem is volt harmat, a réten az útra lógó fű, hamar bepiszkította a fehér zoknit. Ilonka nénémnek nem volt ilyenbe tapasztalata, Verácska zoknija már csupa fekete maszatos volt. Rajta is hagyta, gondolta, ettől piszkosabb már úgy sem lesz. Először Apu vonata jött, a negyednégyes. 
Mielőtt felszállt volna Anyunak adott pénzt. 
- A lányoknak azt vegyél, amit szeretnének. 
- Jaj, ne mondj már ilyen csacskaságokat! Amit szeretnének! Ha toronyórát akarnak láncostul, akkor azt vegyek?
- Igen azt! - tréfálkozott Apu.
Az én csimotám azt is megérdemlik. Dehogy akartam én toronyórát. Elég volt, amit a kovácsi búcsúban kaptunk, az is haszontalan volt. Alighogy elment Apu vonatja, kis idő múlva megérkezett az Ilona nénéméké. Verácska olyan jól érezte magát, haza sem akart menni. Sírva szállt fel a vonatra. Csak nyújtogatta a karját felénk, hátha itt maradhat. Mikor elindult a vonat, mérgében nem integetett nekünk. Anyu sajnálkozott rajta:
- Itt maradhatott volna, legalább megtanulta volna, hogy a pipiknek nem azt mondjuk, hogy: - sicc!

14.2     Körhinta, képviselőfánk és Irénke néni

Végre indulhattunk a búcsúba. A muzsikaszó egészen az állomásig elhallatszott. A házak közt néha látszottak a tarka ruhás gyerekek a kötélhintán. Katival szaporán lépkedtünk, Anyu alig győzött jönni utánunk. A legelső sátornál gyűrűket, babákat árultak. Meg sem álltunk, mert ezek a dolgok nem érdekeltek bennünket. Kati húzott magával a hintázni. Nagyon sok gyerek várakozott, akik ugyancsak fel akartak ülni. Mikor megállt, szaladtunk a hinta mellett. Nem volt szerencsém. Akit kiszemeltem nem szállt lement még egy kört. Kati már felugrott, be is láncolata magát. Mikor észrevette, én nem tudtam felszállni, ő is leszállt, egyedül nem volt érdekes körhintázni.
Panni néni unokái ültek a hintában, megkértük, ha megáll, tartsák meg nekünk. Szemünkkel követtük őket, akarva akaratlanul ösztönösen nyújtottuk a kezüket mintha ott fent ülnénk, hogy elérjük az előttünk ülőt. Mikor elkezdett egyre lejjebb szállni, figyeltük hol van a mi hintánk, és elkezdtünk szaladni mellette, nehogy más elfoglalja. Rúgtuk a port nem számított milyen lesz az új szandál. Mikor már egész lent ment körbe, egyik kezünkkel belekapaszkodtunk az ülőkébe. A másik kezünkben szorongattuk a két forintost, amit majd oda kell adni a cigány lánynak. Végre megállt, jöttek volna nagy fiúk felülni, nem mozdultak, mikor Pannika kiszállt, egyből felcsimpaszkodtam, és bekötöttem magam. Hátam mögött a Kati ült. Előttem az Irénke néni unokája, Peti. Hátra nézett. 
- De jó, hogy te vagy mögöttem, ugye kilöksz majd?
- Persze, hogy kilöklek, csak nyújtsd majd a kezed! 
Jöttek összeszedni a két forintost. Utána Katival összetekerőztünk. Szép lassan elindult a hinta. Mikor jó belendültünk kitekeredtünk, szálltunk, forogtunk, hol lent, hol fent. Hajtottam magam, hogy utolérjem Petit. Kati nagyot rúgott az ülőkémen, szárnyaltam a magasban. Peti pont a mélyben volt. Ahogy félúton voltunk addig nyújtózkodtunk, míg sikerült elkapni a kezét. Mindketten lementünk a mélybe. A következő lendületnél mindkét kezemmel megfogtam az ülőkéjét, megvártam a legjobb pillanatot és jó nagyot rúgtam a hintába. Szállt, szállt magasra, hátra néztem, Kati igyekezett utánam. Sikerült elkapni. Most ő lökött meg engem. Olyan jól sikerült, hogy egy pillanatra még a Petit is elkerültem, mert ő pont lenn volt. Sikerült megfogni egymást, Kati is utolért bennünket. Nagyokat sikongattunk, és újra szárnyaltunk magasra. Mikor a legjobban szálltunk volna, akkor kezdődött a lassulás. Már hiába nyújtózkodtunk, nem volt lendület. Lassan ment körbe-körbe. Aztán megállt. 
Peti apukája jött arra felénk. Már csatoltuk ki a láncot, mikor szól hozzánk. 
- Szeretnétek menni még egy kört?
- Hát, ha Anyu megengedi, szeretnénk! 
A várakozó gyerekek már rángattak ki bennünket, szerettek volna felülni. Jancsi bácsi kezünkbe nyomott két-két forintot. Szemünkkel kerestük Anyut, a nagy zűrzavarban nem hallottuk mit mond, de a bólogatásából rájöttünk, megengedte. 
Most már lökdöstük el a gyerekeket, akik ráncigáltak, hogy szálljunk ki. Jött a cigány lány, elvette a pénzt. Mikor körbeért, elkezdett sisteregni a szerkezet, ami meghajtotta a körhintát. Kezdtünk újra szárnyalni. Aki körülöttünk volt, mindenki bátor hintázó volt. Előre, hátra figyeltünk, mikor kit lehet elkapni és kilökni. Csuda jóérzés volt.  Jó körhintázni, de így, hogy egymást löködjük, ezerszer jobb. Mióta belejöttünk az ilyen hintázásba, kerestük az olyan gyerekeket, akik örülnek, ha így hintázunk. Hol fent, hol lent, kiabáltunk egymásnak, ha nem figyelt Peti rám, mert az előtte ülő Zsuzsikát repítette a magasba, akkor vártam a Katit, hogy ő is repítsen engem. Alattunk az egész búcsú. Tarka ruhás gyerekek forgataga egybeolvadt, olyan látvány volt, mint amikor az ecsetet minden színbe belemártjuk, és elmaszatoljuk a rajzlapon. Még az utolsó szárnyalás és kezd megint lassulni. Már nincs annyi erő, hogy újra magasra szálljunk. Még egy kör meg még egy és már leér a lábunk. Figyeltük nem jön-e Peti apukája, hátha fent maradhatunk, de hiába kerestük. 
Kiugrottunk a hintából. Rögtön el is foglalták. Anyut kerestük, ő meg minket. Törtetett át a tömegen. 
- Jaj, kislányaim úgy féltettelek benneteket! 
Odaszorított magához. Jó volt ott kicsit megpihenni, visszatérni a földi valóságba. 
Kipihentünk magunkat. Elindultunk a büfé felé. Kati előre törtetett a tömegben, én Anyu mellett, szorosan. Peti is jött a mamájához, aztán irányított bennünket a hátsó bejárat felé, hogy ne kelljen kivárni a sort. Benyitott. Kis idő múlva Irénke néni jött, három bambival és egy papírcsomaggal a kezében.
- Kis virágszálaim képviselőfánkot hoztam, mert tudom, hogy azt szeretitek. Jó lesz?
Fülig ért a szánk, úgy mosolyogtunk. Bólogattunk. 
Anyu ki akarta fizetni, de az Irénke néni szabadkozott:
- Margitom, én tartozom magának, még az utolsó szőlőkapálást, kötözést ki sem fizettem. Menjen el hozzánk, otthon van a fiam, és a menyem. Mondja meg nekik, mennyivel tartozunk. 
- Nem olyan sürgős az Irénke néni. Megtalálom majd én magát máskor is. 
- De menjen csak, búcsú van, vendégek is vannak. Maguk az én vendégeim. 
Addig erősödött az Irénke néni, nem volt kiút, el kellett menni hozzájuk. Nem messze laktak a büfétől, a templommal szemben egy szép nagy házban, csak át kellett menni az úton.
Muzsikaszó jött ki a házból. Anyu épp visszafordult volna, mikor Jancsi bácsi jött.
- Jöjjenek be!

14.3    Pertu  

- János nem szeretnénk zavargolódni, de az Édesanyja szerette volna, ha eljövünk magukhoz a kapálás, kötözés járandóságáért.
- Ne bolondozzon Margit miért zavargolódna, szívesen látjuk magukat. Jöjjenek csak bátran! 
Tágasra nyitotta a kiskaput. 
- Lányok jó volt a körhintán? Mit esztek, isztok? Anyjukom, ültesd le ezeket a lányokat!
Irénke néni menyét is Margitnak hívták. Körbe forgatott bennünket, megcsodálta a csodálatosan szép fehér fodros ruhánkat, aztán Anyuhoz fordult:
- Margitom, de szerencsés vagy, ilyen két szép kis virágszál! Aztán még ráadásul milyen ügyesek! Bárhol szó esik a munkáról, mindig meg vannak emlegetve," A högyi Margit lányai, azok aztán tudnak dolgozni, olyanok, mint az Anyjuk "
- Nem panaszkodom, nagyon szorgalmasak! Ezt látják tőlem, én is ezt láttam a drága Édesapámtól. 
A becsületes munkát megtanulják, akkor tudnak boldogulni a jövőben!
- Így igaz Margitom. Gyere, ülj le te is!
Félénken ültünk le a még mindig megterített asztal mellett, ahol ismerős arcokat láttunk. 
A traktoros bácsi, a felesége, és a velünk hasonló korú fiúk Hetényből. Sokszor találkoztunk már a mezőn. Én irigykedtem Misire, mert ott ülhetett a traktoron. Néha megengedte neki az apukája, hogy egyedül forduljon meg a sor végén. Ő addig Anyuval beszélgetett. Kicsit összébb húzódzkodtak. A konyhában is meg volt terítve. Ott a muzsikosok falatoztak. Hegedű, harmonika oda volt rakva a lócára. Fényes tárcán sült hús, fasírozott, rántott hús ínycsiklandozóin kínálta magát. Margit néni szalvétát, tányért, villát rakott elénk, és kínálta a finom falatokat. Anyura sandítottunk, szabad-e venni belőle. Anyu előtt is ott volt már a tányér, hiába szabadkozott. Margit néni felfogta a tálcát, és biztatta:
- Vegyél Margitom, mert addig nem mentek el, amíg nem esztek. 
Régen volt már az ebéd, még titkolni sem tudtuk, hogy éhesek vagyunk, mert hangosan korgott a gyomrunk. Közben a muzsikosok végeztek az evéssel, kezükben egy pohár borral ott álltak az asztalnál, és mondták Anyunak:
- Szép barna szemű menyecske, magának mi a nótája?
Anyu szabadkozott, nem húzták még el sohasem a nótáját. János bácsi elővett egy piros százast, oda fűzte a vonóra, aztán ő is biztatta Anyut. 
- Margitkám, a kedvemért, hadd halljuk mi a nótája? Habár én tudom, mert párszor már hallottam, mikor hajnalban kapált kint a szőlőben, és halkan dudorászta. Oda lopakodtam a közelébe, maga úgy el volt merülve a munkába, észre sem vette!
- Ne bolondozzon János!
- De bizony, ez úgy volt!
- Na, akkor mondja meg mi a nótám!
János bácsi kezébe vette két pohár bort, az egyiket Anyunak adta. 
- Tudom, Margitkám a nőnek kellene meghívni arra, hogy pertut igyunk, de most én ilyen faragatlan vagyok, és megkérem, tegezzük egymást! 
Anyunak nem volt választása, hiába is ellenkezett. János bácsi már kicsit többet ivott a kelleténél. Ismerős volt neki ez a helyzett. Apuval sem lehetett másképp cselekedni, rá kellett hagyni. Koccintottak. Úgy csinált, mintha ivott volna. De akár milyen ittas is volt János bácsi, nem lehetett becsapni. 
- De Margit, maga nem ivott!
Anyunak muszáj volt inni egy kis bort. 
Ezzel megvolt a pertu. A szokásos pertu puszi az arcra sem maradhatott el.
- Szia, Margitom, aki eltéveszti, a jövőben az fizet!
- Szia, János, na, hadd halljam, igaz-e, hogy tudod mi a nótám! 
János bácsi odament az egyik cigányhoz, és a fülébe súgott valamit. 
Mi kíváncsian vártuk, mert már nagyon sokszor hallottuk azt a szép szomorú nótát.

14.4      Muzsikus cigányok búcsúkor

A cigányok halkan elkezdtek zenélni. Anyu a kezét ölébe ejtette, várta, hogy megszóljon az első dallam. Fejével bólogatva kísérte a ritmust, mikor eljött az idő halkan énekelni kezdete azt a nagyon szomorú nótát:

- Száz szál piros rózsát küldöttem tenéked, 
Hallgasd meg, hogy milyen szép mesét mesélnek.

A szobában minden szem Anyura szegeződött. Én elpirultam a boldogságtól, nagyon szép hangja volt Anyunak. Sokszor hallottam mikor énekelte, de így hogy muzsikával kísérték még szebb volt. 
A hangja egy kicsit megremegett mire a végére ért, a cigányok nem álltak meg, folytatták. 
Anyu János bácsira nézett, mosolyogva hajtogatta a fejét, és folytatta az éneklést:

- Akácos út, ha végig megyek rajtad én,
eszembe jut, egy régi szép emlék.

Olyan áhítattal énekelt, szemét kicsit lehunyta, gondolatban biztos oda képzelte a messzeségbe, arra az akácos útra, valahol a somogyi homokos akácerdőkben.
A végén zsebkendőjével törölgette szemét. Nagyot sóhajtott:
- János, János, te aztán valóban hallgatóztál. 
Én is el tudnám húzatni a te nótádat, jó párszor hallottam mikor mulatoztatok. Akarva akaratlanul is hallottam, mert olyan dáridót csaptatok, talán még itt a templom utcában is hallották, igaz azok nem olyan szomorú nóták voltak, mint az enyém. 
- Ha hallottad miért nem jöttél oda?
- János! Az olyan mulatságot nem nekem találták ki!
- Na, majd legközelebb nem hagyom, hogy kimaradjál az ilyen mulatságból. 
- Isten őrizz, inkább az egész szólót megkapálom, mintsem mulatozzak. Már ez is sok, nagyon szabadjára engedtem az érzelmeimet. 
- Nem baj Margitkám, ilyen is kell néha. 
- Pedig nem lett volna szabad, most mennünk kell! Holnap kezdem az őszi árpa aratását. Hajnalban kell kaszálnom, amikor még a kislányaim alszanak. 
- Várj még egy kicsit, legalább az egyik nótámat hadd húzzák el! Na, melyik az?
Anyu elmosolyogta magát, aztán a cigányok fülébe súgta. Azok rázendítettek:

Éjjel az omnibusz tetején, 
emlékszel kicsikém,
de csuda volt.

Na, ez már jó kis vidám nóta volt. Szedelőzködtünk, Margit néni oda adta a járandóságot Anyunak. Készített egy kis pakkot. A zenészek a kapuig kísértek bennünket. Jöttek volna tovább, Anyunak jó sok idejébe tellett, míg vissza tudta őket küldeni. Már nem is mentünk vissza a búcsúba, a templom utcán lementünk a vasútállomásra. Menet közben jutott eszünkbe, hogy búcsúfiát nem is vettünk. Nem ragmálódtunk, a körhintára kétszer felülhettünk, ez többet ért bármilyen csecsebecsénél. 
A tavalyi similabda, még hazáig sem bírta ki. A lufi ugyanúgy járt. A báb szívbe majd beletört a fogunk. A karóra meg egy fabatkát sem ért. Még mi nyugtattuk Anyut, hogy ne aggódjon. 
- De azt mondta Édesapátok, azt vegyek, amit szeretnétek. 
- Hát majd megmondja neki, nem akartunk semmit. 
Majd Apu megveszi a játékboltban a focit, azzal jobban járunk. 
Anyu igazat hagyott. Már szürkületben értünk haza. Szerencsére volt még csalán a malacoknak. A moslék is készen volt. Csak oda kellett burítani nekik.
A mosóteknőben langyos volt még a víz a fürdéshez. 
Vacsorára Margit néni készítette pakkból ettünk. Rántott húst, fasírozottat csak úgy kenyér nélkül. 
Anyu csendben rendezgette a dolgait. Megkaptuk a másnapra szóló parancsot:
- Kislányaim én reggel korán megyek kaszálni, mire felébredtek hazaérek. Aztán később újra visszamegyünk aratni. Jók legyetek! 
A konyhában aludhattunk. Most mióta nincs itt bent a sparhelt, különösen jó itt aludni. Anyu apró kis neszezése igazi altató muzsika. Ma este még dudorászott is:
- Akácos út, ha végig megyek rajtad én.....

14.5    Nőcik, ital és nóta  

Reggel sokáig aludtunk. 
Zörrent az ajtó, de nem Anyu jött meg, hanem Apu. Most is gyalogosan, mert a motort nem tudta beindítani. 
- Hétalvók, még mindig az ágyban vagytok?
Hátul a kezében dugdosott valamit. Kiugrottunk az ágyból, még a szokásos pusziról is elfelejtkeztünk. Apu úgy forgolódott, hogy ne lássuk meg. 
- Hohó, álljon meg a menet! Puszi?
Nem hajolt le, az ágyra állva csimpaszkodtunk, hogy tudjunk adni az arcára.
Apu csak tovább incselkedett velünk. 
Tartotta a borostás arcát:
- Ide, ide is kérek még. Mikor már nem győzte az ugrálásunk, leejtette háta mögé a labdát. Nagyot pattant, majdnem ribilliót csapott az asztalon száradó nefelejcses tányérokon. Épp csak meg tudtuk menteni őket. Nagy sóhajtások közepette szorítottam magamhoz a labdát.
- Hú, kis csimotáim ezt megúsztuk. Na, gyorsan öltözzetek fel, aztán elmegyünk Anyu után! 
Épp indultunk, mikor megjött Anyu, kötényében egy öl csalánnal a fején. Csak úgy lehuppantotta a földre. 
- Hát te már itthon vagy, későbbre vártalak?
- Nem kellett még egyet fordulni Komlóra, azért jöttem korábban. Már akartunk menni utánad, hogy segítsek kaszálni. 
- Nem kell Józsim, egész éjjel dolgoztál, pihenj le szépen! 
- Majd pihenek délután, mikor meleg lesz, csinálj valami harapnivalót, aztán menjünk. 
- Nem kell csinálni, van tegnapról maradék. Meg kell enni, nehogy megromoljon!
- Na, Anyukám, akkor csak rakd ide!
Anyu tányérra rakta a maradék rántott húst, fasírozottat, sült húst. 
Apu nézi, nézi:
- Te Anyukám tegnap nem volt az asztalon sült hús, fasírozott? Milyen maradék ez?
- Ja, hát persze te nem is tudod még. A búcsúból elmentünk a Bajnóczikéhoz!
- Melyikhez, a Feriékhez?
- Dehogy is, a Jánoshoz, tudod az Irénke néniékhez. Ott vendégeskedtünk délután. Még asztalhoz is kellett ülni, addig nem jöhettünk el. János barátoddal még pertut is kellett inni. Olyan italos volt, nem lehetett tőle szabadulni. Aztán tudod még mi történt?
- Hát honnét tudnám!
- Ott voltak náluk a cigányok, aztán elhúzatta velük a nótámat. A huncutja, hát nem eltalálta!
Azt mondta hallotta mikor dudorásztam kapálás közben. De én sem maradtam adós, megmondtam neki mi a nótája. Igaz a körülményeket már nem mondtam hozzá. 
- Milyen körülményeket?
- Milyen körülmények, tudod te is, hiszen te is ott voltál, mikor az asztal tetején táncoltattátok azokat a félmeztelen nőcikéket!
- Jaj, Anyukám, nem kell mindent észrevenned!
- Ja, nekem csak a munkát kell észrevennem, meg hazateremteni a betevő falatot, és amit legurítasz a torkodon. 
- Jól van, na, ne morgolódj, igazad van! 
- Igazam van, aztán mi jár annak, akinek igaza van?
- A szája! Apu fölkapta Anyut, elkezdett vele forogni mintha táncoltatná, a lába sem érte a földet. 
- Tegyél le, ne bolondozz! Van énnekem éppen elég dolgom, nem érek rá itt bolondozni. 
- Jó, leteszlek, de előtte mond meg, hogy mi az én notám, ha már mindent tudsz arról az asztal tetején táncolásról.
Anyu ütögette a hátát, harapdálta ahol érte:
- Tegyél le, akkor elmondom. 
- Nem, most hadd halljam!
- Jóval, na, akkor csak ülj föl arra a repülőre, de aztán vigyázz nehogy leess!
Apu még egyet-kettőt fordult, aztán bele puszilt Anyunak a fülébe. 
- Igazad van, azt a nótát énekeltem.
Azzal rázendített:

" Majd ha nékem sok pénzem lesz 
Felülök a repülőre...

Végig énekelte, még így józanul is úgy bele tudta élni magát, mintha már repülne is.
- Jól van Józsim, egyetek, aztán menjünk, mert még nagyon sok munka vár ránk! 
Maradt még az ételből, Anyu elcsomagolta, ha később megéheznénk. A Vati kútról friss vizet húztunk. 
Elkezdődött az egyik legnehezebb munka, az aratás.  

14.6    Árpa aratás  

Apu megfente a kaszát. Anyu neki állt kötelet csinálni. Katival odaültünk közel. Figyeltük miképpen készül a kötél, amivel aztán megköti a kévét. Kezébe vett egy maroknyi lekaszált árpát. Félbe vette, a kalászuknál fogva összefogta, elkezdte tekerni. Balkezével előre, jobbkezével hátra. Aztán kis idő múlva fogott még hozzá mindkét oldalon, és tovább folytatta a tekerő mozdulatokat. 
- Anyu ne ilyen gyorsan, mert nem látunk semmit, szeretnénk megtanulni mi is!
Anyu lerakta a kötelet. Mindjárt össze is szedett egy kévényi mennyiséget, belerakta a kötélbe, a baltérdével ránehezedett, és megint egy olyan gyors mozdulattal, mint az imént, összekötötte. A kötél végét aláfűzte, a végén nem is látszott az összeeresztés. 
- Na, gyertek ide, most megmutatom lassan! Vegyétek ti is a kezetekbe, így ni! Most ezt a csomót válasszátok ketté! Nem baj Katikám, ha nem egyenlő! Aztán a kalászos felét fogjátok össze. Most kezdjük el tekerni. Igen így Marikám. Mikor már rövid, ami a kezünkben van, nyalábolunk fel még egy kicsit, és azt is fonjuk vele! 
- Anyu, de miért kell még hozzá fogni?
- Azért kislányaim mert az árpa szalma rövid, kicsi kévét lehetne belőle csinálni. A rozs sokkal magasabb, ha abból csinálnánk, akkor ahhoz nem kellene hozzá fonni. Amikor a végére érünk, akkor leterítjük a földre, úgy, mint az előbb én tettem. De ha nem használjuk rögtön fel, akkor összetekerjük kettőbe. Úgy könnyebb vinni. 
Anyu inyerálta a kezünket:
- Úgy Katikám, csak kicsit erősebben, szorosabban!
Hát az első kötéllel nem kellett kévét kötni, mert mihelyt elraktuk a földre, darabjaira hullott. Anyu összeszedte és kezünkbe adta. 
- Kislányaim próbáljátok csak újra! Figyeljétek a kezem!
Anyu újra nekiállt, kicsit lassabban. Közelről figyeltük. Kezünkben az árpa szalma. Aztán csak tekertük, míg lett belőle valami kötél féle. Apu készen lett a kaszaélezéssel, nekiállt vágni a rendet. Anyu a sarlóval szaporán szedte a markot. Katival egyre másra készült a kötél. Nem sok hasznát vette Anyu, mert mikor kezdte össze szorítani a kévét legtöbbje szétesett. Olyankor csinált helyette másikat. Nem ragmálódott, örült a serénykedésünknek, a selejt köteleket belerakta a kévébe, nem veszett kárba. Gondolta, amíg ezzel foglalatoskodunk, nem csinálunk semmi rosszat. Sőt egy újabb hasznos dolgot tanulunk meg. Katival iparkodtunk túl tenni egymáson. Mikor elkészült egy-egy kötél, szaladtunk, hogy Anyu rárakja a sarlóval összeszedett árpát. Figyeltük egymás kötelét. 
- Látod Marika, az enyém nem szakadt szét. Ugye Anyu én most ügyesebb voltam!
- Ügyesek vagytok mindketten. Aztán csak úgy tanuljátok meg, ha gyakoroljátok. 
Anyu mikor az én kötelem került a sorra, kevesebb markot szedett, hogy ne kelljen nagyon szorongatni, mert látta elkedvetlenedtem, mikor mindig kibomlott a kötelem. Apu kiért a renden, megint nekiállt kaszát élezni. Most még kalapálni is kellett, mert nagyon életlen volt. Az Ezeres János bácsi pincéjénél volt egy tuskó, abba beleverte az üllőt, leült a kis háromlábú székre, elkezdte ütemesen kikalapálni a kaszát. Anyu kihasználta az időt, kötelet font, közben igazgatta a kezünket, hogy a mi kötelünk is jóra sikeredjen. A másik szomszédos szőlőbe Nanica néni sarabolt. Mikor kiért a sor végére, és meglátta ügyeskedésünket, csípőre tett kézzel nézett bennünket: 
- Margitkám, így aztán könnyen megy a munka. 
Küldje ide hozzám ezeket a kislányokat, érik az árpaérő körte, szedjenek belőle. De hozzanak valami kiskosarat is!
Nem szívesen hagytuk ott a kötélgyártást, de az árpaérő körtét is nagyon szerettük. Jól jött egy kis változatosság. Anyu kirakta az elemózsiás szatyrot, szalvétába felkötötte a közeli fára. Katival mentünk Nanica nénihez. 
- Csókolom!
- Szervusztok, kis ügyes lányok! Gyertek csak, oda nézetek terítve van a fa alja, egyetek, szedjétek csak bátran! Az aranyló sárga körték kínálták magukat. Egy törlő mozdulat a kötényünk oldalába elég volt, hogy ne legyen poros, és már haraptunk is belé. Csak a pici szára volt eldobni való, ettük mi magostól, magházastól, Apu arra tanított bennünket:
- Kis csimotám, nincs eldobni való semmi! Én megtapasztaltam a ruszki fogságban mi az éhezés. Azóta ami emészthető, megeszek mindent. A Gyuri barátom, meg azt mondta "A gyümölcsnek a legértékesebb része a magház körül van" - nahát, azóta én megeszem mindet.
Mi is úgy tanultuk meg, mikor már nem tudtunk többet enni, tele szedtük a szatyrot. 
Nanica néni megkért bennünket, szedjük tele az ő kosarát is, mert nehezen tud lehajolni. 
Készen voltunk, a fa alól eltűnt az összes körte. 
- Köszönöm, kislányaim, gyertek holnap is, mert addigra újra tele lesz a faalja!
- Köszönjük szépen mi is. Jövünk akkor holnap is!
Apu végzett a kaszaélezéssel. Anyu eddigre hatalmas csomó kötelet megcsinált. Nekünk csak a teregetés maradt. Alig neki álltunk a munkának Béla bácsi érkezett meg, de most nem lóháton.

14.7       Puszpánék présháza

Katival szaladtunk a hintó után. Béla bácsi megállt ahol Anyuék tartottak az aratással. 
- Aggyon isten jó napot!
- Aggyon isten Béla magának is jó napot!
Apu is megállt egy pillanatra:
- Bélám mi van a bokájával? Látja nem tudtam elmenni a búcsúba, hogy együtt táncoltassuk a pulai menyecskéket!
- Táncolni nem tudtam én sem! Ha nem erőltetem, meg sem érzem, hogy mi történt vele, csak ha valami olyant csinálok, akkor fáj. Azért is jöttem ma hintóval. Áldom a kezét Jóska!
Hoztam rozs kötelet, de látom, itt már nem sok kell, elviszem Kelemenék szölleje mellé, az lesz a következő föld, amit aratni kell. Lerakom, visszajövök, aztán lejön velem ide édesapám pincéjébe, még meg sem háláltam az orvosolását. 
- Ne aggódjon, ahogy tud az ember, úgy segít a másikon. De azért köszönöm, nem utasítom vissza az invitálását. Már csak azért sem, mert tudom, milyen jó bora van az édesapjának. 
Katival a hintó oldalába kapaszkodunk, áhítattal néztük a párnás üléseket. Hátul elfoglalta a rozskötél a helyet, de Béla bácsi mellett még volt hely. Észrevette milyen sóvárogva nézzük a kényelmes ülést. 
- Eljönnétek velem lepakolni a kötelet? Utána visszahozlak benneteket. 
Bólogattunk, vártuk Anyunak a válaszát. Anyu mintha nem is hallotta volna a beszédet, szedte a markot tovább. Apuhoz sündörögtünk.
- Apúúú, elmehetünk?
- Anyut kérdezzétek, ő a parancs!
- Anyu! Elmehetünk? 
- Tudjátok, hogy nem szeretem, ha nélkülem elcsámborogtok! Jó, most az egyszer, de szót fogadni Béla bácsinak!
Majd fellöktük egymást, úgy kepesztettünk felfelé. Majdnem elúszott a hintón való utazás a viselkedésünk miatt. Lovaskocsival már utaztunk sokszor, de hintón még soha sem. Királykisasszony módra ültünk bele a puha párnázott ülésbe. A lovak elindultak. A hintó kecsesen ringott a hepehupás úton. Nem nyekergett, nem zörgött. Az volt a baj, hogy a Kelemenék szölleje nagyon közel volt. Egy kicsit mentünk egyenesen, aztán a kanyar után már megérkeztünk. Béla bácsi látta a szomorú tekintetünket, hogy már le is kell szállni. 
- Várjátok még kicsit lányok, megnézem megérett-e! Leszállt, kezébe vett egy maréknyit, a kalászokat összemorzsolta. Bekapott egy szemet. Rágta az első fogaival. Aztán kicsit ingatta a fejét: 
- Várjatok, elmegyünk a Puszpán szőlő mellett lévő földre, hátha oda kell lerakni a kötelet. 
Katival Megörültünk, akkor nincs még vége az utazásunknak. Büszkén feszítettünk a süppedős ülésben. Kár, hogy nem látta valamelyik pajtásunk az iskolából. Mert ha elmeséljük majd, lehet, el sem hiszik. Puszpán szőlőhöz a kilátónál kellett elfordulni. A közelében is volt olyan szőlő ahol kapálni szoktunk. A présházat áhítattal néztük mindig. A hegyben ez az egy volt emeletes. A felső szinten erkély volt. A korlát barnára volt festve. Néhol borostyán futott fel a falon. A présház olyan volt, mint egy kis kastély. Katival a titkos SZ.K .beszélgetésünk alkalmából a mi házunk is hasonló volt. Béla bácsi egyenesen a présházig irányította a lovakat. Ilyen közelről még soha sem láttuk. 
A gazda kint ült a cédrusfa árnyékában. Ilyen fa sem volt máshol a hegyben. Érkezésünkre felállt, és közel jött a hintóhoz. Kézfogással üdvözölték egymást. Béla bácsi elmondta mi járatban vagyunk, Leszállt. Megnézte az árpát, letépett egy maréknyit, összemorzsolta, bekapott egy szemet. Elkezdte rágni: 
- Ez kicsit előrébb van. Lányok itt rakjuk le a kötelet!
Oda vezette a lovakat az árpa föld szélére. Megmutatta hová rakjuk. Kati fent maradt a hintón, úgy adogatta le, amennyit össze tudott fogni egyszerre. Nekem nem sikerült átfogni mindig az összes kötelet, ráléptem, bukdácsoltam vele. Cseréltünk helyet, a hintóról könnyebb volt leadni. 
Amíg mi rakódtunk, Béla bácsiék beszélgettek. Visszafelé hátra ültünk a hintón. Hamar megérkeztünk. 
- Margitom, nem a Kelemenék mellett lévő árpát kell aratni, megnéztem a Puszpán présház mellett érettebb. Oda menjenek holnap. A lányok tudják, hol van a kötél, ők rakodtak le.
Apu elvégezte a kaszálást. Béla bácsi invitálására elmentek a pincébe.

14.8    Szinte mindig minden feladat Anyué volt  

-Józsim aztán tudd ám hol a határ!
- Melyik határ Anyukám?
- Tudod te azt melyik határ. Béla, csak mértékkel azzal a borral!
- Ne féljen Margitkám, tudok én vigyázni az én doktoromra! Ha meg nem, hazaviszem, ne aggódjon! 
Anyuval nekiálltunk összehordani a kévéket. Katival az alsót, és a második sort tudtuk csak lerakni. Feljebbre már csak Anyu tudta emelni. Nekünk az volt a dolgunk, hogy odavigyük közelre. Nekem nehéz volt a kévét cipelni, Kati kettőt is fordult mire én oda vittem egyet. 
Menet közben többször megálltam piheni. A lovak az árnyékban legelésztek. Mikor lelegelték az előttük levőt, kicsit mindig arrébb húztak a hintót.
Már közeledtek az első kepéhez. Anyu megfogta a gyeplőt, visszairányította őket, nehogy kárt tegyenek. Összehordtuk a kévéket, Anyu is végzett a keperakással. A nagy gereblyével végig járta az egész földet, összekötötte az utolsó szál árpát is, de Apuék csak nem akarództak jönni.
- Marika kislányom menj le Édesapádért, már indulhatnánk haza!
- Anyu, én nem szeretnék lemenni, tudja mikor a kocsmába voltam vele, azt sem szerettem. Küldje le a Katit!
Kati sem akart lemenni.
- Jól van kislányaim, akkor összeszedelőzködünk, amit tudunk, viszünk, a többi dologért majd eljön Édesapátok. 
Béla bácsi apjának a pincéje a domboldalban volt. Hatalmas diófák árnyékában. Egyetlen helyiségből állt. Az volt a konyha, szoba, feldolgozó. A délutáni nap talált néhol egy kis nyílást, hogy átszűrődjön a levelek között. Csendben mentünk. Furcsa volt a nagy csend, ami várt bennünket. A fák alatt a pokrócon Apu aludt. Az ajtó nyitva, Anyu mögött óvatosan lépkedtünk. A kicsi helyiségben egy priccs szerűség volt az ablak alatt Béla bácsi ott volt elnyúlva, világát sem tudta úgy aludt. 
- Lányok, hagyjuk őket pihenni, visszamegyek a lovakhoz, adok nekik inni. Maradjatok itt, vigyázzátok ennek a két jó madárnak az álmát!
A diófák könnyen megmászhatók voltak. Nem unatkoztunk, felmásztunk ameddig tudtunk. Onnét magasról jó kilátás nyílt a messzeségbe. Anyu megitatta a lovakat, aztán kikötötte őket, nehogy elcsatangoljanak, kárt tegyenek a szőlőbe. 
Megéheztünk, a búcsúi maradékból nem maradt egy morzsa sem. Utána megnéztük Nanica néni körtefáját, van-e alatta hullott körte. Anyu neki állt kaccsolni a szőlőben, hogy ne tétlenkedjen. Ahhoz elég volt a kis kés. Már a nap kezdett alá bújni a Dáró dombi fák mögött. 
- Kislányaim most már nem muszáj csendben lenni, nem baj, ha felébrednek. 
Nem kellett kétszer mondani Anyunak, mert már nagyon nehéz volt ez susmorgás. Kis idő múlva, Apu nagyot nyújtózkodott. Rögtön ott termettünk mellette. Az első pillanatban azt sem tudta hol van. Párszor megrázta a fejét, mire észbe kapott. 
- Hát az én ivó cimborám hol van?
- Jó helyen van az, több esze volt, mint neked. Bent a hűs présházban húzza a lóbőrt. 
A nagy neszezésre Béla bácsi is felébredt. Anyu tréfálkozott vele:
- Kecskére bíztam én a káposztát!
Béla bácsi most eszmélet csak fel.
- A mindenit, mi aztán jó elkumtunk, te jó ég! A lovak?
- Ne aggódjon, gondját viseltem nekik, nem úgy, mint maga az én Józsimnak. 
- Szedelőzködjenek Margitkám, elviszem magukat haza hintón!
- De hogy is! Hová rakom a kaszát?
- Vigye csak a lányokat! 
- Ne bolondozzon, elfér az a kasza ott hátul. Gyerünk, mindenki üljön fel!
- Jaj, de ebben a piszkos, poros ruhában!
- Ne lamentáljon, Jóska kapja el az asszonykáját, aztán rakja fel!
Sajnos ez az utazás sem volt hosszú hazáig. Anyu menet közben már rendezgette az esti teendőt 
- Kimegy el a vezénylésért? Ki eteti meg a jószágot? Kié a főzés?
Persze ez igazából nem volt soha sem kérdés, mert szinte mindig minden feladat Anyué volt. 
Katival mi egyből jelentkeztünk a vezénylésért menni. Mert így tovább utazhattunk a hintón. 
Béla bácsi is jó néven vette, legalább kiengesztelte kicsit Anyut. A malacok hangját már a Vati- kútról hallottuk. Szerencse, hogy Anyu rájuk is gondolt a várakozás alatt. A köténye tele volt a friss szőlőkaccsal. Régen volt permetezve lehetett most szedni belőle. Igaz Anyu mindig mondja: 
- Nem jó sokat adni belőle, mert elvásik a foguk.

14.9       Hintóról nézve a világ is más

Anyuék lekászálódtak a hintóról. - Köszönjük Béla, úri emberek voltunk ma este! - Ne köszönje Margit, az én bűnöm is, hogy így eljárt az idő. - Vigyázzon ezekre a lányokra! Isten vele! - Ne aggódjon, vigyázok, Jóccakát! Le sem szálltunk a hintóról, izgalmunkban fogtuk egymás kezét. Béla bácsi leszállt, és a hintó kerekén pisztergált valamit. Katival kihajoltunk, kíváncsiskodtunk. - Most mit csinált Béla bácsi? - Bekötöttem a kereket, így nem gurul annyira, inkább csúszik. A lovaknak kevesebb dolguk lesz. Nem kell annyira fékezniük. Mikor elindultunk, figyeltük az a kerék, amit bekötözött, nem gurult, sima fényes nyomot hagyott maga után, ahogy csúszott. Gyeplőt hátra felé kellett húzni. A lovak hátsó lábakkal szinte leguggoltak, ahogy visszatartották a hintót. Én féltem, már megbántam ezt a kocsikázást, odalapultam Katihoz. Béla bácsi nem ért rá velünk foglalkozni. Teljes figyelme lovakra terelődött. Fejünket karistolták a lelógó ágak. Már azt figyeltem melyikbe tudok belekapaszkodni, ha a hintó hirtelen megindul. Leértünk szerencsésen a hársfák alá. Itt már nem volt olyan meredek. De a Béla bácsi még hagyta a kereket, nem oldotta ki. Az iram, a lendület még mindig erős volt. Nem húzták a hintót, néha inkább fékezniük kellett. Leértünk a Buda horhó bejáratához. Elengedtem a Katit, végre kifújhattam magamból a félelmeket. Béla bácsi leszállt, kioldotta a kereket. Hátra mosolygott: - Na, lányok merre menjünk? Keresztül a réten, vagy körbe. - Ha már választhatunk, akkor körbe, mert úgy tovább utazhatunk. -Aztán gyorsan menjünk, vagy lassan? - Inkább lassan, akkor tovább fenn ülhetünk! - Na, jó, akkor kapaszkodjatok meg kicsit, mert most nyargalunk egyet, nehogy megmacskásodjon a lábuk ezeknek a lovaknak. Katival hátra huppantunk a puha ülésbe, mert mire a mondandó végére ért, már, mint a szél, úgy repültünk. Innen fentről más tájék nyílt a szemünk elé. Mikor gyalog mentünk a bokrok óriások voltak. Most kisebb gomboknak tűntek. A szélben hullámzott a fű. A távolban őzek legelésztek. A lemenő nap sokkal nagyobbnak látszott. Magunk mögött porfelhő kavargott. A Vakedli saroknál még ott játszottak a Káposzta telepi gyerekek. Félre álltak utat adni a hintónak. Kati kiabált nekik. - Szia, Klári! Hahó, ide nézzetek! Hahó! A gyerekek szemükkel követtek bennünket, mi boldogan integettünk. A Kapos hídnál lelassított a hintó. Fiatal lovak voltak, nem szokták még meg a hídon járást. Valami félsz volt bennük. Megálltak. Béla bácsi leszállt. Megfogta a gyeplőt, vezette fel okét. A lovak rángatták az istrángot, nem akartak szót fogadni. Féltem. Nem akartam most már a hintón utazni. Kati csitított: Ne félj! Kapaszkodj belém! Újra neki indultunk. Mikor az első palló hangját meghallották a lovak, újra kapkodták a fejüket, nem haladtak tovább. Béla bácsi látta a félelmem. - Gyertek, leszálltok. Menjetek gyalog innét. Kicsit várok velük, míg megnyugszanak. Kati szívesen fent maradt volna. De őt is leemelte. Alig bírtam elindulni, úgy reszketett a lábam. Kati rántott rajtam egyet, azzal sikerült kirántani a félelmemből. - Gyere! Fussunk versenyt! Kiér először az állomásra? - Jó versenyezzünk, de akkor igazságosan! Számold ki úgy, ahogy kell. Kati elkezdett számolni. - Elegy, keeettőő, háááromnegyedhárom! Én elkezdtem futni, de aztán megálltam, elnevettem magam: - Még egyszer, de most ne hülyéskedj! - Eeegy, keettő, háhárom. Futás, csak úgy porzott utánunk a kocsi út. Egyszerre értünk be az állomásra. Köszönés is alig jött ki belőlünk nagy lehincülés közepette. A bakterháznál többen várakoztak, még nem adták le a vezénylést.  

14.10       Várok a jó szerencsémre

Kint a padon várakoztunk. Béla bácsi még mindig a híd túl oldalán volt a hintóval. A bakterházban szólt a telefon, Jenő bácsi írta a beíró könyvbe. Minden egyes vezénylést vissza ismételt, nehogy tévedés legyen. Mindig így szokták. Kicsit hosszadalmas volt, mert minden szónak az elejét kétszer, háromszor is elmondta. Hallottuk Apu vezénylését, de megvártuk, míg felírja kis cédulára, nehogy elfelejtsük hazáig. 
Most én fogtam a kezembe, mert múltkor a Kati elveszítette. Elköszöntünk. Kíváncsian közeledtünk a Kapos hídhoz, mert Béla bácsi még mindig ott volt. Mögöttünk kocsizörgést hallottunk. Félre álltunk, hadd tudjon elkerülni bennünket. Feri bácsi volt, széna rakomány tetején ült. Hátul kilógott a rúd, oda volt felkapaszkodva úgy féloldalvást Mári néni. A nagy rakomány kötéllel volt lefogatva, Mári néni abba kapaszkodott. Ott hátul még a vella is kilógott. Kicsit lemaradtunk, hogy ne nyeljük a port, amit a lovak csaptak. 
Odaért a hídra, a két almásderes komótosan baktatott át a hídon. Mikor átértek Feri bácsi nem állta meg szó nélkül. 
- Aggyon isten jó estét, mire vársz Bélám?
- Aggyon isten neked is Feri bátyám, hogy mire várok? A jó szerencsémre. 
- Gondolod, hogy ide fog jönni?
- Hogy jön-e az majd kiderül, lehet vissza kő mennem a hegyre, édesapám présházába aludni. 
Fiatal csikók, megtréfálnak, nem mennek át a hídon. 
- Tudod, mit csinálj? Kösd be a szemüket, aztán úgy vezesd őket. Nekem is voltak ilyen lovaim. Úgy tudtam rászoktatni őket a hídon járásra. Most nem akarok innét a kokasülőről leszállni, mert utána nem tudnák visszamászni. Ott a pokróc, takard be a fejüket, aztán úgy vezesd őket!
A hídon túl várakoztunk mi is, mert kíváncsiak voltunk, vajon sikerül-e. Mert ha nem, akkor hazafelé is hintón megyünk. Béla bácsi betakarta a lovak fejét pokróccal, megfogta a gyeplőt, mit ad isten szép komótosan átballagtak mintha a kocsi úton mentek volna. 
Feri bácsi mosolygott a bajusza alatt. 
- Na, Bélám jó volt várnia, megjött a szerencséje! 
- Hát bizony jó, hogy jöttél. Köszönöm a jó tanácsot. Látod hiába jártam ott a messzeségben iskolába, erre nem tanítottak meg.
- Apámtól láttam én is, most már te is tudod. 
- Na, majd nem feledkezek meg rólad, ha lesz az újbor!
- Isten velük! - integetett vissza. 
Katival kicsit bánkódtunk, hogy még sem hintón megyünk haza. Feri bácsi kocsijára nem tudtunk felülni, Mári néninek is nagyon szűk kis helye volt ott a rúdon. Én szorongattam a cédulát, amire a vezénylés volt írva, nehogy úgy járjak, mint a Kati mikor a cédula beleesett a folyóba. 
A nap közben teljesen elbújt a csomai erdő mögött. A réten rázendítettek a békák. Ahogy elbújt a nap a levegő is rögtön lehűsölt, kötényünket terítettük a vállunkra. 
Anyu már aggódott, mert hosszabb ideig távol voltunk, mint egy szokásos vezénylésnézés. 
Elmeséltük a lovak pokrócos szembekötősdijét. Anyu is ismerte ezt a trükköt. Velük is megtörtént nem csak lovakkal, még az ökrökkel is.
Oda adtam a cédulát, lemenjen róla a gondom. 
- Hú, kislányaim siessünk, gyorsan kell vacsorázni utána hamar ágyba bújni, hogy tudjon még kicsit aludni Édesapátok. 
A vacsora már készen volt. A napok óta elfogyasztott sok hús után, jól esett a mákos tészta. Anyu ismerte a szokásainkat. Mikor otthon vagyunk a gyúrásnál kapunk egy kis darab nyers tésztát, Katival megsütjük hátul a platnin. Nem jó, ha nagyon tüzes a platni, mert akkor megég. Az a jó mikor olyan lassan pirul meg, apró kis hólyagok jönnek fel rajta. Akkor egy gyors mozdulattal megfordítjuk. Hiába tüzes, a mozdulat olyan gyors, hogy nincs ideje megégetni a kezünk. 
Na, ez a tészta csíkocska most is várt bennünket. Nem sütötte meg Anyu, mert úgy volt jó, mikor forrón ettük meg. Még elég tüzes volt a sparhelt. Megsütöttük, utána kezdtük csak a vacsorát. 
Csipkedett volt a cukorborsó levesbe Hiába leskelődtek a pipik körülöttük, nem kaptak belőle. Szomorú káricálással ültek be az ólba. Mákos tésztából kétszer is kellett meríteni Anyunak. Tudta, hogy két levéllel kell gyúrni, mert az éhes népség mindent eltakarít, ami a lábasban van.
Még jó, hogy Apu táskába valóját elpakolta, mert a végén Apuval együtt hadakoztunk a lábasban.