A Kapos völgye még megszabályozva is varázslatos. Szeretem dombos lankáit, a hegy zegzugait, hajlatait. Amikor először hallottam egy előadás alkalmával (Géczy Gábor), hogy Tolna megye rendkívül gazdag mesterségesen épített védművekben, sáncokban elcsodálkoztam. Majd kutatni kezdtem a fellelhető irodalmat. Rómer Flóris (régész, művészettörténész, festőművész, egyetemi tanár, a MTA tagja, nagyváradi nagyprépost-kanonok) XIX.sz- közepén Dombóvártól a Balaton vonaláig feltételezte a sáncrendszert, Wosisnsky Mór (régész, a MTA levelező tagja) Tolna megyében tett felfedezéseket a témában.
A kutatások a sáncokat ártéri vízgazdálkodás épített rendszerének, katonai harc és védműnek, valamint vízi útvonal biztosítékának tekintik. Az ártéri gazdálkodás a növény és állatvilág rendkívüli faunáját eredményezte (bővebben: Andrásfalvy Bertalan a Duna vonatkozásában elemzi alaposan az ártéri gazdálkodást )
Árvízkor a víz szabadon mozgott, hatalmas területeket borított. Így az árvizek szintje a lehető legalacsonyabb volt, a szárazulat pedig a legnagyobb, ami lehetséges. Csak víz nem járta területen termelt gabonát, épített falut a nép. Minden kiszámítható volt, és biztonságos. A termés bőséges.
A kereskedelmet görögök és örmények vitték, közmegelégedésre. A kelták is az ie. IV. században folyami kereskedést folytattak az etruszkokkal, görögökkel vízi úton. (Kurdon Wosinsky Mór a leapadt Kaposon etruszk cisztákat talált, dokumentálása a Tolna Vármegye Az őskortól a honfoglalásig kötetben)
A vizek mennyisége a nagy lecsapolások és csatornázások előtt jóval nagyobb hozamú volt.
A Sárvízen 500 mázsás teherrel hajózni lehetett és így Fejér és Veszprém megye is kijutott a Dunához. A mai állapotok szerint elképzelni sem lehet a víztömeget, amivel együtt kellett élni őseinknek. Védelmet biztosított a lápos mocsaras területek járható részének ismerete. Mindig volt hova menekülni, megbújni, amíg elmúlt a veszély. A vizes kiépítések fölött meredek domboldalak álltak, többnyire erdővel fedve, főleg tölgyesekkel. A ritkított erdőkben kapitális tölgyek növekedtek, bőséges makktermést biztosítva a mangalicatartáshoz. Közöttük gyümölcsfák biztosították a nyári csemegét, és a téli aszalt gyümölcsöt.
A dombtetői faragott laposokon termett a búza, a kenyérnek való. A legelőket és megművelt földeket kiépített peremek védték vadállatoktól. Az őslakosság csak annyi dombtetőt munkált meg, ami megteremte szükségleteit. Árut nem termeltek, alig kereskedtek. Tartalékokat képeztek, (füstöléssel, aszalással, vermeléssel, sózással) mindenki magának és voltak központi tartalékok is. Így előfordult, hogy a 150 éves török uralom alatt voltak „láthatatlan” települések.
Katonai szempontból korrekt felmérést csak a XVIII században sikerült készíteni a somogyi, tolnai "labirintus rendszerről". A képen az 1782-es első katonai felmérés. Érdekessége, hogy egyszerre látszik a Dáró vár, Gólya vár és a Leányvár a Kapos delta stratégiai pontjain.
Érdemes egy pillantást vetni egy honfoglalás kori térképre.
A folyók természetes folyása, bő vizei érthetővé teszik az állítást, miért nevezték medencének a Kárpátok ölelte tájat. A víz állását duzzasztással, illetve árasztással befolyásolni tudták, a célnak megfelelően. Jókai Mór: Bálványosvár c. regényében írja le gyönyörűen az árpád kori várrendszerek működési elvét (Kötöny vezér és kunjainak bejövetelekor), valamint Wass Albert: Vérben és viharban c. regényében az erőd építést írja le részletesen, vizesárok és duzzasztómű működésével és használatával (a történet az Atilla halála utáni viharos időkben játszódik).
