Beszélgetőtársaim a Vörös lányok, Magdolna és Éva, felváltva elevenítették fel családjuk izgalmas és fordulatos történetét. A Hodnik család leszármazottai.
A 3. szám alatt lakott tehát az én nagyapám, id. Vörös Imre feleségével Vati Teréziával és a három gyerekével. Az én édesapám volt a legidősebb, ő is Imre volt (1907-1976), testvérei Mária és István (egy testvérük még kisgyerekkorában meghalt).
Édesapánk ifj. Vörös Imre, az asztalos szakmát tanulta meg, letette mind a két mesteri diplomát, épület és bútorasztalos lett Budapesten. Mielőtt felment Pestre, itt Szőlőhegyen rengeteg kulturális műsort szervezett a 20-as években. Zenélt, bálokat, színjátszást rendezett a Garai kocsmában, próbálta fellendíteni a közösségi életet. Ő maga cimbalmon is játszott. Tánctanárt hozatott Szőlőhegyre, hogy mások is el tudják sajátítani az új és modern táncokat.
A 20-as évek végén (a gazdasági válság kellős közepén) felment Budapestre. Ő volt az első szőlőhegyi aki felment Pestre (mintha most a Holdra menne valaki, olyan csodának számított), nem volt pénze villamosra, így hát gyalog ment a munka után. Annyit ment, hogy elkopott a cipője. Végül sikerült a Váci úton a Wertheim gyárban elhelyezkednie, ahol a nagypolgári házakba készítették a felvonók fülkéit. Mahagóni berakással, kristálytükrökkel. Nagyon meg voltak elégedve a munkájával, úgyhogy magasabb fizetést adtak neki, mint a kollégáinak. Később saját asztalos üzeme lett, s több alkalmazottat foglalkoztatott. A szép munkája által híres lett, tiszteletben tartotta a város, fogalom lett a „Vörös” asztalos.
Egy terv, ami a történelem zűrzavarában megmaradt (sok gyújtósként végezte, az ínséges időkben)
Édesapánk nem csak a munkáját, hanem a szép hölgyeket és a festményeket is szerette. István testvérével béreltek az asztalos üzemmel szemben (Budán a Vérmezőnél) egy gyönyörű nagy luxuslakást. Házvezetőnő is volt és a legények élvezték az életet.
Vörös István és Vörös Imre
"Vörös István (nagybátyánk és keresztapánk) a Dőryeknél volt jól képzett urasági inas. Azon kívül első osztályú vadász. Egyszer Budapesten rendeztek egy nemzetközi vadász versenyt, ahol a megjelenésben nem tudott konkurálni az angol, francia, német vadászok eleganciájával, a puskája is egyszerűbb volt. Kilógott a sorból, hát lenézték. Amikor aztán rákerült a sor, fölvette a puskáját és megnyerte az első díjat. Akkor megemelték előtte a kalapjukat. Precízen és pontosan lőtt, itthon a Dőryekkel járt vadászni (ők pedig nemzetközileg szintén elismert vadászok voltak). A Szőlőhegyen rengeteg vad volt volt. Amikor mi kislányok voltunk már Pesten (1960-as években), akkor is mindig hozott vadnyulat, fácánt, ha jött hozzánk látogatóba. Apu nyúzta meg a nyulat, rákötötte a lábát a vízcsapra, és megnyúzta. Mi kislányok nem mertük nézni, elbújtunk a fürdőszobában. Aztán meg nem is akartuk megenni. Anyu elhitette velünk, hogy csirkepaprikás."
Vörös Marika nagynénénk itt maradt a szülőkkel. Férjhez ment Süli Istvánhoz.
Megszületettek az unokatestvérink Süli Jolán és Marika.
Nagynéném sajnos fiatalon meghalt és lányok mostohát kaptak.
A társadalmi osztályok jóval tagoltabbak voltak, mint manapság, ezért most mesélek édesanyám életéről az apámmal való találkozás előtti időből. (Magdolna meséli)
Édesanyám, szül. Boros Julianna, Lulóka
Székesfehérvári ismert nagy családból származott. Élete első párját egy borsodi nagybirtokos család legidősebb fiának, vitéz Szarka Lajosnak a személyében találta meg.
Vonattal utaztak Lajos családjához bemutatkozni. Nagy lovasfogattal várták őket az állomáson és vitték őket a birtokra. A birtok bejárata egy hatalmas faragott kapu volt, az ünnepélyes alkalomra fel volt virágozva. Az öreg szülők, Lajos négy fiú testvére, Julis asszony a házvezető nő és az összes alkalmazott sorfalat állva várta az ifjú párt. Olyanok voltak így együtt mint egy nagy család. Sorban megölelték, köszöntötték a gyönyörű menyasszonyt. Édesanyám úgy érezte, mintha hazaérkezett volna. A négy fiútestvér el volt ragadtatva a jól választott menyasszonytól, irigyelték is Lajos testvérüket. Akkoriban úgy volt szokás, hogy a fiatalasszonynak meg kellett mutatni, hogy mit tud.
Anyósa megkérdezte: Lányom, mit tudsz főzni? Máma vasárnap van megyünk a templomba és ha jövünk haza akkor, milyen ünnepi ebéd lesz?
Mire anyukám: Tökfőzeléket csinálok.
Anyós: Tökfőzeléket? Azt a disznóknak szoktuk adni!
Após: Nem baj anyjuk, hagyjad, majd megkóstoljuk, hátha megszeretjük.
Anyós: Na hát akkor Julis asszony, mutassa meg a Lulókának (édesanyám beceneve), hogy hol van a konyha, kamra. Segédkezzen a főzésben.
Édesanyám nagyon finom magyaros tökfőzeléket csinált, nagy tál sült hússal. Gyönyörűen megterítette az asztalt, virágokkal földíszítette, feltálalta az ételt. Megjött a család, após rácsodálkozott a szép terítékre, élvezte az ételek finom illatát. Annyira ízlett a családnak az elkészített ebéd, hogy onnantól a disznók nem sok tököt ettek. Így mutatkozott be Édesanyám.
Aratáskor csomagoltak az aratóknak finom ennivalót, kancsó borokat és a kocsival vitték ki a munkásoknak. Délben odaültek az emberek a nagy fa alá, s amikor odaért édesanyám a vőlegényével a lovaskocsival, mindenki a fiatalasszonyt akarta látni, gyönyörködtek benne. Anyám nagyon szépen tudott énekelni, olyan hangja volt, mint a pacsirtának. Együtt énekeltek, anyám közben töltögette a bort. Az alkalmazottak, a cselédek olyanok voltak mint a családtagok, nagy szeretetben éltek.
Karácsonykor óriási karácsonyfát állítottak fel a birtok kúriájában, minden alkalmazott szép ajándékot kapott, felsőruházatot csináltattak a férfiaknak, a nőknek szép hímzett kötényt.
A vitéz Szarka család öt fia aztán a II. világháborúban mind meghalt. Az államosításkor pedig elvették az egész birtokot, elhajtották az állatokat, mindent megsemmisítettek és akkor édesanyám apósa nagy bánatában felakasztotta magát.”
Vörös Imre édesapám
Édesapámék asztalosműhelye egy szuterén helységben volt. Az ablakon át az utcára lehetett látni, de csak láb magasságig. Összefutott az összes alkalmazott mikor a Bors utca szépe (ez volt édesanyám) elvonult az ablak előtt. Apám fölszaladt a lépcsőn, hogy megnézze ki az, nagyon megtetszett neki a szépasszony. Édesanyám fiatalon, egy éves házasság után 1945-ben megözvegyült. 1947-ben aztán asztalos munkát rendelt Édesapámnál és nagyon megszerették egymást. Anyám famíliája nem örült az új választottjának: „ …Hogy képzeled el, te mint vitéz Szarka Lajosné, nemzetes asszony voltál, most meg egy ilyen öreg asztaloshoz akarsz férjhez menni! (Apám 13 évvel volt idősebb)
Édesapám elment Székesfehérvárra bemutatkozni a jövendőbeli szülőknek. Gyönyörű nagy házban éltek. Nagyapám híres építőmester volt Székesfehérváron, sok szép házat épített. Megtörtént az ismerkedés, majd eljött az este. Édesapámék lefeküdtek a vendégszobában. Az én izmos, magas édesapám alatt pedig leszakadt az ágy. (Az volt a szerencse, hogy a nagymama a szakajtó tojást, amit máskor a fűtetlen vendégszobában tartottak az ágy alatt, délután kivette onnan). Akkor édesapám feltűrte az ingujját és azt mondta: Ezt az ágyat úgy megcsinálom, hogy ez lesz a legjobb ágy a házban! - Hozták neki a szerszámokat és akkor a mesterember apám, éjszaka megcsinálta az ágyat. Mindenki el volt ájulva, hogy ez az Imruska milyen gyönyörűen dolgozik. Nagyon megszerették.
Ebből a házasságból két lány született Budapesten, Magdolna és a húga Éva. Jól éltek az 50-es évekig.
Államosítás
Édesapám akkor már nagy asztalos műhellyel rendelkezett Budán, nagyon sok nagy munkával bízták meg többfelé. Akkor éppen a híres budai Paksi Halászcsárdának csinálta a belső építészeti asztalosmunkákat. Anyagra kapott a halászcsárdától előleget. Akkoriban ez egy nagyon nagy összeg volt. Ekkor jött az államosítás. Édesapámhoz a műhely irodájába reggel bejött egy csoport férfi. Kérdezték, hogy ki itt a tulajdonos. Édesapám mondta, hogy ő lenne az és helyet kínált az „uraknak”. Erre azok mogorván felszólították, hogyha ö a tulajdonos, akkor vegye a kalapját és távozzon innen! Ott kellett hagynia azonnal a jól felszerelt, gépesített műhelyét, s az embereket elbocsájtották. Később egy állami üzemben felajánlottak neki egy vezetői állást, mire ö azt mondta, hogy:- 30 évig a magam ura voltam, nekem nem fog senki parancsolni!
Én akkor kislány voltam, nem értettem őt meg, s attól fogva nagyon rosszra fordult a sorsunk. Édesapámnak csak kézi szerszámokkal volt szabad egyedül dolgoznia, senkit nem alkalmazhatott. A nagy előleget, amit felvett a Paksi Halászcsárdára, követelték vissza, mert azt is államosították és így nem kellett a munka. Nagyon el voltunk adósodva emiatt. Hiába dolgozott Édesapám 16 órát naponta, nem sikerült az anyagi stabilitást biztosítania. Minden jó iparost megsemmisítettek, nem volt egy ember, aki valamit megcsinált, vagy megjavított volna. Az iparos családok mind elvéreztek. Apám 16 órákat dolgozott, szombaton és vasárnap sem volt megállása. A vasárnap reggelt a 6 órai misével kezdte, majd egész nap dolgozott.
Ünnep Pesten
A legrosszabb időkben is volt házvezetőnőnk, mert amikor elszegényedtünk, akkor is nálunk maradt, nem kért fizetést, örült, hogyha velünk lehetett. Majdnem 30 évig volt nálunk, úgy hívtuk, hogy nagymama. Bármilyen rosszul éltünk, mindennek meg volt adva a módja. Nekem minden ruhámat egy ismerős varrónőnél csináltatták, nem vettek semmit a boltból. Marika unokatestvérem, aki a Dombóváron született, minden decemberben feljött hozzánk Pestre, a születésnapomra, két hétig maradt nálunk, együtt töltöttük az ünnepeket. A decemberi születésnapomon mindig jött a fényképész, a házbeli gyerekek is meg voltak hívva, 10-12 gyerek ült a nagy asztalnál. Édesanyám Marikának is gyönyörű ruhát varratott az alkalomra, nagy masni volt a hajában. Habos torta volt és kakaó. Minden kép még megvan, ami ekkor készült.
1953 szülinap Budapesten (Süli Marika és Vörös Magdika középen)
Amikor Marika (szül.Süli Mária, édesanyja Vörös Mária) visszautazott Szőlőhegyre, felpakoltuk a szép ruháimmal, (matrózruha, organdi kötény). Ő kisebb volt nálam, noha korban egy évvel idősebb, ezért minden ruhám mérete jó volt neki. Szőlőhegyen aztán csodájára jártak a szép ruháknak. A tanító néni mondta, hogy álljon ki az osztály elé és forduljon körbe, hogy megnézhessék a szép pesti ruhát. Marika olyan volt nekem, mint egy testvér. Mikor később Németországba kerültem, onnan is küldtem neki a szép ruhákat, hálóingeket. Nem is merte sokszor fölvenni némelyiket, csak őrizgette.
A” maszekokat” nem nézte jó szemmel az új rendszer. Én egy maszek lánya voltam, a továbbtanulásnál csak hátrányba kerültem emiatt. Amikor elvégeztem az általános iskolát és a továbbtanulásra került a sor, nem vettek fel engem sehova. A jó bizonyítványom nem számított, csak az, hogy „maszek” gyereke vagyok. Ekkor Édesapám egy közgazdasági technikum gondnokának dolgozott. A Gondnok édesapámat nagyon tisztelte becsületes és szép munkájáért. Amikor Édesapám említette neki, hogy miatta engem sehová sem vesznek fel, akkor ez a gondnok azonnal segített Édesapámnak, és így felvettek a közgazdasági technikumba, ahol négy év után nagyon jó eredménnyel érettségiztem.
Sokszor volt úgy, hogy nem is tudtuk mit fogunk enni a következő nap, hiszen nem volt rendszeres bevételünk. Sokszor az segített ki bennünket, hogy édesanyám a családi ékszereit apránként eladta, ha nem volt édesapámnak munkája. Később édesanyám is sokat segített kereskedői tevékenységével a megélhetésünkhöz.
A halászgyerek
Volt nekünk egy gyönyörű olasz festményünk a XIX. századból, egy halász fiút ábrázolt. Ez volt édesanyám kedvenc festménye. Mindig azt mondta: hogyha én meghalok, akkor az a tiéd lesz!- De miután már minden ékszerünket eladtunk, már nem volt semmink. Akkor édesanyám könnyezve leakasztotta a festményt a falról, s azt mondta nekem /16 éves voltam/: - Vidd el kislányom a bizományiba, már nincs más amit eladhatok. Sírva vittem a bizományiba az én örökségemet, kicsomagoltam a pulton, csodáltam a vastagon aranyozott gyönyörű keretét.
Azt mondja nekem a bizományos: „- Ilyen képet mi nem veszünk, csak szocialista realizmust vásárolunk!”
- Jaj de jó! – mondtam magamban és nagy megkönnyebbülést éreztem. Sírva, nevetve meséltem el a történteket otthon. A képet visszaakasztottuk a falra és a szomszéd nénitől kértünk kölcsön egy kis pénzt. Amikor sikerült apámnak munkát szerezni, akkor vissza tudtuk neki adni.
Jó pár évvel később hazalátogattunk karácsonykor a német férjemmel Magyarországra, látom, hogy a Halászgyerek festmény kerete megy szét, mert a központi fűtéstől szétszáradt a fa. – Édesanyám, ez a kép le fog innen esni a falról, nem tartja már a hibás keret! – Erre rám nézett édesanyám: - Tudod mit kislányom, vidd el most a képet míg élek, hadd szerezzek neked már most örömet vele! Németországban megcsináltattam a keretet és a Halászgyerek azóta is az én mindenem. Keresztlányomnak, Éva húgom kislányának, Ágikának fogom adni tovább örökségbe, hogy a családban maradjon.
Nyaralás Szőlőhegyen
Életem legszebb nyarait Szőlőhegyen töltöttem Marika unokatestvéremnél, aki cserébe mindig télen jött el hozzánk Budapestre. Otthon Budapesten az öröklakásunkban szép fürdőszobánk volt fürdőkáddal, meleg vízzel, a konyhában elektromos tűzhely, központi fűtés, természetesen villany volt mindenütt.
De az igazi élmény számomra a szőlőhegyi tartózkodás jelentett: itt lavórban kellett mosakodni, petróleumlámpa volt az asztalon, szalmazsákos matrac az ágyban, rengeteg állat, egy aranyos kutya a Gyöngyös, aki már csak rám hallgatott, s persze a lovunk a Szedres…meg a sok-sok játszópajtás rokongyerek. Ez nekem maga volt a paradicsom!
Egyszer eljött hozzánk, Marikáékhoz a Kiss Pista, távoli rokonunk és hozott egy nagy tál ropogós cseresznyét. Annyira örültem a csemegének, majdnem mindet megettem már, amikor megkérdeztem, hogy van-e még ebből a finom cseresznyéből? – Hát persze hogy még van, hiszen van nekünk egy nagy fánk az udvarban, de oda te nem tudsz bejönni, mert ott van a nagy kutyánk, az nem enged be senkit.
- No, mondtam Marikának, hogy fogadjunk, hogy leszedem én azt a cseresznyét! Marika írd rá az üres cipős doboz tetejére, hogy:
Aztán pakoltunk a cseresznye szedéshez: Vittem magammal egy nagy szöget és kalapácsot, a padlásra fölmentem ahol a szárított sonkák lógtak. Levágtam egy nagy bőrös részt a kutyának. Így indultunk cseresznyézni. Átmásztunk a Kiss Pista kerítésén, a kutya meg volt elégedve a konccal, én pedig leszedtem annyi cseresznyét amit elértem a fán. A doboz Tetejét meg fölszegeztem a fára. Hát ez volt a legfinomabb cseresznye!
Amikor otthon, Budapesten, amikor édesanyám és a házvezetőnő sütöttek, mindig kinyalhattuk a tálból a maradék tojássárgáját a cukorral. De jó lenne egyszer ezzel jóllakni, gondoltam. Itt Szőlőhegyen annyi tojás volt a tyúkólban! A szülők dolgoztak a földeken, mondtam a Marikának, hogy most aztán jól belakunk cukros tojással. Volt egy nagy rézüstjük, abba belecsaptam legalább 20 tojást, a padláson nagy zsákokban tárolták a cukrot, hoztunk pár lapáttal az üstbe, jól kikevertük, aztán ettünk…
Lassan rosszul lettem. Nem tudtam megenni, jött a dilemma, hogy tüntetem el a maradékot? Szerencsére ott volt a Gyöngyös kutya, az szívesen kinyalta az üstöt. Csupa ragacs lett a feje, akkor vihettük az üsttel együtt a vályúba és mertük rá a hideg vizet, hogy lemossuk a ragacsot a fejéről. Akkor aztán a Gyönygyös jól megrázta magát és mi is csuromvizesek lettünk. Azóta rá sem bírok nézni a cukros tojásra ...
Ilyeneket csináltam. Marikának az apukája Süli Pista bácsi idő előtt föltoloncolt engem a vonatra, mert nem bírtak már velem. Egyedül utaztam 8-10 évesen. A vonat csak a Déliben állt meg és ott édesapám várt rám. Mentegetőztem, hogy idő előtt kellett hazajönnöm, de ő nagyon meg volt elégedve a jó színemmel. – Nem baj, ha mérgelődnek, az a fontos, hogy jól nézel ki!
Szent Anna napi búcsú (a 60-as években) Jó nagy búcsúk voltak. A Kápolna utca tele volt árussal, a zarándokok már előző nap megérkeztek kocsival és lóval, gyalog. A szőlőhegyiek elszállásolták őket ahogy tudták.
A házaknál nagy sütés főzés volt, jöttek a pesti vendégek. Édesapám testvérével a Pityu báttyával és a feleségével Gizi nénivel autóval jó 2,5 óra alatt értünk ide a Marikáékhoz. Gizi néni úgy becsomagolt az útra, mintha egész napos túrára mentünk volna. Már egy óra utazás után megálltunk egy napraforgó tábla mellett, az árokba leheveredtünk és megettük az elemózsiát.
11 óra tájban, amikor megérkeztünk Szőlőhegyre, akkora sülthúsos-tálakkal fogadtak minket, hogy az asztal majdnem összereccsent. Ez csak azért volt, hogy nehogy ebédig éhesek legyünk. Ebédkor meg az finom húsleves, micsoda arany színe volt… Ebéd után jöttek a hegedűs cigányok, nem is pénzt kértek, hanem borocskát. Húzták ám, hogy "Libamáj, kacsamáj, ilbamáj, kacsamáj, de jó lenne belőled egy darab már." A végén már olyan ondoláltan mentek…
Nagyon jókat mulattunk. Estig lepihentünk, aztán jött a búcsúi bál, már nem a Garai kocsmában, hanem a sarkon a Tsz-nek volt két kukorica góréja és a kettő közé feszítettek fel sátorponyvát. Nagyon jó társaság volt.