Hat család lakott a róluk elnevezett völgyben, még az 1930-as években. Mind rokonok voltak, apák, fiúk, testvérek, unokatestvérek.... Azóta kihaltak az öregek, a fiatalok elmentek, az öreg épületek omladoznak. Új lakók költöztek a horhóba, amit ma Garay János utcának neveznek.
Brook Magdalénával, (szül.Vörös Magdolna) és unokatestvérével Papp Lászlóné (szül: Slavati Ibolya) beszélgettem, a Hodnik ükunokákkal.
A mai Garay utca, ahonnan mindkettőnk rokonsága származik, korábban József Attila utca volt. Előtte pedig nem is volt utcaneve. Kaposszekcsőhöz tartozott. Ha levelet írtam a rokonoknak, akkor az utca címe csak Kaposszekcső-Szőlőhegy volt. Ez az utca egy egész nagycsaládnak volt a lakhelye. Itt minden házban a rokonaink laktak, nagy szeretetben éltek egymással, mindenki segített a másikon. Nagyon szép összetartás volt, ezt lehetne így összefoglalóban mondani.
A legfelső házban éltek a Hodnik dédszülők és ahogy bővült a család úgy segítettek egymásnak kalákában házat építeni, lassan benépesült az utca és így lett Hodnik völgy a neve.
Ibolyka: "Emlékszem, hogy a nagymama párválasztáskor, aszerint döntött, hogy a nagypapa milyen szép kazlat tudott rakni, milyen szép munkát végez. A lakosság földművelésből élt, amikor a vasút megjelent, sokan elhelyezkedtek ott, mert biztosabb megélhetést nyújtott.A gazdálkodást itthon még folytatták a munka mellett, próbáltak ötről a hatra jutni."
Fodor János és Hodnik Rozália a gyerekeikkel
Hodnik Mihály és felesége Farkas Mária a kis Misvel és Marikával (1963)
Hodnik Anna kisfiával Vati Sanyikával1930-as évek
Vörösék és Vatiék
Naca néje és Vörös nagymama
Magdolna meséli: "Nekem mindenki rokonom volt, az egész utca. Fölmentem a hegy tetejéig, ott volt a Naca nénje, finom kemencében sült kalács volt nála, amivel fogadott. Az illata most is benne van az orromban. Naca nénje csupa lélek és szeretet volt. Én voltam a drága Imre aranyos kislánya, azt sem tudta, hogy hogyan szerezzen nekem örömet.
Emlékeszem, mintha film peregne előttem, tele volt a hegyoldal a kis háza körül gyönyörű kendermagos tyúkokkal, meg hatalmas, büszke kakassal nagy sarkantyúval."
Ibolyka meséli: "A konyhája földes volt, fonott gyékényes fa székek voltak az asztal körül. Fagerendás volt a mennyezet, karácsonykor, hogy ne foglalja a helyet a fa, föl volt akasztva a mennyezetre. Naca nénje húsvétra nagyon szép tojásokat hímzett, amikor kicsi voltam a kis kosárral nyers tojást vittem neki (nem tudtam miért kell odavinni), aztán hozta a nyuszi a szép hímes tojást, amit a Naca nénje csinált."
Magdolna húga, Vörös Évi (Beckné) emlékei Naca nénjéről (nagymamánk testvérének felesége, Vati Sándorné sz.Hodnik Anna)
"Nagyon szerettünk feljárni hozzá kislánykorunkban. Mindig került valami finomság az asztalra. Sohasem felejtem el azt a finom kalácsot és a sokféle csodálatos rétest, amit a kemencében sütött. Szőlőhegyen mindenki nagyon értette a módját a réteskészítésnek, nem volt párja ennek sehol sem. Csupa szép emlék kötött ide is.
A hosszú nyaralásokról:
A hatvanas években én is sok nyarat töltöttem Szőlőhegyen a rokonoknál. Édesapám elhunyt húgának (Vörös Mária) családjánál a Süli Pista bácsi családjánál (Rozika néni, Marika, Jolika) és egy másik szintén kedves rokonunknál Ibolyka és Laci szüleinél Annus néninél, Slavati Pista bácsinál, és nagyszüleiknél a Hodnik Feri bácsiéknál.
Nagyon tetszett, hogy volt tehén, disznó, ló és még sok-sok állat. Akkor még kihajtották a teheneket a rétre legelni. Amikor este jöttek hazafelé, mindegyik tehén tudta, hogy melyik udvarba kell befordulnia. Kár, hogy ma már csak istállókban élhetnek.
Figyeltem, hogyan fejik a tehenet és nagyon finom volt persze a friss tej és a belőle készült kakaó egészen más volt, mint amit „Pesten” lehetett kapni.
Az itt készült paprikás szalámi ízét azóta is hiába keresem.
Ibolykával sokat játszottunk a kertben, a kukoricagóréban pedig babaruhákat varrtunk lelkesen. Most is érzem a kukoricacsuták kellemes illatát.
Naca nénje háza (ma Garay u. 9.) az 1950-es években
Fia, Sándor mesélte, hogy a ház eredeti része cca. az 1760-as években épült és a monda szerint ebben a házban bujdokolt annak idején betyár is.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy sok-sok tulajdonosváltás után én és a családom fogja egyszer megvenni ezt a házat 2000-ben, melyet nagy tisztelettel és szeretettel nyaralónak alakítottunk át. Ahogy csak tehetjük, leutazunk ide Budapestről. Itt igazán ki tudunk kapcsolódni akár kerti munkával is és a rokonokkal együtt a sok szép régi emlékeket idézzük fel."
A Dőry kúria (kastély) - és lakói szerves részei voltak a Hodnik völgynek. A Hodnikok is dolgoztak a Dőry család szőlőjében és gazdaságában is.
"A kúriához a Hodnik völgyön keresztül kb. a feléig lehetett felmenni, ott volt egy bejáró, a lovakat a völgy aljában levő „Dőry-kútnál” megitatták. A kocsi feljáró út két oldalán szőlő volt telepítve, mögötte a kastélypark és a kúria, terasszal a park felé. A park kis erdővel, kanyargós kerti utakkal, szépen gondozva, gereblyézve, virágokkal, nagyon hangulatos volt. Az épület mögött, a dombtetőn praktikusan a gazdasági udvar, szőlő ültetvény és konyhakert volt. Az épület alatt és előtt hatalmas pincerendszert építettek a bornak."
Egy háborús emlék (1944) a Hodnik völgyből (elmesélte Vati Sándor, Hodnik Anna fia)
A Dőry kúria lakója ekkoriban Dr. Illgen Aurél közjegyző. Rekedt beszédű ember volt, a gégemetszése miatt készülékkel beszélt. A dombóvári régi rendőrségi épület az ő családjának volt a lakhelye, onnan költöztek Babi nagyságos asszonnyal és a lányukkal Dórával a kúriába. Dóra első férje páncélos főhadnagy volt, hősi halált halt a II. világháborúban.
Az én apámat az I. világháborúban elvitték orosz hadifogságba és ott 7 év alatt perfekt megtanulta a nyelvet. Amikor Szőlőhegyre 1944-ben megérkeztek a „felszabadítók”, gyakran jöttek hozzánk, mert tudtak apámmal beszélni. Hoztak bort a pulai hegyből, anyámnak pedig vinni kellett nekik az ennivalót (a sült káposztát különösen kedvelték). Az egyik este, amikor tőlünk elmentek, be voltak már rúgva. Fölmentek a kastélyba, mert kiszemelték, hogy Dóra jóképű egy lány.
Aznap éjjel nálunk négy női személy éjszakázott, mert féltek az oroszoktól és apám mellet biztonságban érezték magukat. Éjjel egy óra felé jött az öreg doktor úr, bekopogott az ablakon és rekedt hangján anyámat szólongatta:
- Naca nénje! Naca néje!
- Ki az? - kérdezte anyám riadtan
- A Vati szomszéd itthon van?
- Itthun van.
Legyen szíves jöjjön föl, üldöznek minket az oroszok a házban.
Apám fölöltözött és felmentek a kúriához. Az oroszok tisztek voltak, rácsodálkoztak apámra:
- Mit keresel itten, fiam? Mit keresel itten?
Azért jöttem, hogy ne bántsátok ezt a széplányt és az anyját, apját sem!
Te most tűnj el, tűnj el! – azzal a kezében levő bikacsökkel megcsapta szegény apám fejét a tiszt, felrepedt az orra (a seb után maradt forradás a sírig elkísérte).
Hazajött, kopogott:
- Engedjetek be!
Nem aludt ott senki, riadtan kérdezték látva a véres fejét, hogy mi történt.
- Gonoszok, nappal itt mulattak nálunk, most meg megvertek.
Babi néni és a házvezetőnő a felső ház pincéjében bújtak meg. Másnap reggel, jött az öreg doktor és azt mondta: - Nincs semmi baj Vati szomszéd, a lányommal jól érezték magukat és végül nem bántottak bennünket.
Kisvártatva egy magas rangú orosz érkezett apámhoz és kereste a többieket. Apám aztán oda vezette őt a kúriához és a szeme láttára verte meg a négy emberét ott helyben."
A háború után (Magdika és Ibolya meséli)
"A kúriában a háború után Dr. Illgen Aurél lakott a feleségével, az unokái (Dóra gyermekei) nyaralni jöttek a kúriába, összejártak a környékbeli gyerekekkel, ismerték a családokat. Ibolyka nagypapájánál boldogan ették a főtt krumplit a füllesztőből, amit igazából disznóknak főztek, de hát nagyon finom volt.Még ma is kívülröl tudjuk az öt gyerek nevét: Réka, Tünde, Kinga, Csilla, Szabolcs."
A Marosi ház (a Hodnik völgy alsó háza)
Itt Magdolna elővett egy régi fényképet az 1930-as évekből. (Sajnos elhalványodott a fénymásolat)
A képen a háznak a gyerekei és a szomszéd gyerekek vannak rajta. A kép hátoldalára ráírtam, hogy ki kicsoda, mikor született és hogy hány éves korában hol halt meg. Kiss Illés Feri bácsi mesélte 2006-ban (akkor volt 88 éves), hogy kik vannak a képen. Feri bácsi mint kisgyerek szerepel a képen, rövidnadrágban. A Marosi házban az 1930-as években 7 gyerek élt, időrendi sorrendben: Feri (1908), Gyula (sz. 1910), István (1912), Károly (1915), Anna (1918), Aranka (1921), Géza (1926).
A kúriát a nagybirtokos Marosi család lakta. Nagy állat állománnyal rendelkeztek, a falu és a saját lovaikat a ház kovács műhelyében patkolták meg.
A legidősebb fiút, Marosi Ferencet iskoláztatták, belőle ügyvéd lett Pesten. A két lánytestvér sohasem ment férjhez. Az Aranka maradt egyedül a házban, ö törődött a szülei háztartásával. Később, amikor Panni néni nyugdíjas lett és a szülök már nem éltek, akkor a Panni néni visszaköltözött Budapestről a kúriába. Az Aranka néni volt a házban a bejelentett házvezetőnő. Nagy társasági életet éltek, sok vendég érkezett az ország minden tájáról. Marosi Ferenc ügyvéd halála után felesége Edit néni gyakori vendég volt a házban Budapestről. Èn is, mint budapesti vendég, a legtöbb nyarat itt töltöttem Szőlőhegyen a rokonoknál és Panni néni nagyon boldog volt, amikor engem is vendégül láthatott. Èdesapámék háza (Vörös család) közvetlen szomszédságban volt a Marosi házzal. A két család nagy szeretettel volt egymás iránt és így alakult, hogy a Marosi Anna, Panni (1918) néni nagyon beleszeretett Édesapámba (1907). Édesapám testvéri szeretettel viszonozta a rajongást. Panni néni számára az édesapám a jó Isten megtestesülése volt: egy magas, elegáns, nagyvonalú, kulturált szép ember.
Panni néni az érettségi elvégzése után Szőlőhegyről Budapestre ment dolgozni a budapesti Földművelődésügyi Minisztériumba. Magas beosztásban volt akkor és a budai várban lakott a Ruszwurm Cukrászda fölötti gyönyörű lakásban. Amikor Édesapám, (aki akkor már Budapesten ismert épület és bútor asztalos volt) megtudta, hogy Pannika jön Budapestre, azt sem tudta örömében, hogy hogyan segítsen Panni néninek az új lakás berendezésében. Megcsinálta neki a legszebb konyhabútort és ebédlőt.
Amikor kislány koromban Szőlőhegyre jöttem nyaralni, akkor a Panni néni, aki már ismét itt lakott, mindig a legnagyobb szeretettel fogadott engem, többször jöttem át hozzájuk. A kúria konyhájában lévő virágos cserépkályhát mindig megcsodáltam, az volt nekem a „mesekályha”. Amikor aztán hosszú évek múlva Aranka néni és Panni néni öregségük miatt nem tudták már fenntartani a nagy házat és a birtokot, otthonba mentek. Így került eladásra a szőlőhegyi kúria. Akkor azt mondta a Panni néni, hogy ez a ház senki másnak nem lesz eladó, csak a drága Imre lányának. Ezt a kívánságát örömmel teljesítettem, német férjemnek mondtam akkor: A kúriát mindenképpen meg kell vennünk, hiszen benne van az én kedvenc mesekályhám. A kúria felújítása során a mesekályha az ebédlőbe került, szépen felújítva a legszebb helyre. Mindig boldogan nézek rá, gyermekkorom szép emlékére.