Kiss Mihályné (Szőts Ilona 1924. január 18. - 2019. november 27.)
„- 18-án születtem, a szőlőhegy jágónaki oldalán a Dáróban, már másnap megkeresztűtek, dunyhába tettek, a nagy hóban kocsival Vásárosdombóra vittek, nehogy meghaljak pogányan. Anyám Foki Katalin, apám Szőts István. Nagy családbú valók vagyunk.
Fölvidéken született az apám, heten voltak testvérek. Anyámék hatan voltak gyerekek. Nekem három testvérem volt, három éves volt az egyik a másikak egy-két hetesek, mikor meghaltak. Egyedül maradtam. Úgy szidom őket a temetőbe, mikor puculom a sírjukat: -Miért nem vittetek el engem is? –"
Gyerekkori emlékek
"Pulába jártam iskolába. Úgy fogadott be a tanár, ha szegény anyám diót, meg mákot adott neki, másképp Jágónakra köllött volna járnom iskolába. Elküldött a tanár, vágjam a salátát a kacsáknak, puculjam a tyúkólat, juszufot böködtünk a buzájába – hát élvezetes volt!
Juszuf, hivatalos nevén Mácsonya
(Házi készítésű szerszámok közé tartozott a "mácsonya böködő". Hosszú botba egy csavarhúzóhoz hasonló szerszámot ékeltek be, és ezzel a szerszámmal böködték ki a magasra nőtt, szürkészöld színű tüskés növényt, a "mácsonyát". Főként gyerekek feladata volt a vetés tüskétlenítése)
Énekből meg írásból kitűnő voltam. Valami meg nem ment. Mondja is a fiam: -„ Te hatosztályos!” - pedig ha tudná, hogy csak ötödikig jutottam ...
Klumpában jártam iskolába, ma is megvan a búb a lábamon, ami akkoriban keletkezett. Annyi klumpa volt a iskola ajtóban! Össze vissza rugdaltuk egymáséit. Ha levettük, a kötött tutyi maradt a lábunkon. Az első igazi cipőmet másodikos koromban kaptam, fekete lakkcipő volt.
Jó is volt Dáróban. Amikor nagy hó volt, a nyulak begyüttek az udvarunkba, a szederfa ága lehajlott, azt rágták. Apám egy éjjel még három-négy nyulat is fogott hurokkal. Nyúlhúst ettünk, mostanra elfogytak a mezei nyulak.
Mikor kicsit fölcseperedtem, már robotba jártam Pópity Miskáhó, Mikolicsékhó. Nem sok földünk lehetett, hiszen apám Trianon után települt át, nincstelenül.
Ahova robotba jártam az a Mauks uraság volt. A Kovács jegyzővel jártak össze, evangélikusok voltak. Amikor kislány voltam a Mauksék nagyon virágzóban voltak. Az uraság magas termetű volt, az asszonyra nem vélekszek annyira, három gyermekük volt, az Imi, Klári és az Éva. Arra emlékszem, hogy krumplit töltögettünk anyámmal, (nem győzte leszolgálni a robotot) a pallér (munkavezető) mondogatta: „ ez a lány nem jól töltögeti a krumplit” … háát, akkor töltögettem először. A kastélynál istállót meszeltem, a padláson kukoricát morzsoltam, spárgát szedtünk, epret szedtünk… mikor milyen munka volt.
A papi réteken hetedikért kaszált öregapám, hét boglyát kellett rakni, hogy a hetedik a miénk legyen. Engem aztán felküldtek a boglyára, taposni a szénát – Csak a lábad alá Ilonám, csak a lábad alá Ilonám! Mondta öregapám.”
Hova jártak őrletni, Ilonka néni?
„- A Krakler malomba, az arról nevezetes, hogy ott őrlette öregapám a kis sánta lovával a rozst. Olyan jó rozskenyeret sütött öreganyám, hogy a rossz kászliját (szekrénykéjét) én mindig zörgettem a kenyérért. Öregapámnak volt egy sánta lova, avval ügyködött, úgy járt a malomhoz is.
A molnár kicsit beszédhibás volt, így kérdezte öregapámat: „János, lityt legyen, vagy kátya?” /Liszt legyen, vagy kása?/
Ott szerencsétlenség is történt, hajtotta a víz a kereket és a padlástéren a gépházban Matusáék kisfia ott lelte halálát, a kerék föltekerte.”
Emlékek az öt holdról
Nagyapámnak volt öt hold földje, mert azok örökűtek. Hát nekünk minden megvolt, fél zsák szám volt a mák, a dió. Aranybánya volt az a mi földünk. Az a sok drága gyümölcsfa, a hólyagos cseresznye, nem tudom te tudod-e milyen az?
Nagyon puha fehér, kicsit volt rózsaszínű, ott volt ebbe a földbe… lemászkáltuk a búzát érte, öregapám nagyon haragudott. Lenn a gödörben a szőlő, ott meg fekete cseresznyefa volt – öreganyám mindig feketecseresznyés kalácsot sütött.”
Öreganyám bánata
Az én öreganyám az nagyon jó asszony volt. Bánata mint a tenger. Váratlanul halt meg a huszonnégy éves Annus lánya (anyám testvére). Olyan hosszú öltözet volt a divat, mikor az lány volt, bársonyszalag a nyakán (volt fényképem, de nem tudom hová lett, szeretném néha újból látni).
Szóval házakhoz jártak a fiatalok, ott tartottak kis bulikat, nagyon szeretett táncolni, Hodnikéknál voltak akkor öregapámmal, jól kiugrálta magát ott a néném. Onnan a jágónaki végbe mentek haza olyan vizesen. Akkor megkapta a tüdőbajt. Pár nap múlva öreganyám kenyeret sütött: - Gyüjjön be édesanyám, mert meghalok. Mire bement öreganyám, már meg is meghalt. Úgyhogy szegény öreganyám, gyászolhatott. Korábban két három éves is meghalt neki. Volt fájdalma annak is.
Akkor anyám másik testvére Mari néném férjhez ment a godisai kovácshoz. Jó dolga volt. Akkor tüdőbajt kapott az ember. Visszakerültek ide öreganyámhoz, ült a pitvarban a kovács és hányta a vért. Arra annyira vélekszek, pedig csak hat éves voltam mikor mindez történt. Hamarosan Mari néném magára maradt a két gyerekével özvegyen, az egyik lány hat a másik négy éves volt akkor.”
Templomba jártak?
„Jaj öreganyámmal, onnan a kanális partról mentünk a misére. Nagyhéten három órára mentünk a Jézus Szíve katolikus templomba (Arany János tér) a szertartásra. Hazafelé szedte szegény öreganyám a sóskát a zsebkendőjébe, főzte otthon a sóskamártást. Most is látom magam előtt ahogyan tépi.
Eljártunk éjféli misére, hajnali misére, a Haidernéval tiszta latyakok voltunk. Volt azért gyalogút – mert mindig járták az emberek Kapos partját.
Az Anna kápolnát is mióta járom, 1942-től. A hegyen át jöttünk, Dőry kastély felé irányba, kijöttünk a horhón, aztán a Schlavati gyepü, „Mongyuk” sógorék (Kissék) és már ott is voltunk. A gyerekeim itt ministráltak.
A bükk és a sárgabarackos
A kercseligeti birtokos család a Maár család, kastélyuk is volt Kercseligeten. Bükkpusztán meg sárgabarackost telepítettek. Oda járt a komaasszonyom is sárgabaracér.
(Pötyi néni és Ilonka néni párbeszéde)
- Jaj, amikor megfogta a csősz! (Pötyi néni nevet)
- Megfogta? (csodálkozik Ilonka néni)- Nem mondta azt a Rozi!
- Ilyennel ki dicsekszik? (Pötyi néni)
- Azt mondta, hogy 8 literes üvegeket főzött teli lekvárral (Ilonka néni)
- Abból főzettek még a pálinkát is, komámuram kistraktorral hordta. (Pötyi néni)
- Ezt sem mondta a Rozi. (Ilonka néni)
- A csősz aztán elkapta a valagát (Pötyi néni)
- Drága barátnőm, azért szeretem, napszámosom volt, elgyütt kapálni, együtt dolgoztunk. Mondom neki Rozi imádkozz, harangoznak Pulába. De hát az olyan hamar elmondta az Úrangyalát, hogy én három perccel utóbb végeztem. A szeme sem volt túl jó, kikapálta a kukoricát is, nagyot is hallott. De jó volt, mert legalább ott volt velem… (Ilonka néni)
Szép volt az a kercseligeti kastély is, de már tönkrement… Ami mozdítható volt, mindent vittek: A bükkpusztai kastély
Mulatságok és sírások
A Garai csárdában (Hegyalja utca – Garay sarok, ma gáz csere telep), nagy mulatságok voltak, főleg búcsúkor.
A Bíró Marinál is nagyon jól éreztük magunkat, ott összegyűltünk egypár fiatallal, nótáztunk, nevetgéltünk. Meg sírtunk is egyszer, mert a Marinak a testvére a János, mint a ló úgy húzta az ekét. Szántott, aztán megszakadt. Milyen kínnal halt meg. Azt néztük.
Aztán tollat fosztani jártunk, ott énekeltünk, lett sütve kakaós kalács. Jobb volt a liszt minősége, ma már nem tudok olyat sütni.
Háborús évek
Elég korán férjhez mentem (bolond fejemmel). Az öregasszony összehozott bennünket, a Cziráki Bözsi néném. Két gyerek meglett, s az uram négy évig orosz fogságban volt. A gyerek hét hetes volt, mikor elment, négy éves amikor megjött. A szüleim még jó erőben voltak, ha ők nincsenek, nem éltük volna túl.
Aztán bombázások is voltak, mentem a rétre gyűjteni, aztán a németek…
….ratatatatta, jó hogy volt az a horhó, oda hasra feküdtem, anyám meg majd megőrült otthon a két gyerekkel, hogy engem agyonlőttek… Akkor a gyereket le kellett választanom, pedig még tudtam volna szoptatni, de el kellett menni árkúni (a lakosság kijelölt tagjai lövészárkot ástak). Anyámnak köllött volna menni, az elöljárók választották ki, de nem mertem otthon maradni, kozákok jártak ott lóháton, akkor inkább elmenetem árkúni. Aztán dombon aludtunk, meg erre-arra, nem mentünk még haza se, árkútunk mint a puckok."
A zsidókról
1944. május 12. – a dombóvári zsidókat a téglagyár melletti gettóba kezdték gyűjteni.
"A jobb érzésű emberek vittek nekik enni-inni, mások meg lopkodták az elhagyott javakat.
Szegény apám az katona volt Pesten, a Keletibe és a zsidókat köllött neki őrözni. Akkor jól berugatták szegény apámat, éjjelre hazaengedte üket. Igaz reggelre visszagyüttek, de apámat jól megbüntették a felettesei, nem tudom mennyi fogságot kapott. Vittük neki a turós rétest, ott réddogált (sírdogált). Aztán apám látta amikor katonákat vagoníroztak be a frontra, sok asszony meg gyerek sírt az állomáson. Micsoda fájdalmakat kellett átélnie katonaként."
1944. november 29. jönnek az oroszok
"Az uram után kaptam némi kis pénzt a vasúttól, amikor jöttem haza a fűtőháztól, a felüljáró helyén még benzinkút féle volt, fűtőolajat árultak. Ott jártam éppen, amikor hallottam, hogy az oroszok puffogatnak. Jaj Istenem, most még éngem is agyonlünek, mi lesz a gyerekekkel – hát jó messzire köllött gyünnöm haza. Még most is hallom az ágyudörgést. Míg az életemért futottam, voltak akik a boltokat fosztogatták, Kati néni hóna alatt egy jó nagy vég vászonnal futott hazafelé, de a zsidók lakásaiból is vittek mindent amit értek, az emberek évekig beszélték még.
A svábok kitelepítése
után az itt maradt állatokat is elosztották az emberek. Az élelmesebbek válogathattak. Szegény apám is kapott!!! A Feri bácsi elöljáró volt, válogatott magának két jó csikót a svábokéból, az ü lovát meg odaadta nekünk, megértük támogatni. Apám „új” lova el-elesett, rudakkal támogattuk föl. Így kitoltak avval aki messze volt a tűztől."
Az elhagyott házakat igényelni kellett és részletekben fizetni érte."
Hazatérés
"Aztán megjött a férjem, abba a katonaköpenybe! De ember alig volt bent. Anyám tudom, palacsintát sütött, ott volt a liter tejföl, a túró… hát az én uram azt a tejfölös poharat nem akarta abbahagyni, csak lafátyúta – lafátyúta, a sógornőm mondta: -Vedd már el elüle!!! - Kiéhezve bele is halhatott volna az első jóllakásba.
Hogyan élte túl a fogságot? Nem cigarettázott, a cigaretta adagjáért odaadták neki a többiek a kajájukat. Akkor nem röstellt, mikor ácsmunkát végeztek a Fekete tengeren és este visszamentek a barakkba, még egy méter fát fölvágott a konyhára, akkor a kásájára még több olajt kapott. Hát valahogyan így kibírta. 1944-ben ment ki, 1948-ban jött meg.
Utána még negyven évig ott laktunk Dáróba, 1964-ben épültünk itt a Gárdonyi utcában. A régi ház most lett lebontva két éve, már csak a körtefa van ott."
Asszony munkák
"Énnekem volt az istálló, a disznóól, a család, kinn a mező, a csarnokba a tejleadás gondulja el.
Aztán Komlóra jártunk piacra, a pulai állomásról a vonat 5 órakor indult. Emlékszem egy esetre, mikor még a leadott bikákat vagonba rakták az állomáson és úgy szállították. Nagy bőgés volt az állomás felé mentünkben, megijedtem:
– Jaj papa, elszabadultak a bikák, még idegyünnek hegyibénk! – aztán szarvasbőgés volt."
Az orosz laktanya
"A Nyergestetőn van a szőlőnk, az oroszoknak átellenben volt a lőterük a laktanyában (ma biogáz üzem van a területen). A szomszédtelken a kisfiú szaladgált a töltényhüvelyek után, amik csak úgy fényesedtek. Nagy veszélyben voltunk, egy asszonyt agyon is lőttek véletlenül, keresztül lőtték a nyakát. Akinek a lábát lőtték keresztül, annak kártérítést fizettek."
Milyen élet volt amikor ideköltöztek a Gárdonyi utcába?
"Mindig azon morfondíroztam, nem volt jó nekem itt semmikor se. Nem ám, csak a munka, az éltetett. De amikor meg már öregebbek lettünk, mit kínlódtunk a szőlővel, hogy a papa inni tudjon. Már három órakor elküldött haza, hogy nyugodtan ihasson. Kapáltam egész nap, aztán gyüjjek haza főzni, meg etessem meg az állatokat. A tehenekkel (mikor jöttek haza a csordával) ő is bedülöngélt a kapun. Volt olyan tehén amit magam nem is tudtam kifejni, rudat szokott odafogni a papa. Néha nem fogta oda, mert meg sem tudott állni. Belelöktem a jászolba, sose felejtem el."
A gyerekek hova jártak iskolába?
„A lányom a kápolna melletti kis iskolában a „tükén” – tuskón (kezdte, aztán ötödiktől Dombóvárra járt gyalog, csizmában át a réten. Nagy víz és sár volt. Olyan fáradtak voltak mire hazaértek este. Egyszer Misi nem íratta alá az ellenőrzőjét, ezért a tanár hazaküldte, hogy írassa alá. Mi meg Attala alatt kapáltuk a kukoricát, még a malomárkon kellett neki keresztül gyünni, mert nem voltunk otthun. Misi aztán jól járt, mert a dombóvári bátyámék befogadták és tőlük járt iskolába."
Ilonka néninek jó egészséget és tartsa meg a jókedvét! Sokat nevettünk a sok nyomorúságos történet ellenére…
2011. május