Vincellér Józsefné Ibafalvi Mária (1933. augusztus. 27.)
Manci néni az első szőlőhegyi, akivel „riportot“ készítettem. Az anyai nagyszüleiről mesélt először.
Kaposszekcsőn élő svábok voltak, Werner János és Hail Erzsébet. Nyolc gyermekük született. Két kislány érte meg a felnőttkort (az 1901-ben született Erzsébet, Manci néni édesanyja). A gyerekek között nagy korkülönbség volt az I. világháború miatt. Így fordulhatott elő, hogy míg Werner Erzsébet már férjhez ment Ibafalvi (v. Iber) Istvánhoz és gyermekágyban feküdt (1921-ben), a torokgyík járvány egymás után vitte el a kistestvéreit, fél évestől 9 évesig a családból. A kis sírok a jágónaki temetőben fekszenek.
Ibafalvi István vitézséget szerzett az I. világháborúban. A vitézi rend tájékoztatása szerint Ibafalvi István 1897-ben született Kaposszekcsőn, 1917-ben Szilfáspusztáról tartalékos tizedesi rangban gyalogezredével vonult az olasz frontra. Az alábbi kitüntetéseket szerezte:
Nagy ezüst-, Kis ezüst-, Bronz vitézségi emlékérem, Károly csapatkereszt, Magyar Háborús Emlékérem
A vitézségéért 30 hold birtok járt a Bácskában, de Erzsébet nem akarta elhagyni szülőhelyét, így lettek cselédek Nyerges pusztán a „Mauchs“ birtokon. A birtok működtetője abban az időben farkasfalvi Mauchs Sándor, aki 1927-ben a herceg Esterházy hitbizomány homokpusztai középbirtokát működtette. Mauchs Sándor főhadnagyi rangban szerelt le, a két hadakat megjárt katonaember becsülte egymást. István lett „Mauchs“ megbízott embere, első kocsis, 12 pár lóval és 12 kocsissal látta el a nagybirtokon a földek művelését. Dolgozni ugyanúgy dolgozott, mint a többiek, de a fiatal legényeket ő tanította a kocsisok tudományára és a rábízott munkák és javak felett is felelősséget kellett vállalnia.
"Édesanyám (Erzsébet) és a Mauchs család között bizalmi viszony volt, bejáratos volt a kastélyba, nagymosást, vasalást, őszi-, tavaszi nagytakarítást végezhette a kastélyban."
Sok cseléd szeretett volna faluban házat építeni, csak kevésnek sikerült. A mai Tűzlepke sor (először Alsó utca, majd Mező Imre utca) utcában sok nehézség árán felépítettek egy házat 1927-ben, amiben bérlőként egy hadiözvegy asszony lakott a két lányával és a fiával, míg a család továbbra is Homokpusztán élt, hiszen ott dolgoztak.
A kis ház az "Alsó" utcában és a hadiárvák
A földosztás után a pusztai cselédeket főleg a szekcsői kitelepített németek házaiba költöztették, megművelhető földdarabokat is mértek nekik a svábföldekből, amit aztán részletekben vissza kellet fizetni. (így kapott házat a hadiözvegy is).
A Gárdonyi utca és a Kapos sor közötti terület is svábok földje volt, amit Káposzta telepnek hívtak. Napjainkban kertként művelik az utca lakói. Az első felépült utcasor a mai Tűzlepke sor, utána a hegy felé vele párhuzamosan a Dáró utca (korábban Hámán Kató utca), később jött a Gárdonyi utca, Esze Tamás utca, Hegyalja utca.
Ekkor kezdődött Ibafalvi István és Werner Erzsébet „szabad“ élete a gyermekekkel a faluban. Nehéz volt a kezdet; megszűnt a havi konvenció (az uradalmi cselédek egyezményes járandósága, főleg természetben gabona, liszt, szalonna, só, tűzifa stb.), szinte a semmiből kellett átvészelniük a következő aratásig az időt.
- „...és akkor nem volt kenyér, sírás nélkül nem lehet elmondani. Majdnem belehaltam, mert volt egy kis árpa, volt egy kis rozs, egy kis búza, egy kis kukorica, ezt összeőrlették és abból sütött édesanyám kenyeret és én meg gyerek voltam és azt nem akartam megenni. Éppen csak annyit ettem, hogy éhen ne haljak.“
„- Volt aki a cselédsorból nincstelenül került ki. Úgy kezdték az életet, hogy a Daró báró-vár alatti dombon leállítottak négy oszlopot, abba völgybe sok fűzfa volt, mert vizes terület, vesszőből falakat fontak és azt besározták. Belül bemeszelték, tettek a tetejére zsuppot ... ott kezdtek és nyolc gyerek lett. Onnét, abból a sorsból építették házat a mi utcánkban.
A szegénységből való kilépés lehetőségét a föld kicsinysége, az igaerő-, a vetőmag hiánya megakadályozta.
„- A szorgalmas népek, akik megbízhatók voltak elmehettek az attalai, pulai parasztokhoz a földekre „részibe“ dolgozni. Akiben megbíztak, az évtizedeken át, vagyis akár életen át is dolgozhatott egy gazdánál. Annak részibe aratta le gabonáját, részibe kapálta a kukoricáját, nem csak megkapálta, hanem a vetéstől a szedésig, amíg a padlásra nem került, mindent annak kellett megcsinálni. A részit az kaszálta le hetedikért. Lekaszált egy darab rétet és akkor csinált belőle hét boglyát, s abból egy boglya volt az övé, de azt lekaszálni köllött, megforgatni, fölgyűjteni, összerakni, s akkor fölrakni a parasztnak a kocsira, hazavinni, ott lerakni és kazalba rakni - ebből állt annak az egy boglya szénának az ára, így kellett megdolgozni érte.
Apósom Pulában aratott a Retek Pista bácsinak, amikor learattak, elment a cséplőgéphez részesnek, s amikor vége volt ennek a mezőgazdasági munkának nyáron, akkor eljött az ősz és eljártak az erdőre fát vágni. Tehát így tellett az ilyen egyszerű embernek az élete. Nem volt beírva sehova sem, de így kellett nagyon becsületesen dolgoznia, hogy legyen kenyér az asztalon, meg egy kis krumpli, kukorica, meg egy kis tehén, ha annyira próbálkozott, akkor kettő is legyen és akkor annak a tejit az asszony elhordta be Dombóvárra, mert ott kapott érte több pénzt.“
A Rákosi-rendszer (1948-1956) az ország mintegy harmadának, a korábbi „hárommillió koldus”- nak nyilvánvaló életszínvonalemelkedést jelentett. Mégis ez a „három millió koldus” is ugyanúgy utálta és pokolba kívánta a rendszert, mint a társadalom rosszul járt kétharmada. Még ezt a valaha nyomorgó réteget is szembefordította a rendszerrel, hogy újgazdaként agyonnyomta a beszolgáltatási teher, majd a téeszbe kényszerítés. Akik kényszerűen az új iparba menekültek, azok nehezen illeszkedtek az ipari, a gyári munka feszesebb ritmusába, és őket is nyomasztotta az élet elszürkülése... /Szabó Miklós: Hétköznapi sztálinizmus Magyarországon, Századvég, 1988. 6–7. sz. 160–167. o./
.„- akkor mikor a lányom született, megfagyott a búza, megfagyott a kukorica és az adót nem tudtuk teljesíteni és akkor volt egy anyadisznónk, az tizenhatot malacozott és belepusztult a malacozásba, volt egy tehén aki kettőt ellett, az elpusztult a borjúkkal együtt. Volt két hatalmas disznó, amit meghizlaltunk, hát azért nem söpörték le a padlást, amennyi még volt rajt, így meg tudtuk őket 200 kg-osra hizlalni. Azt le kellett adni, mert az adózást valamiből kellett finanszírozni. Akkor bikát neveltünk, köllött libát leadni, tyúkot adni, ami csak volt, ami csak volt a házba mindent oda kellett adni, nem lehetett pénzzé tenni... és akkor volt olyan egy másik anyadisznó (két 90kg-os süldővel) megbetegedett, el köllött vágni a nyakát mielőtt megdöglött. Könyörögtem a szekcsői tanácselnöknek, hogy engedje meg, hogy elvigyük a dögkútba - Nem, vigyük haza itthun beszéljük meg, mert úgyse kapunk vágásra engedélyt! – Hát, ha éhen halunk, akkor sem fogjuk megenni ezt! Akkor el köllött vinni Sásdra, hatósági húsboltba, kaptunk érte valami 150Ft-ot. Előző évről volt 19kg zsír, ezt leadtuk így maradhatott meg egy 90kg-os disznó saját részre.
... és ekkor jött a Tsz-esítés. A saját földjükön gazdálkodó parasztok tulajdonuktól való megfosztásának és termelőszövetkezetekbe tömörítésüknek a folyamata. A téeszesítés első hulláma már 1948-ban elkezdődött, ám 1956-ig a parasztoknak csak töredékét, s főleg a szegényeket sikerült belépésre bírni. 1958-ban az összes mezőgazdaságban dolgozónak 79 százaléka még saját földtulajdonnal rendelkező kistermelő volt. A folyamat befejezésére 1959 és 1961 között került sor. Az egyéni gazdák aránya 1962-ben már csak 6,5 százalékot tett ki. (MEK.OSZK)
„- akkor ezek cselédségből jött emberek a Tsz-ben könnyebben éltek, mint előtte. Ott nem volt ilyen szigorú munka már. A parasztnak nem mentek el dolgozni, mindenki kapott akkora háztájiba való földet, mint a telke, amin a háza állt. “
- Milyen volt a közösségi élet?
„- hát voltak, akik összefogták a fiatalokat. Például volt színjátszó kör. A Puchinder kocsma nagytermében voltak előadások. A fiatalok össze- összegyűltek, az akkor még gyakorta zsúptetős présházaknál. Akkor is fiatalok voltak a fiatalok. Aztán ha jöttek a templomból, csoportokba álltak, lefényképezkedtek, így ismerkedtek akkoriban.“
- Itt akkor volt iskola is?
„- Igen. Először a Szent Anna kápolna fölött, Magyari Sándornéval akkor még Cseke Icának hívták. A férjem fényképezte az iskolát, Szekcsőn volt egy frappáns iskola igazgató, azt hiszem Szalainak hívták. Hokedlit, sámlit, tuskót vittek a gyerekek, azon ültek, palatáblával az ölükben. A keresztfiam is idejárt. ...
Így nézett ki az iskola 2011. 03.31-én
...és akkor volt egy kocsma a Puckhinder Jóska bácsié a mai Garay utcában, mi akkor úgy hívtuk Hodnik horhó (mert a Hodnik család lakott ott). Ahol a hosszú bekötőút, földútban folytatódva horhosban felmegy a hegyre. Volt egy utcáról bejáratos nagy terme, amit ilyen bálteremnek használtak. Na abból lett a második iskola, az én fiam már oda kezdett járni.
Akkor 59-ben avattuk fel az új iskolát, ahol már volt alsó felső tagozat. Akkor jött ide a Weisz Pista, aki most már nyugdíjas és az lett a férfi tanár. Ő tanította a felsősöket, Magyariné Cseke Ica pedig az alsó négy osztályt. A Dombóvárról jövő földes utat társadalmi munkában salakkal próbálta rögzíteni a lakosság, hogy a tanító ki tudjon járni. A tanító néni fogadott traktort és a vajgyártól, vasúttól kapott salak anyagot az útra terítették.
Aztán a gyerekeket elvitték Szőlőhegyről Szekcsőre iskolába, akkor lett az épületből óvoda. A menyem itt kezdett a szőlőhegyi óvodában. Vezető lett, 4-en voltak óvónők, több csoport gyerek volt.“
A staféta az óvoda vezető Rózsa néniek átadva, annak a története sajnos már csak az Eltűnt világ menüben található.
Kelt: Dombóvár – Szőlőhegy, 2011. Szent György hava (április) 7.